Az amerikai külpolitika többnyire abból áll, hogy a szereplők eldöntik, mit kell tenniük, és a legkisebb mértékben se figyelnek arra, hogy mi az, amit tehetnek. Ugyanis azt feltételezik, hogy Washington azt tesz, amit akar, mert ők a világ egyetlen szuperhatalma. Ez az elmeállapot oda vezetett, hogy a következmények átgondolása nélkül, az egyik katonai kaland után a másikba vetették be magukat a koreai és a vietnámi kaland óta. Nem akarják észrevenni, hogy az egyetlen háború, amit az USA az elmúlt 60 évben ténylegesen megnyert, az a Hidegháború volt, bár az a győzelem is inkább volt egy ajándék a Szovjet Uniótól, mint valódi diadal, mert az ellenfél egyszerűen megszűnt létezni.
Ha lenne türelmem, megérné végigkövetni azt a felülmúlhatatlan erőfeszítést, amivel az amerikai hadsereg ki akarta harcolni a Bush elnök által megálmodott, úgynevezett Új Közel-keletet, ami nem csak nem létezik, de semmi jelét nem mutatja, hogy valaha is létezett volna.
Ez azonban nem vette el az új elnök, Barack Obama kedvét attól, hogy még ambiciózusabb elképzelései legyenek Afganisztánnal és Pakisztánnal kapcsolatban, miközben több mint 1,3 millió emberáldozat után, Irak kezd visszasüllyedni a vallás alapú polgárháborúba, ami egyre inkább egy normális iraki állapotnak tűnik. Hasonló helyzet alakulhat ki Afganisztánban és Pakisztánban is, mivel egyik ország kormánya se funkcionál. Mert bár amerikai tanácsra az ország vezetői megígérik a fontos teendők meglépését, de nem történik semmi, mivel ezekben az országokban a kormányok hatalma erősen korlátozott.
Komikus módon az amerikai adminisztráció úgy gondolja, hogy ez a kaotikus állapot felszámolható azzal, hogy a népnek megtanítják a demokráciát. Ez a vállalkozás azonban kudarcra van ítélve, mert a helyi kultúra teljességgel alkalmatlan a nyugati demokrácia felvételére, ezen kívül még meg se ismerhető teljes mélységig. Ezek az erőfeszítések pont olyan feleslegesek, mint amilyen feleslegesek az egyre tökéletesebb, hidegháborúhoz gyártott fegyverek voltak. Ezeknek ugyanis sohasem volt, és várhatóan soha se lesz azonos technológiai szintű ellenfele. Ugyanakkor a ténylegesen létező ellenséggel szemben tökéletesen használhatatlanok. Ez az oka annak, hogy például az F-22-es vadászgépeket Irakban sose vetették be, mert számukra nem lehetett megfelelő harci feladatot találni.
Ezt a tehetetlenséget természetesen ők maguk is jól ismerik, és szép számmal érte már őket belső kritika is, ami szerint az USA alapvető problémája a mindenhatóság illúziója. Amerika valóban „mindenható”, és az is marad, mert a Föld valamennyi országa ezt várja el. De ez a mindenhatóság Amerika végzete. Gondolom ez az állítás magyarázatot igényel. Amerika katonai ereje arra csábítja a döntéshozókat, hogy túlzott mértékű, vagy felesleges kalandokba bocsátkozzanak. Végső fokon ez az elmeállapot Amerikának csökkentett méretű biztonságot, kevesebb személyi szabadságot nyújt és kevésbé képesek ellátni azt a feladatot, ami nemzetbiztonsági szempontból fontos lenne. Ezért persze fájjon az ő fejük, csak hát a helyzet az, ha Amerikában az utasszállító repülőkre nem lehet felvinni egy tubus fogkrémet, akkor néhány héten belül ugyanez lesz a helyzet Ferihegyen is.
A számok tiszta képet adnak a valóságról. az 1.500 milliós Kína katonai költségvetése egy tizede a 300 milliós Amerika költségvetésének, ami ötvenszeres túlköltekezést jelent. Ebből következik az, hogy Amerika olyan katonai erővel rendelkezik, amire nincs is valójában szüksége, mert Kína vagy Oroszország elleni hadviselés nukleáris megsemmisülést jelentene. Viszont nem atom hatalmak ellen feleslegesen nagy a hadereje. Ugyanakkor egyetlen országhoz se köthető, „láthatatlan” ellenfelei legyőzésére nem talál megoldást. Ezért van az, hogy az amerikai mindenhatóság látszata egyszerűen ironikus.