(VM-120) Gyermekkorom vége – repríz

Tibor bá’ vissza a múltba online

Tekintettel az évfordulóra, és arra, hogy

számtalan új olvasó van, kérem azokat,

akik már olvasták ne méltatlankodjanak,

mert a második olvasáskor felfedezhetnek

valami újat. 😀

~ab155Gyermekkorom vége: Március 19., Szent Józsefnek, az internátus védőszentjének volt a napja, merthogy minket Szent József fiúnevelő intézetnek hívtak. Szép hosszú név, jó sok gyerekkel. Tanítás akkor se lett volna, ha történetesen ez a nap nem vasárnapra esik, de hogy a védőszentünk napja emlékezetes legyen, kirándulást ígértek, ami évente csak néhány alkalommal esett meg. A kirándulás ugyanis jó dolog volt, mert a nehezen túlélt reggeli szentmise után máskor nem tapasztalt lazaságban lehetett részünk. Rendszerint felmentünk a Sváb-hegyre és össze-visszamászkáltunk. Néhány stréber[1] körülnyüzsögte a felügyelő kedves testvért, aki hol egy-egy növényre hívta fel a figyelmét azoknak, akik körülötte voltak, hol egy bogárra vagy valami kőzetre. Mi, a többiek, szabadon szaladgálhattunk. Ez a kirándulás azonban az utolsó pillanatban elmaradt. Ugyanis ez a március tizenkilencedike, történetesen 1944-ben volt és a német csapatoknak pont ezen a napon jutott eszükbe megszállni az országot.

Közvetlenül reggeli után a kedves testvérek elkezdtek rohangálni le és fel, s bár tanítás nem volt, betereltek minket az osztálytermekbe, és megpróbáltak csendben tartani. Később kivittek az udvarokra, és hagyták, hogy rendetlen­kedjünk, ami rendkívül szokatlan dolog volt. Dél körül megérkezett néhány német teherautó rajtuk vagy száz katonával. Ezek percek alatt birtokba vették a tornatermet, ahová rengeteg szalmát hordtak be. Később láttuk az igazgatót, aki hűvös távolságtartással hosszasan elbeszélgetett a parancsnokukkal. Ezt követve megtiltották, hogy a tornaterem, jobban mondva a németek felé menjünk. Este, vacsora után visszafogott ünnepélyességgel közölték velünk, hogy vége a tanításnak, holnaptól jönnek a szülők, és a tedeum[2] után visznek minket haza. 

Alulról a 2. sor, jobbról a 4. vagyok én
Alulról a 2. sor, jobbról a 4. vagyok én

A hírt, mármint hogy vége a tanításnak, kitörő lelkesedéssel fogadtuk, de nem voltunk benne biztosak, hogy igaz. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, bár valami rendkívülit azért éreztünk a levegőben. Évek óta tapasztalható volt némi hivatalos lelkesedés a németek és a japánok iránt („Napkeleti vizeken hömpölyög az ár”)[3], amit egy gyerek igen jól érzékel, most meg mintha minden megfordult volna. Ezeken azonban irgalmatlan gyorsan túltettük magunkat, és vártuk a hirtelen ránk szakadt korai vakációt.

Másnap Apu eljött értem, hogy haza vigyen az éjszaka sebtében kiállított bizonyítványommal és az összepakolt holmimmal együtt. El se tudtam búcsúzni senkitől, elsősorban Péter testvértől, az osztályfőnöktől, mert mindenki „úgy rohangált, mint egy töketlen kutya” (ezt Apu mondta Maminak, amikor hazaértünk). Különben otthon Mami arcán nem láttam valami hatalmas lelkesedést vagy jókedvet, amiért végre otthon láthatja egyetlen Pusikáját, úgy tűnt, mindenki megváltozott, de ez legfeljebb csak engem zavart.

Hazaérkezésem után mindjárt másnap láttam egy nénit és egy bácsit, akik egymás kezét fogva riadtan fordultak be a Vilmos Császár útról az Ó utcába, és mentek a Nagymező utca felé. Mindkettő kabátján egy jó nagy sárga csillag volt. Azt már hallottam másoktól, hogy ehhez zsidónak kell lenni, de el nem tudtam képzelni, miért. Ebédnél Aputól megkérdeztem, miért viselnek sárga csillagot a zsidók. Apu azt mondta, ez nem tartozik rám, de ez nekem nem nagyon tetszett, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban nem tartozott rám valami. Később Mami is megkérdezte Aputól ugyanezt, de neki azt mondta, hogy azért „mert a parlamentben hülyék ülnek, és lesz még ennek böjtje”. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi miért nem viselünk sárga csillagot, amikor nekem az intézetben minden pénteken böjtölni kell, vagyis nem ehetünk húst. Igaz, más napokon se nagyon, de pénteken kifejezetten tilos. Na persze ez csak ránk vonatkozott, mert a kedves testvéreknek külön ebédlőjük van, és amikor annak ajtaja előtt elmentünk, sült hús illata szokott kiáramlani még pénteken is.

Most viszont már otthon voltam, és az intézetet nagyon hamar elfelejtettem, a háborút viszont nem, hiszen a rádióban állandóan katonadalokat énekeltek, és gyakran voltak „berepülések”[4]. Ezzel szemben a magyar honvédek tömeges pusztulásának híre nem nagyon jutott el a lakóssághoz. Így visszaemlékezve úgy tűnik, hogy egy mindent átfogó érzéketlenség borult az országra. A napi légiriadó után feljöttünk a pincéből, és ha valamelyik szomszédos ház helyett csak egy nagy rakás téglát láttunk, itt-ott bútordarabokkal, egyszerűen tudomásul vettük. Istenem, „csak egy nap a világ”, reggel itt még volt egy ház, hát most már nincs. A szomszéd házban lakott egy nálam egy évvel idősebb fiú, akit Karcsinak hívtak. Sokszor golyóztunk a téren meg az utcán és rendszerint ő győzött, vagyis alaposan kifosztotta a golyós harisnyámat.[5] Aztán egy napon házuk láncos bombát[6] kapott, ami a négyemeletes házat leborotválta. Karcsi bent volt a légópincében és ott is maradt. Én meg tudomásul vettem, hogy többet nem fog velem golyózni, csak azt sajnáltam, hogy pont az előző nap nyerte el az összes üveggolyómat.

aaaPár nappal később szüleim hosszasan tanakodtak, aminek eredménye az lett, hogy két nap múlva leutaztunk Félegyházára, Mami szülővárosába, ahol két éve vettünk egy parasztházat, mert „ez ma már az apádnak meg se kottyan”. Mami Félegyházán nagyon jól érezte magát, és a kedve is jobb lett, mert a régi barátoknak és ismerősöknek mutogathatta, hogy neki felvitte az isten a dolgát. Azt természetesen elhallgatta, hogy a vagyonosodást a szorgos munka helyett a szerencsének és a háborús konjunktúrának köszönhették. A lényeg az, hogy Mami rongyrázása közben Ildi, a húgom és én elkeveredtünk a paraszt­gyerekekkel és olyan jókat játszottunk, hogy esténként haza se akartunk menni.

Nekem úgy rémlik, hogy abban az évben hirtelen köszöntött ránk a tavasz, vidáman sütött le a Nap, de nem volt túl meleg. Húsvét is viszonylag korán jött, de jól fel kellett öltöznünk. Apu döntése szerint hárman Félegyházán maradtunk, ő pedig felment Pestre, ahonnan a hétvégeken leutazott hozzánk. Érkezésekor kimentünk elé az állomásra, ahová a pesti gyors mindig déli 12-kor futott be.

Az egyik ilyen Apu-váráskor a pesti gyors az istennek se akart megérkezni. Már vagy egy teljes órája várhattunk rá, amikor végre elárulták, hogy útközben a vonat légiriadóba került, megállt a nyílt pályán és majd megérkezik, amikor megérkezik. Mivel a házunk elég messze volt a pályaudvartól, Mami úgy határozott, hogy tovább várunk. Aztán egyszer mégiscsak befutott a gyors, rajta Apuval, akit jóval kevésbé viselt meg a késés, mint minket. Hazaérve aztán kaptam tőle öt darab négylevelű lóherét, de ezek igaziak voltak. Azért jegyzem meg, hogy igaziak voltak, mert annak idején divatos volt egy leszakított negyedik levelet odafogni a másik háromhoz, hogy nini, egy négylevelű lóhere. Szerintem azért, mert mindenki a szerencsében bízott (mi másban?). Tudom, hogy manapság ennek a butaságnak egyetlen gyerek se örülne, de hát a mai gyerekek a 2000 forintos bionicle-nek sem örülnek. Mi meg kiugrottunk a bőrünkből egyetlen négylevelű lóhere miatt.

Vacsoránál Apu elmesélte, hogy egyszer csak a vonat a nyílt pályán vészfékezéssel megállt, és üvöltözni kezdtek a kalauzok, hogy mindenki szálljon le, és szétszóródva menjenek be a sínpálya két oldalán elterülő szántóföldekre. Apu is lefutott a sínek mellett húzódó lucernásba, és ott elfeküdt, mert akkor már lehetett hallani a liberátorok[7] tompa, mély morgását. Ezeknek a dögöknek az volt a szokása, ha 6000 méter magasból valami mozgást észleltek, lehetett az akár egy kapirgáló tyúk vagy földet túró malac, géppuskával odapörköltek egy sorozatot. Éppen ezért feltűnő mozgás helyett jobb volt mozdulatlanul megvárni, amíg elmennek. Apu tehát ott hasalt a lucernásban, és unalmában semmi mással nem tudta magát lefoglalni, mint négylevelű lóherék keresgélésével.

Félegyházán bezzeg nem volt bom-aaabázás. Ebben a falunak tűnő mező­város­ban egyszerűen nem volt célpont. A napok egyhangúan teltek. Közben, a vidéken igen nagy ünnepnek számító húsvét is beköszöntött. Mami úgy döntött, kirúg a hámból, amire megvolt minden anyagi alapja. Így aztán Húsvét vasárnap reggel szépen felöltöztünk mindahányan, és vártuk, hogy házunk elé érkezzen az előre megrendelt konflis. A konflis egy négykerekű, lóvontatású, nyitott kocsi, egymással szembe ülő négy fő részére, amit egyetlen ló húz, mert ha két lovat fognak be eléje, akkor már fiáker a neve. Szóval reggel a konflis megérkezett, mi beszálltunk, és megindultunk Szentkút felé.

Szentkút Félegyházától 16 kilométerre levő, a térképen is megtalálható Pál­monos­tor­­hoz tartozó búcsújáró hely. Hát a 16 kilométer konflison nem semmi, ahogy manapság mondják. Ez bizony 3 órás kocsikázás, mert a kocsisnak esze ágában sincs meghajtani a lovát. Oda-vissza 32 kilométer, amit csak poroszkálva lehet megtenni, ha az ember a lovát szeretné még sokáig használni. Nekünk, gyerekeknek meg kinőtt a szakállunk. Mami élvezte a dolgot, valószínűleg gyerekkora óta spórolt egy ilyen nagyméretű kocsikázásra. Az út tehát uncsi[8] volt a javából, ami okot adott arra, hogy halálra feszengjük magunkat, pedig a java még hátra volt.

Szentkútra az emberek bűnbocsánat elnyerése végett mentek, amihez rengeteg imádkozás tartozik. Én magam az internátusban tényleg sokat imádkoztam a mindennapra elrendelt, éhgyomorral végig térdelt mise alatt, a tanítás előtt, déli tizenkettőkor, a tanítás után, az étkezések előtt és étkezések után, valamint a délutáni litániákon, végül pedig az elalvás előtti ájtatosság alkalmából. Bennem évek alatt kialakult az érzés, miszerint az internátusban imádkozunk, de jó sokat, internátuson kívül viszont semmit. Szerintem az imádkozás nem tartozott a civil élethez. Ezért aztán a vakáció közé beépített szentkúti kirándulás nem igazán nyerte el tetszésem. A körmenetben, vagyis a szentképek körbehordozásában végképp nem akartam részt venni.

Apu, akkoriban nem lévén vallásos (ami öregkorára teljesen megváltozott), morgásomat látványos együttérzéssel hallgatta, főleg azért, mert ő maga is kimaradt a körmenetből. Mami és a húgom viszont ott totyogtak a porban. Ekkor kérdeztem meg apámtól érdeklődő kíváncsisággal, hogy ez a rengeteg ember miért imádkozik egész nap. Ebben a kérdő mondatban a „miért” értelme nem az, hogy „mi az oka”, hanem, hogy „milyen céllal”. Apám természetesen pontosan érzékelte, mit akarok tudni, és meg is mondta, azért, hogy megnyerjük a háborút. Némi töprengés után azt kérdeztem Aputól, nem lenne-e okosabb, ha imádkozás helyett több katonát és fegyvert küldenének a frontra.

Ekkor alig múltam még 11 éves, ezért Apu úgy ítélte meg, hogy okos vagyok, és a megjegyzésemet hónapokon át fűnek-fának mesélte. Az ötletem azonban Horthy Miklóshoz egészen biztos nem jutott el, mert a háborút, a rengeteg imádkozás és szentképes körmenet ellenére, Szálasi besegítésével, végül is elveszítette.

aaaCsakhogy még nyár volt, jó meleg nyár. Sokat bicikliztem, eljártunk a strandra és néha Apu ismerősei is lejöttek hozzánk Pestről, Mami szerint, hogy „zabáljanak egy jót”. Egy alkalommal két napig is nálunk volt egy Zarubay nevű ügyvéd, aki Mamit többször is átölelte, amikor Apu nem látta. Ezt a Zarubayt nagyon utáltam, de azért Apunak nem szóltam az átölelésről. Valójában nem tudtam mit kezdeni vele, mert a Szentjóskában velem egy hálóban aludt egy félárva fiú, akinek özvegy mamája volt. Ott láttam, hogy Miklós testvér, a tornatanár, mindig ölelgette, ha panasz volt a fiára. Ez valami felnőtteknek szóló nyugtatgatás lehetett, csak azt nem tudtam, Mamit miért kell megnyugtatni.

Aztán egyszerre vége lett a vendégjárásnak, mert a szüleim nagyon izgatottá váltak, ugyanis Apunak be kellett vonulni a Mária Terézia[9] laktanyába, mert „most már nincs mese, mindenkinek menni kell”. El is búcsúztunk tőle „egy időre, de ne féljetek, visszajövök” és kikísértük az állomásra. Mami nagyon szomorú lett és azt mondta, most már csak mi maradtunk neki, de ez nem igaz, mert voltak neki tyúkok is a pitvarban meg egy malac. A malacot kézből etette, és úgy hívta magához, hogy „pusi-pusi”, ami nekem nagyon fájt, mert addig úgy tudtam, én voltam az egyetlen pusikája. Sokáig nem értem rá szomorkodni, mert néhány nap múlva, teljesen váratlanul Apu betoppant.

Kiderült, hogy sorozás alatt több százan tolongtak a laktanyaudvaron, ahonnan hangos kiáltással egyenkint hívták őket be az irodába. Amikor éppen az ő nevét kiáltották megszólaltak a szirénák, ami némi zavart keltett, ő meg nem mozdult, és azon gondolkozott, mit keres itt a laktanyaudvaron. Amikor harmadszor kiáltották a nevét, egyszerűen kisétált a kapun, és egyenesen jött le Félegyházára. Mami megkérdezte Aput, hogy most már katonaszökevénynek számit-e, amire Apu bólintott, és hozzátette, hogy mostantól kezdve kitörölheti a seggét a hamis papírokkal, amiket igazoltatáskor szokott bemutatni. Szerinte az országban már több ezren futkosnak olyan papírral, ami azt igazolja, hogy tulajdonosa a fegyvergyárban dolgozik, de ezt már a kutya se hiszi el. Ez szomorú dolog volt, viszont hozott magával egy hordozható rádiót is.

Akkoriban a hordozható rádió nagy szó volt, hiszen a tranzisztor felfedezése még váratott magára. A rádió úgy nézett ki, mint egy kisméretű, lapos, szürke bőrönd, aminek gombnyomásra kinyílt az eleje, és láthatóvá vált a skálalap és néhány kezelőgomb. A rádió 110 V tápfeszültségét rengeteg sorba kapcsolt szárazelem adta, ami miatt a „bőrönd” irgalmatlanul nehéz volt. Ez nem lett volna túl nagy baj, de kiderült, hogy cipelése az én feladatom lesz. Ezt viszonylag elég nagy közönnyel vettem tudomásul, mert cipelésről egyelőre nemigen lehetett szó, hiszen még csak hozzá se nyúlhattam a készülékhez, mert az indoklás szerint „amihez nyúlok, az menten elromlik”.

Sajnos mindjárt másnap lett egy légiriadó, de ez alkalommal nem vonultunk be a nyári konyhába, ahogy szoktunk, hanem kirohantunk a mezőre, mert „még a végén fejünkre esik egy bomba”. Persze az igazi ok sokkal inkább a rádió kipróbálása volt, amit természetesen én cipeltem. Ekkor tanultam meg életemben először, hogy a cipekedés egy különös dolog. Az a teher, ami az első pillanatban könnyűnek tűnik, a percek múlásával egyre nehezebb lesz. Ez a jelenség addig tud fokozódni, amíg az ember el nem bőgi magát. Amikor meg panaszkodni kezdtem, kiderült, hogy engem „semmire se lehet használni”, de a végén mégis csak kikötöttünk egy árok szélén, egy nagy szilvafa alatt. Apu egyből nekiesett a rádiónak, amire Mami azt mondta „olyan vagy, mint egy gyerek”. Különben a hordozható rádió pont olyan volt, mint az otthoni „csúcs szuper”[10]. Semmi más nem hallatszott belőle, mint a magyar városok neve, meg az állandó „krokodil grósz” és nagy ritkán a „légiriadó vége”, de ezek már a könyökünkön jöttek ki. Szerencsére soha többé nem kellett a rádiót kicipelni a rétre, mert Apunak új ötlete támadt.

Pár nappal később az udvaron Apu nekilátott ásatni egy viszonylag hosszú és mély árkot, ami az óvóhely szerepét volt hivatva betölteni. Amikor az árok készen lett, deszkákkal befedték és a deszka tetejére visszakupacozták a kiásott földet, ami állítólag felfogja a repeszeket. Ettől kezdve, amikor légiriadó volt ide menekültünk le, de nem sokáig, mert Mami kijelentette, nem lesz bolond órákig csücsülni egy dohos lyukban. Ennek ellenére az óvóhely kiásása nem volt felesleges, mert ősszel, mielőtt felmentünk volna Pestre, Apu ide ásta el a hátrahagyott értékeket. Az más lapra tartozik, hogy a szomszédok tudtak róla, és persze elárulták az oroszoknak. Így aztán, amikor a háború után visszamentünk Félegyházára már rég eltűnt minden.

Minden esetre a nyár nekünk, gyerekeknek elég gyorsan telt. Igaz, a felnőttek egyre gyakrabban emlegették az oroszokat, akik állítólag „feltartóztathatatlanul nyomultak előre”, de ettől mi még ragyogóan tudtunk bújócskázni, papás-mamást játszani, na meg fogócskázni, mi­közben Apu rendszeresen Londont hallgatta. „pa-pa-pa-paaam, pa-pa-pa-paaam, Itt London beszél.” Mami folyton azt akarta megtudni, Apu miért bújja állandóan azt a rádiót, amikor azok is hazudnak, de Aput ez nem idegesítette. Az viszont igen, amikor kihirdették, hogy mindenkinek be kell szolgáltatnia a rádióját, amit a városházán gyűjtöttek össze, és állítólag a háború után visszaadtak volna. Ebből aztán nagy tanakodás lett, mert Apu nem akarta beszolgáltatni a rádiót, de Mami azt mondta, ilyen hülyeségért nem érdemes veszélyeztetni az életünket, mert neki aztán végképp nincs kedve bekerülni a gettóba a zsidók közé. A vége az lett a dolognak, hogy Apu valahonnan szerzett egy kis vacak rádiót, és azt szolgáltattuk be a mienk helyett.

Már a nyár vége felé járhattunk, amikor kiderült, hogy Hitlernek van egy csodafegyvere, csak még nem veti be, mert azt akarja, hogy az oroszok közelebb jöjjenek. Apu erre azt mondta, hogy ez egy „oltári nagy hülyeség”, de aztán kiderült, hogy mégis csak van egy V-5, csak az a baj, hogy nem hat. Ezen Apu hatalmasat kacagott, de Mami nem értette.

Közben közeledett a szeptember, és érdeklődtem, hogy mi lesz az iskolával? Erre Mami azt mondta, hogy az iskolának lőttek az oroszok, ami azt jelentette, hogy a beiratkozás elmaradt. Ezt persze nem bántam, de az oroszok közeledése érzékelhető volt, hiszen esténkét már lehetett hallani a távoli robbanásokat. Apu minden esetre kijelentette, hogy itt nem maradhatunk, mert ha bejönnek ezek a vadállatok, jobb, ha Pesten vagyunk, ahol több az ember, és kisebb rá az esély, hogy valami bajunk lesz. Mami még azt szerette volna megtudni, hogy az oroszok tényleg megbecstelenítik-e[11] a nőket, de ezt Apu se tudta. Amikor megkérdeztem, mi az a megbecstelenítés, azt válaszolták, az nem tartozik rám, gondoltam azért, mert hogy én nem vagyok nő.

Az ősz kezdetén azért még főztünk szilvalekvárt a pitvarban felállított nagy üstben. Mami szerint „jól fog az még jönni”, csak megint az történt, ami szokott, hogy a végén engem állítottak oda keverni. Aztán, amikor a felfröccsenő lekvár leégette a karomat, akkor persze én voltam az ügyetlen, aki „még magára se tud vigyázni”.

Nem sokkal a lekvár főzés után, úgy szeptember vége felé az egész család felment Pestre. Állítólag már korábban is mehettünk volna, de az új lakásunk még nem volt kész. Ekkor derült ki, hogy nem a Bezerédj utcába fogunk visszamenni, ahol régen laktunk, hanem a Vilmos Császár út 19/c-be. Ez az új lakás jóval nagyobb volt, mint a régi, de szükség is volt rá, mert állandóan rengeteg vendég volt nálunk, akik közül nem mindenkit kedveltem, de volt olyan, akit nagyon szerettem. Ezek közé tartozott Lóri bácsi, akit valójában Lórántnak hívtak, de Apu csak Lórit mondott. Lóri bácsinak nem volt gyereke, de volt egy fiatal felesége, aki egy évvel később majdnem a mamánk lett, mert hogy Lóri bácsi nem jött vissza a fogságból, de akkor erről még szó sem volt. Viszont nagyon sok szó esett az oroszokról, meg a GPU-ról, amitől nagyon kellett félni. Egyik nap ez a Lóri bácsi egy nagy aktatáskával érkezett, amiből mindenfajta érdekes dolgok kerültek elő. Például egy bajusz, aaaamit nekem fel is ragasztottak, és vizsgálták, könnyen jön-e le. Hát nem jött le könnyen, és amikor a végén lerántották, még a könnyem is kicsordult. Ezen kívül volt a táskában egy félautomata pisztoly is, amit össze-vissza próbálgattak. Be kell vallanom, ez sokkal jobban tetszett, mint az álbajusz. Meg is mutatták, hogyan kell behelyezni a töltényeket a tárba, hogyan kell csőre tölteni és lereteszelni a pisztolyt. Azt is megtudtam, hogy az első lövés után semmit nem kell tenni, mert a pisztoly automatikusan csőbe tölti a következő töltényt addig, amíg a tár ki nem ürül. Na, amikor a Mami erről tudomást szerzett, nagyon fel volt háborodva, de Apu leintette azzal, hogy „mit akarsz, tizenhárom éves kamaszok kezébe már páncélöklöt adnak”. Csak utána nem mondta meg senkinek, mi az a páncélököl, amivel  -gondoltam- jó nagyot lehet ütni.

aaaAztán egyik októberi vasárnap reggel gyönyörűen sütött a nap, csak egy kicsit hideg volt. Apu megkérdezte, elmegyek-e vele megnézni a felrobbantott Margit-hidat. Én persze örömmel mentem volna, de egyszerre csak elkezdtek kiabálni az emberek a házban, hogy „kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót, Horthy bejelenti a kiugrást”. Hát ebből a sétából se lett semmi, mert hogy Horthy ki akart ugorni, de nem sikerült neki. Apu szerint az volt a baj, hogy túl sok németbarát tiszt van a hadseregben. Később mégis csak elmentem a Margit-hídhoz, persze csak egyedül, és jól megbámultam a lecsúszni készülő 6-os villamost. Elképzeltem milyen szörnyű lehetett azoknak, aki éppen a villamoson utaztak.

A nyilas hatalomátvétel után, mert Horthy kiugrási kísérletét ez követte, szüleim, de különösen Apu úgy el volt foglalva e rengeteg jövő-menő vendéggel, hogy egyáltalán nem törődtek velem. Persze ha kisebb, de azért jó nehéz csomagot kellett ide vagy oda vinni, akkor mindjárt tudta, hol vagyok. Ilyenkor azt mondta „te már okos nagyfiú vagy”, meg hogy „vigyázz nagyon magadra!” Egyszer a fülem hallatára Istók doktor mondta is Apunak, hogy kizárólag azért kell nekem vinni a csomagot, mert rám egészen biztos nem gyanakszik senki. Én viszont gyanakodtam, hogy valami nagyon titkos, nagyon fontos dolgot csinálnak, és roppant büszke voltam, hogy „a Tibikében meg lehet bízni, okos, ügyes fiú”. Aztán az ostrom[12] után kiderült, hogy Istók doktor, akit Apu csak Jánosnak nevezett, a Várnai Zseni által vezetett ellenállási csoporthoz tartozott, és nem csak Apunak, de még nekem is „le volt kötelezve”. Ez aztán nagy szerencse volt, mert az ostrom után az egész család lerühesedett, és csak Istók doktornak köszönhettük, hogy megszabadultunk a rühatkáktól, ugyanis Istók doktor bőrgyógyász volt és a velünk szemben lévő házban volt a rendelője.

Igaz, akkor még nem voltunk rühesek, és ha nem kellett valamit elvinnem olyan címre, amit kívülről jól meg kellett tanulnom, akkor oda mentem, ahová akartam. Hát én mentem is. Pénzem annyi volt, hogy el se tudtam költeni. Ha mégis pénzre volt szükségem, lementem az üzletbe, és kértem. Apu nagykeres­kedésében két nő és egy férfi dolgozott. Feri még a tavasszal bevonult. Az egyik nő, Kati, gyereket várt és októbertől már nem járt be. Róla később megtudtuk, hogy december végén szült volna, de a belövések miatt senki se volt hajlandó bevinni a kórházba, ezért aztán belehalt a szülésbe.  Novembertől már Zsuzsa se járt be, mert „nem volt semmi értelme”. Aputól kapott egy nagy rakás pénzt, „amivel úgyse tudunk csinálni semmit”, majd elbúcsúzott a családtól, de aztán Apunak mégis csak el kellett menni dolgozni, mert kijelölték. Ez azt jelentette, hogy áruval megrakott, lezárt üzleteket hatóságilag felnyitottak és kijelöltek „megbízható” kereskedőket, hogy az ott található árut olcsón árusítsák ki. Állítólag jobb, ha a lakósságnál van a portéka, mint ha az üzlet kigyullad, vagy más módon megsemmisül a benne lévő árukészlet.

Közben Apu barátai fáradhatatlanul jöttek-mentek, és egyre izgatottabban vitatkoztak, próbálva felkészülni arra, amiről fogalmuk sem volt, hogy mi. Közben én moziból moziba jártam, és mindent megnéztem, amit lehetett. Nagyon tetszett például az a híradó, amiben egy reverendás pap karszalaggal és pisztolytáskával az oldalán utasításokat ad néhány embernek az utcán a „hatalom átvételére”. Ugyanis én elég sok papot láttam már életemben, de olyat nem, akinek pisztolytáskája lett volna. Aztán az a film is érdekes volt, ami bemutatta az oroszok rémtetteit. Állítólag mindenkinek letépték a kezéről a karóráját, a nőket pedig megbecstelenítették. Itt van ni, már megint, de azt nem mutatták meg, hogyan becstelenítenek, mert akkor végre megtudhattam volna.

A nappalok természetesen egyre rövidebbek lettek, én meg -Mami szerint- egyre többet csavarogtam. Ezzel nem is lett volna túl nagy baj, de egy este az Erzsébet téren találkoztam egy idős nénivel, aki egy teli vödör petróleumot cipelt, csak hát nehezen bírta, állandóan megállt pihenni. Gondoltam, segítek neki, amit nagyon szívesen vett, de a petróleum rálöttyent a nadrágomra, és amikor hazamentem, kiderült, hogy irgalmatlanul büdös. Na, Maminak ez már sok volt. Szokás szerint majdnem kaptam tőle egy pofont, és csak akkor enyhült meg, amikor elmeséltem, hogyan történt. Szóval mászkáltam össze-vissza, amíg december nem lett.

Negyvennégy decemberében a pesti élet kívülről pontosan olyan volt, mint egy vagy több évvel korábban, azzal a különbséggel, hogy időnként a nagy távolból ágyúzást lehetett hallani, néha-néha megjelent az égen egy-egy magányos varrógép[13] és alaposabb volt az elsötétítés,[14] mert senki se akarta, hogy pont az ő ablakába csapódjon be egy akna[15]. A városra ráült az ünnepi hangulat, és mindenki tartalékok, na meg ajándékok után szaladgált.

A rengeteg élmény ellenére volt egy nagy bánatom. Tavasszal a Bezerédj utcából a Tisza Kálmán térre[16] jártam ki játszani, ahol sok barátom volt, na ezeket most a Bezerédj utcával együtt elveszítettem. Az új lakásunkhoz legközelebb az Erzsébet tér és a Szabadság tér esett, de ezeken a tereken egészen más volt a gyerekek összetétele, ráadásul Decemberben már nem is engedték őket ki az utcára. Valahogy mégis sikerült egy Sanyi nevű fiúval összebarátkoznom, aki két vagy három évvel volt idősebb nálam, és velünk szemben a 22-es szám alatt lakott a harmadik emeleten.

A délutáni sötétségben Sanyival a belvárosi utcákat róttuk. Sanyi indítványozta, hogy menjünk be a Liebner bácsi játékboltjába a Szent István tér sarkán. Az üzlet belül, korát messze megelőzve, önkiszolgálónak volt berendezve, ezért tudtunk sétálgatni a polcokra kirakott játékok között, megfogdoshattuk a játékokat, senki nem szólt ránk. Amikor meguntuk, vásárlás nélkül kimentünk az üzletből. Az utcán Sanyi kivett a zsebeiből két játékot. Az egyik egy felhúzható német felségjelzésű tank volt, azt nekem adta. Én szörnyen meg voltam lepődve, mondtam is neki, hogy most aztán meg kell majd gyónnod, hogy loptál. Erre Sanyi felnevetett, merthogy ő református volt, és a reformátusok nem gyónnak. Csakhogy ez számomra még nagyobb bűnt jelentett.

A kedves testvérek számtalan alkalommal hívták fel a figyelmünket, hogy más vallásúakkal ne barátkozzunk, mert csak bűnbeesés következhet belőle. Erre Sanyi felröhögött és azt mondta, hogy a katolikusoknál minden bűn, még ez is, és elővette a fütyijét. Én csak néztem és nem jutottam szóhoz, pláne, amikor láttam, hogy a fütyije egyre nagyobb lesz, miközben a fitymáját le és fel húzogatja. Arról persze tudtam, hogy a fitymát lehet húzogatni, mert az egyik osztálytársamnak, Renkei Petinek, fitymaszűkülete lett, és orvosi utasításra minden nap húzogatnia kellett a fitymáját, de hogy ettől megnő a fütyi, azt tényleg nem tudtam. Különben is a kedves testvérek figyelmeztettek, ha az ember a fütyijét a pisilésen kívül másra is használja, attól agyvelősorvadást kaphat. Az meg kinek kell?

Amikor Sanyi megunta a fitymahúzogatást, azt mondta, most te jössz. Elővetette velem a saját fütyimet, és együtt húzogattuk, de az nem akart nagyobb lenni. Erre azt mondta, na akkor menjünk haza, és felmentünk hozzájuk. Amikor beléptünk az előszoba ajtón egy női hang kikiabált a szobából, te vagy az Sanyi? De Sanyi nem válaszolt, mutatóujját a szája elé tette, hogy legyünk csendben. Levetettük a kabátot és bementünk a szobába, ahol egy nagy ágyban két nő feküdt a takaró alatt, állítólag azért, mert nem volt fűtés és fáztak. Az egyik Sanyi édesanyja volt, aki nagyon kedvesen azt mondta, „csak nem te vagy Sanyi új barátja, gyere ide aranyoskám, hadd nézzelek meg magamnak”. A másik Sanyi nővére volt, akihez német tisztek jártak barátkozni, és közben mindenféle ajándékokat hoztak, de most a nők egyedül voltak.

Sanyi nem sokat vacakolt, hanem szólt a Hédi nevű nővérének, hogy állítsa fel a faszomat. Ez engem rettenetesen meglepett, mert Mami a szombat esti fürdéskor mindig azt mondta nekem, hogy „Pusikám mosd meg a fütyidet is”. Most nevezték a fütyimet először fasznak. Hédi rám nézett és azt mondta, kisfiú ez még, mit akarsz vele? És ezzel az ügy befejeződött volna, de édesanyjuk beleszólt a beszélgetésbe, hogy mondhatsz ilyet egy fiatalemberről, dorgálta meg lányát és kért, hogy üljek az ágy szélére. Odaültem, amire Sanyi mamája megfogta a kezem, és belenézett a tenyerembe. Hű, de hosszú az életvonalad, kiáltott fel, én meg csak bámultam. Nem is tudtam, hogy van életvonalam, de hagytam, hogy simogassa a tenyerem meg a karomat, mert nagyon kellemes volt.

Ezt követően majd minden délután együtt csavarogtunk Sanyival. Liebner bácsi mindennapos vendégei voltunk, de nem szóltak semmit. Gondolom azt is tudták, hogy el-elcsenünk egy-egy játékot, de a felnőtteket nem igen érdekelte a dolog. Mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, holott tudták, hogy napokon belül az egész világ gyökeresen meg fog változni, és ráadásul az sem biztos, hogy túl fogják élni. Az emberek egy -úgy ahogy fenntartható – álomvilágban éltek. Én meg sodródtam az árral. Bármit meg tudtam volna venni, amit Sanyi ellopott, de ez így izgalmasabb volt. Közben Apunak és Maminak az volt a legfőbb gondja, hogy maradjunk-e vagy mi is menjünk Nyugatra. A dilemma olyan nagy volt, hogy már az indulás napja is ki volt tűzve másnap reggelre, de a végén mégis maradtunk. Aztán az orosz gyűrű Budapest körül bezárult, és ha akartunk volna, se tudtunk volna menni.

Pár nappal később nagy riadalom keletkezett a városban. Viszonylag alacsonyan egy nagyobb repülőkötelék érkezett Budapest fölé. Az utcán mindenki megállt és figyelte a gépeket, amikből egyszer csak ejtőernyősök kezdtek kiugráltak. Néhány perccel később az eget sok száz ejtőernyős lepte el, és mivel az ernyők nagy része vörös színű volt, mindenki azt hitte, hogy az oroszok. Nem sokkal később, ahogy az ernyők lejjebb ereszkedtek, kiderült, hogy nem katonák csüngenek rajtuk, hanem bombaformájú hengerek, amikben – mint később kiderült –  muníció[17] volt berakva. A katonaság fütyült a munícióra, a lakosság ezzel szemben a nyakát kitörte, hogy hozzájusson az ernyőkhöz, amikből ragyogó blúzokat és ingeket lehetett később varrni.

Liebner bácsi után más üzleteket is meglátogattunk, csak úgy szórakozásból. Az egyik Kossuth Lajos utcai drogériából én magam is loptam egy üveg kölnit, amire az volt írva, hogy „Old Levender”. Ez járt ugyan némi lelkiismeret furdalással, de arra gondoltam, hogy majd meggyónom, ha az oroszok bejönnek. Különben se aggódtam túlzottan, mert a Szűzanya megígérte, senkit sem hagy elkárhozni, aki egymás után kilenc első pénteken[18] gyón és áldoz. Ez nekem már megvolt. A kölni pedig – gondoltam – jó lesz Maminak karácsonyi ajándékként.

Maminak egészen más gondjai voltak, például hogy nem lehetett kapni szaloncukrot. Na, akkor majd ő csinál, és neki is látott. Készült is valami utánzat két ízben, citrompótló és cikória kávé segítségével. Aztán gond volt még a csomagolás, de a végén Mami valamelyik barátnőjétől szerzett selyem és sztaniol papírt, és némi ollózás után megszületett egy majdnem tökéletes utánzat. Fenyőfáról apu gondoskodott, és úgy tűnt, hogy ha másnak nem is, de nekünk biztosan lesz karácsonyfánk.

Aztán egyik este megint szörnyű nagy izgalom volt. „Pa-pa-pa-paaam, pa-pa-pa-paaam, itt London beszél”, és megtudtuk, hogy a németek kegyetlenül lemészárolták az orosz parlamentereket[19]. Apu szerint ez azért volt „végzetes hiba”, mert amikor majd bevonulnak Budapestre, ettől csak kegyetlenebbek lesznek, és „az egésznek a civil lakosság fogja meginni a levét”.

Az új lakásunk három szobából, egy hallból és egy cselédszobából állt. Két szoba az utcára nézett, egy az udvarra a konyhával és a cselédszobával együtt. Az utcai és az udvari rész között volt a hall és a fürdőszoba meg az átjárók. Ildi és én az udvari szobát kaptuk meg, míg a hall valamennyi ajtaja le volt zárva és le volt pecsételve. Ide nekünk szigorúan tilos volt a bemenetel, de nem is tudtunk volna bejutni még akkor sem, ha akartunk volna. A hallban a lakás korábbi bérlőjének, egy gyermektelen, idős, zsidó házaspárnak az összezsúfolt bútorai voltak. A férfi tüdőspecialista volt, amiről az újdonsült gyermekszobában maradt röntgenkészülék árulkodott. A röntgenkészülékhez nem mertek nyúlni, az ott maradt, ahol eredetileg volt. A házaspárt természetesen a pesti gettóba vitték, ami a Klauzál tér környékén helyezkedett el. Máskülönben Mami minden másnap lefutott ide és élelmiszert vitt egy régi barátnőjének. Én szívesen elkísértem volna, és állandóan nyúztam, hogy vigyen magával, de hiába, sehogyan se állt kötélnek. Ez nem gyereknek való látvány, különben is – mondta – lehet, hogy legközelebb ki se engednek vagy valamelyik pribék lelő puszta szórakozásból. Ezt én különösnek találtam, mert, ha tehettem a Hungária parknak[20] átkeresztelt Angolparkba jártam szórakozni. Itt légpuskával lehetett lövöldözni mindenfajta célpontra, de persze élő emberekre nem.

Egy este, amikor hazaértem, némi meglepetés fogadott. A gyerek­szobának lett egy harmadik lakója is, Messer Pista bácsi, aki velünk együtt vacsorázott, és vacsora után rengeteg mesét mondott. Iparkodott jóba lenni velünk, mi pedig nagyon hamar megszerettük. Ugyanis amíg szüleink mindennel foglalkoztak, csak velünk nem, addig Pista bácsi egész nap ráért és játszott velünk. Ennek különösen Ildi örült, mert ő nem mehetett le az utcára egyedül.

Két nappal később elmeséltem Pista bácsinak, hogy az oroszok hamarosan be fognak jönni Budapestre, és mindenkit meg fognak ölni, amit a rohadt zsidóknak köszönhetünk. Pista bácsi szomorú szemeivel rám nézett, és azt kérdezte, hogy ezt meg kitől hallottam. Mondtam neki, hogy a Héditől, akinek német tiszt barátai vannak. Erre Pista bácsi alaposan kikérdezett és abban állapodtunk meg, hogy se Sanyinak, se Hédinek nem mondom meg, hogy ő most nálunk lakik. Én természetesen megígértem, de két nappal később mégis elment, amit Ildi is és én is nagyon sajnáltunk. Apu azt mondta, hogy Pista bácsinak sürgősen el kellett mennie családi okok miatt, de hamarosan vissza fog jönni. Ez persze nem sikerült neki, nem is hallottunk róla huszonhárom éven át, akkor is csak annyit, hogy meghalt a 67-es zsidó-arab háborúban.

Szerencsére két nappal később kárpótolva lettünk, mert újabb vendégeink lettek, egy házaspár, Bokor néni és Bokor bácsi. Ők már nem foglalkoztak olyan sokat velünk, sőt mondhatnám, egyáltalán nem, inkább egész nap egymással suttogtak. Végül, ahogy közeledett a karácsony, ők is elmentek.

Utolsónak Szabó Lajos bácsi lett a vendégünk, aki velünk karácsonyozott és nálunk maradt egészen az oroszok bejöveteléig, amikor is kiderült, hogy az igazi neve nem Szabó, hanem Fenyves, és tizenkilencben[21] Budapest főkapitány helyettese volt a kommün alatt. Ezen kívül a ceglédi főrabi volt az apja, és előbb a magyar rendőrség, később a Gestapo[22] kereste égre-földre. Lajos bácsi világ életében agglegény volt, ami magatartásán meg is látszott. A gyerekeket nem nagyon szerette, de engem valahogy eltűrt, mert már félig felnőtt számba vett. Mivel a fél életét bujkálással töltötte, állandóan mindenre figyelt, igazából soha nem engedte át magát a pillanatnak. Én meg, mivel nem voltam tisztában a kényes helyzettel, állandóan ugrattam tekintettel arra, hogy ragyogó alanynak bizonyult, ami ugratásaim hevességét csak fokozta. Naponta százszor szólítottam meg: Lajos bácsi! Erre odafordult és válaszolt, mit akarsz Tibike? Én meg folytattam, fáj a torka? Szopogasson huszár zsilett pengét, mintha elvágták volna. Vagy a másikat: Haladjon ön is a korral, gargarizáljon vitriollal. Ha pedig meguntam őket, akkor váltottam: míg ön alszik, a Darmol dolgozik, reggelre kelve a gatya megtelve. A hatás elképesztő volt. Lajos bácsi őrjöngött, de fékezte magát, én meg annál jobban hahotáztam, minél jobban vörösödött a kopasz feje. Persze olyan is volt, amikor nagyon jól kijöttünk egymással. Néha operákból énekelt nekem (Elnézem hajnalig, folyik vagy nem folyik.), máskor meg mozgalmi indulót, de persze „kiforgatva” (Ez a Schwarz lesz a végső,). Apu szerint kiábrándult a kommun­izmusból, csak én nem tudtam mi az a kommunizmus. Néhány évvel később Rajk László nyugdíjazta, mert szerinte Fenyves nem kommunista volt, hanem nemzetközi kalandor, de 44 karácsonyán nem ez volt a legnagyobb gondja.

aaaVégre eljött a Szenteste is. A fa feldíszítésével nem volt semmi probléma. Már Ildikó is hét éves volt, ő is tudta, hogy a Jézuska mesét a kicsiknek találták ki. Volt valami ünnepi vacsora, meg fényképezgetés egy kizárólag elmosódott fényképeket készítő géppel, miközben a becsapódások egyre közelebb és közelebb hallatszottak. Ezért aztán Apu úgy döntött, hogy leköltözünk a légópincébe. Ez egy kitűnő döntés volt, mert a szentestét mindenki még a lakásban akarta ünnepelni, és másnap reggelre tervezte a leköltözést. Ezzel a huszárvágással mi lettünk az elsők, és így mi kaptuk a legjobb helyet, aminek később óriási jelentősége lett.

Apu és Lajos bácsi mindjárt a fényképezés után megfogták az egyik kétszemélyes rekamiét, és lecipelték a harmadik emeletről, mivel nem fért be a liftbe. Ezzel egy időben az óvóhely egyetlen, a házhoz tartozó emeletes ágyát lestoppoltuk magunknak. Én voltam fent, Lajos bácsi volt alattam. Mire a többi lakó észbe kapott, mi már elfoglaltuk helyeinket. A rekamién, ami az utcai fronttól a legtávolabb lett elhelyezve, Apu, Mami és Ildi feküdtek. Még aznap éjjel egymás után kezdtek a lakók lehurcolkodni a pincébe. A lépcsőházban óriási tülekedés támadt, de mi már büszkén trónoltunk elfoglalt helyeinken.

Csakhogy a túléléshez az alvóhelyen kívül élelmiszerekre is szükség volt, és némi értéktárgy se jön rosszul, aminek átadásával az életünket válthatjuk meg, ha a balszerencse összehoz az éppen ügyeletes háborús rablóval. Éppen ezért húsz-harminc évvel később apámat kérdőre fogtam, miért nem vett aranyat, akár kilószámra még az oroszok bejövetele előtt, hiszen rengeteg pénze volt. Azt mondta, aranyat nem lehetett kapni. Még időben kivette az összes pénzét a bankból, és mindent megvett, ami megvehető volt.

Így aztán a pincében zsákszámra állt a liszt, a krumpli, a bab, bödönszámra a zsír, meg ami kell. Apám olyan előrelátó volt, hogy vett egy vödörre való bizsut is, amik nagyon hasonlítottak az igazi ékszerekre. Ezekkel a hamisítványokkal később rengeteg oroszt kenyerezett le. Olyan is volt, hogy apámnak egy teljes rekesz, kilós konzervet kínáltak megvételre, amit alku nélkül átvett. A Glóbus gyár melósai lophatták a gyártósorról, mert a dobozokról hiányzott a címke. Nem lehetett megállapítani, mi van bennük. Úgy, ahogy voltak, bekerültek a családi raktárba. Aztán az ostrom kellős közepén az egyik este előkerültek a konzervek, amiket, nagyfokú érdeklődésünk mellett, Mami kíváncsian nyitott ki. Lajos bácsi mondta is apámnak, biztos jól átvertek, szerintem paradicsompüré lesz benne, nem étel. Aztán kiderült, hogy a dobozokban libamájpástétom van, amikből hatalmasakat zabáltunk. Az igazság az, hogy a dobozok tartalmával az eladók se lehettek tisztában.

Különben az ostrom lényege az volt, hogy félelmetes hangok jöttek be a pincébe, de az idő legnagyobb részében úgy tűnt, nem történik semmi, viszont bármelyik pillanatban történhetett. Amikor viszonylag csend volt, néhányan fel­merészkedtünk az utcára. Ezeken a kiruccanásokon Apu nem vett részt, minden valószínűség szerint azért, mert első számú gondja az életben maradás volt. Ugyanis elvileg a pincében nőkön és gyerekeken kívül senki sem lehetett. Ahogy egyre szorult a katonai kapca, újabb és újabb korcsoportoknak kellett jelentkezni hon­véde­lemre. December végére a tizenharmadik életévüket betöltő „férfiaknak” is a fronton kellett volna lenni, felső korhatár nélkül. Mivel én már majdnem tizenkettő voltam, elméletileg én lehettem volna a házban a rangidős „férfi”. A valóságban viszont legalább két tucat igazi férfi volt a pincében, akik mind dekkoltak. Ezért aztán, ha volt valami komolyabb feladat, akkor engem bíztak meg vele.

Egyik reggel például a házunk előtt találtunk egy nagyméretű szánkót, rajta négy teljesen meztelen, kékre fagyott hullát. Ugye ez nem maradhatott ott, de a férfiak nem merték elhagyni a házat, az asszonyok meg sikongattak a hullák láttán. A végén majd beleszakadtam, mert nekem kellett elhúznom a szánkót a szomszédos Lázár utcába, ahonnan még aznap tovább vonszolták ismeretlen emberek. Különben a hullák látványát hamar megszoktam. A sarkunkon volt egy újságárus bódé a hozzátartozó újságárussal, aki – napilapok már nem lévén – különböző nyomdatermékeket árult rendületlen szorgalommal, csak a fene tudta miért. Egy szép napon aztán ott találtuk holtan a bódéjában, körülötte a szétszóródott aprópénze, amihez nem nyúlt senki. Előző este kapott egy szilánkot egy közelben becsapódó aknától. Ennek ellenére, mint már írtam, az élet ment tovább.

Két nappal az újságos halála után valaki két lóval húzatott egy stráfkocsit[23] rajta ki tudja mivel. Aztán kaptak egy találatot, és minden ott maradt a kövezeten. A házból én vettem észre, hogy a szomszédok hatalmas késekkel trancsírozzák a lovakat, és vájdlingjaikban[24] cipelik haza a húst. Riasztásomra a házban lakó nők is kirohantak az utcára, és alaposan kivették részüket a hússzerző akcióból. Órákkal később már csak a nagy rakás, felpuffadt ló bél és néhány pata maradt a helyszínen.

Én meg nap, mint nap portyázni mentem. Az utcákon nem járt senki, ha mégis találkoztam egy-két katonával, akkor azok rám kiabáltak, hogy te kölyök, nem mész haza azonnal. Hát ennyi, de ezt hamar megszoktam. Hébe-hóba valami valahol robbant vagy süvített, mint a fene, aztán jó sokáig csend. A kirakatok üvegtáblái már rég összetörtek, így az ajtók hiába voltak bezárva, csak át kellett lépni a kirakaton, és már bent is voltam az üzletben. Háborús önkiszolgálás, mondhatnám. Már nem volt gátlásom, hogy elvegyem a másét, mert erről Sanyi még időben leszoktatott. Így tehát fosztogattam, még hozzá zavartalanul, mert a felnőttek alaposan be voltak tojva.

A közelben volt egy írószer kereskedés, amiből jóval később Ápisz lett. Itt hatalmasat garázdálkodtam, mert ez az én világom volt. Ezer számra hordtam haza a színes és fekete ceruzákat, radírokat és minden olyat, amiről egy kisdiák tudja, mire lehet használni. Amikor ebből a világból kiléptem, alaposan megbántam. Egy alkalommal vászonból kivágott tenyérnyi, összehajtott félholdakat találtam gondosan becsomagolva. Ebből is vittem néhány száz darabot, bár fogalmam se volt, micsoda. Mami árulta el, hogy a nők izzadság felszívás végett ezeket teszik a hónaljukba a ruha alá, merthogy az izzadság elsárgítja a ruhát. Ezt meg el lehet dobni, miután teli szívták magukat izzadsággal. Kellett nekem kíváncsinak lenni! Aztán meglátogattam egy könyvesboltot is, ahol meglehetősen sok időt töltöttem el. Közben elkezdtek becsapódni az aknák, ezért kénytelen voltam egy időre befeküdni a pult alá. Amikor elcsendesedett, akkor folytattam a kutatást. Végül megtaláltam azt a polcot, ahol az ifjúsági könyvek voltak. Ezek nagyobb részét ismertem, mert az internátusban volt kölcsönkönyvtár, és ott láttam őket. Az Isten rabjait, az Egri csillagokat, a Láthatatlan embert meg hasonlókat már olvastam.

Találtam viszont néhány diákoknak irt ismeretterjesztő könyvet, mint például Sztrókay Kálmán: Természet az ember igájában. Ezeket haza vittem, és nagy élvezettel olvastam az ágyamban. Nem is sejtettem, hogy a zsákmányolt könyveknek köszönhetem majd az életem.

A halál vagy életben maradás kizárólag a szerencsén múlott. Egy délelőtt szokásos tevés-vevés folyt a pincében, amikor egy irgalmatlan nagy robbanást hallottunk, beleremegett az egész ház. Még a legjobb idegzetűeknek is alsónadrágot kellett váltani. Később a csendet kihasználva néhányan felmerészkedtünk az utcára, ahol kiderült, hogy egy hatalmas bomba robbant fel a pincénk falától nem több mint 8 méterre. A kráter 5 méter mély lehetett, amiről néhány katonaszökevény megállapította, hogy egy 500 kilós bombától származik. Ha ez a bomba csak 5-6 méterrel csapódik be közelebb a házunk falához, valamennyien ott hagyjuk a fogunkat. De nem így történt.

A házunknak rácsos vaskapuja volt, egy centi vastag üvegbetéttel, ami mindjárt az ostrom elején összetört. Ennek ellenére a bezárt kapun nem lehetett bejönni, mert a rácsozat olyan sűrű volt, hogy azon legfeljebb egy gyerek fért keresztül. Na, ez a gyerek én voltam, mert a kaput a ház bezárva tartotta. Ez volt az oka annak, hogy olyan szabadon tudtam az utcán garázdálkodni. Egyszer azonban hatalmas baj lett a zárva tartásból, ugyanis a házunkhoz érkezett egy nyilas kommandó. Ez öt fő, fekete egyenruhába bújt fiatal suhancot jelentett géppisztollyal és Árpádsávos nyilaskeresztes szalaggal. Be akartak jönni, és razziát akartak tartani, nincs-e közöttünk véletlenül katonaszökevény, mert azt ugye a helyszínen fel kellett volna koncolni, azaz úgy kellett volna járniuk, mint annak a két lónak.

Ami azt illeti, katonaszökevénnyel teli volt a spájz, de egyáltalán nem véletlenül. Épeszű embernek semmi kedve sem volt az utolsó pillanatban megdögleni. Na de most mi legyen. Ha beengedjük őket, akkor itt vérfürdő lesz. Ha nem engedjük be őket, akkor egyre dühösebbek lesznek. A végén úgyis bejönnek, és ha dühösek, akkor meg pláne vérfürdő lesz. Na jó, akkor menjen két nő a kapuhoz, és tárgyaljon velük. Ki legyen az a két nő? A két legcsinosabb, azok jobban hatnak a katonákra. Szó sem lehet róla – tiltakozott az akkor 31 éves édesanyám, nem elhanyagolható mennyiségű paraszti tapasztalat birtokában – mert akkor miattunk pláne be akarnak jönni. Hát akkor menjen két öregasszony. Szóval folyt a tanakodás, aminek közepette a nyilasok beeresztettek egy sorozatot az előtérbe, csak hogy tudassák velünk, nem viccelnek. Ekkor a házmester felesége, akinél a kulcs volt, kirohant, és hisztériásan üvöltözni kezdett: Magyarok maguk? Az Isten szerelmére, nincs ebben a házban senki más csak nők, gyerekek és néhány nyomorék hadirokkant. Akkor is engedjenek be, parancsunk van rá.

Ez volt az a pillanat, amikor Apu engem félrehívott, és odavitt a rekamiénkhoz, amin ők hárman aludtak. Fél kézzel egy kissé megemelte a rugós részt, hogy be lehessen látni az ágyneműtartóba. Itt ez a pisztoly ez alatt a kispárna alatt, mutatott a sarokba, csak hogy tudjál róla, mert engem mindjárt el fognak vinni. Közben Zimányi doktor szaporán magára öltötte ezredesi egyenruháját, hátha jól jön még az, ha rajta van. Én meg rettenetesen meg voltam szeppenve. A 7,62-es automata pisztoly használatára természetesen emlékeztem. Csak azt nem tudtam, mit kell majd most tennem. Apu már kint járt a folyosón az udvar felé menet, mivel hangosan kiabálták, hogy minden férfi 13 év felett, függetlenül egészségi állapotától, gyülekezzen az udvaron. Én nem csak hogy nem voltam tizenhárom, de koromnál jóval fiatalabbnak néztem ki. Kerek, rövidre vágott hajú fejem volt, és állítólag mindig mosolyogtam. Gondoltam egy merészet, és hirtelen mozdulattal kivettem a pisztolyt rejtekhelyéről, jó nehéz volt és a tenyeremhez képest egy kicsit nagy, csőre töltöttem majd hüvelykujjammal bebiztosíttattam a záróreteszt és besüllyesztettem a zsebembe. Pisztollyal a zsebembe felmentem a félemeleti szemétkidobóba, ami az udvarra nézett. Alattam volt az öt keretlegény és egy csapat sorba állított férfi.  Köpcös Zimányi doktor eléggé nevetséges tűnt, amint khakiszínű egyenruhájában ugrált a jóval magasabb, feketébe öltözött legények között és hevesen magyarázott, de neki lett igaza, mert elengedték. Biztos működtek a beidegződés. Egy ezredest mégsem lehet belelőni a Dunába.

Közben Apu észrevette, hogy kipirult arccal ott fent állok, és jobb kezem a zsebemben van. Persze azt nem látta, hogy szorongatom a pisztolyt, de nyilván kitalálta. Ezért aztán rám kiabált, „Tibor, azonnal menj le anyádhoz a pincébe”. Közben a sorba állított férfiakat ketten elkezdték kivezetni az udvarból a kapualj felé, majd az utcára. A másik három keretlegény felnézett hozzám és ők is kiabálni kezdtek, hogy mit keresek ott, és menjek le onnan stb. Én meg visszakiabáltam, hogy ne vigyék el az apukámat. Szóval volt egy kis hangzavar, miközben a férfiak libasorban meneteltek kifelé. Apám ekkor ért a házmester ajtó elé, amin keresztül egy hirtelen mozdulattal, beugrott a lakásba. A többieket elvitték. Később elmesélték, hogy a Duna part felé menetelés közben kaptak egy közeli aknát, amire mindenki hasra vágta magát. Amikor szedelőzködtek, kaptak egy második aknát. Erre mindenki, ahogy tudott, menekült. A keretlegények üvöltöztek, hogy vissza, majd a levegőbe lőttek, de egy harmadik akna végképp megoldotta a dolgot, mindenki futott, amerre látott, így aztán a legtöbben visszajöttek.

Ezek után már nekem se volt többé kedvem kimászkálni. Új szórakozás után néztem. Házunk egy hatemeletes, lapos tetejű ház volt, amit a harmincas években építettek, és nagyon modernnek számított. A hatodik emelet után egy vasajtón keresztül ki lehetett lépni a tetőre. Na ha ki lehet, akkor én ki is léptem. Nem bántam meg, mert gyönyörű kilátás nyílt az ostrom alatt nyögő városra. Persze egy aknát bármikor kaphatott volna a tető, de ezzel nemigen törődtem. Láttam viszont felderítő gépeket repülni, amikre boforcokkal[25] lőttek, és jól láthatók voltak a robbanó lövedékektől származó fehér pamacsok a gép körül. Ezt elnéztem volna egész nap, csak hát a veszélyességén kívül még hideg is volt a hosszúra nyúló ácsorgáshoz.

A nyilas járőrrel történt epizód után az élet a pincében egyhangúan telt. Az emberek kártyáztak, beszélgettek, de olyan is volt, aki orosz szavakat tanult. Apró gondok azonban akadtak. Például elfogyott a gyertya. Senki se számított több heti pincelakásra. Akkorra pedig már húsz napja éltünk lent. Az emberi találékonyságnak viszont nincs határa. Valaki kitalálta az étolaj mécsest. Ez a következőképpen néz ki. Fognak egy közönséges parafa dugót és vágnak belőle három szeletet. Kell még hozzá egy lyukas húszfilléres, egy befőttes üveg és valami fonal vagy madzag darab, ami majd kanóc lesz. A három dugószelet oldalát be kell félig vágni, hogy betolható legyen a lyukas érme egy-egy harmada. Ezek után a lyukba be kell fűzni egy darab kanócot, és kész az úszó. Most a befőttes üvegbe be kell önteni 2-3 ujjnyi étolajat, majd annyi vizet, hogy az olaj szintje közel kerüljön az üveg felső pereméhez. Az olajra rá kell helyezni az úszót és a kiálló kanóc véget meg kell gyújtani. Kész és üzemel az olajmécses. Az olaj alatt a vízre takarékossági okból van szükség. Ugyanis a láng nem nagyon kerülhet az üveg pereme alá, mert felforrósítja és eltörheti azt. Ezért újra és újra fel kell tölteni, ahogy égetés közben fogy az olaj. Ezért az alsó 15-20 centi folyadékra az égetés szempontjából nincs szükség, az csak az úszó megfelelő magasságát biztosítja.

Másik nagy gond a vécé használata volt. Az óvóhely négy tábori vécével rendelkezett, ami tulajdonképpen egy közönséges vécéülőke volt egy jókora láda tetején. A láda ki volt bélelve horganyzott lemezzel, és abba gyűlt össze a trutyi. Az ülőke lefedhető volt, de a fedő felemelésekor iszonyatos bűz jött ki belőle, ami az idő múltával csak egyre fokozódott. Szóval ebből a tábori vécéből három darab be volt állítva az óvóhely előteréből nyíló apró helyiségbe. Ennek az elrendezésnek az volt a hibája, hogy a három vécét egymástól az égvilágon semmi sem választotta el. És mivel a pincének elég sok lakója volt, előfordult, hogy egyszerre három ember nyögött közvetlenül egymás mellett, elképesztő bűztől körülvéve. Ez volt az, amiből én nem kértem. Szerencsére a negyedik vécé az udvar alatti raktárhelyiségben volt felállítva, ahová senki sem járt, mert a mennyezetbe üvegtéglák voltak beépítve fényáteresztés céljából, de így nyilvánvalóvá vált, hogy a tetőt nem védi semmi. Ez nem számított pincének. Nekem megfelelt. Egyedül üldögélhettem ott, büdös sem volt, legfeljebb egy kicsit hidegebb, mint az óvóhelyen.

Január tizenötödike körül senki földje lehettünk, mert gyanús csend vett minket körül. Tulajdonképpen mindenki félt az oroszoktól, de már senki sem bánta volna, ha megérkeznek. Az én napjaim egyhangúan teltek, mert kimászkálni már nem volt kedvem, meg aztán nem is igen engedtek volna. A halál szele túl közel csapott hozzánk ahhoz, hogy továbbra se vigyázzanak rám. Hason feküdve olvastam az ágyamban, ami kifejezetten luxusnak számított. Ugyanis az óvóhelynek egyetlen egy lámpácskája volt, éppen a fejem felett, ami akkumulátorról működött, és csak arra volt elég, hogy a közlekedő emberek ne essenek hasra. Viszont közvetlenül alatta 50 centire én ragyogóan láttam a betűket.

Január tizennyolcadika pontosan úgy indult, mint bármely másik nap. Az előző este nem tudtam befejezni egy roppant érdekes részt, amikor lekapcsolták a villanyt. Ezért aztán reggel első dolgom volt a megfelelő oldal kikeresése és tovább olvasása. A könyv arról szólt, hogy egy fizika tanár kitalált egy zsugorító gépet. Ha azt valaki a hátára vette és bekapcsolta, akkor folyamatosan zsugorodni kezdett egészen addig, amíg ki nem kapcsolta. Ebből a gépből legyártottak négy darabot. A tanár kiválasztotta három legjobb tanulóját. A tanár és dákjai a hátukra vettek egy-egy ilyen zsugorító gépet, felálltak a konyhaasztalra, szembe fordultak egymással, és bekapcsolták a gépet. Megindult a zsugorodásuk, egyre kisebbek lettek. Közben állandóan meneteltek egymás felé, mert a köztük lévő távolság egyre nagyobb lett volna. Egyszer csak észrevették, hogy a lábuk alatt lévő talaj, ami tulajdonképpen az asztallap volt, egyre durvább felületű kezd lenni. Már szinte bukdácsoltak, amikor megláttak egy csillogó kockát, ami többé-kevésbé áttetsző volt, és mérete folyamatosan növekedett, mivel ők zsugorodtak. A tanár úr megjegyezte, hogy ez az egyik fiú tízóraijából kipottyant sókristály lehet. A végén a sókristály maga akkora lett, mint egy asztal. Na, ekkor erre másztak föl és folytatták egymás felé a menetelést. A végén megjelentek a sókristályban helyet foglaló klór és nátrium atomok.

Szóval belátható, hogy egy ilyen történetet nem lehet megszakítani, végig kell olvasni. Olvasás közben egyre jobban ki kellett volna mennem a vécébe, merthogy mindig reggel mentem ki. Én azonban rendületlenül olvastam tovább, és addig tartottam vissza szükségemet, ameddig csak bírtam. Egyszerre azonban egy hatalmas csattanás hallatszott, amit emberek sikítása, jajgatása és üvöltése követett. Egyszeribe elfelejtkeztem az atomi világ felfedezéséről, de még arról is, hogy a vécélátogatás már nagyon időszerű lett volna, amikor megláttam, hogy két idegen lakó vonszolja be az eszméletlen Mamit, és fektetik le az ágyunkra. Azonnal leugrottam a helyemről, és rohantam Mami mellé, ahol befészkeltem magam a teste és a fal közé. Közben már Zimányi doktor is ott volt, ő fogta a jobb pulzusát, én meg a balt. Zimányi doktor széthúzta Mami fekete alapú, zöld-piros kockás kiskabátját és megállapította, hogy a szívét több szilánk is átfúrta. Már akkor se élt, amikor lefektették az ágyra. Apu is előkerült vérző fejjel, de láthatóan nem volt komoly baja. A felesége fölé hajolt, és azt hajtogatta remegő szájjal, „Bözsikém ne hagyjál itt”, de akkor már mind a ketten keservesen sírtunk. Ildikó valahol hátul játszott két másik gyerekkel, de amikor azoknak a szülei látták, mi történt, Ildit nem engedték oda hozzánk, megpróbálták elterelni a figyelmét addig, amíg Apu egy kicsit összeszedte magát.

Az én életemet a könyv mentette meg. Az akna, amit az oroszok a végső támadás előtt lőttek ki, az udvarba csapódott be, könnyedén szakította át az üvegtéglákat és felrobbant a pince padlózatán, pontosan három méterre kedvenc tábori vécémtől. A vécétől két méterre lévő vaslemez ajtón a szilánkok könnyedén átjutottak. Abban a pillanatban, amikor becsapódott az akna, az én Mamim éppen az ajtó előtt haladt el, ment a kazánház felé reggelit készíteni. Apám a folyóson távolabb haladt, ő a bal arcán kapott egy szilánkot, de nem közvetlenül, hanem gellerből[26] a betonfalról.

Közben engem erőszakkal elvonszoltak Mami mellől, és hátra vittek a pincébe, ahonnan nem lehetett látni az ágyunkat. Még valami idegcsillapítót is belém tömtek, és állandóan „szegény gyereknek” neveztek. Aztán Mami testét becsavarták vastag, durván szőtt, lenvászon lepedőnkbe, amit azért láttam, mert végül is -„szegény gyerek hadd búcsúzzon el az anyjától”- odaengedtek.  A lárma elült, mindenki magába roskadt. A többi gyerek, akinek nem halt meg az anyukája, nagyon meg volt szeppenve.

Nem sokkal később, a pince bejáratánál, dobtáras géppisztolyával, „nyemecki-nyemecki”-t üvöltve, megjelent az első orosz katona, aki percekkel később már „burzsuj, burzsuj” felkiáltással a ház egyetlen szegény emberének kezéről, a kövér és asztmás házmesterről rángatta le a karikagyűrűt.

Ezzel részünkre az ostrom és egyben a II. Világháború befejeződött. Édesanyám részére egy órával korábban.

 


[1]Abban az időben így hívták azt a gyereket, aki nyalizott a tanárnak, és persze midig, mindent megtanult.

[2] Az iskolaév befejezésekor tartott vallásos hálaadás.

[3] Tornaórákon, menetelés közben énekelt, japán induló kezdősora.

[4] Így nevezték, amikor csak egyetlen ellenséges gép volt az égen, feltehetően felderítési célból, de azért ez is riasztó volt.

[5] A cserép, üveg és fémgolyókat elnyűtt (hosszú) harisnyákban tartottuk. A golyózás egy fajta hazárdjáték volt, a golyók egymástól való elnyerésének céljával. Egyik ilyen mód a „ross vagy ratlan” névre hallgató játék, aminek a lényege, hogy benyúltam a harisnyába és kivettem egy marék golyót. A zárt öklömre a másik fiúnak rá kellett ütni és vagy azt mondta, hogy „ross” vagy azt, hogy „ratlan”. Tehát páros, vagy páratlan. Erre én kinyitottam az öklöm és megszámoltuk a golyókat. Ha eltalálta, akkor köteles voltam odaadni neki az egész marék golyót. Ha nem találta el, akkor ő volt köteles nekem adni ugyanennyi golyót.

[6] A legnagyobb bomba 500 kilós volt. A nagyobb hatás érdekében ebből lánccal összekötöttek 4-5 darabot és úgy dobták őket ki a bombázóból. A lánc miatt a bombák nem tudtak szétszóródni, ezért egy helyre estek le és nagyobb rombolást végeztek, mintha csak egy esett volna oda.

[7]  A több százas kötelékben berepülő, és bomba terheiktől Magyarországon megszabaduló amerikai légierődöknek volt „liberátor” azaz „felszabadító” a hivatalos nevük, amit a magyar hadvezetés és a köznép is átvett.

[8] Ezt a kifejezést az unokámtól tanultam, akinek az a véleménye, hogy nincs nagyobb bűn a világon, mint „uncsi” dolgot erőszakolni egy gyerekre. Ez biztos így van, csak sajnos én akkor erről még nem tudtam.

[9] A Ferenc krt. és az Üllői út sarkán lévő nagy sárga épületnek volt a neve.

[10] A kor legmodernebb rádióvevőjének volt a jellemzése.

[11] A kor frazeológiája szerint a nemi erőszakot jelentette.

[12] Az „ostrom után” kifejezés négy évig érvényben volt, csak a fordulat évét kővetően, 1949 táján váltotta fel a „felszabadulás után”, de én még évekkel később is hallottam az anyámtól, hogy „Bezzeg az ostrom alatt megetted volna”, amikor apám fitymált valamit anyám főztén.

[13] Nagyon öreg, nagyon lassú, kétfedelű, orosz felderítő repülőgép, amire a kutya se hederített.

[14] A háború alatt, sötétedés után csak olyan szobában lehetett villanyt gyújtani, amelyiknek az ablaka le volt fedve sötétkék papírral, palettával, vagy valami mással. Közvilágítás pedig egyáltalán nem volt és a gépkocsik reflektora se éghetett, illetve volt rajtuk egy „csukja”, ami csak lefelé engedte a fényt.

[15] Akkor még senki se tudta, hogy egy aknával sok mindent lehet tenni, csak célozni nem.

[16] Ma Köztársaság tér a neve.

[17] Különböző méretű és típusú lőszer.

[18] Egy naptári hónap első péntekéről van szó.

[19] Az egyik harcoló fél által a másikhoz, fehér zászló alatt átküldött tiszt, akinek a szerepe mindkét fél részére fontos dolog megbeszélése.

[20] Amiből aztán Rákosiék „Vidámparkot” csináltak.

[21] Természetesen 1919-ről van szó.

[22] Német titkosrendőrség 1933 és 1945 között.

[23] Lapos tetejű, teherszállításra alkalmas lóvontatású, rugós felfüggesztésű kocsi.

[24] Hatalmas, félgömb alakú edény, amiben a háziasszonyok mosogattak a beépített mosogató kredencek elterjedése előtt.

[25] Négycsövű légvédelmi ágyú, aminek alsó és felső két-két csöve felváltva tüzelt.

[26] Gellernek a kemény tárgytól visszaverődő, vagy egyenes útjától eltérő szilánkot vagy lövedéket hívták.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_____________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

22 gondolat erről: „(VM-120) Gyermekkorom vége – repríz

  1. Tibor bá nagyon szépen írja le az emlékeit. Azért is szép, mert a gyerek emlékeit úgy tudja visszaadni mint az a gyerek, és nem ez a felnőtt. Köszönjük.

  2. Igen,gyerekként az ember teljesen másképp látja a világot.De ez igy is van rendjén.Az elején nevetgéltem,aztán meg sírtam egyet a végén..
    Köszönöm ezt az írást Tibor bá..

  3. 21: Amint lesz felesleges fél millió forintom, vagy a “lelkes olvasótábor” összedobja a pénzt. Lehet gyűjteni! 500 x 1000 forint, mindenki kapegy szép könyvet utólag.

    22 & 23: Azok a mondatok ma is a fülembe csengenek, csak oda kell figyelni és le kell írni. — De köszönöm az elismerést, és örülök, hogy élményt nyújthattam.

  4. 24!
    Ha mindenki benne van az 1000 forintban,én benne vagyok nagyon szívesen..

  5. 25: Én benne vagyok, hogy Melike00 küldjön 1000 forintot.. 😀

  6. 27: Nyugi melike! A magyar férfi lakosság jelentős része funkcionálisan analfabéta. 😀

  7. Nagyszerü írás volt Tibor bá, gratula hozzá !
    Az Édesapám a te korosztályod, és salynos unalomig hallgattam a történeteket a menekülésről.( Debrecenből menekültek nyugatra, mert nyugalmazott front szolgált(1-ső világháború) főhadnagy nagyapám úgy találta helyesnek, ha nyugat felé menekülnek.Ismerte az oroszokat a frontról.Az elmúlt időben elkezdtem felvenni ezeket a storykat a családi legendáriumba, vagy csak a fiamnak,hogy ne vesszenek el,hogy megmaradjanak az utókornak! Együtt szolgált a Fronton egy zsidó emberrel, halálukik a legjobb barátok voltak. Mit akarok ezzel mondani? Apám, és én se szeretem a zsidókat, bár ez ellentmondás , mert sok zsidó barátom van.
    A baj az lehet, ahogy én látom,hogy az elmúlt 60-évben a politika miatt, teljesen máskénk állunk hozzájuk mint az Őseink! Isten örizz, hogy elmenjek kurucz- infóba, ezt valószínű Tibor bá- se tolerálná…De ahogy viktor atyánk( nem rá szavaztam!!!) sábesz-dekliben pompázik a zsinagógában az nekem mint magyar embernek bicskanyitógató!!!Tibor bá, ha túl élesnek találod moderáld ki!
    P.Zsolt

  8. 28: Azért odáig eljutottam, hogy ketten már lennénk az ötszázból.. 🙂

  9. 29 Én is elkezdtem gyűjteni ezeket a történeteket. Múltkor a feleségem és az én nagyapám (egy év van köztük) beszéltek egymás közt. Olyan dolgok is előjöttek, amit nekünk nem részleteztek, még ha direkt rákérdeztünk akkor sem. Annyi volt a válsz, hogy a háborúban történnek ronda dolgok oda-vissza. A végére kiszúrták a diktafont, de addigra már késő volt. A nagyapák élettörténetét érdemes lenne kiadni könyvben, néhol annyira fordulatos és meglepetésekkel, furcsaságokkal teli.

  10. 29: Ez OK Zsolt. A vélemény szabad, a felesleges szitkozódás nem.

    31: Már mondtál. “Kegyetlenül dúrva.”

    30: Ez még messze van az 500-tól, de azért szívmelegítő.

  11. Tisztelt Tibor bá ! Én nem szitkozódtam, csak véleményt mondtam. ( szerintem hatalmas a külömbség) Nem szeretném össze akasztani a nem létező bajszomat Veled / Ez volt a véleményem… Jó pihenést kívánok !

  12. 34: Félre értettél. Ha szitoknak minősült volna, akkor nem lenne ott. Ez – szerintem – vélemény volt. vagyis egyetértettünk.

  13. Tisztelt Tibor bá !
    Jó volt újra olvasni…
    Ha áll még az alku:) 2-könyvre benevezek…
    Gratula az íráshoz….
    Sok erőt, és jó pihenést….

  14. Szeretem a memoár irodalmat 🙂
    Végig olvastam és így észrevettem a Tibor bá által belecsempészett kakukktojást is.Azt a bizonyos sorozatot lehet hogy nagyapám eresztette el? Ugyanis nyilas volt szegény.Bár legtöbbször ő is a légópincékben húzta meg magát.Egyszer vesztére ő ment ki vízért és szilánkot kapott a karjába.A seb elfertőződött.Borzongva hallgattam gyerekként hogy altatás nélkül amputálták a karját.83 évet élt.Izgalmas dolog lehet megélni mikor zajlik a történelem.

  15. 17:
    Még korai ez a dolog, de majd időben elő fogok állni vele.

    18:
    Amikor benne vagy, nem veszed észre, hogy különleges idő lenne, csak ha később visszatekintesz. Akkor minden természetes, még a halál is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük