Antalffy Tibor honlapja

Tibor bá blogja (228) Plasztik az óceánokban

A Csendes-óceánban összegyűlt plasztik hulladék kiterjedése nagyobb, mint az USA területe, csak mivel senki se látja, senki se tud róla. Miről van pontosan szó? Egyszerű szavakkal leírva, a Csendes-óceán közepén, hatalmas kiterjedésben a víznél könnyebb plasztik hulladék hányódik a víz felszínén. Az áramlatok által összeterelt szemét nagyvonalakban a nyugati hosszúság 135° és 155° között, illetve az északi szélesség 35° és 42° között terült el.

Felmerül a kérdés, ez a rengeteg hulladék hogyan került oda, és miért? A kissé cinikus, de egyszerű válasz ez: Emberiség + tengeráramlatok = szeméttenger. Az Ember előállította a plasztikot, a plasztik terméket megvette, használat után eldobta, aminek egy része utat talál a folyókba, onnan pedig a tengerekbe. A tengerbe került plasztik, a felszínen úszva, a tengeráramlatoktól hajtva, összegyűlik a csendes-óceán közepén. A plasztiknak ugyanis meg van az a kellemetlen tulajdonsága, hogy nem bomlik le.

Sajnálatos módon az óceánban hányódó plasztik szemét nem csupán egy esztétikai szörnyűség, hanem komoly élettani veszély még ránk, emberekre is. A madarak a plasztik darabkákat összetévesztik az ehető zsákmánnyal és lenyelik őket. A plasztikot azonban nem lehet megemészteni, tehát a lenyelt plasztik darab a madár begyében marad. Egy idő után a madár begye teljesen megtelik plasztik darabkákkal, nem maradva hely az élelem számára. A madár éhezik, bár a begye tele van, így a végén elpusztul. Az alábbi képen egy tengeri madár többhetes teteme látható. A madár szerves maradványai már elrohadtak, csak a szarú (csőr, tollazat), csont és a begyében összegyűlt plasztik látható.

A kisebb halak apró plasztik darabkákat esznek meg. Ezeket a plasztikkal „töltött” halakat nagyobb halak esznek meg. Az étellánc végén, a halak „segítségével” mi, emberek megesszük azt a plasztikot, amit mi magunk gyártottunk és dobtunk el. Mondhatom ragyogó kilátás. De mennyi plasztik lebeghet a világtengereken? Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (UN Environment Program) 2006-ban úgy becsülte, hogy minden négyzetkilométerre kb. 12.000 lebegő plasztik tárgy jut. Van olyan földrajzi hely, ahol hatszor több a plasztik van, min plankton. Évente megközelítőleg 100 millió tonna plasztikot gyárt az emberiség, aminek kb. 10 százaléka az óceánokba jut, a Greenpeace becslése szerint. Ebből 70 százalék lesüllyed a tenger fenekére, ahol szintén kifejti „áldásos tevékenységét”. A többi lebeg a felszínen. A Discovery Hírek szerint (According to Discovery News) feltétlenül kattintsatok rá és nézzétek meg a videót! ebben a pillanatban 150 millió tonna plasztik lebeg az óceánokban. Amit természetesen soha senki nem fog eltávolítani. Nem csak a költségek miatt, de egyszerűen lehetetlen, mert az eltávolítással még elméletben se foglalkoztak. Először is a terület elképesztően nagy, a lebegő plasztik egy része egészen picike, és a plasztik nagyobbik része a felszín alatt lebeg különböző mélységekben. Tudomásul kell vennünk, hogy eggyel több terület létezik, ahol a Föld végessége látványosan elénk tárul. Nyilvánvaló, hogy a plasztik gyártásnak is meg vannak a határai. Észre kellene már venni, hogy (elsősorban a fejlett ipari országokban) túltermeltünk, túlfogyasztottunk, és túlszennyeztük a környezetünket. Az a Föld, ami volt, már nincsen és nem is lesz. Újat helyette nem kapunk. Persze tehetnénk  valamit, hogy legalább rosszabb ne legyen a helyzet, de nem teszünk. Itt a falúban, ahol élek, naponta tapasztalom, saját házára, kertjére mindenki nagyon ügyel. Karácsony előtt szinte nincs ház, amelyik ne lenne kivilágítva, viszont a közterületre mindenki tojik, a kocsikból simán kihajítják a szemetet az úttestre. Az Ember született individualista, most fogja megfizetni az árát.    

Transz-zsírsavak és koleszterin (FOLYTATÁS)

Az már tudjuk, hogy egy bizonyos zsírsav konfigurációja lehet cisz és transz. A helyzet az, hogy a természetben gyakorlatilag csak cisz konfiguráció létezik. Transz-zsírsavakat az ember állít elő úgy, hogy növényi olajakból margarint gyárt. A margarin gyártás lényege, hogy a többszörösen telítetlen zsírsavakat magas hőmérsékleten, nyomás mellett hidrogénnel „dúsítják”, vagyis a növényi olajban lévő többszörösen telítetlen zsírsavak kettős kötését feltépik és lehetővé teszik, hogy a felszabadult szén vegyi kötését hidrogén befogására használja fel. A folyamatot azonban nem fejezik be, vagyis nem tartják fenn annyi ideig, hogy az összes kettős kötés felszakadjon és hidrogént vegyenek magukhoz, mert akkor a kapott zsírsavak szobahőmérsékleten túl kemények lennének, márpedig a cél a kenhetőség. A hidrogénezés folyamatának a megszakításával a többszörösen telítetlen zsírsavból egyszeresen telítetlent produkálnak. Ez még nem okozna gondot, mert az egyszeresen telítetlen zsírsav még nem tragédia. Csakhogy a folyamat közben a megmaradt kettős kötés transz konfigurációt vesz fel. És ez a játék most már száz éve folyik. Hivatalos számítások szerint az USA-ban évente 20.000 ember haláláért közvetlenül a transz-zsírsavak a felelősek. Az egészben a legbosszantóbb, hogy ennek nem kellene így lenni. Ugyanis alternatív eljárás lehetne, ha az eredeti hidrogénezést addig tartanák fenn, amíg az összes kettős kötés fel nem bomlana és kizárólag telített zsírsavat kapnának. Ez szobahőmérsékleten nagyon kemény anyagot adna, amihez ezt követve többszörösen telítetlen zsírsavakat kellene keverni, hogy a megfelelő konzisztenciájú keveréket megkapják. Ez azonban egy sokkal költségesebb eljárás lenne, és mivel a 100 százalékos hidrogénezés nem elérhető, valami kevés transz-zsírsav mindenképpen visszamaradna.

Mi a baj a transz-zsírsavakkal? 1) A testet felépítő sejtek membránjában zsírsav van, ha ide transz-zsírsav kerül, az a sejtmembránt merevvé változtatja, és így a sejt a normál funkcióját nem tudja ellátni. 2) Az étkezés folyamán a szervezetbe került transz-zsírsav megemeli a szérum LDL-koleszterin tartalmát, ami növeli a szívkoszorúerek elmeszesedésének az esélyét. 3) Csökkenti a szérum HDL-koleszterin szintjét és növeli a triglicerid tartalmát. Ez a két folyamat elősegíti az inzulin rezisztencia kialakulását, ami kapcsolatba hozható diabétesz (cukorbetegség), a magas vérnyomás, és a szívérrendszeri betegségek kialakulásával.  4) Káros hatással van az agyra és az idegrendszerre. Az ideg szövetek főleg zsírokat tartalmaznak (amit az alkohol kitűnően old, ezért káros az elmeállapotunkra az italozás). A neuronok mielin hüvelyben futnak, aminek 30 %-as fehérje, de 70 %-át zsírsavak teszik ki (főleg Oleik sav és DHA). Az élelmiszerrel bekerült transz-zsírsav beépül az agysejtek membránjába, beleértve a mielint, ami szigetelőként hat a neuronok között. A DHA-t felváltó transz-zsírsav káros hatással van a neuronok kommunikálására, neuron degenerálódáshoz vezethet, ami  csökkenti az egyed mentális készségét. (A Multiple szklerózis, Parkinson kór, Alzheimer kór közös tulajdonsága a sejtmembrán sorvadás). — Ehhez hozzá kell még tenni, a kanadai tanulmányok kimutatták, hogy margarin fogyasztás miatt az anyatej zsírtartalmának 7,2 százalék transz-zsírsav.

Hogy állunk a koleszterinnel? A szérum magas koleszterin szintje növeli a szívérrendszeri betegségek kialakulásának az esélyét. A koleszterin szintet befolyásolja a táplálékkal magunkhoz vett koleszterin, és a zsírsavak minősége. A szérum koleszterin szintje csökkenthető a táplálékkal magunkhoz vett koleszterin mennyiségének a csökkentésével, a megevett rostanyagok növelésével, a telített zsírsavak csökkentésével és a többszörösen telítetlen zsírsavak növelésével.  Az alábbi grafikon azt mutatja be, hogy a különböző zsírsavak milyen mértékben befolyásolják a szérum koleszterin tartalmát.   

A grafikonból egyértelműen kitűnik, hogy a 18:1 tehát egyszeresen telítetlen, de transz-zsírsav a lehető legrosszabb hatást váltja ki. A rossz koleszterint növeli, a jót pedig csökkenti. Míg ugyanennek a zsírsavnak a cisz konfigurációja a rosszat csökkenti, a jót pedig növeli, pedig csak egyszeresen telítetlen. Ezzel szemben a 18:2, azaz többszörösen telítetlen zsírsav kétszer akkora mértékben csökkenti a rossz koleszterint és egyben az össz-koleszterint is csökkenti.

A szérum koleszterin szintje olyan következetesen függ az elfogyasztott zsírsavaktól, hogy lehetséges volt képletet felállítani a kiértékeléshez. Íme:

                          ΔÖ = 1,2(1,8 ΔTt - 0,1 ΔE - 0,5 ΔT)

Ö = össz-koleszterin

Δ = százalékos változás

Tt = telített zsírsavak

E = egyszeresen telítetlen zsírsav

T = többszörösen telítetlen zsírsav

Nézzünk egy példát! Feltételezzük, hogy napraforgó olajról átállunk repce olajra. A pálma olajban van: 41% Tt, 46% M, 11% T. A repce olajban van: 6% Tt, 62% E, 32% T. Változás: ΔTt = -35%, ΔE = +16%, ΔT = +21%. Megszorozva az együtthatókkal: 1,2(-1,8×35 - 0,1×16 - 0,5×21) = 78. Következtetés: Amennyiben pálmaolajról átállunk repceolajra, a szérum koleszterin szintjének 78 százalékos csökkenését várhatjuk el. Érdemes megfigyelni, hogy a telített zsírsav csökkentése 3,6-szer nagyobb mértékben csökkenti a koleszterint, mint a többszörösen telített zsírsav növelése. A legfontosabb tehát a telített zsírsavak csökkentése.

Most tekintsük át, milyen értékekhez kell tartani magunkat!

Olajok, zsírok, zsírsavak

Tombol az Internet, boldog-boldogtalan azt rak fel, amit akar. Sokan csak okoskodnak, még többen anyagi hasznuk érdekében torzítják el a tényeket. Napjainkban az emberi táplálkozás előtérbe került, aminek millió oka van. Először is az élelmiszeripar kihasználva a kapitalizmus adta lehetőségeket a nagyobb profit érdekében nem törődik a lakosság egészségével. Másodszor ott vannak a fitnesz, testépítő, sport klubok, akik szintén beleszólnak a helyes táplálkozásba. Harmadsorban, a fejlett ipari országokban a lakosság elhízott, „modern” betegségekben szenved és hal meg, amelyek visszavezethetők a táplálkozásra. Negyedszer pedig ott van a táplálék-kiegészítő, és a gyógyszer ipar, amelyeknek szintén anyagi érdeke fűződik termékeik értékesítéséhez. Aztán itt vagyunk mi, a fogyasztók, akiknek lassan már fogalmunk sincs, mi helyes és mi nem. Még az is tehetetlen, aki különben hajlandó lenne betartani a jó tanácsot, ha hozzá tudna jutni. A baj az, hogy az ezzel kapcsolatos ismeretek ágas- bogasak , nehezen tudunk bennük eligazodni, ezért aztán becsaphatók vagyunk. Ezen az állapoton szeretnék segíteni egy összefoglaló és mindenre kiterjedő esszében. Tartsatok velem, és ha kell olvassátok el újra és újra. 

A zsiradékoknak (lipidek) olyan olajos vegyi anyagok tömkelegét nevezzük, amelyek vízben nem oldódnak, csak szerves oldóanyagokban. A lipidekehez tartoznak a monogliceridek, digliceridek, trigliceridek, fosfatidek, cerebroszidek, sztirolok, terpének, zsíralkoholok és zsírsavak. Elég szép kis társaság, de élelmezési szempontból nem lesz mindegyikre szükségünk. Az étkezésre használt zsírokból energiát nyerünk ki, hordozzák a zsírban oldódó vitaminokat (A, D, E, K), ezen kívül jó antioxidáns és bioaktív vegyületek. Zsírokra szükség van még a központi idegrendszernek és a sejt membránoknak is.

Az alábbiakban táblázatba szedek néhány fontosabb, olyan zsírsavat, amikkel gyakorta találkozhatunk. A táblázatban megtalálhatjuk a zsírsav mindennapi nevét, a tudományos nevét, a benne szereplő szénatomok, és a kettős kötések számát, amikről a későbbiekben majd szó lesz. Végül, az is fel van tüntetve, hogy főleg miben találhatjuk meg őket.

A zsírsavakban három elem található: szén (C), hidrogén (H), és oxigén (O), melyek úgynevezett szénláncban helyezkednek el. A lánc végén van egy karboxil gyök (-COOH). Azt tudjuk, hogy a szén 4, az oxigén 2, a hidrogén pedig 1 vegyértékű. A szénhez az egyik oxigén két vegyértékkel, míg a másik oxigén csak egy vegyértékkel kapcsolódik. A második oxigén maradék vegyértékével a hidrogént köti magához. A szén atom a maradék vegyértékével a szénlánchoz kapcsolódik. Ahogy azt majd az alábbi ábrán láthatjuk a szénláncban a szén atomok sorban, egymáshoz kapcsolódnak. A maradék 2-2 vegyértékükkel egy-egy hidrogént kötnek le. Egy ilyen szénlánc komplett, amit éppen ezért telítettnek nevezünk. Ez azt jelenti, hogy a vegyületben annyi hidrogén atom van, amennyit a szén atomok képesek lekötni.

                              Butirik sav

Ennek a molekulának az alternatív felírása a következő: CH₃CH₂CH₂COOH  illetve CH₃(CH₂)₂COOH. Különben a Butirik sav adja a vajnak azt a jellegzetes vaj ízt.

Előfordulhat, hogy egymás mellett lévő két szénatom két vegyértékkel kapcsolódik egymáshoz, azaz kettős kötés van közöttük. Ez telítetlen zsírsavnak nevezzük, mivel ez a molekula képes lenne még egy hidrogén atomot beépíteni a szénlánca, amikor is a kettős kötés természetszerűen megszűnne. Ha egy szénláncban több, mint egy helyen van kettős kötés, akkor azt többszörösen telitetlen zsírsavnak nevezzük. Az alábbi ábra egy telítetlen zsírsav molekulát mutat be.

A telített, telítetlen és többszörösen telítetlen fogalmaknak biológiai szempontból óriási jelentősége van. A telített zsírsavak élettanilag károsak az emberi szervezetre. A telítetlen zsírsavak, mondjuk úgy, semlegesek. A többszörösen telítetlen zsírsavak pedig kifejezetten hasznosak, sőt az Ω-3 és az Ω-6 zsírsavak (később részletesen tárgyalom) esszenciálisak, ami azt jelenti, hogy nélkülözhetetlenek és az emberi szervezet nem tudja szintetizálni, tehát a táplálékkal kell magunkhoz venni.

A megnevezéseknél a név előtt található számok arra utalnak, hogy a kettőskötés hol helyezkedik el, azaz hányadik helyen van a sorban. A karboxil gyökben lévő szén atom az első. Kiírt görög számok (di, tri, tetra, hexa. stb.) a szénlánc hosszára utalnak. Például: „9,12-oktadekadienoik sav” azt jelenti, hogy a szénláncban 18 szén atom van (okta-deka), két darab kettőskötéssel (di-en), Amelyek a 9. És 12. Helyen lévő szén atomoknál van. Az elején pedig egy karboxil gyök (oik sav) található. A molekula felépítése  ez: CH₃CH₂CH₂CH₂CH₂CH=CHCH₂CH=CHCH₂CH₂CH₂CH₂CH₂CH₂CH₂COOH
Amit hétköznapi nyelven „Linoleik sav” elnevezéssel illetünk. Ezt a hosszú felépítést le lehet rövidíteni: CH₃(CH₂)₄CH=CHCH₂CH=CH(CH₂)₇COOH. A zsírsavak jelölését tovább szokták rövidíteni, például C18:2, ami azt jelenti, hogy a szénláncban 18 szén atom van és két darab kettős kötés. Igaz, ezt a kritériumot több zsírsav is kielégíti, de mindig a természetben előfordulóra gondolunk, ez esetben a linoleik savra. Amikor egy szénláncban két darab kettős kötés van, amelyeket mindössze egyetlen szénatom választ el egymástól, akkor „konjugált linoleik savról” (CLA) beszélünk. Bár ez C18:2 jelölést kapja, de elrendezésben lehetnek különbözők: 9,11-CLA, vagy 10,12-CLA. Ezek megfelelnek a 9,11-oktadekadienoik és a 10,12-oktadekadienoik savaknak. Az előző molekula felépítése a következőképpen néz ki: CH₃(CH₂)₅CH=CH-CH=CH(CH₂)₇COOH.

Ezzel sajnos még nem értünk a végére, mert a molekulák konfigurációi még hátra vannak. Ugyanis nem mindegy, hogy a kettős kötésű szén atom melyik oldalán „hiányzik” a hidrogén atom. Itt jön be a transz-zsírsav és a cisz-zsírsav fogalma. Ugyanis a kettős kötés igen erős, megakadályozza a szénatom elforgását a kötés tengelye körül. Tehát szerkezeti különbséget jelent a kettős kötésben résztvevő szénatomokhoz kötődő hidrogénatomok helyzete. Íme az ábrák:

Ez a két 3-D molekula kép bemutatja a 9-oktadekenoik sav két izomerét (azonos alapú) cisz és a transz konfigurációkban. Vörössel a két oxigénatomot, kékkel pedig a hidrogénatomokat jelöltem. A „cisz” és a „transz” latin előszavak a hidrogénatomnak orientációját jelzik a kettős kötéshez képest. A cisz azt jelenti, hogy „azonos oldalon”, a transz pedig „az ellenkező oldalon”. A természetben előforduló zsírsavak rendszerint cisz konfigurációt mutatnak, megjegyzem ez az egészséges. A mesterségesen kezelt olajok, zsírok (margarin) tartalmaznak transz-zsírsavat. A bemutatott cisz-9-oktadekenoik sav, vagyis oleik sav az olíva olajban található.

Térjünk rá az Omega-3 (Ω-3 vagy ω-3) és az Omega-6 (Ω-6 vagy ω-6) zsírsavakra! Mint már jeleztem, ezek rendkívüli jelentőséggel bírnak, mert az emberi máj a többi zsírsavból nem tudja szintetizálni (a lebontáshoz szükséges enzimmel nem rendelkezik), ezeknek benne kell lenni a táplálékainkban. De pontosan mit is jelölünk ezekkel? A szénlánc első szén atomjának (a karboxil gyökben lévő) Alfa a neve, míg az utolsónak Omega. Az Omega után következő szám azt jelzi, hogy az utolsó (Omega) szén atomtól számítva hányadik szén atom után van a kettős kötés. A Linoleik sav egy Ω-6 zsírsav, mivel a kettős kötés az utolsó szén atomtól számított hatodik után van. Megjegyzem, hogy a Linoleik Ω-6 zsírsavnak fontos szerepe van a koleszterin csökkentésben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korlátlan mennyiségben fogyaszthatjuk, mert fontos jelentősége van a táplálékkal bevitt Ω-6 és Ω-3 arányának is. Ideálisnak mondható, ha az Ω-6 zsírsavból legfeljebb kétszer fogyasztunk többet, mint az Ω-3 zsírsavból. A „modern” étkezésnél ez az arány 15:1-től akár 100:1 is lehet, ami szív-érrendszeri betegséghez, rák kialakulásához, különböző gyulladásokhoz és autoimmun betegségekhez vezethet. A helyes megoldás azonban nem az, hogy csökkentjük az Ω-6 többszörösen telítetlen zsírsavak fogyasztását, hanem növeljük az Ω-3 többszörösen telítetlen zsírsavak fogyasztását.

Mikor étkezünk helyesen olajok, zsírok tekintetében? A fentiekben körvonalazottak szerint, összefoglalva az optimum: 1) Minél kevesebb telitett zsírsav. 2) Minél több Ω-6 és Ω-3 többszörösen telített zsírsav. 3) Az Ω-6 és Ω-3 aránya minél jobban közelítse meg az 1:1-et de semmiképpen ne lépje túl a 4:1-et az Ω-6 javára. 4) Minden körülmények között kerüljük el a transz-zsírsavak fogyasztását, aminek módja: a) ne hevítsük fel az olajt, b) ne fogyasszunk mesterséges (margarin) zsiradékot, függetlenül attól, hogy mi van ráírva (szívbarát, meg hasonlók - ne dőljünk be, szívbarát margarin nem létezik).

Az alábbiakban egy táblázat található, ami különböző olajok összetevőit mutatja be százalékos formában, ezek közül lehet válogatni. Van azonban a válogatásnál más szempont is. Olajat általában úgy nyernek egy növényből, hogy kipréselik. Kipréselés után azonban még nagyon sok olaj marad vissza, amit kár lenne veszni hagyni (legalább is a gyártónak), ezért magasabb hőfokon a visszamaradt présélményt - ami legtöbbször valaminek a magja - szerves oldóanyagba rakják, majd átszűrik. A mag maradványok - immáron majd teljesen olaj nélkül - mellékterméknek számit. A szerves oldóanyagot és az olajat elválasztják egymástól. Az oldóanyagot újból felhasználják, az olajat pedig palackozzák. A probléma az, hogy 1) Az olaj fel lett hevítve. 2) Mindig marad vissza csekélyke oldóanyag. Éppen ezért kizárólag „hidegen sajtolt” felirattal ellátott termék fogyasztását javaslom. Aztán, hogy ez be van-e tartva, azt már nem tudom garantálni.

Ebből a táblázatból világosan kitűnik, hogy a repceolaj gyakorlatilag felülmúlhatatlan. Az Ω-6 és Ω-3 aránya közelít a   2:1-hez. Ezenkívül mindössze 6 % telített zsírsavat tartalmaz.  A kizárólag repceolajjal való főzésnek azonban van egy hátulütője. Étkezésünk során gyakorlatilag elkerülhetetlen más zsírok fogyasztása, hiszen húsokat is eszünk, már pedig ezekkel együtt jár állati zsiradék is. Például a sertészsírban van Ω-6, de egyáltalán nincs Ω-3. Ez pedig a két Omega zsírsav arányát megváltoztatja. Éppen ezért én magam úgy járok el, hogy 7 dl repceolajhoz hozzákeverek 2 dl lenmagolajat. Mivel a lenmagolajban egy elképesztő 53 %-nyi Ω-3 van. Ezzel a keverékkel a következő arányt érem el —> 186:176. Ez pedig nagyon közel van az 1:1-hez, más zsiradékok (pl. tejben lévő vaj) arányrontása belefér. Böngésszétek át a táblázatot, hogy kiderüljön, az agyon hirdetett olajok milyen nagy mértékben egészségtelenek. Kereskedelmi polcokon 20-30 féle olíva olajat lehet találni „szűz” vagy „extra szűz” felirattal. Minél  csicsásabb a címke, annál drágább az olaj. Akad 4000 forintért is. És mit tud? Nem sokat, Ω-3 tartalma mindössze 1 %. Ennél is hátrányosabb a pálma olaj, aminek majdnem fele telitett zsírsav, és ne feledjétek az összes „vajas” péksüteményben (például túrós táska) ezt sütik bele. A kakaóvaj ( csokoládékban) még ennél is rosszabb, 63 % telített zsírsavat tartalmaz.

Ki kell még térnem a margarin ellenességemre. A növényi olajak anál folyósabbak minnél több telítetlen zsírasv van bennük. Hogy a (szoba hőmérsékleten) folyékony növényi olajból kenhető margarin váljék egy “hidrogenizálás” elnevezésű műveletnek vetik alá. Magas hőfokon, nyomás alatt hidrogén gázt kevernek az olajokhoz. Ennek következménye, hogy a kettős kötések felbomlanak és a telítetlen szén atom felvesz még egy hidrogént. A zsírsav telítetté válik. A problémát az adja, hogy közben transz konfigurációk jönnek létre, ami élettanilag igen káros. Szabályként megállapíthatjuk, hogy a természetben talált telítetlen zsírsavak konfigurációja majd mindig cisz, a mesterségesen átalakítottaké pedig majd mindig transz. Ezért kell kerülni a margarionok fogyasztását. Tehetnek bele vitaminokat, ásványi anyagokat, ezek a tényen nem változtatnak, vagyis a transz-zsírsav tartalmon. 

Csak még egy utolsó kérdés: miért irtózom a telített zsírsavaktól? Mert a vérben csökkenti a HDL (jó) koleszterint, és növeli az LDL (rossz) koleszterint. Ez pedig a szívinfarktus és a sztrók bekövetkezésének elsőszámú oka.

———————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Vissza a múltba (28) Katonaélet anno 1953-56 / 3. rész

Egy szónak is száz a vége, 1954-ben messze nem a legunalmasabb nyaram volt. Pláne ha elárulom, hogy Istok doktor immáron, mint alezredes, a Honvéd Kórház bőrgyógyászatát vezette. Ez úgy derült ki, hogy az egyik pesti haverom a bőrgyógyászaton feküdt (minden második nap). Penicillinre rezisztens kankója volt, amivel úgy vágott fel, mint manapság szokás a cheerokie jeeppel. Nem egy könnyű eset. Kétnaponta tejsavas injekciókkal váltottak ki nála magas lázat abban reménykedve, hogy a gonococcusai[1] a hőtől szép csendben elhaláloznak. Na ez nem jött be. Ezek a gonosz kokkuszok a penicillin után a hőt is megszokták. A haver egyik nap feküdt, a másik nap látogatókat fogadott. Azaz csodálatos bombázok mászkáltak be hozzá. Hogy miért azt el sem tudtam képzelni, mert különleges gonorrhoeáját személy szerint én nem találtam vonzónak. Viszont a nők többnyire kiismerhetetlenek. Csak hogy nem ez a lényeg. Hanem, hogy összefutottam Istók doktorral, aki persze nem ismert meg. Mikor is láttam utoljára? Vagy nyolc éve. Én ugye nagyot változtam, ő viszont semmit. Pont olyan vörös-szeplős volt, mint annak idején. Ő alezredes, én meg honvéd. Csak nem fogok a nyakába ugrani? János bácsi emlékszel, az ostrom alatt én futkostam a csomagjaiddal? Hát nem.

A következő látogatáskor mondom az apámnak, hogy itt van Istók doktor is. Na jó, majd beszélek vele, volt a válasz. Hát ez az a beszéd, ami mind a mai napig várat magára. Nem azt hiányolom, hogy nem szereltetett le, de talán elmondhatta volna azt, amit szerencsére egy másik alezredes elmondott puszta emberségből mindössze néhány héttel később.

Ha jól emlékszem az idegosztályon hetente egyszer ült össze a gyógyító gárda. Már nem tudom melyik napon, de mindig ugyan akkor. Ezeken az összeüléseken minden kezelő orvos beadta jelentését saját betegeiről és ajánlott hozzá ezt meg azt, ami nagy néha leszereltetést jelentett. Az egyik ilyen értekezlet után az osztályvezető alezredes behívatott magához és szinte atyailag elbeszélgetett velem, amennyiben egy öt perces monológot beszélgetésnek lehet nevezni. Emlékezetből idézve körülbelül a következőket mondta: Maga fiam egy olyan alakulattól került ide, ahol nagyon fontos és felelősségteljes munka folyik. Ezt gondolom legalább olyan jól tudja mint én. Szívem szerint én leszerelném, de nem tehetem, mert fennáll annak a veszélye, hogy az alakulatnál többen követni fogják betegségében. Tudja, lehet valami ragályos korokozók nélkül is, ezt az idegosztályon mindenki tudja. Éppen ezért meg kell értenie vagy meggyógyul egy-két héten belül, vagy belehal betegségébe. Én, mint orvos természetesen azt szeretném, hogy minél előbb meggyógyuljon. Ha egy héten belül nem áll elő jelentős javulás el kell kezdenünk az elektrosokkos terápiát. Remélem megértettük egymást?

Kell-e mondanom, hogy két héten belül teljesen elhagytam a dadogást, és csak annyira voltam ideges, amennyire abban az időben bárki. Arra gondolni se jó, mi lett volna, ha ez a Horthy időkből itt felejtett, régi vágású katonaorvos nem figyelmeztet!

A idegosztály sikertelen megostromlása után visszakerültem az alakulatomhoz, mint „idegbeteg”. Legalább is ez volt a hivatalos álláspont, begolyóztam a morzétól. Különben is fél évvel le voltam maradva. Hogy mit lehet velem csinálni az nem az én gondom volt. Minden esetre rádió lehallgatásra alkalmatlan voltam. A századparancsnoknak kapóra jött, hogy a mai Petőfi laktanyában kialakítottak egy tisztképző tanszéket, ahol 10 növendéket és 30 után-képzős tisztet próbáltak megtanítani a hírközlés katonai művészetére. A tanszékhez két tanterem, négy előadó és az egésznek a főnöke, Jámbor alezredes tartozott. Mindez az egyik épület harmadik, legfelső emeletén helyezkedett el. A lépcsőház ezen részét külön vasrács zárta el. Lakatanya volt a laktanyában. Na ide kellett 3 fő sorkatona mindenfajta munkálatokra. A három közül én voltam az első. A második néhány nappal később jött, aki Bán névre hallgató műszerész volt. Az ő feladata az elromlott készülékek megjavítása, valamint a raktár kezelése és az eszközök karbantartása volt. A harmadiknak Orsós Miki érkezett, pont az én szakaszomból. Ő olyan futárszerű volt, mondhatnám mindenes, hogy miért pont őt jelölték ki 90 emeberből, annak oka lehetett, hogy főhivatása a kapcsolattartás volt, azaz mindenkivel jóban volt - beleértve a tiszteket is - de másra használni nemigen lehetett. Az én feladatom az írógép kezelése, ami akkoriban még ritkaságszámba ment, valamint térkép rajzolások és hasonló irodai munkák voltak.

A tanszék délután 5-kor kiürült. A növendékek átmentek a laktanya körletébe, míg a továbbképzésben részesülő gyorstalpalt tisztek[2] hazamentek feleségeikhez. Mi hárman a tanszék területén maradtunk egy apró szobában, ahol volt három ágy. Reggel magunktól keltünk, vagyis nem volt „ébresztő”, de 8-ra az irodáknak és a tantermeknek készen kellett lenni az oktatásra, ami télen azt jelentette, hogy a kályhákban égni kellett a tűznek is. Ez a rendszer két évig volt az osztályrészünk.

Tavasztól őszig havonta egy-egy hadgyakorlat volt, amikor is a teljes társaság elment az ország három különböző sarkába és szabályos rádió forgalmat bonyolított le egymással. Ilyen alkalmakkor teherautókkal vittünk magunkkal minden szükségeset. Megérkezés után sátorveréssel kezdtük, hacsak nem tudtuk magunkat meghúzni egy középületben. Felmásztunk a legközelebbi villanypóznára és lecsatlakoztuk az áramot. Ha ez nem volt lehetséges, akkor beindítottuk az agregátort. Felállítottunk egy 10 méter magas antennát, telepítettük az adóvevőket, és felkészültünk a napi háromszori étkezésre, vittünk tehát lacikonyhát[3] is magunkkal.

Hétvégén, ami akkoriban kizárólag csak a vasárnapot jelentette, kaptunk eltávozást, ha éppen nem voltunk fenyítés alatt. Az eltávozási engedély egy darabka nyomtatott cetli volt, ami névre szólt, felvolt rajta tüntetve a bevonulás időpontja és természetesen aláírta valamelyik tiszt. Ez azonban rengeteg papírmunkával járt, tehát alumínium lemezből készítettek bilétákat, amibe be volt ütve egy szám. Egy ilyen biléta birtokában a kapun ki és beengedett az őr 24:00-ig. Ezek a biléták természetesen el  voltak zárva és csak akkor adták ki hébe-hóba nagy kegyesen 17:00-kor, a mikor kiengedtek egy-egy mozielőadásra. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek támadt egy ötletem, elmentük Miki apjának a műhelyébe és a megfelelő nyersanyagból és szerszámok segítségével készítettünk hamis bilétákat. Ettől kezdve a tisztek elhúzták a csíkot 17:00-kor, mi pedig 17:30-kor. Persze 24:00-ra vissza kellett menni, de akkor már így is, úgy is le kellett volna feküdnünk. Szóval bejárokká váltunk. Néhány hónappal később lebuktunk, mert a Toldi moziban összefutottunk az egyik előadó hadnaggyal, aki jelentette az alezredesnek, aki maga elé citált minket. Az egésznek nem volt sok értelme, mert ő is, mi is tudtuk, hogy büntethetetlenek vagyunk. Ha fogdába csukat, akkor nincs aki elvégezze a munkánkat. Természetesen a trükkünket be kellett vallani, amire kaptunk egy leápolást, de a végén hozzátette „aztán óvatosan ezzel a kimászkálással”. Ezzel a kimászkálásunk polgárjogot nyert.

Még az belső évben volt egy Tarján nevű törzsőrmester, aki a szolgálatvezetőnk volt, azaz ő adta ki a tiszta ruhát, meg ilyesmik. Mokány ki ürge volt, de néha bemérgesedett. Az a hír járta róla, hogy az ország minden pontján van neki egy gyereke. Gyakorlatok szünetében parasztlányokat hempergetett, aztán jött a gyerek, de Tarján a TSz (tovább szolgáló) nem nősült. A végén az illetményének a fele már gyerektartásra ment, de azon az 50 százalékon egyre több nőnek kellett osztozni. Három gyerek után már teljesen mindegy volt, hogy hányat csinál. Hát gyártotta őket. Abban az időben rettenetes nyomor volt egyik másik vidéken. Gyakorlati szünetben fiatal parasztnők jöttek bő szoknyában, bugyi nélkül. Hanyatt vetették magukat, szoknya fel és akinek volt kedve egy darab szappanért (kéthetente faszolás: 150 cigi, 1 szappan és 30 Ft.) kiszórakozhatta magát. Fél órába se telt és a nő 5-6 darab szappannal távozott. Ilyen szappan  viccben nem vettem részt, de azért néha-néha összejött valami.

Már 56 júliusában jártunk, amikor a 4 napos gyakorlatra az én rajom a velencei tóhoz ment. Velencében „elfoglaltuk” az általános iskolát, de előbb telepíteni kellet a rádióállomást, amivel éjfél felé voltunk kész. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam egy iskolapadban. Másnap megismerkedtem az igazgató lányával, Lenkével, aki pesten járt egyetemre, hogy a családi hagyományoknak megfelelően ő is tanár legyen, de csinált valami politikai heccet, amiért kitiltották Budapest területéről. Ez természetesen egyben a tanulmányainak a befejezését is jelentette. Mivel munkalehetőség a környéken nem volt, Lenke élt a szülei nyakán és fogalma se volt, mit fog a jövőben csinálni. A jelenben minden esetre halálra unta magát. Másnap este már meztelenül fürödtünk a tóban és hogy teljes legyen a romantika, még telihold is volt. Alig jártunk térdmagasságú vízben, amikor Lenke incselkedve fröcskölni kezdte rám a vizet. Persze visszafröcsköltem, és a nagy igyekezetben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mígnem összetalálkozva forró ölelkezésbe kezdtünk. Később kimentünk a partra, és mivel Lenkének nem volt külön szobája, az akkorra már üresen hagyott konyhában állva, kapkodva szeretkeztünk. Nagy feneket az ember csak 40 környékén kezd kerekíteni a dolognak, egy slapicnak megteszi ez is. A hadgyakorlat után - a tilalom ellenére - Lenke néhányszor feljött Budapestre, ahol a szülői házban valamivel kényelmesebb körülmények voltak. Aztán októberben a kapcsolatunk, akaratunktól függetlenül megszakadt.

Augusztus végén át lettünk szervezve. A rendszernek ez volt az egyik mániája, állandóan átszervezések voltak. A Hírtiszti Iskola tanszéke a Petőfi laktanyából átköltözött a Szentendrei laktanyába. Már csak 10 hét volt hátra a leszerelésig, tényleg lazán működtünk. Mi, a három csicskás, délután haza, ahogy a tisztek, másnap reggel a tisztek HÉV-vel, Miki és én pedig az ő 250 köbcentis Pannonia motorjával  ki a laktanyába. Már ágyunk se volt. Minek? Erre a 70 napra? Aztán az egyik délelőtt bementünk Jámborhoz a magunk kezdeményezett „kihallgatásra”. Alezredes elvtárs ráér? - kezdtem a mondókát - Na mi van? Mi van? - kérdezte Jámbor, fölnézve az irományából - Szóval sose lehet tudni, mikor lesz itt egy kis háború, Miki meg én szeretnénk tizedesek lenni. Már csak azért, mert egy tiszthelyettes, mégse puszta katona. - Na, jól van, jól van. - válaszolta és kezével elhessegető mozdulatot tett. Mondjuk úgy, finoman ki lettünk rúgva, de a másnapi parancshirdetéskor felolvasták, hogy Antalffy őrvezetőt és Orsós honvédet tizedessé előléptették. Amikor visszamentünk a körletbe, Jámbor hamiskás mosollyal a szája szélén gratulált nekünk. Jámbor még Ludovikás volt, igazi úriember, aki ragyogóan alkalmazkodott a körülményekhez. Végül is egész életében katonatiszt volt, több nyugati nyelvet beszélt és rá volt bízva a tanszék vezetése, tudott bánni az emberekkel és kiismerte magát közöttük. Még jó melegek voltak a napok, dél körül járt az idő, ebédszünet volt, a tisztikar a második emeleti ablaknál beszélgetett. Miki és én lementünk a kantinba valamit venni, visszafelé átmentünk az udvaron, ahol jött velünk szemben egy szentendrei főhadnagy, akinek Miki meg én lezserül tisztelegtünk. A főhadnagy megállt, megfordult és visszaparancsolt minket. Nekünk pedig vigyáz állásban kellett végighallgatni a lebaszást, mert nem csapkodtuk a talpainkat a kőhöz. Jámbor fentről nézte és még hallotta is a jelenetet. Aztán megunta és lekiabált: Főhadnagy elvtárs jöjjön fel, és maguk is. Felmentünk, kiderült, hogy Jámbor Gyula alezredes jogásznak is elmehetne, mert a következő szöveget nyomta. Főhadnagy elvtárs mit szólna hozzá, ha valaki elküldené az anyja picsájába? - csend, ilyen fondorlattal még senkit nem küldtek el, aztán folytatta - Főhadnagy elvtárs miért baszogatta az én beosztottaimat? - na erre megszólalt a főhadnagy - alezredes elvtárs jelentem, ez a két katona  nem adta meg egy tisztnek kijáró tiszteletet, amiért kioktatásban részesítettem őket. - Láthatóan Jámbor az elemében volt - főhadnagy elvtárs bemutatná, hogy tisztelegtek a beosztottaim - a főhadnagy nem akart hinni a fülének, de megpróbálta utánozni a mi flegma kézlegyintésünket, amire Jámbor folytatta - akkor most mutassa be főhadnagy elvtárs hogy kellett volna a vigyáz menetben tisztelegni - a főhadnagy kénytelen volt hátralépni 5 métert és csapkodva a lábát bemutatni a vigyáz menetet. - erre Jámbor csak annyit mondott - én pont ezt láttam az ablakból főhadnagy elvtárs, leléphet! A pasi elkódorgott, de még nem volt 5 méterre se, amikor  valamennyiünkből kitört a röhögés.

Elég lassan cammogtak a napok, de a végén október 23.-a lett. Reggel a Nap bágyadtan pislogott, köd volt a Duna felett, csípett a levegő a motorbiciklin, szerencsére én hátul ültem, Mikin pedig motoros szemüveg volt. Délután aztán hazamentünk a Szentendrei úton, a Bem téren jó nagy csődületet láttunk. Gyorsan hazamentünk átöltözni és már futottunk is a tömeg után. A motorbicikli igen jó eszköznek bizonyult ahhoz, hogy szinte egyszerre lehettünk több helyen is.

Leglátványosabb a Sztálin szobor ledöntése volt. Itt néhány szakmunkás hegesztő pisztollyal és darus kocsival próbálta eltávolítani Dzsugasvili bronzmását, elképesztő nagy tömeg drukkolása mellett. Na ez kellet is, mert Joszif Visszárionovics makacsul ragaszkodott talapzatához. A lángvágó tehetetlen volt, mert Sztálin csizmája ki volt öntve betonnal, ami elvezette a hőt. A végén a fémet közvetlenül a csizma felett vágták el és rántották le a darus kocsival. A tömeg őrjöngve ünnepelt. A csizma viszont tovább éktelenkedve hirdette egyfelől a kommunista kudarcot, másfelől a kommunista uralom megdöntésének kilátástalanságát.      

Csakhogy a döntögetők ezzel nem elégedtek meg. A szobrot elkezdték vonszolni a Nemzeti Színház elé, ami akkor a kőrút és a Rákóczi út sarkánál állt. Közben az emberek felugráltak a vontatott szoborra és különböző szerszámokkal, de főleg fémfűrésszel hatalmas darabokat vágtak le róla, minden kétséget kizárva szuvenír szerzés végett. Mire Sztálin megérkezett a Színházhoz, már alig volt meg a fele. A roham az utolsó darabkákért itt indult csak be igazán, hiszen a vontatás már megszűnt, ezért kevésbé volt veszélyes a fémmaradványon való ugrálás.

Időközben hangos moraj és időnkénti lövés hangja hallatszott a Kossuth Lajos utca felől. Mikivel másodpercek alatt ott termettünk (volna), de csak a Puskin utcáig tudtunk menni, mert a tömeg nem engedett tovább. Állítólag az utcából az ávósok kilőttek. Mi viszont tovább akartunk menni, ezért aztán nagy sebességgel átrohantunk a lövés veszélyes szakaszon, és csakhamar megérkeztünk a Nemzeti Múzeum elé, ahol éppen akkor álltak a járda mellé honvédségi Csepel teherautók, teli katonákkal. Csak néhány másodpercig tartott és a katonák, felismerve minket, kiabálni kezdték a neveinket. Azok ültek a teherautókban, akikkel az első évet együtt húztuk le. Odamentünk hozzájuk. Kétségbeesetten kérdezték tőlünk, mi van, mert semmiről se tudtak, hiszen ők nem jártak ki naponta a laktanyából, ahogy mi.  Indulás előtt éles töltényeket osztottak ki nekik, amire még nem volt példa, és el sem tudták képzelni mit akarnak velük. Mi azonnal leadtuk, hogy az ávósok a Rádió épületéből lőnek ki az emberekre. Nem rég kaptak erősítést mentőautónak álcázott gépkocsival, de azt a tömeg megállította.

Sokáig nem beszélhettünk, mert az egység parancsot kapott a gépkocsik elhagyására és láthatóan hatalmas balhé előtt álltunk, mert a fiúk elkezdtek kiabálni, hogy ők magyarokra nem fognak lőni. Erre a tömegből többet közéjük rohantak és elkezdték őket “agitálni”, ami nagyon jól sikerülhet, mert reggelre az ávósokat kifüstölték az épületből.

Mi hazamentünk aludni és a következő napokban nem mentünk be a laktanyába. Helyette inkább nézelődtünk. Így aztán ott voltunk, amikor a Múzeum kőrút felől orosz tankokra felmászott emberekkel együtt a tömeg ment a parlament felé. Szerencsénkre Miki és én az Alkotmány utca közepéről visszafordultunk, mivel a hatalmas tömegben a motorbiciklivel nehezen boldogultunk. Később nem akartunk hinni a füleinknek, amikor a gépfegyver kelepelést hallottuk. Egészen biztosak voltunk abban, hogy nem a levegőbe lőttek.    

A „nézelődésünk” egészen addig tartott, amíg a rádió be nem mondta, hogy minden katonai személy haladéktalanul vonuljon be szolgálati helyére. Mivel nem akartunk ujjat húzni a sorssal, bementünk a Szentendrei laktanyába. Azt is mondhatnám, hogy vesztünkre, mert a szentendrei fiatalok a laktanya kapuhoz jöttek és követelték, hogy vonuljunk az oroszok ellen, vagy legalább adjunk nekik fegyvert, hogy el tudjanak menni harcolni. A laktanya parancsnok, ahogy ez előre sejthető volt, ezt megtagadta. A tömeg nyugodt és türelmes volt, de láthatóan hajthatatlan. Ekkor sorakozót rendeltek el az udvaron és mindenkinek kiosztottak egy dobtáras géppisztolyt két tartalék tárral, majd a körletünkbe küldtek. Ezzel egy időben a lapos háztetőkre gépfegyvereket telepítettek, amiket a legmegbízha­tóbbnak hitt tisztiiskolásokkal kívántak működtetni. Közben a tömeg elkezdett felmászni a négy méter magas laktanya kapura. Mi megkérdeztük közvetlen parancsnokunkat, Jámbor alezredest, mit tegyünk, ha a tömeg lerohanja a laktanyát. Jámbor azt mondta, ő nem ad ki semmilyen parancsot, mindenki tegyen lelkiismerete szerint. Erre Miki és én a motorbiciklivel lerohantunk a Duna partra, szerencsére alacsony volt a vízállás, és a homokos parton elhúztuk a csíkot Pest felé. Ekkor már rájöttünk, hogy hülyeség volt bemenni a laktanyába és már csak egy célunk volt, hogy minél előbb hazaérjünk és megszabaduljunk az egyenruhánktól. A fene kívánt hősi halott lenni.

Ahogy közeledtünk Csillaghegy felé, már messziről láttuk, hogy hatalmas tömeg állja el az országutat. Megálltunk egy pillanatra, hogy sapkánkról letépjük a vörös csillagot és óvatosan tovább mentünk hátunkon a géppisztolyokkal. Amikor a HÉV megállóhoz értünk láttuk, hogy egy hatalmas kidöntött fatörzzsel el van állva az út, egyszerűen nem lehet átrobogni, meg kellett állni. Másodpercek alatt körülvett minket egy nagy rakás tizenéves suhanc. Látva, hogy nincs rajtunk csillag gyorsan megnyugodtak, de azért megkérdezték hová megyünk. Azt mondtuk, hogy a telefonvonalak használhatatlanok, ezért sürgős üzenetet viszünk Maléter Pálhoz. Ez megnyugtatta őket, de azért legalább az egyik géppisztolyt szerették volna tőlünk megkapni, de ezt sikerült elhárítanunk. Abban viszont biztos voltam, hogy az oroszokat segítő csapatmozgásokat le tudnák állítani, hiszen az útakadály miatt a felvonulóknak meg kell állni, amikor is a fedezékben lévő srácoknak ragyogó célpontot nyújtanak.

Azt természetesen tudtuk, hogy a hídfőknél szovjet páncélosok állnak, addig bemenni nem tudunk és arról, hogy átmenjünk a hídon szó sem lehetett. Egyetlen egy dolgot tehettünk csak, úttalan utakon, át a Rózsadombon, fel az Ördög árkon érkeztünk meg a Rege útra. Amikor apám meglátott bennünket, egyből beájult. Lerángatta rólunk a géppisztolyt és bedobta őket póttárakkal együtt a sok szép napot meglátott pöcegödörbe. Sajnáltam, és ha előre tudom, akkor inkább odaadtam volna a csillaghegyi fiúknak. Ha mindenképpen harcolni akarnak, akkor legalább legyen nekik mivel. Csak hát, amíg nem értünk haza nem tudhattuk nem lehet-e nekünk is szükségünk a daváj-gitárra.       

Természetesen 56 októberében nem lehettem és nem is voltam mindenütt, és semmiképpen nem akarok történész lenni vagy történelmi visszapillantást nyújtani. Két dolog azonban nagyon kikívánkozik belőlem. Már jó ideje építgetik Nagy Imre kultuszát. Lassan szent lesz belőle. Én saját füleimmel hallottam, amikor Nagy Imre a parlamentből a néphez szólt a megszokott kommunista stílusban és hanglejtésben. Beszédét „elvtársak” megszólítással kezdte. Elszólta magát, a lelkéből beszélt. A tömeg hatalmas nemtetszésében fütyült és fújozott, majd alkalmat adott neki, hogy korrigáljon. És ekkor hosszú, néma csend következett. A meglepődő, lassan kapcsoló ember hosszúnak tűnő, kényszerű szünetet tartott. Hosszasan hezitált, mert rádöbbent, hogy másodszor már nem hibázhat. Ekkor jött a „barátaim” megszólítás. Vajon ki súghatta neki? Szememben Nagy Imre egy a moszkoviták közül, aki rossz lóra tett a hatalomért való harcban, és elég hülye volt ahhoz, hogy kivégeztesse magát.

A másik, maguk a szabadságharcosok. A leírtakból világosan kitűnik, hogy én is harcolhattam volna, minden adott volt hozzá. Fiatal voltam, éppen katona. Volt fegyverem, nem kellett volna zsákmányolnom. Csakhogy hülyének, vagy forrófejű kamasznak kell lenni ahhoz, hogy az adott körülmények között felvállalja azt valaki. A hősök zöme meggondolatlan, vagánykodó, jó fizikai képességekkel megáldott suhanc volt. Persze ötven évvel később ifjúkori meggondolatlanságukról megpróbálnak lehúzni annyi bőrt, amennyit csak lehet, de az előttük való tisztelgés nem más, mint tisztelgés a butaság előtt. Hogy mégis miért írom le ezeket a rendhagyó nézeteket? Hogy legyen, aki a torkomnak esik, és azt mondja, hogy nélkülük……stb. Várjunk egy pillanatra. A történések azt bizonyítják, hogy ha harcuk sikeres lett volna (aminek esélye Jalta miatt egyenlő volt a nullával) a fő haszonélvezők nem ők, hanem a korábbi elnyomók lettek volna. Mint ahogy a rendszerváltás után se azok lettek, akik szembe helyezkedtek a kommunista rendszerrel, hanem éppen azok, akik legfőbb pillérei voltak. Akkor pedig? 

Legyen teljes a történet. November 13-án, három nappal a bevonulás dátumát követve, Miki és én felmentünk a Budakeszi előtt elterülő laktanyánkba, oda, ahol az első szar évet lehúztuk. A laktanyában oroszok tanyáztak. Két magyar tiszt a kapu mögött álló őrbódéban melegedett a kályha felett, kizárólag azért voltak ott, hogy a betévedt katonákat hivatalosan leszereljék. Kaptunk egy új katonakönyvet, benne a pecséttel. Attól a perctől kezdve civilek voltunk, tartalékos tizedesek.     

[2] A Fordulat éve után Rákosi kirúgta a horthysta tiszteke, mint megbízhatatlanok, és helyettük fiatal paraszt és munkás fiatalokból csináltak tisztet 2-3 hónap alatt. Aztán később ezeket vagy tovább képezték - ha volt esze - vagy leszerelték, amint a normális tisztképzésből kezdtek kijönni a felkészültebb tisztek.

[3] Kerekeken guruló, tábori tűzhely, beépített kondérral.

Vissza a múltba (27) Katonaélet anno 1953-56 / 2. rész

Kifelé menet az asszisztensnőtől visszakaptam az egészségügyi könyvemet, amibe be volt vezetve a kezelés elvégzése, és bele volt helyezve egy aprócska cetli, rajta egy telefonszám és két szó: „hívj fel”. Én persze voltam olyan marha, elhittem, hogy komolyan gondolja.

Azt sem kell elfelejteni, hogy a horthysta tisztek leváltása volt a honvédség elsőszámú feladata. Létrehoztak tehát gyorstalpaló tisztiiskolákat, ahol 6 hónap alatt hadnagyot csináltak egy megbízhatónak ítélt parasztfiúból. A háború előtti tisztikar az uralkodó osztályból került ki. Ezek a sorkatonákat alapvetően ágyútölteléknek tekintették. Az új tiszteket viszont a munkás-paraszt osztályból emelkedték ki, két-három évvel voltak idősebbek nálunk, az csak természetes, hogy közelállónak érezték magukat hozzánk. A parancs az parancs, a kiképzés az kiképzés, a szolgálati utasítás az szolgálati utasítás, de kifejezett embertelenség sehol nem volt leírva, maguktól pedig nem találtak ki, még akkor sem, ha suba alatt ezt elvárták volna tőlük. Mi pedig csakhamar észrevettük, hogy mi a dörgés. minden olyan nyavalyánkat kigyógyítattunk a Honvéd kórházban, amire a civil életben csak legyintettünk volna. Például egy Patacsi nevű, Pécs-környéki sváb gyerek a kezdődő aranyerével műtette magát. Ha nem lett volna katona, erre a műtétre 30 év múlva, két év vérzés után került volna sor. Az mindenesetre világos, hogy bárhol szívesebben voltunk, mint a laktanyában. Az egészséggel kapcsolatos lógásnak külön plusz járadék volt a gyógyulás után járó 5-10 nap „betegszabadság”, amit természetesen a kiskatona a szülői házban töltött el.

Arra talán nem kell kitérni, hogy ahol ennyi férfi van együtt, ott mindenfajta otrombaságra is sor kerül. Vacsora után volt az úgynevezett parancsosztás. Ekkor a termek közötti folyóson felsorakozott a század, vagyis a három szakasz a folyosó fala mellett, 30-30-30 létszámmal, három sorban. Felsorakozás után megjelent a századparancsnok, amire viiii-gyázzt vezényeltek, jelentettek („Főhadnagy elvtárs, Juhász szakaszvezető jelentem, hogy a század parancshirdetésre felsorakozott.”), majd a főhadnagy elrendelte a „pihenjt”, amire ellazítottuk magunkat. Ekkor olvasták fel az esetleges előléptetéseket, fegyelmezéseket, másnapra szóló parancsokat, ekkor lehetett bejelenteni az egészségügyi problémát, ekkor osztották ki a leveleket, stb. A műsor 10-20 percig tartott, attól függően, hogy mennyi volt a teendő. Mivel a folyosó nem volt se túl hosszú, se túl széles, a 90 ember eléggé közel állt egymáshoz. Egy esetben valakinek a második sorban eszébe jutott, hogy a faszát belerakja az előtte, hátratett kézzel álló katona kezébe, aki nem látta, csak érezte, hogy egy szokatlan tárgy van a kezébe, amitől nem tud megszabadulni, mert nem esik le. Amikor rádöbbent, hogy mit szorongat, hirtelen elüvöltötte magát, amivel jelentősen megzavarta a főhadnagy szavait, aki menten rákiabált, hogy jelentést kér, miért üvölt? „Főhadnagy elvtárs jelentem, Szűcs honvéd a faszát belerakta a markomba. 90 torokból kitört a hangos röhögés, amit a főhadnagy se bírt ki pléhpofával. „Szűcs honvéd, hozzám!” Szűcs kiment, de még mindig röhögött. A főhadnagy ráripakodott „Ne röhögjön katonám, mert bevágom a fogdába. Mondja Szűcs honvéd, maga buzi?” - „Főhadnagy elvtárs jelentem, nem vagyok buzi.” - „Akkor meg minek rakta a …. na álljon vissza a sorban, mert nem állok jót magamért.” Persze ő is röhögött.

A szocialista fejetlenség a hadsereget se kerülte el. A bevonulás színhelyéről két hét múlva átvittek az új laktanyába, de az nem volt teljesen kész. Egészen pontosan a fürdési lehetőség nem működött. Az előírás szerint kéthetente kellett volna zuhanyozni meleg víz alatt. Az előírás pedig előírás. Két hét után az egész Széchenyi fürdőt kibérelte az alakulat és késő délután néhány busszal kivittek minket. A Széchenyi fürdő a Városligetben található, minket pedig Budakeszin szállásoltak el 2 évre, vagyis átbuszoztuk az egész Fővárost, ami minimum egy óra jelentett az 1953-as forgalom mellett is. Viszont rettenetesen élveztük. Micsoda élmény volt több héttel a bevonulás után újra látni Budapest „fényeit”. Meztelenül viszont nincs honvéd és főhadnagy, meztelenül minden férfi egy „fürdőző vendég”. Néhányan beültek a borbélyhoz egy borotválásra, volt, aki pedig masszíroztatta magát, természetesen külön díj fejében. Ekkor néhány tisztnél felment a pumpa. Azt a szar kiskatonát ott masszírozta a masszőr 3,40-ért, miközben a hadnagy elvtárs most látta a Széchenyi fürdőt életében először. Bosszantó, nagyon bosszantó. Ennél már csak az volt bosszantóbb, amikor a pesti kiskatonához egy olyan bombázó jött be látogatni, akire a főhadnagy elvtársnak kicsordult a nyála.

Ha már a bosszantásnál vagyunk. A kiegészítő parancsnokság (kieg. pk.), ahol a bevonulandókat osztályozták, ki melyik alakulathoz kerüljön, azt a parancsot kapta, hogy a RÁF-hoz vagyis a „Rádiós Felderítőkhöz” (magyarul lehallgatók) a lehető legjobb szellemi anyagot küldjék. Mit tehettek a kiegen? Megnézték, hogy ki melyik iskolában végzett. Első szempont volt az érettségi, ami 1953-ban jóval ritkább dolog volt, mint napjainkban. A második szempont a város, ahol érettségizett a behívott. Ugyanis azt tudták, hogy középiskola és középiskola között hatalmas különbség lehet. Így adódott, hogy majd mindenki budapesti volt, és nem kifejezetten hülye. Fejetetejére állított világ volt az biztos, ennek ellenére az idő cammogott. Két évre hívtak minket be, de még a hetek is alig akartak múlni.  

1953 decembere volt, tehát még alig voltam két hónapja katona, amikor az alakulathoz parancs érkezett, hogy egy tízfős csapattal részt kell vennünk az országos honvéd sífutó bajnokságon, amire a Mátrában kerül majd sor. A tíz fő kiválasztásához kellett rendezni egy házi versenyt, amiben nagy lelkesedéssel neveztünk be vagy százan. Szóval mindenki, akinek már volt a lábán sítalp.

Egy vasárnap délelőtt kiosztották a fehér síléceket, amiket valahogy rábuheráltunk a csizmáinkra és a színes szalagokkal kijelölt 5 km-es útszakaszon a János-hegy és Norma-fa körüli részen percenkénti indítással megindult a verseny. Mint már korábban írtam, nekem nem csak volt már a lábamon síléc, de elég sokat futottam a hegyi ösvényeken. Abban az időben még nem volt sílift, és a gyors lesiklást rendszerint félórás visszakapaszkodás követte, ami minden volt, csak élvezet nem. Ezért aztán jobban szerettem az erdőben sítalppal futkosni, lecsúszni Makkos Máriára meg ilyesmi. Különben is elég sokat mentem síelni társaság nélkül, és a magányos síelésnek ez volt a legjobb formája. Élvezni a porhavat és a ragyogó kék égen alacsonyan álló Napból áradó fénysugarak ezernyi csillogását a hóbuckák tetején.

Mindez azonban nem lett volna elég a háziverseny megnyeréséhez, de a versenypálya kijelölésének helyszínét úgy ismertem, mint a tenyeremet. Az egyik, viszonylag egyenes szakasz elején pontosan tudtam, hogy az ösvény egy hajtűkanyart fog venni jobbra, és közel párhuzamosan visszafelé fog fordulni. Hátranéztem, nem jött mögöttem senki. Ekkor egy merész elhatározással letértem az útvonalról és jobbra átvágtam a bokrok között. Ötven vagy hatvan méterrel később a visszafordult ösvénybe ütköztem, levágva így egy jó 500 métert. Ekkora előnyt senki se tudott behozni, mert közben hajtottam ám, min az őrült. A házibajnokságot természetesen megnyertem és nyitva állt az út előttem a mátrai hadseregbajnokság felé. Ahol azt hiszem a 267. lettem a 270 indulóból. De hát számomra tényleg nem a győzelem volt a fontos, hanem a részvétel. Ugyanis tízen az alakulatból elmentünk Gyöngyösre, ahol egy iskolában voltunk elszállásolva (tornaterem, szalma, stb.) és minden nap kivittek minket a Mátrába „felkészülni” a bajnokságra. Január elején délután 4-kor már sötét van, nem lehet síelni, ami lehetőséget adott arra, hogy járjuk a várost, forogjunk a lányok után, ami nem nagy ügy, de nekünk akkor mindennél többet jelentett. Jó egy hétig szabadnak éreztük magunkat, mint a madár.

A tízfős sícsapat parancsnoka egy Matyasovszky nevű, elsőéves honvéd volt, szép, nagydarab srác, valami birkózóféle. Matyasovszky síelni egyáltalán nem tudott, de ismerte a sporttisztet, aki az apjának volt valami kollégája. A Matyasovszkyk ugyanis, több nemzedéken át cirkuszi akrobaták voltak, vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy Matyasovszky bőven rendelkezett önbizalommal, ami ez alkalommal is roppant profitálónak bizonyult.

A több tucat sí csapat egy hatalmas ebédlőben evett minden nap, ahol nyolc-tíz helybéli fiatal nő futkosott az ételes tálakkal le és fel. Mozgásukat több száz szem követte, de nyilvánvaló volt, hogy ekkora aránytalanság esetén a nőfogás esély minimálist, vagy annál is kevesebb, elvégre még férjezettek is lehettek. Matyasovszkyt ez nem érdekelte, kiszúrta magának az egyiket, amire mi csak legyintve röhögtünk. Csakhogy a mosoly hamar a szánkra fagyott, amikor kiderült, hogy mindjárt a második estétől kezdve Matyasovszky a nőnél aludt. A francban, hogy lehet valaki ilyen szerencsés. Kiderült, a nőt néhány napja hagyta ott a férje, és képtelen volt férfi nemi szerv nélkül elaludni, legalább is Matyasovszky szerint. Pálmai Imrus, közvetlen katonatársam, nem győzött csodálkozni. Az viszont már egyáltalán nem volt meglepő, hogy a versenyen Matyasovszky utolsónak futott be, frász karikát, utolsónak vánszorgott be, félórával később, mint az utolsó előtti.  

Havonta egyszer az én szakaszom is őrséget adott. Hadd tanuljuk meg ezt is. Az őrség adás azt jelentette, hogy délután kettőkor az én szakaszom, tehát 3×10 fő, átvette az őrséget. Első lépésként 10 fő, azaz egy teljes raj kiment a kerítésekhez, egymástól kábé 200 méterre, és leváltotta az ott álló őröket. A beosztás szerint 10 fő kint állt őrséget 2 órán keresztül, egy másik 10 fő az őrházban „készenlétben” állt, a harmadik tíz fő pedig pihent, vagyis aludt, ha tudott. A rajok sorban váltották egymást. Ki lehet számolni, hogy mindenki négyszer volt őrségben 2-2 órán keresztül a Budakeszi környéki erdőben, a honvédségi területet körülhatároló drótkerítésen belül.

A szabályzat szerint őrhelyét senki el nem hagyhatta, ha mozgást látott rá kellett kiáltani „állj, ki vagy?” és ha az illető három kiáltásra nem állt meg és nem azonosította magát, akkor le kellett lőni. Ha az illető azt mondta, hogy „rajparancsnok” és megismertük a hangját, akkor azt válaszoltuk vissza, hogy „rajparancsnok tovább”. Erre oda jött a rajparancsnok 10 katonával (libasorban) és sorba le lettek váltva az őrök. Ha valami rendkívüli dolog történt, akkor a levegőbe kellett lőni, amire a rajparancsnok 3 katonával kijött, megnézni mi történt. Ha valakit lelőttünk volna, az eljárás ugyanez volt.

Na az egyik őrségben éjjel 3 óra körül rám jött a szarás, de olyan erőteljesen, hogy ez csak fosás lehet, állapítottam meg magamban, és abban is biztos voltam, hogy a hátralévő egy órát a váltásig nem bírom ki beszarás nélkül. Választanom kellett, beszarok vagy a levegőbe lövök. Lőttem. Mivel akkoriban nagyon harcoltunk az imperialisták ellen, egy-két percen belül hallottam, hogy csörtet néhány ember felém. Mielőtt rájuk kiáltottam volna megszólalt a szakaszparancsnokom „mi történt Antalffy honvéd?” Amire azt válaszoltam „jelentem az imént lőttem”. A szakaszparancsnok mögött álló három vidéki srácnak,  az „imént” kifejezés túlon-túl irodalminak tűnt és elkezdtek hahotázni, maga a szakaszparancsnok is röhögött, de aztán erőt vett magán és megkérdezte miért lőttem. Majd a válaszom után engedélyezte, hogy letoljam a gatyámat, és hangos frotyogás kíséretében kiszarjam magam. Utána mindjárt le is váltottak, mert mi van, ha megint rám jön, mondjuk 20 perc múlva? Az imperialisták kihasználhatják a figyelmem lazulását, és bejutnak a laktanyába.

Másnap este parancshirdetéskor dicséretben részesültem és kaptam két nap soron kívüli eltávozást. Ne is mondjam, az eset az egész laktanyában elterjedt. Két nappal később más is lőtt őrt állás közben. Meg is dicsérték, de eltávozást nem kapott. Aztán majd egy hónapig semmi. Egy hónap múlva megint mi adtuk az őrséget. Orsós Miki úgy gondolta, hogy ő is megpróbálja, legfeljebb nem kap eltávozást, csak dicséretet. Pechje volt. A szakaszparancsnok úgy feldühödött, hogy 2 nap fogdát kapott érte. Ugyanis mivel Miki nem tudott frotyogást produkálni, a szakaszparancsnok megnézte a szart, ami keménynek mutatkozott. Kemény szarért pedig fogda jár, nem eltávozás. Soha többé senkire nem jött rá őrség közben a szarás.

A behívóra várás olyan, mint a gyógyíthatatlan betegség, amibe néhány hónap alatt bele kell halni. Először harcol az ember ellene, aztán mérges mindenkire, a végén pedig belenyugszik. Hát én is belenyugodtam abba, hogy 24 hónapra ki leszek vonva a forgalomból. Csakhogy időközben a nemzetközi helyzet fokozódott és nem voltunk elegen. Meg aztán rossz hatásfoknak tűnt, ha egy év kiképzés után csak egy év hasznot hajtunk. Akkoriban a Honvédelmi Minisztériumban a gordiuszi csomót úgy oldották meg, hogy közel 12 hónap szolgálat után, amikor már csak egy másik 12 hónap volt hátra, a szolgálati időt (egyoldalúan, he-he-he) felemelték három évre. Magyarul menetközben tudtuk meg, hogy 24 hónap helyett 36 hónapig fogunk bent rohadni. Na nálam ez tette be az ajtót. Miután konzultáltam önmagammal, úgy döntöttem, hogy további hónapokat nem húzok le. Le kell szerelnem, de hogyan. A leszerelésnek egyetlen módja volt, ha az ember annyira beteg, hogy már a halála közeleg. Ne feledjétek, ezek voltak az úgy nevezett Rákosi évek.

Meg kell mondani, hogy a honvédség nem cicizett a civilekkel sem. A velem egy alakulatban szolgáló Németh Lehel két dologról volt híres. Egyik, hogy ha kellet, ha nem, állandóan énekelt. A mási, hogy őrségben rákiáltott egy közeledő alakra, hogy állj vagy lövök. A hapsi nem állt meg, Németh Lehel pedig lőtt. Na erre mit csinált a hapsi? A helyszínen elhalálozott. A vizsgálat kiderítette, hogy az áldozat süketnéma volt, nem hallott egy kukkot se. Németh Lehelt előléptették tizedessé és kapott két hét szabadságot, persze nem a gyilkosságért, hanem azért mert a hazát szolgálta.

Középiskolában volt egy osztálytársam, aki egyik napról a másikra el kezdett dadogni, de olyan mértékben ám, hogy alig lehetett megérteni egyetlen mondatát. Állítólag extrém idegösszeroppanása volt. Aztán később meggyógyult és azóta is tökéletesen ejti a szavakat, de az eset hosszasan foglalkoztatott, és a végén úgy döntöttem, hogy a feszített morze vételtől  megroggyan az idegállapotom és én is dadogni fogok. Az elhatározást tett követte. Szakasztársaim megrökönyödve vették észre, hogy dadogok. A tényt jelentették és este már a gyengélkedő rohamkocsija vitt be a Honvéd kórházba. Nem lenne jó, ha most bárki arra gondolna, hogy akkoriban az egészségügyi ellátás lényegesen jobb volt, mint napjainkban csak mert, hogy engem riadó kocsival, stb. Egyszerűen arról volt szó, hogy az ezredparancsnok berezelt. Nem szerette volna, ha az egész ezred elkezd dadogni csak azért, mert az a fránya morze mindennek nevezhető csak kikapcsolódásnak nem, és ráadásul volt már olyan, aki fél éve nem volt otthon.

A Honvéd Kórház idegosztályán este már csak ügyelet volt, egyetlen ügyeletes orvossal, aki fiatal volt, alacsony rendfokozattal bírt és engem azon nyomban meg akart „gyógyítani”. Ezen cél érdekében a torkomra kapcsolt néhány ezer voltos nagyfrekvenciát, és akkor még hálás lehettem neki, hogy nem alkalmazott elektrosokkot. Szorult a kapca, de most már nem hátrálhattam meg. Majd beszartam a „gyógymódtól”, de kitartottam a dadogás mellett és dadogva kezdtem el tiltakozni. Megkérdeztem azt a kurva felcsert, miből gondolja, hogy nyomban meggyógyulok, ha a hangszálaimat elektromosan égeti. Orvosi diplomám ugyan nincs, de kizártnak tartom, hogy ez lenne a legeredményesebb gyógymód az adott esetben. Ezt persze a faszi is tudta, csak azt nem, hogy nem vagyok hülye. Mindegy, benntartottak.

Másnap egy doktornő lett a kezelőorvosom, aki néhány napig szedált, vagyis gyógyszeresen nyugtatott. Egy hét után két szakasz társam meglátogatott és elmesélték, hogy amióta beteg lettem sokkal jobb az életük. Több az eltávozás, több a szabadidő, szóval ne nagyon gyógyuljak meg, ha tehetem. Mivel a szedálás nem használt és különben tökéletesen egészséges voltam, ellentétben azokkal, akiket megműtöttek, ami után vagy bénák lettek, vagy hülyék, elkezdtek hasznosítani, mint kiszolgáló személyzetet. Cipeltettek velem hullákat (az egyik végig is húgyozott), futtattak a röntgenlemezekkel és még kisműtétnél is segédkeztem. Arany életem lett, csak hát nő is kellett volna. Eljött az ideje, hogy körülnézzek és kiszemeljem „áldozatomat”.

Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy az áldozat is kiszemelt engem. Meg kell jegyezni, hogy a Honvéd kórházban természetéből fakadóan minden egyes beteg katona, azaz férfi. Volt belőle jó néhány száz. Ha leszámítjuk, hogy ezek közül elég sok a fél-hulla, még akkor is jut untig elég arra a néhány facér ápolónőre, akik ráadásul bányarém szinten mozognak, mert az felett akár csak egy hajszállal röhögve talál magának férjet a fiatal és ideiglenesen beteg tisztek közül. Ira nővér, akiről később kiderült, hogy Tihanyiné és Irén a neve, nem hogy bányarém nem volt, de kifejezetten csinos és szép és ráadásul özvegy is, vagyis nem férjezett. A szerencsém az volt, hogy megözvegyülése egészen friss volt, még senkinek se volt alkalma az elhappolásra. Hogy én miért feleltem meg neki, azt nem tudom, mert erről nem esett szó, de visszaemlékezéseim szerint valami nagyon nem volt nála rendben, csak sosem derült ki hogy mi.

Randevúkat egymásnak éjszaka adtunk, amikor az ügyeletes orvos maga is aludt és a kezelőben nem volt senki, csak egy vizsgáló ágy, Ira nővér és én. Amilyen hülye egy húsz éves férfi, én már a második alkalom után el akartam venni feleségül a nálam 4 évvel idősebb nőt a két éves Ernőkéjével együtt, csakhogy ennek objektív akadályai voltak. Tihanyiné férje bányamérnök volt és sújtólég­robbanás áldozata. Akkoriban a bányászok voltak a rendszer kinevezett vezéroszlopai. Ezért aztán az elhunyt felesége hatalmas özvegyi nyugdíjat kapott a fizetésétől teljesen függetlenül. A szabályok szerint ezt elveszítette volna, abban a szent pillanatban, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondja a boldogító igent. Viszont egy huszonnégy éves nő özvegyi nyugdíj mellett se mond le a szexről. Na majd valahogy megoldjuk gondoltam én, mert nem voltam ám olyan okos, mint mostanában, ami abból is látszik, hogy még csak a harmadik lepedőt gyűrtük össze magunk alatt, amikor már elárultam neki, hogy ez a dadogás egy kolosszális hamuka és csak a leszerelés miatt dobtam be. A világért se akartam, hogy gyenge idegzetűnek nézzen, mert veszélybe sodorhatta volna a kapcsolatunkat. Ez a meggondolatlanság lett a szerencsém.

Miután egy logopédus két hétig próbált megtanítani a dadogás mentes beszédre, ami érdekes módon egyáltalán nem sikerült neki, kezelő orvosomnak más ötlete támadt. Lefektetett egy kezelő ágyra és folyamatosan beszéltetett, vagyis feltett enyhén agresszív kérdéseket. Közben intravénásan evipant[1] nyomott belém szép lassú fokozatos­sággal. A cél olyan mértékű elbódítás volt, amiben már nem lettem volna ura gondolataimnak, de beszélni még bírok. Ilyen állapotban majd el fogom felejteni a dadogást. Ki fog lógni a ló lába. Csakhogy Ira résen volt. Ugyanis ő töltötte meg a fecskendőt harmadára felhígított anyaggal és egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem, hogy mi fog történni. Az intravénás bejuttatás azonnal hat. Éreztem is hogy szédülök, bódulok, de azért válaszoltam a kérdésekre csak jóval nagyobb bódultságot játszottam meg, mint a valóság. Az orvos beadta a teljes adagot, amikor nekem már hortyognom kellett volna, és persze hortyogtam is, de mindössze megjátszásból. Elalvásom előtt eléggé ernyedten, de tökéletes öntudattal még dadogtam egyet. A kísérlet, köszönet Ira nővérnek, tökéletes csődnek mutatkozott. Eredmény: vagy tényleg dadogok, vagy rohadt ügyesen csinálom. Néhány hétig békében hagytak, ami alatt naponta voltam hálás Ira nővérnek, hacsak nem volt szabadnapja. Aztán pár hét múltán viszonyunk annyira „konszolidálódott”, hogy esténként szabad napjain is bejött, mert a kezelő „meglátogatása” nélkül már egyikünk se akart élni.

A dolog úgy nézett ki, hogy csak idő kérdése és le fognak szerelni, közben pedig igen kellemesen telnek napjaim. Nyár volt, napoztunk a hátsó kertben. Volt házi mozi (Királylány a feleségem) és néha esztrád műsort[2] is kaptunk. Olvasgattam, humoros verseket írogattam, nézelődtem más osztályokon, más épületekben, jókat ettem és esténként házaséletet éltem.

[2] Az isten adta nép szórakoztatására kiagyalt vegyes műsor.

Vissza a múltba (26) Katonaélet anno 1953-56 / 1. rész

Hogy a katonaság egy szar intézmény, azt minden „érdekelt” tudta. Éppen ezért iparkodtuk el is kerülni, ami senkinek se sikerült. Úgy szeptember táján, amikor már nagyon szorult a hurok, Rádai Gyuri azt mondta, hogy a nagybátyja „el tudja intézni”. Na, akkor találkozni kell vele. Hétköznap délelőtt volt, a pasi valamelyik Sztálin (Népköztársaság) úti presszó utcai teraszának az asztalánál ült, és élvezte a nyárutó napsütését, plusz a megrendelt feketekávéját. Dörzsölt ötvenesnek látszott, de hát ilyen művelethez dörzsölt pasi kellett. Ez mellett flegma volt, ami a helyzetemen inkább rontott mit javított. Kerek-perec megmondta az összeget, amibe az „ügylet” kerül, és előre kell fizetni. Amit kért, annyi pénzt életemben nem láttam. Tehát nem kötöttünk üzletet. Utólag visszagondolva, biztos voltam benne, ha valami csoda folytán elő is tudom volna varázsolni a pénzt, én akkor is bevonultam volna és a pénzemet is leshettem volna, mikor kapom vissza. Természetesen nem adtam fel. Bernát pusztán (állami rabgazdaság) összehaverkodtam egy horthysta főhadnaggyal és egy alezredessel. Hogy pontosan miért ültek, nem is tudom, de a Nagy Imre féle amnesztiával ők is szabadultak. Nagy bűnük nem lehetett, ha egyáltalán volt nekik. Ezt az alezredest is felkerestem kőbányai lakásán, mert mit lehet tudni, hátha van ismerőse a honvédségnél. Akkor még nem tudtak minden horthysta tisztet nélkülözi, volt közülük jócskán az állományban. De ez se bizonyult járható útnak. Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni a megváltoztathatatlanba. Egyetlen haszon az volt az egészből, hogy a sittről való szabadulás óta nem dolgoztam, nemigen volt értelme.  Aztán a bevonulás előtti szombaton a MOM székházban volt egy esztrád műsor [Színpadi egyveleg: zene, tánc, rövid jelenet, vers, kabaré, meg ami még belefér.], amit kifejezetten a behívott 1933-as korosztálynak rendeztek. Ez olyan szocialista odafigyelés volt a hozzátartozóknak, hogy lám mi milyen becsben tartjuk a fiaitokat. Én az Örzsével mentem el, akit néhány héttel korábban mutattam be a fiúknak, de fanyalogtak tőle. Hogy nem volt lipótvárosi zsidó, azt még megbocsátották volna, de azt, hogy a cipőgyárban a szalagon dolgozott, az már sok volt nekik. Pedig Örzse 17 éves volt, és roppant attraktív. Kemény mellei, combjai voltak, és ellentétben a lipótvárosi csajokkal, a szex nála nem volt probléma. Örzse akkor a Macánál lakott a Mátyás téren, tehát arrafelé tartottunk a novemberi ködös éjszakában. Közben át kellett menni a teljesen kihalt Köztársaság téren (volt Tisza Kálmán tér) ahol leálltunk egy kis csókolózásra, amit némi matatás követett, majd slicc kigombolás, bugyi lehúzás, de behatolásra már nem került sor, mert két oldalról egy-egy zseblámpa fénye vetődött ránk a ködön keresztül, majd valaki elrikkantotta magát „rendőrség”. Rendben van! Sliccet begombolni, bugyit visszahúzni, és akkor most mi van? Igazoljuk magunkat! Micsoda oltári marhaság, nem mindegy hogy Nagy Attilának hívnak, vagy Kiss Dénesnek. Majd ha építenek elég lakást, akkor nem itt fogunk hülyéskedni a Köztársaság téren. Persze nem volt semmi gond. Nekem a másnapra szóló behívó megtette a hatását, Örzsének pedig volt munkahelye. Csakhogy munkahely mellett még lehet üzletszerűen kéjelegni, ezért megkérdezték mióta ismerjük egymást? Hát úgy 17 éve. Örzse az én bilimet örökölte. Igaz zsernyákoknak nincs humorérzékük, de azért elmentek, nekünk pedig valahogy elment a kedvünk a folytatástól.

Tizedikén reggel nyolcra megérkeztem a Lehel út és a Dózsa György út sarkán elhelyezkedő laktanyába, mert, hogy ide szolt a behívó. Kifejezetten szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem Nagykanizsára vagy Gyulára kellett mennem.  Első dolguk volt, a civil ruhák lecseréltetése egyenruhára, ami akkor pontosan megegyezett a Vörös hadseregben rendszeresített ruhadarabokkal. Ezt követve irány egy kétajtós, hatalmas terem, ahol valamelyik fodrász szövetkezet nyolc dolgozója nullásgéppel lenyírt minket, mint a birkákat. Egyik ajtón hajjal be, a másik ajtón, kopaszon ki. Tudom, hogy napjainkban a kopasz férfifej a macsó-külső legfontosabb kelléke, de akkoriban hatalmas haj volt a férfidivat, mi tehát piszkosul meg voltunk szégyenítve. Egy tar kopasz férfin a csajok röhögtek. Ez is volt a cél, úgy értem a kiskatona megszégyenítése, önbizalmának a totális letörése. Elvégre ágyútölteléknek szántak minket, a parancsot vakon teljesítő félig ember félig robot. Szólamokban nem volt hiány (inkább békében 5 liter izzadság, mint háborúban egy deci vér). A tényleges elv azonban az volt, hogy vagy megfelelünk, vagy beledöglünk. Aki nem felelt meg, arra nem volt szükség. Ez adott okot a teljesen hülye dolgok rendszeresítésére. Valamelyik Moszkvában végzett idióta ezredes úgy gondolta, hogy az emberi szervezettel meg lehet szoktatni a megfagyást. Semmi az egész, mindössze gyakorlás kérdése, de ezen az alapon megpróbálhatták volna leszoktatni minket az evésről is. Mennyivel olcsóbb egy olyan hadsereg, ami után csak muníciót kell cipelni, a lacikonyha[1] tök felesleges.  November közepén, halvány éjszakai fagyokkal, a hálóterem összes ablakának felső része kinyitva, és csak egyetlen egy pokróc lehetett a takarónk. Csak tessék, csak tessék! Lehet edződni a szibériai telekhez. Természetesen úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. A szalmazsákba túrtunk egy vályút és abba feküdtünk, a mellünkre pedig duplán húztuk fel a pokrócot. Vagy az egymás mellet fekvők összenyomták a hátaikat. Természetesen egyszerűbb lett volna, ha az ing és gatya alá felvettünk volna valami meleg holmit, csakhogy ez szigorúan tilos volt.

Különben egyhangúan teltek a napok, mint később kiderült átszervezés alatt álltunk. Két héten belül átmentünk végleges helyünkre, ami Budakeszi előtt, egy erdőbe telepített laktanya komplexum volt. Ezen belül a három főépületen kívül sok apró épületecske volt szanaszét szórva az erdőben, ahol a tényleges lehallgatás folyt. Ekkor derült ki, hogy belőlünk rádió lehallgatókat akarnak kiképezni. A Magyar Honvédséghez képest kiemelt helyzetben voltunk. A kiképzésünk szerves és a legtöbb időt felemésztő részét az elméleti rádiótechnika, valamint a morzejelek vételének és adásának a megtanulása tette ki. Alaki kiképzés is volt, meg havonta egyszer a szakaszom őrséget adott, sőt voltak laktanya riadókkal kezdődő terep gyakorlatok is, de ezek számosságukat tekintve elhanyagolhatók voltak. Gyalogoltunk 34 kilométert 20 kilós hátizsákkal, gyalogsági ásóval és első világháborús karabélyokkal (minden lövésnél csőre kellett tölteni egy töltényt) és ezt megfűszerezték  -18 °C hőmérséklettel. Volt, akinek lefagyott a füle - szó szerint - ugyanis a szolgálati szabályzat szerint csak -20 °C-nál lehetett lehajtani a sapka fülmelegítőjét. Aztán a szokásos csemege, hóban, sárban kúszni 3-4 kilométert. A legszarabb mégis az volt, amikor hazafelé, holt fáradtan, a jancsiszegekkel kivert csizmában kellett felmenni a macskakövekkel kirakott 20 százalékos lejtőn. Egy lépésnél körülbelül annyit csúszott vissza a talpunk, mint amennyit előreléptünk. Fogalmam sincs, hogy értünk vissza a laktanyához. Jaj, majdnem kiment a fejemből, és közben énekelni kellett. Vidám dolog volt ez a honvédség, csak sajnálni lehet a beszüntetését.

Az alapkiképzés után (3 hónap) eskü helyett fogadalmat kellett tennünk. Eddig a napig nem volt se eltávozás, se látogatás. Az ünnepélyes fogadalom tételre meg lettek hívva a szülők és a rokonság, akik persze az ünnepség után ott is maradhattak, hogy végignézzék a hazai sült csirke lakmározását. Engem Kisanyi, Ildi és Elemér látogattak meg. Könnyű volt nekik, mert az úttörővasút a Széchenyi hegyről egyenesen a Ságvári ligetig (ma: Szép Juhászné) hozta őket, ami a februári hóban nem is volt egy megvetendő kirándulás. Elemér, aki akkor már javában csapta a szelet a húgomnak, szolidaritásból jött, mert nem rég szerelt le, és voltak fogalmai a katonaéletről. Ettől kezdve tulajdonképpen egészen jó dolgom volt a többiekhez képest, mert a szabály szerint az állomány 30 százaléka hagyhatta el a laktanyát a hét végén. Mivel a rajban tízen voltunk, ez azt jelentette, hogy 3 ember mehetett, akit a rajparancsnok (egy másod éves szakaszvezető) jelölt ki. A kijelölés kifejezetten a szakmai előmenetelünk alapján történt. Ugyanis naponta órákon át kellett morzejeleket fognunk és leírnunk, amit a szakaszparancsnok adott le és mindenkinek a fülhallgatójában szólalt meg. A kiértékelés a hibák összeszámlálásából állt. Mivel nekem ment messze a legjobban, én minden hétvégén eltávozhattam.

Ennek ellenére a katonaélet lélektanilag (meg egyébként is) alig valamivel jobb, mint a börtönélet. Természetesen a legkellemetlenebb része az, hogy egy katona néha hónapokig nem láthatja a családját, ha éppen úgy jön ki a lépés. A másik rész, hogy a civil életnél sokkal nagyobb mértékben van alárendelve a parancsnokának (főnökének), aki majdhogynem élet-halál ura. A harmadik, de egyáltalán nem elhanyagolható, az egyéni szabadság teljes hiánya. Egy katona a nap 24 órájából egyetlen percig se dönthet saját személyét illetően. Talán ez így megfogalmazva nem jelent semmit annak, aki nem volt katona, ezért felhozok néhány példát. Igen, a civil életben se vagyok teljesen szabad ember, mert minden reggel be kell mennem a munkahelyemre. Viszont szabadon dönthetek abban, hogy melyik cipőmet vegyem fel, villamossal menjek-e vagy busszal, esetleg csak besétálok. Én döntök arról, hogy mit fogok ebédelni és számtalan apróság, amibe a főnökömnek esze ágában sincs beleszólni, meg aztán nem is tehetné meg, még ha akarná sem. A honvédségnél meg van szabva, hogy pontosan mikor keljek fel, se előbb, se utóbb nem kelhetek ki az ágyból. Meg van szabva, hogy felkelés után tornáznom kell, még akkor is, ha aznap 20 kilométer gyaloglás van beütemezve.  Azt a ruhát kell felvennem, amit kiosztanak számomra, a reggelim és az ebédemet se válogathatom meg, sőt az időpontot se, hogy mikor eszek. A „embertelenítésnek” megvoltak a Vörös Hadseregtől átvett eszközei. Tegyük fel, hogy este a mosdóból bementem a hálószobába, ahová történetesen a szakaszparancsnok hadnagy is bement előtte. Ebben az esetben a belépésem pillanatában vigyáz állásba kellett magam vágni és el kellett magam rikkantani: „Hadnagy elvtárs, Antalffy honvéd kérek engedélyt a benntartózkodásra!” Az engedélyt természetesen megkaptam. Ez sok esetben a tiszteket is zavarta, mert előfordulhatott, hogy valamelyik honvéd éppen akkor lépet be az ajtón, amikor a szakaszparancsnok valamit éppen magyarázott, és mire elhangzott az engedélykérés és az engedély megadás, a hadnagy elfelejtette, hogy miről beszélt. A másik ilyen megalázásnak szánt szabály szerint, ha a laktanyán belül jártunkban-keltünkben találkoztunk egy tiszttel, akkor előtte kábé öt méterrel vigyáz menetben kellett folytatnom a lépéseimet, miközben a jobb kezemmel természetesen szalutálni kellett. Volt néhány perverz tiszt, aki ránk kiabált „tegye oda katonám”, sőt volt, aki annyira ráért, hogy leállított és visszaküldött 10 métert, hogy újra találkozhassunk, és jobban csapkodjam a talpaimmal az aszfaltot.

Emberi megbecsülésünk egyik kitűnő példájára valamikor január elején került sor. A laktanya területén volt egy futballpálya is, természetesen nem a részünkre. A mi laktanyánk tisztjeiből összeverődött focicsapatnak meccset kellett volna játszani egy másik alakulat tisztjeivel. Ki is volt tűzve a meccs időpontja, de az előtte való nap 20 centi hó esett, amiben nem lehet focizni. megoldás? Az egész századot, kábé 120 katonát, levezényelték a pályára és körbe-körbe meneteltettek minket, mindig arra felé, ahol még magas volt a hó. Egy óra alatt a teljes pálya le volt taposva. Az más lapra tartozik, hogy a pálya felszíne messze nem volt sima, vagyis aligha volt alkalmas meccsre. Minden esetre 20 centis hó az nem volt.

Az újonc kiképzési terv legelején az alaki kiképzés szerepelt, ami végeredményben a jobbra át, balra át, menetelés, stb. megtanulását jelentette. Mit ne mondjak, a kiképzésnek voltak hülyébb részletei is. Ilyen volt például a „célra tartás”. Nincs emberfia az országban, aki kitalálná ez mi, ha történetesen nem volt akkortájt katona. Célra tartás az, amikor a szakasz kimegy valahova, tejesen mindegy hova, felállunk libasorba, kézbe vesszük az évtizedek óta elavult, töltényt nem tartalmazó karabélyt és úgy teszünk, mintha valakit a távoli messzeségben le akarnánk lőni. Ehhez a képzeletbeli ellenséges figurát előbb célba kell venni, aztán a ravasz meghúzása helyett folyamatosan rá kell irányítani a fegyvert. Ez a hülyéskedés folyamatos 15 percen át tart, amiből az első 5 csak iszonyatosan unalmas, a második 5 fárasztó, az utolsó 5 pedig maga Krisztus szenvedése, mert a szakaszparancsnok közben üvölt, ha valakinek ernyed a keze. Akkoriban sokat gondolkodtam azon, mi lehet ennek a célra tartásnak a célja? Létezik olyan célpont, amelyik 15 percen keresztül egyhelyben marad? És ha létezik is, miért nem lőhetem le rögtön az elején?  

Az éles lövészet ennél szórakoztatóbb volt. Teherautókkal kivittek egy lőtérre, ahol az egymás mellett lévő lőállásokba be kellett feküdni egy üres puskával, és parancs nélkül meg se moccanhattunk. 25 méterre mindenki előtt volt egy céltábla, amit lehetett bámulni. Aztán lefeküdt mellém a szakaszparancsnok, egy hadnagy, akit egy évvel korábban avattak néhány hónapos tiszti kiképzés után. Paraszt fiú volt, és mert tiszti lakást kapott és tisztességes fizetést, a sors által kiszabott, élete végéig tartó kapálás helyett, hát igen csak lelkesnek bizonyult. Neki nem voltak problémái a hülye parancsokkal és intézkedésekkel kapcsolatban. Mindegy, ott feküdt mellettem és nekem hátra kellett húznom a reteszt, ő meg betett a csőbe egy töltényt és kiadta a parancsot, hogy célzás után lőjek. Céloztam és meghúztam a ravaszt. Egy kattanás és semmi. Gondolom elég furcsán nézhettem a hadnagyra, de az nem szólt semmit, hanem újra „betett” egy töltényt és megint célzás, majd „lövés”. Ekkor jöttem rá, hogy így van előírva a kiképzési előírásban, de már nem bírtam tovább: „Hadnagy elvtárs, minek célozzak, ha nem tesz bele töltényt?” - „Maga csak csinálja, amit mondok.” Megadtam magam a sorsomnak és vártam, hogy mikor fog végre elsülni a puska. Az ötödik alkalommal tényleg lőttem. Jó nagyot rúgott az a dög, de mivel az előírásnak megfelelően alaposan benyomtam a vállamba, semmi különös dolog nem történt. Aki csak úgy lazán tartotta ezt a matuzsálemi puskát, annak este kék volt a jobb válla, mert kurva nagyot tudtak „rúgni” ezek a leselejtezett mordályok. Lövésem után a hadnagy dörzsölte a szemét, mert 10-es volt a találatom. Csodálkozására elárultam, hogy gyerekkoromban kijártam az Angolparkba célba lőni. Öt lövésből 49 kőrt lőttem, én voltam a nap hőse. Nem nagy dolog, magyaráztam az irigykedő társaimnak, akik pontosan tudták, hogy megint én fogok eltávozni. Célozni nem nagy kunszt, látjátok, még szemüvegben is lehet, csak a ravaszt nem szabad megrántani, mert azért megy mellé a lövés.  

Azt azért meg kell hagyni, hogy a szovjet mintát átvenni nem volt kis fejtörés. Nálunk Rákosi úgy vette át a hatalmat, hogy a munkások nagy hányadát meggyőzte az emberséges jövőképpel. Ez hatalmas ellentmondásokhoz vezetett volna, sőt vezetett, amely ellentmondásokat valahogy össze kellett stoppolni. Ugye hivatalosan a „legnagyobb érték az ember” volt. Valójában az ember volt a legkisebb érték. Mínusz 18 fokban lefagyhatott a fülem, de reggel jelentkezhettem a gyengélkedőre, ha volt valami bajom. A gyengélkedő tulajdonképpen egy orvosi rendelő volt orvos nélkül. Helyette tartozott hozzá egy továbbszolgáló (vagyis egy olyan sorkatona, aki az idejének lejárta után szerződést kötött a minisztériummal továbbszolgálásra) szakaszvezető rendfokozattal rendelkező felcser, aki a civil életben beteghordó lehetett egy kórházban, vagy hasonló. Az nyilvánvaló, hogy a felcser nem volt jó semmire, de ha valaki jelentkezett mondjuk elviselhetetlen fogfájással, a felcser nem tehetett mást, mint az illetőt kiküldte a Gorkij (Városligeti) fasorban lévő Honvéd Rendelőbe, ahol tiszti rendfokozattal bíró, de civil ruhában mászkáló fogorvosok voltak. Ezeknek a fogorvosoknak nem mondhatták azt, hogy az a sok hülye kiskatona le van szarva, ha lyukas a foga húzza ki. Mert ezek a tisztek előbb voltak orvosok, mint katonák. Csak most éppen a honvédségtől kapták a fizetést. Éppen ezért egy kilyukadt fog felért egy főnyereménnyel. Ami azt illeti nekem is lett egy főnyereményem. A panaszomra a felcser belenézett a számba, és miután konstatálta a lyukat, mást nem tehetett, kiküldött a Gorkij Fasorban lévő honvédségi rendelőintézetbe, ahol ellátás után utunkra engedtek. Igen ám, de ez reggel 9-10 körül történt, és a laktanyába elég volt visszamenni délután 4-re. Micsoda különbség! Ebbe a néhány órába belefért egy mozi, egy kis picsi-pacsi meg miegymás, ha valaki rendelkezett olyan csajjal, aki némi „félrelépéssel” megfűszerezve megpróbálta kivárni a leszerelést.

Szóval, kilyukadt az egyik fogam, és már mehettem is a Gorkij fasorba, ahol az összes orvos minimum alezredes volt, csak persze egyenruha helyett fehér köpenyben. Beadtam az egészségügyi könyvem, és szép csendben vártam a padon, hogy majd sorra kerülök. Egyszer csak név szerint szólítottak. Beléptem a rendelőbe, ahol közel az ablakhoz állt a jól ismert fogorvosi szék a fúrótoronnyal, de a hozzátartozó alezredes nélkül. Az ajtó mellett viszont egy apró íróasztal mögött ült az asszisztensnő, aki egyben adminisztrált is, és éppen nézegette az egészségügyi könyvecskémet.

Ha leszámítom azt a tényt, hogy már hónapok óta nem láttam nőt, ez a fiatal csaj akkor is bombasztikusnak tűnt. Tökéletes alak, ideális magasság, kőkemény didkók, hófehér bőr, apró, pikáns, halovány szeplőkkel, hosszú, enyhén göndör vörös haj, és bolondító csábmosoly a szája szélén. Egyetlen éjszakáért oda adtam volna fele királyságom. Ekkor a jelenség csilingelő hangján megszólalt - Az alezredes elvtársra egy kicsit várni kell, mert elhívták valahová. Valamit makoghattam, hogy várok vagy valami ilyesmit, és megpróbáltam másfelé nézni, elvégre nem bámulhatok egy nőt másfél méterről csak azért, mert nem tudom levenni róla a szemem. De a nyilvánvaló zavaromat megtörte az asszisztensnő újabb csilingelése.

- Antalffy Tibi - kezdte a mondatot, amire felkaptam a fejem, elvégre az egészségügyi könyvemen egészen biztosan a „Tibor” név szerepelt, de a nő folytatta,

- Gyerekkorodban nem laktatok ti a Bezerédi utcában?

- De igen - hebegtem.

- Amikor beléptél, én se ismertelek meg, de a nevedet olvasva eszembe jutottál. A földszintes ablakotok felső részére nagy zöld betűkkel fel volt írva „ANTALFFY TIBOR textil nagykereskedése”. Ahányszor kiléptem a kapunkon, mindig ezt a nevet olvastam. - Aztán látva bizonytalankodásomat, témát váltott - én vagyok a Pötyi, nem ismersz meg?

- Hát, most már igen. Csak nagyon szép lettél - erre felkacagott.

- Szerintem akkor olyan voltam, mint egy nyúzott béka, - vallotta be.

- Látod, erre nem emlékszem, de sokat játszottunk, és egyszer nagyon kikaptam miattad.

Tudom, mert szerelmes voltál belém.

- Ami azt illeti, nem egészen ezért, különben sem tudtuk, mi az, hogy szerelmesnek lenni, de most…. - aztán hirtelen megakadtam.

- De most mi van? - kérdezte vissza, és olyan csábítóan nézett rám, mintha ettől függne az élete.

- Szóval most…. Szóval most, most nagyon az tudnék lenni. Csak hát látod, hogy nézek ki, - és ezzel végigsimítottam kopasz fejemet.

- Az nem számit, - bátorított Pötyi.

- Nem a fenét, - tört ki belőlem a keserűség - százával pörögnek körülötted a tisztek, meg… - de akkor belépett az alezredes és torkomon akadt a szó.

A fogorvos a civil életből hozott rutinnal betessékelt a székbe, majd teljes szakszerűséggel elvégezte a munkát.

Miért nehéz ma nagyszülőnek lenni

Mottó: A nagyszülőknek folyamatosan fenn kell tartani egy egyensúlyt saját szükségletük és az általuk létrehozott családok szükségleteik között. Ez sose volt könnyű.

Előszó féleség: Miután elolvastad a cikket (ha végígolvasod),bizonyára fel fog merülni benned a kérdés, minek került ide, erre a honlapra? csak azért, mert én magam is nagyszülő vagyok, és netán sajnáltatni akarom magam? Nem, nem ez motivált. “Irodalmi” nyelven be akartam mutatni, hogy a mai (modern?) társadalmat nem csak a gazdasági válság, háborús veszély, energia hiány és társadalmi összeomlás veszélye fenyegeti, hanem ezer más sebből is vérzik. A mai ember “jó dolgában” még azt is tönkretette, ami a legközelebb állt hozzá, és amit aztán tényleg nem kellett volna elpusztítani, a Családot. — Az eredeti elbeszélést Barbara Graham pszicho-terapeuta írta egyes-szám első-személyben, bár nem magáról ír, hanem egy páciensének a történetét vetíti elénk. Az elbeszélés eredetileg a “Psychotherapy Networker” című folyóiratban jelent meg 2010 júniusában.

A fiam küldött egy videó szalagot, amit ma reggel kaptam meg. Ő látható rajta, amint sétál a Szajna parton, a távolban pedig a napsugár látszik átbukkanni az antik háztetők felett. Ekkor vágás következik, ami után az Eiffel torony jelenik meg, ami alatt kétéves lányunokám, széles mosollyal a szája szélén, elfut az apja elől, miközben meg-megáll, és egy pillanatra visszanéz a fiamra, meggyőződve arról, hogy az apja még mindig ott áll-e. Átélve a pillanat izgalmát láthatom Clay-t és Isabelle-t, amit a modern technika tesz lehetővé úgy, hogy a washingtoni otthonomban felállított számítógépem monitorján abban a pillanatban megjelennek a szereplők, amint a fiam ráklikkel a „küldés” ablakra. A videó felvétel számomra sokkal több vágyódást vált ki, mint örömet. Oly közelinek látszanak, bár a valóságban igen messze vannak tőlem. Ez a felvétel ahelyett, hogy áthidalná a köztünk lévő távolságot és időzónákat, a kapcsolatteremtés hirtelenségével, az ellenkező hatást váltja ki, hiszen alaposan kihangsúlyozza a minket elválasztó távolság nagyságát. Olyan, mintha itt lennének, de még sincsenek itt.

Ugyanez az érzés vesz rajtam erőt, amikor „meglátogatom” őket a szkájp segítségével. Hiába látom én Isabelle-t „in real time” egy croissant majszolni, fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy egy egész óceán választ el minket egymástól. Az elektronikus kapcsolat megszakítása után kielégítetlen maradok, olyan, mintha vacsorára lettem volna meghívva egy előkelő étterembe, majd az étel felszolgálása előtt, hirtelen távoznom kellene. Vágyam, hogy együtt legyek Clay-jel, Tamar-menyemmel és Isabelle-unokámmal, hogy megérintsem őket, hogy együtt nevessek velük valódi „real time-ban”, csak egyre erősödik. Nagyon szeretnék csatlakozni hozzájuk, a közös vacsorákhoz, vagy csak egy kellemes barangoláshoz a folyó mentén, de nekem csak az előre betervezett látogatások jutnak, melyek valamilyen ünneppel kapcsolatosak. Ilyenkor mindannyian nagyokat udvariaskodunk, mert tudjuk, hogy több hónapnak kell eltelnie, mielőtt újra látjuk egymást. Isabelle is méltatlankodott tegnap, amikor a számítógép monitorján keresztül a hajamba akart fűzni egy hajcsatot.

Gondoltam már rá, hogy talán csak én vagyok ilyen nagyon érzékeny a távolságra, mert a fiam felnevelése közben kiéleződtem rá. Ő és én egymásnak sokkal többször mondtuk, „de jó, hogy újra látlak” és „aztán majd látjuk egymást”, mint mások. Ugyanis nem sokkal Clay második születésnapja után az apja és én elváltunk egymástól. 1971-ben, Clay születésekor, nem gondoltunk házassági szerződésre, a legkevésbé se hallgattunk szüleinkre, megvoltak a saját elképzeléseink, vagyis egyáltalán nem voltak elképzeléseink. Akkor a mi korosztályunk körében a sorból való kilógás volt a divat. Szerintünk ez volt a legjobb dolog a világon. A férjem és én minden nap újból és újból szerelmesek lettünk egymásba, míg nem egy szép napon elfogyott a szerelem. Abban az időben, Kaliforniában az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a gyermek érdekét legjobban az szolgálja, ha a válás utáni felügyeletét mind a két szülő egyformán gyakorolhatja. Clay tehát ingázott a mama és a papa lakása között, néhány napot itt, majd néhány napot ott. A hordozható gyermekek új generációja, szülői levezényléssel újradefiniálta az otthon fogalmát. Így aztán annak ellenére, hogy a bírói ítélet szerint Clay-nek én voltam a kizárólagos gondnoka, és bár agyon aggódtam magam, hogy két különböző háztartás közötti ingadozás a fiamban az állandó kempingelés érzetét váltja ki, hagytam érvényesülni a közfelfogást, ami - így utólag visszatekintve - számomra kényelmes is volt. Mire négy éves lett, Clay ideje egy harmadát az apjával töltötte. Tíz éves korában megegyeztem a volt férjemmel, ezután fele-fele időben látjuk el fiúnkat. Először „egy hét itt, egy hét” ott alapon ment a megosztás, amit felváltott a két hét. Mire a középiskolába ment, egy hónapig az apja házában lakott, egy hónapig nálam.

Világosan emlékszem azokra a szörnyű vasárnap délutánokra, amikor minden igyekezetemmel vidámnak akartam látszani, úgy tenni, mintha a gyermekem összecsomagolása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Összerakta a könyveit, a játékait, ruháit és Batman-t a tengeri malacot (aki életkorával szerintem megjavította a rágcsálók világcsúcsát), és a hordozható TV készülékét. Amint közelegett az 5 óra, beszélgetésünk zavart szünetekkel tarkítva akadozóvá vált, és csak félmondatokat suttogtunk, szinte csak magunkban, miközben mind a ketten az óra ketyegése közben a búcsú utánra gondoltunk, amikor majd a napok rendje teljesen át fog alakulni. Aztán hirtelen megjelent Clay apja, akinek az évek múltával egyre több cuccot kellett elhelyeznie öreg tragacsának hátsó ülésén. Kikísértem őket az utcára, majd a járdán egy gyors ölelkezés, aztán a fiam megfordult és beült a kocsiba. Az ablakon keresztül csókokat dobtunk egymásnak, majd megpacskoltuk arcunkat, jelezve a csók célba ért. (Ez a szokás oly mélyen belénk ült, hogy még napjainkban is megtesszük a szkájpolás végén.) Én persze addig maradtam a járdán, bámulva a távolodó kocsi után, amíg az be nem fordult a sarkon, majd felfutottam a házba, rávetettem magam Clay ágyára és sírva fúrtam bele arcom az ágyneműbe, megpróbálva magamba szívni a hátrahagyott édeskés fiúillatot. Egy kívülálló megfigyelő szemében a gyermek átadása-átvétele civilizáltnak tűnhetett, de én emberrablásnak éreztem. Nem számított, hogy fiam apja, mostoha anyja, majd később féltestvére mindössze 10 háztömbbel laktak feljebb az én San Franciscoi lakásomtól. Akkor nekem úgy tűnt, hogy közöttünk a fél világ húzódik.

Aztán az 1980-as évek vége felé az uralkodó bölcsesség elmozdult. Pszichológusok kezdtek figyelmeztetni, hogy a szüleik között ide-oda ingázó gyermekek házalóknak fogják magukat érezni, de részünkre elkésett a figyelmeztetés. „Valójában sehová se tartoztam.”, állítja Clay felnőtt fejjel. „Állandóan vendégnek éreztem magam.”

De volt más, kevésbé nyilvánvaló elhagyatottság is, hiszen fiatal, egyedül élő anyuka voltam, aki könnyen kötélnek állt az egymást váltó férfiaknak, nemigen tartozva valakihez is, mígnem megállapodtam Hugh-nál. Hugh egy kedves, mókás egyéniség volt, aki a második találkozásunk után odaadó nevelőapuka lett, de a munkája átparancsolt minket New Yorkba éppen akkor, a mikor Clay befejezte az általános iskolát. Így lettem most én az, aki megnehezítettem a dolgot. Igaz, voltak boldog napok, a nyári vakációk alatti együttlétek, de ez nem változtatott a tényen, hogy fiam és én a kontinens két ellentétes szélén éltünk, majd később két külön kontinensen, közel 20 éven át. Mondhatnám mindketten szenvedtünk az elvált szülők egyetlen gyermekének kijáró különleges kötődéstől, ami végül is, valamifajta közös, a körülményekből adódó fájdalmas elválasztódást is jelentett, egy olyan rejtett, el nem múló fájdalmat, amivel meg kellett tanulni együtt élni. Aztán….

Három évvel ezelőtt washingtoni nappali szobámban ülve néztem a kora délelőtti napsugarak áthatolását a fátyolszerű függönyszövevényen, és a   sugarak mókás táncát a szőnyegen, amikor megszólalt a telefon. A vonal másik oldalán Clay meglepett azzal a hírrel, hogy a leendő csecsemőjük születésekor közel szeretnének lenni a családhoz. Nagyon szeretjük Párizs - állította - de itt valójában senkink sincs. — Aztán csend a telefonban. Gondoltam nem tudja, hogyan fogalmazza meg tapintatosan, hogy visszamennek San Franciscóba, közel apjához, nevelő anyjához, anyósához és apósához. Aztán meg Clay-nek, mint bevezetett szabadúszó fotósnak, kiépített karrierje volt a városban. Ez lett volna a nyilvánvalóan logikus lépés. Vártam tehát, hogy befejezze az elkezdett mondatot, hogy aztán közöljem vele, mennyire örülök neki és egyáltalán nem bánom. Aztán meg mindig is az volt a nem is nagyon titkolt vágyam, hogy egy szép napon, valamennyien, én és a férjem, fiam és családja, összejöjjünk Kaliforniában, ahol a szétszabdalt család egyesülhet. De akkor Clay olyat mondott, amitől majdnem elájultam. - „Közel akarunk lenni hozzád, átköltözünk Washingtonba.” —– A fiam, a menyem, akit 16 éves kora óta ismerek és szeretek, és most még egy kisbaba is, idejönnek a szomszédságba, a közvetlen közelembe! Helló, helló, hallasz engem?

Egy hónappal később meg is érkeztek, beköltöztek hozzánk, amíg találtak maguknak alkalmas lakást, mindössze egy kilométerre tőlünk. Hugh és én olyan boldogok voltunk, hogy feladtuk a lakbér maximált New yorki lakásunkat, amit korábban tíz körömmel fogtunk, és az összes bútort áthozattuk a fiam új házába házavató ajándéknak.

Jött a nyár, fiam és menyem találtak maguknak munkát, barátságokat kötöttek. Amikor Claynek volt egy kis szabadideje, együtt kimentünk a piacra, és egymás után csaptuk a kerti ünnepségeket. Voltak előre ki nem tervezett sétáink, ami közben beültünk valahova egy-egy kávéra. Ez volt a fiam felnőtt korában az első alkalom arra, hogy a közöttünk feszülő nyomás fellazuljon. A fiam és én úgy lehettünk együtt, hogy nem kellett hónapokkal előre repülőjegyeket foglalni. Most volt először, hogy nem kellett számolni az együtt eltöltött másodperceket. Egy szép napon, amikor beugrott hozzám valamiért, rám nézet és viccnek szánva kijelentette: „Most, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, most is össze kell ölelkeznünk, minden egyes alkalommal, amikor találkozunk?” — Én pedig azon gondolkodom, okos volt-e, hogy Claynek  ezt a mondatát leírtam?

Már jól bennjártunk a nyárban, közeledett augusztus eleje, amikorra a kicsit vártuk. Én kötöttem egy bölcsőméretű takarót, megpróbáltam, de nem sikerült kötnöm egy apró mellényt, aztán elkezdtem kötni egy másik takarót, belenyugodva, hogy csak négyszög alakzatokat tudok kötni, a test vonalait követőt nem. Amiket kötöttem, azok is teli voltak leesett szemekkel, de ez nem érdekelt, mert hosszú évek óta most éreztem magam először fontosnak, hiszen hamarosan nagymama leszek. Ebben csak egy, enyhén elképzelhetetlen dolog zavart, valahogy nem éreztem magam hasonlónak Nanához, az én nagymamámhoz, akinek főztje fogalom volt az egész családban. Nanát soha, senki nem kérdezte meg mit szeretne kapni az élettől, és természetesen ő se tette fel a kérdést önmagának. Nana mindenkire ügyelt. Ügyelt a férjére, vagyis az én nagypapámra, a két gyerekükre, majd később az öreg szüleire is, akik egészen halálukig vele laktak. Nanát bármikor meglehetett kérni, hogy felügyeljen az unokáira is, akik a közelben laktak. Mint gyerek csodáltam őt. Éles nyelve volt és különös humorérzéke, ami egy sajátos túlélési taktika lehetett. Bármi történt körülötte, sose hagyta el a józan esze. Nanát mindenki csodálta megtörhetetlen lelkéért, amit örökségként hagyott rám. Ennek ellenére semmi hasonlat nem volt közöttünk. Az unokavárás közepette bele tudok-e bújni egy Nana féle köpenybe? Amikor én voltam várandós Clay-jel, észre se vettem a változást, az egész anyává válást természetesnek vettem. Most, hogy készültem nagymama lenni, a helyzet egészen más volt, érdekes módon szinte elképzelhetetlen. Nem kertelek tovább, elárulom, a nagymamaságot izgalmasabbnak találtam, mint annak idején az anyaságot. Gyakran álltam meg a tükör előtt és vizsgáltam magam: így kell kinézni egy nagymamának? Hogy lehet valaki nagymama az én hátam mögött megbújó történtekkel? De valójában nem ez zavart a legjobban. Két generáció alatt a családon belüli szerepek megváltoztak, összekuszálódtak. Az olyan szavak mögött, mint mama, és nagymama, egészen más fogalmak bújtak meg, mint régebben. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik minden, szemmel jól látható bizonyíték ellenére, nem akar megöregedni, mert úgy nőttünk fel, hogy mi nem öregedhetünk meg. Mások vagyunk, mint az előző nemzedékek, mi fiatalok vagyunk egészen más célokkal és elképzelésekkel, mi nem leszünk öregek. Következésképpen, nem veszünk tudomást a megöregedésről. Hogy lehet ilyen érzéssel valaki nagymama, miközben minden vágyam az volt, hogy legyen egy unokám? Nem is tudom, mit gondoljak. Nem lennék magammal, és a leendő szerepemmel tisztában?

Nemrég olvastam, hogy a mai nagymamáknak egészen más dolgokkal kell szembenézni, mint két generációval korábban. A mai családok is eltérnek a hagyományos családmodelltől. Vannak gyermekét egyedül nevelő anyukák, nagyszülőkkel a háta mögött; összeköltözött fél-családok; adoptált unokák; azonos nemű házaspárok nagyszülőkké válnak. Ehhez képest az én fiam, négy vérszerinti nagyszülővel és két mostoha nagyszülővel olyan gyakori, mint az egydolláros.

De az új szereppel kapcsolatos gondjaim egy pillanat alatt elszálltak, ahogy megpillantottam Isabelle-t a szülőszobában. Megszületése után egy óra se telt el, amikor már karjaimban akartam tartani és tartottam is az első nap, az első héten annyit, amennyit a szülei megengedtek. Teli voltam szeretetéhséggel és álmodozással, mint az első csókján áteső tinédzser. Tamar és az én véleményem megegyezett abban, hogy ez a picurka kislány több ringatásban részesült, mint bármelyik más, a Bali szigeti csecsemők kivételével, ahol a hírek szerint a csecsemők hozzá vannak nőve édesanyjuk emlőihez.

A másik két nagyszülő jött és ment, látogatásuk alatt visszavonultam abban a tudatban, hogy az unokámhoz mindenképpen én fogok közelebb állni. Én fogom jobban ismerni, és fogom észrevenni a fejlődésének apró jeleit, miközben csecsemőből totyis, totyisból kisdiák, majd tinédzser lesz. Én fogok neki mesélni, én fogok elmenni vele fagylaltozni, készülődni az első bálra. És bár az én életem, messze nem hasonlítható Nana életéhez, biztos voltam abban, hogy pont olyan intim kapcsolat fog kialakulni Isebelle és közöttem, mint annak idején Nanával, saját nagymamámmal. Úgy éreztem, hogy megnyertem a lottó ötöst, és bizonyos értelemben ez így is volt. Nem lesz több elviselhetetlen „hamarosan megint látjuk egymást”, legalább is nem a közeljövőben. És akkor….

Unokám alig múlt egy hónapos, amikor Clay elhívott egy sétára. Szeptember volt, de még mindig meleg. A környéken mászkáltunk az útszéli fák árnyékában, amikor a fiam megszólalt: Nagyon szeretünk - mondta némi idegességgel a hangjában, egy hosszabb csend után - tényleg nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz, pontosan ezért jöttünk ide. Nagyon szeretjük, hogy itt vannak a nagyszülők, de nem érezzük itt jól magunkat. Ez a te otthonod, nem a miénk. Nem lett volna szabad elhagynunk Párizst. - ekkor egy hosszabb szünet következett, majd - elhatároztuk, hogy visszamegyünk.

Ebben a pillanatban letaglózva éreztem magam. Unokámmal kapcsolatban ugyanaz az anyai ösztön ragadott el, mint annak idején a fiamnál. Isabelle úgy volt az enyém, hogy mégsem volt az. Egy szó se hagyta el a torkomat. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy gyerek a szüleihez tartozik, tehát egy szavam se lehet. Különben is hogy jönnék én ahhoz, hogy tiltakozzam, amikor annak idején eszembe se jutott, hogy Clayt ne vigyem saját szüleimtől 5000 kilométerre.

A bejelentést követve az események gyorsan követték egymást, legalább is nekem úgy tűnt. Clay és Tamar megszabadultak a házuktól és a bútoruktól, és a menyem és fiam a nyakába akasztott Isabellel felszálltak a Párizsba tartó gépre. Gyerekkorának nagy részében az apja és az én házam közötti utazgatás Clayt a gyors helyváltoztatásnak a szakértőjévé tette. Pakolása közben gondolatban visszamentem azokhoz a szörnyű vasárnap délutánokhoz, amikor készült visszamenni az apjához. Csak most nem volt tengerimalac, volt helyette egy csecsemő, az én unokám, és ahová mentek az messzebb volt, mint 10 háztömb.

Közvetlenül távozásuk után legjobban Isabelle hiányzott. Ő, az új jövevény, akit oly irgalmatlan gyorsan megszoktam az órákon át tartó ringatások alatt. Kialakult közöttünk egy szótlan kötődés, hiszen oly messze volt még az első megszólalása. Aztán rádöbbentem, tulajdonképpen Clay az, aki a legjobban hiányzik, hiszen a fiam számomra nem volt egy új kapcsolat. Az nem kerülhető meg, hogy mint az „új generáció” lecsúszott tagja az életem felét azzal töltöttem, hogy mindent átbeszéljek a fiammal, kezdve a válásommal, majd a hűtlen barátai kerültek sorra, a leendő házassága Tamarral, gyermekvállalási vágya, a búcsúk nehézsége, a gyereknevelés és munkájának az összeegyeztetése. Ellentétben a korábbi generációkra jellemző szülő-gyermek közötti titkolózással, közöttünk nem volt semmi titok. Semmi esetre se úgy, ahogy az én családomban szokás volt, ahol minden fontosabb dolog gondosan el volt zárva, egy soha ki nem nyitható hatalmas szekrénybe.

Néha eszembe jut, mi lenne akkor, ha Clay és én megtalálnánk a módját, hogy néhány hétnél vagy hónapnál tovább időzzünk egyazon hosszúsági és szélességi fokon. Ellepne az enyhe ráunás? Nem hívnánk fel egymást? Bosszantanánk egymást puszta jelenlétünkkel, ahogy azt az egymáshoz közel lakó szülők és felnőtt gyermekeik oly gyakran teszik? Aztán pedig, hogy a földrajzi közelség be tudja-e gyógyítani azt a sebet, ami a maga módján távol tart minket egymástól? Szeretném, ha egyszer még az életben megadhatnám ezekre a választ. Addig azonban az életünk továbbra is olyan lesz, mint az a videó felvétel, amit a fiam készít kislányáról, amint fut az Eiffel torony felé. Mindketten körbe- körbefutunk, meggyőződve arról, hogy a másik még mindig ott van-e.

Bobkó Csaba (vendég) blogja - Szeressétek Orbán Emíliát

A Fidesz mesebeli kétharmados győzelméről és a hozzá kapcsolódó csodavárásról, meg a még rémisztőbb lehetőségről, hogy ők maguk is komolyan elhitték, hogy kétharmad birtokában csodákra lesznek képesek, nekem már egy idő óta Sándor Pál filmje, a “Szeressétek Odor Emíliát!” ugrik be.

A filmbeli főhős lány, mint vezéregyéniség, a film zárójelenetében a tőle iránymutatást váró társai tömegét magabiztos vagánysággal az intézet tornyába vezeti fel a csigalépcsőn. A “tömeg” lelkesen követi. A tömeget alkotó leányoknak nem kell saját fejüket törnie, hogy mit tegyenek, mert nekik Vezérük van. A csigalépcsőn felfelé haladva Odor Emília megjátszott magabiztosságának máza alatt kétségbeesetten mondogatja magában: “Na most kéne gyorsan valamit kitalálni…” Mert persze fogalma sincs, hová vezeti a “népét” és minek. De a hangulat, az események így hozták, meg persze akart is vezér lenni. A helyzet megoldása: a csúcsra érve Odor Emília a mélybe veti magát a nyitott toronyablakból.

Nem vallhatta be az általa fellelkesített hívek tömegének, hogy semmi ötlete nincs, az ablak meg nyitva volt, frappáns megoldásnak csak ez maradt. Félek, nehogy Csodatevő Orbán Emília az egész országot vezesse ki a nyitott toronyablakon…

Tibor bá méltatása: Csabának ragyogó humorérzéke van, és kitűnőek a meglátásai. Ez a néhány mondatból álló politikai kroki egy remekmű, azon kívül, hogy mély filozófiai gondolatok húzódnak meg a háttérben. Aki nem tudná, annak elárulom, hogy a hozzászólásoknál ő Arma Gedeon. Független gondolkodó, befolyásolni szinte lehetetlen.

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Tibor bá blogja (227) Egyes hozzászólások értékelése

Ezen a honlapon több mint 600 cikk van, és van olyan cikk, amihez jóval több, mint 100 hozzászólás tartozik. Komoly mennyiségű olvasnivaló! Napjainkban átlagosan 400 különböző látogató van, átlagosan 1200 találattal. A 400 látogató közül 100 úgy téved ide, 50 ténylegesen engem keres, 250 pedig vissza-visszatérő. Ez utóbbiakból el-elkopik néhány, de az előző 150-ből állandó látogató lesz kb. ugyanannyi. A hétvégeken ez a szám a kétharmadára csökken, ami azt jelenti, hogy a munkahelyi szigor még 20 év kapitalizmus után se túl szoros. Érdekes módon a hozzászólók aránya igen alacsony. Nagyon sok a passzív olvasó, akiknek egy része simán nem mer fejest ugrani a jelentkezésbe, mert a pörgés nem mindennapi és a színvonal, azaz a hozzászólók ismeretanyaga viszonylag magas. Mivel én vagyok a legkitartóbb hozzászóló, többnyire a válaszaimmal, természetszerűen kialakult egy bizonyos életszemlélet, racionalitás, tényszerűség, aki ebből ki akar lógni, arra odakoppintok, de nem csak én, mások is. Néha ez nem intézhető el két-három mondattal, ezért egy-egy  válaszom - amit szeretek megfűszerezni analógiákkal - hosszúra sikerül, és teli lesz elütéssel . Ezért úgy gondoltam, hogy itt az ideje néhány irányzatot a helyére rakni egy különálló cikkben. Erre kerül most sor úgy, hogy idézetekkel kezdek.

16: „Létezett egy rendszer, ami hosszú távon fenntartható volt, a növekedésére senki nem mondta, hogy káros.” Ezt a kifakadást Hetesi Zsolt vágta a fejemhez. Csak nem tudom, hogy miért? És főleg, mit akart vele bizonyítani? Van az udvaron egy klozet, oda járunk szarni. Az évek folyamán születnek a gyerekek és egyre többen járunk ki a klozetre. A gödör hosszú távon nyeli a szart és senki nem mondta, hogy a család szaporulata káros. Valóban nem gondoltunk rá, de ha  valaki felvetette volna a témát, beláttuk volna, hogy a gödör egyszer megtelik. Különben 1970-ben a Romai Klub közzé tette, hogy a „gödör hamarosan megtelik”. Nem igaz tehát, hogy „a növekedésre senki nem mondta, hogy káros” - mert mondták. Az egy másik dolog, hogy a kutya se figyelt rá, sőt - jó emberi tulajdonság szerint - voltak akik kiröhögték.

26. „Ha olvastátok, láttátok “Az út” című filmet,akkor azt is lehet tudni, hogy egy katasztrofálisnak ítélt világban sokan önként vállalnák a halált, sőt ahogy a filmben az életben maradottak mondják a halál egy luxus lenne.” - Gyakori eset, hogy egy valahol látott film, vagy olvasott könyv meséjét elfogadtok valóságnak. Ez lenne a kisebbik baj, ennél nagyobb, elvárjátok, hogy elfogadjuk bizonyítéknak. Ez nyilvánvalóan abszurd. Egy kellő fantáziával megáldott író miért írná le a valóságot?

30. „Az univerzum végtelen, vagyis végtelen lehetőség van előttünk. Ha ezt felismerjük, akkor ez az út lehet a megoldás.” Hol itt a logikai kapcsolat? „Az univerzum végtelen.” Ez az állítás valószínűleg megállja a helyét. Nincs bizonyítva, nem is lehet bizonyítani, de ez a legelfogadhatóbb , mert ha nem végtelen (időben és térben) akkor meg kell indokolni a kezdetet, ami nyilván semmiből keletkezhetett és ez abszurd. De miért következik ebből, hogy végtelen lehetőségünk lenne? Vagy bármi más végtelen lenne? A kettőnek semmi köze egymáshoz.

33. „a teremtő erőre gondolok, amikor mi magunk teremtjük a világunkat. Most az anyaghoz vagyunk ragadva és az ego rabságában vergődünk, de amint felismerjük ezt a tényt, máris megnyílhat a lehetőség kilépni e mókuskerékből, ezáltal leomlanak a korlátok és a lehetőségek végtelen tengerében eszmélünk fel.”  Ilyen értelmetlen szóözönt az ember Németh Sándortól, a Hit Gyülekezetében hallhat. Mi nem teremtünk semmit, mert teremteni azt jelenti, hogy semmiből létrehozni valamit. Mi gyártunk termékeket, elméleteket,  vallásokat, vagy amit akarsz, de nem teremtünk. Az anyaghoz lennénk ragadva? Való igaz, de van alternatíva? Van más is mint anyag? Nincs! Ami van, az anyag, ami nem anyag, az nincs, csak egyesek fantáziájában. Az ego rabságában vergődnénk? Mi magunk vagyunk az ego! Nem lehetek önmagam rabja, én vagyok önmagam. Milyen korlát omlik le? És hol? És ez a költői mondat „a lehetőségek végtelen tengerében eszmélünk fel.” Mi a fenét jelent. Én állandóan eszméletnél vagyok (kivéve, amikor alszom), nincs szükségem feleszmélésre. Végtelen lehetőség pedig nincs, sőt, sokszor nagyon kevés lehetőségünk van.

34. „Ha az ember eltűnése biztos, akkor biztos az egysejtűeké is. Ugyanis az ember is egysejtűekből stb. fejlődött ki,” Ez egy logikai bukfenc. Ha az ember eltűnik, miért kell eltűnni az egysejtűeknek is? Mert abból fejlődtünk ki? Ez igaz, de egy fejlemény halálából nem következik, hogy el kell pusztulnia annak is, amiből kifejlődött. Esetünkben az evolúcióról van szó. Eltűnt a fejlemény, kezdődhet a játék elölről, lehet, hogy legközelebb jobban sikerül. A vérbajt gyógyító Salvarsant 605 sikertelen kísérlet előzte meg. Ehrlich és Hata mind a 606-szor ugyanabból (atoxyl)indultak ki.

„De minek produkál az evolúció ilyen reménytelen dolgot?” Az evolúció nem valami vagy valaki, ami-aki produkál valamit. Az evolúció egy folyamat, tulajdonképpen „próbálkozások” sorozata. Ami életképtelen, az eltűnik, ami életképes az (egyenlőre) életben marad.

38. „Hatvan éven belül talán már termelni fogjuk a holdi nyersanyagot vagy a marsit a különböző bolygok adott körülményeihez kifejlesztett emberi klónokkal és gépekkel.” Így jár, aki megnézi az Avatart. Miért pont hatvan év? Mekkorát kell klónozni ahhoz, hogy a lény kibírja oxigén nélkül a -270 °C hőmérsékletet? És mi az a nyersanyag, ami mindezt megéri? Maradjunk abban, hogy a honlapom nem sci-fi magazin.

55: „Ha Te vagy Euler, akkor be tudod bizonyítani, hogy a hidakon nem lehet átmenni. Erre jön egy vicces kedvű gyerkőc, aki egy helyen átúszik a folyón, ezzel a rendszeren kívüli lépésével megoldja a feladatot.” A helyzet az, hogy nem a folyón való átkelést kellett megoldani, hanem  valamennyi hídon történő végigsétálást. „A rendszeren kívül” a „vicces kedvű gyerkőc” mindössze vizes lett, de a feladatot nem oldotta meg, meg se kísérelte. Egészen mást csinált. Tudomásul kellene venni, hogy „ez meg ez van.” De ez ütközik az emberi természettel. Ha valami kellemetlen, akkor nem fogadja el. Erre számtalan példa van. Valakivel közlik, hogy gyógyíthatatlan rákja van és még számíthat 6 hónapra. Először nem hiszi el. Aztán pedig keres a „rendszeren kívüli” megoldásokat (amiből sokan hatalmasat kaszálnak). Csodagyógyszer, csodadoktor, csodakórház, a pénz nem számít. Jó példa erre a különben igen felkészült, intelligens és széles látószögű Déri János, aki a rákjával kiutazott Mexikóba, egy csodakórház csodaterápiájára és természetesen hamarosan meghalt. Minden épeszű ember felfogja, hogy az egész emberiség hatalmas szarban van, de nem fogadja el. Ebben az esetben a rendszer az, amiben élünk plusz mi magunk. Hetesi Zsolt és csapatának a tevékenysége („Maximum Power Principle”, ami nem más mint „csiribi-csiribú-csiribá”) „rendszeren kívüli”. Aztán Horváth Csongor visszarángatja őket a rendszerbe az idézett mondatával, mert csak ez van: „Azonban biztos vagyok benne, ha akár csak néhány honfitársunkat felkérnénk, hagyjon fel a jövőbeli katasztrófák elkerülése érdekében 1 hétig az autózással vagy mondjon le a TV-ről, számítógépről, nyaralásról vagy mit tudom én, már a holnapi meccs idején azt mondaná: hagyjatok a picsába ezzel a hülyeséggel.” Ugyanis a rendszer szerves része maga az ember és viselkedése. És ha mégis lenne egy „rendszeren kívüli megoldás” az embert oda is be kellene helyezni és ezzel a „rendszeren kívüliség” megszűnne. Az ember (ahogy Csongor rámutatott) elméletileg mindenre hajlandó, csak hagyják őt úgy élni, ahogy eddig tette. Az ezoterika pótcselekvés! Az ezoterika papjai csalók, akik kihasználják az emberi természetet. Aki hisz benne, az nem meri, nem akarja elfogadni a valóságot. Mivel a valóság szörnyű, az ember fűhöz-fához kapkod, amiben valami reménysugarat vél felfedezni. Ez a rendszeren kívüliség. Jó példa erre a válasz a 80. emeleten kiütött tűzre. Szerintem a pontosan körülírt helyzetben 3 lehetőség között lehet választani. 1) öngyilkosság, 2) bevárni a véget, 3) próbálkozni a lehetetlennel. Mi erre a válasz? Mi van ha van egy negyedik lehetőség? Hülye kérdés. Ne kérdezz, állj elő a negyedik lehetőséggel, ami természetesen a megmenekülést jelentené. De ilyen nincs! Hinni persze lehet benne. Az emberek olyan sok mindenben hisznek, ami nincs: isten, lélek, sőt - lélekvándorlás, túlvilág, telepátia, jövőbelátás, az ESP millió változata. Van, aki leírta, hogy túl sok véletlen egybeesése (nem lehet véletlen. - csak nem fejezte be). Mi az a túl sok  véletlen? Ki ne ismerné? Amikor kihúzták a 2.160.000.000 forintot, az országban majdnem mindenki vett előtte lottó szelvényt és sokan álmodtak a több, mint két milliárdról. Az is álmodott, aki ténylegesen megnyerte. Ez a telepátia! És az a százezer ember, aki csak álmodta, de másnap nem nyert? Az mi? Ez az igazi „túl sok véletlen” pont annak van telepatikus készsége, aki aztán megnyeri a két milliárdot.

„Te olyan kemény fejű tudós vagy, hogy nem vagy hajlandó elfogadni egyetlen ilyen rendszeren kívüli megoldást sem.” Nem tudom mennyire kemény a fejem, de mindent elfogadok, ami bizonyított, és semmi olyat nem fogadok el, ami nincs bizonyítva. Itt vannak például a Lourdes-szel kapcsolatos csodák. Körülbelül 12 millió beteg ember látogatta meg Szűz Máriát meggyógyítás végett. Másfélszáz év alatt 68 ember gyógyult meg orvosilag nem megmagyarázható módon. Tehát kábé két évente egy. Ugyanakkor a gyógyászat ennél sokkal több esetről tud, amikor például egy előrehaladott rákos állapotból a beteg egyszerűen kigyógyult mindenfajta kezelés nélkül. Magam részéről elfogadnám Lourdes csodatételét, ha valakinek kinőtt volna a levágott lába, vagy valami hasonló.

„Több ismerősöm is beszámol róla, hogy érzi ennek a minket körülvevő erőtérnek a gyorsuló rezgését.” Remek. Én akkor most  beszámolok arról, hogy ennek a minket körülvevő erőtérnek (különben elektromágneses erőterek valóban léteznek) én is érzem a rezgését, de én úgy érzem, hogy lassul. Akkor most melyikünk érzi jól? Nemzetközi felmérések szerint az emberek állításainak 30 százaléka sima hazugság, illetve nem felel meg a valóságnak. Néhány labilis lelkiállapotú ember beszámolójának az értéke nulla. Az emberi hallucináció nagyon gyakori jelenség. - Az anyósom él-hal egy természetgyógyászért. Elvitte hozzá a sógornőmet is. A sógornőm, alig lépett be az ajtón, a természetgyógyász transzba esett és rákiáltott: „ne jöjjön közelebb, magának volt egy méhen kívüli terhessége és hónapok óta fejgörcsei vannak.” - Ez után az anyósom diadalmasan rám néz, „mond meg, honnan tudhatta, ha nincs neki hatodik érzékszerve?” - Mondjuk onnan, hogy mondta neki: „jövő héten elhozom a menyemet, a méhen kívüli terhessége óta állandóan fáj a feje.”   

„Én magam nem érzem, de igyekszem.” Ez egy kedves kis árulkodó mondat. Szóval nem érzed az erőtér rezgésének a gyorsulását, de igyekszel? Ez így szokott lenni. Addig-addig igyekszik valaki, amíg sikerül bebeszélni magának, hogy már érzi, és ettől kezdve fűnek fának ő lesz az az ismerőse, aki beszámol róla. Aminek hatására egyre többen fognak igyekezni, hogy érezzék az erőteret, aurát, erővonalakat,  meg az istennyilát. Nekem meg kemény a fejem!  

57: „A rezgésszám növekedést én is érzékelem, (pólusváltás?, dimenzióváltás? világvége?)” Itt van ni! Máris akad valaki, aki szintén érzi a rezgésszám növekedést, és mindjárt fel is sorol három lehetséges okot. OKÉ, „lehetséges” bár nem túl valószínű. De mi az a dimenzióváltás? Gondolom ez egy sci-fi kifejezés. Sok mindent le lehet váltani: barátnőt, főkapitányt, őrségben álló katonát, stb. De dimenziót? Hosszúságból magasság lesz? Szélességből hosszúság? Hogyan? Kutyából lesz szalonna, vagy szalonnából kutya? Egyen meg a fene, ha értem. - A legszebbet utoljára hagytam!

„A dohányzás nincs egyenes arányban a rövidebb élettel. Ez a szenvedély nem feltétlen vált ki érszűkületet, rákos megbetegedést. Nagyjából annyira káros mint a gépkocsivezetői engedély megszerzése. Szerintem az utakon többen halnak meg évente, mint dohányosként rákba.” Ez az önámítás teteje, csúcsteljesítménye. A mondat szerzője mindent tud, amit a dohányzásról tudni lehet. Pontosan tájékozott, de egyetlen betűt se hisz el belőle, legalább is nem tudatában. De azzal nem elégszik meg, hogy becsapja önmagát, ami végül is lehetne magánügy. Nem, ő kiáll a placcra és kihív mindenkit maga ellen. Nyilvánvaló hülyeségeket állít, amivel természetesen elsősorban önmagát nyugtatja. Főleg azért, mert senki nem veszi a fáradtságot, hogy figyelmeztesse gigantikus „tévedésére”. És a módszer nem is olyan elvetendő. Nézzük hogyan szól az egyetlen egy válasz: „szerintem is lehetsz te még 100 éves, még akkor is ha napi 100 cigit szívsz el.” Valóban nem lehetetlen. Nekem is van rá egy aprócska esélyem, hogy köztársasági elnök legyek, de ha megemlíteném, egészen biztos harsány röhögés lenne rá a válasz.     

Vissza a múltba (25) balatoni nyaralás

Ifjú koromban, azaz a Rákosi-évek alatt a balatoni nyaralás fogalom volt. Abban az időben két elérhetetlen vágyat tartottam számon. Szerettem volna egyszer virslivel jóllakni, és szerettem volna egy Balaton körüli kerékpártúrán részt venni. Mind a kettő elérhetetlennek tűnt. Virsli ügyben Kisanyinak annyit nyavalyogtam (ezt a kifejezést ő használta rám), míg meg nem ígérte, hogy a következő születés­napomon jóllakhatok virslivel. Na, ez nem jött be.

A másik vágyam már keményebb dió lett volna, de az se teljesült. Igaz felnőtté válásomban ezek nem akadályoztak, de azért emlékezetes vágyak maradtak. Egyszer azonban ez utóbbi vágyam beteljesedéséhez, némi módosított formában, de elég közel kerültem. Ez lesz most történetem tárgya.

A harmadik középiskolás évem évzárója után néhány nappal az iskola kapott a SzOT-tól[1] négy darab, két hétre szóló beutalót valamelyik balatoni üdülőbe. Abba az iskolába járt vagy 300 diák, nem volt könnyű dolga a tanári karnak eldönteni ki kapja a négy beutalót. A szerencse rám mosolygott, és talán tanulmányi eredményem se lehetett közömbös (most próbáltam szerény lenni), amikor az egyik választás rám esett. Ne is mondjam majd kiugrottam a bőrömből. Az üdülésnek azonban volt két feltétele. Egyik egy orvosi vizsgálat, aminek menten alávetettem magam (és mit ad isten egészségesnek találtattam) és az odautazás. Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy meg kellett venni a teljes árú menetjegyet lefelé, amit ott lepecsételtek és jogosított az ingyenes visszaútra. A jegy ára 51 forint volt. Vagyis, praktikus oldalról nézve, 51 forintért kaptam két hétre teljes ellátást.

Megtáltosodva rohantam haza és már a kapuból kiabálva közöltem a szenzációs hírt. Kisanyi természetesen nálam jóval gyakorlatiasabb volt, mert első kérdése nem arra irányult, hogy mikor indulunk, hanem mennyibe kerül a vonatjegy? Nem akarom húzni feleslegesen a történetet. Apám, anyám kerek perec kijelentették, hogy nincs 51 forintjuk. Kell-e mondanom, hogy totálisan le lettem forrázva, mert abban az időben még az is elképzelhető volt, hogy tényleg nincs otthon 51 forint, bár ez nem túl valószínű.

Nem tudom mostanában mi a helyzet, mert olvasok még nyereségvágyból elkövetett anyagyilkosságról is, de akkoriban a gyerekek sokkal megértőbbek voltak a szülőkkel szemben. Ha nincs 51 forintja a családnak, akkor nincs, és kész. Az ugyan felmerült bennem, hogy 14 nap alatt egészen biztos jóval többet zabálok fel (nevelőanyám kifejezése) mint 51 forint, mert el nem tudtam képzelni olyan étrendet, ami napi 3,50-ből kijött volna. De ha ez van, akkor ez van. Az indulásig még volt öt vagy hat nap, majd elmegy helyettem más.

Másnap beugrottam Soma nevű osztálytársamhoz, akit rendszeresen korrepetáltam matematikából. Apja a háború előtt bankár volt Temesváron, ahonnan ez oroszok előtt haladva feljöttek Budapestre. A fiú papája előttünk nem tisztázott körülmények között halt meg, így az egykét egyedül édesanyja nevelte. Ketten laktak egy háromszobás Lipót városi lakásban egy félig rokon albérlővel együtt, akinek az egyetlen funkciója az idegen emberek betelepítésének elhárítása volt. Teca néni és fia Soma eléggé nagylábon éltek, aminek alapja nem a mama fizetése volt (a sarki közértben volt havi 600 forintért pénztáros), hanem a bizományi áruház rendszeres látogatása. Egy-egy ilyen látogatás után a falról, a vitrinből, vagy éppen a padlóról valami mindig hiányzott.   

A lényeg az, hogy Teca néninek (aki különben a szülői munkaközösség tagja volt)[2] elmondtam a szomorú hír az „indokkal” együtt. Ne búsulj Fifikém, válaszolta Teca néni, adok én neked 51 forintot. Nehogy ez miatt ne tudjál elmenni.

Amilyen hülye vagyok újfent megtáltosodva rohantam haza, és mit csináltam? Hát persze, már a kapuból kiabálva közöltem a szenzációs hírt. Képzeljétek Teca néni kifizeti helyettem a vonatjegyet. Kisanyi természetesen nálam jóval gyakorlatiasabb volt, mert első kérdése nem arra irányult, hogy ez kölcsön-e vagy ajándék (lásd matek korrepetálás), hanem lehordott a sárga földig. Kiderült, hogy egy szemét, semmire kelő gyerek vagyok, akinek van pofája szégyent hozni a szüleire, csakhogy elmehessen flangálni a Balatonra.

El nem tudtam képzelni miért nem esett egy árva szó se arról, hogy végtére is 300 tanuló közül négy kapta ezt a jutalmat és talán az is jelent valamit. Nálunk nem jelentett. Amikor én születtem a gyerekkultusz ismeretlen fogalom, a népszaporulat egy felesleges nyűg, a gyerek pedig fogyóanyagnak számított.  

Jóval később megtudtam, hogy nevelőanyám telefonon felhívta a Teca nénit és közölte vele, hogy nem pénzről van szó, nem érdemlem meg, hogy elengedjenek. A ki nem érdemlés konkrét oka nem nyert említést.

[2] Ez egy társadalmi szervezet volt a tanári kar mellett. Különböző tanár kisegítő feladataik voltak. Például kirándulás alkalmából segítettek fenntartani a rendet. Tagság önkéntes alapon volt elérhető, de csak azok a szülők vállalkoztak rá, akiknek a gyermekei rendszerint bukásra álltak és ezt, mint iskolai bentfentes, meg tudták akadályozni.

Tibor bá blogja (226) Akarsz-e 100 éves lenni?

Nem hülyéskedem, akarsz-e 100 éves lenni? Ilyenkor szokták azt válaszolni, hogy 80, 70, 60, stb. után már kínlódás az élet, ki a fene akar annyi ideig élni? Szóval, ha hiszed, ha nem, leginkább a 99 éves ember akar 100 éves lenni. Könnyű 30 környékén nagyképűsködni, majd ha 69 leszel, akkor mond, hogy nem érdemes 70   évesnek lenni. Szóval meggyőztelek? — tehát akarsz! A helyzet az, hogy most már legalább tudják hogyan élhet valaki 100 évet. Legalább is a BBC szerint (The BBC has more).

Jelenleg az a helyzet, hogy az iparilag fejlett országokban (szóval, ahol fehér ember él, csak ez így sértő) minden hatezredik ember éri meg a 100. születésnapját. Több, mint gondoltad volna? De ez semmi ezeknek 90 százaléka még 93 évesen is teljesen fitt, egyáltalán nem nyomorék. Na de térjünk a lényegre.

Egy nagyrakás amerikai tudós (persze jó öregek ) nekiesett a témának és most úgy gondolják, hogy megoldották a talányt. Ehhez azonban rengeteg kutatómunka kellett. Az eredmény? A hosszú élet titka az életstílusban, szokásokban és a genetikában van elrejtve. Illetve csak volt elrejtve, mert most feltárták. 1) vegetáriánus étrend, 2) egy életen át tartó kellő fizikai igénybevétel, 3) alkoholmentes életforma, 4) dohányzásmentesség, 5) stressz mentes életvitel, 6) kielégítő családi élet, 7) genetikai adottság. Mit ad isten, ez az utolsó a legfontosabb. Az első hat betartásával legfeljebb 88-ig lehet élni genetikai segítség nélkül. Az extra 12-15 évhez a genetikai alkalmasságra is szükség  van.

Csalódott vagy? Mert én igen. Azt hittem, van valami  csodás formula, mert amit kiderítettek az többé-kevésbé sejthető volt. Ha jól emlékszem Karinthy Frigyes volt az első, aki leírta: „ki a fene akar úgy sokáig élni, hogy nem ihat, nem dohányozhat és nem is nőzhet?” A fenén kívül talán azért akad.

Tibor bá blogja (225) Hím prostitúció - (igéret betartva!)

Ha ifjúkori emlékeim nem csalnak, akkor G.B. Shaw-hoz (már megint) fűződik a következő mondás: egy nő részére a házasság ára a szex, egy férfi részére a szex ára a házasság. Tekintve, hogy Shaw éppen 60 éve halt meg (bár színdarabjai örökéletűek), elképzelhető, hogy közben a világ megváltozott. Minden esetre az viszont egészen biztos tény maradt, hogy a két nem fizikális és mentális biológiája meglehetősen különböző. Ebből a tényből például az következik, hogy egy nő szexuális kapacitása gyakorlatilag végtelen, míg egy férfié nagyon is véges. {Hadd szúrjam közbe, hogy minden férfi titkos vágya a két nővel egyszerre, ami egy hipotetikus fantázia, míg a két férfi és egy nő, elméletileg az élő realitás, csak nem egy konkrét női igény.} Ez önmagában még nem lenne áthághatatlan akadály a hím prostitúció megvalósításához, de az már igen, hogy az indiszponált nővel közösülni nem lehetetlen, míg fordítva ez nem jelenthető ki. Ennek ellenére hím prostituált, igenis létezik. Akkor hogyan lehetséges? Nos, 20 éves kor környékén a merevedés egy spontán adottság, amit bármi kiválthat, akár egy megvetett ágy látványa is. Kicsit később pedig, vannak művi beavatkozások, például a pénisz beinjekciózása, ami 2-3 órás merevedést is produkál. Felteszem, ez tényleg minden igényt kielégít.

Ugyancsak az említett biológiai különbségből adódóan, van némi eltérés a technikalitásban is. Ejakuláció után a férfi vendég (aki előre fizetett) begombolja a sliccét, és minden teketória nélkül távozik. A szolgáltatást igénybevevő nő viszont vágyik némi intimitásra, mind az aktus előtt, mind pedig utána. Olyan tehát nem létezik, hogy az útszélén ácsorgó férfi leint egy női gépjárművezetőt, aki félreáll, és a hátsó ülésen (Marcsi kutatásai szerint 11 perc alatt) lebonyolítják a lebonyolítandót.

Igen, vannak magányos, vagy elhanyagolt, jómódú, középkorú nők, akik ilyen szolgáltatásokat igénybe vesznek, és vannak, akik ezeket az igényeket ki is elégítik. Legismertebbek a szex-turizmusok. Szegényebb országok, például Laosz. Thaiföld, Karib szigetek, Dél Amerika, Kelet Európa (bizony-bizony) kitűnően megfelelnek a célnak. Ilyen esetben a hímringyót (ami kb. a „kurva” megfelelője) néhány napra (tehát nem percekre) kibérli egy nő, akit nem csak kielégít szexuálisan, de egyben ellátja a szórakoztató partner szerepét is. Lakhelyétől távol, a hím prostituált szolgáltatásait igénybevevőnek nem kell attól tartania, hogy összefut egy ismerőssel. És az miatt se kell szégyenkeznie, hogy 20-30 évvel láthatóan fiatalabb a pasija. Ez az elrendezés néha olyan jól sikerül, hogy odahaza is be lehet vezetni huzamosabb időre. Ezek a kitartott pasik.

Az elmúlt néhány évtizedben történtek kísérletek különböző amerikai és angol nagyvárosokban, olyan bordélyházak létrehozására, ahol a bentlakók férfiak, míg a látogatók nők, de a legalitáson túl (amit röhögve ki lehet játszani), gyakorlati akadályok nem tették a vállalkozást rentábilisé. Még nem igazán érett meg rá a társadalom, vagy talán sose fog. A kurva és a hímringyó között túl nagy a különbség, mindenféle vonatkozásban. Egy kurvát nem kell „nőnek” tekinteni, nem kell tapintatosnak lenni vele. Szóval, élő tárgynak számít, és ez a legnagyobb előnye. Egy gigoló viszont önérzetes férfi, aki elvárja a „megbecsülését”, mert ő „nyújt” valamit, ezzel szemben, a kurva csak „eltűr” valamit. A kettő nem ugyanaz. Ez azt is jelenti, hogy egy kurva a szerepét kirázza a kisujjából, egy hímringyónak teljesíteni kell. Egy kurvának csak a testét kell kikölcsönözni, egy hímringyónak nyújtani kell (megjátszott) érzelmeket is, nem sokat, de valamit. Ez kifejezett női igény. Ebből aztán az is következik, hogy kurvába ritkán lesz „szerelmes” a kuncsaftja, legfeljebb ragaszkodik a személyéhez. A hím prostituált nem ilyen szerencsés, számíthat időnként némi féltékenykedésre is. Ezekkel azonban még koránt se ért végett a szembehelyezés. A fiatal férfiak elég jelentős részét vezeti be a szexuális örömökbe egy prostituált, de legalább is egy tapasztalt, idősebb nő. Ezzel szemben nincs olyan szűzlány, aki fizetne a szüzességének az elvesztéséért. Férfitársaságban, a kurvákhoz járás lehet téma, sőt hencegés tárgya is. Míg a nők körében, ezen szolgáltatás igénybevétele szigorúan tabu. Az olcsón megkapható 50-60 éves kurva nem ritka, míg egy 50-es férfinek - kereslet hiányában - eszébe se jutna, áruba bocsátani magát. Míg egy kurva általában tartozik valakihez, akinek strici a neve, és egyszerre akár több kurvának is lehet a „gondnoka”, addig egy gigoló magányos farkas, és bár lehet saját nője (élettársa), az természetesen nem a  „gondnoka”.   

Mindent összevetve, a két különböző nem szexuális igényének a kiszolgálása, olyan mértékben tér el egymástól, hogy relevenciára gondolni se érdemes.      

Mélytengeri olajkutatás

Múlt kedden az olajipar győzött. Annak ellenére, hogy a hivatalosan (nem a ténylegesen) naponta 10 millió olaj ömlik a Mexikói öbölben, a mélytengeri olajfúrás folytatódhat. Az amerikai elnök beleegyezett a kutatási moratórium feloldásába. Az olajipar folytatja a fúrásokat olyan technológia alkalmazásával, amivel nem tud megfelelően bánni.

Ha szabad így fogalmaznom, az Emberiség úgy döntött, hogy vesszen a természet, de ők továbbra is kényelmesen akarnak élni. A hivatalos amerikai vélemény szerint „A világnak szükség van az olajra és az energiára.” De legyünk igazságtalanok, Norvégia csatlakozott Amerikához, mert a rákövetkező napon engedélyezték az Északi tenger 94 szektorában az olajkutatást. Petrobras, a gigantikus brazil olajcég 2600 méter tengermélységben kezdett fúrni, ami 1 kilométerrel mélyebb, mint a jelenlegi katasztrófa színhelye. Az ok egyszerű, olaj már csak ilyen mélységben található. 2002-ben a világ olajkitermelésének mindössze 2 százaléka származott a tenger alól. Két év múlva ez a szám 10 % lesz. Pedig a technikai kihívás elképesztő. Hozzáértők szerint a Holdra szállás ehhez képest gyerekjáték. A mélység növekedésével a kockázat exponenciálisan nő. Néhányezer méter mélyen a nyomás egyszerűen összezúz minden berendezést. A Deepwater Horizon fúrótoronynál a visszacsapó szelep hidraulikája mondott csütörtököt, de a szakemberek szerint ilyen  mélységben ez nem ritka jelenség. Ráadásul a víz hőmérséklete alig 2 °C. Az nyersolaj mellett mindig van metán, a metán pedig ilyen nyomás mellett és ezen a hőmérsékleten hidrát formát ölt, ami kristályos, szilárd halmazállapotban eltömi a csövet.  

Fúrás közben nem csak ezekkel kell számolni, de keresztül kell fúrni szikla rétegeken is. Ez a fúrás azonban vakon történik vídia és gyémánt betétes fúrófejekkel. Közvetlenül a tengerfenéken 2-3 km vastag só réteg van, az alatt pedig szikla. Hétezer méter mélyen található az olaj, porózus kőzetben. Amikor átfúrják az utolsó akadályt, akkor jön a munka legnehezebbje. Nem lehet tudni, hogy az olajra milyen nyomás mellett bukkannak. Ugyanis, a kirobbanás megakadályozása végett a fúrófej felett, betáplált „iszapnak” nevezett massza súlyának kell biztosítani az ellennyomást. Amennyiben ez nem megfelelő, az eredmény egy kirobbanás. Azonban ez nem az egyetlen veszélyforrás. A tengerfenék viszonylag új formáció, ezért lehetnek benne gigantikus méretű gázbuborékok. Ha ilyenbe belefúrnak, akkor ez kitörhet, amit „gázrúgásnak” neveznek. Tény az, hogy a mexikói öbölben négy fúrás közül egyet abba kell hagyni a fenti nehézségek miatt. Ezekkel a fúrásokkal olyan rizikókat vállalnak fel, amikkel teljes mértékben nincsenek tisztában.

A jelenlegi olajkatasztrófa egyetlen hozadéka, az olajipar alaposabb felkészülése egy esetleges balesetre. Ezután, dupla visszacsapó szelep alkalmazását tervezik az eddigi egy helyett, és módosítani fogják olybá, hogy akusztikus jellel távolból is irányítható legyen. A kérdés természetesen az, hogy ezzel meg lehet-e akadályozni egy újabb katasztrófát, már csak azért is, mert egyre mélyebb tengerfenekeken tervezik a fúrást.

2007-ben a Petrobras mérnökei Rio de Janeiro környékén felfedezték a Tupi olajmezőt, egy becsült 5-8 milliárd hordónyi olajjal. Az olaj „mindössze” 7000 méter mélyen van. Ebből 2000 víz, 2000 só és 3000 egyéb üledék. A brazil Energia Kutatási Intézet kutatója, Caio Carvalhal szerint ennek az olajnak a felszínre hozása a világ legnagyobb technikai kihívása. Ennek ellenére belekezdenek a munkálatokba, miközben a Mexikói öbölben az olaj megállíthatatlanul ömlik tovább. És ez még nem minden. A BP-től független szakértők attól tartanak, hogy a felrobbant kút csővezetéke megrongálódhatott. Ebben az esetben az olaj és a gáz kitörhet a tengerfenéken keresztül, aminek bekövetkezéséről már vannak jelentések. Ebben az esetben a beharangozott mentesítő fúrás (augusztusra van beígérve a művelet befejezése) teljesen felesleges, mert ami olaj abban a mezőben van, az mind fel fog törni a mélyből. A BP tevékenységének célja, a kiömlő olajból megmenteni, ami menthető, és elhitetni a társadalommal, hogy ők mindent megtesznek a vész elhárítása érdekében. A tragédiában van azért némi komikum is, ugyanis kilóg a ló lába. A BP bejelentette, hogy kikéri Peter Lutz nemzetközi szaktekintély tanácsát is. A tanács kikérésére bizonyára sok héttel a kút felrobbanása után se kerülhetett még sor, ugyanis Lutz professzor 5 éve rákban meghalt.  

Rosszhír a Mexikói öbölből

Július 4-én Arma Gedeon (Bobkó Csaba) belinkelt egy újabb fejleményt az olajkatasztrófáról, aminek itt olvashatod a fordítását.

Figyelmeztetés a Mexikói-öbölbe készülőknek: Az 1989-es Exxon Valdez katasztrófa csaknem valamennyi önkéntese mára már életét vesztette.

Biztos, hogy önkéntesnek akartok menni a Mexikói-öbölbe? Korábban már ezen az szájton is lehetett olvasni a Mexikó-öbölben dolgozó önkéntesek jelenlegi és még várható egészségügyi gondjairól, most azonban a CNN is leközölt egy jelentést, miszerint csaknem valamennyi önkéntes életét vesztette egy korábbi olajkatasztrófa következményeként: az 1989-ben Alaszka partjainál zátonyra futott Exxon Valdez olajszállítóról és a kb. 10.000 (TÍZ EZER) önkéntes munkásról van szó. Ezek az emberek ma már szinte mindannyian alulról szagolják az ibolyát.

A CNN-nek nyilatkozó szakértő szerint mindössze 51 évre tehető az Exxon Valdez katasztrófa utáni mentési munkákban dolgozók átlagos élettartama. Ha figyelembe vesszük, hogy a Mexikói-öbölben található olaj mennyisége többszöröse a 21 évvel ezelőtti alaszkai olajnak, akkor én jól meggondolnám, hogy elmegyek-e önkéntesnek vagy sem. Az élet nem biztos, hogy arról szól, hogy most, fiatalon megszedem magam zsozsóval, aztán 20 év múlva feldobom a talpam.

Ha megnézitek a CNN idevágó jelentését, ti is fel fogjátok tenni magatoknak a kérdést: ezek után ki olyan hülye, hogy elmegy és segít a tisztítási munkálatokban? Valójában egy toxikus (mérgező) levest főztek ki nekünk a Mexikói-öbölben, a levest megfűszerezték egy kis olajjal, metánnal, benzollal, kénhidrogénnel, ill. még valamennyi (elég sok), Corexit 9500 névre hallgató vegyianyag is került a szó szerinti fekete levesbe. Ezeknek az anyagoknak csupán a belégzése is beláthatatlan következményekkel járhat. Akár évtizedekbe telhet, mire érdemlegeset tudunk mondani a járulékos veszélyek mértékéről.

Az már most is egyértelmű, hogy a Mexikói-öbölben tisztítási munkálatokat végző munkások influenzához hasonló tünetekről számoltak be.

Egy hivatalos jelentés szerint Lousiana állam egészségügyi szerve 162 megbetegedett önkéntest tart számon.

Az egyik, Pensacola városából (Florida) származó hírforrás arról számol be, hogy “azok közül, akik az Escambia County partján végeztek tisztítási munkálatokat, mintegy 400-an fordultak orvoshoz légúti, fejfájásos, látással kapcsolatos és hányingerrel járó tünetekre panaszkodva.”

De nem csak a helyszínen dolgozó segítők vannak veszélyben. Pensacola városának lakosai is hasonló tünetekről nyilatkoztak: Több barátom és én is napok óta padlón vagyunk: hangulatilag és egészségileg is.  Állandóan hányingerünk van, fáj a fejünk és rossz a kedvünk. Mivel mindannyian Pensacola nyugati részén lakunk, szerintem nem nehéz kitalálni, hogya szél és az esőzések idáig szállították az olaj és a tisztításnál felhasznált vegyi anyagok egy részét - mondja Dee.

Mit lehet ezek után tenni? Ha az Exxon Valdez olajkatasztrófa összehasonlítási alapot képez a Mexikói-öbölhöz, akkor egyben biztosak lehetünk: a helyszínen dolgozók és a környéken lakó emberek nagy része ideje előtt fog meghalni. De akkor most ki fog lemenni az öbölbe? Valakinek a piszkos munkát is el kell végeznie. Olyan nincs, hogy az olaj csak úgy hipp-hopp magától el fog tűnni. Én már tudom is a választ: A BP nagyfőnöke, Mr. Tony Heyward és kollégái gyűrjék fel az ingujjukat és lássanak neki a saját mérgező mocskuk feltakarításának. Ezt a levest ők főzték ki, hát egyék is meg ők.

Az eredeti poszt:  http://www.businessinsider.com/warning-to-gulf-cleanup-workers-almost-every-crew-member-from-the-1989-exxon-valdez-disaster-is-now-dead-2010-6##ixzz0sk3Mm9mQ

Vissza a múltba (24) Korai gyermekkorom

Bár a penicillint Fleming 1928-ben találta fel, gyakorlati alkalmazására csak 1940-ben került sor, Magyarországon viszont csak közvetlenül a II. világháború után, azaz l945-ben. Ebből következik, hogy 2-3 éves koromtól kezdve szép sorjában megkaptam az összes gyerekbetegséget. Sőt, az egyoldalú táplálkozás miatt még angolkort is kaptam, ami a D-vitaminhiány ismert betegsége. Legyengült szervezetem, nem igényelt túlzott nemtörődömséget ahhoz, hogy felszedjem az első tüdő és mellhártyagyulladásomat is. Abban az időben, ez bizony halál közeli állapotnak számított, de megúsztam. Aztán csak néhány hónapot kellett várni, és némi anyai hanyagság árán sikerült másodszor is megkapnom a tüdő és mellhártyagyulladást. Szüleim tehát bevittek a Fehér-kereszt gyermekkórházban, ami a Tűzoltó utcában volt és más név alatt mind a mai napig működik. A kórházban, mint jól ismert régi ismerőst fogadtak, és megindult a harc az életemért, amiért különben az osztályvezető főorvos egy lyukas fillért se adott volna.

Én azonban, az istennek se akartam elpatkolni. A hátamból egy gumicső lógott ki, amin keresztül a felesleges genny távozott a mellkasomból. Mivel vérem a nullás vércsoporthoz tartozik, vagyis én bárkinek adhatok vért, de nekem csak nullás adhat, és mert akkoriban a vérellátás nem volt úgy megszervezve, mint napjainkban, apámtól vettek transzfúziót, de előtte alaposan kikérdezték, biztos-e abban, hogy ő az én biológiai apám. Gondolom ez azért lehetett fontos, mert a vércsoportokkal még nem voltak olyan tisztában, mint manapság, és a nem megfelelő vér adása egészen biztos a halálomat jelentette volna. A transzfúzió lényege, hogy odaültették az ágyam mellé és a vénájából vért pumpáltak át az én vénámba. Nagy esemény, és nagy áldozatvállalás lehetett, mert a tényt életem végéig hallgathattam az apámtól, saját butaságával megtoldottan. A kórház ugyanis egy nappal korábban szólt, hogy be kell jönnie, ő meg valakitől hallotta, hogy minél sűrűbb vért ad, annál jobb az eredmény. Ebből kifolyólag a véradás előtt egész nap nem ivott. Erre mondják, hogy a pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve. Visszaemlékezések szerint nagyon jó páciensnek számítottam, mert sírás nélkül, bármit hagytam magammal csinálni. Valószínűleg már négyévesen is felfogtam, hogy kiszolgáltatott vagyok, de amikor láttam, hogy az apámat is elkezdik böködni, és neki is egy cső lóg ki a karjából, némi csodálkozással a hangomban megszólaltam: „Apuskám, te is hagyod magadat szurkálni?” De az apai tekintély nem csorbult, mert apám megnyugtatott, hogy az én érdekemben történik minden.

Én mindenesetre rekordot állítottam fel, mert minden orvosi előrejelzés ellenére (akkoriban úgy mondták, hogy lemondtak rólam az orvosok) gyógyultan távoztam. Nem kellett viszont sokáig várni, máris TB fertőzést kaptam, amit akkoriban a betegség első fázisában „tüdőcsúcshurutnak” becéztek, vagyis az orvosi sumákolás nem új keletű jelenség. De akkor már végképp megmakacsoltam magam, és ezt is túléltem. TBC bacilusokkal fertőzött kavernámat egyszerűen elmeszesítettem, és ezzel minden akadály elhárult, hogy végül is ember legyen belőlem, csak hát mindezek után, egy beesett mellű, vézna, beteges kinézetű kisgyermek voltam, akinek hivatalosan nem sok esélyt adtak a felnőttkor megérésére.

Gyermekkorom természetesen nem csak betegségekből állt, történt más is bőségesen. Apu 1933-38 között a Gázműveknél dolgozott, így vált lehetővé, hogy a nyári hónapokra egyszerűen feladta a lakásbérleményt, és mind a hárman kiköltöztünk a Szúnyog-szigeten lévő gázgyári üdülő egyik 2×2 méteres kabinjába. Apu innen járt be dolgozni, mi pedig Mamival egész nap itt ütöttük el az időt.

Az üdülő természetesen a Duna partján volt, ami indokolttá tette volna, hogy legalább egyikünk tudjon úszni, de egyikünk se tudott. Így aztán fürdőzés helyett együtt néztük a csónakokat, és a Dunát szelő hajókat. Velünk szemben, a Duna másik partján maga a gázgyár volt és egy lakatanya, ahonnan az Alföldről behívott parasztfiúk jártak a vízre gyakorlatozni. A katonai vezetésre jellemző volt már akkor is és ott is, hogy ésszerű dolgokra nemigen figyeltek. Így esett, hogy egy hirtelen jött nyári zivatar okán több csónak is felborult, amikből néhány tucat úszni nem tudó újonc került a Duna hullámai közé. Mi pedig szörnyülködve néztük a zivatar elülte után miként szedik csáklyákkal össze a hullákat, akik néhány órával korábban még Horthy Miklós katonái voltak.   

Aztán, az egyik ősszel beköltöztünk az Elemér utcába, ugyanis - apám elbeszélése szerint - a gyerekorvos azt mondta, hogy vigyenek a Város-liget mellé, és engedjenek ki a szabadba, hadd futkossak. A javallat szerint, vagy megerősödöm, vagy hát… szóval beteljesedik isten akarata. Csakhogy, apámnak volt egy sajátos szokása, öncélú tetteire mindig talált valami családi indokot. Éppen ezért, a valós okot máshol kell keresni. Az Elemér utcai lakásban ugyanis, velünk együtt lakott anyai nagyanyám és élettársa is. Feltételezem, hogy az igazi ok a háztartási költségek csökkentése lehetett, amit az a tény is alátámaszt, hogy egy éven belül a kilakoltatást megelőzendő okból kifolyólag továbbálltunk.

A kilakoltatás előtt volt néhány családi viszály is, amihez még nekem is sikerült hozzájárulnom. Gondolom, anyám és nagyanyám között állandó téma lehetett a pénztelenség. Maminak volt egy malac perselye is, amit nagyobb szükség esetén nem tört össze, ahogy azt szokás, hanem egy szélesebb késpenge segítségével iparkodott néhány 20 és 50 fillérest kicsúsztatni belőle. Ez egy percekig tartó türelemjáték volt. A lényeg mégis az, hogy belém az 5 éves gyerekbe sikerült beültetni a pénzszerzés fontosságát. Aztán, mivel a lakásban szabadon mászkáltam fel és alá, nagyanyám szobájában valahol felfedeztem egy ötpengőst, amit gyorsan elemeltem, és nagy hirtelen eldugtam az előszoba sötét sarkának padlózatán. Alapos takarítás nélkül a kutya nem találta volna meg. Az volt a tervem, hogy adott alkalommal becsempészem Mami cserép malacába. Erre azonban sose került sor, mert hatalmas veszekedés pattant ki anya és lánya között. Nagyanyám az ötpengős ellopásával vádolta anyámat. Már jó ideje mehetett a cirkusz, amikor anyámnak eszébe jutott megkérdezni tőlem - Pusikám, nem láttad azt az ötpengőst? Nem szóltam egy szót se, csak kifutottam az előszobába és diadalittasan hoztam az érmét. Na hiszen, ez után jött csak az igazi cirkusz. A „lopás” ténye immáron kiderült, most már csak azt kellett anyámnak bizonyítani, hogy nem ő volt a tettes.  

Végül aztán nagyon összejöttek a dolgok. Nagyanyám élettársat váltott, és kiköltözött a Jász utca végén található családi házba, ami az új pasi tulajdonát képezte. Nekünk marad volna a kilakoltatás, helyette 39 tavaszán leutaztunk Félegyházára. A MÁV akkori szabályzata szerint 6 év alatt nem kellett jegyet venni, ezért aztán jól a lelkemre kötötték, ha a kalauz megkérdezné, mondjam, hogy öt éves vagyok.  Kalauz nem kérdezte meg, mi pedig lejutottunk anyám szülővárosába, annak is az északi szélére, ahol régi ismerősei laktak. Itt nyilván fillérekért kaptak albérletet, de még az is lehet, hogy ingyen megtűrtek minket.

Engem természetesen kiengedtek egész napra a Koch bacilusokkal[1] dúsított poros utcára, hadd szaladgáljak a helyi parasztgyerekekkel. A szomszéd házban egy leventeoktató lakott, akinek aprócska gyerekei kihozták a papa szertárában tárolt fapuskákat. Ezek a fapuskák pont úgy néztek ki és pont akkorák voltak, mint az igazi puskák, csak fából faragták ki őket. Ezekkel tanították meg a leventéket, vagyis a 13 évesnél idősebb fiúkat masírozni. Szóval, az elő katonásdi játékra. Ezekkel jókat lövöldöztünk a disznóólak, tyúkólak és a mezőgazdasági gépek között.    

A nyár közepén aztán visszahoztak Pestre, de annyira nem volt pénzünk, hogy a Városligeten átgyalogolva, slattyogtunk végig a Jász utcán, mert nagyanyám élettársának háza már majdnem Újpesten volt. A Városligeti szaladgálás úgy látszik alaposan megedzett, mert derekasan álltam a sarat. Négy-öt kilométertől nem ijedtem meg. A mai 6 évesek állóképességére nem térek ki, mert még személyeskedésnek veszitek.  Végül megérkeztünk a 153-as számhoz, ahol a szüleim egyszerűen a nagyanyám gondjaira bíztak havi 10 pengőért, ők maguk pedig „eltűntek”. 

Nagy gond nem volt, mert nagyanyámat jól ismertem, a pasija pedig, nagyon kedves volt. Amíg a nyár tartott, kint játszottam egész nap a Jász utca másik oldalán található hatalmas grundon (azóta már rég beépítettek), ami egészen az Elzett gyár épületéig terjedt. A környék srácaival jól összebarátkoztam, és adaptáltam magam a helyi „viszonyokhoz”. Akkoriban a 20-as autóbusz végállomása a mai Reiter Ferenc utca külső végén volt, ahol a várakozó buszok fékrendszerét kézi pumpával kellett feltölteni, vagyis egy 50 centis kart kellett ide-oda nyomkodni. A buszvezetőnek ez a munka nem volt nehéz, csak szörnyen unalmas, ezért velünk végeztették el. Jutalmul 2-3 megállót bevittek minket a buszok, ahonnan aztán gyalogolhattunk vissza. Igazi proli gyerekhez illő szórakozás. József Attilácskákból akadt elég.

Akadt más szórakozás is. A nagyobb fiúkkal lementünk egészen a Rákos patakig halászni. Néhány fillérért a trafikban árultak horgokat is, amikre cérnát lehetett kötni. Aztán két méterrel odébb a cérnára rákötöttünk egy parafa dugót és végül a cérna végére egy botot. Ez volt a peca. Bedobtuk a Rákos patakba, és nem fogtunk semmit. Nagyobb szerencsénk volt a szitakötőkkel. Akkoriban még a Lehel út Duna felé eső oldalán egy nagykiterjedésű akácerdő volt, ahol a közeli vizek miatt rengeteg volt a szitakötő (bezzeg hosszú évek óta nem láttam egyet sem), amiket nagyon könnyű megfogni, sokkal könnyebb, mint a lepkéket. A szitakötő potrohára cérnát lehet kötni, akár méter hosszút is, amit eleresztés után cipel magával. Amikor elfáradtunk, abbahagytuk a szitakötők utáni futkosást és villamossal hazamentünk, csak éppen pénzünk nem volt rá. A megoldást a villamos tökére való felülés kínálta. A villamos tökének a szerelvény utolsó ütközőjét hívták, és persze nem lett volna szabad felülni rá. A bliccelés nem volt teljesen rizikómentes, mert a kocsi hátsó ablaka kihajtható volt, és ha a kalauz megneszelte, hogy ülünk a villamos tökén, akkor kihajolt és a lyukasztójával jól fejbe vert minket, persze csak annyira, hogy fájjon, de ne essünk le a robogó kocsiról.    

Egy nap a fiúk között hatalmas riadalom támadt. Kiderült, hogy az Elzett gyár, grundra néző egyik ablaka alatt, igen nehéz papundekli dobozokból egy hatalmas halom volt lerakva. Mivel a grundon a nyár végére a különböző gyomokból derékmagasságú bozót nőtt, a dobozok már 3 méterről se voltak felfedezhetők. Mi felfedeztük. Amikor láttam, hogy a nagyobb fiúk 2-3 dobozt megragadva elrohantak, én is felkaptam kettőt és ügettem haza, ahogy bírtam. Otthon aztán kiderült, hogy ajtó- és fiókzárak vannak bennük, szépen sorba csomagolva. Eldugtam őket a fáskamrába, és amikor Mami legközelebb jött látogatóba, megmutattam neki. Anyám rettenetesen megörült a zsákmánynak, és életében először, na meg utoljára megdicsért, milyen ügyes fiú vagyok. Semmi kétség, proli fiúnak ügyes voltam, de nagyon rossz kiscserkész lett volna belőlem.  

Aztán szép lassan ránk köszöntött az ősz, engem pedig beírattak az első elemibe. Anyám ritkán jött ki látogatni, gondolom havonta egyszer, amikor hozta a 10 pengőt, de nem lehetett tudni, mikor jön, hiszen nem volt telefon. Ezért, amikor már jó régen nem láttam Mamit, délutánonként kimentem a Lehel útra, és a járdaszigeten vártam az egymás után érkező villamosokat. Aztán, 5-6 villamos utasait végignézve ráuntam a hiábavaló várakozásra, és a végén csalódottan hazamentem. Arra azonban jól emlékszem, hogy a villamossínek az úttest közepén helyezkedtek el, és a közlekedés fordítva volt, mint ma. A villamosok a baloldali sínen érkeztek, a jobboldalin pedig távolodtak.  

Nagyanyám petroforon főzött, aminek két égője jól látszott egy csillámablakon keresztül. Odakuporogtam, és meg nem unva bámultam a táncoló lángokat. A vacsora, majd minden másnap tarkedli volt, jó sok lekvárral, vagy csak nekem tűnt úgy. A nagymamák általában kényeztetik az unokákat. Vacsora után lefektettek, helyem a két felnőtt között volt egy hatalmas dunyha alatt.

Amint az iskolában megtanultam a szükséges  betűket, a táskám fogantyújába bevéstem a körmömmel „M A M I”, nehogy elfelejtsem. Aztán, amikor legközelebb kijött az édesanyám, volt honnan lelesni a négy betűt, és büszkén leírni egy újság szélére az én Mamimnak. Nem emlékszem, hogy nagyon meglepődött volna. Azt hiszem, ő volt az első nő az életemben, aki hozzászoktatott a kiérdemelt dicséret elmaradásához.

Akkoriban a tél novemberben kezdődött és február végéig tartott. Mikulás előtt már tapostuk a havat. Az iskola egy még ma is álló, remekbeszabott, terméskő díszítésű épületben volt a Reiter Ferenc utcában, ahová a grundon keresztül vezetett az út. Odafelé menet a közel térdig érő hóban alaposan átázott a cipőm, és így egész nap vizes volt a lábam. Hazafelé jövet aztán ez a vizes cipő hihetetlenül áthűlt. Amikor megérkeztem nagyanyám azonnal levette a cipőimet és olyasmit morgott, hogy Bözsi vehetne már egy tisztességes pár cipőt ennek a gyereknek. Engem pedig a vaskályha elé ültetett, hogy megszáradjon a lábam. Ez jó alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy egyik lábam nagyujját odanyomjam a jó forró rácshoz, elvégre nem éreztem semmi fájdalmat, az ujjaim gyakorlatilag meg voltak fagyva. Ennek a kalandnak évekig hordtam emlékét, mert az egyik nagyujjam vége olyan lapos volt, mintha levágtak volna belőle egy szeletet.

Csuda hideg tél volt az 1939/40-es. Emlékszem, nagyanyám és párja egyik nap arról beszéltek, hogy tőlünk nem messze, egy őrbódéban éjjel megfagyott egy férfi, aki oda húzódott be az éjszakára. A betonpadlós helyiségünkben egész nap égett a vaskályha, nagyanyám hordta be hozzá a szenet az udvaron lévő kamrából. A kimosott és kiakasztott lepedők az udvaron keményre fagytak, de nem volt szabad hozzányúlnom, mert nagyanyám szerint a fagyott ruha úgy el tud törni, mint az üveg.  

Az csak évekkel később derült ki, hogy apám Félegyházán egy Tarján Mariska nevű kofának lett a sofőrje, és a kofa megbízásából diót szállított Bécsbe, természetesen Budapesten keresztül. Ez volt az oka annak, hogy anyám időnként ki-kijött a Jász utcába. Ingyen jött fel Pestre. A jómódú Tarján Mariska viszont elvárta, hogy a biztos és jól jövedelmező sofőrállást betöltő, és kétségtelenül jóvágású apám, egyéb szolgáltatásokat is ellásson, amire minden bizonnyal kapható is lett volna, de megbízhatatlan és igen alacsony színtű szexuális potenciája a feladat ellátására alkalmatlanná tette. Tarján Mariska egyre inkább egyértelmű célzásokat tett, várt egy darabig, aztán új sofőr után nézett.

Tarján Mariska türelme úgy tűnik elég sokáig tartott, mert apáméknak valamennyi pénz csak összegyűlt, így esett, hogy a hidegek beköszöntével kaptam egy télikabátot, viszont Félegyházának befellegzett. Közben a háborús konjunktúra éreztetni kezdte a hatását. Novemberben apám munkát kapott a Gamma Műveknél, ahol Mikulás este a dolgozók gyermekei részére édességeket osztogattak. Nekem nagy élmény számban ment, amikor belépett a puttonyos Mikulás összeláncolt négy krampusz kíséretében. A karácsonyt még a nagyanyáméknál tartottuk, de utána átmentünk a Bezerédi utca 8-ba, ahol apám egy háromszobás, földszintes lakást bérelt. Nyilván nagy tervei lehettek, de arra jól emlékszem, hogy a vaságyban szalmával kitömött zsákon aludtak. Apu korán indulhatott munkában, mert akkor még nagyon sötét volt. Mami maga mellé vett az ágyba, ahol olyan kellemes volt besüllyedni Apu által maga mögött hagyott jó meleg gödörbe, ahol még aludhattam egy-két órácskát.

Abban az időben bizonyítványt évente háromszor adtak az elemistáknak, éspedig karácsonykor, húsvétkor és évvégén. Ez illet a katolikus Magyarországhoz, amit szerettek Mária országának nevezni, mert, hogy Szent Istvánnak nem volt örököse, ezért elkeseredésében az országot Szűz Máriának ajánlotta fel. Ami azt illeti, Szűz Mária ki is tett magáért vagy ezer éven át, úgy megvédett minket, hogy na, főleg a közelgő II. világháborútól. Bár, ha Trianonra gondolok, akkor az elsőnél se nagyon tétlenkedett. Mindenesetre, amelyik országnak Szűz Mária a védelmezője, az akár az ördöggel is szembeszáll, feltéve, hogy a csata a mennyekben, nem pedig a földön dúl.

Nem mintha hálámat kívántam volna Jézus anyjának kifejezni, de az első bizonyítványomban egyetlen egy ötös (azaz elégtelen) volt, amit hittanból kaptam. Nem tudtam a katekizmust.

Gondolom ezt a szót, hogy katekizmus még csak nem is hallottátok. Nos, a római katolikus egyház dogmái vannak kérdés-felelet formájában összegyűjtve, katekizmus elnevezés alatt. A megízlelés kedvéért, ez a „tankönyv” így kezdődik: „Mi végből vagyunk a Világon? A végből vagyunk a Világon, hogy Istent megismerjük, őt imádjuk, és neki szolgáljunk.” És én, a kis arcátlan, leendő istentagadó, ebből megbuktam.

Apu megnézte a bizonyítványomat és dühbe gurult, (bár később a hátam mögött barátainak röhögve mesélte), - hogy az istenben lehet hittanból megbukni? - tette fel nekem a kérdést. Én meg csak álltam, és nem szóltam egy szót se. Persze ma már tudnám a választ, jó ízlésem volt. Elképesztő aljasságnak tartom, ilyen öncélú dogmák 6 éves gyerekekbe való besulykolását.

Az új iskola nem külső Angyalföldön volt, ide már kispolgári gyerekek (is) jártak. Könyveim szépen be voltak kötve, a kor szellemének megfelelően sötétkék papírba, rajtuk piros keretes vignettával. Újabban, bekötött tankönyveket nem látok. Összetöpörödött az ország, nyomor van minden felé. Akkoriban a hatalmas jólétben úgy vigyáztunk a tankönyvekre, mint a szemünk fényére. Ugyanis, ha nem firkáltuk össze, akkor év végén a „Liceum”-nak nevezett papírkereskedésben, fél áron beszámították az újak vásárlásánál, és persze ezeket a használt tankönyveket is eladták a még szegényebb diákoknak. Gondolhatjátok, mi a véleményem a mai füzetekről és címkékről, amiken Miki egerektől kezdve dinoszauruszokig minden található. Na de, nem ez a lényeg. Anyám nyomtatott betűkkel ráírta a nevem, természetesen két-f és ipszilonnal. A tanító néni végignézett rajtam, konstatálta az elnyűtt pulóvert, rojtos rövidnadrágot, lecsúszott térdharisnyát, és úgy döntött két-f nekem egy kicsit sok. De ezt a történetet, kellően részletezve már megírtam.

Tibor bá blogja (224) A kapitalizmus bukása

Nem kell ahhoz kommunista aktivistának lenni, hogy a kicsit is gondolkodó, és a világban körülnéző ember ráébredjen, a XXI. század kapitalizmusa, a „globális szabadpiac kapitalizmusa” nem tartható fenn, össze kell omlania. Mint minden más társadalmi forma a kapitalizmus is saját sírját ásta szép lassan, de annál biztosabban, mígnem a legutolsó időkben egyre gyorsabban. A kapitalizmus (egyik) lényege a tőke koncentrációja, ami lényegét tekintve nem tartható fenn a végtelenségig. Ma már nem arról van szó, hogy a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti szakadék egyre tágul, hanem arról, hogy a legszegényebbeknek még a minimális életfeltételük se biztosított, a munkásosztály lesüllyedt a szegénységbe és a középosztály pedig, mint olyan, gyorsuló tempóban tűnik el. A társadalmi osztályok süllyedése természetesen az életszínvonaluk rohamos csökkenésében jelentkezett és mivel az ember már csak olyan, hogy az életszínvonal süllyedését nehezen viseli, hatalmas tömegek fordultak a hitelek felvételéhez, hogy a megszokott életvitelüket valahogy fenntartsák. Ez természetesen rohamos eladósodáshoz vezetett, ami tovább táplálta a tőke koncentrálódását. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a fejlett és fejlettebb kapitalista országoknak nem csak az állampolgárai vannak reménytelenül eladósodva, de maguk az országok is. Ez az eladósodás olyan méreteket ölt, ami már felveti a visszafizethetetlenség gondolatát is. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az egyre fokozódó eladósodás nem tartható fenn. Ebben a fenntarthatatlanságban maguk az oligarchákat kiszolgálók is egyetértenek (elméletileg), és tesznek erőtlen kísérletet a bankok megadóztatására, de - ahogy az várható volt - teljes sikertelenség mellett. A G-20-ak abban egyeznek meg, hogy nem egyeznek meg semmiben, mindenki azt csinál otthon, amit akar. A rablókapitalizmus globális, az elhárítás lokális, azaz semmilyen. {Viszont az érdekes fordulat, hogy egyszeriben mindenki helyesli az állami megszorító intézkedéseket. Nem engedik Görögországot bedölni, mert még többen követnék a példájukat. Húzzák csak a nadrágszíjat, addig is fizetik a kölcsönt és kamatait.} Van azonban valami, amit nemigen lehet érteni, és cikkemnek ez a lényege: 

A művelt európai ember tudatában az él, hogy Amerika a szabadság hazája, sőt a szabadság bajnoka, és még olyan elképzelések is voltak a nem túl távoli múltban, hogy az egész világra vigyázó, az emberi szabadságjogokra felügyelő szerep birtokosa. Aztán rémülten kezdtünk értesülni róla, hogy az egymást követő amerikai elnökök egyre nagyobb mértékben sértik meg saját állampolgáraiknak a szabadságjogait, és olyan hangok is kezdtek hallatszani, hogy Amerika fasizálódik. Gyakorlatilag a szemünk láttára alakul át rendőrállammá, ahol - példának okáért - a rendőrség által elkövetett atrocitások európai szemmel nézve egyenesen megdöbbentőek, még kelet európai szemmel is, ahol nem oly nagyon régen a rendőrségről sok mindent el lehetett mondani csak a ma büszkén hirdetett „szolgálunk és védünk” jelmondatot nem.  Az emberben akaratlanul is felmerül  a kérdés, a szabadságát annyira szerető, és a szabadságára annyira büszke amerikai nép ezt miért tűri, ezt a folyamatot miért nézi tétlenül, amikor a  mai világpolitikai erőviszonyokra való tekintettel teljesen egyértelmű, hogy a kapitalizmus mai formáját és az abból kinövő zsarnokságot kizárólag Amerikából és belülről lehet csak megdönteni. Mindenféle külső kísérlet egyenlő az öngyilkossággal.

Felteszem, az ok pszichológiai. Minden amerikai úgy tudja, abban a tudatban nő fel, és azt szívja magába az anyatejjel is, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, amit egyébként számtalan példával alá is lehet támasztani. Nem egy milliomos, ha nem is cipőpucolással, de kishivatali beosztásban kezdte életét, vagy éppenséggel egy aprócska kis mérnök volt, egy a sok millióból. Az átlag amerikai nem tartja igazságtalannak, hogy vannak milliárdosok, mert meg van győződve arról, hogy józan ésszel megáldva és kemény munka árán belőle is lehet milliomos. Nem fog tehát egy olyan rendszer ellen fellépni, amelyben - téves felfogás szerint - benne van saját milliomossá válásának a lehetősége is. Inkább keményebben dolgozik és azon töri a fejét, hogyan tudna kitörni a kisemberek millióinak a sorából, mert szent meggyőződése, hogy a hiba benne van, ha a kirakatba kirakott amerikai életformát önmaga számára nem tudja megvalósítani. A világnak rá kell döbbenni arra, hogy az amerikai kisember nem fog a kapitalizmus ellen fellépni, nem csak azért, mert arra felé a „szocialista” jelző szitokszónak számit, de azért se, mert a kapitalizmus az egyre nagyobb torzulása ellenére, számára egy „nagyszerű országban” (a great country) az egyetlen lehetőséget jelenti az egyre nyomorúságosabb életének a jobbra fordítására. Rá kell döbbennünk, hogy az amerikai tömegek kiábrándulása lassú lesz, és nagyon fájdalmas.

Vissza a múltba (23) Tyúk a lichthoffban

Nem várom el, hogy tud, mi az a lichthoff, ezért aztán elmagyarázom. A századfordulón - már mint, az utolsó előtti - épült bérházak esetében, és persze most nem erről a századfordulóról van szó, ha egy szoba nem az utcára nézett (nem volt tehát utcai szoba), és nem az udvarra nézett (nem volt tehát udvari szoba sem), akkor nem nézett sehova és olyan sötét lett volna benne, mint az egyiptomi piramisok belsejében (ez az a bizonyos egyiptomi sötétség). Ezen a helyzeten segített a lichthoff vagyis a „fényudvar”, ami nem volt más, mint egy másfél méterszer másfél méteres akna. Erre az aknára aztán minden emeleten apró ablakok nyíltak kizárólag abból a célból, hogy némi világosság áradjon be a nem utcai és nem udvari szobákba.

Kiskamasz koromban a Bezerédi utca 8, földszint 2-ben laktunk. Ehhez a háromszobás lakáshoz tartozott egy lichthoff is, ami persze ki volt kövezve és a mi lakásunkból nyílt rá egy ajtó is, hiszen a földszinten laktunk. Helyzetünk annyival volt kedvezőbb az emeleten lakóknál, hogy anyám minden fajta konyhai kacatot kirakhatott a lihthoffba, ha vendégek jöttek és hirtelen rendet akart rakni a lakásban.

Egy szép napon valamelyik nagybátyám volt a látogató, aki egyenesen Félegyházáról, jobban mondva a pályaudvarról érkezett és nem tudni milyen megfontolásból hozott magával egy élő tyúkot is. Anyám három dolgot tehetett volna a tyúkkal: menten levágja, de ehhez nem volt kedve, elajándékozza a szomszédnak, de ehhez nem volt mersze, végül is ajándékot tovább ajándékozni nem szokás, végül pedig, bedugja a tyúkot a lihthoffba. Na, ez az utolsó volt a nyerő.

Aztán elment a rokon, de közben a tyúk alapos rendet rakott a lim-lomok között, amiket ezek után végképp ki kellett volna rakni a kukába, de akkor még nem voltak kukák.[1] Mindegy, a tyúk rövidesen egyeduralkodóvá vált a pitvarnak kikiáltott lihthoffban. Ugyanis anyám rájött, hogy tyúkunk élve értékesebb, mint halva, mivel a tyúk révén nincs több gondja a konyhai hulladékkal. A család tyúkja mindent megevett, amit a család nem, és ráadásul ezért még tojást is adott. A tyúk ezek után addig élt volna, amíg meg nem hal, de nem ez történt.

A család tyúkja valahogy tudomást szerezhetett a „kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás” című mondókáról és tőle telhetően be is tartotta azt. Csakhogy egy tojás létrehozása hanggal járó cselekmény, amit úgy hívnak, hogy „kotkodácsolás” és kizárólag tyúkok képesek rá. Ezért aztán az emeleten lakók szinte percek alatt rájöttek, hogy odalent van egy tyúk, és színlelt jóindulatból elkezdték az etetését.

Mint tudjuk, ha az ember állatot lát azonnal kialakul egy legyőzhetetlen etetési indítéka, amiről az állatkerti gondozók sokat tudnának mesélni. Ha nincs perec, megteszi egy leszakadt kabátgomb is vagy éppen egy fél radírgumi. Ezért aztán elsőbb a mákos tészta maradék repült le, amit az odakozmált keménytarhonya követett, de a végén ment le minden, ami mozgatható volt és persze felesleges.

Anyám néhány napon belül vice-házmesterré[2] avanzsált, ami nagyon nem tetszett neki. Ekkor került először veszélybe a tyúk élete, de hamar elmúlt. Mert mint tudott anyámék rettenetesen szegények voltak és jószágot[3] csak akkor vágtak le, ha már nem hozott hasznot. A hulladékból tojást előállító tyúk nem tartozott ebbe a kategóriába. Anyám tehát takarított, szívta a fogát, szidta a lakókat, és naponta begyűjtötte a tojást.

Aztán egyszer csak betelt a pohár és, amikor a második emelet 6-ból Szabóné éppen a gulyásleves híg aljának kilöttyintésével volt elfoglalva, elszabadult a pokol. Hallja-e Szabóné asszony - kezdte anyám a mondókáját - öntse szemetét férjeura fülébe, ne ide le az udvaromba. Még hogy a maga udvara - vezette be Szabóné zaftos válaszát - csak az a rohadt tyúk a magáé, az meg már hajnal hatkor rikácsol, nem lehet tőle aludni. - Mit akar maga reggel hatkor még aludni? - váltott taktikát anyám - tisztességes háziasszony olyankor már dolgozik, de maga csak a nyomorult macskáját eteti, hogy aztán telihugyozza a kapualjat. A macskabűz miatt már nem mer az ember vendéget hívni saját otthonába….

Szóval ment a perpatvar[4], amit rendszerint évekig tartó szoba nem állás követett. Viszont megszűnt tyúkunk „etetése”. Jobban mondva, kizárólag mi etethettük tyúkunkat, de nem sokáig. Ugyanis a tyúkügy valahogy eljutott a házmester füléig, aki egy esős délelőtt bekopogott a konyhaajtón és közölte anyámmal, a tyúknak menni kell. Ekkor került a tyúk élete másodszor veszélybe. Csakhogy addigra a tyúk, anyám szívéhez nőt és kijelentette, ha levágja egy falat se fog  belőle lecsúszni a torkán. Megfogta hát a tyúkot, összekötötte a lábait, és a kezembe nyomta. Vidd át Pusikám az Ilkáékhoz (azaz anyám nővéréhez), vágják le ők.

A tyúknak elkaptam összekötött lábait és egész úton lóbálva átvittem a nénikémhez. Csöngettem az ajtón, beengedtek, és csak nézték a pesti konyhában szokatlan látvány. Ilka néném átvette a tyúkot és kérdően nézett rám. Én meg, az ördög tudja miért, egy nemrég tanult mondókával toldottam meg a tyúkot, „egyetek, teljen meg a begyetek”. Ezzel sarkon fordultam és hazáig futottam. Anyám kérdezte, hogy átadtam-e a tyúkot. Hát persze, válaszoltam, de a megváltozott helyzetet nem sokáig élvezhettük, mert perceken belül csöngettek és megjelent a nálam két évvel fiatalabb Örzse, Ilka lánya, kezében a jól ismert tyúkkal, amit letett a konyhakőre és azt mondta, egyétek meg ti, teljen meg vele a ti begyetek, és ezzel elviharzott.

Anyámban rengeteg praktikum rejtőzött, rám is kérdezett menten. Pusikám, nézz a szemembe, mondtál nekik valamit? Nem, rebegtem, aztán vártam egy kicsit és folytattam, csak azt mondtam, hogy egyetek, teljen meg a begyetek. Na ezt jól elbasztad, szalad ki anyám száján. Most aztán mehetek miattad engesztelni, és evvel magamra hagyott a lakásban.

Anyámat fél óra múlva láttam viszont, kezében egy tányér málnával. Ezt küldi neked Ilka nénéd, és azt mondta, edd meg és teljen meg a begyed. Ezen aztán nagyot kacagtunk és ketten felzabáltuk az összes málnát. Később anyám érdeklődött Ilkánál a tyúk sorsa után, de csak azt a választ kapta, ne feszegessük a dolgokat, fazékban végezte.         

[1] Akit érdekel, annak elárulom, hogy apró, fából készült szemétládák voltak. Naponta jött a szemeteskocsi (amit még ló húzott) a szemetes pedig kiabált. Erre mindenki kivitte a ház előtt álló kocsihoz saját szemetét, feladta a ládát a szemetes legénynek, aki a láda tartalmát kiborította a kocsiba, majd visszaadta a ládát és kész.

[2] A házmester szedte be a lakbért (és számolt el vele a háziúrnak, azaz a tulajdonosnak) és a kapupénzt, ha egy lakó 10 óra (vagyis kapuzárás) után ért haza és ezért a házmesternek kellett beengednie. A vice-házmester, magyarul a segédházmester, röviden a vice feladata volt a ház tisztántartása (sepregetés, felmosás, stb.). 

[3] A haszonállatot nevezték jószágnak.

[4] Szomszédok közötti veszekedés.

Ki a hülye?

Ifjúkorom nagy kedvencének, G.B. Shawnak meg volt a maga véleménye a közgazdászokról: „If  all economists were laid end to end, they would not reach a conclusion.” Ami túl szellemes ahhoz, hogy tisztességesen le lehessen fordítani magyarra, de teszek egy kísérletet: „Ha a világ összes közgazdászát egymásra raknák, akkor se érnének el egy konklúzióra.” Ez akkor jutott az eszembe, amikor néhány napja egy „hozzászóló” belepiszkított a kommentek közé, és tolvajnyelven közölte velem, hogy hülye vagyok. Mert nem értek a hitel témához. Ugyanis a hitel téma olyan ágas-boga, hogy külön fakultása van a közgazdasági egyetemeken. Egy szemeszter, a helyi valutában történő hitelfelvétel. Egy másik szemeszter a más valutákban történő hitelfelvétel, és végül egy harmadik szemeszter a kamattal foglalkozik. A felvételi vizsgán pedig tudni kell százalékot számítani. Most, hogy betiltották a jelzálog bejegyzést a valutában felvett hitelre, még az is benne van a kalapban, hogy érettségihez kötik a hitelkérelem benyújtását. Ennek ellenére a felvetés jogos! Ki valójában a hülye? Ugyanis, most a G-20 találkozón kiderült, hogy a világ legjobb közgazdászainak a véleménye éles ellentmondásban van egymással. Vannak, akik szerint a válságból, adósságspirálból (nevezd, aminek akarod), megszorító intézkedésekkel, szigorú takarékossággal lehet kijutni. Mások szerint viszont a helyes taktika pont az ellenkezője, az államnak hatalmas kölcsönöket kell felvenni, amivel élénkíteni tudja a gazdaságot, és akkor egycsapásra minden megoldódik. Mondjuk az egycsapás költői túlzás, mert az USA esetében a megoldódás 2 éve várat magára, pedig ők aztán költöttek. Ami mégis csodálatos, hogy az embereknek nem tűnik fel, hogy ezek a sokdiplomás közgazdászok össze-vissza beszélnek. Amíg csak Gyurcsány és Orbán emberei feszültek egymásnak, addig a dolgot el lehetett intézni azzal, hogy a politikusok ígérgetnek, hazudnak és lopnak. Na, de a G-20 tanácsosai? A világgazdasági káosz esetében, amikor a játék nem babra megy, hanem közel 7 milliárd ember bőrére?

Én már többször kijelentettem, hogy nem vagyok közgazdász, tehát „hivatalosan” nem értek a témához, de úgy tűnik, hogy a profik se értenek, meg aztán nem is kell érteni. Mindenki azt mond, amit akar. Én például azt mondom, hogy ha van felesleges pénzed, vegyél aranyat. De miért? Szokásomhoz híven, Ádámtól és Évától kezdem. Egy átlag tehetséges fiatal férfi, vagy nő eldönti, hogy mi szeretne lenni. Tegyük fel, hogy cukrász. Ekkor beiratkozik a megfelelő helyre, ahol elmondják neki a cukrászsághoz kapcsolódó megfelelő ismereteket, levizsgázik belőle, majd elmegy egy cukrászdába dolgozni, és ellesi a mindennapi fogásokat. Roppant figyelmes, semmi nem kerüli el a figyelmét, és egy idő után mindenki meg van vele elégedve. Ettől kezdve a példánkban szereplő személy cukrászsütemények készítésével fogja keresni a kenyerét. Viszonylag rövid időn belül elsajátítja a kellő rutint, és már bekötött szemmel is képes fél óra alatt elkészíteni egy teljes tepsi francia krémest. Idővel kinevezik főcukrásszá és minden újonc tőle kér tanácsot erre-arra, ő pedig bölcsen osztogatja tanácsait. Egy szép napon azonban a konyhában a gázsütőt lecserélik egy ultramodern lézeres sütőre, ami sok minden olyat is tud, amit a gázsütő nem tudott. Az első tepsi krémes totálisan elbaszódik. Az igazgató mérges és utasítja a főcukrászt, hogy nézzen utána a dolognak. A főcukrász a krémes fiúnak elmondja, hogyan kell elkészíteni a krémest, amire a krémes fiú bólogat (hiszen pont úgy csinálta), és a következő tepsi krémes is el lesz baszva. Az igazgató kirúgja a főcukrászt és felvesz egy másikat, aki még szintén nem látott életében lézersütőt. Természetesen, az új főcukrász is beletesz apait-anyait, minden tudását és rutinját igénybe véve elbassza a következő, immáron harmadik tepsi krémest. És akkor jön Tibor bá - aki nem cukrász - és azt mondja az igazgatónak. Tisztelettel, a baj abból származik, hogy a híres-neves, hatalmas fizetéseket zsebre vágó főcukrászok még életükben nem láttak lézersütőt. Ezzel krémest nem lehet úgy sütni, mint a gázsütőkkel lehetett. Figyelembe kell venni a lézersütő tulajdonságait, és annak megfelelően kell sütni a krémest.

A helyzet tehát az, hogy a világ közgazdászai nem ismerik a lézersütőt, erről nem tanultak, fogalmuk sincs, hogyan kell vele sütni. Sőt, tovább megyek, észre se vették, hogy bejött a képbe egy lézersütő.

Szakmailag a helyzet a következő: amióta világ a világ egy ország gazdasága, amit a GDP-vel szemléltetnek, folyamatosan, de nem állandó értékkel növekedett. A közgazdászok ehhez vannak szokva. Nem veszik észre azt, hogy ma kölcsönökkel csak eladósodni lehet, gazdaságot élénkíteni csak lehetett, a múltban, mert volt kereslet, a kereslet kielégítéséhez pedig árut kell termelni, a termeléshez munkaerő kell )megszűnik a munkanélküliség) a munkaerő fizetést kap, amivel fel tudja vásárolni az árut. De ez a múlt! Nem a jelen, és nem a jövő. Ezt az okoskodást el kell felejteni. A gazdaságot élénkítő pénz eltűnik, a gazdaság pedig nem „élénkül”, de nagyobb adósságot kell a nemzetnek kiizzadni, egyre kevesebb jövedelemből.

Akkor most egy adag nagyon leegyszerűsített gazdaságtörténelem. Az ipari forradalom előtt egy ember alig tudott a javakból többet előállítani, mint amire neki közvetlen családjának szüksége volt. Az a kis többlet a földesúré vagy gazdájáé lett, aki így munka nélkül elég jól éldegélt. Az ipari forradalommal beindult a termelékenység növekedése, de az alkalmazott (munkás vagy értelmiség teljesen mindegy) javadalmazása ezzel nem tartott lépést. Megjelent a profit, ami nem más, mint az egy ember által előállított érték és az ő fizetése közötti különbség. A tőkések kezdet egyre jobban élni, egyre többet „fogyasztani” sőt tőkét tudtak halmozni. Viszont a profitszerzéshez termelésre volt szükség. (ez tette lehetővé a sztrájk alkalmazhatóságát, mint érdekérvényesítés, mert ha nincs termelés, akkor nincs profit se) A termelés viszont azt jelentette, hogy termékek keletkeznek, amiket értékesíteni kellett. A termékeket természetesen a széles dolgozó tömegek vették meg, de mert sose kaptak annyi fizetést, mint amennyit termeltek, az árú felhalmozódott, mert már a többletet a tőkések nem tudták elfogyasztani. Ekkor indult be a hitel folyósítás, hogy a megtermelt javakat legyen miből megvenni. Ennek a folyamatnak most értünk a végére. Az országok és a magánemberek nyakig el vannak adósodva. (most ne foglalkozzunk a szükségszerű háborúkkal, a kamattal és a kamatos kamattal, mert az igazi probléma a túltermelés) Vagyis az emberiség már régen olyan pénzt költ el, amit még nem keresett meg. Már nem lehet több hitelt felvenni. Tehát nincs mivel megvenni a túltermelésből származó javakat. A termelést le kell állítani, a tőkét nem beruházásra fordítják, hanem spekulációra, aminek következménye a munkanélküliség, amiből viszont az következik, hogy az emberek vásárlóereje tovább csökken.

Látható, hogy a hagyományos közgazdasági gondolkodás, hogy kreáljunk gazdasági növekedést, nem működhet. Az élénkítést célzó tőke injekciók (amiket a kormányok hitelre vesznek fel) eltűnnek, mert az emberek racionális döntéseket hoznak. Ha nekem most lenne egy gyáram és a kormánytól (így vagy úgy) kapnék 2-3 milliót, nem vennék új gépeket, nem költeném beruházásra, mert a jövő teljesen bizonytalan. A felesleges tőkémet befektetném, aranyat vennék rajta . A bizonytalan jövő oka egy mondatban: Az összes foglalkoztatott, sohase tudja felvásárolni az általuk globálisan előállított javakat. A javakból mindig marad valami a raktárban. Gyakorlatilag tehát, mindig túltermelés volt. Ez az ami tovább nem folytatható, mert már a hitelfelvételnek is a végére értünk. Nincs tovább. A tartozásokat további termeléssel, gazdaság élénkítésével nem lehet lenullázni, mert a további termelésre nincs szükség. A megtermelt áru eladhatatlan.

Hogy mekkora felfordulással jár, azt nem lehet megmondani, de egy biztos, a felgyülemlett tartozás behajthatatlan, a felgyülemlett követelést így vagy úgy, le lesz írva. Hetek óta nem csinálok mást, mint a „Harmadik depresszióról” (ez a jelenlegi) olvasok. Mennyi ideig tart, mi lesz a munkanélküliséggel, a tőzsde index-szel, a szuverén (állami) tartozással, stb. stb.  Mindenki mást ír, mindenki másban látja a megoldást. Minek annyit firkálni? Elérkeztünk a klasszikus közgazdaság végéhez. Itt az új lézersütő. Vagy én vagyok hülye, vagy ők?            

Tibor bá (szatirikus) blogja (223-sz) G8…G20…G??

Sajtó jelentések szerint Angéla Merkel úgy érzi, hogy a Torontói Összeröffenés egy váratlan sikernek mutatkozott. Lehet, hogy arra gondolt, fekete hím karjaiban még nem érezhette magát, ez végre megtörtént. Barack magömlése mellett Angéla bugyija komoly mértékben átázott. Így mulatnak a világ nagyjai! Barack úgy megilletődött, hogy a németek által vezetett európai spórolási rohamra is áldását adta, bár nekik egy jobban eladósodott Európához nagyobb kedvük lett volna.

Minden esetre az Euró övezet tagjai 2013-ra a költségvetési hiányukat felére csökkentik - nem ténylegesen, csak az ígéret szerint, de a Honecker keblein szocializálódott Angela Merkel, die tüchtige hausfrau, már ezzel is mennyei örömökben részesül. Bár az ilyen ígérgetés betartására nincs semmi garancia, mégis megbecsülendő mert más nem is történt. A bankok és spekulációs ügyletek megadóztatásáról szó sem lehet. A világ vezetői a láthatatlan főnökeiktől ilyen felhatalmazást nem kaptak.

A csoportképből (ahol egy kicsit többen vannak, mint húsz) mindenesetre kiderül, hogy piszok jól érezhették magukat, oly annyira, hogy az egész vircsaftot ősszel megismétlik Dél Koreában, feltéve, hogy addig nem tör ki egy aprócska háború, mert a világtörténelem 30 éves háborúról tud, de egy 60 éves tűzszünet kifejezetten botrányos. — Jaj, majd elfelejtettem, legkésőbb 2016-ban az Euro-övezet elkezdi visszafizetni az államtartozásokat. Aki nem tudná, ezt azt jelenti, hogy a megszokott államháztartási hiányokból államháztartási megtakarítás lesz. Ez most az évtized vicce.   

Vissza a múltba (22) Leica III.C

1944 tavaszán kiderült, hogy szemüveget kell viselnem. Egészen pontosan a rövidlátó osztályfőnökömnek feltűnt, hogy hunyorítok. Megjegyzem én már két évvel korábban az első padot választottam az osztályban, mert csak onnan láttam jól a táblát, de hogy nem látok jól, azt korábban a családban senki nem vette észre. Szóval az osztályfőnök telefonált a kedves szülőknek, hogy szíveskedjenek csemetéjüket elvinni egy szemorvoshoz, ami meg is történt.

Apám akkor már két éve meglehetősen jómódú volt, amely helyzetbe az ember hamar beleszokik, hát ő is megszokta. Becsületére legyen mondva, nem sajnálta a pénzt, főleg ha ezt látványosan tehette. Miután kiderült, hogy mindkét szemem elé egy-egy -2 dioptriás üveget kell helyezni, apám a vénnyel és velem együtt átment a Vilmos Császár út páros oldalán lévő látszerész üzletbe, amiből aztán néhány évvel később OFOTÉRT lett. Beadtuk a vényt és tudomásul vettük, hogy a szemüveg csak délutánra lesz kész (a sikeres OFOTÉRT átvedlés után a várakozási idő felment 6 hétre), de ha már ott voltunk apám vett nekem egy 6×6-os, tükörreflexes Zeiss Ikon fényképezőgépet, ő maga se tudta, hogy miért. Lehet, hogy imponálni akart a kisasszonynak. Hogy mit kell a fényképezőgéppel csinálni, azt egyikünk se tudta. Apám estére visszavitt az internátusba az új szemüveggel és a fényképezőgéppel együtt.

Éppen a vacsorára érkeztünk meg és a 12 személyes asztalnál aznap én voltam a napos, nekem kellett kiosztani az ételt a kihozott nagy tálból. Belenéztem a tálba, tulajdonképpen mi is a kaja, de abba a pillanatban az újdonsült szemüvegem teljesen behomályosodott. Nem láttam semmit. Akkor döbbentem rá először mit is jelent (többek között) szemüvegesnek lenni. A fényképezőgépet természetesen odaadtam Péter testvérnek, az osztályfőnökömnek, aki egy füst alatt matek és fizika tanár is volt. Péter testvér este, szabad foglalkozás alatt elmagyarázta a fényképezőgép használatát. Tizenegy éves fejjel pillanatok alatt elsajátítottam a blende, zársebesség, mélységélesség, filmérzékenység, ortokromatikus, színszűrés fogalmakat és gyakorlati alkalmazásukat. Kiinduló pont volt a 18° DIN[1], 1/100 sec, 5,6 blende és normál napsütés, ha felhőket is akarok látni a képen, akkor sárga szűrő alkalmazása. Nyáron aztán rengeteg fényképet készítettem mindenről és mindenkiről. Csakhogy a nyár végén már egészen közel kerültek az orosz csapatok és ősszel visszamentünk Pestre, én meg Félegyházán felejtettem a fényképezőgépet. Úgy kellett nekem, mert soha többé nem láttam.

Azért nem maradtunk fényképezőgép nélkül, mert apám kéz alatt vett egy orosz Leica utánzatot, amit minden valószínűség szerint a visszavonuló magyar csapatok valamelyik tagja zsákmányolhatta Ukrajnában. 1944 karácsonyán ezzel a géppel készítette apám az ünnepi képeket a karácsonyfáról, meg rólunk, akik a fa környékén iparkodtunk úgy tenni, mintha nem lenne háború, és Budapestet nem vették volna körül az orosz csapatok.

Aztán jó sok idő telt el, és hónapokkal később elő is lett hívva a kép. Ekkor derült ki, hogy az egész tekercs homályos. A kihúzható periszkópos lencse laza volt és egyben beállíthatatlan. A gépnek az volt a trükkje, hogy mindig úgy tűnt mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, és csak az előhívás után derült ki, hogy egy nagy frászt. Éveken keresztül kizárólag homályos, elfókuszált fényképek készültek a családról. Igaz nem túl sok és nem túl gyakran. Volt olyan családi tekercs, aminek az első kockáján, mint nyakigláb kamasz voltam látható, az utolsó kockán pedig, mint hevesen udvarló fiatalember. Az egy tekercsen található fürdőruhás kép és havas táj, nem volt ritkaság számban menő.

Nem tudni miért apám nem nagyon kapott rá a fényképezésre. Jobban mondva utólag már kiderült, de ehhez kellett várni 30 évet. Ugyanis, amint bejöttek azok a bizonyos nyomkodós gépek a beépített vakukkal és fénymérőkkel, 38 mm-es fókusszal, ami biztosította az élességet egy métertől a végtelenig, szóval most azokról a gépekről van szó, amelyek gondolkoztak az ember helyett, mindjárt vett magának egyet, és attól kezdve, heje-huja-haj, kilószámra készítette a fényképeket, rendszerint kövér, ronda nőkről. Na de a ötvenes években ettől még messze voltunk. Családi képek nemigen készültek és kész, ami készült az életlen volt.

Ha tizenegy éves koromban nem lett volna fényképezőgépem, és nem tudtam volna fényképezni, kamaszkoromra akkor is előállt volna bennem az igény a fényképezés iránt. Az életem akkoriban eléggé eseménydússá vált, építettem Sztálin várost, eveztünk a Dunán, síeltünk a Mátrába, gyárakat látogattunk, felvonultunk, hangulatot keltettünk,[2] stb. Szerettem volna ezekből megörökíteni valamit, de mivel? Az a bizonyos  orosz Leica, becsületes nevén „Fed” szarnak se volt jó. Szerencsére volt egy osztálytársam, Szana Sándor, aki rendelkezett egy viszonylag egyszerű géppel és készített is elfogadható képeket. Ő azonban ezt seftelési szándékkal csinálta, és egy-egy képért 2,20-at kért, ami nekem akkor eléggé tetemes összegnek számított.

Csakhogy egy szép napon, úgy 1951-52 tájékán a családra rámosolygott a szerencse. Apámék szert tettek egy nagyobb összegre. Különben érdekes világ volt. Senkinek se volt pénze, mindenki egyik hónapról a másikra élt, de ha valaki valami oknál fogva pénzre tett szert, azonnal elköltötte, mert a „sötétben bujkáló rémhírterjesztők[3]” tudni vélték, hogy le fogják értékelni a forintot, vagy felül fogják bélyegezni a forintot, vagy forint helyett bevezetnek kupont, és a forint megszűnik fizetőeszköz  lenni. Szóval, akinek volt az vett valamit rajta. Apu és Kisanyi napokig tépelődtek mit tegyenek. Végül együtt elmentek egy bizományi áruházba a Baross téren és alaposan körülnéztek, majd 6000 forintért vettek egy Leica III.C fényképezőgépet 1:2 fényerővel, 1/1000 zársebességgel, ami akkor non plusz ultrának számított. Ezt a Leica III.C-t Apu kezében én is kellően megcsodálhattam, de csak ennyi. Hiába kértem, hogy elvihessem kirándulásra vagy hasonló, a gépet nem kaptam meg. Az indok az volt, hogy én semmire se tudok vigyázni, és ugye akkor 18-19 éves voltam, hogy 11 évesen tudtam fényképezőgépre vigyázni, az nem volt releváns.

Ezzel most nem is igen érdemes foglalkozni, mert ma már nekem se fáj, hát még másnak, de a 6000 forintos ár megér egy misét. Az én kezdő technikusi fizetésem egy évvel később 860 forint volt, jobban mondva a 780, mert a kötelező 10 százalék Béke Kölcsön le lett belőle vonva. Egy negyven éves kereskedelmi dolgozó, mondjuk egy pénztáros 650 forintot kapott. Egy vállalati főmérnök pedig 1300-at. A 6000 forint nem azért volt bődületesen sok pénz, mert egy pénztárosnak majdnem egy teljes évi fizetése volt, hanem mert egy összegben volt. Akkoriban 6000 forintért balatoni telket lehetett venni, közvetlenül a tó partján. Az ok nagyon egyszerű, ez a bizonyos pénztáros hazavitte a havi 585 forintját és ebből egy megveszekedett petákot se tudott félre tenni. Az emberek úgy vettek egymástól apróbb dolgokat, hogy 3-4 hónap alatt fizették ki 20-30 forintos részletekben, és persze mindenki eladott mindent, amit nélkülözni tudott. Ilyen deflációs világban a készpénz nagyúr. 

Na és mi történt a Leica III.C-vel? Semmi különös, Apu időnként elővette, nézegettem, fájlalta vele a szívem, aztán összecsomagolta és visszahelyezte valahová a szekrénye mélyére. Aztán eltelt vagy 40 év (ilyenkor a filmben jön egy időmúlást illusztráló vágás), és egyszer az egyik szülőlátogatásom alkalmából az apám azt mondta nekem, aki voltam már vagy hatvan éves. „Te van itt valami, amit meg akarok neked mutatni, ilyet még nem láttál.” Nem nagyon hittem benne, hogy tud olyat mutatni, amit én még nem láttam, de azért kellő kíváncsisággal vártam a matatása végét, amikor is előbújt a szekrény mélyéből az a bizonyos Leica III.C, amit, mint már írtam, vagy 40 éve nem láttam. Az természetesen teljességgel kizárt, hogy elfelejtette volna a múltat. Elsősorban azért, mert kamasz koromban a Leica III.C-vel kifejezetten cukkolt. Én persze felkiáltottam, „jé a jó öreg III.c, ez még megvan?” Apám ezt a mondatot, ahogy előre sejthettem volna, egyszerűen nem hallotta meg, és máris ő kezdeményezett. „A németek, tudod, optikában utolérhetetlenek.”

Kétségtelenül szép darab ezzel a hatalmas 1:2-es Sonar lencsével. Milyen gyönyörű lágy portrékat lehetett volna vele csinálni! Lelkesedtem egy kicsit a nosztalgia kedvéért. De apámat a múlt nem érdekelte, határozott érzéke volt az „üzlet” nyélbeütéséhez. Nem akarod megvenni? - csapott rám egy hirtelen fordulattal. Apám élete végéig békebeli kereskedő maradt. Soha semmi szégyenérzete nem volt. Szemrebbenés nélkül dicsérte az egekig saját szarát, és ugyan ilyen vehemenciával pocskondírozta  le a másik jó minőségű akármilyét. Semmit nem hallott meg, ami neki kedvezőtlen lett volna, és nem volt hajlandó észrevenni mások bárminemű rosszallását se, amennyiben a kritika az üzleti módszerét érintette. Szemmel láthatóan az volt a stratégiája „ha egyszer sikerül, nem fizetek rá”. Illetve, „ebben az országban 10 millió ember van, nem tudok annyi ideig élni, hogy bármelyikkel úja találkozzak”. Ez minden bizonnyal kitűnően működött adott körülmények között, amiért aztán nem tartotta fontosnak, hogy változtasson rajta. Én viszont ismertem és kitartottam álláspontom mellett. Apám szíve végül is meglágyult. (hiába na, már ő se a régi) Rendben van, ha nem kell, akkor elviszem a bizományiba - zárta le a témát - és tényleg elvitte. A folytatást soha az életben nem tudtam volna meg, ha anyám el nem árulja, természetesen apám háta mögött. Ezek szerint a bizományi bevette a veterán III.C-t 2000 forintért, de nem ám kp, „majd postán kiküldjük, ha eladtuk”. Az eset a nyolcvanas évek vége felé történt, amikor a közért pénztárosok is tízezer felett kerestek. Ez olyan, mintha a 6000 forintos gépet másnap 60-ért vesztegették volna el, mert a hasznosan fel nem használt 40 év alatt a gép relatív értéke kb. 1 százalékra esett. Persze a 2000 forintot könnyű szerrel ki tudtam volna fizetni a szivarzsebemből, de az el nem készült, ifjúkori fényképekért ez aligha kárpótolt volna.

Így utólag rájöttem, hogy apám elkövetett egy hatalmas hibát, túl korán hunyt el. Ha még él 50 évet, 145 éves korában a Leica III.C, mint atikvitás, egészen biztos megint ért volna vagy 6000 forintot.

[1] Ma már fényérzékenységre az ASA szabványt használják a 18° DIN a mai 50 ASA-nak felelt meg és a dupla érzékenységet + 3° DIN jelentette. Tehát a 21 ° dines film = volt 100 ASA-val.

[2] Szavazáskor, vagy más nagyobb politikai eseménykor kiküldtek minket az utcára, ahol bizonyos körzetben le-fel masíroztunk és harmincas csoportokban mozgalmi dalokat énekeltünk. Így a lakosság reggel arra ébredt, hogy innen is onnan is mozgalmi dalokat zengő csoportok éltetik a rendszert. Ez volt az a hangulat, amit velünk keltettek.

[3]  Akkoriban ez egy klisé volt az emberek megfélemlítésére. Ugyanis a „rémhírterjesztésért” börtön­büntetés járt. Hogy mi volt rémhír, azt a rendszer szabta meg, gyakorlatilag minden, amit az újság a Szabad Nép nem írt meg.   

Tibor bá blogja (222) Rémhír-e a rémes hír?

Állítólag (moszkvai források szerint), Medvegyevet Obama elnök figyelmeztette, hogy a Mexikói-öböl megállíthatatlan olaj áradata néhány éven belül több millió, esetleg több tízmillió emberi életet követelheti. Az angol eredeti a „most likely” kifejezést használta, ami magyarul a „legvalószínűbb”-nek felel meg.  

Kénhidrogén: Széles spektrumú méreg. Megtámadja az idegrendszert, megakadályozza az oxigén kötődését a hemoglobinhoz. Leállítja a sejtek anyagcseréjét. Benzol: Bizonyítottan rákkeltő. Diklór-metán: Kihat a központi idegrendszerre, májra, szívérrendszerre, vérre. Irritálja a bőrt, szemet, légutakat. Rákkeltő.  

Obama ijesztő figyelmeztetését alátámasztja egy korábbi jelentés, ami szerint a mexikói-öböl partvidékén már jeleztek mérgező anyaggal együtt érkező esőt. Az olajos esőről itt látható videó kép:

http://www.youtube.com/watch?v=YIIfuxnEcQ0 .

Az öböl közvetlen partvidékén 20 millió ember él. Ezeket a közeljövőben evakuálni kellene, de nem ideiglenesen, hanem állandóan. Hova lehet 20 millió ember elhelyezni? Mi lesz a házaikkal, az értékeikkel, a megélhetésükkel? Mindeközben sokmillió köbméter metán szabadul fel megállíthatatlanul. Aki a helyzetet saját szemével akarja látni, annak ajánlom a NASA műholdképeit: www.nasa.gov/topics/earth/features/oilspill . Némi angol tudással mélyebb ismeretekre lehet szert tenni itt: http://rapidfire.sci.gsfc.nasa.gov  

Tibor bá blogja (221) Hátraarc

A régi szép időkben elírogattunk a közelgő pík olajról, a világvégéről és a társadalmi összeomlásról. Élelmiszer hiányról, klímaváltozásról, aztán áttévedtünk egy kicsit a belpolitikába is, és most meg a  Mexikói-öböl lett a témánk, ami szerencsére jó messze van, és ha hatása a Golf-áramlatnak köszönhetően 1-2 éven belül Európába is eljut, akkor se Magyarországra, legfeljebb az angol-francia partokra. Szóval a Kárpát-medence egész jó kis helynek bizonyulna, de a néhány éve még a sivatagosodás jeleit mutató közép Európát folyamatos vízözön tiszteli meg. Bennem felmerül a kérdés, nem kellene-e érdeklődési körünket egy kicsit átcsoportosítani?

Mi lesz az országgal? Nem 5 vagy 10 év múlva, most. Azt tudjuk, hogy Orbán Viktor a régi (és nem bevált) recepthez kívánt folyamodni és Bajnai féle 3,8 %-os államháztartási hiányt meg akarta duplázni, hivatkozva különböző csontvázakra, amik nagy hirtelen előbukkantak a kredencből. Ekkor kiderült, hogy ő csak az ország határain belül kakas a szemétdomb tetején, Brüsszel környékén csak naposcsibe. A 0,9 százalékos gazdasági növekedés (ha igaz és nem PR) akkor tulajdonképpen egyhelyben topogás, mert a statisztikai határon belül van, de nem is vártunk mást. A július elsejei hirtelen adócsökkentés már a múlté, viszont a minimál bér is meg lesz adóztatva. Összességében ez adókiesést fog jelenteni, mert a nagyjövedelműek is csak 16 százalékot fognak fizetni, de ez csak maszatolás és arra jó, hogy a társadalmi rétegeket egymás ellen hangolja. Viszont néhány napja kiderült, hogy a benzin fogyasztás az előző évhez képest 15 százalékkal  visszaesett, ami jelentős állami bevétel kiesést jelent, mert a benzint aztán jól megcsapolják. A bankoktól, pénzintézetektől, biztosítóktól beszedendő 200 milliárd veszélyben van. A Tőke nem adja meg ilyen könnyen magát. Diktatórikus intézkedéseket be lehet vezetni (lásd média törvény) de a Tőkét még a diktátorok is tisztelik.  Mindent összegezve az állami bevétel szűkül, ígérgetés pedig volt bőven.

Olyan érzéseim vannak, hogy az én szcenárióm kezd bejönni. Több hónapos ígérgetés és biztosítgató szövegelés után a múlt hét végén az is kiderült, hogy az idén télen a távfűtési számlák a duplájára is nőhetnek, és a lakossági gázszámla júliustól 20 százalékkal növekedni fog. Igaz, gyorsan hozzátették, hogy ezt még a Bajnai kormány rendelte el. Azt viszont kihagyták, hogy ők meg az eltörlést beígérték. — Szóval nem szeretném, ha félreértenétek ez most nem MSZP kontra Fidesz szöveg akar lenni. A Fidesz nem tud csodát tenni, aki ebben hitt a balfácán. Az van, ami van. Az energiaár elég szép tempóban mászik felfelé, és az élelmiszer ár se állt le. A jövedelmek ezzel nem tartanak lépést, sőt csökkennek (vagy elbocsátás), a nyugdíjak reálértéke látványosan romlik. És a 3,8 %-os hiány tartásához még további pénzeket kell előteremteni. Mindezek tetejére az észak-déli levegőáramlás iránya megváltozni látszik, ami soha nem látott csapadékmennyiségeket jelent hazánkban. Erre az ország nincs felkészülve, ami további erőforrások után kiált. Vagy gátakat, tározókat kell építeni (kellett volna évekkel ezelőtt), vagy évente néhányezer házat kell felépíteni az összeomlottak helyett és a gondatlanul megépített utakat, vasúti pályákat meg kell erősíteni, át kell szabni. És akkor még hátra van a rendőrség megerősítése, ami a tervek szerint 3500 főt jelent (szerintem ennek a többszörösére van szükség, csak még nem tudják), ami kiképzéssel, szolgálati lakásokkal, szálláshelyekkel, és persze a folyamatos fizetésekkel együtt elég szép summa.

Mindent összevetve a helyzet az, hogy az országnak, tegyük hozzá, a nyakig eladósodott országnak pénzre van szüksége. A helyhatósági  választások után fog eldőlni, hogy a hatalom birtokosai honnan kívánják ezt elvonni, mert csak elvonni lehet. Ennek ismeretében fogjuk tudni megsaccolni, hogy hányan fagynak majd meg az utcán, a fűtetlen lakásukban, kik fognak sztrájkolni (tök hiába), mennek ki az utcára üvöltözni. Milyen mértékben növekszenek meg a kisebb bűncselekmények száma. Mennyire lesz biztonságban az állampolgár élete és vagyona. Minden pénzben lefogadom, hogy az öböl olaj ömlik még néhány évig, de ez Magyarországon egyáltalán nem lesz téma. Kivéve, de csak kivéve, ha az emberek a pálinkafőzési joggal élve állandó delíriumba lesznek képesek tartani magukat.

A magyarok világhimnusza

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Haló magyar, Hol vagy, felelj.

Haló magyar, hallasz, felelj.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Zászlója még ma is: Piros Fehér Zöld!

Haló magyar, Kárpát, felelj.

Haló magyar. Erdély, felelj.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Szívedben megmaradsz: Piros Fehér Zöld!

De messze van, Amerika.

Szegény magyar, hol van haza.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Véredben megmaradsz: Piros Fehér Zöld!

Komment: A magyarok világhimnusza a nagyfokú honvágy szüleménye, de semmiképpen nem a hazaszereteté. Ugyanis, senkit se kényszerítettek, hogy elmenjen, és bárki visszajöhet. Az pedig kifejezetten a felelősség áthárítása, hogy a sorsra fogja az elkódorgást. Máskülönben az éneklő kórus, amit az URL-re kattintva majd meghallgathatsz, egyértelműen akcentussal énekel. Erről természetesen nem tehetnek, de egy picit komikus. Az írott szöveg viszont - amit nem illik elfelejteni - sok sebből vérzik. Sorban a kifogásaim: 1) Vessző után nincs nagybetű. 2) A felszólító mondat végére felkiáltójelet kell tenni. 3) Az Ősi földet fel lehet fogni tulajdonnévnek, tehát dukál a kezdőnagybetű, de nem a földnek, hanem az ősinek. 4) Felsorolásnál vesszőt kell alkalmazni. 5) A  színek - mint melléknevek - nem írhatók nagykezdőbetűvel. 6) A színek felsorolása után nincs helye a felkiáltójelnek. 7) Olyan fogalom, hogy „Kárpát” nem létezik. 8.) A kérdő mondat végére kérdőjelet kell tenni.  

http://www.youtube.com/watch?v=0Bb7bH3WXYA&feature=related

Most tedd fel nekem a kérdést, hogy mind ez hogyan kerül ide? A helyzet az, hogy az Irány Auszrtália című könyvemben 30 oldalon keresztül foglalkozom a honvággyal. Ugyanis, botcsinálta szakértője vagyok a kérdésnek. Ezt jegyezd meg, mert sohase tudhatod, nem lesz-e rá szükséged.

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Hawking – a fizika királya – szájára vette Istent

Stephen Hawking professzort számtalan alkalommal próbálták szóra bírni isten létével kapcsolatban, ám Newton tanszékének mai feje, minden esetben elhárította a válaszadást azzal, hogy az ő birodalma csak a Szingularitásig terjed, ami azután van az már a teológusok birodalma.

Június 20-án a 68 éves Hawking Kanadában megkezdte a 6 hétig tartó „turnéját” a Waterlooi Elméleti Fizikai Intézetben (Perimeter Institute for Theoretical Physics). Visszaemlékezései szerint diákévei alatt a fizikusokat dühítette az ősrobbanás ötlete, ami nagyvonalakban a bibliai teremtést sejtette. Ugyanis akkoriban a kérdés feltevése, hogy volt-e a világmindenségnek kezdete, önmagában vita tárgyát képezhette. A tiltakozók úgy gondolták, hogy „A Világ kezdetének meghatározásához a vallás felé kell fordulnunk - mert az isteni cselekedet.”

Hawking előadása többeknek csalódást okozott, mert említést se tett olyan népszerű témákról, mint az időutazás, földöntúli lények, stb., amikről korábban szívesen beszélt. Ehelyett felhasználta az alkalmat, hogy kozmológiai témákat ismertessen a fekete lyukaktól (nature of black holes) a világmindenség létrejöttének problémájáig (problem of how the universe began). Az Ősrobbanás kérdését az 1960-as években tisztázták, amikor felfedezték a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást (cosmic microwave background radiation), ami az ősrobbanás „vízhangja” és azt implikálja, hogy a Világmindenségnek kellett lenni egy kezdetének. De Hawking arra is rámutatott, hogy a fizikusok még mindig próbálják megtalálni a Világmindenség felfúvódásos születésének pontos mechanizmusát. Valamint azt kideríteni, hogy csak ez az egy Világmindenség lenne-e, vagy pedig számtalan (multiverse) Ősrobbanás volt. Nem lehetetlen, - állítja a professzor - hogy Világmindenségek ugranak elő a semmiből, ahogy a forrásban lévő vízből a buborékok. Ezen bébi univerzumokból egyesek elérnek egy kritikus méretet és tovább növekedve galaxisokat hoznak létre „esetleg olyan lényekkel, mint mi vagyunk” - tette hozzá.

A tudós kitért még az 1920-as évek Németországára, ahol a kvantumfizika alapjait rakták le és az 1960-as évek Angliájára, ahol Cambridge-ben a modern kozmológiát megteremtették. Mindent összevetve a 2010 Stephen Hawkingja, a maga 68 évével érezhetően közelebb került egy teremtő isten gondolatához, min 50 évvel korábban. Én, minden esetre, meg tudom érteni a professzort.       

Tibor bá blogja (220) A pénz (eszmefuttatás)

Vegyünk a kezünkbe egy 20.000 forintos bankjegyet és nézzük meg jól. Ez semmi más, mint egy szépen kinyomtatott kis darab papír, aminek a nagytömegű előállítási költsége nem lehet több mint néhány forint. Ennek ellenére bármelyik pékségben kapunk érte 1 mázsa frissen sült kenyeret. Vajon miért? Azért mert a pék biztos benne, hogy ezért a húszezresért a hentestől fog kapni 20 kg sertéscombot. A hetes pedig azért ad érte 20 kg sertéscombot, mert tudja, hogy a szemben lévő a hipermarketben a 20.000 forintos bankjegyért fog kapni egy íróasztalt a gyerekének. És így tovább. Ugyanis a pénzjegyre rá van írva (helyesebben, csak rá volt írva, de idehaza ma már rá se írják) hogy „törvényes fizetőeszköz”. Magyarországon csak azt írják rá, hogy „A BANKJEGYHAMISÍTÁST A TÖRVÉNY BÜNTETI!” Végül is az Állam nem akarja, hogy egy darab papírért rajta kívül bárki más is vehessen 20 kg sertéshúst. Különben az elfogadása nem csak törvényileg kötelező, de egyben kényelmes is.

Ennek azonban van egy kis előzménye. Régebben az államot megtestesítő uralkodók arany és ezüstérméket verettek, amikor is minden egyes pénzdarab önmagában hordozta a neki tulajdonított értéket. Ezzel viszont több baj is volt. Nagyobb összegek kifizetésekor ládaszámra kellett cipelni a pénzt. A használat közben a fémpénz lassan bár, de kopott, azaz eltűnt az értékének egyre nagyobb része. Végül pedig egészségesen pezsgő gazdasági élethez képtelenség volt megfelelő mennyiségű fémpénzt előállítani (likviditási hiány). Ekkor jelentek meg, például Amerikában, a papírra nyomtatott dollárok, de a pénzre rá volt írva, hogy kérésre a kibocsátó bank a megfelelő mennyiségű ezüstre vagy aranyra beváltja. Aztán 1935 után a bankjegyről eltűnt a beválthatóság lehetőségének feltüntetése, helyette azt írták rá, hogy „törvényes fizetési eszköz”, természetesen csak Amerikában. Hogy a gazdasági kérdésekben tisztábban lássunk, elő kell állnom egy tanmesével.

A pénz születése (tanmese)

Képzeljük el, hogy az isten háta mögött, egy lakatlan szigeten él 50 ember, akikhez se hajón, se repülőgépen soha, senki nem tud eljutni. Természetesen az 50 ember mindegyikének szüksége van élelmiszerre, ruhára, lakhatási lehetőségre, és így tovább. Ahhoz, hogy életképesek legyenek, mindenkinek meg kellene tanulni valamennyi szakmát, ami szükséges lenne az életben maradáshoz. Ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen. Mi fog tehát történni? Minden egyes ember meg fog tanulni egy adott mesterséget, aminek művelése segíteni fogja abban, hogy életben maradjon, de hogyan? Például az egyik megtanulja a mezőgazdálkodást, és gabonát fog termelni, a másik haszonállatokat fog tartani, a harmadik a kútásást tanulja meg, míg a negyedik egyszerű bútorok előállítását sajátítja el, és így tovább.

Ezeknek az embereknek természetesen kapcsolatba kell lépni egymással, hogy munkájuk eredményét kicseréljék. Például a mezőgazdálkodó 10 csirkét fog vinni a kőművesnek, hogy a ledőlt kéményét helyreállítsa. Vagy az asztalosnak két széket kell adni, hogy a kézi kötő kössön neki egy pulóvert. A szigeten élő 50 ember által előállított javak egyenértékének emlékezetben tartása és a megfelelő árucsere tényleges lebonyolítása a mindennapi élet folyamán roppant időrabló és kényelmetlen lenne.

Az élet megkönnyítése érdekébe bevezetik a papírpénz (ami nem más, mint egy hitellevél, azt tanúsítva, hogy a kibocsátó tartozik a feltüntetett értékkel). Nevezzük el ezt az ígérvényt, vagy pénzt Maninak, aminek a bevezetése egy csapásra megszünteti a nehézségeket. Ugyanis pillanatok alatt meghatározható lesz, hogy egy csirke, egy pulóver, egy óra téglarakás, stb. stb. hány Maniba kerül. Következésképpen a mezőgazdásznak nem kell magával cipelnie 20 csirkét és megpróbálni kapni érte egy pulóvert, hanem elvisz a bukszájában megfelelő mennyiségű Manit, és megveszi magának a pulcsit. Ebből az következik, hogy a szigeten 50 ember fog éjt nappallá téve dolgozni, hogy mindene meglegyen, egyetlen egy kivételével. Nevezzük el ezt az egy embert „bankárnak”, aki nem tanul ki egyetlen szakmát se, nem dolgozik éjjel nappal, valójában nem csinál semmi mást, mint Manit nyomtat és ügyel arra, hogy a Manit a szigeten megfelelő módon használják (miközben megígéri, hogy a Manit ő, a kibocsátó, valós értéken visszavált - amire még rátérünk).

Első megközelítésre ez az elrendezés teljesen ártatlannak, és hasznosnak tűnik, de nézzük, milyen következményekkel járhat a bankárra és a 49 másik emberre! A 49 ember ha Manihoz akar jutni, hogy vehessen magának ezt vagy azt, keményen dolgoznia kell, ami többé-kevésbé természetes, de mit kell tennie a bankárnak ahhoz, hogy vegyen magának valamit? Kell neki órákon keresztül lázasan dolgozni, hogy Manihoz jusson? Nem kell! Neki csak nyomtatnia kell Manit, amiért mindent megkap a szigeten, amire csak szüksége van. Végeredményben a szigeten élő 49 embernek dolgoznia kell, hogy Manihoz jusson, de a bankárnak nem kell tényleges munkát végeznie. A bankárnak csak azt kell megszervezni, hogy Manit tudjon nyomtatni, és biztosítania kell (ígérgetéssel, de ha szükséges erőszak alkalmazásával), hogy a szigeten lakó emberek minden üzleti tranzakcióhoz a Manit használják. A visszaváltási ígéret nem ér egy kalap sz@rt se, mert soha, senki nem akarja visszaváltani, hiszen a pénz nagyon hasznos szerepet tölt be. Minek váltanák vissza bármire, amikor akármit megkapnak érte, amit csak akarnak.

Ebből az elrendezésből napnál is világosabban kitűnik, hogy a bankár javakhoz, és szolgáltatásokhoz jut anélkül, hogy bármi más adna értük, mint a számára rendkívül könnyen és olcsón előállítható papír Manit. Ezen kiváltságos helyzet fenntartása végett a bankárnak kényszert kell alkalmaznia annak bebiztosítására, hogy a szigetlakók egymás között kizárólag az általa előállított Manit használják. Ilyen értelemben úgy viselkedik, mint egy bűnöző, erőszakos úton jut javakhoz. A kényszer alkalmazását pedig könnyen meg tudja szervezni, hiszen a nyomtatott Maniért annyi zsoldost fogadhat fel, amennyit csak akar.

Ez az elrendezés addig marad érvényben, amíg a szigetlakók kereskednek egymással, miközben a bankár minden kikötés nélkül nyomtathatja a Maniját. És itt most „kikötés” alatt azt értjük, hogy az általa kinyomtatott Mani mögött nincs semmi fedezet (például arany, ezüst vagy valami értékes áru, mint például tűzifa), csak ígérgetés.

Ennél a pontnál minden gondolkodó ember felteszi a kérdést, ha a bankár által kibocsátott Mani mögött nincs semmi fedezet, akkor mi a Mani tényleges értéke, hiszen valójában semmi más, mint szép színesre kinyomtatott papír cetli? Nos, a fentiekből kiderül, hogy mi a Mani tényleges értéke, az hogy a szigetlakók elfogadják egymástól úgy, mintha lenne neki értéke. Vagyis a Mani értéke virtuális, arra a feltételezésre támaszkodik, hogy ha tegnap, tegnap előtt 20.000 forintért kaptam 20 kg sertéshúst, akkor holnap is fogok kapni.

Gondolom már rég észrevetted az analógiát a szigetlakók Manija és az egész világon elfogadott dollár között, de mielőtt ezt a vonalat fejtegetnénk, előbb még folytatnám a szigetlakókkal, mert néhány dolgot még meg kell értenünk. A szigeten ugyanis az előállított javak (és szolgáltatások) kialakult árára hatást gyakorol a kinyomtatott Mani mennyisége. Ez azt jelenti, hogy egy gyapjúpulóver ára nem fog 12 Mani maradni az idők végezetéig. Miért? Tételezzük fel, hogy a sziget 50 lakójának a birtokában összesen 50.000 Mani van és egy felnőtt tehén ára 400 Mani, mivel ezért az összegért válna meg tőle a gazdája, de azt is ki kell jelentenünk, hogy a tehenet egyetlen ember, a mészáros akarta csak megvenni ezen az áron.

Most tételezzük fel, hogy a bankár nyomtat még 10.000 Manit, és ebből 400-400 Manit kikölcsönöz két embernek, akik ezek után szintén meg akarják venni a tehenet. Igen ám, de ebben az esetben az eredetileg egy potenciális vevő helyett egyszeriben három lesz, amit a tehén tulajdonosa észlelvén, azonnal felemeli a tehén árát 500 Manira, amit már csak egy ember hajlandó megfizetni, aki valószínűleg a mészáros lesz. Végeredményben a szigeten egy kis infláció keletkezett, aminek az oka az, hogy a meglévő és vételre felkínált árura több kinyomtatott Mani jut, mint ami kívánatos.

Mindez ideig egyetlen egy távoli szigetet vizsgáltunk fizetőeszköz szempontjából. Most tételezzük fel, hogy ilyen szigetből egymáshoz viszonylag nem túl messze tíz darab is van, amelyek mindegyikén ugyanez játszódott le, csak más szigeteken a pénzt nem Maninak hívják, hanem Kaninak, Laninak, Paninak, Raninak és így tovább.

Ekkor az első sziget bankárának az jut az eszébe, ha a másik 9 sziget lakóit is rá tudná venni, hogy az ő Maniját használják, akkor az, neki gazdaságilag igen hasznos lenne. Például tételezzük fel, hogy az egyik szigeten hatalmas mennyiségű tűzifa található, amire nagy szükség lenne az első szigeten is. Ha a bankár ehhez a tűzifához hozzá akar jutni, akkor cserébe valami értékes árut kellene adnia, például teheneket vagy gyapjúpulóvereket. Ha azonban rá tudja venni a másik sziget lakóit, hogy ők is fogadják el a Manit, mint fizetőeszközt, akkor értékes áruk helyett mindössze nyomtatni kellene még több Manit. A kérdés az, hogy tudja őket erre rávenni?

A megoldás a következő. A sok tűzifával rendelkező szigeten kiválaszt magának egy családot, akit kinevez a sziget királyának. Hogyan? Hát, ahogy a mi Mátyás királyunkat. Ha jól emlékszem Szilágyi Mihály a Duna jegére felsorakoztatta a hadseregét, amit a királyválasztó urak meglátva, azonnal megszavazták Mátyást.

Az első sziget Mani kibocsátójának is van zsoldos serege, végtére is Mani van bőven, tudja őket fizetni.ogyan?Ho Ezt követve ezzel, az általa megválasztott királlyal köt egy szerződést, aminek értelmében a király a tűzifát Maniért fogja árulni, cserébe a bankár fizikai erővel (zsoldos katonák) biztosítja, hogy a király megtarthassa a hatalmát és törvénybe iktatják, hogy a szigeten fellelhető minden tűzifa a király tulajdonát képezi, jóllehet ő is csak egy lakója az adott szigetnek.

Ennek egyenes következménye az lesz, hogy a Mani már nem csak az első szigeten, hanem a tűzifás szigeten is elfogadott fizetőeszközzé válik. Mi lesz ennek a pénzügyi hatása az első szigeten? A sziget lakói jobban fognak élni, mert ettől kezdve az első sziget lakói saját pénzükkel hozzá fognak tudni jutni az értékes tűzifához, ugyanis a bankár gondoskodni fog arról, hogy a Mani nyomtatásból származó előnyből egy bizonyos rész átszálljon az első sziget lakóira is. 

De ez nem minden, az „ügyletnek” érzékelhető hatása lesz az összes többi szigeten is. Ugyanis az összes szigeten szükség van tűzifára, de a megvételhez szükségük lesz Manira, mert a tűzifát kizárólag Maniért adják, semmi más pénzt nem fogadnak el. Manira viszont csak úgy tudnak a többi sziget lakói szert tenni, ha olyasmiket gyártanak, amit el tudnak adni az első szigeten, mert csak ott kapnak érte Manit, ráadásul az első sziget lakói, kihasználva monopol helyzetüket, sokkal kevesebb Manit fognak adni a többi sziget lakóinak az általuk előállított javakért, mint amennyit azok érnek.

Közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a bankár és szigetlakó társai a többi szigeten végzett munka gyümölcsét fedezetnélküli papírpénz fizetése ellenében kapják, gyakorlatilag ingyen. Az első sziget lakói egyre jobban fognak élni (hiszen a többi szigeten értük is dolgoznak), a bankár pedig egyre gazdagabb lesz, amit részben arra használ fel, hogy hadsereget tart és hadászati eszközök gyártására ösztönzi saját szigetének a lakóit (honfitársait).

Az csak természetes, hogy ilyen elrendezés mellett a bankár által kibocsátott Mani uralni fogja az ismert világot (esetünkben tíz szigetet) és amennyiben a többi sziget, de különösen az, ahol a tűzifát előállítják, nem fogadná el többé a Manit, mint fizetőeszközt, a bankár befolyása és vagyona drasztikusan lecsökkenne. Természetesen ez a bankár anyagi érdekét rendkívüli módon sértené, ezért mindent megtesz, hogy ez ne következzen be. Először diplomáciai illetve gazdasági eszközöket alkalmazna, de amennyiben ezek nem vezetnek a kellő eredményhez a bankár (mint egy bűnöző) erőszakhoz folyamodna, vagyis hadseregével megszállná a tűzifát előállító szigetet, és nem engedné meg, hogy tűzifájukat más pénzért is eladják. 

Ez a rendkívül aljas eljárás itt folyik az orrunk előtt. A bankárt úgy hívják, hogy FED (Federal Reserve Bank = Szövetségi tartalékbank), a Mani nem más, mint a dollár, és a tűzifát előállító sziget például Szád Arábia vagy éppen Irak. A tűzifa pedig természetesen a nyersolaj. Jó-jó, vethetjük fel, de az olajsejkeken kívül ott vannak még a franciák, angolok, oroszok, meg a kínaiak is. Hogy juthattak el idáig? A II. világháború vége felé, amikor a szövetségesek győzelméhez már nem férhetett semmi kétség (és az USA kivételével gazdaságilag valamennyien a padlón voltak), amerikai kezdeményezésre megszületett a Bretton Woods nevéhez fűződő megállapodás, aminek értelmében 35 amerikai dollár 1 uncia (kb. 31 g) színarannyal egyenértékű, és az USA vállalta, hogy kérésre 35 dollárért ad is 1 oz aranyat. Ez ugye azt jelentette, ha valamelyik ország jegybankjának a pincéjében 35 millió dollár lapult, az olyan volt, mintha 1 millió oz, vagyis 31 tonna arany lenne elraktározva. A különböző országok által kibocsátott helyi valuták fedezete arany helyett, az arannyal egyenértékű dollár lett. Ezen kívül a világkereskedelem is dollárban bonyolítódott [ennek ellensúlyozására jött létre a KGST, ha még emlékszünk erre a rövidítésre].

A Bretton Woods megállapodás mögött (amerikai sugallatra) az a logika állt, hogy ha minden valuta mögött dollár fedezet van, akkor a különböző országok csak annyit nyomhatnak a pénzükből, amennyire dollár (arany) fedezet van, tehát sehol se lesz infláció. Vegyük azonban észre, hogy Bretton Woods után a Föld országai hatalmas mennyiségű dollárt szippantottak fel, hogy jegybankjaik pincéjét megtöltsék, amiért cserébe nagymennyiségű árut adtak. A rendszer beindításakor az USA zöldre nyomtatott papír darabkákért cserébe valódi értéket kapott. Amerika könnyen megengedhette magának, hogy a világpiacon bármit megvegyen, mert papírdollárral egyenlített. A világban nem csak a jegybankok széfjeiben halmozódott fel dollár, de a kisemberek millióinak szalmazsákjaiban is.

1968-ban az USA a Brettom Woods megállapodást egyoldalúan módosította úgy, hogy ettől kezdve a dollárt kizárólag jegybankok válthatták át aranyra. A szabad piacon viszont az arany ára emelkedni kezdett. 1972 végére elérte a 44,20 $/1 oz. arany. Tekintettel arra, hogy az USA kereskedelmi mérlege 1970-ig soha nem mutatott hiányt, a dollár „hígulását” kizárólag a túlköltekezés okozta, aminek fedezete a dollár bankjegyek nyomtatása volt. A kibocsátott dollár mögött az aranytartalék az eredeti 60 % helyett 1970-re 22 %-ra esett. Egyszerű szavakkal élve az amerikai infláció jóval meghaladta a nyugat európai államok inflációját. Ezt egyetlen adattal kívánom alátámasztani. 1949-ben 1 $ = 4,2 DM, míg 40 évvel később, 1998 decemberében 1 $ már csak 1,67 DM-et ért. 

1971-re már veszedelmesen sok dollár volt kint a világban, aminek már tört részére se volt elég az Amerikában őrzött (Fort Knox) arany. Amerika egy ideig az IMF (Nemzetközi Pénzügyi Alap) segítségével próbált ügyeskedni egy úgynevezett SDR (Special Drawing Rights = Különleges Lehívási Jog) közbeiktatásával, ami lényegét tekintve „papírarany” volt. Ekkor a francia köztársasági elnök, a nem kifejezetten Amerika barát Charles de Gaulle a birtokukban lévő dollárt át akarta váltani aranyra. Nixon amerikai elnök ekkor arra hivatkozva, hogy a 35 dollárért cserébe kapott aranyat a szabad piacon közel 10 dollár profittal lehet értékesíteni, egy csapásra kinyírta a Bretton Woodsi megállapodást, és megszüntette a dollár aranyhoz való kapcsolását. 1973-tól kezdve az arany szárnyalni kezdett és soha többé nem lehetett 1 uncia aranyat 35 dollárért vásárolni. Pillanatnyilag 1 oz. arany 1.260 $. Az aranyár lekérdezése: http://aranypiac.hu).] 

De 1971-ben más is történt. Amerika megállapodott az OPEC-cel (Nyersolajat exportáló országok szervezete), hogy a nyersolajat kizárólag dollárért adják el a piacon. Csakhogy a nyersolaj iránti kereslet évről évre egyre nagyobb mértékben nőtt, hiszen ez lett a modern gazdaság motorja, így logikusnak tűnt, hogy minden más árut is dollárban jegyezzenek az árutőzsdéken.

Nem csoda, hogy Amerika egyre többet és többet importált a gazdaságilag feltörekvő országokból, hiszen közönséges papírpénzzel fizetett érte, aminek értéke mindössze az volt, hogy a világon bárki elfogadta és hajlandó volt érte adni igazi értéket képviselő árut vagy szolgáltatást. A nagy dáridóból az állam is kivette a részét, az USA kormánya megállás nélkül bocsátotta ki az államkötvényeket, amiket Kína, Japán, India, Dél Korea és mindenki más gondosan begyűjtött, és tartotta markát a kamatokért. Kamatok? Hát persze, hiszen az is csak nyomtatott papír volt.

Ez a mértéktelen eladósodás oda vezetett, hogy 2008. végére a világon szabadon lézengő amerikai állampapír értéke a 8.500.000.000.000 (amerikai kifejezéssel élve nyolc és féltrillió) dollárt átlépte

De nem csodálkoznék, ha az USA által a Világra rásózott dollár tényleges mennyisége ennek az összegnek a többszöröse lenne. Amerikának minden oka megvan, hogy a valóságot elkendőzze és ehhez ragyogó apparátussal rendelkezik, például a CIA, akinek emberei ott vannak minden egyes bársonyos, narancssárga, egy egyéb színű forradalom, hatalomváltás, stb. mögött.

Az pedig csak természetes, hogy Amerika ragaszkodik ahhoz, hogy a dollár „tartalék valuta” maradjon. Az egész világ elfogadja, hogy az USA tovább költekezve, valós árukért papírpénzzel fizessen. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy belássuk Amerika egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy Irak Euróért adjon nyersolajat.

Most viszont a geopolitikailag fojtogatott Irán akar áttérni a dollármentes elszámolásra, amit Amerika megint nagyon nem akar. Megoldás? Kijelentik, hogy Irán veszélyt jelent az egész emberiségre, mert urándúsításba kezdett (ami a korábban megkötött szerződések szerint számára tökéletesen legális) és nukleáris fegyvereket akar előállítani. Meg kell tehát támadni, az elnyomó rendszert meg kell szüntetni, demokratikus választásokat kell tartani. A többiről majd a CIA gondoskodni fog. Egy bábkormány felállítása, amelynek jól megfizetett tagjai minden olyan szerződést alá fognak írni az USA-val, ami garantálja a dollár hegemóniájának a további fenntartását.

Adollár „szituáció” és hatásai

A körülbelül 40 éven át tartó féktelen, amerikai kölcsönpolitika, és a hagyományos banki normák semmibevétele vezetett oda, hogy hatalmas vesztességek keletkeztek és a rendszer az összeomlás szélén áll, amit majd részletesen kifejtek. Ami némileg meglepő, hogy ez a fentebb már érintett „kapitalista filozófia” ellenére következett be. Mit értek ez alatt? A globalizáció (tőke, munkaerő, áru szabad vándorlása) ráerőszakolása az egész Harmadik Világra, azaz kikényszerítették tőlük a védővámok eltörlését, az állami tulajdon - nagymértékben valós érték alatti - privatizálását. Amikor viszont Amerikára kerülhetett volna a sor, akkor hipokrita módon demonstrálták azt, hogy nem engedik a pénzintézeteik összeomlását az agyonajánlott szabadpiaci erők hatására. A Nyugat a szabadpiac törvényeit simán felrúgta a várható, hátrányos következmény bekövetkezése előtt. A bankok elzarándokoltak saját kormányaikhoz és kérték a megmentésüket. Az uralkodó elittel összejátszó Kormányok pedig dollár és euró milliárdokat lapátoltak be a bankokba.

Amerikában olyan hatalmas hiányokra derül fény, hogy a kormány semmi mást nem tud tenni, mint újabb és újabb dollár milliárdokat nyomtat és önti a rendszerbe. 2008. Novemberében az USA kongresszusa 700 milliárd dollár „segítségről” vitázott, majd döntött, de a valóságban - bizonyos financiális szakember szerint - hetente 1000 milliárdot juttat a rendszerbe, az állampolgárok tudta nélkül.

Ez az újonnan kinyomott pénz pillanatnyilag megvédheti a bankokat az összeomlástól, de valójában nem történik több mint az adósságprobléma egyik helyről a másik helyre való átcsoportosítása. A kinyomtatott pénz a bankokon keresztül bejut a gazdaságba, ahol egyre több papírpénzért kérnek cserébe változatlan mennyiségű árut, vagy szolgáltatást. Ahogy ezt a korábban ismertetett szigetvilág mészárosának esetében láthattuk, ez inflációt eredményez. Az előttünk álló hónapok és évek alatt tanúi lehetünk a dollár hiperinflációjának. Az egyetlen kérdés az, hogy ez milyen mértékben húzza magával a többi valutát: eurót, rubelt, jent, jüant, stb.? Végül is kimondhatjuk a verdiktet, a bankok deficit problémáját bűnös módon áthárítják a tömegekre. Ne beszéljünk félre, ez egy kolosszális, és univerzális tudatos lopás, egy olyan lopás, ami a szabadpiac rendszerén kívül semmi körülmények között nem lenne lehetséges. [2008 végén a dollár viszonylagos szilárdságát az adta, hogy a megijedt és bizonytalan befektetők pénzüket amerikai államkötvényekbe fektetik, amit ugyan veszteségesnek tekintenek, de ezt a veszteséget kisebbnek gondolják, mint amit egyéb más befektetési lehetőségek esetében feltételeznek.]

Nincs rá szükség, hogy az emberektől ténylegesen ellopják a nehezen megkeresett pénzüket. Lehet az a pénz páncélszekrényben, vagy a matracban, a megtakarított pénz vásárlóértékét folyamatosan elszívják azok, akik megkapják az újonnan kinyomtatott pénzt, vagyis a bankok. Minél több dollárt nyomtatnak és helyeznek forgalomba, a kint lévő dollár (és a dollárhoz kapcsolt más valuták) annál nagyobb részét lopják el.  

Nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsot adnom bizonyos pénzügyminisztereknek, de dollár tartalékokat felhalmozott központi bankoknak (szerencsére a MNB nem ilyen) meg kellene szabadulniuk dollárjaiktól, és kereskedelmi forgalmukat saját valutájukban kellene bonyolítani. De mi történjen azután? Úgy néz ki, az se lenne megoldás, ha egy új Bretton Woods megállapodás létrejönne és visszatérnének az aranyalaphoz, mert nem lenne rá semmi garancia, hogy amint valamelyik világhatalom túlsúlyba kerül, nem húzná ki magát az egyezmény alól.

A probléma igazi megoldása a jelenlegi kapitalista modell megváltoztatása lenne, amely ilyen visszaéléseket lehetővé tesz. Tudom, hogy néhány évtizedes létező szocializmus után a következő mondat nehezen emészthető, de tudomásul kell vennünk, ahogy a szocialista tervgazdaságról kiderült, hogy működésképtelen, ugyanúgy látnunk kell, hogy a kapitalista szabadpiac is csődöt mondott. A világnak keresni kell és meg kell találni egy olyan modellt, amelyik a financiális rendszert megbízhatóbban kezeli. Akinek kétségei lennének az előző állításommal kapcsolatban, az olvassa el figyelmesen a következő statisztikát. 

A kilencvenes években a világ 358 leggazdagabb emberének vagyona egyenlő volt a világ legszegényebb 2,3 milliárd emberének éves jövedelmével. A világ 200 leggazdagabb embere 1994 és 1998 között vagyonát megduplázta, túllépve az 1.000.000.000.000 $-t. A világ 3 leggazdagabb emberének vagyona a 600 millió lakóssal rendelkező, legelmaradottabb ország éves GDP-jével volt egyenlő. 1980 és 2000 között az amerikai társadalom leggazdagabb 1 százalékának jövedelme több mint megduplázódott, a leggazdagabb 1 ezreléknek pedig több mint megháromszorozódott. 1985-ben a 400 leggazdagabb amerikai összvagyona 238 milliárd $ volt, ami átlagosan fejenként 600 millió $ jelentett. Az inflációval kiegyenlítve 20 évvel később ez a fejenkénti átlag 2800 millióra nőtt. 2005-ben a 400 leggazdagabb amerikai összvagyona 1.130.000.000.000 dollár volt, ami több mint Kanada GDP-je. (adatforrás: Introduction to ‘The Limits of Capitl, David Harvey, Verso kiadás, 2006)

Egy olyan gazdasági rendszer, amely ilyen eredményeket produkál, nem tartható fenn. Az egyre növekvő egyenlőtlenség törvényszerűen el fog érkezni egy robbanóponthoz. Tudom, ez is szeminárium ízű, de ennek ellenére igaz. „Forradalom akkor tör ki, amikor az uralkodó osztály már nem képes fenntartani, az elnyomott proletáriátus pedig már nem hajlandó eltűrni a kizsákmányolást.” Ez nem csupán az én lázálmom. Olvassuk el a következőket: www.newsmax.com/headlines/military_domestic_use/2008/12/23/164765.htm

US Military Preparing for Domestic Disturbances: Az amerikai hadsereg felkészült a hazai lázadásokra. Vagy pedig http://tinyurl.com/85qd48 US Army Ready if the Downturn Gets out of Hand: Az amerikai hadsereg készen áll arra az esetre, amennyiben a megpróbáltatások kezelhetetlenné válnának.

Úgy tűnik az amerikai elit felkészült a lázongásokra, de a felkészülés helyett talán okosabb lenne megvizsgálni az okokat, miért lehetséges egy lázongás? Milyen oka lehet rá az embereknek? Biztos, hogy a FED intézményét fenn kell tartani? Egyáltalán, hogyan működött a FED? Állítólag minden jegybank elsőszámú kötelessége az infláció elkerülése. Járai Zsigmondtól ezt éveken át hallottuk, amikor a MNB irányadó kamatlábát magasan tartotta, egyesek szerint lehetetlen helyzetbe hozva a magyar gazdaságot.  

Minden esetre 1913-óta, vagyis a FED megalakulását követően a mai napig a dollár elveszítette értékének 95 százalékát. Az 1913-as dollár ma 20 dollárt ért. Összegezve 95 év alatt 95 % értékcsökkenés. Ez nem nevezhető sikeres infláció ellenes harcnak. A FED másik szerepe a recessziók elkerülése lenne. Ami azt illeti ebben se jeleskedett. Az alábbiakban táblázatba szedtem az elmúlt évszázad gazdasági visszaeséseit és a visszaesés vagyonjogra vonatkoztatott (equity) százalékos mértékét.

1916-1917: 40 %

1919-1921: 47 %

1929-1932: 89 % [az úgynevezett nagy gazdasági világválság]

1937-1938: 49 %

1939-1942: 40 %

1946-1947: 25 %

1957         : 20 %

1961-1962: 27 %

1966         : 19 %

1968-1970 : 33 %

1973-1974: 45 %

1980-1982: 20 %

1987          : 33 %

1990          : 19 %

1998          : 19 %

2000-2002: 49 %

2007.X.-től 50 % [a lefelé csúszás folytatódik]

Ez összesen 17 gazdasági visszaesés megközelítőleg 90 év alatt. 1989-ben kár volt Marx Tőkéjét bedobni a kukába. Minden esetre a táblázat áttekintése után nyilvánvaló, hogy a 29/33-as 89 %-os visszaesés után második helyen a mostani áll a maga 50 százalékával, de ugye nem állunk még meg. Jobb összehasonlítást ad a következő adat. 29/33-as válság első évében a részvénypiac (Dow indikátor) 38 %-os csökkenést mutatott. Most egy év alatt a visszaesés 40 % volt. Nem vetem el messzire a sulykot, ha azt állítom, hogy idővel a jelenleg kibontakozóban lévő világválság equity visszaesése a 95 százalékot is elérheti.

Tibor bá blogja (219) Öntsünk tiszta kamatot a pohárba (eszmefuttatás)

Azt szokás mondani, hogy a prostitúció olyan régi, mint maga az emberiség. Ez a megállapítás azonban nem a prostitúció kiváltsága, többek között érvényes még a kamatra is, aminek egyik bizonyítéka, hogy már a Biblia is foglakozik vele. A társadalmakban élő emberiségben mindig voltak olyan egyedek, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag, „pillanatnyi” pénzzavarban, megélhetési problémába estek, amin a társaitól való kölcsönkérés segíthetett. A dolog érthető addig a pontig, hogy ha valaki hiányt szenved, akkor kölcsönkér. De mi motiválja a kölcsönadót a javak ideiglenes átengedésére? Természetesen a kamat. Vagyis a kölcsönadó valamivel többet kap vissza, mint amennyit kölcsönbeadott. Mi van akkor, ha a kölcsönadó nem kér kamatot? Elvégre a közvetlen megélhetéséhez nem szükséges pénzét, ha kölcsönadja, majd visszakapja, semmi vesztesség nem éri. Nem, kivéve azt az esetet, ha a pénzének bottal ütheti a nyomát. Vagyis, a kölcsönadó legjobb esetben is „pénzénél” marad, de mindenféle ellenszolgáltatás nélkül felvállal egy felesleges rizikót. Ezt a rizikót kompenzálja a kamat. Leszögezhetjük, ha nincs kamat, akkor nincs kölcsön se, mert a potenciális kölcsönzőt semmi se motiválja a rizikó felvállalására. Az viszont belátható, hogy többet visszafizetni, mint amennyit az ember kap, egyáltalán nem kellemes. Ebből következik, hogy a pénzkölcsönzés, mindenképpen egy potenciális konfliktus forrása.

Ehhez hasonló a főbérlő-albérlő kapcsolat. A főbérlő bérleti díjat kér az albérlőtől, aki, amennyiben lakni akar valahol, kénytelen megfizetni a bérleti díjat. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezt is fel lehet fogni kamatnak. A főbérlő, tőkéjéből vesz egy házat, aminek egy részét kiadja bérbe.) A bérlemény mögött „holt tőke” lapul, ami különben a tulajdonosának nem hozna semmi hasznot. Viszont a gyakorlatban az tapasztalható, hogy a bérleti viszony létrejöttével egy különleges pszichés helyzet áll elő. Az albérlő megfeledkezik arról, hogy a tulajdonos a bérleményhez nem ingyen jutott. Az ősi vadászó-gyűjtögető szellem felülkerekedik, és azt az érzést erősíti, hogy itt van „valami”, amire láthatóan nincs senkinek szüksége, tehát „találtam”, kvázi az enyém lett, szabadon felhasználhatom. Természetesen a társadalomban kialakult szabályok ez ellen szólnak, de az albérlő mégis úgy érzi, hogy ki van használva. Ezzel szemben, a főbérlő a tőkéje után járó kamat (lakbér) mellett, azt is elvárná, hogy az albérlő a bérleménnyel úgy bánjon, mintha a sajátja lenne. Nem akarja tudomásul venni, hogy a bérleti díj azért magasabb, mint a bérlemény értéke után járó elérhető, kereskedelmi kamat, mert a bérlemény - ellentétben a nyers tőkével - állaga használat közben romlik. Mivel ez megfogalmazhatatlan, ezért az állagromlás mértékével a tulajdonos sosincs megelégedve, azt mindig többnek találja, mint az optimum (ami természetesen nulla lenne), az albérlő pedig frusztráltságából adódóan, mindig többet ront az állagon, mint amennyi indokolt lenne.

Hasonló pszichés ellenérzet alakul ki egyszerű, kamatmentes, baráti pénzkölcsönzés esetén is. Az adós a kölcsönnek hamar a seggére ver, mintha a sajátja lenne, és a visszafizetéshez nemigen fűlik a foga. Tendál afelé, hogy elfelejtkezzen róla, annál is inkább, mert a kölcsönnek semmi kézenfekvő nyoma nincs, „felélte”.  Ez rendszerint a barátág rovására megy, mert az adós kerülni kezdi a hitelezőt, bízva az „elévülésben” azaz a szép csendes elfelejtésben. Aki már néhány évtizede kint van az Életben, az egészen biztos találkozott már a jelenséggel. A kölcsönt folyósító még akkor sincs biztonságban, ha a kölcsönügyletről írásos szerződést kötnek, mert nemfizetés esetén nincs más mód, mint a polgári peres eljárás, aminek a beindítása eleve újabb költség felvállalását jelenti. A tartozás megítélése pedig semmiképpen nem jelenti a kölcsön visszaszerzését, mert maga a behajtás intézménye se tökéletes. A hitelt folyósító kockázata tehát tetemes, nem csoda, ha a kölcsön után kamatot kér.

A hitel tehát egy szükséges rossz, mert egyik oldal sincs megelégedve a lehetőségekkel. Az adósnak nem tetszik, hogy többet kell visszafizetni, mint amennyit kapott. A hitelezőnek pedig az a baja, hogy néhány százalék nyereségért túl nagy kockázatot vállal. A dilemma feloldására találták ki a jelzáloghitelt, amikor is a kölcsön visszafizetésének biztosítására, az adós a hitel összegénél nagyobb értéket ajánl fel fedezetként nemfizetés esetére. Ebben az esetben a hitelezőnek nem kell idegeskedni, az adósnak viszont igen, mert fizetésképtelenné válás esetén jelentős veszteség éri. Legokosabb lenne tehát, ha hitelügyletre sose kerülne sor. De bizony kerül.

A kölcsön felvételének célja három csoportba sorolható: 1) spekulációs célra. 2) beruházásra. 3) személyes felhasználásra. A spekulációval ne foglalkozzunk, mert annak erkölcstelenségéhez nem fér kétség. A beruházásnál azt kell megvizsgálni, hogy a beruházás által lehetővé tett termelésből kigazdálkodható-e a kamatteher és a tőke folyamatos visszafizetése. Ha ez a gazdaságossági számítás alapos, és mindenre kiterjedő, akkor ésszerű élni vele. A személyes felhasználású hitelfelvétel célja minden esetben az a törekvés, hogy az adós előbb jusson javakhoz, mint ahogy annak ellenértékét megkereste. Tulajdonképpen ez nem más, mint a „jövő előzetes felélése”. Erre a legtipikusabb példa a gépkocsi és a lakás (de természetesen sok más dolog is van külföldi utazástól kezdve a plazma TV-ig bármi). Arról van szó, hogy egy állampolgár nem hajlandó várni 5 évet, hogy összejöjjön neki 3 millió forint, amin megveheti azt a gépkocsit, amire vágyik. Felvesz tehát 3 millió forint hitelt, azonnal megkapja a gépkocsit, amire 5 év alatt havi részletekben kifizet 4 millió forintot. Neki tehát, 1 millió forintjába került az, hogy nem várt néhány évet. A másik - emberileg nagyon is érthető - eset a lakásvásárlásra felvett hitel. Tekintve, hogy senkit se szülnek meg az utcán, minden gyerek egy lakásban nő fel, a helyzet rendszerint az, hogy a fiatal felnőtt egy idő után nem hajlandó se a szüleinek, se az anyósának a lakásában lakni, hanem önálló lakást akar önmagának és családjának. Egy önálló lakás megvásárlása azonban súlyos milliókat jelent, amivel természetesen nem mindenki rendelkezik. Milliók összespórolása viszont hosszú évekig tart, marad tehát a kölcsön felvétele 15-20-25 évre. Az csak természetes, hogy ilyen módon a lakás árát a vevő kétszer-háromszor fizeti ki. Ennyibe kerül a várakozás, a kényelmetlenség elkerülése. Hogy megéri-e, azt mindenkinek magának kell eldönteni, és itt kezdődik a baj.  

Az Emberiségnek van néhány kollektív „gyengesége” (tisztelet a kivételnek). Ezek közül kettőre szeretném hívni a figyelmet: nincs önmagával tisztában, hibás az időérzéke. Bizonyos körülmények között, az előző generációval egy fedél alatt élni, kifejezetten kellemetlen. Érthető, ha ennek elkerülése végett valaki hajlandó felvállalni extra költséget. Vagyis, bár a lakásvásárlásra felvett hitel kamatai sose térülnek meg - ellentétben a beruházásokra - emberi szempontokból ítélve indokolt. Azonban el kellene kerülni az átesést a ló másik oldalára. A szülői ház 3*4 méteres kisszobájából nem feltétlenül kell beleugrani egy 84 nm-es lakóparki luxuslakásba, hanem a lehető legolcsóbban kellene megúszni a kényszerügyletet. És most jön a svédcsavar. Tőkével rendelkező emberek a tőkéjük hozadékából akarnak megélni, ami teljesen természetes. Csakhogy egyesek nem akarnak bajlódni a beruházással és a vállalkozással, sokkal egyszerűbbnek vélik tőkéjük kamatra történő kikölcsönzését, amiből ragyogóan meg lehet élni. Ezeknek az embereknek közvetlen érdeke, hogy mások, minél többen, kölcsönt akarjanak felvenni. Következésképpen, „megkörnyékezik” a potenciális adósokat, és minden lehetséges trükköt bedobnak, hogy tőkéjüket kölcsön adhassák. Így válik a társadalom hatalmas hányada adóssá. Ez azonban szigorúan magánügy, végül is mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Azt viszont nem tartom etikusnak, hogy amikor egy-egy ilyen eladósodott polgártárs rossz döntése miatt bajba kerül, akkor a hátrányos anyagi következményeket a társadalom nyakába akarja sózni. Döntéséhez nem kért tanácsot, amit főzött egye meg.   

Van viszont olyan helyzet, amikor az állampolgár nem vesz fel kölcsönt, nem tartozik senkinek és okos beosztással él, ellenben, felveszi helyette és nevében az állam. Ez az a helyzet, aminek kitárgyalására az egész posztot felépítettem.

Sokat volt szó róla, és sokszorosan bebizonyosodott, hogy az állam rossz gazda. Rosszul bánik a vagyonnal, ráfizetéses ott, ahol könnyen lehetne nyereséges. Ennek oka az, hogy az állam egy elvont fogalom, ami fizikai megjelenés hiányában nem tud vezetni. Az államot tehát egy élő személy helyettesíti, aki mint igazgató igazgatja az állami tulajdonban lévő gyárat, de szem előtt nem a tulajdonos - vagyis az állam - hanem saját érdekeit tartja. Már pedig a kettő nem ugyanaz. Ezért történtek és történnek a magánosítások. Van azonban egy terület, amit nem lehet magánosítani, ez pedig az államháztartás. Az állam működése, és kötelezettségeinek az ellátása ugyanis pénzbe kerül, és ezt a pénzt kizárólag adókból, illetékekből, jövedékekből, megvámolásból, pénzbüntetésből tudja beszerezni. Ezek közül természetesen főtétel az adó. Ez eddig rendben is lenne, de gyakran előfordul, hogy maga az állam szorul kölcsön felvételére, mert a rendelkezésére álló bevételből nem tudja fedezni a kiadásait. Az állam tehát kölcsönt vesz fel, amit kamatokkal növelve az állampolgároknak kell visszafizetni, természetesen adók formájában. A korábbiakban a személyi kölcsönök felvételénél finoman bár, de éreztettem, hogy a kölcsön felvétele gazdaságilag nem indokolt, kizárólag az egyén pillanatnyi kellemét fokozza a jövője rovására. Kevésbé finoman emlékeztetnék Simicskó Lajos híressé vált mondására. „Hülyének lenni mindenkinek állampolgári joga”. A kérdés az, hogy van-e az államnak joga hülyének lenne helyettem a nevemben? Természetesen nincs. Álláspontom szerint, az államkölcsön felvétele csak kifejezett vészhelyzetben, például háború, lehet indokolt, amikor egzisztenciális veszély fenyegeti az országot. Az semmi esetre se ok a költségvetési hiányra, hogy egy adott párt meg akarja nyerni a választásokat és ennek érdekében olyan pénzeket osztogat, amivel nem rendelkezik. Illetve az államkasszából egyszerűen kilop pénzt a kampányköltségek fedezésére.

Az államháztartási hiány (amit kizárólag kölcsönből lehet fedezni) mindenáron való elkerülésének oka roppant egyszerű. Ha bárki vagy bármi a folyamatos bevételéből (nyugdíj, fizetés, adó, stb.) nem képes kijönni, akkor semmi említésre méltó okot nem látok arra, hogy a következő évben ez megváltozna. Vagyis megint több lesz a kiadása, mint a bevétele azzal a különbséggel, hogy az előző évben felvett kölcsönnel tartozik, plusz annak kamatait is meg kell fizetnie. Szinte törvényszerű, hogy a következő évben a hiányt megint kölcsönből kell fedeznie, ami így egy úgynevezett adósságspirált hoz létre. A folyamatot nem csak erősíti, hanem fokozza is az a tény, hogy minél jobban el van valaki, vagy valami adósodva annál magasabb kamatra kap csak újabb kölcsönöket, aminek következtében egy idő után a hullámok átcsapnak a feje felett. A krónikus államháztartási hiányt produkáló országok először elveszítik az állami vagyont, majd az állampolgárok vagyonára és jövedelmük egyre nagyobb hányadára kerül sor. Egy ilyen nyomorúságos helyzetben a lakosság körében nő az elégedetlenség, és érzelmileg a financiális rendszer ellen hangolódnak. Így születik meg a predator-capitalism, aminek fordítása a „ragadozó-kapitalizmus”. Távol álljon tőlem, hogy a kapitalizmust megvédjem, de rá kell mutatnom, hogy az elsőszámú „bűnös” nem a hitelt kínáló, hanem a hitelt felvevő. Soha, senkit nem köteleztek arra, hogy ne várjon 3 évet, amíg egy gépkocsi árát össze tudja gyűjteni. Ne keressünk kibúvót. Az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartozik a másik embertárs rábeszélése valamire. Ha azt nem fogadjuk el, hogy a szüzességét elvesztett és teherbe esett lány azzal védekezik, hogy „de hát olyan szépeket mondott” akkor azt se fogadhatjuk el, hogy előleg lefizetése nélkül elvihettem az autót és még a Cascot is átvállalta 6 hónapig. De mi a helyzet állami szinten?

Egy ország miniszterelnöke, pénzügyminisztere nem 16 éves szűzlány, és nem is 23 éves, száguldásra vágyó fiatalember. Hanem egy ország sorsáért felelős, a közgazdasággal tökéletesen tisztában lévő, az átlagnál jóval tehetségesebb érett férfi (nagyritkán nő), aki tettének súlyával tökéletese tisztában van. Hogyan lehetséges akkor, hogy a világ országainak tucatjai vannak eladósodva nyakig, néha még azon is túl? Úgy, hogy a karvaly tőke megvásárolja a politikusokat és ráveszi őket arra, hogy az ország érdekének ellenébe kölcsönt vegyenek fel. Ha ez egyszer megtörténik, az ország soha a büdös életben nem tud kikeveredni az adósságból, és a véres verejtékkel megkeresett javak hatalmas hányadát elviszi a kamat.

Ok-e ez arra, hogy minden dühünkkel a karvalytőke ellen forduljunk? Álláspontom szerint nem. Ha egy keskeny folyóban egy krokodil garázdálkodik, és te ennek ellenére úgy döntesz, hogy átúszol a folyón, aminek következtében a krokodil kettéharap, nem a krokodilt kell hibáztatni a halálodért, hanem téged, mert senki nem kötelezett ara, hogy átúszd a folyót.

A magyar állam súlyosan el van adósodva (és a magyar háztartások hatalmas hányada is). Azonban ezeket a kölcsönöket mind a különböző kormányok, mind pedig a magánemberek saját elhatározásukból, önálló döntésük után vették fel. A játékszabályok előre ismertek voltak. A karvalytőkét lehet utálni, de a magánemberek esetében semmit nem lehet felróni nekik. Egészen más a helyzet állami szinten. A korrupció, a megvesztegetés büntető kategória. Az igazi bűnösök a politikusok. De őket a nép, a buta tömegek választják a hatalomba. És bármennyire is sajnálatos, ez nem fog megváltozni. Jó szándékú, zseniális közgazdászok ragyogó sémákat dolgozhatnak ki, még a megvalósításuk se lehetetlen, de hogy működni nem fog, arra mérget veszek. Minden megváltoztatható, minden lecserélhető, de a nép az marad, olyan, amilyen. 

P.S. Sokfelől hallottam, hogy Magyarországon néhány évvel ezelőtt előfordult, hogy egy bank kizárólag svájci frankban volt hajlandó kölcsönt adni. Kvázi, nem ő tehet az eladósodásról, hanem a bank. Nos, bemegyek egy fagylaltozóba és vaníliát kérek. Azt mondják, nincs vanília csak eper. Köszönöm, azt nem kérek, és kimegyek az üzletből. Állítólag az embernek szabad akarata van!                   

Vissza a múltba (21) A hetijegy

Gyermek és ifjúkoromban a BSzKRt. Illetve jogutódja a BKV a maitól eltérő jegyrendszert alkalmazott. A forint bevezetése után 50 fillérbe kerülő vonaljegy, ami megfelelt a mai jegyeknek, vagyis egyetlen járműn egyetlen utazásra szólt, azzal a különbséggel, hogy nem az utas „érvényesítette” a jegyet, azaz kilyukasztotta, hanem erre a célra fenn volt tartva egy kalauz, aki ellátta a három kocsiból álló szerelvényt, és a megállóknál ment át egyik kocsiból a másikba, ami a bliccelést abszolút biztossá tette.

A vonaljegyen kívül volt még a 70 fillérbe kerülő átszálló, ami három átszállásra jogosított, vagyis összesen négy különböző járatot lehetett vele igénybe venni. A közlekedési vállalat logikája az volt, hogy négy járat segítségével Budapest bármely pontjáról el lehet jutni bármely másik pontjára.

Az utazás megkezdésének idejét nem rábélyegzéssel jelezték, nem is lett volna rá technikai mód, hanem a jegyen található 24×4 apró kocka egyikének a kilyukasztásával, ami negyedórás pontosságot jelentett. Az átszállójegyen kilyukasztották még azokat a járatszámokat is, amiket az utas érintett. Illetve a háború előtt a villamosjegyen volt egy sematikus Budapest térkép is, amin az átszállási pontokat lyukasztották ki. A „pengős világban” a felnőtt átszálló 32 fillérbe került és fehér papírra volt nyomtatva, míg a gyerek átszálló 16 fillér volt és rózsaszín.

Horthy kormányzása alatt a BSzKRt. magánvállalkozás volt, és eszük ágában se volt kedvezményt adni. A sikeres kommunista hatalomátvétel után az államosított közlekedési vállalat létrehozta a hetijegyet, amire szükség is volt, mert valahol mindenkinek dolgozni kellett, a munkahelyre pedig heti hat alkalommal el kellett jutni, aztán persze onnan meg haza.

A „dolgozók hetijegye” 5 forintba került és a fent vázolt lyukasztási módszer segítségével napi kétszer 1 óra utazásra jogosított fel, azaz tulajdonképpen 14 darab átszállónak számított. A dolgozó hetijegy használatára csak dolgozók voltak jogosultak, amit igazolás után egy „dolgozó bérlettel” lehetett bizonyítani. A dolgozó hetijegy ezek szerint csak a bérlettel együtt volt érvényes. Aki nem tudta bizonyítani állami alkalmazását az kénytelen volt „sima” hetijegyet venni 6 forintért, de ilyen ember nemigen akadt. Ugyanilyen séma alapján működött a diák hetijegy is, ami viszont csak 2,7-be került.

Az akkori közlekedés megismeréséhez hozzátartozik még a járművek ajtóinak a működtetése is, amit nem a szerelvény vezetője irányított központilag, hanem bárki bármikor lenyithatta, illetve felhúzhatta. Az „ajtó” ugyanis nem volt más, mint egy vaspántokból összeállított „háló”, ami derékmagasságig volt felhúzható és lenyitható. Ezen kívül a meglehetősen szellős ajtó alatt volt a két fokból álló lépcső. Ez az elrendezés tette lehetővé, hogy a villamosról menet közbe le lehetett ugrani, de ugyanígy fel is. Ehhez az egész rendszerhez hozzátartozott még egy piros lámpa, és egy berregő. Mielőtt a vezető a szerelvényt elindította volna, amit a jobbra balra tekintgető kalauz kettős sípjele előzött meg, a piros lámpa az ajtó mellett kigyulladt, a berregő pedig elkezdett éktelenül kelepelni.

Aztán ahogy a szocializmus építése kezdett előrehaladni a BKV elkezdett veszteséges lenni. A veszteségek csökkentésének első módja a kalauzok megszüntetése volt, amit az ajtó mellé kirakott KN tábla jelzett: kalauz nélkül. Ez azonban már annyira újkori, hogy majd mindenki emlékszik rá. Nekem azonban van néhány személyes élményem a hetijegyekkel kapcsolatban.

A hetedik osztályt a Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utcai iskolában végezgettem jó pár tucat hason korú nebulóval (kisdiák) együtt. „Végezgetés” alatt azt kell érteni, hogy bejártunk az iskolába, de elsősorban csencselés (csere-bere) végett, mert, hogy a felnőttek is mindenütt azt csinálták. A háború miatt a fegyelem a béka feneke alá került, és ugyancsak a háború miatt a csencselés tárgyát a szokásos diák „áruféleségek” mellett lőszer, gyutacs, nyomjelző lövedék, és hasonlók képezték. Tanulásról szó sem esett.

Amikor apám ezt megunta átíratott az Istenhegyi út 32. alatt székelő iskola testvérekhez a nyolcadik évre. A „háborús tevékenységek” miatt a jól ismert hatalmas épület közepe teljesen beomlott, a jobb szárny pedig ahogy volt eltűnt. Ami megmaradt azt úgy, ahogy rendbe hozták és megpróbáltak tanítani. Bentlakás nem volt, illetve, aki nagyon akart bent aludhatott, de felügyelet és étkezés nélkül. Vagyis valamennyien „bejárók” voltunk.

Mint az már korábban kitűnt, mi a Vilmos császár úton laktunk, rézsút a Bazilikával. Innen kellet tehát átjárnom Budára. 1947-re a csak félig felrobbantott Ferenc József hidat (ami ma Szabadság-híd névre hallgat) összetákolták úgy, hogy villamos is közlekedhetett rajta. Ezért Pestről Budára, vagy fordítva Budáról Pestre mindenki körbe, a Szabadság-hídon át közlekedett, így természetesen én is. A hídon átérve a szerelvény élesen jobbra fordult, és elment a Gellért-hegy alatt, majd a Horváth-kert mellett elvonulva megérkezett a Déli-vasúthoz (amit azóta Déli-pályaudvarnak hívnak), ahol egy 180 fokos fordulattal rákanyarodott az Alkotás útra és végül a mai 59-es útvonalán elérkezett a Farkasréti temetőhöz. Én természetesen az Istenhegyi út lábánál leszálltam és gyalog felkaptattam a több száz méterre lévő internátushoz.

A szerelvény annyira tömött volt, hogy a diákok fürtökben lógtak az ajtókon, de még hátul az ütközőkön is ültek néhányan, és ami ma talán elképzelhetetlen még a kocsik között is lógva kapaszkodott néhány utas a menetközben gyorsan tovasuhanó sínek felett.

Jegykezelésről szó sem lehetett. A le és felszállás egy tortúra volt, mert a kocsi belsejében utazókat a lépcsőn lógok nem akarták leengedni, félve, hogy nem tudnak visszakapaszkodni korábban elfoglalt helyeikre. A leszállók leengedése különösen nagy rizikóval járt a Horváth-kertnél, mert ott heteken át egy tömegsírt exhumáltak, ami elviselhetetlen bűzzel járt. Ha itt lemaradt valaki az garantáltan hányingert kapott azalatt az öt-tíz perc alatt, amíg a következő szerelvény megérkezett.        

Május eleje lehetett, amikor a diákhetijegy használatára jogosító bérletem elveszett. Ezt otthon jeleztem Kisanyi felé, de nem vették tudomásul. Mi volt az ábra? El kellett volna mennem az Akácfa utcába (még ma is BKV központ) és kellett volna kérnem egy űrlapot, amit kitöltve be kellett volna vinnem az iskolaigazgatóhoz aláírás és lepecsételés végett, majd egy fénykép kíséretében vissza kellet volna vinni az Akácfa utcába és néhány forint lefizetés mellett kaptam volna egy új igazolványt. A bökkenő nem az én mászkálgatásom volt, hanem a „néhány forint” és a fénykép, ami szintén jelentett „néhány forintot”.

Szüleim úgy döntöttek, hogy az egészről nem vesznek tudomást és minden szombaton továbbra is kaptam 2,70-et hetijegyvásárlás céljából. Hetijegyet viszont nem vehettem, mert nem volt bérletem. Ezért aztán hétfőn, kedden az iskolába villamossal mentem-jöttem, szerdán pedig csak mentem egy-egy vonaljegy felhasználásával. Szerdán elfogyott a pénzem, így ettől kezdve villamos helyett gyalog mentem az iskolába és gyalog jöttem vissza. Mit is jelentett ez? A Bazilikától elgyalogoltam a Kálvin teret érintve a Szabadság-hídon át, a Gellért-hegy alatt végig a Vérmező érintésével, a Déli-pályaudvar megkerülve a Nagyenyed utca végén kezdődő istenhegyi úton felkapaszkodva majdnem az Orbán térig. Nem tudom hány kilométer lehetett, szerintem 8-10, de az tudom, hogy reggel ½ 7-kor indultam el otthonról, hogy időben beérjek. — Azután jött a nyár, a vakáció és szeptemberben újra kaptam diákbérletet, amire úgy vigyáztam, mint a két szememre.

U.I. Ez a történet tulajdonképpen így kerek, ahogy van, nem lehet megtoldani semmivel, de nekem mégiscsak kikívánkozik valami. A minap a feleségemmel az egyik délelőtt folyamán meglátogattuk az egyik baráti házaspárt, akik második házasságuk alatt is produkáltak egy ma már 15 éves bakfist. Néhány perccel egy óra előtt a férfi felpattant a székből és közölte, hogy el kell mennie, de csak maradjunk, mert hamarosan visszatér. Amint elviharzott kérdeztem a hátrahagyott feleséget, hogy a Laci hová rohant? A válasz engem egy kicsit meglepett. A négy utcával arrébb elhelyezkedő iskolához, mert a kislányuk most jön ki, akit az apja hazahoz, természetesen autóval.  

Az orosz megoldás

A Kreml és a White House közötti információ váltásból valahol, valaki kiszivárogtatta, hogy a Mexikói öböl tengerfeneke felrepedt, a katasztrófa helyreállíthatatlan, az ökológiai következmény mértéke felfoghatatlan. A jelentést Putyin asztalára Anatoly Sagalevich tette le, aki néhány tudós társával együtt az a pár ember, aki ténylegesen lent volt a tengerfenéken, miután a BP meghívta őket (called to the disaster scene) a helyszínre. Ennek oka, hogy mélytengeri járművével Sagalevich tartja a merülés világrekordját, 6000 méterrel. Mielőtt munkáját megkezdte volna, az orosz tudósnak alá kellett írni egy egyezményt, aminek értelmében a látottakat nem hozhatja nyilvánosságra. A munkálatok közben Sagalevich óránként küldött jelentést mind az amerikai mind pedig az orosz elnöknek.

        Az orosz, Sagalevich által irányított mélytengerkutató jármű

Sagalevich szerint az olaj nem csak az 55 cm átmérőjű csőből ömlik, aminek videóját már rég bemutatták, de legalább 18 más repedésből is, amelyek közül a legnagyobb 11 kilométerre van attól a felrobbant kúttól, ahonnan a becslés szerit napi 7 millió liter olaj áramlik ki.

Matthew Simmons, aki Bush elnöknek volt az energiaügyi tanácsadója az orosz jelentésre úgy reagált, hogy Amerika előtt két lehetőség áll: hagyja, hogy az olaj kb. 30 év alatt kiáramoljon és minden valószínűség szerit tönkretegye a teljes Atalanti-óceánt, vagy egy nukleáris töltettel felrobbantja azt, ami a kútból megmaradt.

A helyzet az, hogy még a Szovjet Unióban öt hasonló eset történt 1966 és 1981 között, amelyeket felrobbantottak. Ezek közül 4 sikerrel járt. Ezért úgy gondolják, hogy Amerikának is van 20 % esélye, hogy a robbantással nem oldódik meg a probléma, és akkor marad a teljes olaj mennyiség kiáramlása. A Kremlin biztatja Obamát, hogy robbantsanak az egész emberiség érdekében. A Fehérház azonban ezt a „drasztikus” lépést nem hajlandó megtenni. A ok azonban nem az atombomba használatától való félelem, hanem, egyfelől a BP a kiáramló olaj egy részét felfogja és az tiszta haszon, másfelől a robbantással a Mexikói öböltől, mint olajkinyerő helytől el lehet búcsúzni. Márpedig az egész világon a Mexikói öböl az egyetlen hely, ahol az olaj kitermelés még fokozható, azaz felszálló ágban van. Vesszen tehát az emberiség, Amerika továbbra is ragaszkodik az amerikai életforma fenntartásához.

Sajnos a történetnek itt nincs vége. Az orosz tudósok borúlátó jóslatát amerikai jelentések (new reports) megerősítették, ami szerint a BP által használt olaj mérgező diszperzáló szer, megtalálja útját a felhőkbe és mérgező eső formájában jut vissza a földre, elpusztítva minden növényt, amire rákerül. Ez pedig halálos lehet (Toxic Oil Spill Rains Warned Could Destroy North America) az egész Észak-Amerikára. Végül felmerül a kérdés, a benzin még néhány évig való relatív olcsón tartásáért érdemes-e tönkretenni saját életterünket?

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————- 

Vissza a múltba (20) Diákélet Rákosi alatt

A háború alatt, majd néhány évig utána is, apám textil nagykereskedő volt, és nem tudta eldönteni melyik inkább, kereskedő vagy textiles. A dilemmát én oldottam meg, ugyanis a kereskedelmi szakközépiskola (napjainkban Közgazdasági Főiskola van az épületben) első évében mindössze 5 tantárgyból buktam meg. Nem volt semmi érzékem az angol nyelv, a gyorsírás, a kereskedelmi ismeretek, és hasonló dolgokhoz. Nem tehetek róla, de a váltók leszámítolásától libabőrös lett a hátam. Így aztán a következő évben textiltechnikummal próbálkoztunk, persze annak is más volt akkor a neve.

1947 őszén még beléphettem az iskola cserkész csapatába (Bár a Magyar Cserkész Szövetséget Rajk László rendeletileg 1946 július 4-én feloszlatta, de ezt sokáig vonakodtak betartani.), viszont tavasszal megszüntették, mert túlságosan kispolgárinak találták a Moszkvából importált hazafiak (Rákosi, Gerő, Nagy Imre, stb.), helyette létrehozták a Magyar Úttörő Szövetséget. Kezdetben a két ifjúsági tömörülés között a különbség főleg a vallás kiirtása volt.

1948 őszén átkerültem a technikumba és saját bőrömön érezhettem az új idők, új szelének fuvallatát. Mindjárt az első szocialista vívmány a koedukáció volt, aminek mi kamasz diákok örültünk, mert eddig csak a templomba nézhettük a csajokat, most meg egy padban ülhettünk velük. Jelentős minőségi változás! A következő „nagydobás” a fakultatív hitoktatás volt, de ez csak a rákövetkező tavasszal valósult meg.

A szeptemberi órarendben még szerepelt a heti egyszeri hitoktatás, csak már nem vették komolyan. Hittanóra előtt megjelentek a lelkipásztorok és különvonultak a felekezetek. Nem volt egy egészséges dolog, szült némi széthúzást. A katolikusok voltak többségben, ők maradtak az osztályteremben, ahol a paptanáruk a hitoktatást komolyan vette. Magyarázat, lecke, kikérdezés, stb. Az osztály két evangélikusával a hitoktató beült egy presszóba és hárman együtt stírölték (Akkoriban ez használták a „bámulás” kifejezés helyett) a betévedt nőket. A zsidó rabbi is megjelent a színen, majd nyolc gyerekkel távozott a tanári szoba belsőfülkéjébe, de előtte volt egy kis színjáték. A nyolc diák közül ugyanis hét annak idején kikeresztelkedett, de azért zsidónak érezte magát. Végül a rabbi a kikeresztelkedés tényét nem vette figyelembe. Szóval ezt a cirkuszt nem lehetett díjazni. Nekem különben is tele volt a hócipőm a katolicizmussal.

Ennél sokkal kellemetlenebb volt az a tény, hogy mindjárt az első évben négy fizikatanárunk volt. Kettő külföldre távozott, egyet letartóztattak, a negyedik népi származású volt, és nem tudott semmit. Egy szép napon az iskolaigazgató is eltűnt, ami minket nem rázott meg, mert nem tanított, csak a légkör volt egy picit ciki. Az új igazgató egy rosszindulatú, mogorva, kommunista állat volt, és persze nem pedagógus. A párt helyezte oda, hogy ügyeljen az új generáció rendszerhű nevelésére. Csak később tudtuk meg, hogy kellemetlen személyiségét a moszkvai emigrációban szerezte. Nem lehetett kellemes úgy élni, hogy a „Nagy Honvédő Háborúig” minden második magyar emigránst kivégezték.

Persze osztálytársak is tűntek el szép számmal. Valamelyik osztálytársunk egy hetes távolmaradása után nagyobb volt az esély arra, hogy Tel-Avivban van, mint arra, hogy otthon nyomja az ágyat. Nem csoda, az angol tanárnő nyíltan agitálta a zsidó lányokat, hogy menjenek Izraelbe, ahol a kibuc (Izraeli mezőgazdasági kommuna) élet maga a hetedik mennyország. A kézi szövést tanító tanár, Bíró bácsi a kényelmesebb diákokat azzal biztatta, hogy ha minden kötél szakad, kézi szövésből meg lehet élni Izraelben is.   

Révai úgy gondolta, akkor követi el a legkisebb hibát, ha a magyar oktatást átalakítja szovjet minta szerint. Bevezették például a „tanulópár” intézményt. Ennek a lényege az volt, hogy egy polgári származású jó tanuló mellé adtak egy proletár származású rossz tanulót, és a jó tanuló felelt azért, hogy a rossz tanuló ne bukjon meg. Mert nem volt csúnyább dolog a világon, mint a lemorzsolódás, ami alatt azt értették, hogy egy népi származású diák nem jut el az érettségiig, illetve nem lesz belőle diplomás. Persze felmerül a logikus kérdés, mi az, hogy felel érte? Nos, ha a rossz tanuló mégis megbukott, amihez esetünkben jó adag tanári bátorságra is szükség volt, akkor a jó tanuló „szabotált” vagy „destruált”. Mindkét bűn halálosnak számított, aminek a megismétlése kicsapást is eredményezhetett.

A tanulópár intézmény továbbfejlesztett formája a „tanulókör” volt. Az én osztályomban, ebből három darab üzemelt, de csak egy érte meg az évvégét, az enyém. A tanulókör elsőszámú funkciója a rossz tanulók feljavítása volt, de volt egy második funkciója is. A diák szabadideje legyen minél jobban lekötve, ne legyen lehetősége „rendszerellenes” tevékenységre. Különben a tanulókör vezetés és a rendszeres „előadás” tartás nekem testhezállónak bizonyult. Ezt a lekötöttséget nem csak élveztem, de hasznosnak is bizonyult, ráadásul együtt járt a szükséges önbecsüléssel, ami kellően pótolta zilált családi hátterem.

Évzárás után, 49 nyarán rendezték Budapesten a Világifjúsági Találkozót, azaz a VIT-et, ami elképesztő élmény volt számunkra. Ekkor láttam életemben először hús-vér négert közelről. Ezek voltak az afrikai aktivisták. Egy kicsit ugyan túlkorosak voltak, de aktivisták, akiknek ez volt a szakmájuk. Moszkvától kapták a fizetésüket, amiért cserében megjelentek mindenfajta nemzetközi rendezvényen, és ők „képviselték” a Harmadik Világot, ami minket a legkisebb mértékben se érdekelt. Szervezetten jelentünk meg itt-ott és semmi más dolgunk nem volt, mint vidáman énekelni, táncolni, és fiatalon csak úgy ott lenni, hogy az egésznek tömeges jellege legyen.

Voltak persze „csúnyább” dolgok is. Második év elején még csak néhány hete jártunk iskolába, amikor az „iskola titkár” kezdeményezett egy beszélgetést, aminek során bizalmasan megkért, hogy a nagyszünetben rendezendő röpgyűlésen szólaljak fel, és az egész osztály nevében ítéljem el Rajk Lászlót és követeljem részére a halálbüntetés kiszabását.

Össze-vissza 16 éves voltam és Rajk Lászlóról sose hallottam, ráadásul, mi az, hogy követeljem a halálbüntetését. Fogalmam se volt mit tegyek. Kivert a verejték, elvégre nem akartam ujjat húzni az iskolatitkárral, de a kért becstelenséget se akartam elkövetni. Ez volt életem legkegyetlenebb helyzete. Az egész röpgyűlés alatt úgy álltam ott, mint egy alvajáró. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felemelem a karom, és szót kapok az iskolatitkártól. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki rám néz, én pedig percekig nem szólalok meg, aztán végre kinyögtem, ki az a Rajk László? Többre nem emlékszem, mert hatalmas zsivaj lett a teremben. Lelkileg felkészültem a legrosszabbra, de csodálatos módon soha senki nem említette az esetet.

Máskülönben „reform, reformot” követett. Az oktatási intézmény, ahová jártam, ipari iskolából átvedlett technikummá, ami gyakorlatilag az óraszámok emelését jelentette, és kizárólag politikai oka volt. A kommunistáknak szükségük volt vezető szakemberekre, akiket már ők neveltek. Az egyetemekről frissen kikerültekben nem bíztak, hiszen azokat már alaposan megfertőzte a klerikális Horthy-rendszer. Ellentétben a maiakkal, ők pontosan tudták, hogy rendszerváltás nem hajtható végre, csak úgy, ha a teljes vezetőréteget lecserélik. Ha valakit érdekel, annak elárulom, ezért nem volt igazi rendszerváltás 1989/90-ben, ami persze nem jelent semmit, csak nem kell hangoztatni, hogy volt. Különben, a második évben ősszel, a „fakultatív” hitoktatás úgy kimúlt, mintha sose lett volna. Már meg se kérdezték, hogy akar-e valaki hitoktatásban részesülni, egyszerűen törülték a tanrendből. Ezzel párhuzamosan megszűnt az idegen nyelv oktatásának fakultatív jellege is. Teljesen függetlenül attól, hogy a korábbi években mit tanult valaki, gongütésre mindenkinek oroszt kellett tanulni. Ez persze bonyodalmakkal járt együtt, hiszen a sokszázezer magyar diák orosz tanításához sok ezer orosztanár kellett volna, ami nem volt. Kézenfekvő lett volna, hogy az oroszt a korábbi angol-, francia-, némettanárok tanítsák. Na, ja, csak hogy ezek egy szót se tudtak oroszul. Viszont Lenin szerint a nehézségek azért voltak, hogy leküzdjék őket. Következésképpen, a nyugdíj előtt álló latintanárok is oroszul tanultak 49 nyarán.

Ekkor született az a vicc, hogy miért volt sikeres a 150 évig tartó török megszállás? Mert nem tették kötelezővé a török nyelv tanulását. Az én generációmba a „felszabadító” orosz katonák emléke mélyen bevésődött. Az átlagdiák nemigen él-hal az idegen nyelv tanulásáért, hát még, ha utálja a nyelvet beszélő népet. Az orosz nyelv szabotálása dicsőségnek számított. Évvégére az osztály fele még a személyes névmásokat se tudta oroszul. Az orosztanárt, aki korábban angolt tanított, a hideg kirázta, mert fél a felelősségre vonástól. Mivel semmi kedve se volt a Sztálin út 60-ban végezni, (ahol most a Terror háza van) könyörgött nekünk, hogy legalább 5 sort tanuljunk meg a könyvből. Ő meg fejben tartotta melyik öt sort, ki tudja, és évvégén a vizsgabizottság előtt ennek megfelelően kérdezett minket.

A rendszer láthatóan arra törekedett, hogy lehetőleg mindenki mindenkit besúgjon, és mindenki mindenkit ellenőrizzen, vagy fenntartsa a látszatát. Ennek az elvnek az egyik megnyilvánulása volt, hogy a tantárgylezáró tanári konferenciára minden osztályból beülhettek az osztálytitkárok, akik aztán a legzaftosabb részleteket a vécében mesélték el a közvetlen baráti körnek. Ez egy akkora melléfogásnak bizonyult, hogy a következő évben már hallani se akartak róla.

Talán nem is kellene kitérni rá, hogy az 1-től - 4-ig terjedő érdemjegyrendszer is „reakciósnak” (Reakciós az volt, aki vagy ami bármilyen vonatkozásban szemben állt a kommunizmussal.) számított, ahol az egyes jelentette a jelest, a négyes pedig az elégtelent, mely utóbbit furcsa módon „szekundának” becéztek. Következésképpen, nyakunkba zúdították az orosz módit 1-től - 7-ig, de itt az egyes volt a legrosszabb, míg a hetes a legjobb. Az új rendszerbe be volt építve a kívánatos szocialista manipuláció. Az 1-2 elégtelen volt, a 6-7 pedig jeles, amit úgy lehetne mindennapira fordítani, hogy volt elégtelen és nagyon elégtelen, jeles és nagyon jeles. Meglehetet egy diákot kicsit buktatni, és nagyon. Ha valaki tök hülye volt, de népi származású, akkor, az kettessel bukott, vagyis nem igazán bukott meg. Ha valaki csak kicsit volt hülye, de származásilag nem volt kívánatos, akkor, az nagyon megbukott. Aztán egy évvel később az egészet újból megváltoztatták, akkor hozták létre a ma is érvényben lévő, egytől - ötig terjedő rendszert. A változtatás oka, legalább is előttem, ismeretlen. Mi minden esetre, joggal érezhettük úgy, hogy állandóan kísérleteznek velünk.

Közben, amíg mi tanultunk, a Párt szétverte a mezőgazdaságot. Második év végén, 1950 nyarán közhíré tétetett, hogy aki pénzt akar keresni, és halálra akarja magát zabálni cseresznyével, az jelentkezhet cseresznyeszedésre. Naná, hogy jelentkeztünk. Mondjuk, cseresznyét még csak nem is láttunk, de megismerkedhettünk a létező szocializmus (bár akkor még úgy hívták, hogy „a kommunizmus építése”) valós arculatával. A dolog úgy kezdődött, hogy korán reggel gyülekeztünk a Nyugati pályaudvaron, majd feltereltek egy szerelvényre, amit az V. kerületi iskolák diákjaival csordulásig megtöltöttek. Aztán szép lassan elindult a vonat és ment-ment, megállás nélkül hagyva maga mögött az állomásokat. Egyszer csak megállt a nyílt pályán és üvöltöztek, hogy ennek vagy annak az iskolának a diákjai szálljanak le, jobban mondva, ugorjanak le másfél métert a töltés mellé, a vonat meg tovább ment.

Ott álldogáltunk már a nagy semmi közepén egy jó félórája, amikor megjelent egy traktor egy platós utánfutóval, amire felfértek vagy harmincan, a többi kétszáz pedig gyalogolt 6 kilométert a gazdaságig. Mire beértünk már elmúlt dél, a gyomrunk ugyancsak korgott, de ételnek nyoma se volt. Persze, cseresznyefákat se láttunk, de pillanatnyilag ez kevésbé tűnt fontosnak. A Moszkvában végzett főagronómus mindjárt munkára akart minket fogni, de mi hangosan követeltük a kaját. Ekkor megígérték, hogy estére vágnak egy disznót és lesz bőven étel. Ne is mondjam a disznóölés ünnepélyesen elmaradt, de akkor már örültünk, ha egyáltalán aludni fogunk tudni valahol. Ez a valahol, egy hatalmas istálló volt, frissen lerakott szalmával, amibe befeküdhettünk. Persze 16 évesen a szalmában alvás is bulinak számít, és kurva jól éreztük volna magunkat, ha a gyomrunk nem korgott volna, de korgott. Én ugyan feltaláltam magam, mert az út mellett láttam krumpliföldeket. Néhányad magammal kirángattunk pár bokrot, leszedtük a gumókat a gyökérről, raktunk tüzet, és a krumplikat megsütöttük a parázson. Valljuk be, a példánkat kétszázan nem tudták követni.

Az éjszaka a sötétben röhögéssel, cipődobálással és a lányok fogdosásával telt el, de aztán pirkadt és jött a hajnal, ami minket már a cukorrépa földeken ért. Nesze neked cseresznye szüret! A feladat a fejlődésnek indult cukorrépák egyelése volt, mert a helyes fejlődésükhöz az kellett, hogy kábé 40-50 centire legyenek egymástól, jó lehet a vetőgép ennél lényegesen sűrűbbre vetette a magokat. A munka egy hatalmas domb aljában kezdődött, mindenki kapott két sort és azt mondták, hogy a domb tetején van a lacikonyha, aki oda felér, az megkapja a reggelijét. A dombtető 3-400 méterre lehetett, és számításaim szerint estig se értünk volna fel.  Tíz óra környékén az elégedetlenség a tetőfokára hágott. Valaki otthagyta a sorát és megindult felfelé a dombon, amit hamarosan mindenki követett. Fönt valóban volt egy lacikonyha, ahol meleg tejet mértek és adtak hozzá csupasz kenyeret. A csupasz kenyér nem volt annyira meglepő, mint ahogy az ma hangzik, de a tej olyan kozmás volt, hogy még a háborúban edzett gyomrunknak is soknak bizonyult. Néhányan összeszedtük a cuccainkat, és az országúton megindultunk csak úgy bele a vakvilágba. Az első szembejövő szekéren ülőktől megkérdeztük, merre van a legközelebbi vasútállomás. Estére otthon voltunk. Retorzióban nem részesültünk, ehelyett a főagronómust bebörtönözték szabotálás miatt, mert rosszul szervezte meg a diákok munkára fogását.

Augusztus elejére be voltam ütemezve egy olyan diáktáborba, ahol nem munka, hanem vég nélküli szeminárium volt a program. A tábor Szekszárd környékén terült el a Duna parton. Itt szabályos katonásdit játszottunk. Örség, hogy a diverzánsok nehogy befurakodjanak közénk. Kitűzött „harci” feladatok maradéktalan elvégzése és persze orrba-szájba propaganda, aminek keretein belül megtudtuk, kiket kell utálni, Titót, Trumant, és a többi nyugati vezetőt. Ezzel szemben Sztálin és legjobb magyar tanítványa Rákosi imádása gyakorlatilag felért a középkori szentekével. A tábor végén kaptunk egy oklevelet az elvégzett szemináriumról.    

A rákövetkező nyáron Sztálinvárost építettük, de az jobban meg volt szervezve. Teherautókon hordtak a munkahelyre, ahol földet kellett kubikolni, méghozzá munkaversenyben. Minden este ki lett értékelve a napi munka, és megállapították hány százalékra teljesítette a normát egy-egy brigád. A legjobbak felkerültek a dicsőség táblára. Első nap az én brigádom a számtalan felhólyagzott tenyér ellenére mindössze 30 százalékot ért el, ami nagyon ciki volt. Második nap taktikát változtattunk. Reggel a normás levert egy cöveket a homokos talajba, megjelölve vele, honnan kezdtünk. Ezt a cöveket napközben félóránként „véletlenül” kivertük a taligánkkal, és ügyeltünk arra, hogy ne oda verjük vissza, ahol volt. Ezzel a módszerrel, sikerült megközelítenünk a 100 százalékot. Este aztán tábortűz meg mozgalmi dalok éneklése. Szombat este tánc a kultúrházban, de táncolni csak szolidan lehetett. A díszesebb nyakkendő, divatos csőnadrág, esetleg vastagtalpú cipő, jampinak (Jampec = feltűnően viselkedő, divatbolond, léha fiatalember) számított és retorzió járt érte. Különben Sztálinváros arról volt híres, hogy a hentesnél még téliszalámit is lehetett kapni, tíz dekát 6 forintért. Egyébként a kenyér kilója 1,50 volt.

Ősszel MHK névre hallgató új marhaságot találtak ki. Ez volt a híres „Munkára, Harcra Kész” mozgalom, aminek keretein belül mindenki kapott egy tagkönyvet. Gyakorlatilag ez úgy nézet ki, hogy időnként összetereltek minket és kivezényeltek valamelyik sportpályára, ahol futottunk, ugrottunk, gránátot dobtunk, stb. Teljesítményeinket lemérték, és a tagkönyvbe beírták a másodperceket, meg a centiket, és a végén kaptunk egy MHK jelvényt, ami lehetett arany, ezüst vagy bronz. Tito meg rágta a körmét, hogy meg fogjuk támadni.  

Fontos kellék volt még a 20 perces nagyszünetekben tartott mindennapos énekkari próba, mert Rákosi utasítására néhány év alatt több tucat mozgalmi dal született, amiket meg kellett tanulni, és a megfelelő alkalmakkor (vagyis gyakorlatilag mindig) el kellett énekelni. Amikor „választásra készült az Ország”, akkor hangulat brigáddá alakult át az osztály. Reggel héttől szabályos alakzatban jártuk az V. kerület utcáit, és üvöltve énekeltük a jól betanított mozgalmi dalokat. Vagyis kellő hangulatot keltettünk a lakósságnak ahhoz, hogy szavazni menjenek. A hangulatkeltésnek meg is volt a betervezett hozadéka, mert a választásokon induló egyetlen párt általában 99,8 százalékos győzelmet aratott. Ezt hívták annak idején „békeharcnak”. Egy kicsit ugyan ellentmondásos volt a békéért való harcolás, de aki az ilyesmin kiakadt, azt könnyen kitelepíthették. Ugyanis, mire harmadikba értünk, a hiányzó osztálytársak már nem Izraelben, hanem a Hortobágyon lettek volna találhatók, ott is a lehető legkisebb falukban, többnyire istállókban.

Ennek elkerülése érdekében szüleim eladták a pesti lakásunkat, és leköltöztek Kiskunfélegyházára, engem meg Pesten hagytak tanulni. Albérletben laktam (és hogy irigykedjetek), havi 80 forint lakbért fizettem, amiért (ezt már kiszámíthattátok), ha volt a hentesnél, alig adtak volna 1 kiló szaláminál többet.

Nem tudom, hogy a fent írtak milyennek tűnnek egy mai magyar diáknak, de bármilyen furcsán is hangzik, mi élveztük a nyüzsgést, az állandó történést. A fiatalok rendkívül adaptívok, és könnyen túlteszik magukat mindenen. A legnagyobb különbséget mégis abban látom, hogy összekovácsolódtunk, bajtársiasak voltunk egymással, eszünkbe se jutott egymás hátán taposva törtetni előre. Bármennyire is szar volt az élet, egy emberléptékű világban kezdtük észlelni az emberi létet, ahol örülni lehetett egy szalámis zsemlének, ahol három napig nem bírtam magammal, miután társasjáték közben arcon csókolhattam egy lányt, és ahol egy olasz operafilm életre szóló élményt nyújtott. Ha ebben kételkedtek, akkor még csak egy adat. A volt osztálytársaim közül, jóval 50 évvel az érettségi után, havonta egyszer most is összejárok azokkal, akik még élnek.     

Az olajömlés legpesszimistább jövője

Az (The Oil Drum) hírportálon egy „szakember” hozzászólása a különböző portálok és blogok oldalain körbe-körbe járja a világot. Ez más (részben nyugdíjas) szakértőket is szólásra késztetett. Az emberi természet már csak olyan, hogy nem hajlandó tudomásul venni a bajt. Ezért minden hozzáértő szerint van még egy aprócska esély arra, hogy leállítsák az olajömlést. De gyakorlatilag nekünk annyi. A legoptimistább becslések szerint napi 24.000 köbméter olaj csúcskiáramlás várható. Az összes olaj, ami kijöhet 3-4 köbkilométernyi. Ehhez persze évek kellenek. A dolog úgy néz ki, hogy a világ óceánjainak befellegzett. A halászatnak vége. De ez nem minden, az olajjal együtt gázok is jönnek hatalmas mennyiségben. Már azon gondolkodnak, hogy a part menti államok lakosságát hová helyezzék át. A BP tevékenyég teljesen felesleges, csak azért csinálják, hogy a lakosságot megnyugtassák. Nem lett volna szabad lefúrni (nem bevallott) 10.000 méter mélységbe, ahol (egy nem várt) 5000 bar (kp/cm^2) nyomással találkoztak. A kirobbanás-gátló nem volt hibás, csak nem ekkora nyomásra volt tervezve. De ezt nem vallhatták be. A levegő gázszennyezettségét már 35 km sugarú körben lehet érezni.

A Mineral Management Servce, amire Ken Salazar-nak kellett felügyelnie, már 10 éve tudta, hogy milye veszéllyel jár a BP tevékenysége. Számítsaik szerint a legrosszabb esetben - ha egy kirobbanás bekövetkezik - napi 112.000 hordó olaj kiömlése maximum 120 napig tarthat. Vagyis ennek a fantasztikus méretű olajszennyezés bekövetkezhetőségét tudatosan felvállalták a profit érdekében.

Térkép: http://www.usatoday.com/news/nation/oil-spill-map.htm 

A kocka el van vetve. A tengerfenék repedéseiből is ömlik az olaj. Vagyis a furat bélése is szétrobbant. Az olaj kiáramlás megállíthatatlan: http://video.godlikeproductions.com/video/ROV_films_oil_leak_coming_from_rock_cracks_on_seafloor

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Beszéljünk a szexről!

Az utóbbi időben a szex egy rettenetesen elhanyagolt téma (oh, bocsánat - topik), szinte heteket kell várni, míg végre olvasni lehet róla   mondjuk a Blikkben. Persze 30-50-100 éve se volt jó az, amely lónak mára átestünk a másik oldalára. Először volt a „Ne paráználkodj”, aztán pedig a „szocialista erkölcsbe ütközik”. Emlékszem rá, hogy társkereső hirdetést Magyarországon a 70-es években kizárólag a Magyar Nemzet vett fel, de a hirdetésben szerepelni kellett a „házasság céljából” kifejezésnek. Aztán a 80-as években egy kicsit fellazult a dolog, mert kihoztak egy havi folyóiratot „Négy évszak” elnevezéssel, amiben Kaposy Miklós, és más újságírók aktuális cikkeinek közlése mellett, főleg társkereséssel foglalkozott, és a „házasság” szó nem volt kötelező. A csoportos szex-orgiák tulajdonképpen akkor indultak be Magyarországon. Végre egymásra találhattak azok a házas- vagy házas-párok, akiknek volt hozzá kedvük. Az én ismereteim szerint a csoportos szex - legalább is nyílt formában - az USA-ban az 50-es években indult be, amit annak idején egy bestseller tárt fel „Velvet Underground” (Bársonyos alvilág) címen, Michael Leigh újságírónő tollából 1963-ban. Ma már történelem, hogy  a „szexuális forradalom”-ról elsőnek a francia Eprint magazin számolt be 1961-ben, amit a nemi betegségek gyógyíthatósága után, a fogamzásgátlás problémájának megoldása robbantott ki. 5000 év után végre kefélhettünk kedvünkre, „legfeljebb elkárhozunk” alapon, de ugye az olyan messze volt még.  

De a „Ne paráználkodj” szellem szükségszerűen kihatott a magyar nyelvre is. Amikor kisdiákként hittanórákra jártam és megtanultam a tízparancsolatot, fogalmam se volt mit jelent paráználkodni. Tízévesen ismertem én az összes „csúnya” magyar szót. Kakiból szar lett, fütyiből fasz, punciból pina, és persze a felnőtte basztak is, amit csak kefélésnek emlegettek, csak azt nem tudtuk, hogy az mi, persze a téma nem nagyon érdekelt minket, csak arra volt jó, hogy disznólkodjunk vele. Amikor kamasszá váltam akkora már természetesen érdekelt, a szótárunk pedig kibővült még rejszólással meg nyalással, kiderült nem csak a segget lehet nyalni, illetve kinyalni, és nem csak a gyereket lehet verni, hanem a faszt is. Viszont lingvisztikai fejlődésük ezzel be is fejeződött. Mire felnőtt lettem, valahogy rájöttem, hogy ha egészségügyileg kell beszélni a dologról, akkor az ember hímvesszőt-péniszt, hüvelyt-vaginát és közösülést-koituszt használ. De viccek esetében ezeket a szavakat közröhej lett volna alkalmazni. „Gyere be Julcsa - nem megyek mert közösülni akarsz velem - dehogy akarok én veled koitálni - akkor meg minek menjek?” Maradt tehát a jó öreg „pina-fasz együtt basz.” De mi van akkor, ha jogi térre terelődik a dolog? Na ez vicces csak igazán. „Kiskorú megrontása” Rendben van, kiskorú a 14 év alatti, de mi történt vele, mit lehet megtudni? Mi az a „megrontás”? Simán közösültem egy 14 éves lánnyal? Vagy kinyaltam a punciját egy 9 évesnek? Esetleg egy 10 éves fiúnak a seggébe dugtam a faszom? Vagy a szájába? Ezek nem derülnek ki, mert a nyelvünk hiányos. Mit jelent az, hogy „fajtalankodás”? És mit használunk annak kifejezésére, hogy valaki állattal közösül? Tudja valaki?

És akkor ránk szakad a kapitalizmus, a nyitott szex-szel együtt, és persze átvettük az angol szavakat. Ma már mindenki tudja, mi az anális szex, jóllehet húsz éve csak az orvosok szótárában szerepelt az ánusz. Napjainkban dívik a fisztelés (nem fogom kipróbálni!), és hallatán senki se rohan az idegen szavak szótárához, egyfelől nincs benne, másfelől az Interneten még illusztráció is van hozzá.

Be kell vallanom, hogy a fentiek szavakba öntésére engem egy amerikai szabadúszó újságíró, Carl Frankel cikke inspirált, aki a Sheri Winston Központ égisze alatt működő Intim Művészetek Központjának az igazgatója. Cikkének címe magyarul így hangzik: Perverz szex: Mikor lett ilyen népszerű a BDSM? Gondolom a BDSM-ről még nem hallottál (vagy, ha igen akkor letagadnád), tehát rátérek a betűszó alkotóira. B = gúzsbakötés (bondage), D = megkorbácsolás (discipline), S = szadizmus (sadism), M = mazohizmus (masochism). Ámbár, a DS-nek külön élete is lehet, azaz „uralkodás és alávetés” (dominace and submission). Akik ezekhez folyamodnak, azok a meghatározás szerint olyan személyek, akik ketten vagy akár többen is a fokozottabb szexuális élvezet elérése végett fájdalom keltést használnak. Egyszerű magyar szavakkal, kibaszott perverzek, és akkor most nekem kuss! De nem oda Buda! Ugyanis Carl szerint Amerikában népszerű lett, csak azt nem tudni, mikor. Ha pedig népszerű lett, akkor perceken belül itt is népszerű lesz - na jó, azt tudom, hogy van, de népszerű már? Minden esetre nézzük a medvét, vagyis mit várhatunk!  

Amerikában egy osztályon felüli szórakozóhely galériáján egy meztelen nő, összekötözött állapotban, kellően dekorált asztal közepén fekszik. Az arra járó elegánsan öltözött hölgyek és urak körbejárják, nézegetik, és ki is próbálnak ezt-azt, amire a felkínált hölgy válaszol, „köszönöm uram” - „köszönöm hölgyem”. Ja, és ez nem egy elszigetelt eset.

Az egyértelműen világhírű The Economist gazdasági hetilap által szervezett csúcstalálkozón Mr. Acworth-ot, a perverzitás királyát meghívták előadást tartani, közvetlenül egy harvardi közgazdász professzor előadása után. Lehet, hogy ez a civilizáció végét jelenti, vagy inkább a fejlődés új irányát - ez képezheti vita tárgyát - azonban az biztos, hogy egy fal leomlott, a hagyományos szexuál-morál fala. De ezt te is észrevehetted volna, hiszen az utóbbi idők hollywoodi termékekben egész szépen beszivárgott. Mi következik ebből, kedves hölgyeim és uraim? A valamikor perverznek, és talán még betegnek is tekintett BDSM praktizálók, mára a társadalom által elfogadottá váltak, elfogadott stílusuk van, és praktikájuk biztonságosnak tekintett. Annak ugyanis vége, hogy lelki szemeink előtt megjelenik egy titokzatos pince, aminek pókhálós falai között erőszakkal, láncra verve, fogva tartottak egy nőt, akit alaposan, kékre-zöldre korbácsolnak, és vagy belehal sérüléseibe, vagy csak egy életre szóló traumával távozik. Mert az „egészséges” perverzitás egésze más, illetve más, de nem egészen. A hangsúly a biztonságosságon és a beleegyezésen van. Természetesen megkérdezték a szexológusokat is. „A különböző perverz csoportok koreográfiája változó, viszont általánosságban elmondható róluk, hogy érzelmileg stabilak, a társadalomba jól beilleszkedő, egészséges emberek.” Van, aki tovább megy: „A perverzek valójában a BDSM-et kiegészítésnek használják, a szexuális élményük felfokozására. Egy kis megkötözés, egy kis popsi pacskolás, majd egy alapos baszás.”

A szex-terapeuták nagyobbik hányada a BDSM praktizálókat nem tekinti aberráltnak, hacsak nem hat ki a páciensére negatív irányba - állítják a megfigyelők. Én azért csendben megkérdezném, hogy akkor mitől „beteg”, Úgy értem, pszichésen? Nem kellene talán azt kikutatni, hogy pszichés sérülése - ami nyilvánvalóan a társadalmilag évszázadok óta elfogadott normák önszántából történő, vagy ráerőszakolt elhagyásból ered - pontosan mitől származik? Távol álljon tőlem, hogy moralizáljak, de az evolúció folyamán kialakult szexuális gyönyör szintje évmilliókon át elégségesnek bizonyult, akkor az a  mai nemzedék, amely inkább csak feléli az ősök munkájának a gyümölcsét, mintsem, hogy hozzáadna valamit,  miért nem elégszik meg a természet adta minőséggel? Miért keres annál többet szex, tudatmódosító drogok formájában, hogy aztán éveken át járhasson a szex-terapeutához, aki persze jó pénzért biztosítja arról, hogy egy kis perverzitás nem igazán aberráció.

Különben a BSDM megítélésével kapcsolatos elnézőbb magatartás jelentkezni fog a pszichiáterek diagnosztizálását segítő „biblia” következő kiadásában (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders). Az 1992-ben kiadott DSM-IV-ben ez a fajta perverzitás még „parafiliának” számított. Parafilia pedig a gyűjtőneve minden, nem szabványos előjátéknak, aminek ugye célja a szexuálisvágy előhívása, illetve felfokozása. Igen ám, de ki dönti el, hogy a parafila rendellenességnek számít-e? Tette fel a kérdést Susan Wright (érdekes módon egy hölgy), aki a National Coalition for Sexual Freedom (A Szexuális Szabadság Nemzeti Koalíciója) szóvivője. A „koalíció” fő célkitűzése, a BDSM védelme. A 2013-ban kiadandó DSM-V-ben a BDSM miden bizonnyal nem lesz megbélyegezve a „rendellenes” minősítéssel. Vajon miért? Becslések szerint az amerikai felnőtt társadalom 5 %-tó 50  %-ig praktizálja. Miért ez a hatalmas szórás. Azért mert egy ilyen felmérés rengetegbe kerülne, és nincs aki szponzorálná (úgy látszik, hogy perverzeknek nincs pénze ), ugyanis ilyen témában az egyszerű rákérdezés nem ad megbízható eredményt. Csak kevés ember vállalja fel nyíltan, hogy ha nem veri kékre-zöldre a feleségét, képtelen elélvezni (pardon, nem lesz orgazmusa másfélórás pumpálás után se). De ha az alsó határt, vagyis 5 százalékot veszünk, az is sokmillió ember. Ennyit nem lehet „betegnek” nyilvánítani. Erről eszembe jut az a mondás, ha a társadalom 99 százaléka skizofrén lenne, akkor minket az 1 százalékot zárnának be elmegyógyintézetbe. Hiába na, erre tart a világ. Én időbe szóltam, vegyél néhány leckét, még szükséged lehet rá: www.kink.com

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Vissza a múltba (19) Csoda, hogy élek

1932 májusában, az akkor még hajadon, 19 éves anyám teherbe esett. Abban az időben abortusz, mint olyan nem létezett. Aki teherbe esett az 9 hónap múltán szült, és ha az anyának nem volt férje, akkor a gyerek „törvénytelen” státusznak örvendhetett. Ronda, sztigmatizáló meghatározás, amiről legkevésbé a gyerek tehetett, de leginkább ő itta meg a levét. A leányanyára az államvallás a „megesett” jelzőt akasztotta, és kész volt halálos bűnét megbocsátani, természetesen gyónás és penitencia után. Az állam nem volt ilyen megbocsátó. A teherbeejtő apának semmi kötelezettsége, kötelessége nem volt, sliccének felgombolásán kívül. A leányanyák gyermekeikkel együtt a társadalom perifériájára szorultak, házasságról még csak nem is álmodhattak. Sokan közülük az öngyilkosságot választották. Így lelte halálát nem egy cselédlány, akiknek munkaköri kötelességük közé tartozott a „fiatalúr”, vagyis az alkalmazó család kamasz fiának a szexuális kiszolgálása is. Tekintve, hogy az Infecundin felfedezése még legalább 30 évet váratott magára, a tragédiának számító gyermekáldás hamarosan bekövetkezett. Ilyen esetben a cselédet kirúgták, mert erkölcstelen életmódját az egyre növekvő pocakja a napnál is világosabban bizonyította.

Ez a sors természetesen nem volt kizárólagosan a cselédlányoknak fenntartva, az már csak hab a tortára, hogy anyám, nem mert szólni nagyanyámnak, aki esetleg szerezhetett volna egy valamilyen életveszélyes technikát alkalmazó javasasszonyt a terhesség megszakítása végett. Mire nagyanyám észrevette anyám áldott állapotát, már késő volt. Különben az „áldott állapot” kifejezés az egyház hipokrita szóhasználatához tartozott. Így anyámnak más opciója nem volt, mint beszélni apámmal és feltárni a helyzetet. Erre, Apám szó nélkül elhagyta az országot, elmenekült Szatmárnémetiben élő anyai nagyszüleihez. Ezek után, a nyár végén, anyám úgy döntött, hogy követi elődei hosszú sorát, és véget vet életének. Ezt az egyház által súlyosan tiltott elhatározását tett követte. Gyalog elindult az Északi Összekötő Vasúti Hídon Pestről Budára, majd amikor már vizet látott maga alatt, az úszni nem tudó anyám belevetette magát a Dunába.

Ahova esett, ott a víz kábé 80 cm magas lehetett, jól megütötte magát, mindenütt iszap borította, felállt, majd egy ladikkal kimentették. Bikaerős paraszt ősei voltak, mindent kibírt. Én pedig 1933 februárjában, Juhász Tibor néven megszülettem. Apám az év júniusában töltötte be a 24. Életévét, és most már, mint nagykorú, feleségül vette anyámat. Ezzel egy időben engem adaptált, így egy csapásra törvényessé váltam. Kaptam egy új anyakönyvi kivonatot, amin Antalffy Tibor néven szerepeltem, de a megjegyzés rovatba bele volt írva, hogy „ez az anyakönyvi kivonat az eredeti anyakönyvi bejegyzéssel tartalmilag megegyezik”. Csak a hozzáértők tudták, hogy a „szó szerint” kifejezés helyett használt „tartalmilag” azt jelenti, hogy időközben adoptáltak. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy a tényről, mármint az eredeti Juhász vezetéknévről, 30 éves koromig nem tudtam. Hogy apám miért tartotta fontosnak a tény elhallgatását, sohase tudtam meg.

A házasságnak természetesen voltak anyagi feltételei, például lakásbérlés. Nos, az induló tőkét Maca néném biztosította, aki időközben az egész Juhász família mecénásává nőtte ki magát. Macának gyereke sose született, ezért aztán mindig, mindenki hozzá fordult segítségért. Ez a gyakorlat, végül is, élete végéig fennmaradt, amiről még lesz szó. Különben anyámnak nem nagyon kellettem, igaz 2 éves koromig szoptatott, ami azért már a harmincas években is ritkaság számba ment, de ennek oka elsősorban a lustasága, nem pedig a gondoskodása volt. Maca néném hosszú évekkel később mesélte, hogy alig múltam 2 éves, amikor az első komolyabb betegségemen átestem. Viszonylag egyszerű asszony lévén, a betegséget megnevezni nem tudta, de a magas lázból és egyéb dolgokból kifolyólag arra következtettem, hogy elhanyagolásból származó komolyabb megfázás lehetett a háttérben. Viszont a genetika nem hagyja magát, a paraszti szívósságot én is örököltem. Néhány napos korházi kezelés után egyszerűen meggyógyultam, pedig akkoriban az antibiotikumokat még nem ismerték.

Arról viszont már vannak halvány emlékeim, később hallott elbeszélések nyomán, hogy anyám egy nyári napon sportkocsisban elvitt sétálni a Gellért-hegyre, jobban mondva ő sétált, engem meg tolt a kocsiban. Aztán egy jó lejtős út tetején a sportkocsi fogantyúja „véletlenül” kicsúszott a kezéből, a kocsi pedig velem együtt megindult a lejtőn lefelé. Anyám csapot némi erőtlen sikongatást, de kísérletet se tett, hogy utánam fusson. A kocsit 50 méterrel lejjebb egy osztrák házaspár fogta meg és némi szemrehányások közepette adtak át a jogos, de meglehetősen gondatlan tulajdonosnak. Anyám gondolom megszeppent és magába szállt, mert kistotyis életem nyugodtan folytathattam.

Ezzel szemben határozottan emlékszem arra az esetre, amikor negyedik születésnapom előtt szánkon húzott a váci úton, amit az akkori klíma és közlekedési viszonyok egyáltalán nem tettek rendkívülivé. Aztán, amikor a villamossínt kereszteztük, miközben nem túl távolról egy 3-as villamos közeledett, anyám megrántotta a szánkót húzó kötelet, én pedig a tehetetlenség törvényét követve egyhelyben maradtam, immáron a korábban még alattam lévő szánkó nélkül. Magyarul, lehuppantam a villamos sínre. Jól be voltam bugyolálva, meg se tudtam mozdulni csak azt láttam, hogy egy sárga fénypont egyre nagyobb lesz, majd jó közel hozzám megáll. Az emberek kiabáltak, hatalmas kavarodás támadt, mígnem anyám felkapott és eliramodott velem. természetesen a történtek jelentőségére csak évekkel később jöttem rá. Minden esetre, több ilyen direkt kísérlet nem történt, néhány halálos betegségen kívül már semmi se állt az utamba, hogy felnőhessek.

Félévvel később, négyéves koromban tüdő és mellhártyagyulladást kaptam, aminek szándékosságáról nem vagyok meggyőződve, de valami flegma hanyagság azért lehetett a dologban. Mivel akkor még nem volt penicillin, meg ilyesmi, egy ilyen tüdő és mellhártya hülyéskedés egyáltalán nem volt vicc. Akkoriban úgy mondták, hogy „az orvosok már lemondtak rólam.” Anyám dörzsölhette a kezeit, de én nem hagytam magam. A csodával határos módon felgyógyultam az első fordulóban. Volt ugyanis egy második is.
Fél évvel később megint be kellett vinni a Tűzoltó utcai gyerekkórházba („Fehérkereszt” néven már akkor is létezett) egy újabb tüdő és mellhártya­gyulladással. Ez azért párját ritkítja, mert ilyen betegség után illik egy kicsit jobban odafigyelni egy gyerekre, de úgy tűnik anyámnak ez nem volt szokása. Ennek ellenére a rossz szándék nem bizonyítható, de én joggal foghatom úgy fel, hogy megint megmenekültem a halál karmai elől. Ezt követve már túl nagy voltam ahhoz, hogy „bármi” történhessen velem. Anyám végre beletörődött létezésembe. Már csak a végzet végezhetett (volna) velem. Ami azt illeti, meg is kísérelte.

Egy másik történetemből kiderül, hogy 1945. január 18-án hajnalba nagyon ki kellett volna mennem a WC-re, de egy érdekes könyv annyira lekötött, hogy inkább visszatartottam még egy kicsit, egészen addig, amíg egy akna telibe nem találta a WC-t, csak én „véletlenül” nem ültem rajta.
A szovjet akna kicselezése után kerek tíz évig eszébe se jutottam a kaszásnak, de aztán 1955-ben megint a hátam mögé settenkedett. Ugyanis az egy Medárdos év volt én pedig az alakulatommal Zebegényben táboroztam 6 teljes héten át. A táborozás abból állt, hogy a sáros talajra felhúztunk néhány tucat, különböző méretű sátrat és ezekben híradós tevékenységet folytattunk. Volt egy nagy aggregátor, ami éjjel nappal adta a 220 Voltot, amiről adó-vevők és persze különböző fényforrások voltak táplálva. Közben pedig minden éjjel ömlött az eső, nappal pedig tűzött a Nap, mi pedig dagasztottuk a sarat, természetesen a sátrakon belül is.

Aztán az egyik délelőtt azt a feladatot kaptam, hogy a nagysátorban elhelyezett asztali lámpákban a kiégett izzókat cseréljem ki. El is kezdtem a munkát, de amikor a harmadik lámpát megfogtam az ujjaim görcsösen rátapadtak, engem meg rángatott a 220. A lámpát elengedni nem tudtam, csak eszeveszett síkoltás hagyta el a torkom.

Szerencsére az egyik elektromérnök tiszt éppen az aggregátor sátrában volt, a frekvenciát ellenőrizte, amikor meghallotta a sikolyom. A főhadnagynak egy tizedmásodperc elég volt arra, hogy kitalálja, mi történt, és abban a szent pillanatban lerántotta a főkapcsolót. Én meg elengedtem a lámpát. Mindenki berohant abba a sátorba, ahonnan az én sikolyomat hallották, és egy kicsit csodálkoztak, hogy élek. Az alezredesünk Bán szakaszvezetőt két hét sittre vágta, amiért zárlatos lámpát kiadott a raktárból. Aztán minden ment tovább a megszokott módon.

Az imént emlegetett kaszás tanácsára ezt a viccet pár évvel később megismételtem Ausztráliában. Ott betonpadlón állva az asztalról felvettem egy zárlatos amerikánert[1], amit szintén nem tudtam elengedni, de rövid volt a kábele és hanyatt esés közben kirántottam a villásdugóját az aljzatból.
Harmadik próbálgatásra nem került sor, a kaszát hordozó pasi rájött, hogy árammal nem megy. Ekkor egy kanyarban a 120-al száguldó kocsimat repítette le az út menti töltésre. Nem mondom, hogy a történtekhez nem járultam hozzá, de a kivitelezést már nem én irányítottam. Szakemberek szerint az marad életben, aki ilyenkor a kocsiban marad és rendszerint az hal meg, aki a kocsiból kiesik, és átmegy rajta az acéltest. Hát én kiestem, de még egy karcolásom se esett, csak a füves lejtőn csináltam 3-4 bukfencet, és nem találtam a cipőm, mert az a gázpedál környékén maradt.

Ennyi figyelmeztető jel után az csak természetes, hogy életem hátralévő évei alatt nagyon odafigyeltem áramra, gépkocsivezetésre, meg úgy általában mindenre. Sajnos a „mindenbe” a nők nem tartoztak bele. Sose hittem volna, hogy azokba is bele lehet halni, pedig lehet. Igaz a halál nem gyors és nem váratlan, e helyett lassú, de biztos.

Egy nő, ha úgy kívánja, puszta jelenlétével napjában ötször-tízszer össze tudja rántatni egy férfi gyomrát. Na most, az összeránduló gyomorban néhány év alatt kialakul egy pici kis fekély, ami rándulásonként egy aprócskát minden alkalommal tovább nő. Na és mi szokott a gyomorfekélyből kialakulni? Bizony-bizony, úgy hívják, hogy gyomorrák.

Én a legjobb úton voltam felé, csak nem akartam beadni a derekam. Első fázis a gyomor nyálkahártya irreverzibilis elsorvadása, amit az orvosok rákmegelőző állapotnak neveznek, és nem hiába. Ezt ugyanis hamarosan a rák követ. De nem nálam. Úgy látszik, van bennem egy halált elkerülő gén, csak még nem izolálták. Ugyanis pontosan 25 éven keresztül tengettem életem rákmegelőző állapotban, ami egy orvostörténeti csoda. Aztán egy visszafordíthatatlannak titulált sorvadás, az én esetemben visszafordult. De ezt ne meséljétek el belgyógyászoknak, mert nem hiszik el. Én néhányszor megpróbáltam, de csak lemosolyogtak érte. Pedig nekem kellene mosolyognom rajtuk, mert szerintem csoda, hogy még élek.    

_____________________________________________________________  

Sematikus ábra az olajömlés megállításának tervéről

Tibor bá blogja (218) Kapitalizmus és a zsidók

(Könyvismertető - Jerry Z. Müller ‘Capitalism and the Jews’) Az ismertető után narancssárgával szedve Tibor bá elemzése olvasható.

Egy Amerikában megjelenő könyvnek ennél jobban provokáló címe nem lehet. A Kapitalizmus és a zsidók még magyarul se semmi, ahogy mondani szokás, na de Amerikban, ahol a rossznyelvek szerint a zsidó lobby vezeti az országot karöltve a fundametalista evangélistákkal. Viszont Jerry Z. Müller könyve nem polemizál, nem viccelődik, hanem elgondolkodtató, tényszerű esszé egy olyan elefántról, amely az elmúlt 200 évben a nyugati történelem közepében csücsült. A zsidók a kapitalizmus történelmébe és kifejlődésbe kibogozhatatlanul beleszövődtek. Igaz, a cím ötlete eredetileg Milton Friedmantól származik, aki mint a szabad piac apostola, a Chicagoi Egyetem professzoraként évtizedeken keresztül uralta a közgazdaságtant. Ezzel szemben Müllernek a Washingtoni Katolikus Egyetem történelem professzorának sokkal szélesebb a rálátása a dolgokra.  Míg Friedmant elsősorban az a talány érdekelte, hogy a szabadpiaci kapitalizmusból oly nagymértékben profitáló zsidók miért voltak a kapitalizmus legnagyobb kritikusai, addig Müllert a kapitalizmussal szemben tanúsított zsidó magatartás, és a kapitalizmus fejlődésére gyakorolt hatásuk érdekelte. A XIX. század előtt a zsidók a kapitalizmus kialakításának a középpontjában voltak, de középpontjában voltak a kapitalizmus védelmének is, ugyanakkor a kapitalizmus ellen küzdő erők, elsősorban a kommunizmus középpontjában is ők voltak. A zsidók fel is karolták a kapitalizmust, és el is utasították azt. Dédelgették, és menekültek előle. A zsidók és a kapitalizmus kapcsolata mindennek nevezhető, csak átláthatónak nem.

Ahhoz természetesen nem fér kétség, hogy az elmúlt kétszáz év alatt a szabadpiaci kapitalizmusban a zsidók igen sikeresek voltak. A nyugati világban elfoglalt helyük, és sikereik láttán, egyesek előtt igazoltnak tűnhetnek azok a megfogalmazások, amik megtalálhatók az antiszemiták által kitalált összeesküvés elméletekben. Lássuk csak! Az első világháború hajnalán az ipari elit 40 százalékát a zsidók tették ki. Az 1920-as években Magyarországon a kereskedelmi szektor 54 százaléka a zsidók kezében volt, miközben a bankok igazgatói tanácsnak 85 százaléka zsidó volt. A teljes XX. Század alatt a zsidók jelentősen túlreprezentáltak voltak számarányukhoz képest az akadémiai életben, az orvosi karban, az ügyvédek, építészek, mérnökök soraiban. 1980-ban a Forbes’ éves jelentése szerint a leggazdagabb amerikaiak 25 százaléka zsidó volt, jóllehet a népességi arányuk nem érte el a 3 százalékot. Az amerikai elitegyetemek professzorainak 20 százaléka volt zsidó. 1970 és 2008 között a 38 gazdasági Nobel-díjas közül 22 zsidó volt.

De Müller feltételezése szerint ezt a teljesen egyértelmű sikert nem a győzni akarás, hanem az ambivalencia okozta. A nyugati társadalmakban ez a siker nem kívánt figyelemfelkeltéssel járt, amire számtalan zsidó a kapitalizmus vagy a judaizmus tagadásával válaszolt, és próbált asszimilálódni.

Még a kapitalizmus beköszöntése előtt Európában a pénzváltók, és a pénzkölcsönzők zsidók voltak, aminek oka az uzsora tiltása volt a katolikusoknál. Ezen kívül kitűnő kereskedők voltak, elsősorban mert szoros családi kapcsolatrendszerük volt, ami a modern bankrendszer előtti időkben fontos szereppel bírt a kereskedésben. Ezen kívül, az arisztokrácia számra a seftelésből származó pénzkeresés (ma úgy mondanák) nem volt trendi. Amikor a XIX. századtól kezdve a nyugati világ szekularizálódott, miközben kapitalizálódott, a zsidóknak már jelentős fórjuk volt, amit gyakran ellenük fordítottak.          

A XVIII. és a XIX. század több gondolkodója Voltaire-től kezdve Marx-on át Max Weber-ig - nem éppen dicsérő módon - rámutatott, hogy a zsidók a kapitalizmus kulcsfigurái. Marx azzal vádolta a zsidókat, hogy csak egy istent ismernek, a „pénzt”. Mások egy fokkal hízelgőbben fogalmaztak, különösen Friedrich Hayek, aki mind a kapitalizmus, mind pedig a zsidók dinamizmusát dicsőítette, viszont elutasította a zsidókkal szemben hagyományosan táplált gyűlöletet, aminek alapja az uralkodó elit társadalmi pozíciójának a modernizálódás okozta elvesztése volt. Ez utóbbiból származott az ipari forradalmat kihasználó zsidó siker. Azonban Hayek nézete aligha volt széleskörű és a náci Németországban kicsúcsosodott XX. századi antiszemitizmusa maga alá gyűrte.

Müller kitér arra is, hogy az európai zsidók egy része felkarolta a kommunizmust, ami szerinte felért egy katasztrófával. Egyfelől ez az összefonódás táptalajt adott a zsidó összeesküvésre támaszkodó antiszemitizmusnak, másfelől visszafelé sült el, mert a kelet európai kommunista rendszerek és a Szovjetunió a zsidók ellen fordult. Magyarországon a kommunista mozgalom élharcosai a zsidók voltak, Rákosi Mátyás vezetésével, mind az I., mind pedig a II. világháború utáni években. Bár a zsidók nagy része fanyalgott a kommunizmustól, és inkább a cionizmus felé fordult volna, helyeselve egy zsidó állam létrehozását (ami 1948-ban meg is történt), azért elég sok, a kommunizmusban lubickoló zsidó maradt ahhoz, hogy kialakulhasson a nemzetközi kommunizmus, és a zsidóság közötti szoros összefüggés érzete. Mivel a kapitalizmusba elért zsidó sikeresség reakciója kellemetlen hátrányokkal járt, számtalan közülük olyan alternatívát keresett, ami biztonságosabb életet jelentett volna asszimiláció útján abban az országba, ahol születtek, vagy a kapitalizmust felváltó rendszerben, mivel elméletileg a kommunizmus egyenlőséget hirdetett. Azonban Kelet Európában az antiszemitizmus gyökerei mélyek voltak, és amit végül a kommunizmus elfogadása a zsidóság részre hozott, a többségi lakosságnak egy újabb érve, annak bizonyítására, hogy a zsidók okozzák a társadalmi bajokat és ennek megfelelően meg kell őket büntetni. Ebből következett a tény, hogy az 1950-es évek elején a zsidó kommunista vezetőket mindenütt kizárták a pártból.

Azonban Müller nem adott kielégítő magyarázatot a diaszpórában élő zsidók dilemmájára, akik a nagyfokú sikerességükért nagyárat fizettek. A zsidók sikere nemigen tért el más diaszpórában élőkétől, mit például a kínaiak sikerétől, azzal a különbséggel, hogy ellentétben a kínaiakkal, a zsidóknak nem volt saját hazájuk. Ez a tény hátrányosnak látszott és ez adott okot Izrael állam létrehozására, és lázas megvédésére. Izrael léte világítótoronyként hat a nemzetközi zsidóság számára, és egyben a diaszpórában élő zsidókat ért kritika nagy részét magához vonzza. Müller megjegyezi azt is, hogy a Holokauszt az európai zsidókat megtizedelte, és ezért jelentőségük az európai társadalmakban már nem olya jelentős, mint a múltba volt.

Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban a zsidó kérdés - ámbár egészen más kontextusban - továbbra is létezik. Izrael támogatása az amerikai zsidók részről a múlt század 60-as és 70-es éveiben alakult ki az amerikai stratégia magjaként, összefogva az amerikai keresztény evangélistákkal. Az természetesen nem valószínű, hogy ezen összefogásra felépített közel keleti amerikai stratégia a zsidóság számára olyan hátrányos következményekkel járna, mint ami korábban a kapitalizmusból és a kommunizmusból adódott.   

A hátborzongatóan merész cím ellenére, vagy talán éppen azért, a könyv tartalma semmi más, mint a zsidó “megmagyarázom a bizonyítványomat”, vagy, ha úgy tetszik, akkor szerecsenmosdatás. Először is lássuk a zsidókat sújtó kényszerhelyzeteket: A kamatot totálisan tiltja a muszlim és a keresztény vallás. A zsidó Ó-szövetség is tiltja, de csak zsidónak-zsidóval szemben. Ez a megkülönböztetés csak a zsidóknál létezik, ami aligha teszi őket - enyhén szólva - szimpatikussá. Müller professzor minden bizonnyal vagy német születésű, vagy német származású, mert a Kelet-európai helyzetet kitűnően ismer. Csodálkozom is, hogy nem hozta fel a magyar példát a zsidók védelmében, vagyis, hogy Magyarországon beszivárgásuk idején nem vehettek termőföldet, kvázi földműveléssel nem foglakozhattak, a kereskedés mintegy rájuk volt erőszakolva. Az a megállapítás, hogy a bankrendszer előtti kereskedéshez a széles körű családi kapcsolatrendszer rendkívül kedvező volt, természetese igaz. Azt viszont Müller nem tette hozzá, hogy ha valamelyik nemesember úgy döntött, hogy birtokai eladása után áttér a kereskedésre, akkor ez a “családi kapcsolatrendszer” kitűnő eszköznek bizonyult a nemkívánatos konkurencia kirekesztéséhez (amire példát, azóta is, minden területen, bőségesen láthatunk). Müller arra se mutatott rá, hogy mivel a zsidóknak - a kínaiakkal ellentétben - nem volt hazájuk, ez óriási, és igen előnyös mozgásteret biztosított számukra. Akinek nincs hazája, abból hiányzik a honszeretet. Akiben nincs honszerete, az sokkal könnyebben szolgál ki bármilyen izmust. Müller rámutatott a zsidó ambivalenciára, de itt megállt. Mitől ambivalens egy zsidó, attól, hogy nem képes dönteni? Semmihez, semmilyen kötelék nem fűzi, egyetlen célja, a minél kényelmesebb érvényesülés. Nincsenek (helyes vagy téves) elvei, azt nézi, hogy kinek, minek fog állni a zászló. Volt, aki az eső világégés után a kommunizmusra fogadott (volt rá esély, hogy bejön), volt, aki csak a második után. Ma viszont egyetlen egy zsidó se kommunista, hanem liberális. Természetesen, nem kell őket megkövezni (amit ugyan ők vezettek be, de időközben kiment a divatból ), de ha már írunk róluk, akkor írjunk meg mindent. Álláspontom szerint a statisztikával óvatosan kell bánni még ebben az esetbe is. A 38 Nobel-díj között található 22 zsidó közgazdász nem egyértelmű bizonyíték arra, hogy a zsidók különleges közgazdasági érzékkel lennének megáldva. Nem állítom, de elméletileg nem kizárt, hogy a Nobel-díjat odaítélő bizottság nem teljesen pártatlan. Ez már csak azért is lehetséges, mert az elmúlt időkben láttunk néhány meglehetősen furcsa döntést béke és irodalmi Nobel-díj odaítélésénél. Ami pedig az asszimilációt illeti (aminek erőltetése igencsak távol áll tőlem), az esetek hatalmas többségében - az én megítélésem szerint - egy tragikus történelmi pillanat szülte kényszerből, nem pedig szabad elhatározásból született. Magyarországon a 30-as években “kikeresztelkedett” zsidók és leszármazottjaik a vészkorszakot követő, a létező szocializmus éveinek az elmúlása után, 70 évvel később is, sikeresen felejtették el az asszimilációs kísérletüket. Végezetül Izrael állam létrehozásának oka és célja jelentősen bonyolultabb, mint ahogy azt Müller jelzi, de ebbe nem mennék bele, mert ez ebben a pillanatban aktuális külpolitika, civilizációs ütközési pont, ami a kapitalizmus-zsidó témától már nagyon távol esik.                  

Vissza a múltba (18) Juhász felmenőim

Anyai dédanyám, Juhász Luca a kiegyezést követő ötödik évben, vagyis 1872-ben született Kiskunfélegyházán, amely települést hatalmas jóindulattal mezővárosnak lehetett nevezni. Gyermeklányként, a kor szokásának megfelelően, hamar árvaságra jutott. Megészlelvén a világot, alaposan körülnézett és játszi könnyedséggel állapította meg, hogy szemrevalóságán kívül semmi más vagyontárggyal nem rendelkezik. Ez azonban akkoriban nem jelentett belépőt egy kereskedelmi tévében való rendszeres fellépéshez, bár az ehhez szükséges két általános osztály elvégzésével ő maga is rendelkezett.

Dédanyám kívánatos szépségét lányai, később leány unokája is örökölték, de okosan kihasználni eme tulajdon­ságukat nem voltak képesek. Lucát kemény munkájáért megtűrték a település alvégének utolsó házában, közvetlenül a temető mellett, ahol később némi külső segítséggel bérelt egy udvari szoba-konyhát. A szerény lakhelyen szép sorba szülte meg gyermekeit ugyanattól a módos gazdától, aki a maga módján gondoskodott is róluk. Ez az elrendezés abban az időben, és azon a földrajzi helyen elsősorban praktikusnak, de semmi körülmények között nem erkölcstelennek volt tekinthető. Módos gazda fia, 10-15 hold leendő örököse, nincstelen leányt el nem vehetett feleségül, bárhogy vetett is rá szemet. Akkoriban nem játszották azt a hülyeséget, hogy 18 éves korában mindenki nagykorú. A fiúk még harminc éves korukban is úgy táncoltak, ahogy az apjuk fütyült, ha még egyáltalán életben volt. A házasságokat nem az érdekeltek, hanem azok szülei kötötték, szigorúan anyagi alapon. A viszonylag kényelmes élet egyetlen záloga a föld birtoklása volt. Módos gazda fia csak módos gazda lányát vehette feleségül, hogy kettőjük földjéből a gyerekek örököljenek annyit, amiből megélhetnek. A föld megművelését pedig a termőfölddel nem rendelkezők, a nincstelenek végezték, természetesen éhbérért. Dédanyámnak és az övéhez hasonló sorban lévőknek az volt az egyik nyitva álló lehetőség, hogy titkos kedvesévé vált annak, akivel szerették egymást, csak éppen nem házasodhattak össze. A másik lehetőség pedig az, hogy összeáll egy hasonló nincstelennel, és együtt nyomorogják végig az életet, szülve hat-nyolc gyereket, akik közül jó esetben kettő-három meg is érte a felnőttkort.

Luca tehát 1890-ben egy életre szóló kedvese lett első nagy szerelmének, aki nősember létére is, hosszú éveken át estéinek nagy részét Luca társaságában töltötte, saját feleségének megértő tudta mellett. Luca elsőszülöttét, Erzsébetet, sorba követte a többi gyerek: Ferenc, Károly, Mária, Imre és végül Ilona. Az esti félhomályban a szekéren érkező apjuk hol egy zsák liszttel, hol egy oldalszalonnával tért be szegényes házukba, mert a maga nemében tisztességes apa iparkodott lenni, csak ugye Benjamin Spock is csak akkoriban született, még nem írhatta meg elképzeléseit az egészséges gyereknevelésről, amihez - úgy hírlik - egy apa jelenléte is szükségeltetik. 

Dédanyám, Juhász Luca, elsőszülött leánya, vagyis anyai nagyanyám, Juhász Erzsébet volt, aki 16 évesen törvénytelen apjától kapott egy lábbal hajtható Singer varrógépet, még az első Világháború kitörése előtt, ami abban az időben több volt, mint főnyeremény. A többi gyerek kistafírozására nem kerülhetett sor, mert dédanyám életre szóló kedvese jóval idő előtt meghalt, és a törvénytelenség intézményét éppen azért találták ki, hogy ilyen esetekben anyagi követelés, például gyerektartás szóba se jöhessen. Nagyanyám a varrógéppel és szorgos munkájával besegített a közös háztartásba és éppen akkor szülte édesanyámat, Juhász Erzsébetet, talán mondanom se kell szintén törvénytelenül, amikor saját édesanyja életet adott legkisebb leány­gyermekének, Ilkának, akinek nemzéséről a többi gyermek apja, közvetlenül halála előtt, még gondoskodott.

Anyám és Ilka nagynénje azonos korúak voltak és testvérként nevelkedtek. A többi, nagyobb testvér imádták a kicsiket, és úgy vigyáztak rájuk, mint a szemük fényére. A szegény családok sok gyereke csodálatos módon tud összetartani. Évekkel később már én magam is láthattam ennek számos példáját. A fiuk, ahogy felcseperedtek, szépen beléptek az ország 3 millió koldusának soraiba, de az amerikai kivándorlás helyett, egymás után mentek el kubikusnak, és kemény munkával próbálták megteremteni szinte napról-napra a betevő falatokat. Anyám már tizennégy évesen takaros kis fruska volt. Fél napokat koslatott a fiákerstand környékén arra várva, hogy valamelyik módosabb legénynek megakadjon a szeme rajta. Nem kellett sokáig várnia, egy Dobos István nevű, igen jó családból való fiatal legényt egy-kettőre elkezdett enni a fene utána, ahogy ezt akkor nagyanyám hangosan elkönyvelte az egész udvar füle hallatára. Anyám hitt benne, hogy hamarosan Dobos Istvánné lesz belőle. A fiú szüleinek nem kellett színt vallani, mert Dobos Pistának tüdejét akkor már jó ideje megtámadta a morbus hungaricus, vagyis a tüdőbaj. Így aztán nem maradt meg más belőle csak egy szép álom, meg egy drága márvány síremlék, amit tizenöt évvel később anyám nekem is megmutatott. Anyám Dobos Pista halála után is kijárt a fiákerstandra, de sokkal kevesebb lelkesedéssel és minimális finnyássággal. Olga nevű apai nagynéném sok évvel anyám halála után „elárulta” a nagy titkot, vagyis hogy anyám kurva volt, és strichelni járt a városháza árkádjai alá. Ennek az állításnak azonban aligha volt igazságtartalma, mert abban az időben a férfiak szexért egy fillért se fizettek, legfeljebb ígértek fűt-fát, ami legtöbbször elégnek bizonyult. Az viszont tény, hogy anyám nem vetette meg az erősebbik nemet.  

Az elinflálódott koronát felváltó pengő bevezetését követően a vidéki élet, ha lehetett még nehezebbé vált. Nagyanyám anyámmal egyetemben, na és persze a varrógéppel, felment Pestre és sikeresen megkapaszkodott a nyolcadik került egyik pincelakásában, mint mindenfajta átalakítást is elvállaló varrónő.

Nagyanyám Maca nevű húga akkor már néhány éve szobalány volt a későbbi mi­nisz­terelnök, Gömbös Gyula holdudvarához tartozó egyik dzsentri politikus ház­tar­tá­sában. Maca édesanyám nagynénje volt, de ő a korábban említettekből kifo­lyó­lag anyámat „Böske húgom”-nak szólította, én meg „Pusi öccse” voltam neki. Kü­lön­ben a Pusi becenevet anyámtól kaptam, állítólag azért, mert sose volt disz­nó­­juk, mindig csak mások vágtak, ők soha. A disznó birtoklása egymagában stá­tusz szimbólum volt. Így aztán megszületésem után anyám azt mondta, én vagyok az ő kis malaca és ugye a malacot, ha hívja az ember, azt mondja, hogy pusi-pusi.

Egy szónak is száz a vége, Maca jó helyen dolgozott, persze meg is érdemelte. Évekkel később nekem elmesélte, hogy még tizenkét éves se volt, amikor dédanyám odaadta őt szolgálni egy módosabb házhoz, kapott is utána hetente húsz krajcárt, és persze Maca minden nap jóllakhatott, amiért mindössze hajnal öttől este kilencig kellett dolgoznia. A kommunista kiáltvány akkor már természetesen létezett, és a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás” se volt ismeretlen fogalom, de nem az agrárproletárok soraiban. Amikor Maca néném tizennégy lett és jóval ügyesebb, választott magának másik helyet, és mert mindenütt megállta a helyét, státusza szép lassan emelkedett. Miután Pestre került ő volt a rokonság főtámasza. A nagy gazdasági világválság idején, a háziúrék egy-egy fogadása után, Maca családtagjai a konyha hátsó ajtajánál ólálkodtak és a visszaküldött, félig teli hidegtálak tartalma, az ő kosaraikban landolt.

Anyám nagybátyái különböző egyéniségek voltak. Imre vékonydongájú, majd hogy nem beteges emberré érett kék szemekkel, vörös-szőke apró bajusszal. Amíg otthon élt saját evőeszközei voltak, amit másnak használni nem volt szabad. Testvérei értetlenül álltak finnyásságával szembe, ami elég ok volt arra, hogy restelkedve tagadja a tényt. Feleségül Pankát, egy apró termetű kiskun menyecskét választott, aki rögtön a házasság után életet adott egyetlen leánygyermeküknek, Pirinek. Károly robosztus ellentéte volt Imrének. Jól emlékszem, mint dagadtak ki az erek bikaerős nyakán, amikor elöntötte az indulat. És az persze gyakran elöntötte. Családi berkekben egy történet járta róla, ami szerint egyik, őt elhagyni készülő kedvesétől búcsúcsókot kért, és kapott. A nagylelkű engedélyt arra használta fel, hogy a lány orrát egyszerűen leharapta, kiköpte majd hanyag mozdulattal betette a leány kötényének a zsebébe. Károly nagybátyámban volt annyi prózai érzék, hogy tettét megtoldja egy búcsú mondattal „ha így is kellesz másnak, megérdemled.” Attól a naptól kezdve, amikor ezt hallottam, ahányszor anyám konyhájában összefutottam vele, ahová gyakran betért egy-egy tányér levesre, minden alkalommal titokban megfogtam az orrom, helyén van-e még. Ezt a szokásomat akkor se hagytam el, amikor tudtomra jutott, hogy Károly bátyámat a csendőrök hónapokig keresték, na persze hiába.

Pestre költözés után nagyanyám keresett annyit, hogy éhen nem halt. Keze alatt anyám megtanulta a kézilány mesterséget, ami a semminél több volt, de a varrónőségnél lényegesen kevesebb. Nagyanyám, amíg tehette, anyámnak szigorúan körmére nézett, mert szerette volna, ha én nem Juhásznak születek. Ez persze nem sikerült, de akkor még ezt nem tudhatta. 

Visszakanyarodva Lucához, bizonyára be lettem mutatva neki, de én nem emlékszem rája. Persze emlékezhetnék ugyanis 1938-ban hunyt el. Ekkorra a gyermekei már mind szétszéledtek, akik különben igen nagy szeretettel „Édeskének” nevezték. Édeske - mondani se kell - egész életében szűkösen élt, az utolsó húszban pedig kifejezetten nyomorgott. Rosszkor halt meg, egészen pontosan akkor, amikor gyermekeinek kezdett egy kicsit jobban menni, amiből személyesen már semmit haszna nem lett. Illetve - ezt döntse el magad - talán annyit, hogy halála után néhány évvel a sírját díszítő egyszerű fakeresztet drága márvány emlékmű váltotta fel, ami természetesen le is lett fényképezve. A kőbe egyetlen szó volt belevésve, ennyi: Édeske. Az emlékmű mögött három nő, édesanyám valamint Ilka és Maca, a két nagynéni álltak, a kor divatjának megfelelően mindegyikük nyakában 3-4 ezüstróka az augusztusi melegben. Édeske utódai útravalóul egyetlen egy dolgot kaptak, az összetartozást, de ez csak addig maradt érvényben, amíg szegények maradtak. A II. világháború hozta konjunktúra az ő életszínvonalukat is feljebb lökdöste, attól kezdve, vagy talán Édeske halála miatt, közöttük a torzsalkodás mindennapossá vált. 

A IV. Nemzetközi Sarki Konferencia tanulságai

A múlt héten Oslóban rendezték a IV. Nemzetközi Sarki Konferenciát, ahol eddig fel nem tárt adatok láttak napvilágot. Egy kanadai tényfeltáró expedíció kiderítette, hogy a hó és a viharok nagymértékben befolyásolják a jégképződést, mivel a jég tetején lévő hóréteg hőszigetelőként hat a hideg levegővel szemben és megakadályozza a jég vastagodást. A többéves jég tömege a vártnál kevesebb. A kanadai hajó jóval vastagabb jégréteget is feltört, mint azt várták, aminek oka a jégállomány gyengesége. Az is kiderült, hogy a műhold felvételek becsapósak, mert nagyobb jégtömegről tanúskodnak, mint a valóság. Az idei méréseket az alábbi grafikon mutatja be.

A konferencia rámutatott, hogy a tengeri jég jóval fontosabb tényező, mint azt korábban gondolták. Egyértelműen komoly szerepe van az sarki melegedés egyértelmű erősödésében (Arctic amplification). A többségi vélemény szerint a csökkenő sarki jég felelős a hideg telekért. Következésképpen várható, hogy Európában és Észak Amerikában a következő telek a 2009/2010 teléhez hasonlóan hidegek lesznek, és a korábbi telekhez képest jóval több hó fog esni (reduced sea-ice can explain cold winters). Kell-e írnom, hogy az idei nyáron (ahogy ezt a grafikon jelzi) rekord olvadás várható az Északi-sarkon.

_____________________________________________________________

Milyen veszélyekkel jár a BP olajkatasztrófája a lakosság nemzőképességére nézve?

Csakúgy mint annak idején (1986 április 26.) Csernobilban, most, a BP olajkatasztrófa árnyékában is fel kell tennünk magunknak a kérdést: veszélyeztetve van a következő nemzedék is? Mi lesz a még meg nem született gyermekeinkkel? És azokkal, akik már úton vannak, és már megfogantak?

A British Petrol Mexikói-öbölben történt katasztrófája nem csak a környezetre, az állatvilágra, az éghajlatra lehet kihatással, hanem a lakosság nemzőképességére, a születendő gyermekek életére is. Ezt nem nehéz kitalálni: a helyszínen dolgozók nap mint nap köhögve, bőrkiütésekkel, állandó rosszullétre panaszkodva jönnek haza. Csoda ezek után, ha az amerikai  Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institute of Health, NIH) szerint várandós anyáknak és gyermekeknek nem ajánlatos a katasztrófa közelében tartózkodnia. De mi lesz a helyszínen dolgozó nőkkel és férfiakkal?

Gondoljatok bele: a BP segélykiáltását meghallva önkéntesek ezrei érezték, hogy nekik ott a helyük, menniük kell, mert a Mexikói-öbölben most minden segítő kézre szükség van. Aztán mit kapnak mindezért cserébe? Még ha lehet is ezek után gyerekük, nem biztos, hogy egészséges lesz.

A témában rendkívül kevés információ áll a lakosság rendelkezésére - több okból kifolyólag:

1) a British Petrolnak nem áll érdekében bármilyen káros anyaggal kapcsolatos adatot közölnie

2) a hoszzútávra kivetített következményeket gyakorlatilag lehetetlen felmérni, és

3) egyelőre még kevés hasonló eset történt a történelemben, amivel össze lehetne hasonlítani azt, ami jelenleg a Mexikó-öbölben dúl. Egyetlen ilyen példa talán az 1990-91-es öbölháború olajkatasztrófája és a háborúból hazatért katonák betegségei.

A helyzet viszont rosszabb, mint annak idején az öbölháborúban volt: most csupa ártatlan önkéntesről, ill. esetleg helyi lakosról van szó, akik nem maguknak keresték a bajt. De a természet és a természeti katasztrófák nem ismernek határokat: a savas esők és hurikánok majd gondoskodnak arról, hogy az USA belső területeire is jusson az olajfoltból kiszivárgó káros anyagokból. A gond csak ott van, ha a felhők tovább szállnak, és nem állnak meg az amerikai tagállamok határainál …

Ed Markey, amerikai kongresszusi képviselő szerint ugyanis nem csak a hoszzú távú következmények a rémisztőek, és nem csak a Mexikói-öbölben, hanem szerte a világon megihatjuk a levét a Bp-olajkatasztrófának, amennyiben az olaj beszivárog az élelmiszer-láncba, és szó szerint olajat eszünk majd nem cask az Atlanti-óceánon túl, hanem innen is.

Egy kimutatás szerint a benzol puszta belélegzése már károsítja a vérképet, sőt, rákot okoz (www.martinmarietta.com/products/MSDS-CrudeOil.pdf): leukémiát lehet tőle kapni, gyengülhet tőle az immunrendszer és krónikus vérzéssel is járhat. A Corext, egy, a BP által is használt diszperzáns, tartalmazza az úgynevezett 2ButoxyEthanol-t, ami káros hatással lehet az anyaméhben fejlődő magzatra.

Elindult egy hordó, egy olajhordó, mint a dominójátékban. Aztán sorra borulnak le a többiek is. Mi lesz még itt? Az igazság odalenn van. Az óceán fenekén, az elsüllyedt BP-platformon és a nők szíve alatt.

Vissza a múlta (extra) horpad visszaemlkezése

A múlt század derekán születtem egy kisalföldi apró falúban, éppen a Nagy Változás hajnalán, így az a szerencse ért, hogy betekinthettem a múltba és láthattam a jövőt. Akkoriban a parasztgazdaságok három generációsak voltak, és persze a nők vállvetve dolgoztak a férfiak mellett. Nekem, mint gyereknek, természetes volt, hogy rám is számítanak.

Kezdem talán az aratással. A trükk az, hogy a búzának be kell érni, de lehetőleg a kalászban kell maradnia. Ebből következik, hogy az aratás pontos idejének a megválasztása, és a munka gyors, ütemes elvégzése megkérdőjelezhetetlen fontossággal bír. A mi kis családi gazdaságunk alapfelállásban működött. Kaszás, marokszedő, kötöző, kötélteregető. Vagyis apám, anyám, nagyapám, és jómagam hat évesen. Szalmakötelet használtunk, ami előző este készült a néhány nappal korábban levágott és beáztatott gabonaszárakból, azaz szalmából. Ezeket az előre elkészített kötéldarabokat kellett leterítenem összhangban a kaszálással a rendsor mentén. Anyám egy sarló segítségével nyalábolta föl a megdőlt szárakat, és rakta a kötelekre. A kötözést a nagyapám végezte, mert az külön tudomány volt. A kötözéshez kellett „kötözőfa” is, ami egy gumibothoz hasonló fanyárs, és pontosan úgy volt nagyapám csuklójához rögzítve, mint egy gumibot. A szalmakötelet a kötözőfával össze kellett sodorni és aláfordítani, hogy önzáró legyen. Mivel a kaszálás csak egy irányba történhetett, a tábla végéről vissza kellett gyalogolni a tábla elejére, na, ez volt a pihenő. Aztán nagyanyám délben hozta az ebédet, kendőbe kötve, ami jellemzően tyúkhúsleves és galuskás tyúkpörkölt szokott lenni. Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy nekem a kötélteregetés mellett vízhordói feladatom is volt. Az ötliteres demizson nem vizet tartalmazott, hanem szódával agyon higított bort, mert ez jobban oltotta a szomjat. Aztán a kévéket a kaszálás végén keresztekbe, kepékbe raktuk a tarló közepén. 25 kéve kalásszal összeforgatva alkotott egy keresztet. Ha várhatóan késett a betakarítás, akkor körbeszántották a tűzveszély csökkentése végett. A búza cséplését mi masinálás-nak neveztük, de ez a kifejezés már kihalt. Különben a betakarítás után a cséplést mindig a házaknál végezték. A faluban élt egy gépmester, akinek traktora és cséplőgépe is volt. Nyaranta megszervezte a csapattát, szabadságot kivett gyári munkásokból, ami már az ipari átalakulás első jele lehetett. A masinálók házról házra jártak. Fantasztikusan összedolgozta, és mindig lelkes, kíváncsi gyerekcsapat kísérte őket.

Egy hatéves gyerek szemével látva és utólag értékelve, semmiféle hierarchiát nem láttam az akkori faluképben. Felteszem, az akkor beinduló kulákmizéria is közrejátszhatott. Még az sem akart nagygazdának látszani, akinek két ló is volt az istállójában. Így aztán mindenki előre köszönt mindenkinek. Ami pedig a gazdálkodást illeti, kínosan ügyeltek a szántóterület és az állatállomány megfelelő arányára. A műtrágyát ugyanis nem ismerték, vagy legalább is ódzkodtak tőle. Maradt a természetes trágya.

A 100%-os hasznosításra valóban a kukorica, mint fontos takarmánynövény a legjobb példa. Már a ritkítás során mentve volt a felesleg. A tehenek nagyon szerették a zsenge édes szárakat. Később a kivágott vadhajtások is takarmányként szolgáltak. Beérés után a csövet egészben törtük le, amiket aztán meg kellet fosztani a háncstól. A kukoricafosztás a háznál történt esténként viharlámpa fényénél, a szomszédok kölcsönös segítsége mellett. Közben folyt a szórakoztató beszélgetés, viccelődés. A fosztásból származó háncsból szatyrok, lábtörlők készültek, de akár papucsot is össze lehetett ügyeskedni. A földeken maradt szárat betakarították, mert az takarmányt képezett. Hihetetlen, hogy a jószág milyen ügyesen képes volt megszabadítani a levelektől. A maradék jelentette kiszáradás után a tüzelőt a főzőüst alatt, amiben a moslék rotyogott. Ott mindent el lehetett, sőt illett is eltüzelni. A moslék alapját főtt búza, vagy kukoricadara és krumpli jelentette, de a háztartásból visszamaradt hámozott krumpli héjat is hozzá főzték. A végén megtoldották konyhai ételmaradékkal, tésztával vagy főzelékkel, száraz kenyérrel. Malactáp csak a holdban létezett.

Nyár végén került sor a szilvalekvárfőzésre. Ez nem számított különösebb ünnepi eseménynek. Egy napig ott rotyogott az üstben az udvaron, kavargattuk, hogy oda ne égjen, nyalakodtunk is, amíg el nem teltünk, és közben tüzelgetni  kellett. Minden családnak volt szilvafája, ha nem is 7. Mit szilvafa! Egész szőlőbirtok, plusz gyümölcsfák. Pársoros ültetvény présházzal a szőlőhegyen.

Mire tél lett a disznók szépen megnőttek, meghíztak, jött a disznóvágás. Nagyon sok különbség nincs az akkori és a mostani disznóölések között. Legfeljebb az eszközök lettek modernebbek. Felénk nem volt szokás a disznóölésekhez hivatásos böllért hívni. Minden családban volt egy. Nálunk az apám. A lebökött disznónak felfogták a vérét, mert az fontos alapanyaga volt a véres hurkának. A most már élettelen testről le kellett pörzsölni a szőrt. Ez elejében szalmával csinálták, de ahogy a technika fejlődött, és a ‘60-as évek elején nálunk is megjelentek a PB palackok, divat lett a forrázást követő utóperzselés. Ezt követve a hasánál felvágták a disznót és kivették a belső részeit. A beleket, gyomrot alaposan kimosták, mert ebbe lett töltve a kolbász, hurka meg a disznósajt. A fejet különválasztották a törzstől, majd a testet kettéhasították, és elkezdődött a trancsírozás. Főleg a kisütött zsír mennyisége volt fontos, mert ez főzési alapanyag volt. Sok volt a füstölni való is (sonka, kolbász), mert a füstöléssel lehetett a húst konzerválni. Tekintve, hogy hűtőszekrény, fagyasztóláda nem létezett. Azaz “mélyhűtő” mégiscsak volt. A romlandó ételt tejeskannába kellett tenni, és zsinegen lelógatni a kút hideg vizébe, annyira, hogy épp meg ne merüljön. Azért persze mindenütt akadnak helyi sajátosságok. Nálunk a májnak volt rendkívüli szerepe. Ahogy kezdett megnyílni a disznó, elsőként azt emelték ki még melegen. Az asszonyok szaladtak vele, hogy kisüssék. Hagymás, pirospaprikás alapon resztelve, tradicionális reggelinek számított. Ezzel készen kellett lennie, mire a malac kettéválik.

Aztán a hideg téli napokra általában csak az állatok gondozása és a hó eltakarítása maradt. (Akkor még bőven volt belőle.) Így az ősök ilyenkor bizony elég sok időt töltöttek a présházakban. Bedurrantottak a kis kerek öntvény vaskályhákba, és összejöttek beszélgetni. Az asszonyok meg elhitték, hogy muszáj tüzelgetni, különben megfagyna a bor. A pincék akkor is gondosan hófehérre voltak meszelve. Ennek elmulasztása nagyobb bűnnek számított, mint meztél láb, glott gatyában bemenni a templomba.

Egy kis szociológia. 1957-ben elkészült a házunk, így a falu másik végébe kötöztünk. Ez a ház még ma is áll, anyánk lakja 84 évesen, gyakran látogatjuk. 1958-ban villanyt kapott a falu, 1959-ben pedig megalakult a TSzCs. A világ megváltozott. Házanként csupán egy tehén maradhatott. Emlékszem, 12 évesen a barátommal legeltetést vállaltunk a nyári szünidőre. Reggelenként 18 jószágot kellett összegyűjtenünk. Megdöbbentő, hogy egy tehén mennyire értelmes tud lenni. Mindegyik ott várakozott a kapu előtt a hídon, és amikor jött a csorda, csatlakoztak. Hazafelé ugyanígy kiváltak, és megvárták szépen, amíg beengedik őket. Akkor tanultam meg mesterien bánni a karikás ostorral. Végig tudtam pofozni a tízfillérest az udvaron. Képes voltam lefejezni a pipacsot az árokparton.

Egyébként a parasztember nagyon meg tudta becsülni a szerszámait. Láttam centiméteresre kopott kaszapengét, amelyhez még mindig ragaszkodott a gazdája. Az elhasználódott kapának félméteresre vágták a nyelét, keresztélet alakítottak ki, és attól kezdve szárvágó kapának hívták.

Most, hogy visszaemlékezem valami homályos sejtéstől mozgatva megkérdeztem a Googl-t, mit tud a gyarmatik pincesorról? Egész meghatódtam. Ilyet lehetett ott találni.

A hatvanas évek végén kéthetente estefelé ezen az úton baktattam végig a vasútállomásról hazafele. Az öregek akkor még ott üldögélve beszélgettek a padon a pincék oldalában. Nem tudtam úgy elosonni, hogy többször is, be ne hívjanak egy-egy pohár borra.

Érdemes tudni, hogy a kisalföldi faluszerkezet eltér az alfölditől. Keskeny, szorosan egymásra épülő portákból áll, az udvar is hosszában tagolódik. Néha a kocsi-beállás is óriási feladatot jelentett, de mindig megoldották. Aztán meg a búzát meg is kellett őrölni. A malom Téten volt. 7 km oda is, meg vissza is lassú parasztszekéren. Hihetetlen sok a látnivaló útközben egy ötéves gyerek számára. A mai kissrácok nem is tudják, mit veszítenek a száguldó Audi ülésébe süppedve. Akkoriban ismeretlen fogalom volt a rohanás, mindenki ráért. Nagyapám nem volt bőbeszédű, de az ilyen hosszabb szekerezéseknél mindig megoldódott a nyelve. Jókat beszélgettünk útközben.

Különben anyám háza közvetlenül a pincesor bejáratánál van, tavaly nosztalgiából végigmentem rajta.  Hát sajnos már elég sok hobbi hétvégi ház épült közéjük. És a gyalogtőkét is többnyire felváltotta a kordonos művelés. De azért a varázsa még mindig megvan. Az a kút például a Meilinger Józsi bal füle mögött attól híres, hogy az oldalán folyamatosan csobog le a víz. Sajnos a változásokat már 1957-től érzékelni lehetett. Véresszájú kommunisták kerültek a faluba tanácselnöknek, párttitkárnak, iskolaigazgatónak. Idegenek voltak, így az emberek kezdtek elcsendesedni. Sokan azért burkolóztak hallgatásba, mert a nagyobbik gyerek éppen disszidált a családból. Aztán pedig következett a tsz-esítés átmeneti sokkja …. Én magam tulajdonképpen ‘63 óta csak vendégnek számítok a saját szülőfalumban. Előbb kollégium, pesti munkahely, katonaság, végül állandó győri lakás. Most viszont örömmel láttam, hogy az otthoniak ismét próbálják megtalálni önmagukat. Ezzel befejezném az emlékezést, és áttérek a mai, aktuális témára.

Kalandoztam a műholdas térképén. Olyan helyeket kerestem, amelyek válságos helyzetben esélyt kínálhatnak a túlélésre. Mert szerintem a tanyasi életmód nem ilyen. Csak a megélhetés biztonságát ígéri, de a létezést nem. Végül a megoldást én is a faluközösségben látom. Vannak a térképen olyan történelmi falvakat, ahol a kialakult utcarend hatalmas földterületeket zár körbe a falu közepén. A szülőfalum, Gyarmat is ilyen. Ezek a zártkertek, hátsókertek ma is a legvédettebbek. Megközelíteni, hozzájuk férni kizárólag az udvarokon keresztül lehet. Az egésznek szinte erőd jelleget kölcsönöz, hogy a régi házak közvetlen az utcafrontra épültek előkert nélkül, együttesen mintegy falat képezve. Jelenleg, ez a megoldás lenne nálam a nyerő. Egy ház az utca közepén, hatalmas zárt hátsókerttel.

Újabb katasztrófa a küszöbön: az elmúlt héten két gázfúrásos baleset történt

Számol be az esetről Nora Eisenberg a City University of New Yourk tudós társaságának az elnöke. 

Június 7: Egy texas-i természetes földgázkút robbanása legalább három ember halálát okozta. — A BP olajkatasztrófa árnyékában a legtöbb környezetvédelmi szakértő a természetes olajkutak mellett tette le a voksát. A Kerry-Lieberman amerikai állami energia rendelet mindig is támogatta az agyagpala mélyfúrását, ami egy igen agresszív modern technológiának minősül.  A napokban azonban kevesebb mint 100 óra leforgása alatt két természetes földgázkút robbant fel. Csakúgy mint a Macondo-öböl kútjának esetében, a robbanásért itt is a gáz túlnyomása volt a felelős.

Csütörtök este az amerikai Clearfield körzetében (Pennsylvania ) az egyik földgázkút felett elvesztették az uralmat. A hatóságoknak le kellett zárnia a forgalmat, és másfél kilométeres körzetben evakuálták a lakosságot. Ugyanis a kútból 16 órán keresztül ömlött a földgáz, aminek sugara 25 méter magasságra lövellt fel. Mire végre sikerült megállítani a gázömlést, addigra nem kevesebb mint 4.000 köbméter földgáz került a levegőbe.

Ez nem volt elég: hétfőn reggel 8-kor újabb gázkút robbant, de ez alkalommal Nyugat-Virginia területén, a Susquehanna folyó egyik mellékágánál, ami mindössze 16 kilométerre fekszik az Interstate 80 autópályától. Ez a kút a beszámoló írásakor még égett. Komoly égési sérüléseik miatt hét munkást kórházba kellett  szállítani.

Mindkét kút esetében egy ellentmondásos technológiát, a vízszintes hidraulikus frakturálást - más néven trackinget - alkalmazták, ami ma a gáziparban általánosan elfogadott technológiának minősül. A technológia lényege, hogy egy kb. 1600 méteres függőleges fúrás után, kilométereken keresztül a fúrást vízszintesen folytatják. Ezután több millió liter homokkal és vegyszerekkel kezelt vizet juttatnak az agyagpalába, aminek nyomán a gáz felszabadul a kőzetből. Természetesen ennek a módszernek is megvannak a hátrányai: abban a 34 amerikai tagállamban, ahol a tracking technológiáját alkalmazzák, a helyi lakosok levegő- és talajvíz-szennyeződésről számoltak be, ami a fúrások során felszabadult metánnak köszönhető. Korábbi robbanásos balesetek során kiderült, hogy rákkeltő anyagok - például benzol - szabadul fel. A gázipar viszont nem hajlandó semmilyen információt kiszolgáltatni a fúráskor felszabaduló anyagokról. Ebből kifolyólag az égési sérüléseket szenvedett bányászok kórházi kezelésének hatékonysága  ellehetetlenedik.

A pennsylvaniai létesítmény az EOG - korábbi nevén Enron - tulajdonában van, míg a nyugat-virginiai kutak a Chief Oil és Natural Gas társasághoz tartoznak. Az EOG-kút robbanása időben teljesen egybeesett a BP-olajkatasztrófával. A szivárgás gátló szelep mindkét kútnál hibás volt,, ami egy alapvető és nevetségesen olcsó alkatrésznek számít. A nyugat-virginiai baleset úgy történt, hogy a fúrófej kb. 350 méter mélységben elérte az agyagpalaréteg felett lévő, már használaton kívüli szénbánya szintjét, ahol a metángáz belobbant, éppen úgy, mint az idén áprilisban a nyugat-virginiai Massey szénbánya robbanásánál. Ez utóbbinál 25-en vesztették el az életüket.

Egy 2005-ben kiadott energia rendelet felmentette az amerikai államot a víz- és levegőügyi felügyelet alól, és ezzel az egyes államok kezébe adva a hatalmat. Mondani sem kell, hogy bizonyos gazdasági és politikai okok folytán a tagállamok hanyagolták a természeti kincsek feletti felügyeletet. Az agyagpalás területekkel rendelkező tagállamok tárt karokkal várták egy újabb gazdasági befektetés lehetőségét, figyelmen kívül hagyva a környezetvédők érveit. Az utóbbiak szerit, az ilyen befektetések csak tiszavirág életűek, viszont az utánuk visszamaradó természetrombolás és a jószágállomány megbetegedése tartós marad. Pontosan ez az oka annak, hogy Pennsylvania trackingre kijelölt vidékein szinte lehetetlen az ingatlanvásárlás, mert a házakra nem lehet  jelzáloghitelt kapni.

A képviselőház és a szenátus egyre gyakrabban hoz olyan rendeletet, melyben kötelezik a földgázt kitermelő vállalatokat, hogy betartsák a szövetségi kormány intézkedéseit. Sajnos ez viszont nem több, mint csepp a tengerben, hiszen a szenátorokat az oligarchák pénzelik.

Vissza a múltba (17) A Patkányok dala

Amikor már Manyi néni elég biztos volt a dolgában, úgy értem, hogy az együttélést apámmal véglegesnek ítélte, a folyamatosan beköszönő nyomor ellenére vett egy pianínót. Apám nagy örömére percek alatt kiderült, hogy Manyi néni gyönyörűen tud rajta játszani, amit nem kevesebb, mint tizenkét év kemény tanulás előzött meg. Ezzel egy csapásra kispolgári családból nagypolgárivá váltunk. Pont akkor, amikor már nem kellett volna, mert az élet kiszámíthatatlan, főleg azoknak, akik nem tudnak számolni.

Esténként, vacsora után, ha apámék nem mentek sehova, úgy értem szórakozni, akkor Manyi néni zongorázott. A filmekből kilesett nagypolgári klisé szerint Apu beült a pianínótól mintegy félszobányira felállított bőrfotelbe és lelkes érdeklődéssel nézte élettársa áhítattól átitatott (különben tényleg kitűnő) játékát. A húgom és én pedig egymás mellett ülve egy orvosi kereveten „jelen voltunk”. Apám elsőszámú kedvence a Költő és paraszt (Franz von Suppé) volt, amit szorosa követett a Tavaszi zsongás (Christian Sinding). Bár mind a két darab briliáns technikát igényelt, néhány hét után - ellentétben apámmal - nekem már a könyökömön kezdtek kijönni, de korai volt a szemtelenkedésem, ugyanis a „viharfelhők” már gyülekeztek az ég alján, csak a húgom és én egyelőre nem tudtunk róla.

Szeptemberben aztán kiderült, hogy mi is meg fogunk tanulni zongorázni. A zongora tanárnő a Lipótváros közepében, a Pannónia utcában lakott, amely zenei stúdió viszonylag közel volt a Bazilikához. Hetente kétszer, húgomra vigyázva, átsétáltunk a tanárnőhöz, ami egy húsz perces, jó unalmas mászkálás volt. Ráadásul az óráink egymás után voltak megtartva, vagyis én végig élveztem húgom produkcióját, ő pedig az enyémet. Amit elő adtunk, az botrányos volt: Ildikóból a tehetség legkisebb szikrája is hiányzott, én pedig egy percet se gyakoroltam otthon. Annyit tudtam, amennyit a tanárnő a helyszínen belém vert.

Hogy a séta unalmát valahogy enyhítsem, egész úton oda-vissza, egy, a cserkészeknél tanult gúnydalt énekeltem, ami a háborús körülményeket volt hivatva kifigurázni az „Oh my darling Klementin” dallamára. Íme a teljes szöveg:      

Ott ahol a Ferencváros hinti báját szerte-szét,

Egy pazar nagy pince mélyén három patkány éldegélt.

Három patkány, három ifjú mindig éhes és mohó,

S mint az ifjúsághoz illik mindig kedves és bohó.

A legelső szürke patkány egyik éjjel útra kelt,

Hogy a boltból elcsempésszen egy kis finom eledelt.

Óvatosan járt a polcon elkerülve minden zajt,

Megevett egy kis csomagot, rá volt írva Groi-sajt.

Fel is fordult nyomban tőle, s lett belőle ho-ho-holt,

Mert a finom Groi-sajt csak hamisítva vo-vo-volt.

A második szürke patkány másnap éjjel útra kelt,

Hogy a boltból most ő hozzon egy kis finom eledelt.

Óvatosan járt a polcon, mert a bölcs mindig vigyáz,

Megevett egy kis csomagot, rá volt írva ananász.

Fel is fordult nyomban tőle,  s lett belőle ho-ho-holt

Mert a finom ananász csak hamisítva vo-vo-volt.

A harmadik szürke patkány így szólt túl nem élem én,

S azon nyomban patkánymérget vett a boltban háromért.

A harmadik szürke patkány bizony mondom máig el,

Mert a patkányméreg is csak hamisítva vo-vo-volt.

Az ének Ildikót tökéletesen lekötötte, és ami a legfigyelemreméltóbb, nem unta meg. Újra, meg újra, ezt kellett énekelnem hétről-hétre. A végén már „tradícióvá” vált. Aztán évvégén volt egy nyilvános vizsga is, ahol Ildi és én négykezest adtunk elő. Nyilvános alatt azt kell érteni, hogy minden diáknak ott volt a teljes pereputtya. Feltételezetten a zongoratanárnő unszolására egy - ki tudja miért - lekötelezett ismerős újságíró is jelen volt, akinek jóvoltából másnap valamelyik napilap utolsó oldalán megjelent egy hárommondatos beszámoló is, amiben „az Antalffy testvérek által előadott négykezes figyelemfelkeltő” volt. Ami azt illeti ez az egyetlen mondat Manyi néninek egy vagyonba került, de a „figyelemfelkeltő” jelző bejött, mert a következő évben bár Ildikó már otthon maradhatott, de nekem tovább kellett tanulni. A leendő nevelőanyánk bennem még látott egy szunnyadó Rubinsteint. Ez a látomás szerencsére csak egy évig maradt fenn.

Aztán teltek múltak az évek, akarom írni évtizedek, és amikor hétvégeken saját 8-10 éves gyermekeimet fuvaroztam ide-oda Borosjenő és a Mártírok útja között (ami persze időközben megint Margit körúttá vedlett), unaloműzés végett, a rég nem hallott dalt elővettem. Mit ad isten, imádták, és újra meg újra akarták hallani.

A dal azonban még ennél is nagyobb diadalt futott be. További 30 évvel később, Zoltán fiam már kábé 4 éve lehetett önkéntes cseh „emigrációban”, amikor egyik levelében kérte, hogy írjam le a dal teljes szövegét és küldjem el neki, ugyanis pont 38 évesen ért utol a nosztalgia. El nem tudom képzelni miért, és mert gyerek én már soha többé nem leszek (nem mintha más igen) ezen népszerűvé válás univerzalitásának titkát soha meg nem fogom tudni fejteni. A dal librettóját minden esetre E-mailben elküldtem. El tudom képzelni, hogy csodálkoztak a Nemzeti Nyomozó Irodában, amikor a házkutatás során a gépemből kivett winchesterről előkerültek a háborús patkányok.   

Tibor bá (szatirikus) blogja (216-sz) Orbán Viktor átment komcsiba

Hosszú-hosszú hónapok óta várt Orbán „forradalom” végre beköszöntött, legalább is verbálisan, és mi derült ki belőle? Hogy Orbán Viktor átment komcsiba. Ugyanis a kapitalizmus legszentebb tehenét levágta. Íme a tehénmészárlás viktóriánus definíciója: „Spekuláció az, ha valaki úgy keres pénzt, ha azzal másoknak kárt okoz, munkának pedig azt, ha értéket hoz létre, és ezzel a közösségnek hasznára van.” Az kétségtelen, hogy a spekulációs haszon valakinek káros, hiszen a pénz nem vész el, csak tulajdonost vált. A tőzsdén például csak úgy lehet árfolyamnyereségre szert tenni, hogy valakinek árfolyamvesztesége lesz. De egy ilyen mondatért Obamát perceken belül lelőné egy orvgyilkos. Az angol miniszterelnök megbukna. Angela Merkelt pedig becsuknák a bolondok házába. Viszont a Kádár rendszerhez szokott magyar fül meg se rebben. De elvtársaim lassan a testtel, akarom mondani nyugtával dicsérjük a napot. Ugyanis a (pontosan meg nem határozott) jövőben a miniszterelnök úr a minimál bért is megadóztatja, még hozzá 16 %-al.  Ezek szerint, aki a minimális 73.500 forintot vitte haza minden hónap elején, az ebből 16 %-ot, vagyis 11.760 forintot le fog perkálni az APEH-nak és ténylegesen csak 61.740 forintot kap kézhez. És mivel megszűnik a progresszív adózás, a magas jövedelműek pedig jóval többet, mint korábban. Ez pedig aligha nevezhető munkásbarát ötletnek. Orbán Viktorról az „elvtárs” megszólítást tehát sztornó. Pláne, hogy a progresszív adózás törzsgyökeres kapitalista országokban is dívik, méghozzá generációk óta. Esquire Orbán tehát valójában az oligarchák puszi pajtása.

De aztán egy hirtelen mozdulattal a kormány feje 180 fokos fordulatot vett. Hiába na, ez az ember kiismerhetetlen, egy igazi Terra Incognita,  mivelhogy „felkéri a Fellegi Tamás vezette minisztériumot, hogy a közüzemi díjak emelésére rendeljen el moratóriumot és kezdjen tárgyalásokat az új árak megállapítására.” Életem folyamán ezzel a jelenséggel már többször is találkoztam, egyszer a háború alatt, egyszer pedig a létező szocializmusban. Az államnak valóban van lehetősége egy árunak az árát maximálni, de annak az a következménye, hogy a nevezett áru eltűnik a piacról, vagy csak itt-ott kapni, vagy sorba kell állni érte. Ha a Magyarországi gázszolgáltató többet fizet a gázért, mint amennyiért a lakosságnak eladhatja, akkor veszteséges (lenne), vagyis nem szolgáltat tovább. Hogy mégis legyen gáz, államosítani kell a vállalatot, vagy az árkülönbséget az államnak kell fizetni, azaz szubvencionál. Miből? Azokból az adóforintokból, amit be se szed. Itt megint az fog jól járni, aki sok gázt használ, vagyis a gazdagok. A miniszterelnök úr nem veszi észre, hogy szél ellen pisálni nem lehet. Illetve lehet, de nem érdemes, mert az ember lehugyozza sajt magát.  Az energiaárak folyamatosan fognak növekedni. A többlet költséget nem lehet elővarázsolni a cilinderből, mert ott már nyulak sincsenek, legfeljebb egy-egy nyúl csontváz, igaz az se a cilinderben. Magam részéről várom, hogy mi lesz a gázzal? Mert ez hogy gáz lesz az biztos.

Viszont Orbán Viktor egyetlen huszárvágással megszüntette a feketegazdaságot. Nem kell röhögni, mert ezt komolyan mondom. Ez a teljesítmény, szavamra mondom nem semmi. Íme: „Aki adózott jövedelemből másnak munkalehetőséget biztosít, annak ne kelljen már adót fizetni. Itt az államnak már nincs keresnivalója.” Szó szerint, az állam nem fog rajta keresni (megjegyzem a feketegazdaságon se keresett). Példának felhozta a házitanítót és az alkalmi kerti munkást. De ide lehet sorolni a dugulást elhárítót, az üvegest, a takarítónőt, és mindenki mást, akitől amikor megkérdeztük mennyivel tartozunk, azt válaszolta: „Ha kér számlát, akkor 20 rongy, ha nem kér, akkor csak 16.” Természetesen nem kértünk. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy az orvosnak se kell bevallani a hálapénzt (nem mintha eddig bevallotta volna), és így tovább. Tisztelettel jelentem, megszűnt a feketegazdaság, elsőnek Európában. Mertünk nagyot gondolni.

Érdekes ötlet az ajándékozási és örökösödési illeték megszüntetése egyenes ágon (bár az eredeti ötlet az ősellenségtől, Dávid Ibolyától származik). De itt is kilóg a lóláb. A szegény ember nem örököl, vagy csak valami ócska kunyhót. A gazdag viszont 100 milliókat, mostantól illetékmentesen. Hát, ezen el lehet gondolkodni.

Végül pedig, aki elgondolkodott és arra az elhatározásra jutott, hogy Orbán Viktor ötleteit nem bírja idegekkel, és bánatában le akarja inni magát, nos, az ezentúl szabadon főzheti magának a pálinkát. Népünk nagy vezére kiadta a jelszót: „Adjuk vissza az embereknek a szabad gyümölcspárlat készítési jogot!” Nézetem szerint a nép megkapta a cirkuszt. Mi lesz a kenyérrel? Azt majd meglátjuk.

Szakértők attól tartanak, hogy a tartós gazdasági krízis következtében, a társadalmi elégedetlenség növekedni fog és az egész világra ki fog terjedni

Globális lázadás! Hiába na, a globalizáció nem áll meg, csak átmegy lázadásba . Elnézést kérek a smili-ért, ez nem vicces, csak én nem bírok magammal. A rátermettebb szociológusok attól tartanak, hogy a tartós gazdasági krízis nyomában lihegő megszorító intézkedések miatt várható egy globális társadalmi „nyugtalanság”, ami akár véres eseményekben is kulminálhat, amint a társadalom bizalmát elveszíti a kormányok iránt.

2008 végén az ENSZ főtitkára, Ban Kin-moon komor képet festett a jövőről. Szerinte a gazdasági krízis - ami éppen akkor indult be - globálisan fogja éreztetni hatását társadalmi nyugtalanság, politikai bizonytalanság formájában, és az emberiség előtt álló egyéb problémák felfokozását vonhatja mag után. Szerinte a mai gazdasági krízis holnapra társadalmi krízissé változik, és amennyiben a gazdasági krízist nem fogják megfelelően kezelni, további bajok léphetnek fel, mint például klímaváltozás, élelmiszerhiány, és a mélyszegénység elképesztő terjedése.

Hónapokkal később az IMF feje, Dominique Strauss-Kahn, is hallatta hangját: „Társadalmi nyugtalanság számos országban felütheti a fejét - beleértve a fejlett ipari országokat is - amennyiben a kormányok nem adnak megfelelő választ a gazdasági gondokra.” — Mondjuk ez az állítás egy kicsit hipokrita, mert éppen az IMF „áldásos” tevékenysége miatt adósodott el oly sok ország, de most éppen nem ez a téma. Strauss-Kahn nem volt egyedül, mert hamarosan csatlakozott hozzá a Világbank elnöke, Robert Zoellick, aki szintén aggódását fejezte ki: „Ha nem lépünk közbe, akkor komoly társadalmi krízishelyzet alakulhat ki, aminek nagyon komoly politikai következményei lehetnek.” Az ember azon gondolkodik el, hogy ez a sok bölcsesség miért nem jutott nekik egy kicsit előbb az eszükbe? Ugyanis, most már egy picit elkéstek. A görögországi felfordulás megadhatja a jelt a beindulásra.

A fejük tetejéig eladósodott görögöknél sztrájkok, tiltakozások és zendülések léptek fel, de a világ más országaiban is érezhető a társadalom felháborodása és elégedetlensége a kormányaikkal szemben. A Ban Ki-moon által két éve beharangozott társadalmi krízis egyre közelebbinek látszik. Az elmúlt néhány héten a baloldali pártok és szakszervezetek Görögország szerte sok százezer tüntetőt mozgósítottak, hevesen tiltakozva azon megszorító intézkedések ellen, amit a görög kormány kiszabott rájuk, miután ezt megelőzően megígérte az Európai Uniónak és a Nemzetközi Monetáris Alapnak. A tiltakozók vezetőjének véleménye szerint, Görögország egy puskaporos hordó. Ilias Iliopoulos, a görög közalkalmazottak szakszervezetének a vezetője pedig úgy vélekedik, hogy „hamarosan várható egy társadalmi robbanás.”   

A kormányok a krízis helyzet fokozódása láttán a társadalmi elégedetlenség növekedésére készülnek fel: Az olyan európai kormányok, mint például a spanyol, portugál és az olasz, rendkívül idegesek és nem ok nélkül, de ez az aggodalom nem korlátozódik Európára. A világ más tájain is várhatóak a társadalmak elégedetlenkedése a gazdasági krízis „helytelen” kezelése miatt. Persze egyszerűbben is fogalmazhatok. A világ széles tömegei kezdenek ráébredni, hogy az oligarchák most már tényleg túlfeszítették a húrt a politikusok pedig nem a választók, hanem saját érdekeiket képviselik. Ennek aztán szép lassan kezd beérni a gyümölcse.

A legnagyobb spanyol szakszervezet a CCOO (Comisiones Obreras) általános sztrájkkal fenyeget a spanyol kormány által tervbe vett megszorító intézkedések ellen. Közben mindenki attól fél, hogy egy ilyen sztrájkot könnyen követhet a görögökéhez hasonló általános utcai lázadás.

Angliában, Franciaországban és még Oroszországban is tüntetések voltak a kormányok alkalmatlansága és a gazdasági felelőtlenségek miatt. De a tüntetések nem kerülik el Japánt, Izraelt, Kanadát és az Amerikai Egyesült Államokat sem.

A múlt héten pedig nagyméretű sztrájkok voltak Szlovéniában, Horvátországban, Albániában, Bulgáriában és Romániában. Érdekes módon Magyarország kimaradt ebből a viccelődésből, aminek oka egyfelől a magyar szakszervezetek szokatlan gyengesége (a közlekedési vállalatok szakszervezeteit egy pillanatra felejtsük el, mert ők inkább a társadalmat sújtják, mintsem az államot, mert a sztrájkjuk az előzőknek bosszúságot, az utóbbinak pedig megtakarítást jelent), illetve a kormányváltás által kiváltott várakozás, hogy „na most mi lesz?”  

A villongások terén, jelenleg a Világon Thaiföld vezet, ahol bankokat gyújtanak fel, áruházakat fosztanak ki és a tiltakozók szabályos háborút vívnak a rendőrökkel, sőt most már a hadsereggel is. Felmerül a kérdés, miért e harci állapot? A helyzet az, hogy a szegének és a gazdagok között szélesedő szakadék, és az intézményesített korrupció olyan mérteket öltött, ami már halálos áldozatokat követelő durvaságig fajuló elégedetlenséget szült.

Az elhúzódó gazdasági krízis a globális instabilitás bekövetkezését eredményezheti: A szociológusok körében a kialakult uralkodó nézet szerint az emberek mélyről fakadó mérgét az undorodásig megszokott politikus arcok és az intézmények változatlan élősködése, nem utolsó sorban pedig a globális kapitalizmus váltja ki.   

Az USA-ban Dennis C. Blair a Nemzetbiztonsági főigazgatója a Szenátus nemzetbiztonsági Bizottság meghallgatásán kijelentésével hatalmas vihart kavart, mert szerinte a rendszert veszélyeztető instabilitás bekövetkezésének esélyét növeli a gazdasági krízis, amennyiben az további egy, esetleg két évig is eltart. Ehhez még hozzátette, hogy az USA nem immunis az ellen a villongással szemben, ami jelenleg Európára jellemző. „Ami ma Görögországban tapasztalható, az átterjedhet az egész világra.” Fejezte be a meghallgatást.

Gerald Celente politológus és gazdasági tanácsadó, valamint a Trends Journal kiadója a Deutsche Welle-nek adott interjújában leszögezte: „Az államháztartási problémákkal küzdő országokban várhatóan növekedni fog a társadalmi elégedetlenség. Ezek közé tartozik Spanyolország, Írország, Portugália, Olaszország, Izland, Ukrajna, Magyarország, akiket szorosan követ Nagy Britannia és az USA.” Az egyértelműen nyilvánvaló, hogy a szakértők egyre népesebb tábora tart a társadalmi elégedetlenkedés fokozódásától, aminek következtében a Világ jelenlegi politikai és társadalmi berendezkedésére drámai, sőt katasztrofális változásokat hozhat.  

A tartós villongás drámai eseményekhez vezethetnek: Megélhetjük a szélsőjobboldali pártok megerősödését, sőt kormányalakítását. Bekövetkezhet az USA nagyobb államainak a kiválása az unióból. És csak az isten a megmondhatója, hogy milyen események bekövetkezése várható Kínában, ahol a Világon végbemenő kaotikus változások a megszokott gazdasági növekedés váratlan megtorpanását eredményezheti. Nem fogom kihagyni a felsorolásból a bekövetkezhető legrosszabb jövőképet, egy nemzetek között kirobbanó háborút, amit egyesek, de elsősorban az USA, előre menekülésnek értékelhet.

A látszólag értelmetlen sztrájkokat sokan úgy értékelik, mint a baloldal kezdeti kísérleteit a globális kapitalizmus megbuktatására. Véleményem szerint valójában arról van szó, hogy az embereknek elegük lett a kizsigerelésből. De ha a dolgok mélyére nézünk, akkor meg kell látni, hogy a háttérben valójában az USA lassú összeomlása áll, ami menet közben mindenféle felfordulást okoz. Ehhez hozzájön még a klímaváltozás, az olajkitermelés csúcsának bekövetkezése, végül a hab a tortára (amilyen szerencsések vagyunk, még ez is van) az előre egyáltalán nem látható olaj katasztrófa a Mexikói öbölben, ahol - a legújabb hírek szerint - az olaj ömlés akár karácsonyig is folytatódhat (ha nem addig, amíg a teljes olajmező ki nem ürül).

Ellentétben sokak elképzelésével ez mögött semmifajta titkos, koordináló erő nincs, ez mindössze az emberiség kollektív válasza a nyilvánvalóan ellenük irányuló „tevékenységre”.

Tibor bá blogja (215) A Fidesz első (nagy) hülyesége

Mivel nem mindenki ért a közgazdasághoz (én se), ezért az írást egy kis tanmesével kezdem. Tegyük fel, hogy nekem 200.000 forint a havi jövedelmem. Júliusban tervezgetem a nyári szabadságomat, de sehogy se akarok kijönni a pénzemből. Ekkor a főnököm bejelenti, hogy január elsejétől fel fogják emelni a fizetésemet 220.000 forintra. Ez egyből megoldja a problémámat, mert a fizetésemelés reményében nyomban felveszek 100.000 forint kölcsönt, amire fedezetnek a jövő évi fizetésemelést tervezem be én is, meg az is, aki a kölcsönt adja. Nem is lenne nekem semmi bajom, ha január elsejétől megint úgy gazdálkodnék, mint a múlt évben, vagyis kijönnék a havi 200-ból és az extra 20 ezrekkel nullára törleszteném a júliusban felvett kölcsönt. De, amilyen marha vagyok, nem ezt csinálom. Élek mint Marci Hevesen, hiszen több a jövedelmem mint a múlt évben volt, nem törlesztek, csak a tarozásom kamatait fizetem ki, ami havonta jóval kevesebb, mint 20.000 forint. Aztán az egész játék megismétlődik a nyár folyamán. Megint akkor dilemmázok a nyaraláson, amikor a főnököm bejelenti, hogy január elsejével megint lesz 20.000 forintos fizetésemelésem.—- Látjátok, az országok vezető ugyanezt a marhaságot követik el, és ez olyan széleskörű, hogy szakmai körökben is el van fogadva. „Nyugodtan lehet egy országnak 3 %-os költségvetési hiánya, hiszen a GDP növekedés (mondjuk) 3 %. Tehát a hiányát ki tudja nőni, hiszen jövőre asz adóbevételei is 3 százalékkal fognak növekedni.” Ez a vélekedés olyan mélyen ülő, hogy a maastrichti szerződés kritériumai közé is bevették, mint megengedhető maximális hiányt.

Amikor úgy két éve a nyilvánosság számra is kiderült, hogy szarban van az ország és jött Bajnai, akkor betervezték a 2010-es költségvetésbe a 3,8 %-os költségvetési hiányt, ami egy nagy eredménynek számított a lehetséges 10 százalékhoz képest, de abszolút értelemben gólyafing volt. Ennek ellenére sikerült a 3,8 %-ot fetisizálni, mindenki úgy tett, mintha ez egy kimagasló eredmény lett volna. Jóllehet a 3 % se megfelelő, mert az alaplogika, vagyis a gazdasági növekedés a 2008-as válságot követően eltűnt. Vagyis a főnökömnek esze ágában se volt beígérni a 20.000 forintos fizetésemelést, sokkal inkább kilátásba helyezte, hogy esetleg elbocsát vagy 150.000 forintért megtart. Mindegy a befektetőknek nevezett spekulánsok megnyugodtak, mert Bajnai neki kezdett az államháztartási hiány megszüntetésének, de egy átfogó reformnak ott kellett lenni a horizont mögött, hiszen, ha az átlag ember nem is, de az ország (és annak nem átlag emberei) évtizedeken keresztül többet költött, mint amennyit megtermelt. Mindeközben a Fidesz hangoztatta, hogy a regnáló kormány minimum alkalmatlan, maximum hazaáruló és majd ők. Csak a mondat nem volt folytatva. Majd ők, mit? Mert nem közölték senkivel, hogy miként kívánnak Kánai Menyegzőt csapni, eladható jó minőségű borrá változtatni a vizet.

A sok szövegnek meg lett az eredménye Orbán Viktornak ölébe hullott a kétharmados többség. És akkor kiderült, hogy beszart a halott. A sok meg nem fogalmazott, de erősen sejtetett ígéretből valamicskét adni kell, de miből? A nagyharanggal bejelentett adócsökkentés, mint mindenre jó elixír, természetesen nem működik hiszem bevételcsökkentést jelent. Marad a további eladósodás. Ekkor Varga Mihály agy hirtelen csontvázakat talált a szekrénybe és pofátlanul kijelentette, hogy akár csak a görögök, a magyar kormán is csalt. Többel tartozunk, mint amiről tudunk. Következésképpen a költségvetést újra kell tárgyalni és a hiány lehet akár 7 % is. És az előző kormány tovább cikizésére bedobták az ország csőd közeli helyzetét is.

Több se kellett az Európai Uniónak, akik küszködnek a görög adósságheggyel, az olasz, spanyol, ír és portugál viharfelhőkkel, amire most hab a tortán a magyarok is be akarnak állni a sorba, és belpolitikai érdektől hajtva olyan kijelentéseket tesznek, amit akkor se szokás, ha törtnetesen igaz. Nálunk (egyenlőre) nem igaz, de némi ügyeskedéssel oda lehet kormányozni a hajót, ha a sasszemekkel figyelő IMF és EU hagyná. Hát nem hagyták. Varga Mihály a hétvégén rájött, hogy a 3,8 százalék mégis csak tartható. Ez pedig rossz hír, de kiknek? Na majd felsorolom.

1) Lehet csökkenteni a nyugdíjakat, bár a 13. havi nyugdíj elvétele után ezzel ugrani fog 2 millió szavazó.

2) Lehet csökkenteni a köztisztviselők hadának létszámát és fizetését, ami nem csak szavazat vesztést jelent 4 év múlva, de már most megbéníthatja az állam működését.

3) Lehet csökkenteni az önkormányzatok létszámát, de csak papíron, mert a helyszíneken egészen biztos fognak találni megoldásokat a rendelkezés kijátszására, ami azt jelenti, hogy közösségi célokra még kevesebb pénz fog jutni. A lerohadó infrastruktúra rohadása felgyorsul (ha ez egyáltalán lehetséges).

Aztán van még egy „aprócska” probléma: közoktatás, egészségügyi ellátás. Mondjuk a közoktatás úgy szar, ahogy van, de lehet még szarabb, legfeljebb egyre hülyébb nemzedékek lepik el az országot, ez nem egy körmünkre égő probléma, oldják meg az utódok. Az egészségügy azonban egészen más tészta. Bárki, bármelyik nap megbetegedhet és sorba kell állni, mint háborús időkben a kenyérért. Csakhogy az egészségügyi ellátásnál a sorbanállás gyakran felesleges halállal jár. Ezt a problémát nem lehet átpasszolni az utódokra. A probléma megoldásához pedig pénz kell, sok pénz. Tudom én, lehet gyógyítani a legmodernebb eszközök nélkül is. Magyarországon volt orvosi ellátás 100 évvel ezelőtt is. Az egészségügyi ellátáshoz két dolog nélkülözhetetlen. Az egyik az orvos, a másik az ápolónő. Minden más valahogy megoldható. A beteg a korházba beviszi magával a vécé papírt, meg a gyógyszert, a feleség na