Minden fizetésért dolgozó ember tudja, hogy munkájáért kevesebb bért kap, mint amennyit az ér. A kettő közti különbség – a nosztalgia kedvéért a kizsákmányolás – egy része a munkaadó haszna (de van benne adó, fejlesztés, beruházás, stb.). Ez egy normális, elfogadott elrendezés. Miközben a munkavállaló szeretné, ha a munkaadó haszna kisebb lenne, saját bére pedig nagyobb. A munkaadó szeretné, ha a munkát olcsóbban végeznék, és több lenne a haszna. Hosszú évtizedek alatt kialakult egy bizonyos egyensúly, elsősorban azért, mert mind a két fél rá van szorulva a másikra. Mivel a termelékenység állandóan növekedett, a pénz viszont folyamatosan inflálódott, ezért a munkavállaló nominálbére mindenképpen, reálkeresete viszont csak esetlegesen – és ezzel párhuzamosan életszínvonala – növekedett (egészen az utóbbi időkig). Ez azonban nem törvényszerű, ezért időnként előfordul, hogy egyes munkavállalók hangot adnak béremelési követelésüknek. Ha ezt a hangot a munkaadó nem hallja meg, akkor a munkavállaló beszünteti a munkát. Ezt hívják sztrájknak.
A sztrájk egyik következménye az, hogy a munkavállaló nem kap fizetést; a másik következménye, hogy a munkaadónak nem lesz nyeresége, sőt különböző okok miatt (szerződésszegés, kihasználatlan lízing eszköz, stb.) vesztessége lesz. Ebből következi, hogy minkét oldal érdeke a megegyezés.
Vannak azonban kivételes esetek, amikből néhányat felsorolok:
1) Magas a munkanélküliség, ezért a munkavállaló sztrájkfenyegetése nem sokat ér, hiszen a gyárkapun kívül számtalan munkavállaló vár arra, hogy munkát kapjon akár alacsonyabb fizetésért is.
2) Nagy a konkurencia harc, a terméket olcsón lehet importálni, ha a munkaadó emeli a béreket, terméke eladhatatlanul drága lesz, csődbe jut, valamennyi munkavállalójából munkanélküli lesz.
3) A munkaadó vállalkozása veszteséges, de közérdek miatt folytatnia kell tevékenységét. A dolgozók munkabeszüntetése csökkenti a veszteséget, ám a társadalom megszenvedi.
4) A sztrájk következményei súlyos nehézségeket okoz a társadalomnak, vagy gazdaságilag kifejezetten hátrányos az egész ország számára.
Miután tisztáztuk a sztrájk lényegét, nézzünk körül mi most a helyzet nálunk! Mindössze annyi, hogy a fentiekben felsorakoztatott négy értelmetlen sztrájkeset mindegyike fennáll. Egyszerűbben fogalmazva, amit Glaskó csinál, az puszta őrültség (nem is csinálná jelentős politikai hátszél nélkül). Nem csoda, hogy például a MÁV-nál az 5 szakszervezet közül csak egy sztrájkol és ott is a tagságnak csak a 10-20 százaléka. Viszont ez elég ahhoz, hogy az utasforgalom gyakorlatilag leálljon. Aki ezt kitalálta nem csak hatalomvágy ittas, önző és lelkiismeretlen, de egyenesen hülye, mert maga, és az egész ország alatt fűrészeli a fát.
Már ezerszer hallhattuk, de most én leírom még egyszer. Az Államnak (Kormánynak) nincs saját pénze. Adók formájában mi, tíz millióan, dobjuk össze azt, amit az Állam elkölthet. Glaskó nem a MÁV Igazgatóságot, nem a Miniszterelnököt zsarolja, nem tőlük akarja elvenni a pénzt, hanem tőlünk, 10 millió adófizető magyartól. [Igen, a segélyből élő borsodi cigánytól is, mert amikor vesz egy kiló kenyeret a kenyér árának 20 százaléka az APEH-nél landol, ha cigarettát vagy kocsisbort vesz, akkor még több.] Glaskó azért teszi sokunk számára az életet elviselhetetlenné, hogy zsebünkből pénzt húzhasson ki, éppen most. Most, amikor az ország teljesen el van adósodva. Ráadásul most bontakozik ki a 2009-es nagy gazdasági világválság, ahogy majd el fogják nevezni.
Ne higgyünk a szakemberek jóslatainak, a TV híradóknak, a politikusoknak, akik biztatgatnak bennünket. Ez a világválság az emberi civilizáció összeomlásának a kezdete. Hogy meddig tudjuk élvezni a megszokott, viszonylag elviselhetően az életet, az kizárólag rajtunk múlik. Az élet fenntartása egyre drágább lesz [ami nem más, mint egy szelekció, ki pusztuljon el előbb és ki később] amit a nemzet csak összefogással és okos gazdálkodással fog tudni megélni. A gazdasági növekedést, a munkanélküliség felszámolását, az életszínvonal emelkedését felejtsük el. Nyomor vár ránk, és meg kell tanulnunk szegénynek lenni.
Aki nem tudná, annak leírom, kölcsönből élünk a múlt század hetvenes évei óta. A nemzeti vagyon számottevő részét eladtuk és feléltük, illetve elköltöttük (és tovább költjük) a tartózásaink kamataira. A nemzeti, és egyéni tartozásainkon kívül nincs semmink, csak az áruba bocsátható munkaerőnk, amire alig van szükség. Ennek ellenére jól akarunk élni, és azok mögé sorakozunk fel, akik ezt megígéri nekünk. Ébresztő magyarok! A lebegtetett felemelkedés gazdaságilag lehetetlen!
A még elfogadható életszínvonalért keservesen meg kell küzdenünk. És akkor, akiknek még van munkájuk, sztrájkolnak, hogy több pénzt erőszakoljanak ki a közösből. Egyszerűen téboly.