Antalffy Tibor honlapja

Klímaváltozás — ausztrál gondolatok

A déli féltekén elterülő Ausztrál kontinens délkeleti részén található Melbourne, az a város, amelyik a többi ausztrál nagyvároshoz képest a legközelebb van a Déli-sarkhoz, vagyis klímáját tekintve a legkevésbé forró. Ott éltemkor, jó 40 évvel ezelőtt, újév környékén, a legmelegebb időben 2-3 napig, bizony a hőmérő higanyszála át-átlépte a 40 fokot, ami akkoriban újsághírnek számított. Az elmúlt nyáron, pontosabban 2009 február 7-én, Melbourne melegrekordot döntött 46,4 °C hőmérséklettel, ami ráadásul napokig tartott. Aztán átéltek egy hatalmas erdőtüzet is, ami arra felé nem ritkaság, de méretét (és a 66 áldozat számát) tekintve ez minden eddigit felülmúlt. Mindeközben Ausztrália déli részét 8 éve tartó folyamatos szárazság sújtja. Természetesen arrafelé az időszakos szárazság se egy új jelenség, de ez a mostani minden korábbi képzeletet felülmúl. Fred Pearce angol környezetvédő és szakíró szerint:

„In Australia the extreme weather trends such as cyclones, drought and floods are likely to become “much worse” in coming years. “In a country where you’re already facing climate extremes … that’s really very worrying because you’re already very close to the limit of habitability.”

Vagyis: „Ausztráliában a szélsőséges időjárási események, mint például ciklonok, szárazságok és áradások várhatóan „sokkal rosszabbak” lesznek az előttünk álló években. Egy olyan országban, ahol a szélsőséges időjárás eleve adott, valóban nagyon aggasztó a helyzet, hiszen máris az elviselhetőség határán élnek.”

Az ausztrálok tehát az elviselhetőség határán élnek. És valóban, farmerek elhagyják a farmjaikat és beköltöznek a tengerparti nagyvárosokba, ahol – többek között – állandó vízkorlátozás van, mert a víztározók alján alig található víz, amit az alábbi fénykép igen jól illusztrál.

Lehetetlenség nem párhuzamot vonni Ausztrália és hazánk között. Nálunk az elsőszámú veszély, nem a vízkorlátozás vagy az aszály, hanem az iszonyatos eladósodás. A mi parlamentünknek azt kellene megszavazni, hogy több kölcsönt nem veszünk fel – helyette üdvrivalgásokkal jelentik be, hogy az IMF további hiteleket hajlandó folyósítani. Az Ausztrál parlamentnek pedig olyan törvényt kellene hozni, ami a CO2 kibocsátást korlátozná. Ehelyett a múlt héten az ellenzék vezérét lecserélték egy olyan olyan politikusra (Tony Abbott), aki nyíltan klímaszkeptikus, nehogy meghozzák azt a törvényt, ami a CO2 kibocsátás legalább 5 kerek százalékkal csökkentené 2020-ig. Mindeközben néhány jelentéktelen tudós híressé vált azzal, hogy nyíltan kiállt az antropogén jelző használata ellen. Szerintük minden rendben van. Na és a nép, az egyre inkább szenvedő nép? Lioner Tiger nagyra becsült antropológus (PhD) professzor 1979-ben kiadott „The Biology of Hope” (A remény biológiája) című művében többek között a következő örökérvényű és megszívlelendő mondatot írta:

„There is a tendency for humans consciously to see what they wish to see. They literally have difficulty seeing things with negative connotations while seeing with increasing ease items that are positive.”

Vagyis: „Az ember agya hajlamos azt meglátni, amit látni szeretne. Kifejezetten nehezére esik észrevennie a kellemetlen dolgokat, miközben játszi könnyedséggel véli meglátni a kellemeset.” Nincs tehát semmi új a Nap alatt. Engem még az olvasóim közül is megvádoltak már néhányan, nem csak pesszimizmussal, de még cinizmussal is. Pedig a jelenség se nem ritka, se nem ismeretlen. Gustave Le Bon (1841-1931) korának igen befolyásos francia szocio-pszichológusa volt talán az első, aki foglalkozott a „csorda szellemmel” ami az összegyűlt emberek kollektív viselkedését határozza meg. Az ő megállapítása szerint: 

„The masses never thirsted after truth. Whoever can supply them with illusions, easily can be their master, whoever attempts to destroy their illusions is always their victim.”

Vagyis: „A tömeg nem szomjazza az igazságot. Aki illúzióban ringatja őket, az könnyedén lehet a vezetőjük. Aki pedig megfossza őket az illúziójuktól, azt elsöprik.” És ugye, ez nem csak politikusokra érvényes, hanem ismeretterjesztőkre is : -). Ami pedig a cinizmusomat illeti, hadd idézzem George Bernard Shaw-t (gondolom, őt nem kell bemutatnom): 

„The power of accurate observation is commonly called cynicism by those who have not got it.”

Vagyis: “A pontos megfigyelés képességét általában cinizmusnak nevezik azok, akik ilyen képességgel nem rendelkeznek.” Ha ezeket összeadjuk, akkor az ausztrálok viselkedése tökéletesen érthető. Csakhogy nekünk azzal kell szembenézni, hogy a magyarok viselkedésétől is ezt várhatjuk el, majd ha jobban szorul a hurok a nyakunkon. Természetesen ők is emberek, és ha nehezen is de gondolkodnak. Mi van mégis az ausztrálok önpusztító tetteik mögött? A válasz egyszerű, és egyben szomorú: SZÉN. Ugyanis a felszíni bányászattal kitermelt szén éves értéke 20 milliárd dolláe, és a kormány ezt megháromszorozni kívánja. Miértí? Az ok ép ésszel szinte fel se fogható. A klímaváltozás miatt a korábban oly virágzó ausztrál mezőgazdaság (gyapjú, marhahús, gabona, bór) bedöglik. Az életszínvonal magasan tartása végett a szénkitermelést kell felfuttatni, elvégre Kína és India minden mennyiségre vevő. És a vevők a szenet természetesen el fogják égetni. Miközben a klíma szkeptikusok éjjel-nappal nyomják a szöveget, hogy semmi sincs bizonyítva, a klíma mindig is változott, a CO2-nek semmi köze a melegedéshez (lásd: Miskolczi-Zágoni), stb. Képtelenek megérte azt az egyszerű tételt, hogy a dinamikus rendszerek elmélete szerint a pozitív visszacsatolás irányíthatatlan folyamatokat hoz létre. Egyszerű szavakkal kifejezve, a pontos előrejelzés egyszerűen nem jósolható meg, csak az jelenthető ki, hogy olyan mértékben (de nem tudni milyen irányba) fog eltolódni, amit a jelenlegi társadalmak már nem lesznek képesek tolerálni. Ennek következményei visznt beláthatatlanok.

Amikor ezeket a sorokat írom, a honlapomon Arma Gedeon és tnsnames eszmecseréje van folyamatban. Csak annyival szólnék bele: Az emberek addig nem fognak lépni, amíg egy náluk hatalmasabb „erő” őket erre nem kényszeríti. Erre a kikényszerített „lépésre” kell felkészülni. Nekünk most az a dolgunk, hogy kitaláljuk, mi lehet, mi lesz ez a „lépés”.