Címkearchívumok: honvágy,

(881) Honvágy vagy nosztalgia? (nem lehet elégszer ismételni)

irány ausztráliaRészlet az „Irány Ausztrália” című könyvemből (minden példány elkelt)

 

 

Kivándorló nemzet vagyunk. Az elmúlt jó száz évben több millió honfitársunk keresett (és talált) magának második hazát. Ezzel szemben hozzánk viszonylag kevesen érkeznek, így aztán a hontalanságban szenvedőkről keveset tudunk. Persze tudhatnánk, ha a hazalátogató „külföldre szakadt hazánkfiai” őszinték lennének elsősorban magukhoz, meg aztán hozzánk, itthon élőkhöz is, de nem azok. Ugyanis a hazalátogató emigráns legfőbb vágya, hogy bizonyítsa, döntése megalapozott volt, jól járt, megtalálta számítását, és mindenki „hülye”, aki itthon marad, közben „rázza a rongyot”, mert ez élteti, aminek ára tíz hónapon át tartó, intenzív takarékosság az Új hazában. Az „itthon rekedt” régi barátok érzik, hogy valami nincs teljesen rendben, de mivel – ellentétben Amerikával – nálunk nem minden második ember pszichológus vagy annak páciense, a laikus átlagember nem gondol komolyabb gondokra. Pedig vannak!

A jobb élet utáni vágyakozás egy természetes emberi tulajdonság, és mert „a messziről jött ember azt mond, amit akar”, a többség meg van róla győződve, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon” mindössze idejét múlta folklór, a valóság pontos ellenkezője. Az Új hazába történő megérkezést rendszerint többhetes eufória követi, amelyet viszonylag hamar elkoptat a „véres valóság”. Ez utóbbiról feltételezhető a belátható időn belüli megszokás. Ez azonban késik, egyre késik, a türelem pedig fogy, egyre fogy. Az új nyelv megtanulása korántsem könnyű feladat, sőt, nem egyszer megoldhatatlannak tűnik. Persze az, aki ezeket a summás megállapításokat túlzásnak tekinti, felteszi a logikus kérdést: ha annyira kellemetlen ez a vállalkozás, akkor miért nem változtatnak rajta? Elvégre a kivándorlás nem egy irreverzibilis döntés. De bizony az. A kínkeservvel összekuporgatott útiköltség nem retúrjegyre szólt. A faji, politikai üldözött hogyan jöhetett volna vissza? A pártállam alatt pedig a disszidensre több év börtön várt, ha „tettének” elévülése előtt (5 év) hazamerészkedett.

Miért nem jött öt év után? Most jön a tragédia, amellyel honfitársaink közül vajmi kevesen vannak tisztában. Öt év hosszú idő, amely alatt megannyi adaptáció lép életbe. Az új hazát ugyan nem szokták meg (tökéletesen sosem fogják), de a régitől már elszoktak. Ajak biggyesztve közlik velünk, hogy a Balkánon élünk: a tejet nyálkás zacskóban vesszük, az útburkolat teli van lyukakkal, a hivatalokban úgy bánnak velünk, mint a kutyafekáliával (és ugye folytathatnám a kritikákat hajnal­hasadásig). Mi tagadás, ez a valóság, csakhogy van ám más is. A nagymama lecsója, amelyet a nyári konyha előtt sámlin ülve eszünk. A közösen átélt balatoni alkony és az utána belopott első csók. Az ultipartik a verandán. A Füstbe ment terv, amelyen akkor nevettünk („repül felém anyám, én kinyitom az ablakot, s ő repül-repül tovább)”, most meg könnybe lábad tőle a szemünk. Természetesen ezt a felsorolást is folytathatnám.

Gyógyír? Úgy tűnik, nincs! Nem igaz az a mondás, hogy az idő mindenre meghozza a megoldást. A halál igen, pusztán az évtizedek múlása nem. Persze az ember a legadaptívabb állat, a halálon kívül mindent képes megszokni, bizonyos mértékig. Tudom, megállapításaimmal sokan vitába szállnának (különben tehetik, erre való a honlapon található fórum), csak nem érzik magukat érintettnek. Ezeknek azt üzenem, gondoljanak bele, mit takar az alábbi hír: a Kossuth-díjjal kitüntetett, nemrég elhunyt Teller Ede kaliforniai otthonában 96 évesen öttagú magyar személyzetet tartott (főleg ott tanuló diáklányokat), mert már csak magyarul beszélt, és nagyon szeretett volna hazalátogatni, csak erre már nem volt ereje. Utolsó szereplése alkalmából a magyar tv-ben (zenei kíséret nélkül) elénekelte a „minden vízbe mártott test, kis angyalom” című diákdalt. Tegyük még hozzá, hogy Teller Ede jóval a II. világháború előtt emigrált az USA-ba. Annak bizonyítására, hogy ez nem egy elszigetelt eset, hadd toldjam meg néhány másikkal.

Sir George Solti, azaz Solti György világhírű karmester, akit az angol királynő lovaggá ütött, végrendeletileg kérte angol feleségét, – akivel évtizedeken keresztül nyilván nem magyarul beszélt -, hogy hamvait szállítsák vissza hazájába, Magyarországra. Solti 1912-ben született és közvetlenül a II. világháború előtt, 27 évesen hagyta el szülőföldjét. Huszonkét évig volt a Chicagói Szimfonikusok vezető karmestere, majd 1979-1983 között a Londoni Filharmonikusoké. Nyolcvanöt évesen halt meg. Ebből a 85 évből mindössze az első 27-et élte itt, a következő 58-at külföldön, ahol maximum annyit ismertek be, hogy „magyar származású”. Meghal, kinyitják a letétbe helyezett végrendeletét, és kiderül, hogy magyar földben akar nyugodni. Vagyis pontosan az van, amit az imént írtam: idő nem, csak a halál hozta meg a megoldást.

Solti esete nem egyedi. Szilárd Leó fizikus, a nukleáris láncreakció kigondolója 1964-ben, vagyis jó negyven éve halt meg San Diego-ban. Hamvait a leszármazottak hazahozták és újratemették a közelmúltban.

George Mikes, számtalan humoros angol nyelvű – és magyarra természetesen lefordított – könyv (Anglia papucsban stb.) szerzője nem váratott a végrendeletének megismeréséig. Egy helyen azt írta: nem tudom, hogy halálom előtt mi lesz életem utolsó mondata, de abban biztos vagyok, hogy magyar mondat lesz. Mikes eredetileg újságíró volt, Angliából küldött tudósításokat – természetesen magyar nyelven -, de a háború kitörésekor, 1939-ben Angliában maradt. Néhány évvel később már angolul ír élete végéig, és akkor jön ez a kikívánkozó „vallomás”! Persze ő sem egyedi eset.

André Kosztolányi közgazdász és tőzsdeguru az egyetemeken németül tart előadásokat. Saját bevallása szerint barátaival franciául beszél, bankárokkal angolul tárgyal, de istenhez 90 évesen is magyarul imádkozik.

A „jelenség” természetesen nem exkluzív magyar. Az 1901-ben született Marlene Dietrich apja porosz katonatiszt volt, ami Dietrichhel alaposan megutáltatta a katonai szellemet. 1930-tól az USA-ban élt, és számtalan jeles filmnek volt a főszereplője. Deklaráltan nem érezte magát németnek. A II. világháború alatt az előrenyomuló szövetséges csapatokkal együtt vonult be Párizsba, este pedig szórakoztatta a katonákat. Nem sokkal 91 éves korában bekövetkező halála előtt sokadik „búcsú” hangversenyén a közönség kérte, hogy utoljára énekeljen valamit németül. Dietrich „kötélnek állt”, és elénekelte ifjúkora egyik német slágerét. Amikor a szöveg szerint a „Berlin” szóhoz ért, hangja érezhetően megcsuklott a hirtelen rátörő érzelmi indulattól, olyannyira, hogy a jelenlévő angol újságírók riportjaikban feltették a gúnyos kérdést: a vér nem válik vízzé?

De hát akkor mi ez, hazaszeretet, honvágy, nosztalgia? 1688-ban egy fiatal svájci orvos, egy bizonyos Johannes Hofer figyelt fel egy Bázelben tanuló fiatal berni diákra, aki láthatóan nem volt képes beilleszkedni a helyi életvitelbe. A diák egészsége egyre romlott, lázas lett, nyugtalan és izgatott, légzése szaggatott, szívverése szapora. A kezelőorvos a legrosszabbra gondolt, de mi az a betegség, amely ezt a fiatal férfit a halál előszobájáig hajszolta? Dr. Hofer talált rá egy nevet: nosztalgia, amelyet korábban a német ajkúak das Heimweh, a franciák la maladie du pays, míg az angolok homesickness névvel illettek. Magyarul csak „honvágy” vagy „hazavágyódás” a fordítás, és mint látható, a „betegség” toldalék hiányzik a magyar kifejezésből. Dr. Hofer átnézte a rendelkezésére álló szakirodalmat, de a tünet ­együttesre jellemző betegséget nem talált, pedig a betegség nagyon is létezett. Gyártott tehát hozzá egy nevet a görög nostos = hazatérés, és az algos = fájdalom összevonásával. Így született meg a „nosztalgia”, amely alatt ma egy kicsit mást értünk (de olaszul a mai napig is így hívják a honvágyat: nosztalgia).

Csakhogy a honvágy mindössze egy elmeállapot, amely nem lehet halálos. Akkor pedig ezek a betegek egészen pontosan miben is halnak meg? Dr. Hofer találkozott aggodalomra okot adó esetekkel is, amelyek közül egyet így írt le: „A diák először csak vágyakozott az otthona után, de hamarosan meg is betegedett. Nem evett, lázas lett, izgatott. A szimptómák egyre rosszabbra fordultak. A szállásadók közeli halálát várták, és elkezdtek imádkozni érte, de nem halt meg, bár nem az imádság segített rajta. Hívtak hozzá egy borbélyt, aki gyógyír beadása helyett diagnosztizálta a betegséget, és a fiú hazaküldése mellett döntött. Meghallván ezt, az ifjú azonnal felvidult. Használati tárgyainak csomagolása közben légzése normálisra váltott. Mire megérkezett a postakocsi, a fiú teljesen felélénkült. A várostól néhány mérföldre eltávolodva már tökéletesen egészségesnek volt tekinthető.”

Dr. Hofer másik betegleírásában említést tesz egy „társadalmilag lecsúszott” fiatal vidéki lányról, akit eszmélet vesztett állapotban vittek be a kórházba, élete egy hajszálon lógott. Amikor magához tért, maga körül csupa „siránkozó, jajgató öregasszonyt” látott és nyomban súlyos nosztalgiába esett. Nem volt hajlandó enni, gyógyszereit kiköpte, állandóan sírt, és azt hangoztatta, hogy haza akar menni. Annyira legyengült, hogy a kórház nem tudott vele mit kezdeni, összecsomagolták és hazaküldték. „Hazaérkezve néhány napon belül tökéletesen meggyógyult mindenfajta orvosság nélkül.”

Dr. Hofer arra a következtetésre jutott, hogy a betegség elsősorban fiatal embereket támad meg, különösen azokat, akiket otthonuk elhagyására késztetnek, és akik nehezen alkalmazkodtak idegen emberekhez és szokásokhoz. Az eset diagnosztizálása könnyű. Az áldozat „bánatos arccal lődörög”, lenézi az idegen szokásokat, és nehezen viseli a tréfát. „A vég nélküli bánatosság, a haza örökös szobahozása, a fizikum legyengülése, az érzékszervek eltompulása, a szívritmuszavarok azt jelzik, hogy a betegség teljes erővel tombol.”

Agysebészet a XVII. században természetesen nem létezett, ennek ellenére dr. Hofer úgy gondolta, hogy kellett lenni az agyban egy olyan területnek, ahol az otthon élménye mélyen be volt ágyazódva. Az állandó hazavágyás bekapcsolta ezen agyterületet, amely hatalmába vette az egész testet. Minél többet gondol a beteg haza, annál inkább vált uralkodóvá a test felett ez a specifikus agyterület. Ez abban nyilvánult meg, hogy egyre-másra törtek a felszínre régi, rég elfelejtett emlékek emberekkel, eseményekkel és helyekkel kapcsolatban. „Ezek a gondolatok oly mértékben vették igénybe az agy kapacitását, hogy más feladatok ellátására nem maradt elég erő. Ez vezet az étvágytalansághoz, és ezért nem képes a szervezet a normál emésztésre. A páciens, amint abbahagyja az étkezést, teste fokozatosan legyengül, és beáll a totális nosztalgia.”

Dr. Hofer kidolgozott egy hatásosnak vélt gyógymódot is, amely szerint opiátok alkalmazása könnyítheti az örökös izgalmi állapotot, de ami a legfontosabb, a beteggel közölni kell, amint jobban lesz, indulhat haza. A legsúlyosabb esetekben egyetlen dolog segít, a beteg haladéktalan hazaküldése.

Miután dr. Hofer leírta a betegséget, orvosok szerte a világban diagnosztizálni kezdték a nosztalgiát, ami hamarosan jól körülhatárolt orvosi esetté vált. Volt olyan orvos, aki azt állította, hogy a betegséget diagnosztizálni tudja csupán a szívverés meghallgatásával. A nosztalgiában elhunyt betegek boncolása után elváltozásokat találtak az agyban, a szívben, a tüdőben, de még a belekben is. Az egyik korabeli orvos szerint a skót duda egyetlen felbúgása elég volt arra, hogy az emigráns skótok elsírják magukat.

A korai tapasztalatok szerint egyes emberi csoportok könnyebben megkapták a betegséget, mint mások. Katonák, különösen fiatal kényszer sorozottak voltak fogékonyabbak az átlagnál. A francia forradalom után csendes vidéki lakhelyükről elhurcolt, erőszakkal verbuvált fiatal legények között a nosztalgia járványszerűen terjedt.

Az amerikai polgárháborúban az otthonuktól távol harcoló katonák közül 1861 és 1866 között pontosan 5213 nosztalgiabeteget diagnosztizáltak, akik közül 58 meg is halt. Ezzel azonban a nosztalgia, mint betegség el is tűnt a Földről. Orvosok és pszichiáterek új diagnózisokkal álltak elő: depresszió, ideg összeroppanás, anorexia (vészes testsúlycsökkenés), katonák esetében viszont szimulálás. A nosztalgia pedig elveszett a régmúlt homályában.

Nem így van, állítja The Past is a Foreign Country (A múlt egy idegen ország) c. könyvében David Lowenthal: szerinte a nosztalgia, mint betegség jelen volt a II. világháborúban harcoló angolszász csapatok személyi állományában is. A legfőbb amerikai sebész által összeállított betegséglista előkelő helyén szerepelt a nosztalgia. Nem oly nagyon régen, 1946-ban az egyik eminens szociológus „pszichofiziológiás betegségnek” írta le. A honvágy tipikus diákbetegségként volt nyilvántartva az egyetemi rendelőkben.

A múlt század ’70-es éveitől kezdve divatba jött a nosztalgia, azonban központi helyét nem a múltbéli földrajzi hely, hanem a múltbéli történések, események foglalták el. Oly nagyfokú volt a nosztalgia felé fordulás, hogy egyesek attól tartottak, „az emberiség olyan jövő felé tart, ahol a nosztalgia újfent halálos betegséggé válhat.”

Mit tegyünk hozzá? Talán annyit, hogy a honvágy, mint betegség legalább egy aspektusban pont olyan, mint bármely más betegség. Nem egyformán „fertőz” meg mindenkit. Van, aki fogékonyabb rá, van, aki kevésbé. Ezt nem lenne szabad, hogy elfelejtsék a nagy szájjal hencegők („Még hogy honvágy? Örülök, hogy megszabadultam attól az országtól”). Van, akit évről évre elkerül az influenza, aztán egyszer úgy leveszi a lábáról, hogy nem akarja elhinni, hogy ez vele is megtörténhet.

u.i. Kérésre E-mailben elküldöm a könyv kéziratát.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________