Tibor bá blogja (154) Ki lehet a világ új ura?

önHogy ki lehet a világ új ura, azon el lehet gondolkodni elsősorban azért, mert a levegőben van, hogy Amerikának annyi! Itt az elején bevallom, hogy ki lesz a világ ura, még lövésem sincs. Azt viszont megtehetem, hogy felsorakoztatom a tényeket, és abból kiindulva mindenki viheti tovább a gondolatmenetet. Kezdjük el a kirándulást!

Kína és India már nem részesei az úgynevezett „Harmadik Világnak”, amikor a „Második világ”, vagyis mi és társaink, a Szovjetunió árnyékában, 1989-ben bedobtuk a törölközőt. Az USA néhány évig határozottan élvezte, hogy ő maradt egyedül meg a nagyhatalmi státuszban, hiszen ez jó alkalom volt arra, hogy saját hasznukra átszabják a Világot. Aztán jött a nagy alkalom, szeptember 11 (népszerűen: 9/11) – amit, nem teljesen kizárt, hogy maga a kormány követett el, de legalább is előre tudtak róla – hogy ízlésüknek megfelelően átszabják a Közép-keletet és Ázsiát. Igaz erőfeszítéseik messze elmaradtak az előzetes elképzeléseiktől. Amerika Afganisztánban, majd Irakban nem volt képes létrehozni azt a mindenre hajlandó bábkormányt, amit máshol (pl. Szád Arábiában) oly sikeresen alkalmazott. Észre se vette és egyre mélyebbre süllyed, az egyre veszélyesebbnek mutatkozó pakisztáni kalandba. Irán lebombázásának fenyegetése eredménytelennek bizonyult, amihez nem voltak hozzászokva. Végezetül az Izraeli kormány egyenesen a pofájába röhögött az amerikai elnöknek. Mindha, ez nem lenne elég, beindul a gazdasági világválság és a Tőke fellegvára, a Wall Street, összerogyott saját súlya alatt, amit gyorsan követett a szokatlan nemzetközi összhang a globális, amerikai kapitalizmus ellen. Majd az összefogás, hogy a rendszert át kell alakítani, de nem az amerikaiak szája íze szerint.

Kína pedig megjelent a világpolitikában és követelte magának az őt megillető helyet, ismerjék el geopolitikai súlyát, és diplomáciájának a figyelembevételét. Nyíltan hallatta hangját, hogy Tibettel és Taiwannal kapcsolatos politikájában szíveskedjenek nem beavatkozni. Ezen kívül bejelentette igényét némi határmódosításra Észak Korában, Vietnámban és Indiában. [Ezt még csak rossznéven se lehet venni tőlük, mert a gazdasági-katonai hatalommal való visszaélést Amerikától vették át] Ezen kívül ne feledjük el, hogy az amerikai költségvetési hiányt, hosszú évek óta Kína finanszírozza (és persze egyben saját exportját is) és se az amerikai se az európai panaszt nem veszi figyelembe alulértékelt valutájával, kereskedelmi gyakorlatával, de legfőképpen az egyre fejlettebb iparának igényét kielégítő nyersanyag felhalmozásával kapcsolatban.

Végül vegyük észre, az USA és Kína között a politikai felhők gyülekezetét a Dalai Láma, és a taiwani fegyverszállítás formájában. Igaz, a Dalai Lámát az USA forszírozza, míg a taiwani konfliktus a II. világháború terméke, amikor is az USA Csiang Kai-shek Nemzeti Kínáját támogatta, de most úgy néz ki, hogy kideríthetetlen okból kifolyólag Amerika kifejezetten kötekedik, és nem tudható, hogy miért. Grúzia esetében az amerikai nyomulásnak volt logikus oka, de a Dalai Láma felkarolásának az égvilágon semmi haszna nincs, a konfliktus kiélezésén kívül.

1989-óta sokan Kínára szavaznak, mint a gyors gazdasági növekedés ismeretével rendelkező csoda országra, akik kiérdemlik a Világ következő ura címet, hiszen sikeresen megoldották a diktatúrára támaszkodó államkapitalizmust. India azonban bemutatta, hogy hasonló gazdasági eredményeket el lehet érni emberségesebb módon is, és itt a demokratikus kormányra gondolnak. A probléma mindössze annyi, hogy akik oly vehemensen kiállnak a demokrácia mellett, honi talajon egyáltalán nem ragaszkodnak hozzá és egy lépést se tesznek az egyre szűkülő amerikai demokrácia, és az egyre bővülő amerikai diktatúra ellen. Az indiai és kínai dominancia ellen szól, hogy iszonyatos gyors ipari fejlődésükkel nem jár együtt az amerikai vagy európai csúcstechnológia. Ezen megfontolásból kiindulva, vannak, akik az világ leendő új urát az Európai Unióban látják. Magyarországról nézve ez eléggé hihetetlen, de úgy tűnik, a világ más tájairól más kép bontakozik ki.

Ami a számomra furcsának tűnik, hogy Oroszország sehol se jön be a képbe, pedig Putyin alaposan lerakta az alapjait egy hamvaiból feltámadó, modern Oroszországnak. És nem lenne szabad megfeledkezni arról se, hogy az a 10.000 orosz hidrogén robbanófej ma is megvan. Sőt az orosz technológiai innováció se hiányzik. Én például teljesen nem írnám le őket.

Mindezek mellett figyelembe kell venni még a belpolitikát is. A kínai kommunista rendszernek valahogy át kellene alakulni egy világhatalmi szerephez, bár ebben nem vagyok egészen biztos. Történelmi kapaszkodó nincs, mert se a Hitleri Németország, se a Sztálini Szovjet Unió nem volt a Világ ura egyetlen percre sem. Nagy Britannia fénykorában csak hatalmas gyarmatosító birodalom volt, de nem kifejezetten a Világ ura. És 1989-ben a Világ urává vált USA menten elkezdte elveszíteni demokratikus jellegét. Más szavakkal, a kínai kommunista párt léte nem feltétlenül gátolja Kínát a Világ ura szerepének eljátszásában. Kérdés, hogy akarják-e? Kínát hagyományosan nem érdekelte soha a Kínán kívüli világ. Most például módjában állnak Amerikát gazdaságilag két vállra fektetni, és még csak eszébe se jut. Igaz, hamarosan kiderülhet, hogy a Világ ura címhez semmi más nem jár, mint New-York utcáinak a víz alá kerülése. A különböző témák csócsálása közben mindig kimegy a fejünkből, hogy csupán egy nagyon szűk időkeretben gondolkodhatunk. A Titanic zenekara még játszik, a mentőcsónakokat már eresztik lefelé, én meg azon töprengek, hogy majd a kikötőben melyik újság riporterének adjak interjút.      

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük