— karácsonyi nosztalgia — ez a poszt első alkalommal 2009 karácsonyán került fel a honlapra, de azóta sok új látogatónk  van, akik a régebbi posztokat nem olvasták)

Azt persze mindenki tudja, hogy Ausztrália a déli féltekén van (down under), aminek okán az év 180 fokot el van fordulva. Ennek egyenes következménye, hogy december 24-én Melbourne-ben a Nap reggel 3 órakor kell és este 10 után nyugszik. Délben pedig 41 °C van árnyékban, és hogy röhögni is legyen kedve az embernek az üzletek teli vannak Angliából importált karácsonyi üdvözlőlapokkal, amiken hólepte táj virít apró templomokkal, szánkót húzó szarvasokkal, ami ma már Európában is giccs, Melbourne-ben pedig égbekiáltó marhaság.

Hajnali négy, hasamra süt a Nap, élettársam tök meztelemül izzadtan forog a lepedőn, nekem fáj a fejem, hiszen máris 36 °C van a szobában. Szex? Unottan átfordulok a másik oldalamra és nagy nehezen félálomba szenderülők. Eszembe jut az utolsó karácsonyfa, amit az utolsó pillanatban, a szomszéd kertjéből vágtam ki 20 centis hóban. Hogyan is volt?

November 4-én megindultak az oroszok, 10-én átléptem a határt, pár nappal később Ausztráliába regisztráltak, indulás kb. január végén. Addig ellődörgünk Bécsben. Aztán december közepe táján elkapott a karácsonyi láz. Tavaly anyám sütötte a halat, keverte a borsodót, mert ez a kettő kötelező volt. Húgom és én díszítettük a fát, apám le-felmászkált a konyha és a szoba között és bontogatta a szaloncukrokat, vaníliásat keresett. Mindenkinek máshova volt eldugva a többinek szánt ajándéka és rettenetesen ügyeltünk arra, valahogy ki ne derüljön a rejtekhely. Aztán megvolt a vacsora és az ajándékosztás. Később kimentünk a nyikorgó hóba és elbaktattunk a közeli kápolnába az éjféli misére. Családom nem volt vallásos, sose mentünk misére, de valahogy ez az éjféli mise hozzátartozott a hangulathoz.

Már vagy tizedszer gondoltam végig az utolsó, családban eltöltött karácsonyt, amikor megszületett az elhatározás, szentestére visszamegyek. Felpakoltam magam banánnal, Milka csokoládéval, babkávéval, szardíniával, szóval minden „földi jóval” és a határon egy kilométernyi kúszás után irány Budapest. Húgom már Nyugaton volt, anyám és apám nagy magányukban fenyőfát se vettek. Ezért kellett az utolsó percben a 44-ben nyugatra ment szomszéd elhanyagolt kertjéből kivágni a díszfenyőt. Szüleim könnyes szemekkel öleltek magukhoz, én meg boldog büszkeséggel pakoltam ki hátizsákomból az évtizedek óta nem látott finomságokat. Aztán karácsony után egy nappal újfent útra keltem. Nem lehetett hülyéskedni a határt napról-napra egyre jobban őrizték.

Az álmodozás nem tartott sokáig. Öt órakor fáradtabban keltünk, mint amikor lefeküdtünk. Bekapcsoltuk a rádiót, amiből kilószámra ömlöttek a karácsonyi énekek, azok a híres angol Christmas carols-ok, a szánkót húzó pacik nyakában lógó csengő csilingelésével, amik újabban Magyarországon is kezdenek teret hódítani.

Pedig rendbe kellett szedni magunkat. A karácsonyi „dinner”-re meg voltunk hívva élettársam szüleihez Dandenongba, ami kb. 100 km-re volt Melbourne-től. Hatalmas megtiszteltetés. Ugyanis három évig hallani se akartak rólam pusztán azért, mert nem voltam Ausztrál. Ja kérem, akkor még nem tudták mi az a multikultúrális társadalom. Vadházasságban pedig azért éltünk, mert Elayne nem volt még 21, és ugye arrafelé akkor lesz az állampolgár nagykorú. Nem tudtam miért, de most megtörni látszott a jég.

Délkörül meg is érkeztünk az adott farmra és megjátszottuk, hogy mennyire örülünk egymásnak. Bemutatkozásra nemigen volt szükség, ők pontosan tudták én ki vagyok, én meg ránézésre rájöttem. Elayne húga volt az egyetlen őszinte ember a társaságban. Ő rögvest a nyakamba ugrott, amiért kapott is egy gúnyos megjegyzést az anyjától. Legelsőnek a kommunikációs hiányosság ütötte fel a fejét. „Anyósom” kiejtését az istennek se értettem meg, ha szólt hozzám, a lányának meg kellett ismételni viszonylag egyszerű mondatát, hogy meg is értsem. Így aztán hamar leszoktunk a beszélgetésről.

Margaret, a húg, körülvezetett a farmon, mialatt nővére a rég nem látott mamával diskurált, amiből egy szót se értettem. Elayne csodálatos módon egyik pillanatról a másikra pont olyan, számomra érthetetlen akcentussal beszélt, mint az anyja. Ez alatt „sógornőm” bemutatta a teheneket. Ilyen szentestém se volt még, gondoltam magamban, elvégre már délután 6 körül járt az idő, odahaza rég sötét, itt meg hét ágra sütött a Nap és a hátamon rám tapadt az izzadságtól csurom nedves ing. A tehenek után kiderült, hogy nincs más látnivaló. Szerencsére addigra összetereltek minket a dinner-hez.

Meg nem lepődtem, mert akkor már veteránnak számítottam. Pontosan tudtam, hogy a dinner nem lehet más, mint egybesült marha, amiből szeleteket vágtak, azt leöntötték egy gravy nevű szósszal, adtak hozzá főtt krumplit, főtt bimbós kelt és főtt hagymát. Aztán jött a Xmas puding, ami a maga nemében tényleg kuriozitás. Ugyanis minimum 3 hónappal korábban állítják elő és karácsonykor csak meg kell főzni és leönteni híg vaníliás szósszal.

Persze a Xmas puding egyszerűen ehetetlen, mert a rengeteg mogyoró és szárított gyümölccsel telített tésztát birkafaggyú tartja össze, szó szerint. Az egész kőkeményre szárad. Karácsonykor pedig konyharuhába kötve megfőzik, tálalják és szagolják a bűzt, amit terjeszt. A lényeget viszont kifelejtettem. A puding közepébe betesznek egy ezüst shillingest, ami azé, akinek a tányérjába kerül. Persze, ha közöttük nőttem volna fel, én is zabáltam volna a pudingot, és vártam volna, hogy ráharapjak a fémpénzre, de ez az, nem nőttem fel közöttük és rettenetesen zavart a hőség, a bűz, a napfény és közben az állandó Merry Christmas így, Merry Christmas úgy.

Végül a karácsonyon túlestünk, sőt egymás után több karácsonyon is. Megszokni persze nem tudtam őket, de az legyen az én ügyem. Elvégre saját akaratból mentem ki és persze saját akaratból jöttem vissza is.

A sors érdekes fintora, hogy évekkel később, éppen karácsony előtt érkeztünk haza (up here) mind a „hárman”. Apámék háza fele akkora volt, mint amire emlékeztem. Ugyanez volt a helyzet a feldíszített fenyőfával is, csak a hó volt 20 centis. Elayne még életében nem látott havat. Úgy tapsolt neki, mint egy gyerek. Rugdosta a havat, csúszkált, hógolyót gyártott, teljesen megfeledkezett arról, hogy első gyermekünkkel mégiscsak a hetedik hónapban volt. Viccesen megkérdeztem tőle hiányzik-e neki a 41 fokos meleg. Nem szólt egy szót sem, csak rázta a fejét, hogy nem, de a szeme sarkában láttam egy csepp összegyűlt könnyet. Hetven felett nagyon gonosszá vált, de megértem őt. Senkinek se jut eszébe, hogy közel fél évszázada emigrációban él – és most már szenved. Az emigráció idős korban a legelviselhetetlenebb. Most fizet a  bűneiért, és mert december 24-én született (minő véletlen), meg se feledkezhet arról, amiről a legjobban szeretne.