A magyar igazságszolgáltatással elfoglalt emberek (bírók, ügyészek, ügyvédek) egyetértenek abban, hogy a bíróságok nem igazságot szolgáltatnak, hanem jogot érvényesítenek. Akkor pedig tisztelettel hadd javasoljam a kifejezés megváltoztatását „jogérvényesítésre”. Köszönöm! Akkor kezdjük elölről!

Jogérvényesítés Magyarországon gyenge lábakon áll. Igen, tudom! A bíróságokat nem illik kritizálni. Nem tilos, de nincs is igazán megengedve. Egy jogerős ítélet viszont szentírás. Én meg most szentségtörő leszek. Legrosszabb esetben elkárhozok. Tudniillik én, személy szerint nem vagyok megelégedve se a büntetőeljárással, se pedig a polgári-eljárással. Melyikkel kezdjem? Legyen a bűntető.

A bírói függetlenség egy mítosz. (végig a teljesség igénye nélkül) A bíró ítéletének meghozatalakor érdekes szempontokat tart szem előtt. Például, hogy a „piti” bűnözőnek ne kelljen kártérítést fizetni, pont annyi letöltendő szabadságvesztésre ítéli, amennyi időt az előzetesben eltöltött. A bűnelkövető ahhoz a párthoz tartozik-e amelyikre ő szavaz, vagy sem. „Fent” mi az elvárás. A bűnelkövető melyik társadalmi csoporthoz tartozik. A bűnelkövetőt melyik ügyvéd védi. Blamálja-e a rendőrséget vagy sem. Stb.

A bírónak meg van engedve a túlzott mértékű öntörvényűség. Például, azt fogad el bizonyítéknak, amit akar. Megteheti, hogy egyértelmű bizonyítékot egyszerűen átlép. Megteheti, hogy szakvéleményt nem fogad el. Újabb és újabb szakértőt rendel ki, amíg olyan szakvéleményt nem kap, ami elnyeri tetszését.

Amikor a bűnös végül is elnyeri büntetését a kiszabott büntetés igen sok esetben nincs összhangban az általános gyakorlattal. Pár millió ellopásáért ugyanannyit lehet kapni mint száz milliárd ellopásáért.

A legfelháborítóbb törvényi rendelkezés (amin a bírónak joga lenne módosítani, de nem teszi), hogy egy bűntény tervezésének a büntető tétele pontosan megegyezik az elkövetéssel. A törvényi rendelkezés abszurditása akkor válik világossá, ha egy gyilkosságra gondolunk. A leendő áldozat (és hozzátartozók) szempontjából nagyon nem mindegy, hogy valakinek a meggyilkolását csak tervezik, vagy a tervet végre is hajtották.

A polgári perekben a túlzott bírói öntörvényűség szintén érvényesül, de itt a fő probléma az eljárásban van. Például minden tárgyaláson elhangzik, hogy a hamis tanúzást 5 évig terjedő büntetéssel lehet sújtani, de nem tudni olyan esetről, amikor valaki ezért elítéltek volna, ami nem azt jelenti, hogy a hamistanúzás nem létezik. A polgári törvénykönyv (Ptk.) 4.§-a előírja, hogy a feleknek jóhiszeműen kell eljárni. Nos, ezt a paragrafust gyakorlatilag minden peres eljárásban megszegik, rendszerint mind a két oldalon, minden következmény nélkül. Bár az egymásra következő tárgyalások között, nem egyszer 5-6 hónap is eltelik. A vesztésre álló fél a beadványát rendszerint az utolsó napon, vagy a tárgyalás alatt adja át a másik félnek. Így aztán felkészületlenség miatt a tárgyalást elnapolják. Az se megoldás, ha a bíró elrendeli valaminek a 15 napon belüli beadását, mert a Ptk. egyik paragrafusa szerint „Legkésőbb a tárgyaláson jegyzőkönyvbe lehet mondani az ellenvéleményt”.   

Elképesztő módon hátráltatja az ítélethozatalt például az, hogy vagyonjogi perek esetében mindenkit perbe kell fogni, akinek egy adott vagyontárgyhoz (pl. telekingatlan) valamikor valamilyen köze volt. Még abban az esetben is a per lényegi része, azaz a kereset elutasítása éppen úgy nem hat ki még a legkisebb mértékben se az alperesre, mint a kereset teljes mértékű elfogadása. Magyarul az ilyen kvázi alperes részére tökéletesen mindegy, hogy a pert megnyerik vagy elvesztik. Viszont szerepe rengeteg bonyodalmat okoz, ha címet változtat, meghal, ismeretlen helyen tartózkodik. Az se segíti a gyors előrejutást, hogy az időhúzásnak számtalan módja van, amivel a vesztésre álló fél rendszerint élni is szokott. Ezért húzódhat el egy eljárás akár 10-15 évig is. Mivel a bírók ideje alaposan be van táblázva, egy – bármilyen okból kifolyólag bekövetkező – halasztást nem lehet 1-2 napon belül pótolni, hanem csak 4-6 hónap múlva. Ilyen ok lehet például, ha a fél napokkal korábban kimenti magát bármivel. Vagy a fél ügyvédje menti ki magát éves szabadságával, konferencián való részvétellel, külföldi utazással, stb.

Az se ritka eset, amikor a bíró a bizonyítási kényszert a feje tetejére állítja. Nem az alperesnek kell bizonyítani, hogy az aláírt elismervény ellenére nem vette fel a pénzt. Hanem a felperesnek kell bizonyítani, hogy a pénzt átadta. Ez még akkor is lehetséges, ha az elismervény aláírása két tanú által le van tanúzva, mert a felperesnek bizonyítani kell, hogy effektív rendelkezett pénzel, amit kölcsön adott.

Személy szerint engem az „életszerű” kifejezés intézménye bosszant a legjobban. Bármilyen állításra a másik oldal azt válaszolhatja, hogy „nem életszerű”. Ez azt jelenti, hogy ha valakinek a szokásai eltérnek a nagy átlagtól, akkor nincs esélye arra, hogy nyerjen, mert tényleges tette „nem életszerű”. Végül, minden poént nem lövök le, mert akkor nem marad nektek semmi, pedig egész biztos vagyok abban, hogy „tudnátok mesélni”.