Tibor bá’ vissza a múltba on line
Őt héttel a tizenkettedik születésnapom előtt elhunyt az édesanyám. Igaz, nem egy nevezetes időpont, mert abban az időben egy gyermek születésnapját nem volt szokás rakétakilövő bázissal betelepített tortákkal ünnepelni, egyszerűen csak meghúzták a fülünket, és elrikkantották, hogy „isten éltessen”. Ennyi. A vicces kedvű felnőtt azzal is élhetett, hogy „isten éltessen sokáig, a füled nőjön a bokádig”. Aztán kész. Nem is ezért említettem, csak pontosítani akartam, hogy mikor is ért ez a csapás. Őszintén, (remélem nem hallja senki más) valójában az édesanyámat nem akkor veszítettem el, hanem évekkel korábban, amikor úgy döntöttek, hogy száműznek egy internátusba. Ne vádoljatok most érzéketlenséggel, mert nem erről van szó. De kérdem én, olyan nagy a különbség a között, hogy, az édesanyádat nem látod „fél évig”, vagy a „soha többé”? Ezért, bár tudtam, hogy meghalt, a hiányát már ezerszer átéltem, nem jelentett új megtapasztalást. Ha azt írom, hogy túltettem magam rajta, az nyeglének tűnik, pedig ez az igazság. Éltem egy családban, de elég sokat voltam családon kívül is, önmagammal egyedül, saját magányosságomban. Közben persze gondoskodtak rólunk, mármint Ildikó húgomról és rólam.
Az első néhány napban a szomszédok, a ház többi lakója, besegített, akikkel a 25 napos közös pincében lakás elég jól összekovácsolt minket. Apám a szükséghelyzetben gyorsan feltalálta magát, elvégre ott volt az a rengeteg fiatal nő férfi nélkül, mert a férfiak zöme vagy halott volt, vagy fogságban valahol muszkaföldön tengette nyomorúságos életét. De, ha őszintén belegondolok, nem is ő találta fel magát, hanem a nők zsongták körül, neki csak válogatni kellett, és válogatott is. Aztán meg láss csodát, a két gyerek nem jelentett akadályt. Az első választás egy rutinos, nem éppen 17 éves, gazda nélkül maradt cselédlány volt, akinek hatalmas rutinja volt minden olyan dologban, amik a háború után igazán számítottak. Ismerte a vidéki élet minden csínját-bínját, Tudott takarékoskodni, hiányos alapanyagokból is elfogadhatót főzni. A „nincset” valami okos dologgal pótolni, és bánni a pujákkal, ami a vérükben volt. Ildikó és én Terire percek alatt ráhangolódtunk, aki – emlékeim szerint – kitűnő pótanya volt, gondos és szerető, voltak reményei apámmal kapcsolatban, de amit tett, nem ezért tette, mert tudta jól, hogy a királyfi mesék, csak mesék, belőle sose lesz királykisasszony, még akkor se, ha azt a funkciót is betöltötte tíz hónapon át.
A futam utolsó körére 1945 novemberében került sor, Ildikó skarlátja után, amiből csak az amerikai katonáktól beszerzett új csoda gyógyszer, a penicillin alkalmazásával gyógyult ki, szinte órák alatt. Akkor jöttünk vissza vidékről a Fővárosba, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy apámnak dűlőre kell jutni. Érdekes módon a legtöbb nő úgy gondolta, hogy a célhoz vezető út rajtunk keresztül vezet, ezért aztán keresték a kegyeinket: csoki, keksz, cukorka, amik persze mind hiánycikkek voltak, de fontos ügyek esetén előkerültek innen-onnan. Logikus elgondolás volt, de nem ésszerű. Apámat tökéletesen hidegen hagyta, hogy melyik nőből milyen anya lenne, vagy, hogy melyikhez vonzódunk leginkább. Ennél ő praktikusabb hajlammal volt megáldva. Azt a nőt választotta ki magának, amelyik a legtöbb vagyont hozta magával, ha már az övét elvitték az oroszok. De ebben nem volt köszönet, mert miután Manyi vagyonának nagy részét sikerült elkótyavetyélni, jó három évvel később megjött Manyi férje az orosz fogságból. Tudomásul vette, hogy felesége nem várt rá 4 évet, hiszen visszatérésének valószínűsége meglehetősen csekélyre zsugorodott, de ha már túlélte ezt a nem mindennapi megpróbáltatást, akkor a közös szerzeménynek szerette volna látni a felét. Nem volt mese, bíróság se kellett volna az ügy dűlőre viteléhez. A társadalmi közhangulat egyértelműen a hadifogságból hazatértek mellé állt. Senkinek se jutott eszébe, hogy kijátssza őket. Mit lehet tenni? A „hozomány” összekapart maradékait át kellett adni a frontot megjárt férjnek.
Mi persze felnevelődtünk, de apám és Manyi között a vita, hogy ki mennyit hozott, és abból ki mennyit élt fel, nevelőanyám haláláig tartott, vagyis negyven éven át. Persze a sír minden vitának véget vet, mert ott már senki se kutatja tovább a vélt vagy valós követelés behajthatóságát.
____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________
Nem először jut eszembe, hogy mekkora ‘szerencsétek’volt a húgodnak és neked, hogy az új házasságból nem született közös gyerek…Minden rosszabbul alakulhatott volna.
Elég fura dolgokat hozott a háború.
Nagymamám is viszonylag hamar férjhezment a háború után, nagyrészt kölcsönös praktikus okokból,inkább szövetség és barátság volt a frigy . Segítették , megkedvelték egymást, együtt vitték a kisboltot,mindketten „adtak bele”. Rengeteget dolgoztak és próbáltak tovább élni. De mindkettőjüknek máshol maradt a szíve. Nagymamám a halálos ágyán is azt hallucinálta hogy belép az ajtón akit már vagy 50 éve nem látott,és meg volt győződve róla, hogy János várja őt ‘odaát’.. János, és nem Lajos, akivel közel negyven évig házasok voltak.
De Lajos nagyapám is a haláláig őrizte a tárcájában Ilona képét, aki az ő Szlovákiába kitelepített, és tőle elszakított szerelme volt. Nagyapám 1983-mas hirtelen halála után Nagyi és Ilona nagy levelezésbe kezdtek egymással, fotókat küldtek az unokákról, telefonáltak egymásnak, és meg is látogatták egymást.Mondhatni hogy barátnék lettek. Sőt, kiderült, hogy még nagyapám életében nagyi beleegyezésével és támogatásával Lajos nagyapám s Ilonka néni időnként tarthatták a kapcsolatot..Hogy ehhez Ilona szlovák férje mit szólt, azt nem tudom.(Az a dolog már csak találgatás,ami abból adódik hogy Ilonka fia baromira hasonlít a nagyapámra)
Lényeg hogy Lajos nagyapám és Nagymamám nagyon szép házasságban éltek, szerették, becsülték egymást, és nagyon jól kijöttek emberileg. Megszerették egymást, igazán jó és hosszú házasság volt az övék. Egyszer már majdnem felnőtt fejjel rákérdeztem nagyimra, hogy miért nincs anyámnak testvére, miért csak apai oldalról vagyok tele nagynénikkel meg unokatesókkal. Nagyi elmondta, hogy megbeszélték, nem lesz közös gyerekük, mert nem bírta volna elviselni nagyanyám, hogy ha egy nüansznyira is, de észrevette volna, hogy Lajos nagyapám az új, közös gyereket jobban szereti mint anyámat. Nagyapám ebbe beleegyezett, és sajátjaként szerette anyut, és imádott engem, az egyszem unokáját. De annyira törődő és jó nagyapa volt, hogy a gyerekkorom legnapsugarasabb, legvidámabb emlékeit neki köszönhetem. Mikor 11 évesen megtudtam(akkor már nem élt) hogy nem is vér szerinti nagyapám, még inkább megbecsültem az emlékét. Nem megrázott a hír, hanem azt az élményt adta, hogy engem, ennek ellenére mennyire szeretett.És én is őt.
Ha lett volna anyámnak féltestvére, fogalmam sincs hogy alakult volna ez… Talán ugyanilyen jól, de az ember milyen..
Tibor bá’
Mivel indokolták meg a szüleid, neked kilencéves korodban ,hogy intézetbe kell menned ?
Vajon mi volt az igazi, valódi ok ?
1
Akkor hát mégsem vagyok akkora unikum, hogy még mindig rendszeresen gondolok a nőre sőt nagynéha telefonálok neki, akit ötven 50 évvel ezelőtt kisfiúként ismertem meg és még csak meg se csókoltam soha !!!
3: bizos hogy nagyon sokan vannak így:-)
Tibor bá’:”Éltem egy családban, de elég sokat voltam családon kívül is, önmagammal egyedül, saját magányosságomban. Közben persze gondoskodtak rólunk, mármint Ildikó húgomról és rólam.”
Érdekes módon hasonlóakat mondott anyám a saját gyerekkoráról.. Pedig nem adták még internátusba sem, csak valahogy nem érezte magát olyan nagyon családban. Rengeteget olvasott. Kiskorában pedig szívesen lógott a szomszéd sokgyerekes nagyon szegény családnál, ahol fel sem tűnt hogy eggyel kevesebb vagy több pulya van épp. Az a család roppant egyszerű volt, egyszerű papával, mamával,. babonás írástudatlan nagymamával, rossztanuló gyerekekkel. Mégis ott esett a legjobban a kaja. Azt mesélte anyám, hogy otthon minden volt, még narancs és banán is, de ő nagyon rossz evő volt. A Szomszéd Erzsikééknél viszont csak úgy lapátolta befelelé a leggyakrabban előforduló ételt, szinte mindig azt főztek, úgy hívták, „törvepaszuly” Vízben főtt bab, összetörve, hagymás zsírral nyakonöntve.. Nagyanyám rendszeresen vitt nekik ezt azt, hogy meghálálja hogy a kislánya náluk legalább eszik valamit.Közben törte a fejét, hogy mi a baj..
Az lehetett, hogy bár mindent megtettek a szülők, az egyik lábuk, mintha mindig az ajtórésben lett volna.Egy részük nem volt ott, és ezt egy gyerek nagyon nagyon meg tudja érezni, akkor is ha titkolják. Magányos érzésként éli meg.
Ugyanakkor az egész a szülők szempontjából is érthető. Fiataloln elveszített társról az az emlék marad meg, az a 23 -24 éves. Feketehajú, tüzes, humoros, kedves és szép, szerelmnes… Azt nem tapasztalja vele, amit azzal, aki 40 évig vele van jóban rosszban. Nem hallja krákogni, vagy cöccögetve csirkecsontot szopogatni, vagy idegesítő klimaxosként hisztizni, vagy házsártoskodni ..(mindkettőjükre vonatkozik ez) Megmarad egy idealizált kép a régi társról, akinek egyszer örök hűséget fogadott, de ez a hűség lehetetlenné tette, hogy bensőséges családot érzékeljen a benne élő kicsi lány, ne pedig egy folyamatos hiányérzetet a nem vitatható, és meglévő, felé irányuló gondoskodás ellenére..
A szegények nagy nagy igazságtétele, hogy szabadabbak lelkileg, miután kényszerűen lemondtak az anyaikról.
Megengedhetik maguknak, hogy prehistórikus intenzitással megéljék a jelent.
Ellentétben a tehetősebb népekkel akik kénytelenek megállás nélkül a pénzüket gardírozni, még álmukban sem szabadulhatnak e kötöttségüktől.
5..Háát, ez viszont szerintem nem teljesen fedi a valóságot mert nagyon nagyon nagyon általánosítás. Sőt szerintem elég nagy zöldség…
6
Lehet ,hogy neked nem tetszik Dorka, de hidd el sok igazság van benne.
A magántulajdon, az anyagiak már már minden mást elhomályosító uralma megöli a természetesebb emberi kapcsolatokat, hogy mit kapunk helyette ? Egy csomó mindent, ami mégsem kárpótol.
Nem mondtam, hogy aszegényeknek általában jobb.
Nem nem tetszik, csak nem ezt tapasztalom. Egy olyan környezetben ahol a társadalomban borzasztó nagy különbségek vannak, a kényszerű szegénység semmiféle felszabadító érzést vagy családi boldogságot nem hoz. Egy viszonylag szegény, vagyis anyagi javakban nem bővelkedő társadalmi környezetben az anyagi javak nem birtoklása nem fáj. mert nem hordoz magában pontenciálveszteséget. Egy ha nem is teljesen egalitárius, de viszonylag kiegyenlített társadalomban lehet szegényen és boldogan élni nagyobb tömegeknek. Bevállalható.Viszont az általam felvázolt szituációnak az anyagi helyzethez nem sok köze volt, és megmaradt akkor is, mikor már nem fényeskedett az anyagi helyzet. Sőt.
8
Értem amit mondasz.Másfelől is közelítek….
Azért hajtanak hajtunk mi emberek a pénzre ,hogy szabadabbak legyünk..
Aztán nagyon nagyon sokan nem veszik észre, hogy ennek a szabadság utáni hajszának rabjai lettek…és ez sokkal több mint tetszetős szójáték…
Alig alig marad igazi valóban szabad döntésük, mert Mammont kell szolgálniuk éjjel és nappal.
Érdekes perspektívából írtad le most ezt a történetet Tibor bá..
És lám,az emberek sosem változnak,és máshol is egyformák..
Én csak mióta férjnél vagyok,ennél a családnál ismertem meg az önzetlenség fogalmát,és azt hogy nem hántorgatjuk egymás szemére kinek mije van,honnan van..A család azért család,mert egyszer az egyik szorul segítségre,egyszer a másik,és önzetlenül segítünk egymásnak..Ahol én nevelettem,ott szintén ez enyém, tied, övé,dívott..Nevelőapám volt,és a nagyapám nagymamám is elvált 28 év házasság után, a második házasságban ők is szintén így álltak a dolgokhoz,enyém,meg tiéd..Hál Istennek nálunk itthon ez nem szokás..Lehet hogy ezért nincs vagyonunk.. 🙂
10
Volt egy cimborám akivel hébehóba diszkóba jártunk a 80-as évek vége felé.
Együtt érkeztünk külön külön távoztunk ,szerencsés esetben fölszedtünk egy egy csajt.Ezeket aztán megbeszéltük a munkahelyen meló közben.
Egyik hétfőn igen élénken csillogott Gyuri szeme.
Kezdtem faggatni nem mondja, nem mondja élvezi, hogy fölfokozza az érdeklődésemet, pajkos kópé módra hunyorogva somolyog…
– Na milyen volt a csaj mondjad már!
– Képzeld…….. van egy kis szőlője Badacsonyban !
11:
A pénz után rohangálás krónikus betegségével tisztában vagyunk, de ezzel nincs mindenki megfertőzve. Nekem mindig volt annyi pénzem, amernnyire szükségem volt. Többre nem vágytam soha. Axtraorbitális vágyaim sose voltak, mert maradtam a Földön. Ezért aztán nem tudok mit kezdeni azzal, amit itt folyamtosan szellőztetsz.
Remélem Tibor bá’ nem apádra ütöttél…
12
Akkor rád ezek nem vonatoznak ,de ne mondd már, hogy nem láttál soha ilyet !
Van akit bizony beszippant a pénz örvénye.
Istenem mutassál már egy hozzászólást, ami neked tetszik légyszi !
14:
Láttam-e ilyet? Mintha ezt írtam volna: „A pénz után rohangálás krónikus betegségével tisztában vagyunk.”
Az nem követelmény, hogy egy hozzászólás kedvemre való legyen. Legyen neki lényege (mondanivalója), ne csak az olvasó idejét rabolja. Ennél a posztnál Dorka és melike ragyogóan teljesítik ezt a kritériumot.
12 LR
Az hogy a boldogság és életigenlés gyakoribb jelenség a szegényeknél, az valszeg igaz, csak szerintem a boldogság oka és forrása nem a szűkös anyagi helyzet. Inkább az van, hogy az egyszerű gondolkodású emberekből kerül ki a szegények többsége. Ahogy mondva van : Boldogok a lelki szegények ! Nem kell olyan boldogtalanító dolgokon tipródniuk, mint az élet értelme, meg a világ sorsa. Ha jobb sorban élnének akkor még boldogabbak lennének….ennyi !
16:
BOLDOGSÁG?
Holnap megláthatjátok.
5.
felszabadíthatod magad százmillióval a zsebedben is és szegényen is aggódhatsz a maréknyi borsódért amit ebédre főzöl.
a szabadulás kulcsa az azonosulásban van. mivel azonosítod magad, ez a nagy feladat. vagyis ki vagy te, én stb. valójában.
Sok ember van ki lemondott javairól, hogy így legyen különleges a maga módján. Cseberből vederbe, csak még csóró is lett közben.
Én elégé lecsúsztattam magam, hogy tudjam mit beszélek.