A fenti kulcsmondat A Terror Elhárítási Központ vezetőjének kinevezésén hangzott el Orbán Viktortól és számos, korábban - általam is feltett - kérdésre egyértelmű, további kételyeket kizáró választ, valamint határozottan jelzi a hazai és globális események irányát. Geddonisták természetesen képesek lennének így értelmezni az eseményt akkor is, ha OV nem mondaná ki ennyire nyíltan, de ő végül is korrektül kimondja azok számára, akik elfogadhatóan informáltak, hogy tulajdonképpen mit, és miért tesz. Különféle, nagy történelmi, társadalmi kataklizmákról szóló filmek, könyvek motívuma, hogy a későbbi drámai eseményekhez vezető trend korai fázisában olyan jelenetek zajlanak, amit a vájtfülűek már akkor értenek, de a többség nem is sejti, mi lesz ebből. Orbán bejelentése egy ilyen esemény.

Végső választ kaptunk a kérdésre, hogy Orbán Viktor képben van-e a globális erőforrásválság, a modern társadalom, a globalizáció összeomlása és a relokalizáció elkerülhetetlensége terén. Természetesen igen. Eldőlt, hogy korábbi bejegyzésem hasonlata Odor Emíliával, aki úgy vezette a toronyba “híveit”, hogy még nem tudta, mit fog csinálni, sőt kiugrott, Orbán Viktorra téves. Ő tökéletesen tudja, mit akar csinálni és ráadásul helyes is a terve. (ha nem is minden vonatkozásában rokonszenves, illetve egyes vonatkozásaitól fel is fordul a gyomrom) Céltudatos, tehetséges, könyörtelen.

És végül számomra eldőlt régi dilemmám, hogy a modern társadalom összeomlása folyamatában vajon egy kb. “svájci mintájú” “kisgazda demokrácia” Kert-magyarország alakulhat-e ki, vagy egyfajta új “feudalizmus” (most ne firtassuk a fogalom túl általános és téves használatát a múltra) nagyurak oligarchikus uralmával, nagybirtokokkal, magánhadseregekkel, jobbágysággal. Az események az utóbbi irányába mennek, nemcsak politikai szereplők - pl. Orbán akarata következtében - hanem nyilván azért is, mert ez a legkisebb ellenállás iránya. A társadalmi folyamatok mindig arrafelé mennek…

Az új Terror Elhárítási Központ, mely ellátja a kormány- és államfő személyi védelmét is, és az ország teljes területén rendelkezik a “terrorveszélyhez” mért, az események haladt tával KORLÁTLANNAK ÍGÉRKEZŐ felhatalmazással, demokráciában (micsoda hülye tréfa a szó is…) szokatlanul, Orbán Viktor korábbi személyi testőrét kapta meg parancsnokául. Ezen túl nem a tökéletesen súlytalanná tett honvédelmi, hanem a Fideszesek jókora része számára is enyhén szólva ellenszenves, zűrös kapcsolatokkal rendelkező, de épp ezért Orbánhoz láncolt mameluk belügyminiszter, Pintér alá tartozik.

Tehát az új szervezet Orbán Viktor magánhadserege.

Most már értjük, amit eddig vagy értetlenkedve, vagy rosszat sejtve kérdeztünk, hogy a balliberális ámokfutás idején teljesen szétvert magyar honvédség felé Orbán miért nevezte ki a bohóc senki Hendét tökéletesen súlytalan miniszternek, (vadásszon csak korrupt tábornokokra a továbbra is operetthadseregben), miért fenyegette az államtitkári rangban elvileg még mindig ott levő Simicskót, hogy az önkormányzati választáson Újbuda polgármesterjelöltjeként indítják, amit nyilván elnyerve le kellett volna mondania a kormánytisztségről és amit ő is kétségbeesve panaszolt a sajtóban. Az ÁLLAMI, a köz célját szolgáló honvédség újjászervezése nem volt fontos Orbán Viktornak és továbbra sem lesz az. Simicskó egy tökös, önálló döntésekre, cselekvésre képes ember, aki maga képviselte korábban a Gárda-koncepciót és aki nem szokta a Jobbikot szidni, mert gondolkodásmódja nem áll távol e párt józan, értelmes szárnyának tagjaiétól. Egy ilyen vezető egy hivatalosan is a demokratikus kontroll alatt álló, netán lelkes, hazafiságtól fűtött önkéntesekkel, Nemzetőrséggel/Magyar/Honi Gárdával is megerősített véderő élén nemhogy nem lenne automatikus kiszolgálója, hanem a legfőbb akadálya lehetne Orbán Viktor egyeduralmi, diktátori , egyszerűen szólva királyi ambícióinak.

Tehát sem erős honvédség, se Gárda/Nemzetőrség nem lesz. Lesz viszont bőkezűen kistafírozott Terrorellenes Erő, Királyi Testőrség, hiszen a nemzetközi helyzet fokozódik, Támad a Terror, Elvtársak…

A Hírszerző cikke nagyon találóan a Szentkorona (leendő saját koronája?) előtt ábrázolja Orbánt elit-magánhadserege megalakulásán. A sereg két legfőbb vezetője az Uralkodó hű mamelukjai, akit rossz esetben urukkal közös sírba temetnek, jobb esetben tovább szolgálhatják a Dinasztiát, az utódot. Aki ez esetben lehet akár I Ráchel is???

U.i. Egy hungarista portál szerint az új sereg vezérét Izraelben képezték ki, de nem ad meg forrást. Mindenesetre passzolna…

Tibor bá véleményezése.

Csaba politikai elemzését a jólfizetett, sztár-politológusok is megirigyelhetnék. Azonban én mégis ki szeretném egészíteni gondolataimmal. Szerintem az Odor Emília hasonlat visszavonása egy kicsit elsietett volt. Én úgy gondolom, hogy OV. hallásból játszik, vagyis nem előre megírt kottából. Ezt úgy nevezik, hogy improvizálás. Mindig a pillanatnyi szükségletnek megfelelően tesz-vesz. Csaba levezetése a racionális elme sziporkája. Azonban az én élettapasztalatom számtalan esetről tud, amikor egy adott személy, saját érdeke tekintetében, kifejezetten illogikus tettre szánta el magát, számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Életem során mindig akkor tévedtem a legnagyobbat, amikor feltételeztem, hogy a „másik oldal” a tiszta logika követelményeit követi. Más szavakkal, nem vagyok abban biztos, hogy Orbán tettei (kinevezései) azon vonal mentén történtek, amit Csaba oly szépen felfestett. Ezen túlmenően Csaba analíziséből kimaradt egy szerintem fontos momentum. Mi van akkor, ha Pintér Sándornak (is) cezaromániás hajlama van, amire mintha lettek volna jelek a múltban. Ebben az esetben OV igencsak elfelejtett körültekintő lenni. A történelem teli van király, császár és államfő gyilkosságokkal, ahol a merénylő maga a testőrparancsnok volt (tegyük félre, hogy effektív nem ő az, de I. Viktor védelmén kívül, lesz jócskán mit rendvédeni az országban, ami Pintér nélkül elképzelhetetlen).

Ezen kívül adnék arra is esélyt, hogy Viktort Angéla Merkel felvilágosította, hogy ők se szeretik Amerikát, de az erősebb kutyával okosabb dolog jóban lenni. Ha az Obama bandának a terror veszély a vesszőparipája, akkor meg kell játszani, hogy ezt Európa elhiszi. Legokosabb dolog addig lapulni, amíg a birodalom össze nem esik.

Az „I. Viktor” játékba, vagy metaforába szívesen belemegyek, de nem hinném, hogy Viktor ekkora marhaságra is képes lenne. Persze Kossuth és Szálasi is álmodtak ilyesmit, de pontosan tudták, hogy ez  csak egy délibáb, ha Orbán ezt a délibábot kézzel meg akarja fogni, akkor egészen biztos úgy végzi, ahogy Széchenyi.

+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +          

[Tibor bá megjegyzése: az eredeti cikk minden egyes mondata feltételes módban íródott, amit csak néhány esetben hagytam meg. Az angol szöveg nem tűri a nyílt és egyértelmű kijelentéseket, míg magyarban nagyfokú bizonytalanságot sugall. A feltételes mód alkalmazásának azért nincs értelme, mert ami 3 év múltán bekövetkezhet, az két évvel később be fog következni. Az egész csak idő kérdése.)

A SPIEGEL ONLINE múlt heti jelentése szerint, egy német katonai agytröszt kianalizálta, hogy a globális gazdaságban milyen változtatást hozhat a „peak oil”. A belső használatra szánt dokumentum megrendelése - amit kiszivárogtattak az Interneten - azt jelenti, hogy a Német Kormány komolyan veszi számításba a várható olajkrízist.

A „peak oil” kifejezést az energetikusok arra az időpontra értik, amikor a kitermelhető globális olajmennyiség átlendül a kinyerhetőség maximumán, ami után a termelés folyamatosan csökkenni fog. Egy ilyen csökkenés egy állandó beszerzési krízist eredményezne. Az ettől való félelem pedig a nyersanyagpiacokon és a tőzsdéken kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki. A téma politikailag annyira robbanásveszélyes, hogy még olyan elit szervezet, mint a Bundeswehr is átvette a „peak oil” kifejezés használatát.  

A szóban forgó tanulmányt a Bundeswehr Transzformációs Központjának Jövőkutató osztálya készítette. A jövőkutatók egy olyan agytröszt, amelynek feladata a német hadsereg akciótervének a kidolgozása. Az osztály parancsnoka, Thomas Will vezérezredes, drámai megfogalmazást alkalmaz, amikor a nyersanyagok visszafordíthatatlan kimerülésének következményeit ecseteli. Figyelmeztet a globális erőegyensúly kibillenésére, a kölcsönös függőségre épülő új barátságokra, a nyugati, fejlett országok fontosságának a csökkenésére, a piacok totális összeomlására, és komoly politikai és gazdasági krízisekre.

A SPIEGEL ONLINE a tanulmány autentikusságát - amely nem a széles társadalom részére készült - leellenőrizte kormányköri kapcsolatokon keresztül. Kiderült, hogy az Internetre felkerül anyag még csak „piszkozat” formában létezik és kizárólag tudományos véleményeket tartalmaz, amit a Honvédelmi Minisztérium és egyéb kormányszervek még nem szerkesztettek össze. Megkerestük Will vezérezredest, aki az osztály munkájáért felelős, de nem volt hajlandó kommentálni az esetet. Nem valószínű, hogy akár a Bundeswehr, akár a Kormány beleegyezne a dokumentum jelenlegi formájában történő publikálásába. A tanulmány megszületése azonban világosan jelzi, hogy a Német Kormány milyen fontosnak tartja a peak oil kérdést.

A cikk témáját adó kiszivárogtatáshoz hasonló eset történt az Egyesül Királyságban is. A Guardian angol napilap a múlt héten jelezte, hogy az angol Energia és Klímaváltozási Minisztérium (DECC) rendelkezik olyan titkos dokumentumokkal, amelyek bizonyítják, hogy a Kormány sokkal jobban aggódik a nyersanyag-hiány bekövetkezésétől, mint ahogy azt bevallja. A Guardian szerint a DECC, a Bank of England és a Brit Hadügyminisztérium együtt működik az Gyárosok Képviseletével egy olyan terv kidolgozásában, amely az energia-hiány bekövetkeztekor lépne érvénybe. Anglia úgynevezett „peak oil energiakérdés” szakembereinek munkacsoportja által végzett kiértékelésekbe a SPIEGEL ONLINE betekintett. A DECC szóvivője iparkodott elbagatellizálni a munkát, azt állítva a Guardian riporterének, hogy csupán rutin munkáról van szó, aminek nincs politikai jelentősége. Valóban a Bundeswehr tanulmánynak nem feltétlenül van politikai következménye, de jól jelzi, hogy a Német Kormány küszöbön álló hiánnyal számol. A német jelentés szerint a peak oil elég nagy valószínűséggel 2010 környékén következik be, míg hatása a nemzetbiztonságra körülbelül 15-30 éven belül várható (szerintem, ez az adat túlzottan optimista, sokkal elfogadhatóbb lenne a 3-5 év.) A katonai előrejelzés összhangban van a jól ismert nyersolaj szakemberek véleményével, akik szerint a globális olajkitermelés csúcsát vagy már átléptük, vagy még ebben az évben át fogjuk lépni.  

A peak oil Németországra gyakorolt gazdasági és politikai hatását, kellő mélységben most tanulmányozták először. Steffen Bukold nyersolaj szakértő kiértékelte és összefoglalta a Bundeswehr tanulmányát, ami az alábbiakban ismerhető meg:

* A nyersolaj fogja meghatározni a hatalmat: A nemzetközi kapcsolatok  meghatározásánál az egyik fontos tényező a nyersolaj lesz. A nemzetközi kapcsolatokban az olajtermelő országok relatív fontossága megnövekszik. Ezek az országok ki fogják használni előnyeiket, hogy külpolitikájukat kiszélesítsék, mint egy új regionális hatalom, egyes esetekben akár globális méretekben is.

* Az olaj exportálok növekvő fontossága: Az erőforrásokért folytatott vetélkedés fokozódása az olajexportálók részére azt jelenti, hogy egyre több ország fog versengeni kegyeikért. Az exportálok részére ez egy új lehetőséget biztosít politikai, gazdasági és ideológiai célok elérése terén. Ennek egyenes következménye lehet az olajexportáló országok saját érdekeiknek agresszívebb megvalósítása.  

* A politika hatása a piacokra: Az erőforrások beszűkülése visszájára fordíthatja az energiapiac liberalizálását. A globálisan szabadon hozzáférhető olajpiac a teljes nyersolaj forgalomnak egyre kisebb hányadát fogja kitenni, mert a kereskedés egyre több kétoldalú szerződés alapján fog bonyolódni. Hosszabb távon a globális szabad olajpiac csak szűk keretek között fog létezni.

* A Piac összeomlása: A nyersolajhiány következményei egy sötét jövőt tárnak elénk. Tekintve, hogy az áruk szállításához üzemanyag szükséges, a nemzetközi kereskedelemre hatalmas többletköltség vetíti árnyékát. Ennek következtében alapvető fontosságú termékek, például élelmiszerek hiánycikké válnak. Az ipari termelés 95 %-ához közvetlen, vagy közvetett módon szükség van nyersolajra. Éppen ezért közel minden ipari terméknél meglepően nagy áremelkedések várhatók. Középtávon a globális gazdasági rendszer, és minden piacorientált ország gazdasága össze fog omlani.

* Vissza a tervgazdálkodáshoz (most jött rám a röhögés - kár, hogy Kádár nem élte meg): Mivel gyakorlatilag az összes ipari szektor az olajtól függ, a peak oil a piac részleges, vagy totális összeomlását eredményezheti. Krízis-helyzetben elképzelhető alternatíva lehet fontosabb árucikknél a jegyrendszer bevezetése, illetve termelési kvóták kitűzése, vagy hasonló intézkedések meghozatala a szabadpiaci mechanizmusok helyett.

* Globális láncreakció: Az olajellátás struktúrájának átalakítása valamennyi régióban, nem lesz lehetséges a peak oil beköszöntése előtt. Valószínű, hogy több ország nem lesz képes időben, vagy kellő mértékben végrehajtani a szükséges beruházásokat. Amennyiben a világ bizonyos régióiban gazdasági összeomlás következne be, az Németországra is kihatna. Más országokban bekövetkező krízisek hatása alól Németország nem tudná kivonni magát, mert szorosan kapcsolódik a globális gazdasághoz.

* A politikai legitimáció krízise: A tanulmány felveti, hogy a demokrácia fenn tud-e maradni? A társadalom egy része előrelátja a peak oil által beindított felfordulásokat, amelyet a társadalmi rendszer krízise vált ki. Ez viszont teret nyit a társadalmi rendszert megváltoztatni kívánó szélsőségek számára. A legjobban érintett társadalmi osztályok szétesnek, ami szélsőséges esetben nyílt konfliktushoz fog vezetni.

A Bundeswehr Transzformációs Központja által készített tanulmány drasztikus. Ennél is drasztikusabb az energetikusok által, ezen előrejelzésekre támaszkodó javaslatok a Kormány számára. Véleményük szerint, [óriási találmány!) az olajfüggő országok külpolitikájukban kénytelenek lesznek engedékenyebbek tenni az olajtermelő országok felé. A politikai prioritásokat valamilyen mértékben ennek kell alávetni az energiaellátásuk biztosítása végett.

Kiemelendő Oroszországgal való kapcsolatunk, mert ez alapvető fontossággal bír a nyersolaj- és gázbeszerzés terén. Németország részére ez egy kiegyensúlyozott politikát követel meg a kivételezett bánásmódban részesített Oroszország és a keleti szomszédjaink között. Más szavakkal, ha Németország garanciát akar kapni energia ellátására, akkor Moszkva külpolitikai céljait jobban figyelembe kell venni, még akkor is, ha ez veszélyezteti jó viszonyát Lengyelországgal és más kelet-európai országokkal.

A peak oil-nak messze mutató következményei vannak a közel-keleti politikában elfoglalt német álláspontban is. Konkrétabban, a német közel-keleti politikát át kell alakítani az olyan olajtermelő országok szája íze szerint, mint Irán és Szád-Arábia, melyeknek hatalmas olajtartalékaik vannak a föld alatt. Ez megronthatja a Német-Izraeli viszonyt a politikai változás intenzitásának függvényében.

A SPIEGEL ONLINE megkereste a Honvédelmi Minisztériumot, de a tanulmánnyal kapcsolatban nem adtak semmilyen felvilágosítást.  

Végeredményben a SPIEGEL ONLINE összefoglalásában számunkra nincs semmi új, hiszen a mi álláspontunk már évek óta nagyvonalakban ugyanez. Ennek ellenére jó ilyenről tudomást szerezni, mert a magyar társadalom hatalmas hányada vészmadaraknak tart minket. Így legalább világossá vált, hogy egyes országokban, Kormány szinten, a vélemény megegyezik a mienkével. 

____________________________________________________________    

A nemzetek közötti rivalizálás a világ legtermészetesebb dolga, és csak örülni lehet, ha az indulatok békés keretek között vezetődnek le. Már vagy egy hete várakoztam a salzburgi tranzitlágerben hajóm indulására, amely akkori tudásom szerint az olasz zászlók alatt vitorlázó Roma lett volna, amikor a helyi kosárlabdacsapatnak eszébe jutott egy barátságos meccset játszani a magyar menekültekkel. Ezt úgy hívják, hogy kihívtak minket egy erőösszemérésre. A táborban annak rendje és módja szerint kihirdették, lehet jelentkezni a magyar csapatba annak, aki érez valami hivatást a kosárlabdával kapcsolatban. Össze is verbuválódott a magyar csapat, és minden különösebb ceremónia nélkül fel is álltak készen a küzdelemre. Még azt sem mondhatom, hogy sokan mentünk volna a táborból szurkolni a mieinknek. A meccs minden különösebb cécó nélkül zajlott. A helyiek kikaptak 62:10-re, ami kosárlabdában gyakorlatilag macska-egér játékot jelent. A meccs alatt piszok udvariasak voltunk, ki sem röhögtük a helyieket, talán mert mi tudtuk, ők nem, hogy a fél magyar nemzeti válogatott, a Hódi testvérek, Rémay, Till, stb. osztozott a magyar menekültek sorsával.

* * *

Végül a Rómából Johan van Oldenbarnevelt lett, ami 15 ezer helyett 20 ezer tonnát jelentett, és négy hét késést. Vigasztalásképpen kaptunk kíséretül vagy ezer hollandust, de inkább valamivel többet. Mikorra az Indiai-óceánra értünk, a két náció már farkasszemet nézett egymással. Az ok a hajadonok kegyeiért folyó vetélkedés volt. Megméretésre viszont csak a sportban kerülhetett sor. Volt egy különleges dekk-játék, amelynek a lényege egy röplabdaszerű háló, a két felén egy-egy játékos, akik egy kézzel fogadták, és kézzel dobták vissza a futball méretű labdát a másik játéktérre. A labda nem eshetett le a földre. A huncutság a labda méreteiben volt. Egy kézzel elkapni egy futball-labdát és visszadobni nem éppen könnyű dolog. Volt egy tengerész, természetesen holland, akinek piszkosul ment a dolog. Nyilván évek óta ezt gyakorolta. Mindenkit megvert, és rendszerint pénzben játszott, de hajlandó volt jelentős előnyt adni a kiszemelt áldozatnak. Például 10:0-val indultak, és a végén ő nyert 15:10-re.

Egyik délelőtt tengerészünk kiszúrta magának a kiemelkedő termettel megáldott Bánhidi Palit, akinek ugyan nem ment olyan jól a vízilabda, mint a bátyjának, de elég jól ment ahhoz, hogy magyar válogatott is legyen. Ezzel kapcsolatban azt kell tudni, hogy a jó vízipólósnak két dolga van: úgy taposni a vizet, hogy minimum derékig kiálljon belőle, és akkora lapáttenyérrel rendelkezni az abból kiálló bitangerős öt ujjal, hogy a görögdinnye méretű labdát meg tudja markolni. Palinak ez utóbbi biztosan ment, az előzőre meg nem volt szükség, bár azon a téren is remekelt. A tét, ha jól emlékszem, 10 Gulden volt, amely nem számított ugyan egy vagyonnak, de mivel mi fejenként 38 Gulden zsebpénzt kaptunk hathetes hajóutunkra, nos, ahhoz képest elég szép gázsinak volt mondható.

Pali úriember stílusban nem fogadott el előnyt, így a játék 0:0-ról indult, és a hollandus szépen el is húzott 8:2-re, amire Pali kezdte felfogni a játék lényegét. Ámbár az is lehet, csak cukkolni akarta ellenfelét. Ízig-vérig sportolóknál ezt sosem lehet tudni. Mindenesetre 8:2-től kezdve a megelőző csetlés-botlás helyett a labdát kifejezett bombadobásokkal juttatta át a másik térfélre rendszerint pontot szerezve. A végeredmény 15:9 lett. Viszont az ázsiónk 100 százalékkal nőtt.

* * *

Közben a személyzeti tiszt az idősebbek részére bridzsversenyt szervezett, amelybe a magyar színeket viselve két volt horthysta tiszt is benevezett. Jól is jött a dolog, mert mi, a fiatal nemzedék azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Rákosi szerint ugyanis a társadalmi egyenlőség azt jelentette, mindenkit le kell zülleszteni az angyalföldi lumpenproletár szintjére. Azok pedig köztudottan nem bridzselnek, legfeljebb snúrozásról lehet szó köreikben. Így aztán érthető, hogy a bridzsversenyre nem is nagyon figyeltünk oda. Néhány nappal később, az eredményhirdetés során derült ki, hogy a két „osztályidegen” elvitte a pálmát a hollandok orra elől.

* * *

Ekkor már a hollandokat határozottan irritáltuk, és az esti beszélgetések során (amelyek egyébként nagyon érdekesen zajlottak a német és angol nyelvek összekeverésével) a két tábor kifejezetten hetvenkedett. Sportra terelődve a szó, a hollandok nem mulasztották el megemlíteni kimagasló atlétanőjüket, akit egyébként annak idején az egész világ csodált, mert a 100 méteres női síkfutás világcsúcsát mint négygyerekes családanya futotta meg. Nem húzom tovább a szót, Blankers-Koen asszonyról volt szó, aki 11.5 másodperc alatt futotta a százat. A beszélgetők között ott ült egy helyes arcú, hosszú, szőke hajú kislány is, aki cinkos mosollyal a szája szélén csendben megjegyezte: „nem nagy kunszt, 11.5 alatt én is lefutom a százat.” Ilyen pimaszság hallatán a hollandokat elöntötte a vörös düh. Az teljesen lehetetlen, állították, a világon egyetlen nőnek sikerült eddig megismételni Blankers-Koen rekordját. És ki lenne az, érdeklődtek a magyarok. Egy fiatal atlétanő, válaszolták a hollandok, úgy hívják, hogy Vera Neszmélyi. Erre újra megszólalt a szőke, magyar kislány, az én vagyok.

* * *

Tulajdonképpen a hollandok egy idő után már meg is adták magukat. Sorainkban olyanok voltak, mint Kenedi Babi, a pesti éjszakai élet egyik legjobb dzsesszzongoristája, vagy a magyar amatőr bűvészek versenyének első helyezettje, aki csodálatos kézügyességével rajtunk kívül az összes hollandot bámulatba ejtette. Voltak közöttünk kifejezetten jó néptáncosok is, akik a kapitány gyanútlan kérésére a dzsesszkoncert és a fekete mágia bemutatása után olyan profi csárdást roptak, hogy a hollandok szája tátva maradt és Melbourne-ig alig tudták becsukni. Szóval ezeket valahogy meg is emésztették volna, de ekkor jött a tombola, és még azt is mi nyertük, ahol pedig csak az egyszerű szerencse jöhetett számításba, és nekünk tizedannyi jegyünk sem volt, mint nekik. Hát, barátaim, ha nem tudjátok, akkor majd megtanuljátok, hogy mi, magyarok még a jég hátán is megélünk.

Előbb azonban röviden ismertetni kell a tombolát, mert a mai nemzedék nem biztos, hogy ismeri. A tombola tulajdonképpen egy „kifordított” lottó. A tombolajegyen hat nagyméretű négyzet található, amelyekbe előre bele van nyomtatva hat különböző tetszőleges szám 1 és 99 között. A tombolajegyek úgy vannak kombinálva, hogy a rajtuk lévő hat számot tekintve nincs két egyforma tombolajegy. Miután eladtak minden jegyet, valami módon az 1 és 99 közötti számokat találomra húzzák folyamatosan addig, amíg valaki nem jelentkezik azzal, hogy neki már mind a hat számát kihúzták.

Na tehát, elkezdődött a számok húzása. Ez technikailag úgy bonyolódott, hogy a személyzeti tiszt felkérte a Bárány Erzsike névre hallgató lányt, vagyis a hajó szépét (megint egy magyar), hogy egy nagy fadobozban lévő számozott golyók közül vegyen fel egyet-egyet. A tiszt pedig a mikrofonba hangosan bemondta először hollandul, majd angolul az így kihúzott számot. Igen ám, de ahogy egymás után jöttek a számok, a hátsó sorokban egyre nagyobb lett a morgás. Olyannyira, hogy a húzást félbe kellett szakítani. - Mi a baj? - érdeklődött a játékvezető. Csak annyi, hogy a magyarok közül többen nem értik, és össze-vissza kérdezgetik egymást, melyik számot húzták ki. Hát, akkor kell egy tolmács. Az csak természetes, hogy Orsós Miki barátom lett a tolmács. Az én tombolajegyemen akkor már négy szám ki volt húzva a hatból, amikor a Miki megindult a színpad felé, és félő volt, hogy hamarosan valakinek meg lesz mind a hat száma. Volt annyi időm, hogy Miki fülébe rágtam: húzzátok ki a 35-öt és a 87-et. Miki felért a színpadra, és teljes fesztelenséggel mondta Erzsinek a tiszt füle hallatára (elvégre nem értett magyarul): halászd ki a 35-öst és a 87-es golyókat. Erzsi így is tett. A következő két húzás a 35 és a 87 volt. Mit ad isten, „nyertem” egy tortát, amelyből Erzsi is kapott két jó nagy szeletet.

* * *

Különben tudtunk mi nyerni csalás nélkül is. Egyik este tréfás táncversenyt rendeztek a szalonban. A lényege egy pingponglabda volt, amelyet az együtt táncoló nő és férfi homlokukkal összeszorítva tartott. A cél: lehetőleg utoljára essen le a labda. Szabály: kézzel a labdát megfogni tilos, és a lábakkal a zenekar által játszott táncot kell ropni. Volt köztünk egy Hédi nevű lány a vőlegényével. Tök ellentétei voltak egymásnak. Hogyan tudtak együtt maradni, csak az isten mondhatta meg. Hédi vidám volt, fürge, sportos és belevaló. A partnere pedig mindig rosszkedvű, unott és elképesztően kényelmes. Ezen kívül Hédi hat éven át balettozott, és égett a vágytól, hogy megnyerje ezt a kis versenyt. A végén én lettem a táncpartnere egyetlen tánc erejéig.

Beindult a zene, mindenki röhög a labdákat összetartó párokon, mi, táncosok pedig szívjuk egymás leheletét, közben szorítjuk homlokunkkal a labdát, és eközben szemünkkel bandzsítva figyeljük, nem csúszik-e lefelé a nyomorult. Közben telnek a percek, mi járjuk a táncot, itt-ott egy-egy labda lepottyan. Ezek a labdák hangos kopogással pattognak a parketten. Fogynak a párok, izzadunk, mint a lovak, akiket, ha jól emlékszem: ugye lelövik?

- Hallod, Hédi, nem hittem volna, hogy ilyen piszok nehéz lesz.

- Én sem, de ne dumálj, mert leesik.

Közben a rohadt labda vándorolt rajtunk. Hédinek még mindig a homlokán van, de nekem már az orrnyeregben. Teljesen kifacsarodva táncolunk, ha ugyan ezt táncnak lehet nevezni. Rumbára váltanak, keverek a lábaimmal. Valaki bekiabál:

- Már csak négyen vagytok, a másik három mind holland!

- Jóságos úristen. Hédi, rajtunk a magyarok szeme, le ne ejtsük.

Ekkor odaugrik hozzám egy hollandus, és a labda alól leveszi rólam a szemüveget, mert állítólag már az tartotta a labdát, és ugye ez unfair játék lenne.

- Na, most már nem is látok - tör ki belőlem az elégedetlenség.

- Szeretném tudni, meddig lehet fokozni a kényelmetlenséget - sóhajt Hédi a fülembe.

A párok csak nem akartak tovább fogyni. Hiába, ezek már nem rihegő-röhögő családanyák, ezek már profik. A zenekar tangóra vált, lehet lazítani. Ritmusváltásnál az egyik holland nő megbotlik partnere lábában, puff, repül a labda. Hurrá, már csak hárman vagyunk. Hédivel már rég nem karoljuk egymást, inkább kapaszkodunk egymásba.

- Vigyázz, a szentségit, csúszik!

- Figyelj, lejjebb kellene csúsztatni a labdát, bele egészen a füledbe, ott jól meg lehet támasztani.

- Ne hülyéskedj, nem tudjuk átgörgetni a fülkagylón.

- Gyerekek, bírjátok még? - kiabál valaki.

- Hülyeség, persze, hogy nem bírjuk, de most már meg kell nyerni, a szentségit neki!

Ekkor már tizenöt perce folyt a vetélkedés, és már rég nem nevetett senki. Nem tudom, mi volt a többiekkel, de nekünk kifejezetten szenvedéssé vált a dolog. Már a nézők sem lelkesedtek, kezdték unni az egészet. A holland játékvezető úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Intett a zenekarnak: mindent bele. Veszett ütemű szving jött, és az egyik holland pár mindjárt ki is esett. Leléptették őket, mert a labdát már csak úgy tudták megmenteni, hogy a seggüket egyáltalán nem mozgatták.

Így már csak két pár maradt a porondon, egy holland és mi. Éreztem, hogy tenni kell valamit a cél érdekében. Mondtam a Hédinek, „véletlenül” meg kell torpedózni a hollandokat. Jó érzékkel úgy döntöttünk, ez a Hédi feladata, mert nőket ritkábban lincselnek. Bemértük a terepet, Hédi helyezkedett el háttal a holland párnak, én pedig Hédi homloka felett átlesve végeztem a navigálást.

- Most! - súgtam félhangosan. Hédi egy hirtelen mozdulattal előretolta a fejét, biztosítva ezzel a labdánk helyben maradását, és egyazon pillanatban hátralökte a fenekét. Hédi feneke a holland nőt oldalba találta. Puff, már repült is a labdájuk.

Az első díj egy plasztik vonalzó volt, rajta a hajó kicsinyített mása, szintén plasztikból. Évekig használtam, egészen addig, míg az akkor 12 éves Tomi fiam el nem törte a szemem láttán, galacsinpöcköléssel. Ennél azért többet ért!         (FOLYTASSAM?)

Természetesen nem

találtad el, nem ez a

szőke kislány futotta

a százat 11,5

másodperc alatt.

Bár, ahogy így

nézem, lehet, hogy

nála egy “futam”

11,5 másodperc

körül lenne.  :-)  .

Folytatás-közkívánatra.

A hajón elég sok házaspár volt, néhányan gyerekekkel. Szingli férfi több mint 30, szingli csaj pedig csak 5 (hogy szokjuk meg az ausztrál körülményeket ). De ebből az ötből egy olyan kövér volt, mint egy mangalica és abban az időben ez nem volt bocsánatos bűn (napjainkban a kövér csajok oly büszkén és magabiztosan mutogatják hurkáikat, hogy nekem megáll az eszem. Nyilván a sok hülye pasi pozitív visszajelzése miatt). Maradt tehát négy. Ebből egy Salzburgban névházasságot kötött (hogy felszállhasson a hajóra), de valójában kurva volt és 1 Guldenért dugott a 13-as menőcsónakban. Maradt tehát három. Ebből egy nekem jutott, de ő a 12 éves húgával és a szüleivel utazott. Szűz volt a lelkem, így sok hetes erőlködés után csak Melbourne-ben sikerült célba érnem. A maradék kettő közül az egyik egy piszok csinos zsidó csaj volt, akit Bánhidi Pali (vízipólós) lefoglalt magának. A maradék egy pedig halálosan szerelmes volt Paliba, aki esténkét Jutkával negyedórákra lefoglalta a fedélzeti vécét, miközben Erzsi csendben sírdogált egy nyugágyban, pasit nem engedett a közelébe, csak Zsuzsa és az én vigasztalásunkat fogatta el. A többiek a reped sarkú Marcsát látogatták, amíg volt pénzük.

JUHÉÉÉJ   JUHÉÉÉJ   JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ 

Mi az, hogy árnyék? A Nap délben meglehetősen szokatlan helyen, pontosan a fejünk felett van. Szinte keresni kell, honnan süt. Saját árnyékomon állok, de ugyanígy minden más is a saját árnyékán áll. Vagyis semminek sem lehet beülni az árnyékába. Velünk ez jóval az Egyenlítő után következett be, mert februárban a Nap az Egyenlítőtől majd 20 fokkal délebbre delel a zeniten.

Az egyenlítőn való áthaladás egy külön ceremónia. Régebben az utasszállító repülőkön adnak egy oklevelet annak, aki először szeli át az Egyenlítőt. Nem így a hajókon. Ott, abban az időben egy mini karnevált csaptak. Összegyűltünk a medence körül, természetesen fürdőruhában. Valamelyik tiszt beöltözött Poszeidónnak, hatalmas műszakállt ragasztott fel, és egy éktelen nagy szigonnyal hadonászott. A többi már a játékvezető fantáziájából adódott. A legcsinosabb nőkből sellőket csináltak, akik nagyokat bájologtak, és iparkodtak úgy tenni, mintha deréktól lefelé halak lennének. Poszeidón böködött a szigonnyal, okleveleket osztogatott, ítélkezett, és a végén mindenki rettenetesen vizes lett, sósvizes.

Ekkor már tengerjártakká váltunk, és 1400 emberrel kerültünk köszönőviszonyba. Több riadó volt már a hátunk mögött, mert úgy tettek, mintha süllyedne a hajó. Mindenki berohant a kabinjába, és a feje felől kirángatta a saját mentőcsomagját, magára öltötte úszómellényét, és felsorakozott a korábban kijelölt mentőcsónak előtt. Ott álltunk röhögve, és vártuk, hogy a mentőcsónak parancsnoka engedélyezze a beszállást. A tényleges beszállásig persze sosem ment el a játék. Azóta már láttam néhány horrorfilmet. Ezek szerint a mentőcsónak leeresztő csörlőinek illik beragadni, különben a néző nem rágja a körmét. Viszont el tudom képzelni, hogy a mi csörlőnk is beszorult volna, ha tényleg süllyedünk. A hajónk különben frankón elsüllyedt - hat évvel később, de akkor már nem holland zászló alatt. Beolvasztás helyett az öreg jószágot eladták valamelyik fejlődő országnak.

Mikor már kezdtük unni magunkat, kihirdették, aki akar, lemehet a gépházba körülnézni, na persze csak magyarul nem beszélő kísérővel. Többen is jelentkeztünk, nem bántuk meg. A gépterem többemeletes volt, szinte hangyáknak éreztük magunkat. Az egyes gépelemek megközelítése vaslétrák és lemezből készült függőfolyosók (nagyon szellemes az angol neve: catwalk) segítségével történt. A fémpadlózaton álltak a dízelhengerek két sorban. De mekkorák! Uramisten, mekkorák! Egy-egy henger másfél méter hosszú volt hatvan centis átmérővel. A hengerek nyilvánvaló belvilága akkora, hogy nyugodtan belebújhattunk volna valamelyikbe. Műszakilag ezt úgy mondják, hogy 600 mm-es furat és 1500 mm löket. Egyetlen henger térfogata 424 liter. A két sorban elhelyezett tíz-tíz henger össztérfogata 8500 liter volt, és ezek egy-egy főtengelyt hajtottak meg, amelynek az átmérője 500 mm volt. Tehát egy fél méter vastag, tömör acéltengely hajtotta a végén elhelyezkedő hajócsavart. A főtengelyek hat méter hosszú darabokból voltak összeállítva, és nyúlt a hajó közepétől ki a végéig. Az egymáshoz csatlakozó két tengelydarab az illesztésnél volt feltámasztva egy-egy gigantikus csapággyal.

A hajó vitt magával egy darab pót-tengelydarabot is, amelyet az egész tengelyhossz felett sínen futó csörlő lett volna hivatva beemelni az eltört darab helyére. A két hengersor egyenletesen hajtotta a két főtengelyt a végeiken elhelyezkedő hajócsavarral. Most jön a meglepetés. A hengerekben a dugattyúk körülbelül fél másodperc alatt mentek végig. Vagyis a hengersor fordulatszáma harminc körül volt. Manapság ilyen gépet nem építenek. Nincs rá igény, talán pénz sem. A szívvel-lélekkel dolgozó szakmunkásokról nem is beszélve. Ez utóbbi az igazi hiánycikk.

Még néhány megdöbbentő adat. A mintegy 20 ezer tonnás hajó 1400 utast szállított (akik között pontosan 172 volt magyar) és 350 fős személyzetet. Ezek szerint négy utasra jutott egy fő személyzet. Az út negyven napig tartott, ami alatt természetesen etettek és itattak, sőt, szórakoztattak is minket. Mindez 140 amerikai dollárba került fejenként, azaz 3500 osztrák schillingbe, amely különben pariban volt az akkori forinttal. Abban az időben ez egy betanított munkás négyheti fizetése volt Ausztráliában. Magyarországon négyhavi fizetés. A hajó adatai: neve - Johan van Oldenbarnevelt, 185 méter hosszú, 23 méter széles, és 20 méter magasság állt ki  vizből.

Az étterem természetesen nem volt önkiszolgáló. Eszükbe sem jutott volna. Csokornyakkendős  pincérek serénykedtek. Minden pincérre nyolc utas jutott. Két étkezés között a pincérek más feladatokat láttak el. Ja, és a pincérek nem malájok, szerbek, vagy nigériaiak voltak, hanem hollandok. Akkoriban a cégek még nem spóroltak mindenáron. A hajón egész nap szólt a zene, de nem magnóról vagy hanglemezről, hanem élő zenészek játszottak. Hadd tegyek még hozzá valamit. Ez egy kivándorló hajó volt, nem pedig gazdag utasok részére fenntartott luxusjárat. Igaz, ez a téma is kíván némi részletezést. A hajón számtalan két- és négy férőhelyes kabin volt, amihez nem kell hozzáfűzni semmit. Voltak viszont 20 férőhelyes, úgynevezett dormitoriumok, vagyis közös hálók. Ne is mondjam, nekem ez jutott. Ezek a közös hálók természetesen egyneműekkel, vagyis vagy férfiakkal, vagy nőkkel voltak feltöltve. Na, nőkkel csak egy, az összes többi férfiakkal. A logika azt diktálná, hogy a közös hálókban az egyedülállók legyenek elhelyezve. Más azonban a logika és más a szükség. Így aztán több házaspárról is tudok, akik nem egy kabinban, hanem külön-külön közös hálókban utaztak. Ez a kényszerelrendezés különös dolgokat szült. Sötétedés után a ponyvákkal letakart mentőcsónakokban nem egészen rendeltetésszerű tevékenység kezdődött, ami az utastársak tapintatát és megértését erősen próbára tette. Az idő multával, az indulás után úgy két-három héttel, amikor komolyabb kapcsolatok is születtek, a dolog odáig fajult, hogy egyes tágasabb vécékbe gyakorlatilag sosem lehetett bejutni, azok mindig foglaltak voltak.

Sosem volt viszont teltház a medencében és a fedélzeteken. A fedélzetek teli voltak nyugágyakkal és a pingpongon kívül több, részünkre kezdetben ismeretlen, játéklehetőséggel. A nyugágyak melegágyai voltak a duma-partiknak, míg a dekk-játékok kitűnő alkalommal szolgáltak az ismerkedésre. Egyik ilyen dekk-játék volt a fonott karikák célkörökbe dobálása, illetve becsúsztatása. Ez egy teke-szerű játék, csak golyók helyett tömör karikákat kell dobálni. A hajóstársaságokat a golyókról nyilván a sosem vízszintes fedélzet szoktatta le. Az ember alkalmazkodó készségére mi sem jellemzőbb jobban, mint az, hogy a számunkra eme rendkívül különös, bár meglehetősen kellemes világot milyen gyorsan megszoktuk. (folytatás következik - még mindíg)

O

O

O

O

O

Ez a csaj sajnos a dekk-

játékokon nem vett részt, de

persze részt vehetett volna.

(na, majd legközelebb)

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Naponta, vagyis 24 óra alatt átlagosan 600 km-t tesz meg hajónk. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Látni nemigen lehet semmit. A hajón belül kellemes duruzsolást hallani, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály van, és így mindenhova bemehetünk, ahová nincs kiírva: utasok részére tilos. Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike.

Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség. Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el. A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Egy tökéletes betegség és tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk. Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A matrózok azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral.

Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási. Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek. Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na, de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasba egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel.

A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi! (folytatás következik)

A helyzet sajnos az, hogy ez

a csaj nem volt a hajón, de

persze lehetett volna.

ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!     

A globalizáció alapító atyái az amerikai oligarchák voltak, akik az szabadpiac mindenhatóságával etették meg a világot, de valójában arra gondoltak, hogy ők fognak olyan hatalmasat kaszálni, amit ember még nem látott a Földön (ez be is következett). Az elmélet lényege, hogy a kapitalista piacnak van egy csodálatos önszabályzó képessége, ami minden problémát automatikusan megold, csak nem szabad beleszólni a folyamatokba. Magyarul szabad a gazda, mindenki azt tesz, amit akar üzleti partnerének tarkón lövésén kívül . (a megrendel áru vagy szolgáltatás ki nem fizetése, természetesen megengedett).

Ez azt jelenti, hogy mi a lehető legrosszabb időpillanatban változtattunk társadalmi rendet. A változtatás ugyan nem volt zökkenőmentes, de nagyon sokan tolták a szekeret, mert személy szerint ők voltak a rendszerváltás haszonélvezői és egyben a politikát irányító legfontosabb erő. És miközben az ország elitje saját zsebeinek megtömésével volt elfoglalva, az ország és a teljes társadalom érdekeivel egyáltalán nem foglalkoztak. Így jutottunk el 2010 őszére minden idők legválságosabb gazdasági állapotához. Nem csak rengeteggel tartozunk, de az általános világgazdasági válság miatt nincs is miből rendezni a tartozásunkat. Az horrorfilmbe illő helyzet állt elő, hogy a tartozásunk időszerű rendezésére még nagyobb kölcsönöket kell felvenni, és a hiányunk nem csak az idén, de jövőre és még utána is fenn fog állni, vagyis tovább csúszunk lefelé a lejtőn.

Időközben kiderült, hogy a globalizáció kiindulási pontja, az Amerikai Egyesült Államok, került a lehető legreménytelenebb gazdasági helyzetbe. Az USA a II. világháború után szuperhatalommá vált, de nem a hidrogénbombája miatt, hanem gigantikus gazdasági erejéből kifolyólag, amit leglátványosabban J.F. Kennedy elnök Holdra szállási ambíciójának néhány év alatt történt megvalósítása demonstrált. A globalizáció - talán előre nem látott - logikus következménye az amerikai ipar leszerelése és Távol keletre történő áttelepítése volt. A multik - kihasználva a távol keleti olcsó munkaerőt - hatalmas kaszálásához a termékek megállíthatatlan áradatának folyamatos értékesítését kellett megoldani. Tudatosan létrehozták tehát a még meg nem keresett jövedelem előrehozott elköltését a hitelintézmények megteremtésével. Legegyszerűbb módja volt a hitelkártyák elterjesztése, valamint a ház- és lakásárak mesze a reális érték fölé emelése, ami lehetővé tette a jelzáloghitelek nyakló nélküli felvételét, hiszen a fedezett értéke folyamatosan nőtt. Ahogy az várható volt ez a rendszer 2008-ban látványosan összeomlott, rántva magával az egész világot. A munkanélküliség csúcsokat döntögetett, a fogyasztás visszaesett, a raktári készletek felduzzadtak, az oligarchákon kívül mindenki vesztett. A globalizáció megbukott, csak még nem mindenki vette észre. A nagy kérdés, hogy ki lehet-e belőle szállni, vagy mindenki kénytelen elsüllyedni a vezérhajókkal együtt?     

Számunkra pedig az a kérdés, hogy azt Orbán Viktor által vezetett új kormány észrevette-e, hogy ki kellene szállni. Igen, hátat kell fordítani az Európai Uniónak, amiből az ég világon semmi hasznunk sincs, illetve, ami van, azt elveszítjük máshol. A rév és a vám közmondás tipikus esete. Igen vannak pályázati pénzek, és igen a német iparnak beszállítunk. Ezek közül az első mindig kétséges, a második pedig a kínaiakon múlik. Ugyanis a német gazdaságot a Kínából érkező szédületes mennyiségű rendelés tartja fenn. Amint Kína megtanul szerszámgépeket gyártani, Németországra nem lesz szüksége. Mi viszont elsorvasztjuk a mindig kitűnő minőségű élelmiszert előállító magyar mezőgazdaságot, mert a görögöktől, spanyoloktól, de még chileiektől is olcsón ideküldött szart árulják a hipermarketekben.

Orbánnak barter alapon szerződésileg biztosítani kellene az orosz energia importot, moratóriumot kellene kihirdeti az adósság törlesztésre, hatalmas védővámokat kellene kiírni, rendbe kellene hozni a mezőgazdaságot, és támogatni kellene a hazai ipart. Át kell alakulnunk önellátókká. Néhány éven belül úgyis ez lesz a kényszer az egész világon, legalább szerzünk egy kis előnyt a többiekkel szemben. Aztán a nyugati sajtó írhat rólunk amit akar.

Tudom, hogy most ezzel a poszttal a közgazdászok tyúkszemére léptem, akik majd megírják, hogy ez milyen szörnyű következményekkel járna. Ne tessenek fáradni, mert tudok róla. De néhány éven belül akkor se fogunk tudni fizetni, ha lenne hozzá kedvünk. Sokkal előnyösebb, ha most hagyjuk abba, nem pedig akkor, amikor már a teljes elvérzés után  kénytelenek leszünk. Ha van egy lyukas fogam, tömjék be ma, nem várok vele 2 hónapot, mert akkor vagy idegirtással egybekötött nagyobb tömés kell, vagy egyenesek ki kell húzni.

+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +

Reba (Pécsi Ivett -  a  fotója itt, balra látható) honlapom olvasója, Internet barangolás közben ráakadt egy amerikai cikkre, amit (volt) hazánk fia, Róna P. Zoltán írt a desztillált vízről. Mivel emlékezett rá, hogy néhány hete a témát itt a honlapon is érintettük a túlélési szükségletekkel kapcsolatban, úgy gondolta, hogy lefordítja számunkra a többszörösen is érdekes cikket. Íme az eredmény:

A desztillált víz sietteti a halált

Irta: Róna P. Zoltán MD, MSc. - Fordította: Reba  

Közel 19 év klinikai gyakorlatom során volt alkalmam megfigyelni különböző vizek fogyasztásának az egészségre gyakorolt hatását. Abban  valószínűleg egyetérthetünk, hogy a kezeletlen csapvíz veszélyes lehet az ember egészségére a benne található paraziták, klór, fluor és dioxin miatt. Ugyanakkor a legtöbb kvázi-hipochonder meg van lepődve, amikor azt hallja tőlem, hogy a desztillált víz folyamatos fogyasztása veszélyeket rejt magában. A bio-élelmiszer őrület 1970-es elterjedésekor Paavo Airola írt először a desztillált víz veszélyeiről.

A desztillált víz tiszta H2O, nincs benne feloldva semmiféle ásványi anyag. Ennek következtében egy különleges tulajdonsággal bír, nevezetesen, hogy toxikus vegyületeket képes abszorbeálni a szervezetből. Tanulmányok bizonyították a desztillált víz előnyeit, amikor egy szervezet detoxikálására van szükség egy viszonylag rövid idő alatt (névlegesen 1-2 hétről lehet szó). Azonban a testsúly csökkentés céljából fogyasztott desztillált víz veszélyes lehet, mert elektrolitek (nátrium, kálium, klór), valamint nyomelemek, mint például magnézium, gyors kiürülését eredményezheti. Ez utóbbi pedig szívritmuszavarokat és hipertóniát okozhat. A desztillált vízben főzött élelmiszerből az ásványi sók kilúgozódnak,  csökkentve tápértéküket. A desztillált víz aktív abszorbeáló, amikor tehát levegővel érintkezik, magához veszi a széndioxidot és ezzel savas kémhatásúvá válik. Minél több desztillált vizet iszik egy ember, annál savasabbá válik a széruma.      

A leggyakrabban ivott üdítőkhöz, a cola félékhez desztillált vizet használnak. Különböző tanulmányok egymás után jelzik, hogy akik sok colát és egyéb desztillált vizet tartalmazó üdítőket fogyasztanak, azokból nagymennyiségű kalcium, magnézium és egyéb nyomelem távozik a vizelettel. Megállapított tény, hogy minél nagyobb az ásványanyag vesztesség, annál nagyobb az esély a csontritkulás, golyva, koszorúér-szűkület, magas-vérnyomás és számtalan más, általában az idő előtti öregedéssel kapcsolatos degeneráló betegségek megkapására. Egyre több jel mutat arra, hogy az emberi testben felhalmozódott savas anyagok közvetlen következménye az öregedés. Az ideális ivóvíz enyhén lúgos, amit leginkább a kalcium és a magnézium biztosít.

VVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVV

Nemzetközi összehasonlításoknál gyakran elkövetett hiba a nemzeti karakterek, az általános nemzeti kultúra figyelmen kívül hagyása. Ezt elkerülendő, fel hívom a figyelmed arra, hogy ha például Magyarországon hirtelen bevezetnék az esküdtszéki eljárást (mely veszély egyelőre senkit se fenyeget ), az igazságszolgáltatási eredmények és az eredményesség közel se lennének azonosak más, angolszász országokéval. Számos ok között - a teljeség igénye nélkül - például megemlíthető a magyar bírói karban bekövetkezett kontraszelekció, vagy annak a pártállami berögződött elvárásnak a továbbélése, miszerint a törvény elsősorban az államot, a közhivatalokat (Önkormányzatokat) hivatott megvédeni az állampolgár természetes jogaival szemben. Ez finoman szólva is megkérdőjelezi a magyar bírói függetlenséget. A jelenlegi átmeneti időben (hiánygazdaságból piacgazdaságba, vagy egypártrendszerből parlamentáris demokráciába) ehhez hozzájön még a hatalmasságok tisztelete. Rövidre fogva, egy ügyfélnek - függetlenül igazától - nagyon nehéz pert nyerni egy önkormányzattal, bankkal, biztosítótársasággal, vagy éppen egy multinacionális munkahellyel szemben. Büntető eljárásban pedig a bírók nem nagyon veszik komolyan a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 4. §-át: („A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.”) amennyiben személyes előítélettől hajtva bennük nem merül fel „kétség”, bár „kétséget kizáró ténnyel” a vádat beterjesztő ügyészség nem tud szolgálni. (hivatkoznék itt most a móri tömegmészárlással kapcsolatos hírhedté vált eljárásra) Külön ki kell hangsúlyozni, hogy az esküdtszéki és bírói eljárás összehasonlítása olyan, mintha egy görögdinnyét hasonlítanánk össze egy almával. Azon kívül, hogy mind a kettő gyümölcs és ehető, több más azonos vonás nemigen található. Éppen ezért pusztán az angolszász esküdtszéki- és a magyar büntetőeljárás összehasonlítása, kiragadva az egész rendszerből, gyakorlatilag lehetetlen.

Ezért aztán kénytelen vagyok előállni egy gyors történelmi áttekintéssel. Az angol történeti alkotmány elsődleges forrásai a Magna Charta (1215), Petition of Rights (1627), Habesa Corpus Act (1679), Bill of Rights (1689), Act of Settlement (1701). Továbbá fontos még a common-law-vá vált bírósági döntések (esetjog), melyek jó része az egyéni szabadság garanciáit biztosították, a Habeas Corpus Act szellemében. Az amerikai 1789-es bírósági törvény egy háromfokozatú bírósági rendszert hozott létre. A XIX. századi európai jogfejlődés hatására az angolszász jogrendszerben felmerült a kérdés, hogy kövessék-e a kodifikációs példát (napoleoni Code Civil:1804), vagy ragaszkodjanak az esetjoghoz, amit a common law jogászai jogi szokásoknak tekintettek. A racionalitás azonban a kodifikációt követelte volna meg, aminek megteremtésére voltak is kísérletek (Jeremy Bentham: 1748-1832, Edward Livingston: 1764-1836), de csak annyi történt, hogy a Római jogon alapuló kontinentális jog elősegítette a common law anyagának szisztematizálását. Végül a XIX. század végén Amerikában David Dudley Field (1805-1895) öt kódex tervezetet dolgozott ki, amelyeket a különböző államokban, különbözőképpen fogadtak el. Kaliforniában például mind az ötöt hatályba léptették. Ennek ellenére az Egyesült Államokban továbbra is domináns jellegű maradt a bíró alkotta esetjog. A jogi labirintusban való eligazodás egy magyar jogász részére rémálom lehet. Ez az oka annak, hogy egy-egy fontosabb per esetében a védelmet egy egész ügyvédcsapat látja el.

Visszatérve Magyarországra azzal kezdem, hogy a magyar jogrend első fennmaradt dokumentuma a (mindenki által jól ismert), 1222-ben kiadott Aranybulla, amely azokat a jogelveket és jogtételeket iktatta törvénybe, amelyek az ősi alkotmányokból eredve, folyamatosan éltek, a nemzet életében hatályosak voltak, és amelyek I. István király elsőként kísérelt meg írott szabályokban körülírni (amiről egyes kutatók úgy vélik, hogy az 1300-as évekből való ). Ez azonban alapvetően nemesi jog volt. Mivel a honfoglaló magyarság közvetlenül nem találkozott a Római joggal, ez utóbbi nem befolyásolhatta a szokásjogot, amit a nemesi réteg a végtelenségig védelmezett, aminek végfejlete a Tripartitum lett, a Dózsa vezette parasztfelkelés után.

Werbőczy Tripartituma (1514): II. Ulászló király megbízta Werbőczy István országbírói ítélőmestert, hogy „az ország minden jogainak, törvényeinek, bevett és jóváhagyott szokásainak és rendeleteinek egybeszedésével, címekre és fejezetekre osztásával összesítse.” Végeredményben nem volt más, mint a magyar szokásjog írásba foglalása. A munkát az 1514-es országgyűlés jogtudósai helybenhagyták, valamint maga a király is, aki azonban közbelépő elhalálozása miatt nem írta alá. Ennek ellenére a törvénykönyv kötelező ereje évszázadokon át nem képezte vita tárgyát. Ezzel szemben a szomszédos nyugati országokban a Római jog szilárdan megvetette lábát, aminek hatása, suba alatt, lassan átterjedt hazánkra is. Végeredményben Magyarországon a rendszerteremtő igény csak a XVII. században keletkezik, aminek hatására különválik a közjog a magánjogtól. Ekkor jelenik meg a modern büntető-törvénykönyv, illetve a büntetés-végrehajtás modernizálása.

A magyar polgári jogrendszer három lépésben jött létre. Az első szakasz a reformkor beköszöntésével kezdődött, végeredménye az 1848. áprilisi törvények. A második szakaszban a polgári diktatúra végrehajtotta a jog részleges modernizációját (1849-1860). A harmadik szakasz a kiegyezést (1867) követő polgári jogrendszer végleges kialakulása. Jogelvként megjelennek: a magántulajdon szentsége, szabad szerződéskötés (kötelmi jog), törvény nélkül nincs bűntény, bűntény nélkül nincs büntetés, védelemhez való jog, az ártatlanság vélelme, bírói szabad mérlegelés, a nyilvánosság. A harmadik szakaszban a kodifikáció koherenssé tette a jogot. A XX. század jogrendszerére jellemző volt az Állami beavatkozás fokozódása, aminek csúcsát a század második felében létrejött Népi Demokrácia jelentette. 

Mik a magyar jog főbb jellemzői? A magyar büntető (MB) eljárásban minden ügy az első fokon kezdődik, beleértve az élet ellen elkövetett bűntetteket is. A vádat rendőrségi nyomozásra támaszkodva, a nyomozó szerv vádemelési javaslatot tesz az ügyészség felé, ahol a vádemelésről döntenek (ejtik az ügyet, új nyomozást rendelnek el, vagy vádat emelnek (a társadalom védelmére az Állam nevében).

Ezzel szemben az angolszász esküdtszéki (AE) eljárás az elsőfokú eljárás átugrásával, mindjárt felsőfokon indul. A kisebb ügyek esetében az esküdtszék nem kap szerepet az eljárásban. Példának okáért az AE eljárásban az előző este vagy az éjszaka folyamán elkövetett kihágások letartóztatottjai, másnap reggel megjelennek a rendőrbíró előtt, aki az eset ismertetése és a bűnösség elismerése után azonnal kiszabja a büntetést. Az egész eljárás gyakorlatilag 10 percig tart (jómaga Londonban vagy két tucat esetet néztem végig). Fellebbezésnek és a bűnösség nem elismerésének természetesen van lehetősége, de ezekkel ritkán élnek, mivel az elkövető számára kedvezőbb elfogadni 2 hét elzárást, vagy 500 $ pénzbüntetést, mint költséges és kétes kimenetelő további eljárásba bocsátkozni. MB eljárásban a letartóztatott gyanúsítottat a rendőrség másnap szabadon engedi. Ezt követően az első tárgyalásra fél évnél hamarabb nemigen kerül sor, de nem ritka a 18 hónap se. Tekintettel arra, hogy az egész világon az elv, nem a bűnelkövetés megtorlása, hanem a bűnelkövetéstől való elriasztás, Az MB eljárás hatékonyságát tekintve meg se közelíti az AE eljárást.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a MB eljárás koherensebb, de kevésbé eredményes, mint a számtalan útvesztőbe torkoló AE eljárás. Az AE eljárás hagyományosan a történelmi precedens jogra épül, aminek abszurditását már több mint 200 éve felismerték és számtalan kísérletet tettek a kodifikálás bevezetésére (lásd fenn). Jelenleg a kettő átfedéséről, illetve keverékéről beszélhetünk. Arról nem is beszélve, hogy az angolszász országok [szemben az európai országok Római Jogra épülő jogrendszerével] az AE eljárást Angliától „örökölték”, de önálló fejlődésen mentek keresztül, így jelentős eltérések mutatkozhatnak az Anglia, USA, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, illetve a Brit Nemzetközösség tagállamai (volt gyarmatok) között. Mást ne említsünk, mint például azt, hogy Skóciában az esküdtszék 15 főből áll, a „szabványos” 12 helyett. Az általános elv és gyakorlat azonban megmaradt.

Míg a MB eljárásban a bíró nem csak független (és az AE bíróhoz hasonlóan tagja a harmadik hatalmi ágnak), de gyakorlatilag abszolutisztikus. Egy magyar bíró egy személyileg dönt, hogy egy tanút meghallgat-e vagy sem, hogy a tanúvallomást figyelembe veszi-e vagy sem, hogy egy bizonyítékot elfogad vagy sem, hogy egy szakértői véleményt elfogad-e vagy sem, illetve melyik szakértő véleményét fogadja el. Ez hatalmas lehetőséget biztosít számára, hogy prekoncepcióját (ha ilyen volt) érvényesíteni tudja. Ez az AE bíró esetében elképzelhetetlen. A bíróság minden törvényes bizonyíték bemutatását elfogadja, tanút és szakértőt meghallgatja, és azok értékelését nem a bíró egy személyileg végzi, hanem az esküdtszék, viszont a bíró gondoskodik arról, hogy az esküdtszék a tanú és felkért szakértő hitelességét illetve kredenciáját (szakmai hozzáértését) és a bizonyíték minőségét megismerhesse.

A MB eljárásban a lehetséges büntetések lehatároltak. Nem lehet más, mint: szabadságvesztés (különböző fokozatok: fegyház, börtön vagy fogház), közérdekű munka, vagy pénzbüntetés. A tételek kodifikáltak és adott határértékek közé vannak szorítva (pl. 5-8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő és nem büntethető). Az úgynevezett főbüntetések mellet kiszabhatók még, „mellékbüntetések”: közügyektől eltiltás, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás (egy adott földrajzi helyről), kiutasítás (az országból), vagyonelkobzás (teljes vagy részleges), pénzmellékbüntetés, és ezzel az MB repertoár ki is merült. Az AE eljárásban a lehetséges büntetéseknek van jól kitaposott hagyománya, de a bíró olyan büntetés szabhat ki, aminek csak saját fantáziája szab határt. Az abszurditás határtalanságára felhozom példának Naomi Cambell-t, aki megverte bejárónőjét, ezért arra lett ítélte, hogy 2 hétig ő takarítson a bejárónőjénél.

A két eljárás közötti alapvető különbség mégis az, hogy míg a MB eljárásban a bűnelkövetést, annak hiányát vagy minden kétséget kizáró bizonyíthatatlanságát a bíró állapítja meg, addig az AE eljárásban a bűnösséget vagy ártatlanságot az esküdtszék mondja ki, mégpedig nem többségi szavazattal, hanem egyöntetűen, amibe a bírónak beleszólása nincs. A bíró szerepe mindössze az, hogy felügyelve a törvényességre, vezesse a tárgyalást, majd az esküdtszék által meghozott döntés után kiszabja a büntetést, illetve felmentse a vádlottat a vád alól.

Az esküdtszék tagjait általában 50 jelöltből választják ki, de tizenkettőnél többet, hogy megbetegedés, vagy más ok miatt kizárt tagot azonnal pótolni lehessen. Ugyanis a tárgyalássorozat ideje alatt az esküdtszék tagjai a per anyagával kapcsolatos semmilyen információhoz nem juthatnak hozzá (újság, rádió, televízió), hogy döntésüket ne lehessen befolyásolni.

Az MB eljárásban minden, amit a vádlott mond, felhasználható ellene. Az AE eljárásban a vádlott kihallgatható vádlottként és tanúként is. Tanúként, eskü alatt tett (amit nagyon szigorúan vesznek) kihallgatása során nem köteles önmagára nézve terhelő vallomást tenni. Ezzel szemben a magyar Btk. (238. §) a hamis tanúzást meglehetősen szigorúan bünteti (akár 8 év szabadságvesztés is lehet), azonban a gyakorlatban igen ritkán kerül rá sor, mondhatnám soha.

Jelentős különbség még az úgynevezett vádalku (amire az utóbbi időben Magyarországon is történnek erőtlen kísérletek). Az AE eljárásban a vádalkunak kimagasló szerepe van. Az ügyész formálisan leül tárgyalni a vádlottal és védőjével, majd szabályos alkudozásba kezdenek. A pontos igazságot többé-kevésbé mind a két oldal ismeri, de tisztában vannak a bizonyítási kényszer adta nehézségekkel is. A vádalku tárgyalás egy különösfajta hazárdjáték. A vádlott, ha nem köt vádalkut, az ítélethozatal után kisétálhat a tárgyalóteremből, mint szabad ember (bár a bűntény ténylegesen elkövette), de kaphat életfogytiglant (az USA egyes államaiban esetleg halált) is. Vádalku megkötése esetén pontosan azt kapja, amiben megegyeztek, aminek egyszerű oka van. Mindkét vizsgált eljárásban a bíró súlyosabb ítéletet nem hozhat, mint, amit az ügyész kér (enyhébbet természetes hozhat). Az MB eljárásban az ügyész automatikusan a kiszabható maximumot kéri, amit a bíró csak nagyon ritkán ítél meg. Az AE eljárásban az ügyész a kialkudott büntetést kéri (és meg is kapja).

Különbözőség van még a perorvoslatban is. A MB eljárás elsőfokú ítélete ellen majd minden esetben fellebbeznek, tehát a másodfokú eljárás az büntetőügy szinte kötelességszerű követője. Ennek kettős oka van. Az ügyész, amennyiben az általa kért büntetési mértéket nem ítélik meg, automatikusan fellebbez. Ha az ügyész nem fellebbez, a vádlottnak fellebbezése esetén nincs semmi vesztenivalója, mert rá az elsőfokú büntetésnél súlyosabb ítélet nem szabható ki. Az AE eljárás a jogerős ítélettel fejeződik be, ami ellen (hazai értelemben) fellebbezni nem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy egy súlyos ítéletbe bele kell nyugodni, de a további jogi lehetőségek, országonként változva, bonyolult, és hosszantartóak. [Amerikában - ahol még van halálbüntetés - nem ritka a 10-12 év eltöltése a siralomházban. Angliában pedig 10-12 börtönben eltöltött év után derülhet ki az ártatlanság.]

Mik az előnyök és a hátrányok? A fentiekben vázolt különbségek miatt egyértelműen adódik, hogy a két különböző eljárás eredményességét illetően is kell lenni eltérésnek, ami vagy előnyös, vagy hátrányos. Vizsgáljuk meg, hogy miért!

Nyilvánvalóan a MB eljárásban mind a vád, mind pedig a védelem a bíróra koncentrál, őt kell meggyőzni, hiszen ő hozza meg az ítéletet. A bíró pedig „főállású szakember”, aki számtalan tárgyaláson vett részt, illetve vezetett le. Nyilvánvalóan jól ismeri a bűnözői magatartást, attitűdöt, a védőügyvédek taktikáit és az ügyészek szokásait is. Nem könnyű „megvezetni” igen nagy valószínűséggel fog érvényesülni az igazság. Ezzel szemben az esküdtszék tizenkét tagját esetenként választják ki, és - ez nagyon fontos - mind a vád, mind pedig a védelem kifogást emelhet bármelyik kijelölt személy ellen. Az ügyésznek és a védelmet ellátó ügyvédnek gyakorlatilag tizenkét laikus állampolgárt kell meggyőzni a vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Az AE eljárás szinte tálcán nyújtja a zsűrivel való manipulálás kényszerét. Az itt bevethető trükköknek se vége se hossza. Tipikus „eljárás” mindkét oldal részéről a meg nem engedett eszköz váratlan bedobása, amire a bíró azt mondja a zsűrinek, hogy ezt a mondatot ne vegyék figyelembe. Azonban egy elhangzott mondat mindenképpen befolyásolja az esküdtszék tagjait a bírói intelem ellenére. Rövidre fogva, az AE és a MB eljárások előnyei és hátrányai úgy foglalhatók össze, hogy:

1) Míg az MB eljárásban a bírói szubjektivitás miatt nem ismeretlen fogalom az ártatlan ember elítélése, addig az AE eljárás elfogadhatatlan gyakorisággal enged szabadon bűnelkövetőket.

2) Az AE eljárásban a gazdagabb bűnöző viszonylag könnyen elkerülheti a büntetést, addig a MB eljárásban több szegény ártatlan ítélnek el, mint gazdagot.

Azt már a társadalomnak és a törvényhozóknak kell eldönteni, hogy mi fontosabb: a) bűnös ne ússza meg a büntetést, de időközönként ártatlanokat is elítéljenek, vagy b) az ártatlan elítélését, amennyire lehet, zárják ki, de nyugodjanak bele, hogy számtalan bűnös megússza büntetlenül.

Akkor most vonjuk le a következtetéseket! Az Angol Esküdtszéki Eljárás és a Magyar Büntetőeljárás összehasonlításának egyértelmű tanúsága, hogy az Ember az adott keretek adta lehetőségeket minden esetben iparkodik saját előnyére kihasználni. A törvényhozókat ennek ismerete kell, hogy irányítsa törvényalkotás közben. Ennek a tendenciának a Bíróság, mint független hatalmi ág, nem tud, de nem is akar gátat szabni. Jó példa erre a Magyar Alkotmánybíróság, most már hírhedtnek nevezhető, döntése a vizitdíj népszavazásra engedésével kapcsolatban, tagadva annak költségvetési hatását. Tökéletesen figyelmen kívül hagyva döntésük abszurditását. Vagy az Egyesült Államok Legfőbb Bíróságának szavazat újraszámlálás ügyben történő ítélete, aminek tétje nem volt kevesebb, mint annak eldöntése, hogy az Egyesült Államok elnöke nyolc évre George Bush vagy Al Gore legyen.

Míg a magyar Alkotmánybíróság döntése „mindössze” a magyar parlamentárisrendszer működőképességét rontja, addig az Amerikai legfelsőbb Bíróság döntése egy esetleges Irán elleni támadással az egész emberiség sorsára kihathat. Ha a fentiekben említett hátrányok nem is következnek be, a Magyar Büntetőeljárásban tapasztalt következetlenség (Kunos per, Tocsik per, Kulcsár kihallgatás, stb.) súlyosan megtépázza a jogszolgáltatásban vetett társadalmi hitet, aminek negatív hatása szinte felmérhetetlen. 

§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

Hozzáállásomat a végtelenhez a „Mi volt előbb Isten vagy Ősrobbanás” című könyvem írása folyamán többször is kifejtettem. Bosszant, de tudomásul veszem, hogy az emberi agy a végtelen felfogására képtelen. Ezzel a megállapítással részemről a téma befejezést nyert, mert nem vagyok az a fajta, aki elérhetetlen dolgokért töri magát.

Csakhogy ezzel nem mindenki van így. Például a NewScientist több oldalt is szentel a témának. Nem mintha ez közelebb vinne minket a dolog megértéséhez, de azért érdemes áttekinteni, mások hogyan gondolják, és megint mások ezeket a gondolatokat hogyan fogadják.

A kérdés tehát ez: Miként érti agyunk a végtelent? Mivel nincs közvetlen tapasztalatunk a végtelennel kapcsolatban, az elménk, ha rászorítjuk, iparkodik megkerülni a témát. Más szavakkal kifejezve a végtelen megértéséhez gyötrelmes út vezet. Azért mégis csak jó lenne tudni, hogy az Ember, akinek mindennapi életében semmi sincs, ami akár csak megközelítené a végtelent, mily módon fogja fel azt. Szerencsére vannak emberek, akik a végtelennel és a vele való bánásmóddal kapcsolatban már jócskán elbíbelődtek, és mit ad isten azt állítják, a végtelen felfogásához saját testünk használata vezet, persze csak metaforikuson.

A Berkeley egyetem munkatársa, George Lakoff, kognitív nyelvész szerint, a végtelent csak annyiban érthetjük meg, amennyiben ehhez a testünk hozzásegít. Részletesebben  kifejtve, azt állítja, hogy a fejfájást okozó végtelent összepárosítjuk Iteratív (ismétlődő) mozgásokkal, például sétálással, lélegzéssel.

Akkor most egy kis kitérő. Lakoff kutatásainak eredménye szerint a különböző elvont koncepciókat metaforákkal kapcsoljuk össze. Nézzünk néhány állítást! „Az utóbbi időben ez a nő mindenkihez nagyon hűvös.” vagy „Perceken belül a teremben forróvá vált a hangulat.” Ebben a két állításban az elvont „érzelmi” koncepció megértése hő érzékelésünk segítségével történik. Amikor pedig azt mondjuk, hogy „Délután háromkor még mindig nagyon messze voltunk a megállapodástól.” vagy pedig „Ezzel az elképzeléssel nem jutottunk sehová.” Akkor a helyzetet összekapcsoljuk térbeli előrejutással kapcsolatos tapaszta­lataink­kal.

Ezeket a metaforákat természetesen valamennyien ismerjük. Lakoff állítja, hogy sok ezer hasonlót gyűjtött össze különböző nyelvterületek, és eltérő kultúrák megismerése során. Na jó, de visz-e ez minket közelebb a végtelenhez (csakhogy egy előrejutási metaforához nyúlhassunk)? :D  Mindjárt meglátjuk.

Rafael Nunez a Kaliforniai Egyetemen a kilencvenes évek elején azon töprengett, hogy az emberi agy miként érzékeli a tényleges (aktuális) végtelent, például, amikor egy pont a végtelenben van, ellentétben a vélhető (potenciális) végtelennel, amit implikálunk, de persze sosem érjük el. Például a természetes számok sora lehet egy ilyen implikált végtelen, mivel a számlálás sose ér el odáig. Ekkor Nunez a homlokára csapott és azt mondta magában. Mivel senki emberfiának nincs személyes tapasztalata a tényleges végtelennel kapcsolatban, valami metaforára lenne szükség, amire gondolhatnánk helyette. De mi legyen az?

Így történt, hogy 1993-ban Nunez és Lakoff összefutott Berkeley-benn, sőt csatlakozott hozzájuk még Srini Narayanan is. Ezek után már hárman együtt gondolkoztak valami fajta megközelítésen. Végül aztán kidolgoztak egy teljesen új módszert, ami azt hivatott megmagyarázni, hogyan értjük meg a matematikát. A végeredmény a következő: A matematikát csakis úgy tudjuk megérteni, ha testünkre vonatkoztatjuk. Sőt elmentek annak kijelentéséig, hogy a matematika a világról tapasztalt fizikai ingerek útján született. Íme: „Mi, emberek hoztuk létre a matematikát, ami nem más, mint testünk, agyunk és működésünk terméke.” Amit Lakoff még megtoldott a következőkkel: „Más lények, a mienkétől eltérő testtel, teljesen más elképzeléssel rendelkezhetnek a matematikáról, ha egyáltalán van nekik elképzelésük.”

Rendben van, de a végtelen megértésével kapcsolatban hova vezetnek ezek az állítások? Ez attól függ, melyik végtelenről van szó. A vélhető végtelen, mint például sokszögek létrehozása, ahol egyre nagyobb az oldalak száma, könnyen felfogható, mint egy soha véget nem érő folyamat. Mert bármely nagy számú is legyen a sokszög oldala, ahhoz mindig hozzá lehet adni még egy oldalt.

A valódi kihívást a tényleges végtelen jelent. Olyan végtelen, ami önmagában is az. Például az a pont, ami a végtelenben van. De, idézzük csak fel Lakoff és Nunez vélekedését! A végtelen a kezünkben van - ez egy olyan koncepció, amit azért hoztunk létre, hogy a fizikai világban tapasztalt bizonyos aspektusukat szavakba öntsük. Koncepciózás közben előálltak egy ügyes trükkel, amit Végtelen Metafora Bázisának (VMB) neveztek el, amiben az ismétlődő folyamatok esetén (mi emberek) kialakítunk egy metaforikus befejezést.

Most jön a svédcsavar! A kutatók úgy gondolják, hogy a VMB megjelenik a Szókratész előtti görög filozófiában, ahol minden tárgy egy magasabb kategória első példája. Egy tehén például a tehén-kategória megjelenítése. Egy kecske a kecske-kategória megjelenítése. Tekintve, hogy a tehén és kecske kategóriák önmagukban is tárgyak, azok egy még magasabb kategória megjelenítései. A kategorizálás ezen ismétlődő folyamata addig tart, amíg el nem érünk a végére - a Lét végső kategóriájához.

A VMB alkalmazása a matematikában egy kicsit még ennél is bonyolultabb (szerintem totálisan érthetetlen, de azért csak olvassuk tovább!). Nunez szerint „Ha valaki a matematikára akarja alkalmazni a VMB-t egy specifikus területen, akkor előbb gyakorlatra kell szert tennie.” Viszont Lakoffal együtt számtalan, jól ismert tényleges matematikai végtelent analizáltak. Például azt, amikor két párhuzamos egyenes a végtelenben találkozik, és azt feltételezik, hogy ezek a VMB különleges esetei.

Érdemes kitérni arra, hogy Lakoff és Nunez nem egy kétoldalas cikket, de egy egész könyvet írtak tele kissé kötekedő stílusban a matematikával kapcsolatos elképzelésük megmagyarázására. Naná, végül is cáfolják az örökérvényű elképzelést, miszerint a végtelen és a matematika univerzális valóság, amibe mi emberek egyszerűen csak belebotlottunk. Persze a lakmuszpapírja az elméletnek a matematikusok vélekedése lesz. Már volt is olyan, aki állította, a VMB többé-kevésbé fedi a végtelenről való elképzelését. Ezek után gyötör a végtelen fogalmának meg(nem)értése, akkor a hibát kizárólag önmagadban, jobban mondva saját testedben kell keresni. Vagy talán már eljött az idő, amikor Ádám után szabadon megjegyezhetjük, csak ezt a VMB-t, ezt tudnám feledni. 

Ezt a hölgyet nem érdekli a végtelen. Hát, a társaságában engem se érdekelne.          

                  - -

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az avatási szertartáson az elnök katonatisztek előtt beszélt. Szerinte a Halál Nagykövete egy békét hozó üzenet. A robot gép megépítésének célja az volt, hogy Irán ellenségei maradjanak a bázisaikon és ne támadáson törjék a fejüket. Tehát a robot gép védelmi célra készült és elsődleges feladata az elrettentés. Az alábbiakban bemutatom a robot gép önarcképét:

Az iráni elnök kihangsúlyozta az ország önellátásának fontosságát,  védelmi fegyverek terén. A 4 méter hosszú gépet és felavatását az iráni TV élőben közvetítette. Azonban a gép műszaki paramétereit nem tárták fel.

Véleményem szerint, az ilyen elhárító fegyverek beszerzése és kifejlesztése az egész emberiség érdekét képviseli, mert Irán mondva csinált ürügyek alapján történő megtámadására senkinek sincs szüksége.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Egy másik történetemből kiderül, hogy 1945. január 18-án hajnalban nagyon ki kellett volna mennem a WC-re, de egy érdekes könyv annyira lekötött, hogy inkább visszatartottam még egy kicsit, egészen addig, amíg egy akna telibe nem találta a WC-t, csak én „véletlenül” nem ültem rajta.
A szovjet akna kicselezése után kerek tíz évig eszébe se jutottam a kaszásnak, de aztán 1955-ben megint a hátam mögé settenkedett. Ugyanis az egy Medárdos év volt, én pedig az alakulatommal Zebegényben táboroztam 6 teljes héten át. A táborozás abból állt, hogy a sáros talajra felhúztunk néhány tucat, különböző méretű sátrat és ezekben híradós tevékenységet folytattunk. Volt egy nagy aggregátor, ami éjjel - nappal adta a 220 Voltot, amiről adó-vevők és persze különböző fényforrások voltak táplálva. Közben pedig minden éjjel ömlött az eső, nappal pedig tűzött a Nap, mi pedig dagasztottuk a sarat, természetesen a sátrakon belül is.

Aztán az egyik délelőtt azt a feladatot kaptam, hogy a nagysátorban elhelyezett asztali lámpákban a kiégett izzókat cseréljem ki. El is kezdtem a munkát, de amikor a harmadik lámpát megfogtam az ujjaim görcsösen rátapadtak, engem meg rángatott a 220. A lámpát elengedni nem tudtam, csak eszeveszett síkoltás hagyta el a torkom.

Szerencsére az egyik elektromérnök tiszt éppen az aggregátor sátrában volt, a frekvenciát ellenőrizte, amikor meghallotta a sikolyom. A főhadnagynak egy tizedmásodperc elég volt arra, hogy kitalálja, mi történt, és abban a szent pillanatban lerántotta a főkapcsolót. Én meg elengedtem a lámpát. Mindenki berohant abba a sátorba, ahonnan az én sikolyomat hallották, és egy kicsit csodálkoztak, hogy élek. Az alezredesünk Bán szakaszvezetőt két hét sittre vágta, amiért zárlatos lámpát kiadott a raktárból. Aztán minden ment tovább a megszokott módon.

Az imént emlegetett kaszás tanácsára ezt a viccet pár évvel később megismételtem Ausztráliában. Ott betonpadlón állva az asztalról felvettem egy zárlatos amerikánert[1], amit szintén nem tudtam elengedni, de rövid volt a kábele és hanyatt esés közben kirántottam a villásdugóját az aljzatból.
Harmadik próbálgatásra nem került sor, a kaszát hordozó pasi rájött, hogy árammal nem megy. Ekkor egy kanyarban a 120-al száguldó kocsimat repítette le az út menti töltésre. Nem mondom, hogy a történtekhez nem járultam hozzá, de a kivitelezést már nem én irányítottam. Szakemberek szerint az marad életben, aki ilyenkor a kocsiban marad és rendszerint az hal meg, aki a kocsiból kiesik, és átmegy rajta az acéltest. Hát én kiestem, de még egy karcolásom se esett, csak a füves lejtőn csináltam 3-4 bukfencet, és nem találtam a cipőm, mert az a gázpedál környékén maradt.

Ennyi figyelmeztető jel után az csak természetes, hogy életem hátralévő évei alatt nagyon odafigyeltem áramra, gépkocsivezetésre, meg úgy általában mindenre. Sajnos a „mindenbe” a nők nem tartoztak bele. Sose hittem volna, hogy azokba is bele lehet halni, pedig lehet. Igaz a halál nem gyors és nem váratlan, e helyett lassú, de biztos.

Egy nő, ha úgy kívánja, puszta jelenlétével napjában ötször-tízszer össze tudja rántatni egy férfi gyomrát. Na most, az összeránduló gyomorban néhány év alatt kialakul egy pici kis fekély, ami rándulásonként egy aprócskát minden alkalommal tovább nő. Na és mi szokott a gyomorfekélyből kialakulni? Bizony-bizony, úgy hívják, hogy gyomorrák.

Én a legjobb úton voltam felé, csak nem akartam beadni a derekam. Első fázis a gyomor nyálkahártya irreverzibilis elsorvadása, amit az orvosok rákmegelőző állapotnak neveznek, és nem hiába. Ezt ugyanis hamarosan a rák követi. De nem nálam. Úgy látszik, van bennem egy halált elkerülő gén, csak még nem izolálták.

Ugyanis, pontosan 25 éven keresztül tengettem életem rákmegelőző állapotban, ami egy orvostörténeti csoda. Aztán egy visszafordíthatatlannak titulált sorvadás, az én esetemben visszafordult. De ezt ne meséljétek el belgyógyászoknak, mert nem hiszik el. Én néhányszor megpróbáltam, de csak lemosolyogtak érte. Pedig nekem kellene mosolyognom rajtuk, mert szerintem csoda, hogy még élek.   

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww   

Kezdjük azzal, hogy meghatározzuk az antiszemitizmust és a zsidózást. Az antiszemitizmust viszonylag könnyű, mert értelmező szótárhoz lehet nyúlni. 1) Bakos Ferenc, Idegen szavak szótára szerint: „A zsidókkal szemben, a fajelmélet alapján, mesterségesen szított gyűlölet.” 2) Az Akadémia kiadó által 1999-ben kiadott Magyar értelmező kéziszótár szerint: A fajelmélet alapján a zsidók ellen szított gyűlölet, zsidóellenesség. 3) A Magyar Könyvklub által 2001-ben kiadott Egyetemes Lexikon szerint: Ellenséges érzület, úgynevezett faji alapon táplált gyűlölet zsidókkal szemben. Mind a három meghatározásban egyértelműen szerepel a gyűlölet és a faj. A magam részéről soha senkit és semmit nem gyűlöltem. Egyszerűen nem tudok (és nem is akarok) gyűlölni. Az ok egyszerű, a gyűlölet elveszi az ember józan ítélő képességét, ami értelmes embernek nem lehet a célja. Ezt állítom én, de a „vádlók” nyilván másképp gondolják. Akkor vizsgáljuk a gyűlöletet! Gyűlölet = heves ellenszenv. Ezzel nekem az a problémám, hogy ellenszenves emberekkel természetesen találkozom. És belemegyek a játékba, egye-fene egyik-másik hevesen ellenszenves, akkor tehát rám lehet húzni, hogy gyűlölöm őket. Csakhogy ezeknek mindössze egy tört része zsidó. Nagy halom ellenszenves fickó, pedig nem zsidó. Felteszem a költői kérdést (ami - a tapasztalataim szerint - antiszemita), ezek szerint, ha egy gojim ellenszenves, akkor az OK., ha viszont egy zsidó ellenszenves, akkor az antiszemitizmus? Megint csak a tapasztalataim szerint, erre a feltételezésre minden zsidó tiltakozni fog, pedig ez a valóság.

Legyünk őszinték! Nincs ebben semmi különös, egyszerű emberi tulajdonság. Az érdekérvényesítésnek ezer módja van, amelyek közül csak egyik-másik törvénytelen. Egy ellenlábast leszerelni, elhallgattatni azzal, hogy „antiszemita vagy” egy ragyogó taktika, de sajnos törvénybe ütközik, mégis élnek vele. Vajon miért? De előbb lássuk a tényeket!

A Btk. 179.§ (1) bekezdése szerint a rágalmazás: „Aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával, vagy pénzbüntetéssel büntethető.” Mivel leantiszemitázni valakit alkalmas a becsületének a csorbítására, aki ezt a honlapon (nagy nyilvánosság előtt) megteszi, az vétséget követ el. Tehát kedves antiszemitázó hozzászólók, tessenek finoman fogalmazni, például „nekem ez antiszemitának tűnik”. Mert azért mindenkinek tiszteletben tartjuk a véleményét. Csak rákérdezünk, hogy MIÉRT? Miért tetszenek antiszemitának tartani? Nyilván azért, mert lefordítottam és feltettem a honlapomra Noam Chomsky interjúját, amit mindjárt a második hozzászóló lecikizett, mert nem értett vele egyet. Nem kötelező, de érzéseim szerint más hangot kellett volna megütni. Mégis megkérdem, mivel nem értett egyet? Chomsky egy történelmi visszatekintést adott, vagyis tényeket sorakoztatott fel. A tényekkel nem lehet egyetérteni vagy nem érteni egyet. A tény vagy megállja a helyét vagy hamis. De a hozzászóló nem ajánlott fel alternatívát. Kijelentette, hogy Chomsky „egészen elemi dolgokat nem tud”. Valamint „Valószínűleg lemaradt azokról a hírekről, amik a meggyilkolt amerikai és zsidó áldozatokról szólnak.” Chomsky az MTI professzora és világhírű tudós. Nehéz elhinni, hogy elemi dolgokat nem tudna. De a történelmi eseménysorozatnak mi köze a legyilkolt áldozatokhoz? Hogy jön ez ide? Sehogy! A cél a hozzászóló mérgének a kieresztése. Nem tudok más következtetésre jutni, mint arra, hogy ha egy zsidónak nincs semmi ellenérve, akkor elsüti, hogy a szembenálló fél antiszemita. Általánosságban: amennyiben valaki nem fogadja el a zsidó verziót, akkor antiszemita. Mert erről van szó. A felsorakoztatott tényeket nem cáfolták. Cáfolat helyett kész volt a vád: zsidózás, antiszemitizmus.

De nézzük a másik kulcs szót: faj, fajelmélet. Nem vagyok se genetikus, se biológus, de a zsidókat nem találom egységes fajnak. A Numerus Clausus törvénybe iktatása után nagy viták voltak, hogy a magyar zsidóság vallás-e vagy népcsoport, azaz kisebbség. Arról egy szó se esett, hogy faj (rassz) lenne. Akkor pedig hogyan kerül ide? Nem tudnak szabadulni Hitler szellemétől, aki már 65 éve halott? Még a szótárakban sem? A rendszerváltás után a Parlamentben határozat született. Minden zsidónak egyéni joga, hogy meghatározza a zsidóságot önmagára nézve, vallás-e vagy etnikum. A fajról szó sem volt, nem is lehetett. Az én véleményem szerint, a zsidó lét se nem vallásosság, se nem népcsoport, hanem „elmeállapot”. Ő zsidónak tudja magát, birtokol egy zsidószubkultúrát, és kész.

Ehhez a zsidószubkultúrához sok minden hozzátartozik. 1950-ben iskola után az egyik osztálytársnőmmel, hónapokon keresztül felmentünk a lakásukba szeretkezés végett. A szülők később jöttek haza, de mindenről tudtak. A család természetesen zsidó volt, nem is lehetett más. 1950-ben polgári családok 16 éves lányával nem lehetett nyíltan szexuális életet élni, ha a család történetesen nem volt zsidó. Ez természetesen csak egy apró szegmense a zsidó szubkultúrának, de van sok más is. Például a mániákus kapcsolattartás. A zsidók a rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket okkal, ok nélkül, időközönként felhívják telefonon, pusztán a kapcsolattartás végett. Ezzel szemben számtalan keresztény család 5-10 évente jön össze egy-egy temetés vagy házasság alkalmából. Nem ragozom tovább a témát, hiszen ezek közismert tények, és természetesen az is közismert, hogy az antiszemita bélyeget fegyvernek, nagyon hatásos fegyvernek használják fel. De van ellenszere. Vissza kell kérdezni, miért? Mi utal arra, hogy antiszemita lennék? Az, hogy az izraeli propagandát nem hiszem el? Más propagandát se hiszek el, miért pont ezt hinném el?  Mert különben rám sütik, hogy antiszemita vagyok? Süssék! Ők pedig antigojimok és ez írásban is van foglalva.

Nézzük csak mit írt Noam Ben Ze’ev a “Haaretz” izraeli napilapban 2010. Augusztus 25-én! Idézi Dov Lior-t, Hebron főrabbiját: „There are some honorable people among the goyim. A few, but they exist. I think that even in Hebron there are a few who are human beings - which doesn’t mean I’m saying they shouldn’t all be sent to Saudi Arabia.” Ami magyarul így hangzik: A gojimok között van néhány tisztességes ember. Kevés, de van néhány. Úgy gondolom, hogy még Hebronban is van néhány emberi lény, ami nem jelenti azt, hogy szerintem ezeket nem kellene Szád Arábiába küldeni.

Érdekes kijelentés egy főrabbitól. Ha én azt mondanám, hogy a zsidókat Izraelbe kellene küldeni, egészen biztos megkapnám a címzetes antiszemita jelzőt.         

Amióta kinőtt a pubik szőröm (és milyen büszke voltam rá!), azóta töröm a fejem, hogy mi a fene lehet a funkciója, mert állítólag a természetben mindennek megvan a maga szerepe. Huszonöt éve élek családi házban. Az első időben macskánk volt, mert a feleségem imádta a dögöket. Aztán egy szép napon lelépett (nem a macska, a másik dög), a macskát itt hagyta nekem emlékül, de a pubik szőrét magával vitte, he-he-he. Az „új” (19. évben  vagyunk) feleségem viszont kutyázik. Eggyel kezdtünk, most négynél tartunk, de karácsony környékén szülői örömöknek nézünk elébe, és ha isten is megsegít, akkor lesz vagy 12 kutyánk. — Bocsánat, elkalandoztam! — Szóval, amióta kutyáink vannak, ez a pubik szőr talány kezd megoldódni, mert kutyáink naponta tízszer győződnek meg róla, hogy én vagyok én a genitália környékén végzett, meglehetősen hangos szimatolással. A szag megőrzésére a szőrzet nyilván kitűnően megfelel. De ez csak az én spekulációm. Most azonban a szemem megakadt egy értekezésen. James V. Kohl: “The Mind’s Eyes: Human Pheromones, Neuroscience, and Male Sexual Preferences. Belátom egy kicsit hosszú a címe, de annál többet ígérő: „Az agy szeme: Emberi feromonok, agyműködés és a férfiak szexuális preferenciája.” Gondolom a feromonokkal kell kezdenem. Ezek kérem a szervezet által kiválasztott illatok vagy szagok (ki melyik kifejezést gondolja találónak), amelyeket terjesztünk magunk körül egy bizonyos céllal.  Meg kell jegyeznem, hogy az állatok esetében sokszorosan bizonyított (gondoljatok a tüzelő szukákra), de az embereknél még vita tárgyát képezi, mert vannak még akadékoskodók (már ahogy ez szokás). De akik az emberi feromonok mellett törnek lándzsát, jelenleg azok is csak kettőről tudnak: androstenon és androstedion nevű tesztoszteronszármazékokról. Az androstenon a nőkben, férfiakban egyaránt jelen van, míg az androstedion kifejezetten a férfiak izzadságából és vizeletéből mutatható ki. És akkor nézzük, mit tud ez a Kohl, aki mindjárt egy hölgy beszámolójával nyit. Íme:

„Azt mindig is tudtam, hogy a hormonoknak komoly szerepe van a szexuális életünkben, de csak nemrég döbbentem rá, hogy feromonok is vannak a világon. A férjemmel készülődtünk a szokásos eseménydús estére, amihez elővettem egy kis üveg illatos, masszírozó olajt. Az előjáték folyamán teljesen felszabadultam, ami általában nem szokott velem előfordulni, és egyértelműen közöltem mit, és hogyan szeretném. Ráadásul szexinek éreztem magam, ami nem szokott előfordulni velem. Szóval a végén egy fantasztikus esténk lett. Az „esemény” után azon törtem a fejem, hogy miért volt ez most más, a megelőzőekhez képest? Ugyanis, szerettem volna, ha a következők is ilyenek lettek volna. Csak másnap délelőtt ugrott be, hogy az olajban lévő feromon lehet mindennek az oka. Be kell vallanom, sose hittem az afrodíziakumokban, de most valami rendkívüli történt velem. Elhatároztam, hogy utána nézek a dolognak.”  

Szerintem ennek egy kicsit olyan PR szaga van, mert könnyen lehet, hogy ezt a csodaolajt el akarják adni, de később se volt rá semmi utalás. Hát akkor az olaj csodát tett. Bár az is előfordulhat, hogy placébóhatással állunk szembe. A hölgyet bemasszírozta a partnere, ő pedig bebeszélte magának, hogy ez most sokkal jobb. Viszont - vélekedik James Kohl - ha az embereket megkérdezzük, hogy mit esznek a partnerűkön? Általában felületes válaszokat kapunk (ha egyáltalán kapunk), mert a kérdésben egy kicsit el van rejtve, hogy mi nem találunk rajta semmi izgatót. Viszont néha lehet találkozni elképesztő párokat, ami tényleg talány. Öt csillagos szuper bombázó, hatalmas csöcsökkel, aki mellett szaporán lépked egy nyiszlett apró férfiszerű lény. Vagy egy igazi Adonisz karján egy abszolút bányarémmel, aki semmi esetre se a mamája, mert csak 10 évvel idősebb. Hogy az egyik mit eszik a másikon, az egyértelmű, de hogy a másik mit eszik az egyiken, az felfoghatatlan. De ne tapogatódzunk másoknál, figyeljük meg önmagunkat. Van olyan férfi a társaságban, akiért megvesznek a nők, de neked mégse kellene semmi pénzért. És így van ezzel más is. Kohl megadja rá a választ: „Tudatunktól függetlenül vegyi jelzéseket küldünk szét, ami a másik nem egyedeinél különböző hatásokat váltanak ki.”   

A fenébe is! Állandóan csak azt olvasom, hogy az ember agya semmire se jó, mindent valamilyen utasításra követünk el. Szóval miért tetszik nekem egy csaj? Mert érzem a szagát? - Egy-két szagot már éreztem, de felhevülés helyett, inkább lekókadás lett a végeredmény. Nem csoda, hogy egyes kutatók szerint az embernek nincs is feromonja, vagyis az égvilágon semmi se készteti partnerválasztásra. Csakhogy elég sok bizonyíték van az ellenkezőjére. 1998-ban a Chicagoi Egyetemen végeztek kísérleteket, aminek keretein belül nagyszámú női kísérleti alanynak sikerült összehangolni a menstruációs ciklusát. — Ez különben nem nagy kunszt, mert elég régi megfigyelés, hogy mindenfajta beavatkozás nélkül, közösségben élő nők egy idő után szinkronban menstruálnak. — A kísérletet végzők mégis úgy gondolták, hogy a peteérést feromonok irányítják, tehát léteznek.

Más tanulmányok szerint a férfiak részére a nők szaga peteéréskor „szexi”. — Ezzel kapcsolatos saját tapasztalatom egy kicsit eltérő. 14-15 éve koromban a háztartáshoz tartozott egy cselédlány is (később háztartási alkalmazott), nekem pedig kitűnő orrom volt, elvégre elég fiatal voltam hozzá. Havonta egyszer 2-3 napon keresztül, ha közel kerültem Julihoz, olyan savanyú ízű lett a szám, hogy összefutott a nyálam, de nem a kellemtől, hanem a kellemetlenségtől. Csak később derült ki, hogy olyankor mindig menstruált. Szag tehát van, csak kérdés mire ösztönöz. — Kohl persze nem hagyja magát. Szerinte a férfiak honalj szaga (gondolom dezodor nélkül) néhány nőt teljesen lázba hoz, aminek egyetlen oka az lehet, hogy a férfiak izzadságában androstadienon van, ami a nők tudatalattijára hat.

Arra is vannak adatok, hogy a heteroszexuális nők és férfiak a másik nem által kibocsátott feromonokra reagálnak.  — és akkor most az amerikai svédcsavar — ugyanakkor a homoszexuálisokra saját nemük feromonja hat. — De a végén Kohl helyre rakja a dolgokat. „A feromonok nem keltenek vágyat,  csupán a létező vágyat felerősítik. Ha nem vagy kívánatos valaki részre, mert mondjuk nem tetszik neki a személyiséged, akkor teljesen feleslegesen küldöd felé a feromonodat.” — Egyszerű beszéd, tehát a poszt megírása előtt egy kicsit körbeszaglásztam a témát. Mit mondjak, még van mit kísérletezni a tudósoknak, mert az egyetértés hiánya a megszokottnál jóval nagyobb. Persze azért a szexnek van szaga, csak kell hozzá egy állandó partner, aki nem váltogatja a parfümét minden második héten. Erről jut eszembe, 25 és 45 között ugyanazt a parfümöt használtam „for men” volt a fantázia neve. Aztán kivonták a forgalomból, persze engem is. De ez egy másik történet.

Szendi Gábor azért nehéz eset, mert sok mindenben nem csak igaza van, de kifejezetten merész szembenállója a téves ismereteknek, amikből a híres szaktekintélyek nem engednek és hevesen ellenállnak minden jobbító elképzelésnek. Szendi tehát könnyen, és nem alaptalanul lopta be magát sokak szívébe. Felmerül viszont a kérdés, hogy vajon mindig, mindenben igaza van-e? Mivel nincs tévedhetetlen ember, a kérdésre rizikómentesen azt  válaszolhatjuk, hogy nincs. A következő kérdés, akkor miben nincs Szendi Gábornak igaza? Mert ezt a kérdést kell körbe járni.

Személy szerint én különösképpen nem foglalkoznék Szendi Gáborral, mert testtömeg indexem éppen 25, ami az én koromban ritkaságszáma megy. Fogyókúrázni nem akarok. Pszichiátriai kezelésre nem csak én nem szorultam soha, de a családomba se senki, soha. Felületesen ismertem az ez irányú munkáit, de különösképpen nem foglalkoztam vele, mert van egyéb dolgom. Ekkor azonban valaki elhívta a figyelmem, hogy Szendi Gábor szerint a koleszterinnek (az én koromban) nem hogy nincs káros hatása, de egyenesen jótékony. Tekintettel arra, hogy 6 éve „állítólag” ateroszklerózisom van, ami egy trombózist megelőző állapot, és a klasszikusok szerint a plakk lerakodás elsőszámú bűnöse az LDL-koleszterin, természetesen felkaptam a fejem. Szendi ugyanis totálisan szembe megy azzal, amit az orvostudomány 50 éve hirdet. Ráadásul a tét óriási, mert a fejlett világban minden második halál oka szív-érrendszeri betegség, amit a magas koleszterinszint vált ki. Az csak természetes, hogy nem mehettem el az új „felfedezés” mellet csak úgy, közönyösen. Első dolgom volt, hogy Szendi ismertetőjéből kiírtam hivatkozásait és elsőnek átnéztem a legnagyobb horderejű tanulmányt a „Framingham Heart Study”-t. ( http://www.framingham.com/heart/backgrnd.htm ) Ekkor ért az első hatalmas meglepetés, az 50 éven át folytatott, sok országot áthidaló, és a WHO által szponzorált tanulmány pont az ellenkezőjét állítja annak, amit Szendi. Akkor pedig hogyan lehet rá hivatkozni? Blöffölés? Nem elképzelhetetlen, hiszen a tanulmány nyelve az angol, ami azt jelenti, hogy Szendi állítását kíváncsiság és nyelvismeret hiányában, minden ezredik olvasó ellenőrzi le. Aki mégis kifogásolja a következtetés félre magyarázatát, annak az a válasz jut, hogy a különböző országokban mért eredmények grafikonra történő kitűzése konfúzus, a trend nem állapítható meg egyértelműen. Tehát a téma át van passzolva a statisztikusoknak. Ha továbbra is kételkedni merészelek Szendi állításában, akkor szíveskedjem kitanulni a statisztikát. Ehelyett én elfogadom a WHO kiértékelését. Miért? Azért, mert az elmúlt 30 évben sok száz, különböző országokban elvégzett tanulmányt készítettek, melyek kivétel nélkül mind alátámasztják a Framington tanulmány eredményeit. Néhányat felsorolok, hogy akinek van kedve Googlizzon: 1) Coronary Primary Prevention Trial (CPPT), 2)  Oslo Study Diet and Antismoking Trial, 3) Helsinki Heart, 4) Coronary Drug Study, 5) Stockholm Ischemic Heart Study 6) Scandinavian Simvastatin Survival Study (4S) 7)  West of Scotland Coronary Prevention Study (WOS) 8/ Bristol-Myers Squibb Pravachol Study. Ezek mindegyike azt hozta ki eredményként, hogy az LDL-koleszterin csökkentés és a HDL-koleszterin növelés a mortalitást 30 százalék körül csökkenti. Nálam nem az a tét, hogy több példányt adok el a diéta könyvemből, vagy többet beszélnek rólam az emberek, esetleg fellendül a honlapom forgalma (ahol hirdetések után fizetnek). Nálam a tét a szaros életem. Szendi Gábor ne hülyéskedjen az én életemmel. Hülyéskedjen a sajátjával, majd ha eljön az ideje.

Persze, az hogy be vagyok szarva, az nem cáfolat. 3000 tanulmány azt mondja, hogy az LDL-koleszterin káros. Ezzel szemben Szendi azt állítja, hogy 50 felett a koleszterin kifejezetten védő hatású. Mi van akkor ha mégis neki van igaza? OK, felveszem a kesztyűt. Van egy olyan magyar találmány, amit úgy hívnak, hogy Arteriográfia. Ennek az a lényege, hogy egy vérnyomásmérő érzékelőjét rákötik a vizsgált személyre. A kapott jeleket csatlakoztatják egy számítógépre, amin telepítve van a találmány lényegét képező program. Aztán a gép kiprinteli az eredményt. Vagyis? Minden egyes szívdobbanásra (szisztolé) az erekben végigfut egy lökéshullám, ami az érfalakról (endotél) visszaverődik. Minél merevebb az érfal, vagyis minél meszesebb, a visszaverődés annál gyorsabb. Ezt kell tehát megmérni és levonni belőle a megfelelő következtetést. Nálam az első vizsgálat 11,32 m/s pulzushullám terjedési sebességet mért. Mivel 9,7….12 m/s „emelkedet” (12 m/s felett már „kóros”) ez azt jelenti, hogy csak egy hajszállal volt a kóros alatt. Ezt követve szigorú koleszterinmentes diéta és kevés sztatin szedése után 2 év múlva az eredmény 9,85 m/s értékre változott. Vagyis majdnem lementem a „normális” tartományba. A vizsgálatot végző orvos nem akart hinni a szemének. Ilyen még nem volt. Az ereim évekkel lettek fiatalabbak. Egyetlen egy dolog történt. A koleszterin szintemet 5,2 mmol/l-ről levittem 2,8 mmol/l-re és ott tartottam 2 éven keresztül (és még ma is tartom). Minden tiszteletem Szendi Gáboré, de én maradok az alacsony koleszterin mellett.

Igen ám, de Szendi most újabb vizekre evezett. Feleségem kapott is tőle egy körlevelet, aminek lényege, hogy a tejbegríz „öl, butít és nyomorba dönt” . Mint már oly sokszor blogjaimban kifejtettem, nem vagyok közgazdász, szociológus, biológus, még atomfizikus se, de van józan eszem, amit elő szoktam venni. És most a tejbegríz főellenségnél elő is  veszem. Szendi paleo étrendjének a mottója, hogy szervezetünk nincs hozzászokva a hatalmas szénhidrát terheléshez, tehát ne együnk  krumplit, rizst, tésztán, kenyeret, stb. Olyan sok ember van megfertőzve ezzel a szénhidrát ellenességgel, hogy nincs nap, amikor valaki ne keresné nálam a „szénhidrát mentes lisztet”. Szerencsétlen, tudatlan emberek. Azt szó nélkül átvették, hogy a szénhidrát az ellenségünk, de azt már nem tuják, hogy ilyen liszt nem létezik, pedig ők úgy szeretnének kenyeret is enni, és a szénhidráttól is távol tartani magukat, mert Szendi mester ezt tanácsolta. Szendit láthatóan nem zavarja, hogy a primitív szegény népek jóformán nem esznek semmi mást, mint nap mint nap rizst, és természetesen nem halnak bele. Lehet itt hülyéskedni evolúcióval, ahol 40.000 év szinte semmi. Meg a majmok DNS állományának mindössze 2 százalékos eltérésével, de ezt a témát más oldalról kell megközelíteni.

Az emberi nyálban van olyan enzim, ami a szénhidrátok emésztését lehetővé teszi. Az ember tehát alkalmas a szénhidrát emésztésre (a cellulózra például nem, míg a kecske igen). Igaz, Szendi nem mondja, hogy nem ehetünk szénhidrátot, csak ne sokat, mert azt a hasnyálmirigyünk nem tűri. Ezt kellene most megcáfolnom. Lássuk! Középiskolában volt egy osztálytársam, akiről kiderült, hogy egy vesével született. Rettenetesen sajnáltuk, mert valahogy „nyomoréknak” képzeltük. Aztán megmagyarázta, hogy semmi baj, pontosan úgy élhet mint bárki más, mert az ő egyetlen veséje belenőtt a szerepébe és ragyogóan ellátja két vese feladatát. Ugyanis - és ezt mindig elfelejtik - az élettelen tárgyak használat közben kopnak, aztán használhatatlanná  válnak. Az élő szervezet viszont a használattól megedződik, erősebbé válik, hogy jobban állja a gyűrödést. Ezt használják ki a testépítők. Ezért van „sport szíve” vagyis az átlagosnál erősebb szíve a sportolóknak. A kerékpárosok tüdejébe kétszer több levegő fér, mint a kishivatalnokéba, mert állandóan csúcsra járatja, amikor a lejtőn felfelé hajtja a pedálokat. Ebből az következik, hogy egy egészséges, fiatal ember hasnyálmirigye is alkalmazkodik a nagyadag szénhidrátokhoz és esze ágában sincs bedobni a törülközőt. Természetesen nem idős, beteges emberekről van szó. De azt tudjuk, halál ellen nincs orvosság. Viszont a halál előtt kár lemondani a könnyen emészthető és jóízű szánhidrátokat tartalmazó, megszokott ételek élvezetéről. Éljen a tejbegríz! Minden reggel azt eszem. :D   

Néhány éve az Amerikai Egyesült Államokban megjelent a poloska. Hogy ki hozta be és mikor, hogyan, azt nem tudni, de az amerikaiaknak van már saját poloskájuk, nem is kevés, amiktől nem tudnak megszabadulni. Hatalmas a siránkozás. Ha tanácsot akarnának kérni azoktól, akik még tudták, hogyan kell elbánni velük, akkor szeánszot kellene összehozni, mert azok már rég alulról szagolják az ibolyát.

Én még emlékszem, amikor apám és anyám éjszaka szétszedték az ágyat, és sűrű káromkodás közepette öldösték a poloskákat, mert képtelenek voltak aludni. Kérdeztem, hogy mit csinálnak, azt mondták, ha nem hallgatok el engem is agyonnyomnak, mint egy poloskát. Gyertyát gyújtottak, és azzal keresték az ágy repedéseiben, de nem zseblámpa helyett, hanem mert a poloskát nem elég megölni (elmondom szeánsz nélkül is ) ott vannak az apró peték. Ezekre rácsöpögtették a megolvadt gyertyát (sztearint), hogy ne keljenek ki. Aztán amikor már nem birták tovább, akkor kiciánoztatták az egész lakást lásd:  http://www.antalffy-tibor.hu/2010/05/18/vissza-a-multba-9/ .

Újsághír szerint, egy amerikai pasin reggelre apró piros pöttyök jelentek meg nap mint nap. Elment az orvoshoz, hetekig kezelték, de a pasi nem gyógyult meg. A végén rájöttek, hogy éjszaka előjönnek a poloskái és azok szívják ki a vérét. A poloska már csak ilyen, kizárólag az ember vérét szereti és úgy telizabálja magát, hogy duplájára nő. Még szerencse, hogy semmilyen fertőzést nem közvetít, csak élősködik, és persze szaporodik. De nehogy azt hidd, hogy a lerobbant külvárosokban rajzanak csak. Nem, augusztus második hetében a manhattani Time Warner Centerben (itt székel a CNN is) a poloskáktól való megszabadulás sok ezer dollárjában került a gondnokságnak. Az épület teli volt poloskákkal, amiket az ott dolgozok szépen hazacipeltek. Az irtás részben a meglévő bútorok elszállításával, részben kifüstöléssel történt. 

Vannak, akik a legegyszerűbb megoldást választják, otthagyják a bérlakásukat bútorokkal együtt és soha nem térnek vissza. Aztán imádkoznak, hogy az új helyen ne legyen poloska.

A Nemzeti Élősködőirtó Szövetség - mert már ilyen is van - tanulmánya szerint 2000 óta a poloska invázió 81 százalékkal nőtt az egész USA-ra kivetítve. A poloskák hirtelen feltámadása meglepte nem csak az élősködőirtókat, de sokmillió egyszerű amerikait is. Nem csoda, a poloska veszedelmes ellenség. Megbújik  bármilyen repedésbe és egy évig is kibírja vérszívás nélkül.

Philip Koehler parazitológus, a Floridai Egyetem professzora szerint „Amerika poloskaproblémája járványszintre lépett. Egyre rosszabb lesz, és  nem látni az alagút végét.” A leginkább fertőzött terület északnyugaton van, ahol a poloska uralja a lakosság mindennapjait, lakásokban, üzletekben, hivatalokban, szállodásban, iskolákban, színházakban, éttermekben, de még a gépkocsikban is. „Mivel mentél haza, kocsival, busszal vagy metrón? Lehet, hogy útközben akaratodon kívül néhány poloskát etettél.” A poloska mindenhol életben marad, ahol a hőmérséklet nem emelkedik 49 °C fölé. Elég hazavinni egyetlen darabot, ami hamarosan lerakja petéit, és neked annyi. Ruhákból viszonylag könnyű kiirtani, csak alaposan át kell őket  vasalni. Drágább, ámde fertőzött berendezéseket, mint például egy számítógép, gázkamrákban lehet fertőtleníteni. Többen ráálltak a poloskairtásra. Egyik módszer a bútorok és minden más tárgy lehordása egy hermetikusan zárható kamionba, majd mérges gáz kieresztésével a kamionban lévő tárgyból kiirtják a bennük lapuló poloskákat. Egyetlen szépséghibája az eljárásnak, hogy a lakásban millió repedés marad, ahol egy-egy példány megbújhat. Ezeknek a megtalálása az igazi művészet.

Természetesen volt már poloska Amerikában, de 60 éve gyakorlatilag a kihalásig irtották őket a DDT-nek köszönhetően. De aztán a DDT-t betiltották az interkontinentális utazgatások pedig mindennapossá váltak. Már pedig olyan országokban, mint India és Pakisztán, poloska mindig is volt. Az Amerikába való áttelepülése nem számít csodának, sőt az lenne csoda, ha nem mentek volna át. De valahogy ez a megújuló poloskajárvány mintha szívósabb és agresszívebb lenne, mint a régi. Úgy tűnik a nyugati civilizáció a XX. században csak ideiglenesen tudott megszabadulni az emberiséget évezredek óta üldöző bajoktól. Most egyik a másik után visszajön és rosszabbak, mint valaha.

OK Amerika! Az ő csípésük nekem nem fáj! Szívják csak a vérüket, úgyis alaposan el vannak hízva, de mi lesz, ha itt is megjelennek, Magyarországon, mert meg fognak jelenni, az tuti. Sebaj! Amikor betiltották, anyám egy üvegdugós, literes üvegben elrakott egy kiló DDT-t, aztán megörököltem. Már van vagy 40 éves, de a DDT nem bomlik le, pont ezért tiltották be. Lehet, hogy neked lesz poloskád, lehet, hogy neki lesz poloskája, de nekem nem.

DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT-DDT

Szóval, az a lényeg, hogy jönne értem egy limuzin (az meg mi?), ami engem egy 5 csillagos szállodába vinne, ahol élvezhetném a luxus minden kényelmét. Másnap személyesen gratulálna nekem Nemes Tamás (ez meg ki?) és utána ünnepelhetném a nyereményemet, kiválaszthatnám a legkiválóbb éttermet, ahová elvihetnének. Amikor ideértem az olvasásban, akkor vettem észre, hogy minden egyes ínycsiklandozó mondat feltételes módban van írva. OK Nemes Tamás (gondolom minimum 1 milkó a havi fizetése), de mi a feltétel? - nem várat magára sokáig. Szóval napokon belül fogok kapni egy bordó borítékot (körmöm rágva várom a pillanatot) amibe be kell helyeznem egy itt levágandó cetlit és vissza kell küldenem (hogy kiderüljön elég pali-madár  vagyok-e).

Nem untatlak tovább, mert nem ez az érdekes. Ami érdekes, hogy honnan a fenéből tudták meg a címemet? Ahá, megvan! A 4. oldal alján bolhapöcse betűkkel a következő áll. (Várj egy kicsit! Előveszem a lupémat.): Az Ön adatainak forrása: Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala. Ez csak azért érdekes, mert 3 hónapja ott jártam személyesen, hogy egy volt osztálytársam (Bognár Kati) címét megtudjam. Kiderült, hogy a címeket titkosan kezelik (csak az enyémet nem). A bevezetett eljárás: megadom a nevem és a címem, fizetek 2000 forintot. A nevem elküldik a megadott személynek, és ha az illetőnek van kedve, akkor válaszol nekem.

Gondoltam írok egy levelet Nemes Tamásnak és közlöm vele, ha az én címemért fizetett 2000 forintot, akkor elmegyek érte egy limuzinnal (addig megérdeklődöm, hogy az mi?) és oda viszem, ahová akarom, ez esetben a fészkes fenébe.

jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet-jet   

Noam Chomsky nemzetközileg elismert Amerika legélesebb intellektuális kritikusa. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) professzora. Önmagáról azt állítja, hogy egy libertarian szocialista. Noam Chomsky háttere: 1928-ban született, zsidó szülők gyermeke. Apja William Chomsky ukrajnai zsidó, aki a Grazi Kollégium Héber professzora volt. Noam édesanyja (született: Simonofsky) a mai Belorussziából származó jiddis anyanyelvű zsidó nő. Noam ifjú korában erős cionista hatásnak volt kitéve apai nagybátyja részéről. Az interjú készítője Kathleen Wells az UCLA és az UC Berkeley-en diplomázott politológiából, jelenleg politikai levelező.

Kathleen Wells: Köszönöm Chomsky professzor úr, hogy ma délután szentelt rám időt.

Noam Chomsky: Örülök, hogy önnel lehetek.

KW: Kérem beszéljen nekem az Amerikai Egyesült Államok és Izrael viszonyáról. Hogyan lehetséges az, hogy Izrael által elkövetett minden bűntény, nemzetközi jogtiprás az USA jóváhagyását élvezi?

NC: Az tény, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában az USA vétójával megakadályozza az izraeli agresszió megbélyegzését. Viszont nagyon érdekes az ok, amiért az USA Izraelt támogatja. Az események világosak. 1967-ig ilyen támogatásról szó se volt. A két ország viszonyában nem volt semmi rendkívüli. Igaz, Izrael mindig is élvezte Amerika szimpátiáját. Az amerikai elnök, Harry Truman, és maga az amerikai nép mélyen vallásos volt, és számukra természetes volt, hogy a bibliai isten Palesztinát a zsidóknak adta. Ez tehát egy tényező, de voltak más tényezők is. A nagy változás a két ország kapcsolatában 1967-ben következett be, ami nyilvánvaló, ha az amerikai segélyeket figyelembe vesszük. De nagy változás állt be a médiák terén is. Mi történt tehát 1967-ben? Izrael elpusztította a szekuláris arab nacionalizmust, Nasszer Egyiptomát, amit a Nyugat komoly veszélynek és ellenségként tartott számon. Emlékeznünk kell arra, hogy abban az időben komoly konfliktus állt fenn a Szád-Arábiai központú radikális iszlám fundamentalizmus és a Nasszer Egyiptomában virágzó szekuláris arab nacionalizmus között. Olyannyira, hogy a két ország háborúban állt egymással, amit Jemenben vívtak. Az Amerikai Egyesült Államok és Nagy Britannia a radikális iszlám fundamentalistákat támogatták, mert ők ültek az olajmezők felett. Következetesen segítették Szád-Arábiát. Nasszer szekuláris nacionalizmusát igen komoly veszélyforrásnak ismerték fel, mert attól féltek, hogy ellenőrzésük alá vonhatják a térség felmérhetetlen természeti kincseit, amit aztán helyi érdekeknek megfelelően használnának ki, mintsem hagynák, hogy Amerika és szövetségeseinek központi irányítása alatt kizsákmányolják a térséget. Izrael megtette az szívességet azzal, hogy végzetes csapást mért a szekuláris nacionalizmusra. Ez jelentősen hozzájárul az USA és a szövetséges Szád-Arábia geopolitikai stratégiájához. Ez volt a fő ok, amiért Amerikában fellendül izraeli támogatása. Három évvel később, 1970-ben, volt egy másik fordulópont is. A Jordán hadsereg (Jordáni szoros szövetségese volt Amerikának) a Jordán diktátor parancsára a palesztin arabokat tömegesen legyilkolta egyetlen hónap, az úgynevezett Fekete Szeptember alatt. Ezt a tömegmészárlást az USA helyeselte. Úgy nézett ki, hogy Szíria a palesztin arabok oldalán közbelép a Hasemita diktatúra ellen, de Amerika ezt nem akarta, mert ez a közbelépés a Jordán szövetségesét, végezetül pedig Szád-Arábiát is veszélyeztette volna. Abban az időben az USA a kambodzsai invázióval foglalkozott, nem akarta erejét szétforgácsolni, ezért felkérték Izraelt, hogy igen jelentős haderejét mobilizálja Szíria ellen, akik így elálltak a támadástól. Ezt követve az Izraelnek küldött segély mértéke tovább nőtt, talán meg is négyszereződött. Ekkor látott napvilágot az úgynevezett Nixon Doktrína, ami biztosította az USA szövetségesei részére az amerikai védelmet, amennyiben arra szükség lenne. És kiknek volt rá szükségük? Iránnak - természetesen a  sah uralma alatt, Törökországnak, bizonyos értelemben Pakisztánnak, és természetesen Izraelnek. Ugyanis ezek az országok szálltak szembe a „radikális nacionalizmussal”, aminek elsődleges célja az adott ország természeti kincseiknek a megtartása volt. A módszer ragyogóan működött a 70-es évek végéig. Ekkor az iráni sah elbukott és jött helyette a Khomeini papi diktatúrája, amit Amerika megpróbált megdönteni és csak természetes, hogy Irak mögé állt az Irak-Irán háborúban. Minden esetre az USA részére Irán elveszett, aminek következtében Izrael pozíciója (Amerika szemében) megerősödött. Érdemes még megemlíteni, hogy Izrael az USA részére más „szolgáltatásokat” is nyújtott a világ más tájain, ugyanis állampolgári igényre a Kongresszus a 80-as években nem engedte, hogy Reagan elnök brutális diktatúrákat segítsen. Példának meg lehet említeni a tömeggyilkos Guatemalai diktatúrát, vagy a Dél afrikai Uniót.

KW: Már csak 30 percünk van, talán a jelennel kellene foglalkoznunk.

NC: Alapvetően semmi se  változott. Úgy értem, egyszerűen kérdezzük meg, hogy  legnagyobb segítséget Izrael kiktől kap? Vegyük például a napilapokat. Az ország legnagyobb Izrael barát napilapja a Wall Street Journal. Ugyebár ez az üzleti világ újságja. Az üzleti világ pedig elég erős. Izraelben a legmodernebb technológiát alkalmazva hatalmas beruházások történtek. Az USA hadiipara összefonódik az izraeli hadiiparral. Az Intel például a következő chip-generációt Izraelben tervezi gyártani. Így aztán nem meglepő, hogy Amerika legnépszerűbb üzleti újsága nagymértékben támogatja az izraeli terjeszkedést. Nézd meg a két politikai pártot. A zsidók pénzének legnagyobb része a demokratáknál landol és persze a zsidók nagy része a demokratákra szavaz. Ugyanakkor a republikánusok sokkal inkább támogatják az izraeli atrocitásokat. (ami elég jól tükrözi az amerikai zsidóság és a cionizmus között tátongó szakadékot, amit a magyar zsidók vagy nem értenek, vagy nem tudnak róla - Tibor bá beszúrása) Aztán ott van még a zsidó lobby - egy izraeli lobby - AIPAC, amelyiknek igen nagy befolyása van. Aztán meg kell még említeni a Katolikus Cionizmust, ami szintén hatalmas erőt képvisel. Szóval mindezek együttesen komoly mértékben támogatják az Izraelnek nyújtandó segítséget, és gyakorlatilag nincs senki vagy semmi, ami ezt ellenezné. De ki kér segítséget a palesztin araboknak?

KW: Hát igen, és amikor olyanokat hallasz, hogy Izrael az egyetlen demokrácia a Közel-keleten, és látod az izraeli megszállást és a gázai blokádot, kelet Jeruzsálem és a Jordán nyugati partjának a megszállását, akkor mire kellene gondolnunk?

NC: Hogy az egyetlen demokrácia lenne a térségben? Először is ez nem igaz. 2006 januárjában szabad választások voltak Palesztinában, amit szigorúan ellenőriztek, bizonyítottan szabad volt. A választásokat a Hamasz nyerte meg. Izrael és az USA azonnal, néhány napon belül lépéseket tettek a lakósság megbüntetésére, mert a szabad választásokon nem helyesen szavaztak. Tehát…. én egyszerűen…., szóval ennél drámaiabban nem lehet bemutatni a demokrácia megvetését és gyűlöletét, ha az nem a megfelelő helyzetet produkálja. Másfél évvel később az USA és Izrael a Palesztin Vezetéssel katonai hatalomátvélt kíséreltek meg, hogy a megválasztott kormányt megdöntsék. Ez persze nem sikerült. Hamasz került ki győztesnek, és a Gázai Övezetből kiűzte a Fatah-ot. Erre azt mondták, hogy a Hamasz egy terrorszervezet, pedig nem csináltak mást, mint megakadályoztak egy USA által támogatott katonai puccsot, amelyik a demokratikusan megválasztott kormány meg akarta dönteni.

KW: Ahhoz mit szól, hogy a Hamasz felkerült az Amerikai Külügyminisztérium terrorista szervezetek listájára?

NC: Ahá, felkerült. Mert olyasmiket csinálnak, ami Amerikának nem tetszik. A terrorista lista egy vicc, egy nagyon rossz vicc. Nézzük a terrorista lista történetét. 1982-ig Irak, Szaddam Husszein Irakja a terroristák listáján volt. 1982-ben a Reagan adminisztráció Irakot levette a listáról. Miért? Mert eldöntötték, hogy támogatni fogják Irakot.  Tény az, hogy a Reagan, majd az első Bush adminisztráció végig támogatta Irakot szörnyű atrocitásainak elkövetése ellenére. Sőt megakadályozták a Halabja tömegmészárlás elítélést is. Igen Irakot levették a terroristák listájáról, mert a térség legkegyetlenebb terroristáját támogatni akarták, aki ugye nem volt más, mint Szaddam Husszein. A terroristák listáján van még a Hezbollah, akik valószínűleg tényleg követtek el terrorcselekményeket, de ezek eltörpülnek az USA és Izrael terrorcselekményei mellett. És miért van a terroristák listáján? Mert Libanon izraeli megszállását ellenzik, sőt Izraelt kiűzték dél Libanonból 22 évig tartó megszállás után. Hát ez a terrorizmus. Azóta Május 25. Libanonban ünnepnap, a Felszabadulás napja, mert a Hezbollah nyomására Izrael kivonult.

KW: Kérem válaszoljon arra, akik védelmükbe veszik az izraeli politikát és azt állítják, hogy Izraelt körülfogják az ellenségei. Az arab országok, Hezbollah, Hamasz, Iránban Ahmadinejad - ezek mind veszélyeztetik Izrael. Ezek Izrael pusztulását akarják. Mi erről a véleménye?

NC: Az igazság az, hogy Izrael és az USA veszélyeztetik a palesztinokat. Mialatt mi az Izraelt fenyegető veszélyekről beszélünk, a  valóságban Izrael folyamatosan pusztítja a palesztinokat. Ez az élő valóság! Mi van a fenyegetettséggel? Valóban van egy fenyegetettség, de ezért Izrael és az USA a felelős. Úgy értem, ha az USA és Izrael elfogadnák a nemzetközi konszenzust a politikai megoldásra, akkor a fenyegetettség azonnal megszűnne. Azonban Izrael és az USA a diplomáciai megoldással szemben az Izraeli expanziót preferálja, és ezért megakadályoznak mindenféle megállapodás létrejöttét - egyedül ők. Úgy értem, Európa, az el nem kötelezett nemzetek, az Arab Liga, az Iszlám Országok Szervezete - amihez Irán is tartozik,  valamennyien elfogadták a két-ország elnevezésű nemzetközi konszenzust. Úgy értem, hogy vannak kidolgozandó részletek, de a főkérdés egyértelmű. Harmincöt éven át Amerika és Izrael megakadályozzák. A részletekre most nincs idő, hogy kitérjek.

KW: De mi ebben a ráció?

NC: A ráció? Nagyon egyszerű.

KW: Pontosan?

NC: Mint már említettem, a biztonság helyett előnybe részesítik a terjeszkedést. Ez kifejezetten igaz 1971 óta.

A Chomsky interjú terjedelme a lefordított anyagnak a háromszorosa, de a lényeg és Noam Chomsky reputációja ennyiből is jól kivehető.

***********************************************************

***********************************************************

A tőkés termel, és a terméket eladja, természetesen profittal. A termelési költségben a munkabéren kívül több tétel is van (nyersanyag, szállítás, energia) de ezek mind-mind visszavezethetők munkabérre, mert a nyersanyag kibányászását, a szállítást, az energia előállítást munkáskéz nélkül nem lehet elvégezni. A termelés alapja tehát az emberi munka, amiért munkabér jár. Viszont profit csak úgy keletkezhet, ha a munkás bére mindig kevesebb mint az általa előállított javak értéke.

Igen ám, de a munkások által megtermelt javakat, vagy nevezzük inkább termékeknek, a munkásoknak kell megvenni, de mivel nem kapnak, annyit, mint amennyit termelnek, mindig marad árufelesleg. A verkli csak akkor működik, ha ettől az árufeleslegtől meg tudnak szabadulni. Ennek a történelem folyamán sok módja volt, de most csak koncentráljunk a legújabbra. Ez pedig a hitel. Tegyük félre, hogy az adósság egy külön kizsákmányolási forma, mert nem akarok mindenre kitérni. A hitelnek most az a szerepe, hogy a már megtermelt termékeket olyan keresetből vásárolják meg, amiért még nem dolgoztak meg, de ha majd megdolgoznak érte, akkor az további termékek előállítását jelenti, amit már végképp nem lesz kinek eladni, mert ma az egész világ el van adósodva, államilag és egyénileg egyaránt.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem tartható fenn. Egy embert annál jobban nem lehet kifosztani, mint elvenni tőle a jövőben elvégzendő munkájának az ellenszolgáltatását, miután megfosztottuk minden tulajdonától. Akkor most hogyan tovább?

Ha már valakinek nincs semmije, amit el lehet venni tőle, a munkájára pedig nincs szükség, mert túltermelés van és óriásiak a raktári készletek, akkor erre az emberre nincs már szükség. Önmagát eltartani nem tudja, tehát elpusztul. Ha ezt átlátod, akkor a napnál is világosabb, hogy nincs szükség semmiféle beavatkozásra, a társadalmakba tömörödött emberiség létszámproblémája megoldódik magától, minden külső beavatkozás és „összeesküvés” nélkül. A folyamat alatt mindig a relatív legszegényebb hagyja maga mögött az árnyékvilágot. Ennek természetesen sok formája lesz. Éhenhalás, megfagyás, el nem látott betegség, börtön bűncselekvésért, bűncselekvés áldozatává válás, tűntetés-lázadás közbeni agyonlövés, menekülés közbeni katasztrófa, csoportok közötti villongás, elkerülhető természeti csapás nem elkerülése. Meg, amit még ki tudtok találni. Ha ezeket gondosan végiggondoljátok, akkor kiderül, hogy pénzzel a zsebedben ezek mind elkerülhetők, persze  csak akkor, ha felkészülsz rájuk.    

z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z

Azok a megszorító intézkedések, amelyeknek meg kellett volna oldania a görögök problémáját, megbénították az ország gazdaságát. Üzletek bezárnak, az adóbevételek csökkennek, a munkanélküliség pedig, egyes helyeken egy hihetetlen 70 százalékra ugrott fel. Az ország lakossága a végsőkig frusztrált.

Augusztus 15. A görög katolikusok Nagyboldogasszony napján hatalmas tömegek, sokan térdre borulva, imádkoznak Szűz Máriához kegyelemért esedezve. A Ta Nea elnevezésű görög újság némi iróniával ugyanezt ajánlotta a kormánynak. Az ország vezetői kénytelenek reménykedni, hogy Szűz Mária csodát tesz és kimenti Görögországot ebből a válságból. Az újság szerint, isteni közbejárás nélkül az országra kemény megpróbáltatás vár a nyár végén. A kellemetlen prognózisra annak ellenére került sor, hogy a kormány igen komoly lépéseket tett az ország financiális talpra állítása érdekében. Szigorú megszorításokkal sikerült az ország költségvetési hiányát egy elképzelhetetlenül magas, 39,7 százalékkal csökkenteni, miután az előző kormány éveken keresztül meghamisította a statisztikai adatokat. A megszorítások a kormány költségeit 10 százalékkal csökkentették, bár az IMF és az EU csak 5,5 százalékot követelt.

A probléma abból adódik, hogy a megszorító intézkedések az ország gazdaságának valamennyi aspektusára kihatottak. A vásárló erő leesett, a fogyasztás csökkent, míg a csődeljárások száma és a munkanélküliség az egekbe szállt. Az ország GDP-je második negyed éve 1,5 százalékkal csökkent. Az ország finanszírozásához elengedhetetlenül szükséges adóbevételek csökkennek. A görög társadalomra rátelepedett a félelem, a reménytelenség és a méreg gyilkos keveréke.

Az egyre nagyobb létszámú munkanélküliek tábora a tartalékaikat élik fel. A munkanélküli segély legjobb esetben is csak havi 460 Euro, amit egy évig adnak, de csak akkor, ha a dolgozó a megelőző 15 hónap alatt legalább 100 napot munkában töltött el. Legnagyobb baj a hajóépítő iparban van. A takarékosság jegyében a görög tulajdonú hajókat javítás-karbantartás céljából Törökországba viszik, ahol kisebbek a költségek. Görögországban túl nagy a bürokrácia és túl sok a sztrájk, ami miatt az ipari termelés sok esetben nem tud tartani határidőket. Az elmúlt évben az ország bruttó hazai termelése 4 százalékkal esett vissza.

A megszorító intézkedésekhez tartoztak a közalkalmazotti fizetések 20 százalékos csökkentése, valamint a nyugdíjak megnyirbálása, miközben több adónemet is felemeltek. Ennek következménye, hogy a görögöknek egyre kevesebb pénzük marad költekezésre, vagyis a fogyasztás csökken egy olyan országban, ahol a gazdaság 70 százaléka a társadalom fogyasztásából adódik. A bevásárló központok üzleteinek egynegyedében ott virít a „BÉRBEADÓ” kiírás a kirakatban. A kereskedők Szövetségének állítása szerint Athén kereskedőinek 17 százaléka csődöt jelentett be.

A depresszió rászállt az egész országra. Minden lefelé mozdul el. A kilábalás lehetősége sehol se körvonalazódik. A legnagyobb baj mégis az emberek hozzáállásából adódik, mert senki se hisz abban, hogy sikerülni fog a kilábalás. Közgazdászok szerint 2011 alatt a munkanélküliség tovább fog növekedni. A TV-ben meginterjúvolt közgazdászok arra hívják fel a figyelmet, hogy az igazi feketeleves még hátra van.

A fentiekben ismertetettek a Der Spiegelben szerdán (tegnap) megjelent cikk kivonatos fordítása. A cikk elolvasása után arra gondoltam, hogy minden  valószínűség szerint pontosan ez a sors vár ránk is.  

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Valamelyik nap a Club-rádióban (az általam különben nagyra becsült) Csányit hallgattam, aki e témával kapcsolatban nagyokat hivatkozott Czeizelre is, miközben a PC 100 százalékos figyelembe vétele mellett szövegelt, azaz a mondanivalója nem ért egy rakás szart se. Pedig nem kellene kaparnia, mert már nyugdíjazták. Csányi, természetesen a melegek mellett tette le a voksát, bát mint etológus Darwin tanaival tökéletesen tisztában van, és természetesen vallja is. Márpedig az evolúció pontosan arról szól, hogy csak az életképes mutációk terjednek el a fajban, hiszen az életképtelen egyedek túlélési esélye kicsi, tehát nem lesz utóduk. Már pedig két meleg férfi vagy két leszbikus nő szeretkezéséből a büdös életben nem lesz utód. Akkor pedig mi van? Csányi megmagyarázta a megmagyarázhatatlant, hozzászokott, hiszen ilyen képesség nélkül Magyarországon senki se lehet professzor. Szerinte a férfi homoszexualitás azért volt szükséges a törzsfejlődés során, mert a férfiak ezzel vezették le felesleges agresszivitásukat. Ezeket hallva elröhögtem magam. Tehát, amikor a gyűjtögető törzs egyik férfi tagja a másik férfit (nem tudni milyen okból) a bunkójával fejbe akarta vágni, akkor inkább elővette tartalék szerszámát és benyomta a másik seggébe, aki meglepetésében hirtelen elélvezett. Ez az utóbbi évtized legsikeresebb Kolombusz tojása.

Az istennek el nem ismernék, hogy a homoszexualitás egy deviancia. Én is deviáns vagyok, mert szemüveget viselek és nagyfokú rövidlátásom miatt 50.000 évvel ezelőtt esélyem se lett volna, hogy utódaim  legyenek, tudniillik aligha éltem volna meg az ivarérésemet. Viszont, egy civilizált társadalomból ahogy nem lehet kirekeszteni a rövidlátókat, úgy nem lehet kirekeszteni a homoszexuálisokat se. És ennek a történetnek itt vége is lenne, de nincs, mert a melegek házasodni akarnak és gyerekeket akarnak nevelni. Hoppá!

A házasság egy papírforma, ami két ember összekapcsolódásának ad jogi keretet, amiből kölcsönösen hasznot húznak (az érzelmi alapon túl, ami a társadalmat nem érdekelheti). Ha a két házasulandó fél egynemű, az a belügyük. Ami kedvezmény (pl. közös tulajdon, örökösödés, stb.) jár egy férfinek és egy nőnek, az kijár két nőnek vagy két férfinek is. Ez nem lehet vita tárgya.

Vita tárgya lehet viszont két másik aspektus, ami közül az egyik a gyerekvállalás, jobban mondva, más által megszült gyerek nevelése. Tekintettel arra, hogy egy gyermek „minősége” a fajfenntartás szempontjából szó szerint alapvető fontosságú, és minden faj elsőszámú kötelessége a fajtájának a fenntartása (nézz körül a természetben) az általános elv szerint a „legfontosabb a gyermek érdeke” (hogy ez csak papíron van így, az nem jelent semmit, mert nagyon sok minden csak papíron létezik). Ahhoz pedig nem fér kétség, hogy a gyermek érdeke egy anya és egy apa által képezett családban való felnövés.

Ahogy nekem mint rövidlátónak nincsen jogom követelni, hogy vadász pilóta lehessek az egyenjogúság eszméjére hivatkozva, ugyanúgy egy homokos se követelheti, hogy gyereket nevelhessen. Ha engem az első bevetésen röhögve lelőnek, nem csak én pusztulok el, de a 100 millióért beszerzett vadászgép is, aminek árát a társadalom keserves munka árán izzadta ki. Ugyanígy az elpuskázott gyerek felnőtt korában nagyon sokba kerülhet a társadalomnak, nem beszélve saját elcseszett életéről, amit kifejezetten homokos szüleinek köszönhet.

Az utolsó aspektus -  ha már a témánál vagyunk - a meleg-parádé. Az csak természetes, hogy két vagy több meleg saját otthonában azt tesz, amit akar. De az egészen biztos megütközést keltene, ha én fényes nappal a körút közepén letolnám a gatyámat és a járda közepére szarnék. Ez nem olyan nagyon elképzelhetetlen, mert Budapesten naponta sok ezer kutyát visznek le az utcára kizárólag ezen művelet elvégzése végett. Hát ha nekem nincs jogom megbotránkoztatni a járókelőket, akkor - szerény véleményem szerint - a melegeknek sincs joguk ízléstelen vonaglásukkal, félreérthetetlen mimikájukkal és testmozgásukkal megbotránkoztatni, például engem. Ha mégis megpróbálkoznak vele, akkor ne csodálkozzanak, hogy a társadalomban találkozni fognak olyan egyedekkel, akiknek tűrőképessége messze alulmarad az enyémmel szemben. [A posztot természetesen vitaindítónak szántam, és kifejezetten örülnék, ha melegek is leírnák a  véleményüket, akár álnév alatt is.]

**************************************************************

Egy kicsit megkésve bár, de törve nem, jelentem, hogy John Bolton (a Bush adminisztráció ENSZ nagykövete) pénteken (13-án) közölte véleményét, ami szerint az oroszok Augusztus 21-én, ünnepélyes keretek között behelyezik a fűtőelemeket az Iráni (Bushehr) atomerőműbe - amit 10 éve ők építenek - és Izraelnek ezek szerint összesen 8 nap áll rendelkezésre (most már csak 4), hogy a létesítményt lebombázza. Ugyanis, ha akkor bombázzák, amikor már a reaktorban vannak a fűtőelemek, akkor a bombázással radioaktív részecskék kerülnek a levegőbe, ami a környéket megmérgezi (beleértve Izrael levegőjét is).

Különben csúnya dolog az oroszoktól, hogy bár 10 éve könyörögnek a reaktor építkezésének a leállításáért, az 1 milliárd dolláros projektumot mégis befejezik, ami különben azért veszélyes, mert a bushehri erőműben úgynevezett „szaporító reaktor” van, ami több radioaktív (plutónium) anyagot termel, mint amennyit elfogyaszt, azaz töltetet termel termonukleáris fegyverekhez. Igaz, a szerződés szerint a kimerült fűtőelemeket vissza kell szállítani az oroszoknak, de ki hiszi ezt el. Marad a nagy közel-keleti „tűzijáték” Augusztus 21.-ig. Szóval már csak négyet kell aludnunk! De jó.  

uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu

Időközben, már hosszú évek óta, állandóan azt lehet olvasni, hogy Izrael nem tűri, hogy Iránnak atomfegyvere legyen, mert az a zsidó állam végét jelentené, tehát le fogja bombázni az iráni atomlétesítményeket, pontosan úgy, ahogy hajdanán az irakit, mostantájt pedig a szíriait.  Ezt a fenyegetést már olyan régen halljuk, hogy szinte fel vagyunk háborodva, amiért még mindig nem történt meg az esemény, ami persze elindíthatja a III. világháborút is, de ennek már éppen ideje, hiszen 1945 régen volt, az se emlékszik rá, aki részt vett benne. Egyáltalában, az egész II. világháborúból csak a holokausztra emlékezünk, mert a nem emlékezésért lassan már börtönbüntetés jár. Mielőtt folytatnám az eszmefuttatásomat (persze, azt hitted, hogy csak lovakat futtatnak?), leképezem nektek az S-300-at.

Egész jól néz ki, igaz? Képzeljétek, ezek a huncut oroszok most bejelentették, hogy telepítenek néhány tucat S-300-at Dél Oszétiába és Abháziába. Na, erre az izraeliek egyből kitalálták, hogy ezekben az oroszokban nem lehet megbízni. Ezek még mindig emlékeznek arra, hogy a II. világháborúban 20 millió katonájuk hagyta ott a fogát, és semmi kedvük egy újabb  csetepatéra, főleg mert ezt a második hidegháborút úgy kívánják megnyerni, hogy nem csinálnak semmit, hagyják az amerikaiakat elvérezni. Mit mondjak egész jó esélyük van rá. Közben a MOSAD kiderítette, hogy Oroszország és Irán kötött egy titkos megállapodást, hogy S-300-at ugyan nem szállítanak, de telepítenek közel az iráni határhoz, aztán ha jönnek a zsidó gépek, hogy megsemmisítsék például azt az atomerőművet, ahová az oroszok éppen most szállítják a fűtőelemeket, akkor majd ők elsütik ezeket az S-300-okat, csak úgy bele az iráni légtérbe, és ha történetesen arra szálldogál néhány zsidó vadászbombázó, hát annál jobb. Hol van az előírva, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy ők akarják.

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

Az én időpontom 9:40 volt. 9:30-ra megérkeztem a kórházhoz, ahol kiderült, hogy a parkolásért fizetni kell. Nem sokat, mindössze 320 forintot egy órára. Óvatos duhaj vagyok, tehát bedobtam egy teljes órát. Van ám itt tapasztalat. Amikor betértem a megfelelő váróba, hárman már vártak, akiknek az időpontja az enyémnél korábban volt. Ugyanis orvos még sehol. Mindenki szép csendben ül és várja a halált vagy a főorvos asszonyt, attól függően melyik jön meg hamarabb. Egy öreg néni méltatlankodva rikácsol, hogy neki a múltkor azt mondták, hogy örüljön, hogy még él. Hát ő nem örül, mert minek? Közben mindenféle fehérköpenyes nők ki-be mászkálnak és nagyokat fontoskodnak. Létrákat cipelnek, felmásznak a szekrény oldalára, fiókokat húzogatnak, húzogatnának, de a létrától nem lehet. Majd 9:50-kor bejön egy 155 cm magas és másfél mázsás mosónő, akiről kiderül, hogy ő a főorvos asszony, és bevonul a szentélyébe. Minden esetre, ha megkérdezi mennyi a testtömeg indexem, a helyszínen kapok röhögő görcsöt. Ugyanis az elhízás kiemelt rizikó faktor szívbetegség megkapása terén. A főorvos asszony munkaideje természetesen 8:00-kor kezdődött, de még fel kellett porszívózni a lakást, mert este vendégek jönnek, akiknek porszívózás után megvette a baromfi virslit - a legolcsóbbat - mert a fizetéséből csak erre telik. Aztán súlyos testét becipelte a munkahelyére, valahányunk gyönyörűségére. Ekkor úgy döntöttem, hogy lemegyek a kocsihoz egy kis pénz bedobálás végett, mert 13.000 forintért már maszek rendelésre is mehetnék. Épp jókor érkeztem, mert a közterület felügyelő várta, hogy lejárjon a jegyem. Amikor  visszaértem, rögvest szólítottak, de nem az istennő színe elé, mindössze a helyettese fogadott és levette az ÉKG görbéimet. Nem volt könnyű, mert az elektródák nem akartak a helyükön maradni. Ugyanis egy olyan priznicszerű nedves ruhát terítettek rajtam végig, amire az előttem lévő 20-30 beteg baktériumai voltak megtalálhatók - már ha  valaki kereste volna őket.

Ezt követve - a  változatosság kedvéért - újra várakozni kellett, illetve újra lementem és dobáltam a pénzt, oda be, abba a feneketlen résbe. Csak az vigasztalt, hogy tudok olyan résről, ami sokkal többe kerül. Mindegy, a végén így is elment a 900 forint. Ekkor észrevettem, hogy a folyóson van egy üdítő automata. Ez jókor jött, mert egyre álmosabb lettem. Bedobtam egy százast és megnyomtam a kapucsínó gombot. Kaptam érte egy deci forró kakaót. Azon töprengtem mit kellene megnyomni, hogy kávé jöjjön ki? Aztán -a kakaó megívása után - aludtam egy sort, ülve, mint a tyúkok, ezt még a honvédségnél tanultam meg. Még álmodtam is - ülve - nem semmi. Azt álmodtam, hogy Orbán Viktor az orvosok fizetését ötszörösére emelte, de minden maradt a régiben, illetve francokat. A főorvos asszony baromfi virsli helyett bécsi virslit vásárolt. Na ennél a pillanatnál löktek meg, hogy éppen most szólítottak. Beléptem és egy nagyot lélegeztem a légkondicionált, kellemes levegőből. Ez igen! Gondolom uniós keretből, mert költségvetésből biztos nem. Ugyanis, ha lenne költségvetési pénz, akkor lenne papír a vécében, de nincs. A dolgát végezze el mindenki otthon.

A szokatlanul terebélyes főorvos asszony, egy szokatlanul terebélyes forgószékben terpeszkedett. Kell ide a klíma, mert 8 cm vastag háj roppant jó hőszigetelő. Felhevül és a végén még megüti a guta, aztán a kollegák kezelgethetnék a kebelbelit. Megkérdezte van-e panaszom. Hajaj, de mennyi. Például, hogy már majd 3 órája várok. — Ja, hogy egészségügyi? Nincs. Mellkasi fájdalma? Nincs. Ide az van írva, hogy… Engem nem érdekel, mi van oda írva, NINCS. Mit szed? Azt, ami oda van írva.  Nem változott? Nem. - Ezt követve egy kicsit adminisztrált a főorvos asszony (tényleg, mitől lett főorvos? Lehet, hogy az érdemeket súlyra mérik?) Végül elém tolt egy papírt, hogy az az enyém. Aztán egy másikat, hogy írjam alá. Nem baj, ha előbb elolvasom? Nyugodtan. Azt írtam alá, hogy a kezelésemért a kórház 1532 forintot kap az államtól. Röhögnöm kell, ha a benzint is beszámítom, nekem háromszor ennyibe került. Sebaj. 2011 augusztus még messze van, és az is lehet, hogy addigra még papír is lesz a vécében. Már, ha merünk nagyot gondolni. 

Tévedsz, nem ez volt a főorvos asszony.   

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

The Lancet Infectious Disease által publikált tanulmányban Walsh és munkatársai 2003 és 2009 között több gyógyszerre is rezisztens entero-bakteriális fertőzéseket vizsgáltak, beleértve E-koli és szalmonella fertőzéseket is Indiában, Pakisztánban és az Egyesült Királyságban, annak felderítésére, hogy milyen gyakoriak az NDM-l génnel rendelkező baktériumok. Sikerült azonosítaniuk 143 esetet Indiában és Pakisztánban, valamint egy meglepően magas 37 esetet az Egyesült Királyságban.

Az NDM-1 gén lényege, hogy egy olyan enzimet hoz létre, amely megvédi a baktériumokat a β-laktám antibiotikumokkal szemben, ahová a penicillin származékok is tartoznak. Ezeknek az antibiotikumoknak gyűrűs felépítésük van, ami megakadályozza a baktériumok osztódását. Az enzim feltöri ezt a gyűrűt, aminek következtében az antibiotikum hatástalanná válik. Más β-laktám antibiotikumra rezisztens baktériumnak hasonló módon működő génjeik vannak.

Ezeket a fertőzéseket általában karbapenemekkel gyógyítják, ami a legvégső védekezés, mivel a legszélesebb spektrummal rendelkezik és általában akkor vetik be, amikor már semmi más nem használ, ugyanis ezzel szemben mutatkozik a legkisebb baktériumrezisztencia. Ami a kutatókat aggasztja, hogy az NDM-1 a karbapenemekre is rezisztens és a különböző baktériumfajták az NDM-1 gént egymásnak átadhatják.

Hasonló enzimeket egyéb baktériumok is termelnek, de az Egyesült Királyságban csak kevés karbapenemekre rezisztens esettel találkoztak, és ezek a rezisztenciát nem tudják átadni másoknak. Azonban karbapenemekre rezisztens gének mindenütt terjednek. 2009-ben egy svéd nőt Indiában megfertőztek egy karbapenemre rezisztens betegséggel, aminek hallatán még a múlt év elején az Egyesült Királyság Egészségvédelmi ügynöksége (HPA) kiadott egy nemzeti riasztást. Ebben a HPA figyelmeztetett egy olyan lassan felépülő nemzetközi baktérium akkumulációra, melyek rendelkeznek ezzel a rezisztenciát biztosító génnel, ami Indiában egyre jobban terjed. Ennek  bizonyítéka, hogy a korábban igen ritka esettel találkozás, mára a fertőzések 3 százalékát teszi ki.

Walsh azt mondta a Guardian-nek, hogy megdöbbentő jelenséggel állunk szemben. A nemzetközi utazások miatt az NDM-1 gén oda utazik, ahová csak akar. Ebből következik, hogy NDM-1 génnel rendelkező baktérium okozta betegségből könnyen  világjárvány keletkezhet.

Csak nehogy úgy járjunk, mint a H1N1 vírussal, amiből nem lett világjárvány, de a gyógyszergyárak sok millió vakcinát adtak el 1600 forintért.

………………………………………………………………………………………………

Pszichoterápiára jelentkező házaspárok legnagyobb részénél a férfi nem szívesen veszi ki részét. Általában az első találkozásnál a férjek láthatóan mérgesek, vagy látványosan megadják magukat. Aztán kiderül, hogy a terápia feldühíti őket. A nők nyilatkozata szerint, azt hitték, hogy a férjek nem képesek részt venni, most viszont látszik, hogy nem is akarnak. Aztán szép lassan beindul a terápia és kiderül, hogy a férjeknek fogalmuk sincs, hogy mit vár tőlük a feleségük és a terapeuta. Ennek részben oka, hogy a házaspárok elvárásai különbözőek. A férfiakat nem érdekli, és így nem is olvasnak párkapcsolattal foglalkozó cikkeket, könyveket. Amikor a férj negatívan áll hozzá a párkapcsolat javításához, a pszicho terapeuta gyorsan ráakasztja a jelzőt: makacs, ellenálló, narcisztikus - vagy a legrosszabbat - patriarkális. Végkövetkeztetés, a férj nem elégségesen fejezi ki szeretetét. Pedig az ok, amiért a férfi nem beszél érzelmeiről, nagyon egyszerű - hormonális. Érzelem kinyilvánítás a férfinél nemi izgalommal jár, ami kielégületlenség miatt stresszt von maga után. Ellentétben a nőkkel, az érzelem kinyilvánítás nem jár megjutalmazó oxitocinnal, ami megnyugtatná őket. A nőknek viszont

biztonságérzetet és bizalmat ad, miközben érzelemmel átitatva kapcsolatukról beszélnek. Úgy tűnik, hogy a tesztoszteron, amit a férfi stresszhelyzetben kiválaszt, semlegesíti az oxitocin hatását, ellentétben az ösztrogénnal, ami felfokozza. A férfi számára az érzelmi síkon folyó beszéd meghallgatása, pláne párbeszéd folytatása több negatívummal és kevesebb pozitívummal jár. Ez az egyszerű oka annak, hogy a férfiak nem „érzelgősek”, bár ragaszkodásuk a párjukhoz semmivel se marad el a nőkétől.

Most jött el az ideje, hogy átvegyem a szót  Steven Stosnytól. A legfontosabb annak figyelembevétele, hogy Magyarországon nem szokás terapeutákhoz rohangálni, ezért aztán egy amerikai terapeutát nem feltétlen veszünk komolyan. Pedig vehetnénk. Tehát aki eddig figyelmesen olvasott, azt most nyugodtan felkiálthat, a nő és férfi szeretet kinyilvánítása nem egyforma. A férfiak nem úgy szeretnek mint a nők. De csak lassan a testtel! Összehasonlításoknál átlagokról beszélünk. Például a férfiak átlagosan magasabbak, mint a nők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne olyan férfi, akinél jó néhány nő magasabb. Ugyanez a helyzet fennáll a szeretet kinyilvánításnál is. Van nő, aki nem igényli a folyamatos megnyilvánulásokat, és  van férfi, akit nem zavar a folyamatos megnyilvánulás. Az alkalmanként előforduló probléma abból adódik, amikor a párok ezt a szempontot nem veszik figyelembe (persze, hogy nem, hiszen nem is tudtak róla) és szeretet kinyilvánulási igényük jelentősen eltér egymástól.

A legtöbb férfi úgy gondolja, ha megfelelően gondoskodik a feleségéről, odafigyel rá (még a gondolatát is ellesi), akkor az felér egy folyamatos hitvallással. A legtöbb nő viszont újra és újra meg akar győződni arról, hogy viszonyuk változatlan. Az én személyes példálózásom úgy szól, ha megváltom a jegyem Nyíregyházára, majd felülök a vonatra és a kalauz lekezeli a jegyem, az én megítélésem szerint minden rendben van. Ha a kalauz  negyedóránként újra és újra megnézi a jegyem, hogy érvényes-e, az nem csak felesleges, de egy idő után már idegesítő is. Ezzel sajnos kevés nő fog egyet érteni. Ők a jegyet 10 percenként akarják látni .

De legyünk egy kicsit tudományosak! Csoportokban élő állatoknál a hímek főfeladata a csoport védelme külső ellenségekkel szemben. Ez a szabály akkor érvényes, ha a csoportnak vannak ragadozó ellenségei vagy versenytárs az élelem megkaparintásánál. Az olyan állatcsoportoknál, amelyeknek nincs ragadozójuk,  vagy élelemért versengő konkurencia, mint például az elefántoknál vagy a krokodiloknál, a szervezet matriarchális, ahol vagy nincsenek hímek, vagy csak spermaszolgáltatás a szerepük.

A hím fiziológia kellően kifejlődött a csoport védelmére: erősebb izomzat, az izomzat jobb vérfellátása, nagyobb tépőfogak és  karmok, gyorsabb reflexek, nagyobb állóképesség, és nagyobb amigdala - az agyterület, ami beindítja a döntés folyamatát a menekülés vagy harcolás kiválasztására. Vészhelyzetben a hím első reakciója a menekülés, ami csak akkor vált át harcra, ha a menekülés kilátástalan. (Ez az oka annak, hogy konfliktus helyzetben a férj a feleségével iparkodik  visszavonulni.). A múltban nem is volt valós igény a férfi érzelgőségére. A korábbi generációk egyértelműen elfogadták, hogy a nőnek és a férfinak eltérő természete van, és teljes mélységében sose értik meg egymást. A biztonságnyújtástól független érzelemtől fűtött beszélgetés szükségessége nem merült fel, amíg a többgenerációs családok léteztek. Azonban a XX. század derekán megjelentek a két szülőből és gyermekekből álló családok elszigetelve a bővebb értelemben vett családtól. Míg korábban a nők érzelmi biztonságukat más, női családtagoktól kapták, a leszűkült családban erre nem volt mód. A feleségek tehát a férjük felé fordultak elvárva azt, hogy összetartozásukat újra és újra megerősítse, amit a férfi értetlenül fogad.

A férfi nem szeret másképp, és nem kevésbé, csak megnyilvánulása hagyományos maradt. A nő az, aki változtatni szeretne a régi „szokásokon”. Szerény véleményem szerint, nekünk - férfiaknak - kell alkalmazkodnunk az új igényekhez.

love-love-love-love-love-love-lovde-love-love-love-love-love-love-love

A napjainkban elfogadott nézet, hogy a jégkorszakok végét a Föld keringésének változásai indítják be, amit aztán a CO2 pozitív visszacsatolása felerősít.

Legalább három nagyon pontos jégdugó mérés bizonyítja, hogy a CO2 koncentráció körülbelül 800 évvel azt követően kezd emelkedni, hogy az Antarktisz hőmérséklete „melegedni” kezd, ami a 100.000 évente megismétlődő jégkorszak végét jelenti. Azt jelentené ez, hogy a CO2 nem okoz globális felmelegedést? A válasz egyértelműen NEM.

A helyzet az, hogy a felmelegedésnek körülbelül 5000 évre van szüksége. A CO2 lemaradása mindössze 800 év. Ez a lemaradás mindössze azt jelenti, hogy a CO2 az 5000 éves melegedés első 800 évéért nem felelős. A következő 4200 év melegedéséért  viszont kifejezetten a széndioxid koncentrációnak tudható be.

Ezek szerint nem lehet meglepő, hogy a CO2-ön kívül egyéb tényezők is kihatnak  földünk klímájára. Konkrétan a napsugárzás ereje, ami a Föld Napkörüli keringésének a megváltozásából ered. Egészen pontosan a Föld napkörüli pályájának van három geometriai eleme, melyek mindegyike ciklikusan változik. Ezek:

1) A Föld napkörüli (ellipszis) pályájának excentricitása, ami  nulla és 0,07 érték között változik. Az excentricitás következménye, hogy a Nap és a Föld közti távolság két szélső érték (január 3. és július 4.) között, cca. 100.000 éves ciklusban változik. Jelenleg, a két szélső érték közti különbség 5.000.000 km. A január 3-án és július 4-én mért két insoláció (az egységnyi területre eső napsugár mennyiség) közti különbség jelenleg, 6%, amit 0, 017 excentricitás eredményez. A legnagyobb excentricitáskor (0,07) a két szélső értékhez tartozó insoláció közti különbség ekkor 25% körül lehet.

2) A Föld forgástengelyének dőlésszöge. Jelenleg ez a szög köztudottan 23,5 °, de ez 40. 000 éves ciklusidővel 22,1° és 24,5° között változik. Az évszakok változása ettől a dőlésszögtől függ. A mainál egy fokkal nagyobb dőlés az évszakokat szélsőségesebbé teszi, azaz melegebb nyarak, hidegebb telek lesznek.

3) Precesszió, vagyis a forgástengely merőleges kitérése, azaz a tavaszpont eltolódása, ami 20.000 éves ciklusidővel bír. Következménye, hogy míg az északi féltekén az évszakok közti különbség növekszik, addig a déli féltekén ez csökken és fordítva. Jelenleg az északi féltekén majdnem maximális az évszakok közti különbség.

Az összes rendelkezésünkre álló adatok alapján (nem  csak a jégdugóké) az események a következők szerint zajlanak: A napsugárzás növekvő intenzitására az Antarktisz és a környező óceán melegedni kezd. Ezzel a folyamattal együtt a CO2 koncentráció is emelkedni kezd. A CO2 hő csapda tulajdonsága tovább melegíti a Földet, ami további CO2 kibocsátással jár. A CO2 tehát egy pozitív visszacsatolást végez a jégkorszak alatt.  Röviden, a CO2 nem indítja be a melegedést, de ha egyszer a melegedés beindul, felerősíti azt. Modell becslések szerint a jégkorszakok utáni felmelegedésnek körülbelül fele köszönhető a CO2-nek.

Mindent összegezve, a hőmérséklet emelkedéstől lemaradó CO2 koncentráció semmit nem mond a globális felmelegedésről. Viszont érdekes tippel szolgálhat arra, hogy a jégkorszak végén miért emelkedik a CO2 koncentráció. A 800 év az az idő, amire szükség van, hogy a természetes áramlatok „kiöblítsék” a tengermélyét. Vagyis a jégkorszakok alatt a CO2 az óceánok mélyén húzódhat meg, ahonnan a klíma melegedésének következményeként kiszabadul.

Most jön a horror. Az utolsó 5 jégkorszakok közötti meleg időszakok alatt a CO2 koncentráció sose nőtt 300 ppm fölé. Most viszont az emberi tevékenység következtében a CO2 koncentráció már átlépte a 395 ppm-et, amire - mint írtam - az elmúlt fél millió év alatt nem  volt példa. A rendszer tehát megfutott, (lásd az alábbi grafikont) aminek a következményeit csak most kezdtük el megtapasztalni.

CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2-CO2   

 Mielőtt azonban átböngésznénk a legfrissebb adatokat, nem árt ha az elmúlt téllel kapcsolatban felelevenítenénk néhány, releváns dolgot. A 2009/2010 telére Európában és Az USA keleti partjainál élők közül sokan úgy fognak emlékezni, hogy szokatlanul hideg  volt, nagyon sok hóval. (Nekem például 20 év óta először fagyott le a fügém) A hosszúideig fennálló makacs hideg sok emberben felvetette a kérdést, valóban van globális felmelegedés?

A globális felmelegedés megkérdőjelezése egy lokális hideghullám miatt, természetesen nem veszi figyelembe a különbséget klíma és időjárás között. Mint egyedek természetesen csak az időjárást érzékeljük. A pillanatnyi helyi időjárás azonban alig hat ki a globális klímára. Ez nyilvánvalóvá válik, ha az elmúlt 12 hónap középhőmérsékletét vesszük figyelembe, a teljes Földre kivetítve. A Goddard Institute for Space Studies (GISS) adatai szerint a 130 éve kezdett adatgyűjtés óta ez a periódus volt a legmelegebb. Ami pedig a sarki jeget illeti, a tél legnagyobb részében az Északi-sark környékén a hőmérséklet jóval meghaladta az átlagot.  

A fenti ábrán a 2010 januárjának első felében tapasztalt hőmérsékleti eltérések (anomáliák) láthatók, 1000 hPa légnyomás mellett, az 1968-1996 időszakhoz viszonyítva. A sarkkörüli szokatlan meleg, és az észak európai és észak amerikai szokatlan hideg világosan kitűnik.

A Grönlandon élő emberek tapasztalatai szerint a jegesedés November közepén indul be. Egy kutató csoport a mérőműszereiket 2009. November elején telepítette, de csalódniuk kellett, mert a jegesedés elmaradt. A hőmérséklet majd minden nap 10 fokkal volt melegebb, mint az átlag. Még januárban is előfordult, hogy az egymásra következő napokon a hőmérő nem süllyedt 0 °C alá, miközben jelentős esőzések voltak. Februárban egy viszonylag vékony jégréteg alakult ki, ami május közepére teljesen elolvadt.

Még a klímakutatókat is megleptek, hogy Grönland nyugati partjainál melegebb volt, mint közép Európában. A jelek arra mutatnak, hogy ez a viszonylag meleg sarki hőmérséklet és ezzel egy időben a szokatlan hideg Észak és Közép Európában, valamint Észak Amerika nyugati partvidékén a jövőben gyakran fog bekövetkezni. A megszokott széljárások megváltoztak, ezért elképzelhető, hogy a sarki jég folyamatos csökkenése ellenére az északi féltekén, a téli szezon alatt, kisebb területeken szélsőséges hideget fognak tapasztalni az ott lakók, annak ellenére, hogy az átlaghőmérséklet tovább fog emelkedni. Miközben a sarki hideg levegő eltávozása a sarkvidék hőmérsékletének az emelkedésével jár.

De térjünk vissza a sarki jéghez! A viszonylag magas hőmérséklet miatt, az Északi-sark körüli jégtakaró a sokévi átlagnál lényegesen kisebb volt az utóbbi telek folyamán. Ez év márciusában a hőmérséklet néhány hétre hirtelen leesett, különösen a Barents és Beaufort tengerek felett. Emiatt egy vékony jégréteg keletkezett az említett területeken, ami a jégtakaró méretét hirtelen megnövelte. Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a sarki-jég tömegének a mérése értékelhetőbb adatot adna. A jégmezők számbavételekor a jelen eszközök nem tudnak különbséget tenni a különböző jégvastagságok között. Ebből természetesen az következik, hogy a jégolvadással kapcsolatos eredmények némileg félrevezetők. Szerencsére ez a jövőben meg fog változni a néhány hete fellőtt „Ceyosat 2″ műhold műszerezettségének köszönhetően.  Addig is a jégtakaró mérésénél csak a kiterjedésre hagyatkozhatunk.  

A fenti grafikonról az Északi-sark jégtakarójának terjedelme olvasható le 2010 áprilisától, összehasonlítva a 2007 és 2009 évi adatokkal. A kék vonal az 1979-2000 közötti átlagértéket jelzi. Az árnyékolt rész a ±2% standard deviáció (tapasztalati szórás).  (Megfigyelhető, hogy a 2010-es kitűzés elkezdett közelíteni a 2007-es kitűzéshez.) A kitűzést 10 naponként frissíteni fogom. Következő alkalommal Szeptember 10.-én. Az utolsó 20 nap alatt a 2010-es görbe párhuzamosan halad a 2007-es görbével. Jelenleg a múlt évben keletkezett jég már elolvadt, most öregebb jég olvadása van folyamatban. Azonban kb. Szeptember 20. körül megáll az olvadás.

A jégréteg vékonysága miatt nem volt meglepő, hogy a tavasz beálltával a jégtakaró mérete rohamosan csökkent. Ez okozta minden idők legkisebb júniusi értékét. A vékony jégréteg gyors olvadása után, a jégtakaró méretcsökkenése jelentősen lelassult, de a jégtakaró mérete még így is jóval a két évtizedes átlag alatt maradt. Pillanatnyilag a jéggel borított terület egészen kismértékben nagyobb, mint a 2007-es rekordévben volt. Ez azonban a jövőre nézve nem ad alapot semmilyen komolyabb előrejelzésre. Ennek az oka igen egyszerű. Az utóbbi időben az Északi-sark körüli jégtakaró megvékonyodott a korábbi évtizedekhez mérten. Ez a viszonylag vékony jég az időjárás változásokra érzékeny, és gyorsan reagál rá. Például 2007-ben egy viszonylag stabil magas légköri nyomás alakult ki a Beaufort tenger felett Észak-Amerika irányába, ami gyors olvadást eredményezett. Ha az előttünk álló hetek alatt hasonlóan magas légköri nyomás alakul ki, akkor ez az év megjavíthatja  2007-es év rekordját. Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag mást nem lehet tenni, mint meg kell várni az idei Szeptembert.              

Jonathan Weiner Nagy Britannia legismertebb tudományos ismeretterjesztő írója, aki könyveivel számtalan brit és amerikai díjat nyert. Jelen könyve Cambridge egyik leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb mikrobiológusával, Aubrey David Nicholas Jasper de Grey-jel folytatott, több részes interjújára épül. Az alábbiakban összefoglalom az író által interpretáltakat.

A kőkorszakban az emberi csecsemők legnagyobb része meghalt még mielőtt egy éves lehetett volna. Az emberek átlagos életkora minden valószínűség szerint alig lépte túl a 20 évet. Az értékelhető leletek ritkák, az archeológusok ma is vitáznak a témán. Általában az emberi élettartammal kapcsolatban kevés dologban egyeznek meg. A Római Birodalom fénykorában az i.u. első évszázad folyamán a birodalmon belül az átlagos élettartam 25-30 év között lehetett. A második évezred első századában, amikor a világ első egyetemeit létrehozták Bolognában, Oxfordban, Cambridge-ben, a várható élettartam 30 év körül volt. A Reneszánsz alatt ez felment 33 évre. A rákövetkező évszázadok alatt az átlagos életkor apró léptekkel feljebb és feljebb  csúszott. Mire elérkeztünk 1900-hoz a világ legfejlettebb országaiban: Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban az átlagos életkor 47 év lett. A XX. század végén született gyermekek átlagosan 76 évet fognak élni. A XX. század alatt a várható élettartam olyan gyors léptékben nőtt, hogy azt a statisztikusokon kívül az emberek is érzékelték, hiszen az emberiség majdnem 30 évet kapott ajándékban. És a növekedés nem állt le. Miközben a testünk nem változott, nem is  változhatott, mert az evolúció 1-2 generáció alatt nem érzékelhető. Arról van csupán szó, hogy életkörülményeink kedvezőbbek lettek. A mezei egér a vadonban körülbelül egy évet él. Laboratóriumban elél 3 évet is. Mi is megháromszoroztuk az élettartamunkat a vadonban élő őseinkhez  viszonyítva, pusztán életkörülményeink megjavításával.

Tisztázzuk a fogalmakat, a várható élettartam egy adott évben született csecsemők átlagosan várható élethossza. A maximális élettartam alatt azt értjük, amit egy adott fajhoz tartozó bármely egyed elérhet. A nagy fejlődés a „várható élettartamban” történt, mivel a korai gyermekkor tömeges elhalálozását sikerült megakadályozni, de az élet későbbi szakaszában is történtek drámai változások az egészségügy jelentős javulása folytán. A múltban - persze - mindig voltak egyedek, akik kedvező körülményeik folytán (vagyon, hatalom, szerencse és kitűnő gének) megélték a boldog öregkort. Például az archeológusok szerint II. Ramszesz jóval 90 felett halt meg. Most viszont az életünk olyan kényelmessé  vált, hogy legtöbbünk megéli a 80 évet, sőt annál is többet. Jelenleg a világcsúcsot a 122 év és 4 hónappal a francia Jeanne Calment tartja.

Húsz évvel ezelőtt a biológusok még parlagon hagyták a témát. Időközben viszont jelentős „kereslet” mutatkozott, nem csoda tehát, hogy a hosszú élet titkát egyre többen kutatják, bár az emberi élet meghosszabbításával kapcsolatos erőfeszítések a görögök, babilóniaiak, az egyiptomi piramisépítők és piramisrablók, a kínai Taoisták óta nem vezetett semmihez. Napjainkban viszont a hosszú élettel foglalkozó tudomány - főnix madárként - újraéledt halottaiból. Egyre több biológus vitatkozik nemzetközi értekezleteken. A szakterület specialistái gerontológusnak nevezik magukat.

A helyzet az, hogy az életünk végével kapcsolatos problémák leginkább akkor jönnek elő és akkor válnak láthatókká, amikor megöregszünk, viszont a gerontológusok a teljes életciklust akarják megismerni. Tudni szeretnék, hogy testünk miért változik fiatalból öreggé, egyáltalában miért öregszünk meg, miért vagyunk mulandók? A hosszú élet titka egy mélyről jövő probléma, mert a használható ismeretekhez először meg kell válaszolni kérdéseket: Mitől vagyunk halandók? Miért halunk meg? Évről évre miért vagyunk egyre „törékenyebbek”? Mikor kezdődik a hanyatlás - negyvennél? Harmincnál? A megtermékenyítésnél? És hol kezdődik el - a szöveteket alkotó sejteknél? A belsőszervek egymásközti kapcsolatának romlásakor? Mi az ami öregszik? Ezek a biológia legkeményebb diói. Még az öntudat megfejtésénél is keményebbek. Ahogy a gerontológusok kezdik megközelíteni a halandóság okait, egyre izgatottabbak lesznek. Az igaz, hogy végül mindenki eltávozik az élők sorából, ami legfeljebb 120 évet jelent, amiben a gerontológusok többsége egyetért. Azonban abban reménykednek, hogy segítségükkel ténylegesen egyre többen érjük el ezt a kort. Viszont úgy gondolják, hogy akár az átlagos élettartam, akár a maximális élettartam jelenlegi határain túllépni csak valamifajta tudományos „áttörés” segítségével lehetne. Az emberi maximális élettartam jelentős megnöveléséhez meg kellene tudni tulajdonképpen mi is az öregedés? Erre azonban úgy vélik, hamarosan nem fogják megtalálni a választ. Ezzel szemben Aubrey de Grey úgy gondolja, hogy határ a csillagos ég. Szerinte a maximális élettartamot meg lehet duplázni, triplázni, újra és újra. A gerontológusok természetesen erre csak a fejüket csóválják. Viszont a gerontológia pillanatnyilag annyira szerteágazó, hogy alig találni két gerontológust, akik egyetértenének egymással. Általánosan elfogadott nézet pedig nincs. Még abban se tudnak megegyezni, hogyan mérjék az öregedést, vagy egyáltalán mit értsenek öregedés alatt. Vitatkoznak a hosszúélet, egészség, várható élettartam, maximális élettartam definícióval kapcsolatban. Mindeközben pedig Aubrey a legbuzgóbb vitatkozó.

Aubrey David Nicholas Jasper de Grey Londonban született. Édesanyja egy cseh artista volt, aki rendszerint Chelsee-ben lépett fel. Aubrey apját sose látta, Cambidge-ben tanult, 6 láb magas, vékony testalkatú bár nem veti meg a sört. Amikor feláll, szakállának vége az asztalt söpri, ha leül, szakálla beborítja az ölét. Bevallja, hogy különleges megjelenéséből sok haszna van, Matuzsálemnek nézik. Téziseit vehemensen védi, vitája közben szakálla az egyik fegyvere. Minden erejével harcol a halandóság misztériuma ellen, állítva, hamarosan 500 évig is élhetünk. Szerinte az öregedés egyszerű egészségügyi probléma. Meg  van róla győződve, hogy az öregedés elleni harc csupán egy technikai probléma, ami könnyen legyőzhető, legalább is elméletileg. De Grey úgy gondolja, hogy testünk egy molekuláris gépezet, ami működés közben hibázhat, vagy mérgező anyagokat bocsáthat ki magába, amitől nem tud megszabadulni. Az esetenkénti hiba apró. A mérgező anyag mennyisége kicsiny. Szerencsés esetben kiderülhet, hogy az öregedés legyőzése semmi más, mint megtalálni a tisztogatás módját. A testünk olyan, mint egy ház vagy egy gépkocsi. Mi a teendőnk? Javítgatás és tisztántartás. Ha vigyázunk a testünkre, akkor egészségesek maradunk évről-évre a beláthatatlan jövőig, mindaddig, amíg el nem vétjük lépésünket és egy teherautó alá nem futunk. Pusztán az éveink múltával nem fogunk meghalni. Vagyis egyforma eséllyel halhatunk meg 20, 120 vagy 220 éves korunkban. Megalkothatjuk azt a fajta emberi testet, amelyik alig fog öregedni.

Első nekifutásra ez eléggé hihetetlenül hangzik, de ha jól meggondoljuk Aubrey javaslata, hogy  mit tegyünk a testünkkel, végeredményben nem más, mint amit a civilizáció tett a közegészséggel. A történelem folyamán az ember várható élettartama rendkívül alacsony volt, mert közvetlenül a születés után nagyon sok csecsemő vesztette életét édesanyjával együtt. A lakhatás, fűtés, mezőgazdálkodás, közegészség, csatornázás, tisztaság terén elért javulások, majd a XX. század folyamán az antibiotikumok felfedezése a várható élettartamot közel megháromszorozta. Félezer évvel ezelőtt köztisztaságról beszélni se lehetett. Aubrey azt javasolja, hogy tanuljuk meg testünk tisztántartását úgy, ahogy azt ma a közterületekkel tesszük [ahá, csak a magyar viszonyokat nem ismeri. ] Különben briliáns ötletekkel állt elő az általa „az elhanyagolható öregedés megvalósításának stratégiájának” (angol rövidítésben: SENS) elnevezett elmélettel kapcsolatban. Manifesztumát publikálta. A New-Yorki Tudományos akadémián 2002-ben előadást tartott róla. Kiadványainak vannak társszerzői, akik az akadémiai életben kiváló helyeket foglalnak el. Aubrey elképesztően termékeny. Olyan gyorsan ír, amilyen gyorsan beszél. Éjjel-nappal publikál és a tanulmányainak a diszciplína leghíresebb kutatói a társszerzői. Semmi kétség, Aubrey egy tehetséges amatőr és provókatőr egy személyben. Számtalan argumentumot gyűjtött össze arra vonatkozólag, hogy Watson és Crick felfedezése után egy fél évszázaddal az öregedés legyőzése minimum egy jó célkitűzés. Viszont a gerontológiában majdnem mindenkivel kikezdett, mégis a gerontológusok nagy része foglalkozik vele, majdnem teológusi vitát folytatva tudományos alapon. Tény az, hogy a diszciplína 28 élenjáró kutatója aláírt egy nyilatkozatot, ami hatásában Aubrey de Grey kiközösítésével ér fel. A nyilatkozatban világosan utalnak rá, hogy „az öregedéssel kapcsolatos kutatás egy tudományos ág, amelynek éppen hogy sikerült kimászni a sarlatánság megbélyegzéséből”. Szégyenletes dolog, hogy szakfolyóiratok és tudományos szimpóziumok helyet adnak az „örökkévalóság üres fantáziájának”.

Az élet meghosszabbítása néhány évvel, esetleg egy-két évtizeddel, elfogadható vélemény, de Aubrey de Grey a SENS-ről firkál, és 500 évről, az öregedés kigyógyításáról beszél. Jan Vijg gerontológus szerint csak néhányan nem írták alá a nyilatkozatot. Az egyik ilyen távolmaradó Judith Campisi volt. Vijg és Campisi neves gerontológusok, akik elsősorban a rákkal foglalkoznak. Ők úgy gondolják, hogy az öregedés megállítása éppen annyira valószínű, mint a rák, a cukorbetegség, az érelmeszesedés, az Alzheimer kór végleges meggyógyítása, amelyek általában idős korban támadnak. Ha lehetséges hadat üzenni a ráknak, akkor hadat lehet üzenni az öregedésnek is.

Amikor Campisivel beszélgettem a gerontológia ellentmondásosságáról, meg kellett adnom magam. Lehet, hogy egyáltalán nem kellene gerontológiáról írnom? A téma zavartba ejtő. Erre azt válaszolta, hogy „a problémát még nem oldották meg, tehát olyan problémáról írsz, ami megoldatlan. Ha olyasmiről akarsz írni, amit már megoldottak, akkor írj a himlőről. Ha viszont arról akarsz értekezni, hogy egy szakterületet hogyan zavartak össze az emberi vágyak és a sok ezer éves melléfogások, ami aztán a végén kinőtte magát, akkor erről kell írnod, mert az kétségtelen, hogy a hosszúélet a tudomány legősibb problémája, ami mostanra beérett. Ha pedig a gerontológia elérkezik ahhoz a fejlettségi fokra, ahol ma a rákkutatás tart, akkor meg fogja változtatni az emberi történelmet.”

Végül Aubrey de Grey meg akarta értetni velem, milyen nehéz helyzetben van. Kollegái félnek tőle, a társadalmat felidegesítette. A politikusok pedig rettegnek attól, hogy az állampolgárok, úgy ahogy vannak, évtizedekkel tovább élhetnek. Való igaz az átlagos élettartam 500 évre szóló meghosszabbítása csak első olvasatra tűnik kívánatosnak.

OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO

A híres asztrofizikus félti az emberiséget, mert veszélyben van a jövője, ugyanis, ha fenn akar maradni, akkor ki kell mennie a világűrbe. Az interjúban felsorolta azokat a veszélyeket, amikkel az emberiségnek szembe kell néznie: háború, erőforrások kimerülése, túlnépesedés [a pasi egyszerűen zseniális]. A következő 100 év alatt nehéz lesz elkerülni valami katasztrófát. „Egyetlen túlélési esélyünk abban  van, ha szétszóródunk az űrben. Az elmúlt száz év alatt fantasztikus haladást értünk el, de ha ezt folytatni akarjuk a következő 100 év alatt is, akkor jövőnk a világűrben van. Ezért helyezem előnybe az űrutazást.” Néhány hónappal korábban Hawking professzor [2009 októberében nyugdíjba vonult] figyelmeztetett, hogy az űrkutatás nem teljesen veszélytelen. A Discovery Channelen futó sorozatában figyelmeztetett, hogy más élőlények az űrben nem feltétlenül barátságosak. De amig a saját galaxisunkban mi maradunk az egyedüli intelligens lények, és elkerüljük az önpusztítást, biztonságban leszünk. [Hatalmas szavak, óriási blöffökkel! A mi galaxisunk a "tejút" (http://www.5min.com/Video/What-is-the-Milky-Way-38356434http://www.5min.com/Video/What-is-the-Milky-Way-38356434) átmérője 100.000 fényév. Ezen belül mi maradunk az egyedüli intelligens lények? Röhögnöm kell! Ha feltalálják a közel fénysebességgel közlekedő űrhajót, akkor is 100.000 év amíg átérünk a másik végére. A Tejútban minimum 200.000.000 csillag, vagyis Nap van. A bolygók száma ennek tízszerese. És ennek mind mi vagyunk at úrai. És a nép nyeli, mint kacsa a nokedlit. Hawking pedig gyüjti a milliókat.

„Az emberiség számára óriási veszélyeket látok. Ilyen  volt például a Kubai válság 1963-ban [valójában 1962-ben volt, de mindenre ő se emlékezhet]. Az ilyen események gyakorisága valószínűleg fokozódni fog. Azonban én optimista vagyok. Ha a következő 200 év alatt el tudjuk kerülni a katasztrófát, akkor a fajtánk biztonságban lesz, mivel szétterülünk az űrben.” Erre az állításra Katherine Freese a Michigani Egyetemről csendben megjegyezte. A legközelebbi állócsillag a Proxima Centauri 4,2 fényév távolságra van. A jelenlegi űrhajóinkkal 50.000 év alatt érnénk oda.

Eddig a The Telegraph cikke, most pedig néhány hozzászólás: 1) Nem tudok elképzelni annál undorítóbbat, mint a „szabadság” széthordását a világmindenségbe. A legfontosabb, amit itt a Földönt tehetünk, hogy véget vetünk az Amerikai Egyesült Államoknak és az összes emberellenes tettének. 2) Mr. Hawking vagy szocializmus lesz vagy barbarizmus, választhat! 3) Őszintén, hogy a fajtánk maga mögött hagyja a Földet és a nyomorunkat széthordjuk másfelé, hányingert hoz rám. 4) Szóval „felfedezzük” mások bolygóját és „megtanítjuk” nekik hogyan legyenek szabadok és higgyenek Jézus Krisztusban. Kérdezz meg egy amerikai őslakós, mit jelentene „ember az űrben”! 5) Az elit hamarosan eltávozik oda, velünk pedig senki se fog törődni. Az emberiség túlélése nem vonatkozik mindenkire. 6) Lehet, hogy Hawking intelligens, de egyben nagy álmodozó is. Meghódítani a Világmindenséget? Sokkal könnyebb megszabadulni az USA-tól és elölről kezdeni mindent. 7) Én még ilyen idióta állítást életemben nem hallottam. Bánjunk úgy a Földdel, mint egy lerobbant gépkocsival, amit egyszerűen kidobunk? Bármikor szert tehetünk egy másik Földre, ahol elölről kezdhetjük az elszúrást? A tudósok néha tényleg kibaszott hülyék, és olyan arrogánsak, mint egy elkényeztetett gyerek. 8/ Szerintem a tudósok miatt halunk ki. Tudományosan felépített űrhajókban élni, tényleg szörnyű lenne.

Ezek után nekem már nincs is mit hozzáfűznöm. Csak elgondolkodom, hogy ezért a fantasztikus interjúért mennyit kaphatott Hawking, aki természetesen nem lúzer.

1917/18 telén dédapámnak hogy-hogy nem őzhúsra fájdult meg a foga. Gondolt egyet, befogatta két szép lovát a szán elé, magához vette kedvenc 303-asát (amit a magyar vadászok még ma is, talán hagyományból tri-o-tri-nek becéznek és már indult is volna, ha Julcsa asszony ki nem áll eléje: Hát kend, az unokáját nem viszi magával (mert ugye, az életre szóló belépési tilalom, csak Mihályra vonatkozott. Apám többet volt nagyszüleinél, mint saját apjánál)? Nem hát, válaszolta dédapám, nem gyereknek való az, egy ilyen vadászat veszélyt rejt magában. Noha veszélyt rejt, folytatta aggódó felesége, akkor kend miért megyen? Elég volt egyszer megözvegyülnöm. Jól van asszony, jól van, így dédapám, csak fogjad be a szádat, és egy intéssel beparancsolta apámat a szán belsejébe. Azt azért még hozzá kell tennem, hogy ez a féloldali tegezés-magázás nem az én fogalmazási hibámból származik. Akkoriban a feleség magázta az urát (és nem a férjét, hanem kifejezetten az urát), a férj pedig tegezte a feleségét, ahogy a cselédeit is. Szóval nem feministáknak való világ volt, mégis visszasírja apraja nagyja. 

Megindult tehát két lóval a szán, rajta dédapám, apám, na meg a kocsis. Irány a Máramarosi-havasok városszélig érő nyúlványa, ahol vadon terem a puskacső végére való őz, és ugye akkoriban nem volt se vadásztársaság, se pedig évente megújítandó vadászati engedély, igaz annyi egymást fejbelövő vadász se, mint napjainkban. A lovak már vagy öt órája poroszkáltak keresztül a havas tájon, de nem őzt, még őz nyomot se láttak. Hallottak viszont távoli farkas üvöltést. Ha üvölt a farkas, így morgott magában dédapám, akkor őzre bajosan bukkanunk. Menekül az, mint a félbolond, amerre lát. Hanem hát az egyik farkas üvöltésre másik válaszolt, arra meg egy harmadik. Erre aztán dédapám visszafordítatta a lovakat, ebből nem lesz őzhús, akárki meglássa. Csakhogy a farkas üvöltés egyre közelebbről hallatszott. Imre fiam csapj a lovak közé, parancsolta dédapám, sehogy sem tetszik ez nekem. Repült a szán, aminek hátsó fertályából apám bámult hátrafelé, mert farkast még sosem látott. 

Nem sokáig kellett várni mire az első vágtató farkas feltűnt úgy 400 méter távolságból. Hanem az első követte a második, meg a harmadik. Egy egész falka. Dédapám pontosan tudta, hogy nyolc-tíz perc és a falka utoléri. Azt is tudta, hogy bevett taktikájuk a lovak mellé kerülve oldalról támadni. Ha sikerül a lovakat megbokrosítani, nyert ügyük van. Elővett hát a szán mélyéről egy jókora kötelet, derekára kötötte, majd a kötél egyik végét a szán egyik, másik végét a másik korlátjához erősítette. Ne szépítsük a dolgot, alaposan kipányvázta magát, aztán csőre töltött és a robogó szánon állva várta, hogy a falka beérje őket.

Elől a vezérfarkas csörtetett, mögötte szép sorban az egész falka, összesen vagy húsz darab. Az ismétlő puska tárában nyolc töltény lapult, nyolc lehetőség, hogy lepuffantsa a vezért. Dédapám jó vadász volt, kitűnően célzott, de mozgó szánról, sebesen vágtázó állatra lőni nem túl sok sikerrel kecsegtető vállalkozás. Egy biztos, minél közelebb kell engedni őket, mert a távolság csökkenése fokozza a találat biztonságát.

Közben a lovak már hallották a falka üvöltését, és úgy vágtattak, mintha az életük függőt volna tőle, ami valószínűleg igaz is volt. Közben a falkavezér már csak 20 méterre volt, tizennyolc, tizenöt, már majdnem egyvonalban a szánnal, amikor eldördült az első lövés. Nem talált! Folytatódik a vágta. A farkasok olyan éhesek, hogy a lövés hangjára meg se rebbennek. Ekkor a falkavezér már majdnem a lovak faránál volt. Dédapám gyors egymásután három lövést adott le, majd egy negyediket. Már csak három golyó volt a tárban, de valami történt. A falkavezér sebessége csökkent, a sorban utána következő farkas kezdte utolérni. Ekkor szólalt meg az ismétlő hatodszor. A falkavezér felbukott, a többiek leálltak és összegyűltek körülötte. A szán több száz méter egérutat nyert. Dédapám kihasználva a lehetőséget újra töltötte a puskát. A nagy kérdés az volt folytatják-e a farkasok a hajszát, vagy sem.     

A kérdés eldöntéséhez nem kellett túl sokat várni. Egy darabig a vérző falkavezér körül acsarkodott a többi állat, de a vezér nem döglött meg, fekve is rávicsorított arra, aki túl közel merészkedett. A falka pedig, nem akarván elveszíteni a busásnak mutatkozó falatokat, újfent megindult dédapám szánja után. Vagyis folytatódott a hajsza, csak a lovak voltak fáradtabbak és persze a farkasok is.

Ez alkalommal azonban nem volt elől vágtató falkavezér, a farkasok rendezetlen tömegben támadtak, ami még nagyobb feladatot állított dédapám elé. Azaz mégse. Ugyanis a legnagyobb és így a leggyorsabb üldöző egyenesen a szán mögött rohant, nyilvánvalóan hátulról fel akart ugrani a szánra. Dédapám egészen közelre bevárta és néhány másodperccel a tényleges ugrás előtt, közvetlen közelről mellkason lőtte. A farkas azonnal elterült, a többiek pedig rávetették magukat. Aztán néhányszáz méterrel később, az üldözés megszűnését látva a lovaknak is lassúbb tempót diktáltak. Egy órával később poroszkálva értek be a városba.

Otthon aztán dédapám kérdezte a 8 éves apámat félt-e. Nem én, volt a válasz. Hát ne is félj, ameddig engem látsz. Csakhogy apám ennyivel nem érte be. Csak úgy vaktában el szerette volna sütni a puskát. Nem oda Buda, válaszolta dédapám, rúg ez a puska akkorát, hogy nagypapa korodig emlegetnéd, és ezzel a dolog le is volt zárva.

Már, mint dédapám szerint. Másnap alig tette ki lábát a házból, apám elővette a puskát meg egy töltényt. A töltény magját ütögetve meglazította azt, majd kihúzta a töltényhüvelyből, a puskapor egy jó részét kiöntötte, a magot meg visszanyomta a töltényhüvelybe. Apám meg lehetett elégedve magával, mert a töltényt berakta a zárba és a fegyvert elsütötte csak úgy a levegőbe. Nem rúg ez a puska, állapította meg, majd a puskát visszavitte a helyére.

Eltelt néhány nap, nem történt semmi, azon kívül, hogy a nagy kalandot dédapám naponta tízszer is elmesélte, gyakorlatilag fűnek és fának. Aztán elérkezett a fegyver karbantartás ideje is, amikor egy kettőre kiderült, hogy van valami a csőben. Ejnye, a nemjóját, mi lehet az, töprengett dédapám és belekezdett a „valami” kipiszkálásába. Csakhamar kiderült, hogy egy puskagolyó szorult a csőbe, mert a kevéske lőpornak nem volt annyi ereje, hogy kirepítse. Ez különben nem volt vicces dolog, mert ha észre nem veszi, és úgy használja a fegyvert, annak bizony szétdurrant volna a csöve, megsebesítve használóját.

Dédapámnak mindössze egy másodpercbe került, hogy pontosan átlássa a helyzetet. Maga elé parancsolta apámat és csak a jogrend érdekében feltette a kérdést, te nyúltál a puskához, de a választ meg se várva elcsattant az első pofon, amit a második, majd a harmadik követett. Ekkor azonban dédanyám merész elhatározással közéjük ugrott és rimánkodásra fordította a szót. Az isten szerelmére Jenő, megöli egyetlen unokánkat. Ebben a mondatban az „egyetlen” jelző nem felelt meg a valóságnak, hiszen akkorra apámnak már volt két húga, de elérte célját. Fiú unoka ugyanis valóban csak egy volt és Jenőnek csak ez számított. Így aztán apám élve maradt, de ezt a mondatot komolyan kell venni. Jászter Jenő ugyanis, hatalmas erejét nem volt képes mérsékelten használni, amiről még lesz szó.

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Az aprócska Izrael állam a becsült 240 nukleáris töltet birtokában uralni akarja az egész Közel Keletet. Ennek elérése és fenntartása érdekében az amerikaiakat rávette, hogy előbb Irakot, majd Afganisztánt, végül pedig Pakisztánt semmisítsék meg legalább is katonailag. Hátra van még a nagy falat, Irán. Látva a könyörtelen terjeszkedést, Irán iparkodik maga is szert tenni termonukleáris fegyverekre, amit természetesen nem vall be, de meggyőződésük, hogy Izrael hódító ambícióit másképp nem tudják megállítani. Izrael pedig hazugságokkal, óriási propaganda gépezetével megpróbálja elhitetni az amerikai vezetéssel, hogy Irán milyen hatalmas veszélyt jelent rájuk, és az egész emberiségre. Újra és újra ismételgetik, hogy Irán a zsidó állam megsemmisítésére törekszik, ami egyértelmű hazugság, de olyan hatásos hazugság, hogy a nyugati országok lakossága bevette a cocát. Az út tehát nyitva áll Irán megtámadása előtt. A kérdés, hogy a több éve tartó kardcsörtetés után lesz-e tényleges támadás?

Katonai szakértők szerint, ha a tényleges cél az iráni atomkísérletek végleges megsemmisítése, akkor ezt kizárólag az Irán katonai bázisaira, ipari létesítményeire, és nukleáris telepeire több száz termonukleáris töltet célbajuttatásával lehet elérni, ami után az iráni halottak száma 10 milliós nagyságrendet érne el. Ezen túlmenően a radioaktív por és pernye az egész világot megfertőzné olyan mértékben, ami mellett Csernobil csak gyerekjátéknak tűnne. A politikai, gazdasági és katonai következmények pedig nem kiszámíthatóak.  

Marad tehát a konvencionális lebombázás. Ezzel azonban az iráni atomfegyver fejlesztés nem állítható le, csak késleltethető. Az ország megszállása pedig egyszerűen lehetetlen. Irán lakossága 80 millió. Honvédelme 450.000 katonán nyugszik, ami valamivel kevesebb, mint az amerikai hadsereg létszáma, de az USA katonái szanaszét vannak szórva a világban. Irán 1.648.000 km²-ert kitevő területének nagy része magas hegyvidék által övezett sivatagos, sztyeppés felföld. Vagyis hasonló, mint Afganisztán, csak négyszer akkora. Afganisztánt a NATO + 150.000 örző-védőnek álcázott zsoldos képtelen ellenőrzés alatt tartani, pedig a táliboknak csak kézifegyverei vannak. Tehát a megszállás szóba se jöhet. Szóba jöhet az ország agyonbombázása, ami konvencionális fegyverekkel sehova se vezet. Illetve, dehogynem. Irán ellentámadásba lendül. Nézzük, miket tehet!  

Maga az agyonbombázás, mindenfajta iráni reakció nélkül azt jelenti, hogy a világ kőolaj kitermelésének 7 %-a kiesik a forgalomból. De Irán képes arra, hogy a globális olajexport 40 százalékát megakadályozza egyszerűen úgy, hogy néhány Iraktól, Szaúd-Arábiától, és a többi Arab emirátustól távozó tartályhajót Noor rakétákkal elsüllyeszt a Hormuzi-szorosban. A Noor rakétákat Irán gyártja, ami a kínai YJ-82 másolata. Ennek a hajókilövő rakétának 200 km a hatótávolsága (a Hormuzi-szoros legfeljebb 60 km széles), kétszeres hangsebességgel halad, néhány méterrel a tengerszín felett, és 98 %-os valószínűséggel ér célba. Irán hosszú, sziklás tengerpartja  kitűnő terep, hogy a tehergépkocsikra szerel kilövőállásokat elrejtsék. A tartályhajók kilövése garantált. Ez egymagában az egész világra kiható, megjósolhatatlan felfordulással járna, aminek legkevésbé Kína örülne.

Ezzel azonban Irán ütőkártyái nem merültek ki. Irán elláthatná az afganisztáni tálibokat föld-levegő rakétákkal, ami egy csapásra megszüntetné az amerikai légi dominanciát (így fejeződött be a Szovjet megszállás is, az afgánok kaptak légelhárító rakétákat az amerikaiaktól, és az orosz helikoptereknek egyszeriben annyi volt). Van azonban még Iránnak ballasztikus rakétája is, amivel közvetlenül meg tudná támadni az amerikai bázisokat, sőt magát Izraelt is.

Mindent összevetve, Iránt vagy megtámadják atomfegyverekkel, vagy elfogadják, hogy előbb vagy utóbb Iránnak is lesz atombombája. A konvencionális háború elképzelhetetlen. A baj csupán annyi, hogy a háborúk elindítói a racionális gondolkodástól olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől, hogy stílszerű legyek .   

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx   

1975. Augusztus. 8-án jelent meg Wally Broecker cikke a “Science” című folyóiratban “Are we on the brink of a pronounced global warming?” cím alatt, vagyis „Megkezdődött-e egy kifejezett globális felmelegedés?” És ezzel megszületett a “globális felmelegedés” fogalma. Tanulmányában Broecker helyesen jósolta meg, hogy „ha a jelenlegi hűvösödő klíma egy évtizeden belül átengedi helyét a széndioxid által gerjesztett kifejezett melegedésnek.” Valamint „a következő évszázad elején a széndioxid a Föld átlaghőmérsékletét az elmúlt 1000 évben tapasztalt legmelegebb időszak fölé fogja emelni. Broecker megjósolta, hogy a XX. század alatt a Föld átlaghőmérséklete 0,8 °C-t fog emelkedni a CO₂ miatt, és kifejtette aggodalmát a mezőgazdaságra és a tengerszintre gyakorolt hatásával kapcsolatban.    

A fenti grafikon bemutatja a globális hőmérsékletet 2010 Júniusáig a NASA GISS adatai alapján. A szürke vonal a 12 hónapok átlagát köti össze. A piros pontok az éves átlag értékek. A vastag vörös vonal a nem lineáris trendet jelzi. Broeckernek ezek az adatok természetesen nem álltak a rendelkezésére, még 1975-ig sem, mivel a korábbi adatokat csak a 70-es évek végén állították össze (Hansen et al. 1981), számításait csak a rendelkezésére álló meteorológiai adatokra támaszkodva végezhette el.

Azok részére, akik azt állítják, hogy a globális felmelegedés nem volt megjósolható, Broecker tanulmányának az évfordulója figyelmeztetés lehet, hogy a felmelegedést ténylegesen megjósolták, még mielőtt a globális hőmérsékleti feljegyzésekből az világossá vált, egy teljes évtizeddel később, amikor 1988-ban Jim Hansen, azóta híressé vált, bejelentését megtette: „a globális felmelegedés ránk köszöntött.”

Érdemes végigkísérni, hogyan jutott Broecker 1975-ben a megállapításához, elsősorban azért mert még ma is sokan, igen helytelenül úgy gondolják, hogy a globális felmelegedés a széndioxid következménye, mivel a hőmérséklet és a CO₂ kéz a kézben együtt halad felfelé, vagyis korrelálnak egymással. Broecker akkor írta tanulmányát, amikor a hőmérséklet két évtizeden keresztül csökkent, viszont Broecker ismerte az alapvető fizikai törvényeket.

Előrejelzése alapvetően három egyszerű lépésre támaszkodott: 1) A jövőbéli CO₂ kibocsátás felbecsülése. 2) A jövőbéli CO₂ koncentráció felbecsülése. 3) A globális hőmérséklet változás kiszámítása.

1. A jövőbéli CO₂ kibocsátás felbecsülése: Broecker egyszerűen feltételezte, hogy 1975-től kezdve a CO₂ kibocsátás évente 3 százalékkal fog növekedni. Ezt alapul véve kiszámította, hogy 2010-re a kumulatív CO₂ kibocsátás 1.670 milliárd tonna lesz. A 35 évre szóló előrejelzés teljesen elfogadható, mert a tényleges érték 1.300 milliárd (Canadell et al, PNAS 2007). A mai ismereteink szerint Broecker elkövette azt a hibát, hogy az egyéb üvegházhatású gázokat nem vette figyelembe. Ezzel szemben már ő is felfigyelt a levegőben lévő szilárd szennyeződésre, amit a szakirodalom „erozól részecskéknek” nevez, ő viszont „por” elnevezéssel illetett és feltételesen számolt vele. „Amennyiben az emberi tevékenységből származó pornak nincs jelentős szerepe, úgy feltételezhető, hogy a jelenlegi csökkenő hőmérséklet trend körülbelül egy évtizeden belül igen kifejezett hőmérséklet emelkedésbe megy át a széndioxid kibocsátás következtében.” Az 1970-es évek hőmérséklet csökkenésének oka könnyen lehet az erozól kibocsátás. Broecker ezzel kapcsolatban ezt írta: „Nehéz meghatározni a második legfontosabb klímát befolyásoló, ember által létrehozott tényező fontosságát, mert a por optikai tulajdonságai és a por eloszlása nehezen meghatározható.”

2. A jövőbéli CO₂ koncentráció felbecsülése: ha ismert a széndioxid kibocsátás mennyisége a koncentráció kiszámításához tudni kell, hogy a kibocsátás hány százaléka marad a légkörben. Broecker az összegyűjtött múltbéli adatok alapján feltételezte, hogy a kibocsátott széndioxid fele a légkörben marad. Ez a feltételezés ma is megállja a helyét. Broecker számításai szerint a kibocsátott széndioxid 35 százalékát a tengerek nyelik el, míg 15 százalékát a növények dolgozzák fel. Ez megint csak közel áll a ma elfogadott értékekhez (Canadell et al.). Erre támaszkodva állította azt, hogy ha az óceánok nyelik el a legtöbb széndioxidot, akkor az atmoszférikus széndioxid növekedés állandó értéken marad a következő évtizedekben (2010-ig számolva). Ezek alapján az 1975-ös 295 ppm-ról 2010-re 403 pp-re várható a növekedés. A tényleges érték az idén 395 ppm volt, csak kevéssel a megjósolt érték alatt.

3. A globális hőmérséklet változás kiszámítása: Elérkeztünk a széndioxid koncentráció okozta hőmérséklet változáshoz. Ezzel kapcsolatban Broecker 35 évvel ezelőtt a következőket írta: „Az atmoszférikus széndioxid mennyiség növekedésére a globális hőmérséklet változás nem lineáris.  A széndioxid koncentráció növekedésével az infravörös sugárzás abszorbeálása „telítődik” a frekvencia tartomány egyre nagyobb részén. Eredményében azt jelenti, hogy az atmoszférikus széndioxid koncentráció hatására a hőmérséklet emelkedés logaritmikus.” A mindmáig érvényben lévő logaritmikus összefüggés szerint a széndioxid koncentráció 10 százalékos növekedés 0,3 °C hőmérséklet növekedést jelent. Vagyis a CO₂ koncentráció megduplázása 2,2 °C hőmérséklet emelkedéssel jár. Ez azonban a mai felfogás szerint a hőmérséklet emelkedés lehetséges alsó határa. Különböző tényezők miatt a CO₂ koncentráció megduplázása 2….4,5 °C közötti hőmérséklet emelkedéssel jár. A bizonytalanság tehát elég nagy.

Ma már világos, hogy az óceánok hatalmas víztömege termikus tehetetlensége miatt a klímaváltozás késik. Mivel Broecker ezt nem vette figyelembe, a melegedést túlbecsülte, de a klíma érzékenység ezt lenullázta, így a XX. század alatt a Broecker féle 0,8 °C melegedés előrejelzése majdnem tökéletes (a valóság 0,74 °C körül van).

Broecker azonban hibázott is. Véleménye szerint az 1940 és 1970 között jelentkezett hőmérséklet csökkenés a természetes ingadozásnak tudható be. Ezzel szemben sokkal valószínűbb, hogy az emberi tevékenységből származó „por” következménye, ami azonnal jelentkezett, míg a CO₂ hőmérséklet nővelő hatása csak később érvényesült. Harmincöt év alatt a klímakutatás sokat fejlődött, de az világos, hogy a Föld globális melegedéséről a tudósok már  múlt század hetvenes éveiben is figyelmeztették az emberiséget.  

1. Nyertél! „Hivatalosnak” tűnő dokumentum, pontos névvel feltüntetve, ami az idős embert megtévesztve azt a látszatott kelti, hogy jelentős összeget nyert. A szöveg jogilag igen ügyesen van megfogalmazva és (apró, dőlt  betűkkel szedve, mert a dőlt betűket az idős szem kevésbé látja) el van benne rejtve fontos információ, például az, hogy ez tulajdonképpen nem igazán nyeremény. Minden esetre, hogy a „nyereményt” a célszemély megkapja mindenfajta adminisztrációs költségekre néhány ezer forintot be kell valahová fizetni. Ne mond, hogy párezer forintért nem érdemes ilyesmivel foglalkozni, mert ez csak a kezdet. Ha a célszemélyt sikerült behúzni a csőbe, akkor felkerül egy listára, a „pali madarak listájára”, aztán egy idő múltával nagyobb lenyúlás következik.

2. Barátkozás: A legtöbb idős ember magányos. A magányos ember örül, ha szóba állnak vele. Valamilyen ürüggyel telefonon bejelentkezik hozzá egy szimpatikus fiatal férfi vagy női hang. A hang tulajdonosa azonnal megértőnek mutatkozik és hajlandó végig hallgatni a célszemély mondókáját. A cél a bizalom elnyerése, ami alatt improvizálni kell a célszemély által mondottakból. Ezt követve jön valami üzleti ajánlat, aminek nem az a célja, hogy a célszemélyt behúzza a csőbe, hanem a személyes adatainak a megismerése. Később az adatokat fel lehet használni egy nagyobb csalásnál.  

3. lerobban gépkocsi: A tolvaj csendben ül gépkocsijában egy hipermarket parkolójában és várja az áldozatát, aki egy idős férfi, de még jobb ha nő. Miután a célszemély bement az épületbe a tolvaj a gépkocsiját mozgásképtelenné teszi, ami leggyakrabban a gyújtáskábel kihúzása. Ezt követve megvárja, amíg a célszemély vissza nem jön a kocsijához, ami természetesen nem fog beindulni. Ekkor a tolvaj - megjátszva, hogy egy arra járó vevő - felajánlja segítségét, és természetesen megtalálja a hibát. Ezt követve beül a kocsiba és kéri a munkabérét. A meglepődött idős ember nem mer ellenkezni, hanem fizet.

4. Kölcsön: Idős embereknek mindig van tartaléka, és könnyen rávehetők átlátszó mesével, hogy kölcsönt adjanak rokonnak,  szomszédoknak, és „barátoknak”, akik soha az életben nem fogják visszafizetni. Az idős emberek magányosak és úgy gondolják, hogy a kölcsönadással társaságot vehetnek meg. Kölcsön adnak, mert félnek a kölcsönt kérőtől, nem tudják milyen reakcióra számíthatnak. Kölcsön adnak, mert azt mondják magukban, hogy ez nem olyan rettentően nagy összeg, különben sincs rá szükségem, észre se veszem, hogy nincs a zsebemben. Ennek az embernek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Adnak, mert nem akarnak önzőnek, vagy pitiánernek látszani. El se hiszitek, hogy egy idős embert milyen könnyű rávenni a „kölcsönzésre”.

5. Kifosztás a saját házban: Két-három bűnöző felöltözik gáz vagy vízszerelő egyenruhába és becsöngetnek egyedül élő idős otthonába „időszakos ellenőrzés” végett. Ketten nekilátnak az „ellenőrzésnek” miközben a harmadik baráti csevegésbe kezd az idős emberrel. A szöveget a helyszínen improvizálják a célszemélyre szabva, aki boldog, hogy valakivel elbeszélgethet kedvenc focicsapatáról, vagy ami jön. A nagy beszélgetés közben, míg az egyik „szerelő” továbbra is fontoskodik, a másik körbejárja a lakást értékes tárgyakat keresve, aminek aztán lába kel. De adott esetben merészebb tettekre is sor kerülhet. Valami kellemetlen anyagot, például olajt vagy gépzsírt „véletlenül” ráfröcskölnek a célszemély kezére, amit aztán nagy igyekezettel, sűrű bocsánatkérés közepette iparkodnak eltávolítani lehetőleg gyűrűkkel együtt. Jó alkalom még egy hátsó ablak kireteszelésére is, hogy az éjszakai visszatérésnél könnyen be lehessen jutni a házba.  

6. Kötelező szolgáltatás: Egyedül élő, magányos időseket meg lehet győzni arról, hogy a becsöngető „szerelő” kötelező ellenőrzést hajt végre kémény bekötés, bojler működés, lefolyó tisztítás stb. terén. Előre megmondja, hogy mennyibe fog kerülne a hivatalos ellenőrzés, ami egy hatalmas összeg, de a „hatósági ellenőr” tized részéért is hajlandó elvégezni a munkálatokat, ha a célszemély nem kér róla számlát. A pénz átvétele után a szélhámos minden további nélkül, gyorsan távozik.  

7. A hivatásos: Idős emberekkel össze lehet barátkozni „hivatalosan” is, imaházakban, idősek klubjában, elfekvőkben, intenzív osztályokon, szociális otthonokban, gyámhatósági felügyeletben. Az ilyen helyen dolgozóknak nem kerül túl hosszú, kedves elbeszélgetésbe, hogy az idős emberhez közel kerüljenek. Először megtalálják a célszemély gyenge pontját: Jaj, már régen özvegy tetszik lenni; természetesen az unokákat csak szeretni lehet; kár hogy a rokonai olyan messze laknak. Aztán némi panaszkodással, önsajnáltatással könnyen rá lehet őket venni arra, hogy „megajándékozzák” a nagyon kedves gondozót. Az ajándék értéke természetesen jelentősen meghaladja az elfogadható mértéket, mert az idős ember értékítélete gyenge, bizalma könnyen elnyerhető.  

8: Befektetés: Senki se tudja, hogy mikor hal meg. Éppen ezért mindenki iparkodik magát anyagilag bebiztosítani 100 éves koráig. Éppen ezért az idős ember aggódik, hogy pénzének vásárlóértéke olyan mértékben csökkenhet, hogy tartalékai nem fognak kitartani a hátralévő élete végéig. Ezért könnyen rávehető „befektetésre”. Ezen a téren a rászedések száma csillagászati. Az idős ember ítélőképessége olyan mértékben elromolhat, hogy egészen gyerekes meséket is bevesznek. Komoly összegekért lehet nekik eladni értékesnek vélt, de valójában teljesen értéktelen dolgokat „briliáns” gyűrűtől a hamis kötvényekig bár mit.  

Hivatalos álláspont? Az idős ember nem elmebeteg, természetesen beszámítható. Korlátozni őket cselekvéseikben nem lehet, mert „csak” öregek. Azt viszont tudomásul kellene venni, hogy az öregedés egy olyan folyamat, ami alatt az ember korábbi képességei - minden téren - folyamatosan elveszíti. Szellemi képességét is. A törvényalkotóknak minimum annyit kellene tenni, hogy a szélhámosok megítélésénél súlyosbító körülménynek kellene venni az idős emberek elleni elkövetést. Ha a sértett idős, akkor legyen ez egy hátrányos minősítés.    

Mi akkor váltunk ősemberré, amikor megtanultunk kommunikálni, és ez a képesség tette lehetővé, hogy kiemelkedjünk az állatvilágból, mert az idősebbek át tudták adni a tapasztalataikat a fiataloknak. Nem kellett mindenkinek keservesen, saját tapasztalatra támaszkodva, a nullától kiindulva megtanulni az életben maradáshoz szükséges ismereteket. Az emberi ismeretek szép lassan gyarapodtak, miközben megszületett a szájhagyomány, aminek éppen az volt a funkciója, hogy az ősök tapasztalatai tovább szálljanak. Ennek azonban megvoltak a határai. Az emberi memória véges és megbízhatatlan. Az ember feltalálta az írást, és a leírt szöveg fennmaradásának eszközeit. Az ilyen fokú ismeretmegőrzés lehetővé tette az ókori civilizációk megszületését.     

Igazi áttörést a könyvnyomtatás felfedezése hozott, mert viszonylag olcsón lehetett egyszerre sokaknak lehetővé tenni az összegyűjtött ismeretekhez való hozzáférést. Megugrott a fejlődés. A természettudományos ismereteket publikálták, az újabb és újabb generációknak nem kellet az alfánál kezdeni, mert az elődök tudása átvehető volt a könyvekből, és azok megismerése után hozzá lehetett adni  valamit a saját munkálkodásból. Megindult tehát az emberi tudás mennyiségi és minőségi felfutása. Míg korábban egy-egy bölcs ember mindent tudott, ami megtudható volt, egy idő után az emberiség elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy az egyedeknek szakosodni kellett mind kézműileg, mind pedig tudományosan. A folyamat nem állt le. Megszülettek a könyvtárak sok tízezer, sőt százezer könyvvel. Ezek a könyvtárak nyilvánosak voltak, a társadalomból bárki hozzájuk juthatott. Aztán feltaláltak a könyv után más adathordozókat, kezdve a mikró filmmel, befejezve a legmodernebb 64 Gbites memória kártyákig (FlashCP).  

A ma élőknek ez természetes, sőt már annyira egyszerűvé vált, hogy az íróasztalánál ülve, bármilyen könyv vagy tanulmány bejön hozzá egy vezetéken vagy mikrohullámon keresztül. Nem is becsülik, mert amiért nem kell megküzdeni, azt az Ember nem értékeli. — Több évtizeddel ezelőtt olvastam, hogy még az I. világháború előtt egy amerikai hadihajó tiszteletlátogatást tett valamelyik japán kikötőben. A hajóra meghívott vendégek között volt egy egyetemi tanár is, aki a hajókönyvtárat nézegetve talált egy új kiadású fizikakönyvet, amit másnap délig kölcsönkért és kapott. Az imperialista USA természetesen nem nézte jó szemmel Japán tudományos ambícióit, de a könyv kikölcsönzését fél napra egy kíváncsi tanárnak nem hordozott magában rizikót, a kölcsönzés megtagadása pedig udvariatlanság lett volna. A dátum 1904 lehetett (amikor már a báró Eötvös féle oktatási reform éreztette hatását Magyarországon) a japán professzor éjjel felkeltette tanítványait, az egyik hozzáértő az amerikai fizikakönyvet lapokra szedte, a lapokat szétosztották. Hajnalig minden diák lemásolt 2-3 oldalt, majd az összegyűjtött lapokat visszaragasztották könyvvé, amit a prof délre visszavitt. A tudásra szomjas japánok ilyen módon gyűjtötték az ismereteiket. Hatvan évvel később beindult a japán gazdasági csoda. A világ legmegbízhatóbb gépjárműveit japánban gyártják. Mi pedig egyáltalán nem gyártunk gépkocsit, illetve a japánok gyártanak gépkocsi nálunk is.

Japánban mind a mai napig tisztelik a tudást, tapasztalatot és az idős kort. Ez náluk hagyomány. Hagyomány természetesen minden civilizált társadalomban van. Mire támaszkodik a hagyomány? A társadalom kollektív tapasztalataiból kinyert kollektív bölcsességre. Ezen át lehet lépni, de az rendszerint nem jár jó eredménnyel. A kollektív tapasztalat nem szükségszerűen merev, a megfelelő hatásokra változhat minden bizonnyal a jó irányba. A radikális szakításnak mindig lesznek és mindig is voltak tapsoló hívei, akik 10-20 évvel később visszasettenkedtek a csendes többséghez. Nem mai jelenség, hogy 30 éves koráig a gondolkodó ember radikális, 50 éves koráig progresszív, azt követve pedig konzervatív. A mai fiatalokkal nem az a probléma, hogy radikálisok, ki legyen radikális, ha nem egy fiatal. A probléma velük az, hogy nem gondolkodnak, a tudást nem szomjúhozzák, és azt hiszik magukról, hogy ők szarják a spanyolviaszt, mert egy elektromos kütyüt be tudnak állítani, miközben a nagypapa azt se tudja, hogy mire való. Csakhogy ez a nagypapa nem vesz fel visszafizethetetlen kölcsönt, nem eszik pépesített, ismeretlen szart, nem iszik agyon reklámozott csodaitalt és hajlani háromkor négy társával együtt, drogos állapotban nem megy neki egy fának 120-al. Ez utóbbiak az idősebbeket hülyének néző, roppant magabiztos fiataloknak a hobbyja. És természetesen nem veszik észre, hogy a fiatalkultuszra épített rablókapitalizmusnak az áldozatai.

Nem csodálom, hogy sok lelkiismeretes szülő kétségbe van esve. „A fiatalokkal már a görögök se voltak megelégedve” szöveg demagógia. Természetesen a történelmi múltban mindig akadtak irigy és gonosz öregek, akik támadták a fiatalokat. Most azonban, a gyermekeiket féltő szülők  próbálnak megálljt kiáltani ennek a megsemmisülésbe vezető őrületnek.      

Ha monogám házasságban élő vagy és fantáziádat felkeltettem volna, akkor (szokásomtól eltérően) azt tanácsom, hogy nemi életed tartsd az eddigi keretek között, vagy beszélgessél el a partnereddel, de semmi esetre se szánd el magad a megcsalásra. Ezen tanácsom (és monogám életmódom - ami az én koromban nem nagy kunszt -) ellenére én úgy gondolom, hogy a monogámia ma már egy elavult, ám kierőszakolt követelmény, ami számtalan embert tart fogva egy olyan kapcsolatban, amely nem teszi őket boldoggá, vagy pedig megsértik a játékszabályokat és állandó bűntudatban vergődnek.

Általam még nem vizsgált okokból kifolyólag barátaim és közeli ismerőseim nemritkán 20-30 évvel fiatalabbak nálam. Ennek fényében közlöm, hogy néhány hete az egyik barátom beszélgetés közben, a világ legtermészetesebb hangján közölte velem azt, hogy bár hat éve él együtt egy nővel, elég gyakran alakít ki alkalmi kapcsolatokat. Rákérdezésemre feltárta, hogy kábé havonta egy-egy új nő (is) belép az életébe. Számomra nem a puszta tény volt meglepő, hanem az a könnyedség, amivel feltárta a helyzetet, majd pedig az önértékelés. “Hát igen, notórius hűtlen vagyok” mondta némi szomorúsággal a hangjában.

Az előző bekezdésben ismertetett élmény kíváncsivá tett, és elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak, ráadásul az érme másik oldaláról kezdem. Egy közeli ismerős házaspár évekkel ezelőtt szétvált. Első időben nehéz volt eldönteni, hogy melyikükkel tartsuk fenn a kapcsolatot, mert a mindkét féllel történő kapcsolattartás rengeteg csapdát rejt magában. Végül a helyzet úgy hozta, hogy a volt feleség akadt fenn a rostán. Kezdeményeztem tehát egy beszélgetést Viktóriával. Kiderült, hogy házassága után esze ágába se jutott rástartolni egy új tartós kapcsolatra. Némi túlzással “férfizabálóvá” vált. Bevallása szerint őt magát is meglepte, hogy a szexpartnerek váltogatása számára kielégítőbb a monogám életformánál.

Egy másik ismerős házaspárról kiderült, hogy már évek óta nincs szexuális kapcsolatuk egymással. A feleség házon kívül szerzi be szexuális szükségletét, míg a férj meglehetősen passzív. Mivel az impotencia kérdése a levegőben lógott, gyorsan hozzátették, hogy nem erről van szó.

Tudok olyan szerelmi háromszögről, ahol a két nő és egy férfi egy lakásban, boldogan élnek és nevelnek együtt gyerekeket.

A felsorolt esetek természetesen se nem tipikusnak, se nem széles körben elterjedtnek nevezhetők. Ugyanakkor számtalan házaspárt ismerek, akik küszködnek a monogámiával, ám mégis megmaradnak benne, miközben legalább az egyik fél beismeri, hogy nem a ő számára találták ki. Miért nem? Tehetjük fel a kérdést. A nekem felkínált válasz nem kellően elaborált és nem mindenki részére érthető. “Érzelmileg nem érzem szükségét annak, hogy szavakkal elkötelezzem magam egyetlen férfinek. A szexuális exkluzívitás ígérete nem kötelezheti el a másikat, mert ez egyfajta zsarolás lenne. Nekem egy kapcsolatban nem a kizárólagosság a fontos, hanem a nyitottság, bizalom, kulturális egyetértés.”

Az minden esetre megállapítható, hogy sokak részére a monogámia ragyogóan működik, de mások részére - nőknek és férfiaknak egyaránt - a monogámia nem egy kielégítő elrendezés, mert lehetetlenné teszi tökéletes önmegvalósításukat. Egy pillanatra hagyjuk el a férfiakat, mert az ő motivációjuk már évszázadok óta ismert (Mindenkit meg kell kefélni ). De hogyan is van ez pontosan? Arról lenne szó, hogy minden nő azzal bújik ágyba, akivel akar? Nem, nem ez a helyzet. A poligámiában hívő nők szerint más-más partnerek különböző aspektusokat csalnak ki belőlük. Hümm! Tehát a különböző férfiak nem egymástól eltérőt nyújtanak, hanem egyedinek mondható énjük hatására a nők belvilágából más és más jön elő.

Most kellene átváltoznom nővé, hogy érdemben beleszólhassak a tapasztaltakba. Mivel ez nem lehetséges kíváncsiskodásommal megkerestem 60 éve ismeret barátnőmet, akivel soha nem volt szexuális kapcsolatom, és aki 3 gyorsan összecsapott házasság után negyedszer nem volt hajlandó oltár elé lépni. Klári nagyon segítőkésznek mutatkozott és nézeteimet iparkodott kiegészíteni. “Gondolj bele - kezdte - különböző, közeli barátaid vannak, az általános iskolából, az egyetemről, munkahelyről, egy házban laktatok, stb. Kapcsolatok minősége minden bizonnyal különböző. Úgy értem egyikkel ilyesmikről beszélgetsz, a másikkal olyasmikről. Érted, nem? - persze, bólogattam - nahát. Vannak nők, akiknek ugyanez a tapasztalatuk a szeretőikkel. Mondjuk van egy férjük évek, sőt évtizedek óta, de van más valakijük is, akivel időnként találkoznak és ez a találkozás egészen mást nyújt, mint az otthoni. És ez - hangsúlyozta ki Klári - nem kizárólag szex, sőt néha szexről szó sincs. Egy nőnek szüksége lehet egy olyan valakire, akivel jól el tud beszélgetni, aki egészen más dolgokra alkalmas, mint a férj, ami persze legtöbbször az alapkapcsolaton kívüli szexet is jelent.

Az a férj, vagy feleség, aki most összeszűkített szemekkel nézne rám, elfelejtkezik arról az egyszerű tényről, hogy környezetünkben a házastársi hűtlenségnek jó néhány évtizedes hagyománya van, és becslésem szerint akkor indult be, amikor a kizárólag háztartást vezető feleség elment munkahelyet választani. Tehát tömegesen tesszük le voksunkat a monogámia mellett, és tömegesen csaljuk meg házastársainkat. Tiltakozol? A múlt század hatvanas éveiben egy hatalmas irodaházban dolgoztam, rengeteg kollegát és kolleginát ismertem. Gyakorlatilag majdnem mindenkinek volt munkahelyi szeretője. Nyílt titok volt. Úgy tűnik a változatosságra sokaknak van igénye, és ha nem akar nyitott házasságra váltani, akkor van alternatíva:, a sorozatos monogámia. Azaz hat-nyolc házastárs egymás után. Ehhez azonban egy gazdag országban kell élni, mert egy válás egyenlő az anyagi csőddel. Tehát mi marad? A színlelt monogámia. Kérdés, melyik kellemetlenebb a nyitott házasság, vagy a megcsalással járó fájdalom? Ez az a kérdés, amire az egyénnek kell megadni a választ, amihez adok némi segítséget.

Házassági tanácsadók szerint nem ritka az olyan házaspár, akik szexuálisan abszolút hűségesek maradnak évtizedeken keresztül, de számtalan más módon csapják be egymást. A teljesség igénye nélkül: elhanyagolás, közömbösség, lenézés, megbecsülés hiánya, nevetségessé tétel, hazudozás, becsapás, alkalmatlanság kinyilvánítása. Az emberi leleményesség szinte határtalan, amikor egy házastárs a másikat el akarja lehetetleníteni, miközben félrekefélésről szó sincs. Miért hisszük azt, hogy mindezeket együtt vagy külön-külön a hűtlenség váltja ki? Rá kell döbbenünk, hogy a szex nem az egyetlen fontos dolog egy kapcsolatban, aminek egyértelműnek kellene lenni, de nagyon sokszor nem az.

Ha most te azt hiszed, hogy én tulajdonképpen a nyitott házasság mellett lobbizok, akkor ki kell hogy ábrándítsalak. A nyitott házasság nem való mindenkinek, nem annyira könnyű és egyszerű, mint ahogy ez a leírásomból látszik. Az általam ismert poligámiát gyakorló emberek (és évtizedeken keresztül én magam is ide tartoztam) egyértelmű véleménye, hogy a gyakorlati kivitelezés igen sok energiát, odafigyelést igényel, amennyiben igazságosak akarunk lenni az összes résztvevővel szemben. Végül pedig a döntéshozás nem egy pillanat műve. Vannak, akik megpróbálkoznak a nyitott házassággal, majd visszatérnek a hagyományoshoz és nem feltétlenül a “ráfázás” miatt. Különböző életkorban más és más megoldás hozhatja a legnagyobb megelégedettséget mindkét fél részére. A poligámia nem egy csodaszer, ami minden szexuális problémára meghozza a gyógyírt. Egyetlen dolog, amit teljes magabiztossággal kijelenthetek, hogy a monogámia egyértelműen nem mindenki számára a legjobb elrendezés a teljes élete folyamán. A monogámia egy “kínlódás”, de ez a kínlódás nem mindig és nem mindenki számára értéktelen. És most, mielőtt elkezded nyílsebesen csapkodni a billentyűzetet, hogy kikerekíts egy kommentet, előbb olvasd el még egyszer a posztot és gondolkozz el rajta legalább 10 percig. 

A tegnap esti hírekben hallottam, hogy edzés közben az olaszliszkai pályán már megint meghalt egy 26 éves futballista. A szemtanú szerint a játékos a felé lőtt labdát mellre vett, ami után megtántorodott. Aztán a hírbemondó ejt néhány szót a hősies újraélesztési kísérletről és ennyi. Én meg olyan faszul szocializálódtam, hogy csupa felesleges dolgot tudok, például ezt is. Na lássuk, miről is van szó?  

Egy tizenéves fiú csuklását társa barátságos mellkas veregetéssel próbálta megállítani. Hirtelen a csuklás leállt, vele együtt a fiú szívverése is. Egy-két percen belül beállt a halál. Egy másik fiút hólabda talált el szívtájon, az eredmény ugyanaz. Ezeket a furcsa és hirtelen haláleseteket 1876 óta ismeri a világ és (angol nyelvterületen) „commotio cordis” névvel illeti. Lényege, ha megfelelő időpillanatban, a megfelelő helyen, megfelelős erősségű ütés éri a mellkast, a szív leáll, és bár újraélesztése lehetséges lenne, de a közelben tartózkodóknak fogalmuk sincs a dolog komolyságáról. Mire kiderült mi történt, már réges-régen késő.

Az alábbiakban egyetlen szívütés (sematikus) EKG képét láthatjátok, ami körülbelül 0,5 másodpercet ölel át. Ebből az időkeretből 15 ezredmásodpercnyi szakasz nevezhető „halál zónának”.

Lehet, hogy erről sose hallottál, de egyedül az USA-ban 1975 és 2000 között több mint 60 sportoló halt meg baseball játék közben, kifejezetten commotio cordis következtében. Azon se lehet csodálkozni, ha első hallásra senki se hiszi el, hogy egy barátságos mellkas veregetés halálos is lehet, főleg ha meggondoljuk, hogy az áldozat egy életerős fiatal férfi.

Csakhogy a kutatások végül is fellebbentették a fátylat, hogyan lehet az, hogy a mellkasra mért egyetlen, nem túl erős ütés azonnali halálhoz vezethet. A mechanizmus egyszerű. Az ütés következtében a szív először remegésbe kezd, majd leáll (a mi focistánk se halt meg azonnal). De mi is történik pontosan? Normál körülmények között minden egyes szívverést a szívizom sejtek membránjain keresztül vezető csatornákban áramló ionok indítják el. Ez az ionvándorlás megváltoztatja a potenciál különbséget a membránok között. Még mielőtt a következő szívverés beindulna, a membránok közti ion eloszlást egy szivattyúhatás megváltoztatja, visszaállítva így az eredeti állapotot. Ez az ion „feltöltés” nem tud bekövetkezni egyazon időpillanatban az egész szívre kiterjedve. A bal kamra, amely az oxigéndús vért a tüdőből átpumpálja a testbe, fokozatosan töltődik fel. A folyamat a kamra egyik oldalából indul ki és jut el a másik oldalába. Amennyiben az izom összehúzódás beindul, még mielőtt az egész kamra feltöltődne, a rendezett izommunka kaotikussá válik.

Most már csak az a kérdés, hogy egy viszonylag gyenge ütés a szívtájra be tud-e indítani egy idő előtti összehúzódást? A kérdésre megpróbált választ találni Mark Link (Boston Medical Center), és pedig úgy, hogy sertések mellkasát bombázta labdákkal. A labdák betalálása a sertés szívritmusának más és más időpillanataiban következett be az előre elrendezett szisztéma szerint. A kísérlet eredménye azt mutatta, hogy commotio cordis bekövetkezéséhez elképesztő méretű balszerencsére van szükség. Magyarul, igen ritkán következhet csak be.

Ezek szerint a labda becsapódásának eléggé precíz időpillanatban kell bekövetkezni (lásd grafikon), merőlegesen, pontosan a szív felett, és lehetőleg 65 km/ó sebességgel.

Még egy adat. Fiatalok körében jóval gyakoribb ez a fajta szívleállás, mint időseknél. Ha arra gondolsz, hogy a fiatalok labdáznak, míg az idősek újságot olvasnak, akkor mellélőttél. A fiatal borda rugalmasabb, és ezért továbbítja az ütést. Az idős borda merev, ellenáll az ütésnek (vagy törik). Hitted volna, hogy van, ami a vén fasziknak kedvez?

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Lehet valami a dologban. Ugyanis például a zöldségesnél olyan digitális mérlegre rakják a burgonyát, ami a súly mellett kijelzi a fizetendő összeget is. Nincs szükség szorzásra. A szorzótáblát ugyanis csak szakemberek ismerik, és nem lehet minden zöldséges mellé odaállítani egy szakembert. Amikor magánbeszélgetésben ilyesmikkel lamentálok, akkor egy barátnak álcázott multi-szakember mindig azzal nyugtat meg, hogy most ilyen a világ és vegyem tudomásul, hogy a 3 x 17 -et nem kell tudni fejben kiszámolni. Tudomásul veszem, de mielőtt ezt kijelenthetném, ez az átkozott, minden lében kanál multi-szakember közli velem, hogy aki nem tudja a 3 x 17 -et, az valami mást tud, amit viszont én nem tudok. Na ezt aztán nem nyelem le. Még, hogy én nem tudok valamit? Ki kérem magamnak! Tegyünk egy próbát! Tegyél fel egy kérdést.  

Tudod-e, hogy a nők bal seggére mit divatos tetoválni? - Beismerem, fogalmam sincs, de ez egy kivétel, ami erősíti a szabályt. Folytasd!

Tudod-e, hogy melyik márkájú szilikon trendi most a női keblek kitömésénél? -   Bameg, ezt se tudom, de van mentőkörülményem. - Ki vele! - A női keblek már évtizedek óta elkerülnek….jó-jó, helyesbítek. Én kerülöm őket. Tehát ilyet kérdezni nem fair. Folytasd!

Tudod-e, hogy a Szomszédokban ki halt meg utoljára? - A kutyás Szűcs, tüdőrákban, napi negyvenet szívott. - állítsd le magad. Azt kérdeztem a SZOMSZSÉDOKBAN. - Szomszédokban? Mi a fene az a Szomszédok? - Na, látod, hogy ezt se tudod. - Szabad a gazda, mi az? - Olyan, mint a Jóban-rosszban. - Ha az országra célzol, akkor én inkább azt mondanám, hogy szarban. - Megint mellé lőttél. A Jóban-rosszban az olya, mint a Barátok közt. - Na, ettől mentsen meg az Isten. Akkor már inkább Arma Gedeon, ő legalább nem szarozik, megmondja egyenesen, ide, bele a blogba. - Ne dumálj félre, valld be, hogy lövésed sincs, mi az a Jóban-rosszban. - Vallja be a halál! Ez csak egy pillanatnyi rövidzárlat, de mi az, hogy nincs lövésem? - Látod, ezt se tudod. - Dehogy nem tudom, csak nem egyre gondolunk. - Tudod mi a te bajod? Az hogy….. - Ne haragudj, hogy közbevágok, de ezt tudom. - Igen? Hát akkor ki vele! - Az, hogy nincs lövésem, te mondtad. - Tudod mi vagy te? Egy szenilis, hülye, akadékoskodó, beképzelt vénember. - Bameg, ezt is tudom. Mondtam, hogy mindent tudok. Én is szakember vagyok. - Igen? És mi a szakterületed? Mi az, amihez értesz? - Hogy mi? Már rájöhettél volna. Az épelméjű, nem szenilis, nem hülye, nem akadékoskodó, nem beképzelt, kurva trendi, up to date, észt osztó fiatalok bosszantása. Ha már így rákérdeztél.         

- A férfi kiválasztási szempontja (ha egyáltalán a férfi választ) kizárólag a külcsín megítélése. Ez az evolúció folyamán alakult ki, és nem tudunk tőle szabadulni. Hogyan volt hosszú tízezer évek alatt? Ha a férfi utódot akart nemzeni - és miért ne akart volna - akkor a szemrevételezésnek komoly szerepe volt annak megítélésében, hogy a leendő anyától várható-e a kívánt minőségű utód.

- A nő kiválasztási szempontja elsősorban a férfi anyagi helyzete (az ősidőkben a talpraesettsége), mert a nőnek elsősorban a gyermeke (és önmaga) számára, évtizedekre szóló létbiztonsága a fontos. Ezt pedig ma elsősorban a pénz tudja megteremteni, legalább is elméletileg.

Amennyiben a két fél ezeket a feltételeket biztosítottnak látja, házasságra lépnek. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatalabb, esetleg jelentősen fiatalabb bombázót rendszerint egy menő pasi vesz el feleségül. Természetesen a „bombázó” és a „menő” relatív fogalmak, de az ez irányú törekvés fellelhető. A szépség és a jómódúság azonban nem összetartó kapocs. Mivel egyéb szempontok szerint nem illenek össze, súrlódás - súrlódást  követ, ami a kapcsolatot egyre jobban eldurvítja. Előbb vagy utóbb bekövetkezik a vagyon megosztásos válás (magyarul kopasztás), vagy egy hosszan fenntartott, totálisan értelmetlen és elcseszett élet, ami kihat a gyerekekre is (ha vannak), akik ezt - sajnálatos módon -tovább viszik, mint család modellt. Természetesen felmerül a kérdés, kik illenek össze? Hátha valakinek nem bombázó, illetve pénzeszsák kell.

Elengedhetetlen fontosságú az azonos kulturális háttér. Tehát se külföldi férfi se külföldi nő nem jöhet számításba. Erre manapság a magyar nők nem csak nem ügyelnek, de kifejezetten külföldire hajtanak, mert kevés magyar „menő pasi” van, nem jut minden nőnek. Ezen (általam kitűzött) szabály megszegése mind anyagi, mind társadalmi státusz szempontjából kedvező, ami egy jó ideig háttérbe szorítja a nézeteltéréseket, kellemetlenségeket. Természetesen maga a magyar kultúra biztosítása még csak a kezdet. A teljesség igénye nélkül vegyük sorra a tényezőket!

1) Fontos, hogy a két házasságra lépőnek a családi háttere is legalább hasonló legyen. Egy értelmiségi család sarja állandó konfliktusban lesz egy feltörekvő munkás vagy paraszt szülők gyermekével. Ami az egyiknek természetes, arról a másik hallani se akar és fordítva. A folyamatos viták, a zöldágra nem jutás szép lassan erodálja a kapcsolatot.

2) Fontos a szülők anyagi helyzete is. A jómódú háttér árnyékában felnőtt gyerek általános attitűdje nem lesz kompatibilis a szegénységben felnőttével. Életvitelüket nem azonos módon kívánják folytatni - mindegyik úgy, ahogy azt a nevelésből kifolyólag helyesnek ítél. Mivel mind a két fél pénzt hoz a házhoz - nagyjából azonos mértékben - az csak természetes, hogy annak elköltési módját alapvető fontosságúnak tartják. Ha ez nem szül állandó konfliktust, akkor kismacska a nevem.

3) Ha egy lánygyerek az édesanyjától azt látta, hogy nem tiszteli az apját - függetlenül a megalapozott indoktól (részeges disznó), vagy a háta mögött kijátssza, ha feleslegesen költekező, folytonosan követelődző, akkor a lányának ez a magatartás természetes lesz. Ugyanez fordítva is igaz. Amennyiben egy férfi gyermekkorában az apjától azt látta, hogy csapodár (amit az anya kénytelen volt elnézni), akkor ő maga se fog a dologból nagy ügyet csinálni. Csak hát, a mai fiatal nők anyagilag kevésbé függenek a férjtől, vagyis megszűnt az „eltűrési kényszer”. A folytatást már nem nehéz kitalálni.

4) Egészen biztos konfliktushoz vezet, ha az egyik fél zsidó, a másik mondjuk evangélikus. A két szubkultúra élesen elválik egymástól, csak úgy, mint a cigány és magyar házassága esetén. Amit egy zsidó nő természetesnek tart (például menstruálás alatt három napig az ágyban marad) az egy árja férfit teljesen kiakaszt. Ugyanez van a cigány-magyar vegyes házassággal is. Egy ideig - óráig lehet foltozgatni a dolgot, de egy idő után már nem megy.

5) Az összeférhetetlenség sajnálatos módon alacsonyabb szintre is lemegy. Az a férfi, aki kertes családi házban nőtt fel, távol a város zajától, az a házasság után is ilyen környezetre törekszik. Amennyiben a feleség gyermekkorát panelházban töltötte, az a kertben csak a felesleges munkát és kényelmetlenséget látja, és el se tud képzelni mást, mint egy lakótelepi lakást a második emeleten, a sarkon pedig egy ABC üzletet. Ha egy férfi azt látta, hogy édesanyja süt-főz, akkor ezt el fogja várni a feleségétől is. Ha egy nő ahhoz van szokva, hogy a lakáson belüli kisebb bütyköléseket az édesapja elvégzett, akkor ki fog borulni, ha egy villanykapcsoló cseréhez ki kell hívni egy szerelőt. Ha egy nő édesapja (kis túlzással) éjjel-nappal virágot cipelt haza a feleségének, ha volt évforduló, ha nem, az ragaszkodni fog ezen indokolatlan kényeztetéshez maga is, pedig nem várhatná el, hogy férje kövessen egy szélsőséges szokást. Aztán jönnek az állandó megjegyzések: az én apám így csinálta, az én anyám úgy tett.  Ebből láthatjátok, hogy a listának egészen biztos nincs se vége, se hossza. A kérdés az, hogy a lista hosszabb-e mint a türelem és a megértés vagy rövidebb. Ugyanis az emberi alkalmazkodásnak meg vannak a határai. A társat nem úgy kell megválasztani, hogy kemények-e a mellei és mekkorák, hanem, hogy összeillünk-e mint cilinderzár és a kulcsa. Az egészben az a legtragikusabb, hogy a viták folyamán mind a két fél meg van róla győződve, hogy igaza van. És természetesen igaza is van, de csak abban a környezetben, ahol felnőtt. Az csak természetes, ha valaki biztos az igazában, akkor nemigen enged. Eredmény? Állandó szóváltás, amiért mind a két fél a másikat okolja. És még nem értünk a végére.

6) Vannak ám szellemi, higiéniai, szexuális követelmények is. Egy szellemi táplálékra éhes nő képtelen együtt élni egy bunkóval, még akkor is, ha az lehozza neki a csillagot is az égről. Magyar viszonyok között az átlag magyar nő műveltebb, mint az átlag magyar férfi. A nők többet olvasnak, gyakrabban járnának kulturális eseményekre. Igaz, némi jóindulattal ez áthidalható, csak arra kell vigyázni, hogy a férj ne aludjon el a második felvonás közben. Már nehezebb a helyzet, ha a nő egy könyv elolvasása után beszélgetni szeretne a könyvben felvetett témáról, ami a férjét egyáltalán nem érdekli. Na és a higiénia! Általánosságban megállapítható, hogy a nők többet szépítkeznek a szükségesnél, és lényegesen többet költenek rá, mint érdemes, ami a férfiakat frusztrálja. Viszont a férfiak jelentős hányada átesik a ló másik oldalára és még egy dezodort se hajlandó használni, pedig nem is neki kellett megvennie. Nehéz egy olyan férfivel együtt élni, aki állandóan izzadságszagú, amit ráadásul mások is éreznek rajta. —– Végül a szex. A minőségi és mennyiségi igény erősen eltérhet a két fél között. Ráadásul ezek az igények az idő múltával változnak. Szerencsére ma már a szex-szel nem kötelező várni a házasságkötésig, tehát kipróbálható, de sajnos ez is egy csapda, amire mindjárt sor kerül.

6) Gyakori csapdák. Maradjunk mindjárt a szex-nél. A szexuális inkompatibilitás a legfontosabb válási okok egyike. A házasság kötés előtt erre rendszerint a nők álnoksága miatt nem derül fény. Ugyanis a férfi elvesztésétől való rettegés miatt nem nyilatkoznak időben (apukám miért nem elég neked az, hogy lefekvés után szeretkezünk, miért ébresztesz fel hajnali kettőkor is?) Így aztán előfordul, hogy az inkompatibilitás csak a gyerek megszületése után derül ki. Addig a feleség szenvedett, onnantól kezdve pedig a férj. Hogy lehet egy olyan házasság tartós, ahol hol az egyik félnek, hol a másik félnek nem felel meg a bevezetett gyakorlat? A legnagyobb hiba mégis akkor épül be a házasságba, amikor a nő tudva tudja, hogy a férfinek ez vagy az a tulajdonsága számára elfogadhatatlan, de azzal nyugtatja meg magát, hogy majd az esküvő után a férjét leneveli róla. Ez az, ami nem megy. Az emberek ugyan a korral és különböző hatások révén változnak, de erőszakkal nem megváltoztathatók. Ha neked valaki nem felel meg úgy, ahogy megismerted, akkor húzd ki a listádról, bármekkora balfácánnak is tűnik a pasi, az egyénisége megváltoztathatatlan. Csapda még a kikupálódott férj vagy feleség jelölt. A gyermekkor meghatározó. A származási helyzetből ki lehet kupálódni, de a múlt kitörülhetetlen. Aztán egyszer csak, évekkel később, kibújhat a szög a zsákból.

Mindent összevetve, házastárs megválasztásánál konzultáljunk a neokortex-szel, és ignoráljuk, amit a hűlő-agyunk diktál.       

Aki tud franciául, az tudja, hogy ez egy férfi keresztnév, történetesen francia férfiak keresztneve, és úgy ejtik ki, hogy „Gí”. El kell még árulnom, hogy az angol anyanyelvű népek úgy gondolják, ők képezik a világ tetejét, és minden más nép messze alattuk van. Aki ezt nem hiszi, annak ajánlom, olvassa el Mikes György: Anglia papucsban című könyvét, aminek eredeti címe: How to be an Alien. A könyv arról szól, mekkora a különbség az angol és az európai kultúra között, különös tekintettel a kelet-európai kultúrára. Egy szó, mint száz, az angol ajkúak egyszerűen leszarnak minket. Angliában aztán nincs az a hatalmas külföldi imádás, mint nálunk, bár az ukrán, szerb és orosz maffia miatt ez egy kicsit már enyhül. Van azonban egy kivétel, az angolok enyhén respektálják a franciákat, de csakis, kizárólag a franciákat. Hogy ennek mi az oka, azt nem lehet tudni. Lehet, hogy Napóleon és Waterloo, de az is lehet, hogy a kétnyelvű Kanada. A fene tudja. Mindenesetre, amikor Elayne, az első feleségem, második munkahelyén összefutott egy igazi franciával azonnal levendulát pisilt.

Azt írtam „igazi franciával”. Na most, milyen is egy igazi francia? Ez a francia napi 60 cigarettát szívott, és fél liter töményt ivott. A cigarettától mély, krákogó hangja lett, a piától pedig jó mély, mondhatnám férfias ráncok az arcán. Az egész férfi a megtestesült markánsság volt. Ha nem lett volna újságíró, nyugodtan elmehetett volna Yves Montand helyett főszereplőnek a Félelem bérébe. Állítólag gyönyörűen beszélt franciául, kurva okos volt, és rengeteget lehetett tőle tanulni elsősorban franciául, de később kiderült, hogy franciázni is. Persze e két utolsó funkcióból részemre semmi se jutott, de azért létezése nem volt teljesen közömbös. Először azért, mert bejárt a diplomata boltba[1], ahonnan hozott a családnak (és itt most a saját családomra gondolok) minden földi jót, másodszor azért, mert Elayne már puszta jelenlétében felvidult, olyan volt, mintha kicserélték volna. Ezzel kapcsolatban nekem nem volt semmi teendőm, azon kívül, hogy tudomásul vettem, nőmet pillanatnyilag ez az ürge (is) dugja. Hogy ez a „pillanatnyilag” végül majd egy életre szólónak bizonyult, azt akkor még nem lehetett tudni. Mindenesetre Elayne szépen fejlődött minden olyanban, ami a Guy nevéhez fűződött, kivéve a dohányzást, mert azért az már sok lett volna. Feleségem félredugását volt alkalmam megszokni, de a dohányfüst egy egészen más kategória. Mindent azért én se nézek el.

1968 környékén már nagyon világossá vált számomra, hogy első házasságom igen meggondolatlan egy vállalkozás volt, amit most felesleges lenne ragoznom. Első nekifutásra úgy tűnt, az egymás mellett élés nem ütközik különösebb nehézségbe, ha igényeinket be tudjuk szerezni házon kívül. Evvel kapcsolatban viszont ki kell jelentenem, hogy semmi körülmények között sem gondolok szexuális igényre, bár az sem elhanyagolható. Nekem elsősorban „meghittségre” lett volna szükségem, még az is lehet azért, mert gyermekkoromban nem kaptam elég melegséget, (egye meg a fene, leírom) szeretetet. Meglepődve vettem észre, hogy 24-25 évesen meg tudtam lenni meghittség nélkül (nyilván, mert kipótolta a szex), de már úgy 34-35 éves koromban rettenetesen hiányzott, és a mindennapjaim kezdtek komoly mértékben kiüresedni. Rájöttem, hogy a dolgokon változtatni kell. Nem azonnal, nem minden áron, de azért szép lassan, amint adódik lehetőség, lépni kell valamit. Ez a „valami” 1969-re kopogtatott be, amikor is egyszeriben két lakásunk lett (na persze nem magától, de ez egy másik történet). Én továbbra is a Dembinszky utcában laktam, Elayne és a gyerekek átköltöztek a Mártírok útjára. A Dembinszky utcában lakás azt jelentette, hogy - mint szabadúszó - ott dolgoztam, majd kora este átmentem a Mártírok útjára, és részt vettem a háromgyerekes családi életben, amíg le nem feküdtek. Ezt követve visszamentem a Dembinszky utcába, és reggel 8-ig úgy éltem, mintha agglegény lettem volna, miközben azon gondolkodtam, mi legyen? A gyerekek 1 és 6 év közöttiek voltak. Ez a megoldás egy-két évig elmegy, de aztán annyi. Hogyan tovább?

A legkézenfekvőbb az a megoldás lett volna, ha elválunk, én újra nősülök, és 35 évesen alapítok egy másik családot, a meglévő gyermekeimmel pedig…? Hát ez az. Hagyjam el három gyönyörű gyermekem? Én, akit szülei éveken át „elhagytak”? Nem, ez lehetetlen! Másfelől viszont áldozzam fel egyetlen életem? Éljem le egy jégcsap nő társaságában, aki még minimális érzelmet sem képes kipréselni magából? Egy olyan nővel, akit 26 év alatt egyetlen egyszer nem láttam, hogy bármelyik gyermekét átölelte, megcsókolta volna? A Föld 3 milliárd nője közül azzal az egyetlen eggyel, aki saját gyermekeihez, születésük pillanatától kezdve egyetlen szót sem szól anyanyelvén, helyette rossz kiejtéssel, rossz nyelvtannal egy időskorban megtanulhatatlan nyelven próbál kommunikálni? Nem! Ez egyenlő lenne a lelki öngyilkossággal.

Mint bárki más, ilyen megoldhatatlan helyzetben, én sem döntöttem, vártam a csodát, vártam, hogy a dolgok megoldódnak maguktól. Csakhogy a „dolgoknak” van egy cudar tulajdonságuk. Nem oldódnak meg maguktól. Én pedig tovább tépelődtem, mit tegyek. De hiába, nem tudtam dönteni. Így aztán az lett, hogy érzelemben gazdag szerelmi életet éltem az akkor 18 éves Judittal a volt közös lakásunkban, miközben naponta órákat töltöttem el gyermekeimmel, hogy ne vegyenek észre semmi változást. A végső döntést pedig halogattam és halogattam. Annyiban voltam szerencsésnek mondható, hogy egy 18 éves lánynak a házasság egyáltalán nem fontos, és így az ő részéről nem voltam kitéve semminemű nyomásnak.

Na de meddig ment ez így, és hogy jön be a képbe ez a Guy? A dolog egyszerű. Elayne munkahelye minden évben egyszer elküldte valamennyi munkatársát orvosi felülvizsgálatra, ha volt neki panasza, ha nem. Ezért aztán egyszer Guy-re is sor került egy csendes délután. Vérvétel, vizelet, EKG, meg ami még van. Aztán a leleteket kiértékelés végett beadták a főorvosnak, aki rögvest megállapította, hogy Guy éppen most esik át egy könnyebb fajsúlyú infarktuson. Ki ez a beteg, stb.? És már emeli is a kagylót, hívják a munkahelyet. Ilyen esetben végzetes, ha az illető - csak, mert nem érez semmit - „lábon hordja ki” az infarktust. Azonnal pihennie kell, semmi alkohol, semmi cigaretta, legalább néhány napig.

Ez mind nagyon szép, de Guy már hazament, majd megmondják neki holnap reggel. Ha nem értesítik őt azonnal - így a főorvos - maguk viselik a felelősséget, ha a beteg holnap reggel már halott. Kemény szavak, kell tenni valamit. Na de mit? Ugyanis Guy a Szabadsághegy oldalában lakott egy újonnan felhúzott (és méregdrága) társasházban, de telefonja nem volt, csak protekciója. Csakhogy, ahol nincs földkábel, ott a legmagasabb protekció se segít. Guyt nem lehet telefonon felhívni. Valakinek fel kell hozzá menni személyesen, de ki?

Guynek hat kollegája és egy főnöke volt. Ez összesen hét fő, de ezek közül gyermekkel, pláne mindjárt hárommal, egyik se rendelkezett. Viszont egyikük se féltette úgy a hapsi életét, mint az, akire nagy gyakorisággal rájárt (a francia nyelvleckékről már nem is beszélve). Elayne tehát azonnal vállalta, majd ő felmegy a lakására, ahová különben is nagyon jól ismerte a járást. Eközben én, teljesen véletlenül és rendhagyó módon, a Dembinszky utcában maradtam, és kivételesen nem szándékoztam átmenni a gyerekeimhez, mert lakásomon egy hat fős megbeszélés folyt, amiről nejem természetesen tudott. Egyszer csak csöng a telefon, felveszem, a vonal másik végén a 6 éves Tomi fiam jelentkezik, és azt közli velem - eszem a kis szívét - életkorát meghazudtoló érettséggel, hogy a két kistestvérével együtt egyedül vannak a lakásban, és az egyéves Zoltán sír, a kétéves Katrina  nagyon fél, és ő meg nem tudja, hogy mit csináljon. Mondtam neki, ne engedj be senkit a lakásba, máris rohanok, perceken belül ott vagyok.

Lecsaptam a telefont, a társaságnak odakiáltottam, hogy egyedül vannak a gyermekeim, majd holnap telefonálok, és becsaptam magam mögött az ajtót. Szerencsére a hatvanas évek végén a pesti autósforgalom még csecsemőcipőben járt. Beugrottam a kocsimba és vágtattam a Körút felé, át a Margit-hídon és már meg is érkeztem. Nem hiszem, hogy tíz percnél tovább tartott volna az út. Betoppanok a lakásba, semmi baj, addigra a három gyerek a szőnyegen csendben tologatta a match-box autókat. Az a tudat, hogy az apjuk néhány percen belül ott lesz, tökéletesen megnyugtatta őket. Na jó, de hol van a Mummy? Elment a Guy-hez (semmi Guy bácsi, vagy ilyesmi). De miért? Azt nem tudjuk. Hát, szépen vagyunk. Na jó, fürödtetek már? Nem, ahogy hazaértünk Mummy már rohant is. De hová a pokolba? Fogalmunk sincs. Na jó, akkor most fürdünk és lefeküdtök.

Alig raktam be a három gyereket a fürdőkádba, hallom, hogy nyílik az előszobaajtó, majd megjelenik egy idegen nő a fürdőszobaajtóban. Nehéz eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. Én Elayne-t vártam, ő pedig nem tudom, kit, de nem engem, az biztos. Rögvest megkérdezte, ki vagyok. Hogy én ki vagyok? - csattant fel a hangom. - Maga kicsoda és hogy kerül ide? Hát ő a házmester, és a gyerekek mamája őt kérte meg, hogy időnként nézzen be hozzájuk. Nahát, én meg az apjuk vagyok, és köszönöm szépen, nincs szükségem a segítségére. Erre a házmester egy vérig sértett angol komornyik arckifejezését felöltve, maximális méltatlankodás közepette elhagyta a lakást. Én pedig lefektettem a gyerekeimet és nekiláttam várni, mert rettenetesen kíváncsi voltam, mit fog nejem előadni.

Elayne a végén persze megérkezett, és most rajta volt a sor, hogy csodálkozzon. Hogy kerültél ide? - tette fel a nem egészen legális kérdést. - Hogy? Hát úgy, hogy a fiam áttelefonált és közölte mi van. Na de, hol a fenében voltál? És aztán szép lassan kidomborodott a sztori, ami alatt egyetlen szót se szóltam. A történet után egyetlen költői kérdést tettem csak fel: Ezek szerint neked a Guy fontosabb, mint a gyerekeid? Amit néma csend követett.

Azt azért tudni kell, hogy Elayne és közöttem soha, egyetlen hangos szó nem hangzott el. Soha nem „vitatkoztunk” a szó magyar értelmezése szerint. Az volt életünkben az első alkalom, és persze az utolsó is, amikor volt néhány csendes mondatváltás. Ő úgy gondolta, helyesen döntött, hiszen nem a gyerekei voltak életveszélyben, hanem a szeretője. Hogy bármelyik gyermektelen kollegája elmehetett volna helyette, azt nem érezte reális alternatívának. Hogy „nincs a Földön anya, aki így tett volna” mondatom válasz nélkül hagyva, hitetlenül hallgatott végig. Kérdésemre, miért nem szólt át nekem telefonon, azt válaszolta, nem tartotta szükségesnek. 

Részemre nem maradt más hátra, mint a tanulság levonása. Ekkor döbbentem rá, hogy nekem tulajdonképpen nincs alternatívám, én a gyerekeket semmi körülmények között nem hagyhatom el, nem kezdhetek új életet, nem lehet másik családom, mert az én gyermekeim, így ahogy vannak, már is félárvák. Ezeknek nincs édesanyjuk.

—————————————————

—————————————————

Úgy is mondhatnánk, hogy a kórház kapu átlépésével megszűnsz személy lenni, legjobb esetben is csak egy munkadarab vagy és buzgón fohászkodhatsz a jóistenhez, hogy ne váljék belőled elfuserált selejt, mert ez is benne van a kalapban. Viszont be kell látnunk, hogy ennek a komoly hagyományokkal rendelkező jelenségnek kimagasló előnyei vannak. Például a nővérnek nem kell emlékezni, hogy te tulajdonképpen Kovács Mihály vagy, mert amíg a fejfádra rá nem írják ezt a nevet, te bizony Ketteske maradsz, amiről az ágyad elhelyezése a napnál is világosabban árulkodik. Ez ugyan Nyugaton nincs így, de hát ebben-abban ők is tanulhatnak tőlünk. Az igaz, hogy Herr Schmidt a müncheni korházban is Herr Schmidt marad, ez ugyanígy elmondható Mr. Smithről is az East Londoni korházban, de hát ezekben az országokban még nem hallottak az orvosi tekintély mindent elsöprő fontosságáról, aminek a tűzön-vízen való magas szintű fenntartása elsőszámú egzisztenciális érdek.

Most vizsgáljuk meg azt, hogy a társadalombiztosításban kialakult dialektus milyen mértékben befolyásolja a mondatszerkezet! Példa: „Ketteske leveszi az ingét.” Első hallásra talán figyeljük meg a mondat praktikus tömörségét miután megszabadult olyan felesleges tölteték szavaktól mint: legyen szíves, kérem szépen, szíveskedjék. Az is figyelemreméltó, hogy kérésből állítás lett. A nővér ezzel a tőmondattal tulajdonképpen azt állítja, hogy Kovács Mihály leveszi az ingét. Valójában erről szó sincs. Kovács Mihály haptákban ül az ágyában és súlyos lélektani dilemmától szenved, amit esetünkben úgy hívnak, hogy kognitív disszonancia. Ő ugyanis arról tud, hogy ül, ám a nagytekintélyű nővér azt állítja, hogy leveszi az ingét. Mivel ezt a súlyos ellentmondást nem képes feldolgozni, ezért gyors ütemben kezdi magáról ledobálni az inget, hogy ezzel a kognitív disszonanciát feloldja.   

Egészen más az eset, ha történetesen nem vagy kiszolgáltatott helyzetben. Ilyenkor az SzTK szublinguában kapsz egy jelzőt: „kebelbeli”, és mint ilyen nem lehetsz Ketteske, nem kell sorba állnod, kijön eléd a nővér és karon fog, valamint tízóraira a kockasajt mellé kapsz egy második kockasajtot is.

Az is megfigyelhető, hogy az SzTK szublingua egyes magyar kifejezéseket nagyon rosszul tűr. Különösen érzékeny a „hálapénz”, „csúszópénz”, „baksis”, stb. kifejezésekre, amik helyett a „paraszolvenciát” kedveli.

Külön ki kell emelni a nyelvhez szorosan hozzásimuló sajátos metakommunikációt. Legeklatánsabb megnyilvánulása a „szigorú arckifejezés”, „a fej feletti átnézés”, „a megszólaláskor felvett zord, esetleg csak tudálékos arc”, illetve a „rendkívüli elfoglaltság” látszatának fenntartása, valamint a pácienssel történő szóba állás, illetve beszélgetés céljából történő leereszkedés merev elkerülése.

Olyan esetben, amikor a fentiekben említett „elkerülés” technikai okokból kifolyólag nem megvalósítható. Az SzTK szublingua kiemelkedő szerephez jut. A kialakult eljárás figyelemreméltó. A magyar nyelvtani szabályok általában érvényben maradnak, csak úgy, mint a magyar ragok. Ezzel szemben a főnevek és az igék súlyos változáson esnek át, még abban az esetben is, amikor a magyar megfelelő rövidebb, könnyebben kiejthető és helyesírásához nem fér kétség. Lássunk néhány példát! Az „altatóorvos” prosztó kifejezés, és ezen az sem változtat, hogy közérthető, vagy talán éppen ezért a megbélyegzés. Az SzTK megfelelője, a magánhangzó torlódás miatt nehezen kiejthető „aneszteziológus” viszont roppant tetszetős, és egészen másként cseng, ha például műtét után a beteg elfelejt felébredni, mert ezt a nem elhanyagolható kellemetlenséget a család könnyebben nézni el egy aneszteziológusnak, mint egy altatóorvosnak, mert az „altatásban” valahol mélyen benne van, hogy esetleg „örök álomba merülésről” is szó lehet.

Amikor a nagymamát sok tízezer forintos, több lépcsőben átnyújtott hálapénz után átsegítik a másvilágra, a családdal lényegesen könnyebb közölni a tényt az „exitált” kifejezés segítségével, mint beismerni a brutális „halált”. Hasonló megfontolásokból lesz a közönségesnek hangzó “terhes” nőből „gravid”, főleg, ha nem várt elvetélésről van szó, amit a „gaviditás megszakadása” SzTK kifejezés jelez.

Amióta a zárójelentés átadása kötelezővé vált, a korábbi borítékba történő leragasztás helyett, a lingua SzTK újabb trükköket épített be sorai közé. A három betűs „máj” ötbetűs „hepar” lett, a négy betűs „tüdő” ugyancsak ötbetűs „pulmo”-vá változott. Nincs orvos széles e hazában, aki hajlandó lenne olyan egyértelmű szavak használatára, mint például „oldalsó”, „helyi” „elégtelen”, „kóros”, „sorvadás” ezek helyett sokkal jobban csengőnek találják a „laterális”, „lokális”, „insufficientia”, „pathologiás”, „atrophia” szavakat.

Az SzTK nyelv nem törekszik precizitásra, rendezettségre, célja az egészségügyi kaszt fennkölt fenntartása, és ezen törekvésének közepette a helyesírás másodlagos szempont. Így esik meg, hogy a „c” és „k” betűk csereszabatosak, csakúgy, mint az „y” és „i”. A „th”, „ph”, stb. betűpárosok helyett olykor a „t”, „p”, stb. betűket használják. Szóval össze-vissza, ráadásul a billentyűzethez nem szokott ujjaik sorozatosan követik el a melléütést.  

Sajnos a lingua SzTK itt nem áll meg, azaz pusztán más szavak és kifejezések használata még nem jelenti az egészségügyi kaszt abszolút győzelmét. A végső cél az egyes fogalmak megváltozása, amint átlépünk az egészségügyi intézmény kapuján.

Vegyük például a „felelősség” fogalmát. Nos, egy autóbuszvezető beül a volán mögé és végzi napi tevékenységét. Mindenki úgy gondolja, beleértve a büntetőjogot is, hogy munkájáért felelőséggel tartozik. Ha elüt egy gyalogost, nem mentheti ki magát azzal, hogy egész héten túlórázott. Ha egy felszállni készülő utas kezét becsípi a záródó ajtó és az utas testét néhány méteren át vonszolja magával a busz, nem mondhatja azt, hogy amikor az utas fel akar szállni egy autóbuszra, tudomásul kell vennie, hogy az néha kezének becsípésével jár. Ezt a rizikót fel kell vállalnia. Hasonló a helyzet minden más szakmában. Egy híd nem szakadhat le, mert a tervező nem mondhatja, hogy aki rálép egy hídra, annak számolni kell a híd esetleges, időnkénti leszakadásával. A tervező mérnők se bújhat ki a felelősség alól, és nem állíthatja, hogy aki kilép egy erkélyre annak számolnia kell az erkélyek időnkénti leszakadásával, és persze sorolhatnánk, de hiszen a magyar nyelv művelői valamennyien tisztában vagyunk a felelősség fogalmával. Van azonban egy ága a magyar nyelvnek, az SzTK szublingua. SzTK-ul a felelősség azt jelenti, hogy az operáló sebész minden következmény nélkül a felnyitott hasfal alá bevarrhat ollót, törlőkendőt, csipeszt, vagy akár a nagymama nachtkasztliját is (ha befér), mert minden betegnek (természetesen magyar betegről van szó), tehát minden egyes magyar betegnek tudomásul kell venni, hogy időnként a sebészek ezt-azt bent hagynak a felnyitott testébe, és ezt a kockázatot a betegnek vállalnia kell.      

Aggodalomra azonban semmi ok, addig kell az orvosok fizetését a létminimumon tartani, amíg mind el nem megy Angliába. Nekünk majd jók lesznek a helyükre betelepülő ukrán orvosok. Arra felé az olló, meg a csipesz nagy érték, eszük ágában sincs bent felejteni a betegekben.

A papírok visszakeresése érdekes eredményt hozott. Ezek szerint egy másik angol kórházban a halált okozó betegséget az esetek 39 százalékában nem ismerték fel. Ráadásul, az állapot nem korlátozódik egy-két kórházra, inkább lehetne mondani, hogy széleskörű. Az egyik kritikus szerint az orvosok túlzó mértékben bíznak az új diagnosztikai eszközökben, és nem tanulnak hibáikból, mert világszerte egyre kevesebb boncolást végeznek.

Természetesen egy-kettőre kezdtek megjelenni az orvosvédő nyilatkozatok: „Nem arról van szó, hogy hanyag munkát végeznének, de az esetek nagy részében lehetetlenség pontos diagnózist készíteni.” Mások úgy gondolják, hogy a kb. 30 százalékos tévedési arányt eddig is sejtették, de nem tudták melyik az a harminc százalék.

Megint mások azt feszegetik, hogy ha ez a helyzet az intenzív osztályokon, mi lehet a valóság más osztályokon. Ezeket gyorsan próbálják megnyugtatni, hogy az intenzív osztály egy különleges eset, mert az ott fekvő páciensek többségével állapotuk miatt nem lehet kommunikálni, és ez nehezíti az orvos helyzetét. El tudom képzelni, amikor az egyik lázas, de úgy különben kommunikatív betegnek azt mondja az orvos, „Mondja szépen ááááá, köszönöm, egyébként mit gondol a néni, mi lehet a baja? Igazán nagy segítség lenne, ha tippelne valamire.”

És akkor most nézzünk szemben egy konkrét esettel. A Birmingham Heartlands Hospital vizsgálata fényt derített a következőkre: Három év alatt az intenzív osztályon  2213 beteg fordult meg. Összesen 636 hagyta ott a fogát, akik közül mindössze 49-et daraboltak fel, de csak 38 boncolási eredményt lehetett értékelni (a homály fedett 11 esetről egy szót se!). A boncolási jegyzőkönyvek szerint 17 diagnózis helyes volt, 21 pedig hibás. A 21 hibása diagnosztizált beteg közül 10 életben maradhatott volna, ha az orvos rájön mi a baja, de hát kérem 3 esetben a szívinfarktusnak is sikerült elbújni az orvos elől.

Most jön a hab a tortára! A boncolások felszaporításának legnagyobb ellenzői, maguk a kezelőorvosok, mert félnek, hogy hibájukra fény derül és a rokonság perelni fog.

Engem mindig bámulatba ejtett az a szemlélet, ami szerint, ha egy híd leszakad, a tervezőt börtönbe csukják, ha egy gépkocsi vezető munkája közben elüt egy járókelőt, biztos elzárás vár rá, ha egy vegyész felrobbantja a laboratóriumot, minimum meg kell neki fizetni a kárt, persze csak akkor ha életben marad. Ezzel szemben, a beteg embernek tudomásul kell venni, hogy gyógyítása bizonyos kockázattal jár, amibe még az is belefér, hogy műtét közben a hasában felejtenek egy ollót. Ő tehet róla, ha nem kell felnyitni a hasát, nem lehet bent felejteni egy ollót. Legközelebb majd kétszer is meggondolja, mielőtt kiveteti az epekövét.   

Volt tehát egy házunk, de szüleim és húgom Félegyházán voltak, a ház pedig üresen állt, ami akkoriban jelentős rizikót hordozott magában, csak egészen másfajtát, mint manapság. Ugyanis ki lehetett volna igényelni, ami úgy nézett ki, hogy lakásra jogosult, de lakással nem rendelkező elvtárs bejelenthette rá az igényét a Tanácsnál, ahol ezt a részére kiutalhatták volna, és akkor annyi, mert az elvtárs azonnali beköltözése megakadályozhatatlan és onnan atombombával se lehetett volna kirobbantani. Ennek elkerülése végett nekem Sashalomról azonnal be kellett jönnöm és iskola után fel kellett mennem a hegyre, és a betonpadlós alsó „szobában” kellett néhány napig aludnom valami sebtében összeeszkábált alkalmatosságon, ügyelve arra, hogy jó sokáig égjen este a villany.

Aztán pár nappal később, kora délután érkezett egy teherautó telipakolva bútorokkal, azok legtetején egy kutyaházzal, amiben egy korcs német juhász szuka lapult. Szüleim és Ildi a sofőr fülkében összezsúfolva. Lepakoltunk, behordtunk mindent, estére benépesedett a ház és persze hulla éhesek voltunk.

A kutyáról kiderült, hogy Mackó a neve, és mivel a kerítés teli volt lyukakkal a következő év tavaszán vemhes is lett. Az alomból egyetlen egy kiskutyát hagytunk meg, egy tiszta vörös, dússzőrű kant, akit én neveztem el Csülöknek. Csülök érdekessége az, hogy 12 évvel később, hét év távolmaradásom után, bár már alig látott, vénfejjel a hangomról azonnal megismert, és persze nagyon örült nekem. Nem sokkal később kimúlt.

Abban az időben a hegyen még nem volt vezetékes gáz, és a gázpalackos gázforgalom is ismeretlen fogalom volt. Viszont jött Félegyházáról egy sparhelt is, ami rendkívül praktikus eszköznek bizonyult. Egyfelől fűtötte a konyhát, másfelől lehetett rajta főzni. Ezen kívül külső zsebeiben, amik körülölelték a tűzteret, víz melegedett a mosogatáshoz, valamint tömegével az egész sparheltet melegen tartotta jóval a tüzelés után is. Ennek előnye akkor mutatkozott, amikor kiderült, hogy a megfőtt ételt Ildi 13 órakor ette, én Bolyaiból hazaérve 17 órakor, apu pedig este 19-20 között, amikor munka és az elmaradhatatlan presszólátogatás után hazaért. Ugyanis a sparhelten hagyott lábosban az étel este nyolcig meleg maradt. Igaz, Apu nem ragaszkodott az esti nyolc órás érkezéshez, volt, amikor az utolsó fogassal jött meg, azaz fél egykor. Ilyenkor Kisanyi másnap bejelentette, apád megint az utolsó fogassal jött haza.

Különben mai szemmel nézve az élet a hegyen kellemes, sőt izgalmas volt. Úgy értem csupa olyan dolgokat tettűnk, amik manapság már ismeretlenek. Tartottunk tyúkokat egy elkerített részen, mert tojást üzletben nem lehetett kapni. Márpedig a tésztába, úgy értem a gyúrt tésztába tojás is kell. Hahó, gyúrt tészta! Szóval nem úgy volt ám, hogy vettünk a közértben, akarom mondani az ÁBC-ben kockatésztát vagy metélttésztát. Minden egyes alkalommal, vagyis hetente legalább háromszor, amikor főtt tészta volt az estebéd, Kisanyinak lisztből tésztát kellett gyúrni, kifőzni és rátenni azt, ami kell. Ez legtöbbször vagy párolt káposzta vagy paprikás főtt krumpli volt, nagyritkán túró, de tényleg csak nagyritkán.

Apu nyulakat tartott, jobban mondva szaporított ketrecekben. Ezek közül néha levágott egyet, ami úgy történt, hogy hátsó lábainál fogva, balkezével fejjel lefelé lógatta a nyulat, a jobb kezében lévő furkósbottal pedig úgy tarkón vágta, hogy a nyúl egyből kimúlt. Ezt követve jött a megnyúzás. A többi Kisanyi dolga volt.   

A konyhaajtóval szemben volt egy kis darab veteményes kert, ahol petrezselyem, hónapos retek, zöldborsó, meg ilyesmi termett. A kertben pedig volt vagy 6 sárgabarackfa, amiket nem kellett permetezni és mégis hatalmas termésük volt évről-évre. Bár ne lett volna. Mert ahol sok a barack, ott lekvár főzés is van, és ahol sok a lekvár ott a gyerek az iskolába lekváros kenyeret visz tízóraira. Persze csak minden másnap, vagyis hetente háromszor. A közbeeső napokon zsíros kenyér dukál. A fő baj talán mégis inkább a kenyér állandó szikkadtsága volt. A legközelebbi közért elég messze helyezkedett el, így a bevásárlás külön hadműveletnek számított. Kenyérből nem fogyhattunk ki, és a friss kenyeret addig nem lehetett felvágni, amíg volt a régiből. Következésképpen, mindig szikkadt kenyeret ettünk. Na ez legyen a legnagyobb baj!

A kertben állt egy eléggé terebélyes diófa is. Őszi hétvégeken kedvenc szórakozásunk volt a dióevés. A fáról leszedett diótól az ember keze napokra barna lesz, de megéri, mert a frissen feltört dióbélről a hártyát lehúzva egészen másfajta ízt kapunk, mint a megszokott. Néha órákat is ellegelgettünk a diófa alatt, nem egyszer a vendégekkel együtt. Olyan ez, mint a szotyola[1], nem lehet megunni.

A ház körül elterülő kertben hatalmas fenyőfák álltak, és úgy általában minden eléggé elhanyagolt volt, a kertgondozásnak nyomát se lehetett felfedni. Ezen az állapoton jelenlétünk se változtatott. A gyakori vendégek nálunk a vadonban érezhették magukat, például egy leterített pokrócon.

A városba természetesen fogassal jártunk le és fel. Én reggel rendszerint akkor vágtattam ki az ajtón, amikor a fogas a végállomásról elindult, aminek meg volt a jellegzetes hangja, aztán valahol menet közben felugranom rá. Volt arra példa, hogy csak az Erdei Iskolánál értem utol, de a Városkút nem volt ritka. Tulajdonképpen ezzel az erővel futhattam volna egészen a Moszkva térig, csak akkoriban ez valahogy nem jutott az eszembe. Hazafelé jövet csak akkor ugrottam le két megálló között, körülbelül a házunk magasságában, ha siettem. Máskülönben a végállomásról legyalogoltam azt a 150 métert.

Vasárnap hús volt a menü, pörkölt vagy rántott hús, jó sok krumplival, mert az adag fejenként egy szelet, semmi több. „Ha éhes vagy Tibike, egyél hozzá kenyeret” volt az unalomig hallott mottó, mivel a „jó sok krumpli” se tartott ki a végtelenségig. Igaz a vasárnapi ebédhez szódavíz is járt, de a szódavízről nekem kellett gondoskodnom. Ez azt jelentette, hogy két üres szódás üveggel elmentem a Vörös Csillag nevű szálló söntésébe, és kicseréltem őket teli üvegre darabonként 1 forint 10 fillérért.

Apu természetesen ihatott szódavizet hétköznap is, fröccs formájában. Időnkénti erőtlen próbálkozásomat, hogy nekem is jusson egy kis szódavíz Apu, számomra teljesen közömbös, figyelmeztetésével járt, miszerint a szódavíztől impotens leszek. Nem sajnáltam tőle, legyen ő impotens, ellentétben a paprikás krumpliba főtt virslivel, amit csak ő kapott. Ugyanez volt a helyzet a bablevessel is. Abban is volt virsli, de az Apunak járt. Ildi meg én csak néztük. Igaz, ő is csak egy párt ehetett meg, mert nem volt több. Az egészben az a legérdekesebb, hogy eszembe se jutott, hogy ez igazságtalan lenne. Ez volt bevezetve és kész.

Amikor Kisanyi már nagyon lázadozott, hogy ő csak otthon ül és végzi a házimunkát, akkor apu elvitte „megpisiltetni”. Ez abból állt, hogy vacsora után felkerekedtek és átmentek az Úttörő vasút végállomásánál lévő presszóba, és némi pletykacsere után a környék szomszédaival, megittak egy-egy szimplát. Na ja, szimpla.

Szóval akkoriban egy presszóban lehetett kapni szimpla feketét 1 forintért, és duplát 2 forintért. A szimpla kábé egy korty volt, a dupla két korty. Később a szimpla valahogy kiment a forgalomból, maradt a dupla, de szép lassan kezdték elhagyni a „dupla” jelzőt. A „kérek egy feketét” automatikusan duplát jelentett. Ha ma kérnél egy szimpla feketét a huszonéves csaj a pult mögött nem tudná miről beszélsz.

Mindegy, pisiltetés után Kisanyi egy darabig csendben maradt, és úgy ahogy eltűrte apám éjféli hazamászkálásait. Ennek fő oka az lehetett, hogy nő nemigen volt a dologban. Apu két-három hülye haverral beült egy pesti presszóba, nagy néha egy-két kolleganő is jelen volt, de a tökfelesleges hetyegésen kívül más nemigen történt. Apám egészen egyszerűen nem volt családszerető. Ha időben hazajött volna, nem tudta volna mivel eltölteni az idejét. Neki úgy kellett az önmutogatás, mint másnak a levegő.

Az én helyzetem egy kicsit kényelmetlen volt olyan szempontból, hogy bár ragyogó helyen laktunk, a közlekedés nehézkesnek bizonyult. Akkoriban a Fogaskerekű óránként 12 km-el haladt. Vagyis fél óra volt a menetideje. Ráadásul félóránként indult. A Nyugatitól 1 óra volt az út hazáig és 2 és fél óra oda-vissza, ha csak mondjuk a fürdőnadrágomért ugrottam volna haza. Hiszen azzal a szerelvénnyel vissza nem tudtam menni, amivel feljutottam. Ez azt jelentette, hogy jól meg kellett fontolnom iskola után hazamegyek-e vagy sem. Ha egyszer felmentem, nem volt értelme visszamenni a városba. Én tehát senkivel se beszélhettem meg egy délutáni mozit, csak ha el tudtam valahol helyezni a táskámat, és hajlandó voltam éhezni este tízig. Igaz Maca néném kifőzdéje ezen sokat lazított, éltem is a lehetőséggel bőségesen.

Az esti főszórakozás rádióhallgatás volt, ami elsősorban RIAZ Berlint, vagy Rádió Luxemburgot jelentette, bár a vétel sose volt tökéletes. A RIAZ különben azt jelentette, hogy Radio In the American Zone. Vagyis a Berlinben állomásozó amerikai csapatoknak adott zenét. Később tűrhető zene jött Novi Szádból is, ami a jugoszláviai Újvidéket jelentette. Ha apu otthon volt, akkor a rádiózás fel lett függesztve, mert ő kizárólag a Szabad Európa Rádiót hallgatta.

Az egészben a legjobb talán az volt, hogy akár télen a síelés miatt, akár nyáron a kirándulás végett, rengeteg barát jött fel hozzánk, apuhoz is meg hozzám is. Akkoriban senkinek sem lehetett gépkocsija, egyszerűen nem kapott gépkocsira tartási engedélyt. Csak néhány személygépkocsi futott az országban. Az emberek tömegközlekedéssel jártak, és szabadidejükben sokat kirándultak. Ez nem volt véletlen. A kirándulás egészséges volt, olcsó, szórakoztató, és komoly hagyományokkal rendelkezett. Ráadásul a Budai hegyek gyönyörűek mind a négy évszakban. Ezt azonban ma kevesen tudják, mert egész nap képernyők előtt ülnek.

A telkünk a Rege út és s Svájci út sarkán volt, így csak két szomszéd telek csatlakozott hozzánk. Egyiknek se volt Magyarországon tartózkodó tulajdonosa, ezért szabad vadászterületnek tekintettük őket. A felettünk lévő telken volt egy apró faház közvetlenül a kerítésünk mellett, valamint néhány gyümölcsfa. Ősszel átjártam naspolyát szedni.

Apunak egyszer az a hülye ötlete támadt, hogy felvigyen egy nőt a szomszéd telken lévő faházba. Az ötlet zseniális is lehetett volna, de becsúszott egy gikszer. A kertben szabadon mászkáló kutyáink kiszúrták, hogy valaki van a közeli faházban. Ezért aztán leálltak a kerítés mellé és eszeveszett csaholásba kezdtek a faház felé. Kisanyi egy idő után megunta és kiment megnézni mi történik. Erre a kutyák még hevesebben kezdtek ugatni. Mit részletezzem, apu lebukott. Aztán hetekig mást se hallottam mint, „hagyd már abba ezt a cirkuszt, meg se basztam azt a nőt”. „Akkor meg mi a francnak hoztad nekem ide?”

Vasárnap délelőtt rendszerint a legszükségesebb házkörüli teendőket láttuk el. Például amikor egy hatalmas nyári zivatar az egyik mamutfenyőt kidöntötte, a gyökereit ki kellett ásni, a fát pedig darabokra kellett fűrészelni. A munka rendszerint úgy zajlott, hogy apu elkezdte, majd öt perccel később nekem azt mondta „folytasd”, ő meg bement a házba, és csak egy óra múlva jött vissza megnézni, hogyan haladok a munkával. Engem ez nemigen zavart, de voltak nevetséges estetek is, mint például az említett kidőlt fa. A felvágás ugyanis olyan fűrésszel történt, amit két ember húz az ellentétes végeket megragadva. Alig jutottunk a fa átmérőjének egy negyedéhez, amikor apu leállt és azt mondta „folytasd”. Oltári jó, de kivel? Egyedül csak húzni tudom, tolni nem.

Nyáron, ha korán hazaértem, a kertben isteni volt olvasni valami kellemes könyvet. Erre a célra volt egy pad, két fenyőfa között. Természetesen a házhoz kaptuk, mert apám semmit se barkácsolt. Egyszer egy jégeső több cserepet is eltört a tetőn, ezt követve a ház beázott. Hetekkel később Manyi-papa kijött Sashalomról, hogy az eltört cserepeket kicserélje. Munka közben hangosan véleményezte apámat, lányával pedig nem felejtette el közölni, hogy nagy marha, amiért kitart mellette. Erre Kisanyi mindig azt válaszolta, hogy most már késő, de ezt 40 éven át hallottam tőle. Igaz, az utolsó 10 évben hozzátette „ami még hátra van, arra az időre tisztességgel ellátom az apádat”.

Emlékeim szerint elég gyakoriak voltak a nyári zivatarok. Egy alkalommal a villám belevágott a villámhárítónkba (még jó, hogy volt), amikor valamennyien a konyhában voltunk, ahová percekkel korábban rohantunk be a közelgő zuhé elől. Az elektromágneses térerőtől a kapucsengő reduktora lerepült a falról és darabokra tört. Persze mindenki beszart, de senkinek semmi baja nem történt. A villámlással járó fény és a hang szinte elviselhetetlen volt.

Ősszel már korán délután ködbe került a környék. Ilyenkor hazafelé jövet az utcalámpák fényétől a sűrű ködbe gyönyörű árnyékokat vetettek a fák ágai. Bent a házban pedig kellemes meleget árasztott a cserépkályha. Hát igen a cserépkályha. Erről csak két dolgot érdemes tudni. Felállításához Kisanyi ragaszkodott, nem is bántuk meg. A begyújtást Apu végezte, sőt az isten tudja miért, de ragaszkodott hozzá, igaz, ez volt az egyetlen házkörüli munka, amit elvégzett. Gyanítom, valami gyerekkori emlék késztethette erre a ceremóniára. A segédeszköz egy régen kimustrált alumínium lavór volt, ebben hozta be az alágyújtóst, majd a fadarabokat.  

Télen nyikorgott a hó a lábunk alatt, miközben Kisanyi káromkodott, hogy apád semmit nem segít a hó eltakarításban. Minket meg szidott, mert „behordjuk a havat a konyhába”. El nem árult feltételezése szerint nekünk lebegve kellett volna közlekedni a lakásban, hogy sehol, semmilyen nyom ne maradjon utánunk.   

A házon belüli élet gyakorlatilag nyomorúságos volt, csak akkor én ezt nem vettem észre. A ház ugyanis egy konyhából egy szobából és egy fürdőszoba-vécéből állt. Ezen belül a szoba nem haladta meg a 4×4 métert. Volt ugyan egy nagyszoba, amihez 3 lépcső vezetett a kisszobából, de ez eredetileg garázs lett volna. Betonozott volt a padlója és középen volt egy szerelőakna, ami természetesen le volt fedve. Elejében az összes szőnyeg, ami csak megmaradt két polgári háztartásból ide volt leterítve és ez is szobának volt használva, de az első télen kiderült, hogy egyfelől kifűthetetlen, másfelől a víz a sarkokban kicsapódik. Lényeg az, hogy használaton kívülre került, pláne, amikor megérkeztek a különböző kimustrált textilipari gépek is.

Azt tudom, hogy én a konyhában aludtam egy kinyitható fotelágyon, de hogy apámék Ildivel együtt hárman mit csináltak a 4×4 méteres szobában, arról fogalmam sincs. Ennek ellenére a szoba igazi polgári ízlés szerint volt berendezve. Gobelinek a falon, súlyos hímzett terítő az asztalon, vitrinben ólomkristály vázák, az asztal közepén porcellán bonbontartó. Ez utóbbiban édesség, amiből lehetett venni, mondjuk vacsora után, de Kisanyi legfeljebb két szem kivételét tartotta helyesnek. Amennyiben valamelyikünk egy harmadik szem kiszedéséhez készülődött, mondjuk a fedél leemelésével, akkor jött a megjegyzés. Így aztán mindenki, értsd Ildi és én, tudomásul vette, hogy kettő darab az illendőség határa.

Telefonunk is lett, mindjárt az első évben, ami abban az időben csodaszámba ment. A telefonszerzés mechanizmusa megérdemel néhány szót. Apámnak volt egy régi ismerőse, egy bizonyos Kovács Tibor, aki éppen mellette állt, amikor a becsapódó akna megölte az édesanyámat. A halál közös megúszása egy életre összekovácsolta őket. Szóval ez a Kovács Tibor ávós besúgó volt, és az első nyáron nálunk nyaralt 3 hónapig, persze ingyen. Ezen „igenfontos” ember elérhetőségéért lett bekötve a telefon, de utána 20 éven keresztül a számunk Kovács Tibor név alatt futott. Csak az tudott minket hívni, akinek megadtuk a telefonszámunkat, mert különben nem voltunk bent a telefonkönyvbe.

A leíráshoz hozzátartozik a kerti bungaló esete is. Még a háború alatt, amikor Tímár Pista bá megvette az Eötvös úti telkét, apám a telek egyik sarkában felhúzott rá egy faházat. Amikor 49-ben leköltöztek Félegyházára ezt a házat szétszedték, és újra felhúzták Félegyházán, csak vagy két méterrel kisebb lett, mert a szétszedés-összerakás nem volt túl szakszerű. Pár évvel később, miután felköltöztek a Rege útra, a faház megint szétszedésre került és újra lett építve a Rege úti kertben, de most már csak egy apró bungaló jött ki a faanyagból meg egy nagyrakás alágyújtós. Tehát a kertben volt egy bungaló, ahol nyáron én tanyáztam, illetve az, akinek bérbe ki lett adva, például Kovács Tibinek telefonbekötésért.

A faháznak szigeteletlen fapadlója volt, ami alatt 20 centire a puszta, és jó nedves föld. Az egész ház nyirkos volt és hideg, kivéve az év július és augusztus hónapjait. Én már tavasszal kicipeltem ide a fotelágyat, csakhogy ne kelljen a konyhában aludnom. És ősszel addig húztam a visszaköltözést, ameddig tudtam. Mindjárt az első évben valami fűtésen törtem a fejem. Úgy gondoltam, hogy téglából építek egy „cserépkályhát” és azt fogom fűteni magamnak. Csakhogy ehhez téglára lett volna szükség. Az „Orgonás” megállónál láttam egy nagy rakás téglát, ami igen jó beszerzési forrásnak mutatkozott. Lementem hát egy bőrönddel és beleraktam 10 téglát. A következő fogassal felvittem a bőröndöt a végállomásig, onnan pedig legyalogoltam a házhoz. Hogy a cipekedésbe majd bele szakadtam, és hogy végeredményben loptam, az még csak elment volna, de kiderült, hogy a kész építményhez az isten tudja hányszor kellett volna fordulnom, és nekem egy is elég volt.

Aztán fordult a kocka, mert Manyi-papa bekerült egy gyárba raktárosnak és hülyére lopta magát. Egy-egy alkalommal 10-15 méter polírozó korongnak használt flanelt tekert a derekára és úgy ment haza. Ezen kívül a gyár némely termékéből, például fröccsöntött fésűkből több százat sikerült kicsempésznie. Szóval Kisanyi ezeket a Széna téri piacon árultra, a bevételt pedig felezte Manyi-papával. Önálló jövedelem egyenlő önálló szórakozás. Elkezdtünk átjárni a Vörös Csillag szálló éttermébe néha vacsorázni, néha csak egy-egy feketére, ami mellett órákat ücsörögtünk és beszélgettünk az ismerősökkel. Ezt a szállodát ma újra Golfszállónak hívják és erősen kétlem, hogy órákig bent lehet lebzselni egy feketekávé mellett, aminek az ára 2 forint és húsz fillér. Nagy valószínűséggel az egyik asztalnál egy-két celeb csücsül és ha betévednék, a pincér megkérdezné, kit keresek? Rossz a kérdés, válaszolnám, mit keresek? Hát, a múltamat!   

[1] A megpörkölt napraforgómag neve szotyola, amit régen elsősorban a futballmeccseken árultak. Legkedvezőbb tulajdonsága a héj szétköpködésének lehetősége volt.

A Psychotherapy Networkerben (már megint ) megjelent egy cikk Louis Conzolino tollából, aki a Pepperdine Egyetem pszichológia professzora, ezen kívül Los Angdelesben klinikai konzultáns,  valamint több szakkönyv szerzője (The Neuroscience of Psychotherapy; The Making of a Therapist; The Neuroscience of Human Relationships)  Az alábbiakban összefoglalom a cikk egy részét, majd ellátom saját megállapításaimmal. Azért csak egy részét a cikknek, mert elsősorban pszichoterapeutáknak írta, és főleg a pszichoterapeuták szempontjai vannak kidomborítva. Hogy, milyen nehéz a munkájuk, de nem csoda mert…. Bla-bla-bla. Ez viszont minket nem érdekel, csak az, hogy milyen is az agyunk és mik történnek anélkül, hogy tudnánk róla.

Szigorúan anatómiai szempontból az ember a csimpánzszerű ősünkből fejlődött ki, kábé 100.000 éve, bár egy további 50.000, nyelvhasználathoz, tervezéshez és alkotáshoz. Ennek azonban megvan a hátulütője: agyunk legújabb fejlődése - ami lehetővé tette a logikus gondolkodást, kifejlesztette az elképzelés, az együttérzés készségét, és az erkölcsi érzéket - kénytelen megosztani a koponyaüreget az ősaggyal, amit az elmúlt évmilliókban az emlős és hüllő ősöktől örököltünk. Így aztán az egyik legnehezebb mentális feladatunk a bonyolult és erősen specializált rendszerek összehangolása az agyunkban.

Példának okáért a neokortex - az agynak azon része, amely a tudat fészke - kénytelen együttműködni a sok százezer generáción keresztül, a természetes kiválasztódás útján konzerválódott primitív, túlélést biztosító elrendezéssel. Ez azt jelenti, hogy a szonett írásra, számítógép tervezésre alkalmas „új keletű” agyunk alatt ott lapul egy irányítani igyekvő, primitív ösztön, tudatalatti késztetés, és ősi félelem. A koponyánkon belül egy őshüllő, primitív emlős és a modern ember agya megpróbál együtt létezni, legalább olyan mértékben, hogy különösebb baj nélkül megérjük a nap végét.

Paul MacLean, aki először vetette fel a témát, megalkotta a „agyi háromság” kifejezést. Elméletének lényege, hogy a mai ember agya hasonlít az egymásra építkező civilizációk elhagyott városaira, és magába foglalja az evolúciós történelmünk élő feljegyzéseit. Középen helyezkedik el a hüllő-agy, amelynek feladata a szexuális vágykeltés, öngyógyítás és szaporodás. Ezen helyezkedik el az ősemlős-agy, amelynek feladata a tanulás, az emlékezés, és az érzelmek irányítása. Az újkori emlős-agy a tudatos gondolkodás feladatával és az öntudatra ébredéssel ránőtt az előző kettőre. Ezek a tevékenységi szintek durván megfelelnek az általánosan elfogadott agyfelosztásnak: limbikus rendszer és kortex. Bár MacLean elmélete sok mindenre nem ad választ, mégis segít megérteni az emberi tapasztalat szélsőséges tulajdonságait és egy teljesen újszerű betekintést nyújt arra, miként hat a pszichoterápia az agy működésére.

MacLean szerint az agyi háromságunk nem szükségszerűen működik együtt kielégítő szinten, mert a beérkező információt mind a három részagy másképpen dolgozza fel, és mindegyiknek megvan a saját szempontja. Az ösztöneiket és viselkedésünket (félelem, bedühödés, étkezés, szeretkezés) irányító hüllő-agyunk erősen szabályozza tevékenységünket, miközben a kortexnek csak egy kicsiny része figyeli a másik két részagyat, és kardoskodik a kigondolt stratégiája végrehajtása mellett. Ebből következik, hogy a részagyak állandóan viaskodnak a dominancia megkaparintásáért, tehát egymással konfliktusba kerülnek anélkül, hogy erről tudnánk. Ez részben hasonlít Sigmund Freud elképzeléséhez a tudat és a tudatalatti között húzódó ellentétekkel kapcsolatban. A tudatunkon kívül is jelentős neuron tevékenység folyik, a különböző részagyak döntései pedig egymásnak ellentmondóak, amiből jelentős belső konfliktus adódik. A részagyak közti konfliktushoz hozzáadódik még néhány hátrányos tényező, úgymint a két agyfélteke bonyolultsága; számtalan vertikális hálózat betagolódása az agyrétegekbe; az agyszerveződés változó mivolta, ami az ember kétneműségéből fakad; a felnőtté érés kiszámíthatatlansága; és a kulturális környezet hatásai. Charles Hampden-Turner, brit kultúrafilozófus közzétett egy hasonlatot: az emberi agy egy anakronisztikus állatsereg, ami igazi kihívás a pszichoterapeuták részére. A feladat nem kisebb, mint hogy vegyen rá egy embert, egy lovat és egy krokodilt éljenek békésen együtt, egyetlen testben. Csoda-e ha a pszichoterápiák többsége sikertelen?

A részagyak között fellépő kommunikációs hiányosságnak nem lenne túl káros következménye, amennyiben magányos farkasként élnénk, de az agyunk egy társas-szerv, aminek szüksége van más agyakkal való kapcsolatfelvételre. Születéskor a túlélésünk kizárólag a gondozónktól függ. Amikor egy hüllő kikel a tojásból, azonnal képes a túléléshez szükséges alapfeladatok ellátására: élelmet keres, harcol, majd párzik. Ezzel szemben az emberi újszülött totálisan tehetetlen. Túlélésünk záloga az anyához való ragaszkodás, és az anyára hatás készsége, hogy törődjön velünk. Az újszülött túlélése a legkisebb mértékben se függ attól, milyen gyorsan tud futni, felmászni egy fára, és érzékelni a különbséget egy ehető és egy mérgező gomba között. Viszont, nagyon is függ attól, hogy a környezete érzékelje szükségleteit és ellássák azokat. A hosszú évekre megnyúlt függőségünk lehetővé tette az agyunk hosszantartó fejlődését, amihez szüleink adják az első környezetet, és amihez a csecsemő agyunknak adaptálódni kell, miközben a szülők ösztönös viselkedése az elsőnek megismert valóság a gyerek számára. A szülők ráutaló magatartása és a szükségleteink kielégítésének módja nem csak a magunkról és a világról alkotott véleményünket alakítja ki, de egyben agyunk megformálója is. Tekintve, hogy életünk első évei alatt agyunk hatalmasat fejlődik, a korai tapasztalatoknak aránytalanul nagy hatása van a központi idegrendszer kialakulására, ami aztán az egész életünkre kihat. Agyunk elkerülhetetlenül társkeresővé válik, felépítése és működése mélyen beül más agyak egy csoportjába - a család, a nemzet, a társadalom. A felsorolt tényezők sokszínűségéből kifolyólag individuumok vagyunk (azaz agyilag nincs két egyforma ember), ezért más agyakkal való kapcsolat felvételünk, összehangolódásunk, érzelmeink kölcsönös szabályozása, egymás segítése a központi idegrendszereink fejlődésében is egyedi.  

Felmerül a kérdés, vajon a részagyak és a kölcsönös emberi függőség kombinációja okoz-e problémát? Születésünktől kezdve az agyunk primitív részére a társadalmi és érzelmi tapasztalataink erőteljesen hatnak, miközben a legfejlettebb agyunk még nem érett meg. Ennek az a következménye, hogy számos, nagyon fontos dolgot tanulunk meg agyunk primitív részének dominanciája alatt. Ezekhez a megtanult érzésekhez a tudatunk soha nem jut el, így módosításra nem kerülhet sor. Csak hosszú évekkel később ébredünk öntudatra, amikor a korai élmények már rég beprogramoztak minket, amik ellen később a tudatunk nem tiltakozik.

A korai tapasztalatok rendkívül erős befolyása, lehet előnyös, de előnytelen is. Előnyös olyan szempontból, hogy az egyedi agy képes biztosítani a túlélést akármilyen társadalmi körülményekbe születik is bele. Agyunkat a szülők, a család és a környező kultúra formálja a szociális helyzetünkhöz történő maximális adaptációra. A megfelelő időben, kellően előnyös szülőkkel ez a korai agyfejlődés következményei felnőtt korunkban kedvezőek lesznek. Ha viszont a környezeti tényezők nem kedvezőek, tegyük fel például, hogy a gyermek (testi vagy lelki) anyai abúzust szenved el, akkor az agyát a legprimitívebb túlélési mechanizmusok formálják - konkretizálva: a tudatalatti krokodil- és ló-mechanizmusok az abúzusra disszociációval és egyéb védekezési formákkal reagálnak, amit a még teljesen ki nem alakult cortex nem tud moderálni.

Ez világosan kitűnik az elhanyagolt, abúzuson átesett gyermekeknél, akik különböző szimptómákkal nőnek be a felnőttkorba, például a fél világ felé irányuló haraggal, drog és alkohol problémákkal. Felnőtt korban önismereti problémáik vannak, amiket felerősít a dühös alaptermészetük és negatív viselkedésük. Ezeknek gyermekkorban az agyuk úgy formálódott ki, hogy túléljék a harcot, és ne legyenek képesek békét kötni, vagyis kompromisszum készség nélkül legyőzzék az ellenfelet.

A túlélés egyik záloga a gyorsaság. Primitív részagyunk veszély esetén ösztönszerűen azonnal reagál, tipikusan 0,1 másodperc alatt. A cortex a veszélyt felméri és arra racionális választ talál, de ehhez 0,6 másodpercre van szükségünk. Ez azt jelenti, hogy amikor a vészhelyzet tudatára ébredünk, a primitívebb részagyunk már fel is dolgozta, azaz átkutatta a memóriánkat és tapasztalati tényeket figyelembe véve meghozta a döntést. Amikor, tudatosul bennünk a lépéskényszer, maga a lépés már meg is formálódott bennünk, és abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan cselekszünk. Azonban a mindenre kiterjedő, alapos vizsgálatok azt mutatják, hogy ez nincs így. Amikor azt hisszük, hogy ami körülöttünk történik, azt közvetlenül érzékeljük, a tudatos észlelésünk elsődleges eredménye annak, ami az agyunkban már lezajlott. A cortexbe érkező jelek 90 százaléka az agy belső kiértékelésétől származik. A tudatalattiban feldolgozott gyors reakció előnyös egy élet-halál szituációban. Azonban a XXI. században élő ember számára ez társadalmi hatása miatt nem minden esetben elfogadható, hiszen ez a tudattól független, automatikus reakció megzavarhatja a gondolkodásunkat, amitől megijedhetünk, visszahúzódóvá és zavarodottá válhatunk, anélkül, hogy tudnánk az okát. Példa erre az a veterán katona, aki évekkel a harci bevetése után az utcán hasra vágja magát, fedezéket keres, amikor egy gépkocsi kipufogója berobban. Mire rádöbben, hogy mi történt, már rég a földön hasal. Ez egyfelől bizonyítja a krokodil agy gyorsaságát, másfelől bemutat egy társadalmilag megdöbbentő viselkedést.

Milyen hasznos dolgot lehet mindebből leszűrni? 1) Az anyához való ragaszkodás egy sok millió éves, mélyen ülő ösztön, aminek semmi köze ahhoz, hogy az anya kiérdemli-e ezt a ragaszkodást vagy sem. Az anya, mint intézmény tehát megdönthetetlen „nagyhatalom”. Ha elválsz a feleségedtől, a gyermek az anyára fog „szavazni”, teljesen függetlenül attól, hogy te mennyire voltál gondoskodó, és az anya pedig gondatlan, hanyag, és nemtörődöm. 2) A korai-gyermekkorban az emberi agy tökéletesen adaptálódik mindenfajta környezethez, abban jól érzi magát, függetlenül annak negatív megítélésétől, amit a tudatos agy végez. Ez a korai adaptáció az alapja a hazaszeretetnek, a honvágynak és a nosztalgiának is. 3) A kora-gyermekkori abúzusnak jóvátehetetlen, pszichéromboló hatása van. Az ilyen negatív tapasztalatokkal felnőtt ember nem megreformálható. 4) Amikor abban a tudatban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan (szabad akaratból) döntöttünk, nem vagyuk tisztában azzal, hogy primitív “krokodil” agyunk döntött helyettünk és ezért ezt a “megfontolást” nem gondoljuk alaposan át. Ezzel a jelenséggel igen gyakran lehet találkozni (szőke?) nőknél, akik nyiltan bevallják, hogy a problémát nem látják át és “ráérzés” alapján döntenek. Szerintük a “női ráérzés” mindig bejön. Az évtizedek folyamán rengeteg elcseszett élettel találkoztam, amik majd kivétel nélkül mind rossz döntések miatt következtek be. —– Ez az agy feltárás nagyon hasznos lehet, éljetek vele.  

Gyerekkoromban volt egy olyan téli társasjáték, hogy körbeültük az asztalt vagy tízen. Az első kitalált egy összetett mondatot és azt odasúgta a másodiknak, aki tovább súgta a harmadiknak és így tovább. A tízedik pedig hangosan kimondta, amit a kilencediktől hallott. Erre az első elmondta, hogy mi volt az eredeti mondat. Hatalmasat röhögtünk az eltérésen.

Vagyis abban az időben elfogadott dolog volt, hogy a „másolás” minden csak nem pontos, amiről tegnap is meggyőződhettem. Kaptam ugyanis egy 50 éves viccet. Az eredeti verzió (amit emlékezetből írok) így szólt: „Kohn a lépcsőházban megállítja Grünt és megkérdezi, mondja Grün magát nem idegesíti, hogy a Weiss rájár a csinos, fiatal feleségére? Amire Grün ezt válaszolja: Nézze Kohnkám én inkább vagyok csendestárs egy jól menő üzletben, mint kizárólagos tulajdonosa egy csődtömegnek.” Tegnap viszont a következő  viccet kaptam: „Izmail házasodna, felkeresi a bölcs rabbit: - Rabbi! Házasodni akarok, de nagyon tanácstalan vagyok. Mondd, mit tegyek: vegyek el egy bomba jó nőt, aki egész életemben meg fog csalni fűvel-fával, vagy pedig egy rusnyát. Ez esetben tudom, hogy csak az enyém lesz örökre. Mire a rabbi: - Nem jól teszed fel a kérdést, fiam. Mondd, mi a jobb: megosztani egy tortát a barátaiddal, vagy megenni egy kalap szart egyedül?” —  Ez a vicc 50 év alatt alaposan meg változott, de nem az előnyére. És akkor most beugrik Karinthy Frigyes műfordítása is:

Egy költői antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétől:

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképp megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy lefordítja és a “Dichterstimmen” című folyóiratnak beküldi. Le is fordította a következőképpen:

Ich kam von Ufer der Ganges
Dort traumt ich von südischen Schlager,
Main Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.

Hát, istenem a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik műfordító elolvasta a verset a „Dichterstimmen”-ben, nagyon megtetszett neki és elragadtatásában nem vette észre, hogy magyarról fordították németre: eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:

Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.

Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát - érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a “südischen” szót “jüdischen”-nek olvasta. Azonkívül, hogy a Ganges szót folyosónak fordította. Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a “Gedicht-Magazin”-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:

O, Dichter der alten Juden
Was schlafst du im Flußsalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?

No, igen ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalatnyi különbségekre, hogy a minálunk „folyó só” és „folyosó” mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül előforduló „Herz” tulajdonnévről inkább azt teszi fel a fordító, hogy a „Herceg” rövidítése. A „Gedicht-Magazin” nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, leadta a verset, és úgy került a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, mégpedig a következő formában:

A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!

Tekintve, hogy a „Dichter” szót „sűrűbb”-nek fordítani valóban éppen úgy lehet, mint „költő”-nek:

Most tegyétek fel nekem a kérdést, amin magam is néha elmélázok, mindezt minek írtam le? Az jutott eszembe, hogy ahányszor az emberiség nyer valami nagyszerűt, valamit mindig elveszít. Néha olyan érzésem támad, hogy összességében nem gazdagabbak leszünk, hanem szegényebbek - természetesen szellemileg értettem. 

A szerelem az éhség és a „mániás-megszállottság rendellenessége” kereszteződése, de én inkább azt mondanám, hogy szexualitással kapcsolatban kiváltott ideiglenes, egzaltált állapot.  Valójában olyasmi érzés, mint a csokoládé majszolás. A szépség pedig a szerelmes ember szemében nem sokat nyom a latba.

A szerelmes emberek agyában lejátszódó folyamatok kutatási eredménye hideg vizes zuhanyként hűtötte le ősidők óta dédelgetett romantikus elképzeléseinket. Helen Fisher (Rutgers University, New Jersey) antropológus által vezetett kutató csoport felkért hét férfit és tíz nőt, akik azt állították magukról, hogy halálosan szerelmesek, hogy nézzenek meg egy fényképet szerelműkről illetve más ismerős személyről miközben rá voltak kötve egy mágneses-rezonancia erősítés elvén működő leképezőre (MRI). Az MRI leképezés szerint egy szerelmi viszony elején az indítékkal és jutalommal asszociált, dropaminben gazdag agyterületek nagyfokú aktivitást mutatnak, amikor szerelmük fényképét látják. És persze minél mélyebb a kapcsolat, annál nagyobb az aktivitás. A kutatókat meglepte az, hogy bár a szerelem nagyfokú érzelemgazdagságot jelent, az agy érzelemért felelős részében az aktivitás nem növekedett meg. Ezek a részek mind addig nem aktiválódtak, amíg a kapcsolat nem ért el egy későbbi, érettebb szakaszt.

Az eredmények azt sugallják, hogy a romantikus szerelem mindössze egy indíték, egy ösztönző erő, mint amilyen az éhség vagy a szomjúság. Egy kapcsolat elején az agy tervezéssel van elfoglalva és az élvezet megszerzésére hajt. Csakhogy a „ráhajtással” foglalkozó agyterület akkor aktiválódik, amikor az ember például csokoládét majszol.

Az eredmények szerint a szerelem hasonlít a mániás-megszállottság rendellenességére (MMR), - amit én egzaltált állapotnak becéztem - mivel a kutató­csoport olyan agytevékenységet észlelt, ami az MMR-re utalt. Megjegyzendő, hogy az aktivitás intenzitása egyenesen volt arányos a kapcsolat hosszával, kitartva egészen az érzelmi állapot beköszöntéséig. Ennél a pontnál az ember átlép „mániáján” és vagy tartós kötődést alakit ki, vagy a szerelem (az egzaltált állapot) megszűnik.

Tapasztalat szerint azoknak az embereknek az agyában alacsony a szerotonin szint akik MMR-ban szenvednek. Ez összevethető azzal az olasz jelentéssel, miszerint szerelembe eső emberek vérének szerotonin szintje meredeken zuhan (NewScientist 1999-07-31. p 42.) Viszont a depresszióban szenvedőknek is alacsony a szerotonin szintje, aminek emelését antidepresszánsokkal érik el. Ez az eljárás azonban problémát okozhat az agy megfelelő részének érzékenysége miatt. Konkrétan: antideperesszánsok szedése  megakadályozza a szerelembe esést.

Nem megmondtam? Idegnyugtatók hatása alatt az egzaltáltság nem tud kialakulni. Illetve a nyugtatók szedése csökkenti a halálos szerelem mértékét. De ez nem minden. A hatás nők és férfiak esetében nem ugyanaz. A szerelmes nő már a kapcsolat elején nagyobb érzelmi aktivitást mutat, és partnerük fényképének láttán a férfiaknál sokkal jobban átkutatják memóriájukat, újfent átélve múltbéli emlékeiket. Az sem fog meglepni senkit, hogy a szerelmes férfiak szerelmük fényképének láttán a nemi élvezetre koncentrálódnak, Helén Fisher szerint „aktiválódik a pénisz duzzadás tartománya”.

Egy másik érdekessége a kutatásnak az, hogy bár a partnerünket vonzónak találjuk, és fényképe vágyat ébreszt bennünk, az agyunknak legalább egy része, amelyik esztétikai bírálatokkal foglalkozik, nem vakul el. A csinosságot igen objektíven állapítja meg, semleges megfigyelő véleményével megegyezően.

Ezek után már csak egy kérdés maradt: Mi a fenének akarnak a nők állandóan szerelmesek lenni?

Néhány napja tettem fel két posztot is a zsírokkal és a koleszterinnel kapcsolatban. Természetesen nem az ujjamból szoptam ki az adatokat, hanem (nem kevés fáradtsággal) utána kellett néznem. Két nappal később „Tara” nevű hozzászóló metakommunikációval közölte a honlapon, hogy ő bizony egy szót se hisz az egészből, inkább követi Szendi Gábor tanácsát. Szendi Gáborról sok minden köztudott, nekem például nagyon tetszik kiállása a pszichiátriai gyakorlattal szemben. Most azonban egy másik véleményéről van szó, nevezetesen, szerinte a koszorúér elmeszesedés (infarktus) és a szérum koleszterin szintje között nincs összefüggés. Illetve idős korban (50 felett) a magas koleszterin kifejezetten mortalitás csökkentő tényező. Mivel én idős vagyok,  számomra ez egy  nagyon jó hír, mert akkor újra zabálhatok tojást, sajtot, pacalt, szalontüdőt és rántott sertésvelőt, ami belefér. Heje-huja-haj! Egyetlen szépséghibája a dolognak, ha Szendi téved (amire kurva nagy esély van, elvégre az egész világ 40 éve úgy tudja, hogy a koleszterintől döglünk), akkor néhány hónap és nincs többé se Tibor bá, se a honlapja. Nem biztos, hogy ez téged idegesít, engem azonban igen, bár nem annyira a honlap, mint inkább saját magam. Vettem tehát magamnak (már megint) a nem kevés fáradtságot és megkerestem Szendi Gábor „Koleszterin elméletét”, (http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/myokardialis-infarktus-koleszterin-es-szenhidrat-elmelete.php?olvas) aminek a lényege, hogy a magas koleszterinnek semmi köze a miokardiális infarktushoz. Aztán majdnem elröhögtem magam, mert két bekezdés közé be van építve egy hirdetés. Íme:

Magas a koleszterin?

A SuperGreen segíthet

Kérdezze dr. Tihanyi László orvost

Ez a szerencsétlen dr. Tihanyi miért pont ide teszi a hirdetését? Hiszen itt éppen arról van szó, hogy a magas koleszterin egyáltalán nem számít. Aztán rájöttem, hogy van ebben rafinéria. Aki dr. Szendinek elhiszi, hogy a koleszterin nem számit, abból dr. Szendi húz ki némi pénzecskét aprócska nyugdíjából. Aki viszont továbbra is be van majrézva a koleszterintől, abból dr. Tihanyi húz ki némi pénzecskét. Aki ide téved, ha nem is hagyja itt a fogát, a pénzének egy részét egészen biztosan. Na, de nézzük a felsorakoztatott bizonyítékokat! Szendi három nemzetközi tanulmányra hivatkozik: 1) MONICA, 2) Framingham, 3) ALLHAT. És mit szűrt le ezekből a tanulmányokból? Idézem Szendit: „Évtizedes kutatások nem tudták meggyőzően igazolni a táplálék telített zsír- és koleszterintartalmának atherogén hatását. és a megelőzési programok is kudarcot vallottak”.Akkor most nézzük mint mond erről a MONICA (természetesen nem a show-ra kell gondolni )!

http://href.hu/x/ctj0

Megéri rákattintani. Kiderül, hogy az első jelentős tanulmányt Framingham-ban (Massachusetts, USA) készítették még az 1950-es évek elején. Ekkor derült ki, hogy az aterogén hatást (vagyis az ér elmeszesedést) különböző tényezők befolyásolják, amiket akkor elneveztek rizikófaktornak. Ezek közül a legnagyobb hatást a szérum koleszterin szintje fejtette ki. Akkor most idézem az eredeti angolt, majd a fordítás következik:

The most consistent and powerful of these, in explaining coronary risk, the classic risk factors, were cigarette smoking, blood pressure and blood cholesterol. Others were less common (diabetes mellitus, obesity and alcohol). The dominant blood cholesterol concentration varied significantly across populations. It correlated with the amount and type of fat in the diet and correlated strongly with population coronary disease rates.

A rizikófaktorok közül a legjelentősebb és legkövetkezetesebb az érelmeszesedés kialakításában, a klasszikus rizikófaktorok. A dohányzás, vérnyomás, és a szérum koleszterin szintje. A többi tényező (cukorbetegség, elhízás és alkohol) kevésbé jellemzőek. A domináns szérum koleszterinszint a különböző népcsoportok között jelentősen eltérő volt, de összefüggött az étkezésben szereplő zsírsav mennyiségével és minőségével, valamint jelentősen összhangban volt a szívbetegség gyakoriságával az adott népcsoportban.

Hoppá, Dr. Szendi Gábor. A kimásolt és lefordított rész a MONICA tanulmány elejéről származik. Akkor néhány szót erről a tanulmányról. A Framingham tanulmány környékére az USA-ban hihetetlen mértékben felfutott az infarktusok száma, de ez a 60-as évek elejére csökkenő trendet mutatott, amit a többi iparilag fejlett ország követett, de mások nem. A különböző országokban a szívérrendszeri betegségek előfordulási gyakorisága és a mortalitás ismert statisztikai adat volt. Arra voltak kíváncsiak, hogy a különböző népeknél (populáció) hogyan állnak a rizikótényezőkkel. Ekkor (1979) indult be a MONICA program, ami 1996-ig tartott, 21 országban, 38 populációra terjedt ki (különböző nagyvárosok). Ennek a hatalmas programnak a  szabványosítása és kiértékelése gigantikus munka volt, és nem is mindig sikerült. Tehát a MONICA célja nem a rizikófaktorok és a szívérrendszeri betegségek közötti korreláció megállapítás volt, mert ahhoz nem fért kétség, hanem a rizikófaktorok felmérése. De, ha úgy is lenne, ahogy azt dr. Szendi állítja, egy 14 éves tanulmányra nemigen lehet hivatkozni, már csak azért sem, mert a MONICA-ban össz-koleszterint mértek. Ma viszont már tudjuk, hogy nem annyira az össz-koleszterin számít, mint inkább az aterogén index, vagyis az össz-koleszterin osztva a HDL-koleszterinnel.

Akkor idézzünk http://ije.oxfordjournals.org/cgi/reprint/30/suppl_1/S35.pdf a MONICA project angol beszámolójából:

Mean levels of cholesterol generally showed downward trends, which, although the changes were small, had large effects on risk.

A koleszterin középszintje (10 év alatt) általában csökkent, ami - bár a változás kicsiny volt - a kockázatot jelentősen csökkentette.

Ezek után az ALLHAT tanulmányt meg se kerestem. Elméletileg természetesen nem lehetetlen, hogy a koleszterinnek semmi köze az érelmeszesedéshez, de ezt se a Framingham, se a MONICA tanulmányok nem támasztják alá. De akkor dr. Szendi honnan vette? Én mindenesetre nem kezdek el zabálni tojást, sajtot, pacalt, szalontüdőt és rántott sertésvelőt. Kár, nagyon kár!

Ezek szerint már vagy két éve megvolt a 850-es Fiatunk, apám pedig nem bírt magával, neki is kocsi kellett. Meghirdette tehát a telkük felét, és mit ad isten, hamarosan jelentkezett egy vevőjelölt, akinek feltárták az eladás okát. A dolgok nagyon jól összepasszoltak, mert ugye a kocsit kintről kellett volna behozni, amihez valuta kellett. A leendő vevő pedig külkeres volt, aki elárulta, hogy megspórolt kiküldetési pénzét (meg amit hozzálopott) Bécsi bankban tartja, méghozzá betétkönyvbe, 50.000 Schilling formájában, ami képezheti a vételárat. Megkötötték az adásvételi szerződést, az eladó aláírta, hogy a teljes vételárat átvette, valójában kapott egy 50.000 Schillinről szóló betétkönyvet. Ezt követve már csak útlevél kellett és mehettek is megvenni a kocsit. Kijutva Bécsbe felkeresték az adott bankot és közölték, hogy ki kívánják venni a teljes összeget. Nyelvi probléma természetesen nem volt, mert anyám kitűnően beszélt németül. A banknál bólogattak és kérték a jelszót. Jelszót? Milyen jelszót? Apámékat felvilágosították, hogy ez egy látra szóló betétkönyv, de tartozik hozzá egy jelszó is. Jelszó nélkül nincs pénzkifizetés. Még aznap visszajöttek Pestre, feltehetően az eseménynek megfelelő lelki állapotban. Természetesen azonnal felhívták a vevőt, aki arra hivatkozott, hogy a pénzt tulajdonképpen a Bécsben élő nagybátyja helyezte el és a jelszót ő maga se tudja. Ez ugyan átlátszó volt, de semmit se lehetett tenni. Apám tehát átadta az ügyet a Bécsben élő Fenyves Lajosnak, aki kiderítette, hogy az említett nagybácsi valóban létezik, tudja is a jelszót, de csak 25.000 Schillingért hajlandó elárulni. Némi diplomáciai tárgyalás után a szereplők szembenéztek a helyzettel. Itt a könyv, ott a jelszó. Egyik fél se tud hozzájutni a pénzhez a másik nélkül. Gordiuszi csomó! Együtt kivették a pénzt, és mind a két fél megkapta a maga 25.000 Schillingjét. Végeredményben az ingatlan hányad a kialkudott vételár 50 százalékáért cserélt gazdát. Viszont apámnak őszre már megvolt a saját vadonatúj NSU Prince, aminek az ára pont 25.000 Schilling volt.        

(The founder of KOZMA INDUSTRIES)

Kevés az olyan anya, aki rejtett vágyait ne próbálná meg kiélni serdülő lányán keresztül. Ami azt illeti nevelőanyám se tartozott ezen kevesek közé. Ildikó, a húgom, későn érő típus volt. A középiskola első osztályában a tehéncsöcsű lányok között deszkalapos mellkassal szaladgált, amiből kifolyólag se a fiúk, se a lányok nem vették be maguk közé. Ez az állapot más-más okból kifolyólag, de anyámat és Ildit egyaránt sújtotta. Aztán eltelt még néhány év, és a dolgok rendre megváltoztak.
Egy gyerek memóriája megbízhatatlan, de a fényképek alapján Ildikó kísértetiesen hasonlított édesanyánkra. Olyan kis helyes volt, mondhatnám szabályos. Senki nem fogta rá, hogy szép és persze csúfnak se volt mondható, de kevés fiúnak akadt meg rajta a szeme. Arra viszont, amire anyámnak kellett, tökéletesen megfelelt, vagyis sétálgatásra, mert ugyan mi rossz van abban, ha anya és lánya elmennek együtt sétálni a friss budai levegőben, mondjuk télen a sí sánc felé. Semmi.
Esett pedig, hogy 52/53 telén, a nyikorgó hóban, iskola után, a kora délutáni órákban szépen elsétáltak a Norma-fa irányába. A sí sáncnál mindig volt egy kis csoportosulás, mert a sportolók edzettek, a sétálok, pedig bámészkodtak. Itt esett meg, hogy anyám sasszeme kiszúrt egy 20-22 éves, mokány kis legényt, aki szorgalmasan ugrált a sáncról és láthatóan nem tartozott hozzá senki.
Nem kellett sokat helyezkedni a pálya menti hóban, hogy a következő ugrást követő visszamászás közben a legényke -mint később kiderült, Elemér- előttük menjen el. Anyám egy tapasztalt nő - akkor volt 40 éves - rutinjával megszólította és kérdezett tőle valami “szakmai” csekélységet. Tehette, mert Elemérnek az anyja lehetett volna. Ez inkább volt barátságos érdeklődés, mint “kikezdés”.
Elemér gyorsan felmérte a helyzetet és “kötélnek állt”, ugyanis meglehetősen kis növésű volt, nemigen haladta meg a 160-at, és mint ilyen nem volt neki könnyű feladat megfelelő partnert találni. Ildi viszont egészen biztos átfért volna a 160-as léc alatt, így aztán Elemér számára a húgom magassága gyakorlatilag ideálisnak volt mondható, nem beszélve az életkoráról, akkor volt 16 és fél, a legszebb “női” kor, úgy ropogott, mint egy cseresznye.
A kölcsönös megfelelőség alapján kialakult egy szakaszokra bomló diskurzus. Elemér és anyám minden egyes ugrása után megbeszélték annak szépségét, hibáit, eredményességét, meg ilyesmi. Aztán némi érdeklődés a körülmények felől és a végén a meghívás egy jó forró teára.
A sí sánc és a Rege úti házunk között nem tűnt nagynak a távolság, ahhoz képes, hogy sokan a pesti oldalon laktak, de télen, hóban hazafelé az út eltartott egy fél órát is. Ez alatt bőségesen volt idő Elemér alapos, ám nagyon tapintatosnak látszó és abszolút jóindulatot sugalló kikérdezgetésére. Kiderült, hogy Elemér a háború után kerül Erdélyből Magyarországra. Az összes rokonai, egy unokabátyot kivéve, mind Erdélyben élnek, ő meg az unokabáty budapestkörnyéki családi házában. Most szerelt le kétévnyi katonáskodás után, és a Kontaktában dolgozik, mint szerszámkészítő. Ezen kívül a Honvédben síel, és gyakran viszik “külföldre”, ami alatt a havas Csehszlovákiát kellett érteni. Már a fogaskerekű végállomása körül jártak, amikor a havi 2200-2400 Ft fizetésre is fény derült.
Ezt az utolsó információt ki kell egészítenem azzal, hogy a “közönséges” melósok kábé 1000 forintot vittek havonta haza, plusz némi fusit, már akinek volt rá módja. Ezzel szemben egy élsportoló Cseszkóból hozhatott ezt-azt, ami további plusz jövedelemnek felelt meg. Szóval Elemérről fél óra alatt kiderült, hogy egy valóságos gyöngyszem, akit feltétlenül meg kell becsülni.
A forró tea szürcsölése közben anyám már “fiacskámnak” szólította Elemért, és mire a második csésze utolsó kortya is lecsúszott Elemér torkán, a vasárnapi ebédre szóló meghívás is le volt pacsizva. Miközben Ildi jóformán még ki se nyitotta a száját, mi több, Elemér Ildire még rá se nézett. A felületes szemlélő még azt hihette volna, hogy minden kétséget kizárva, anyám lesz a boldog ara.
A vasárnapi ebéd alkalmából apámnak is sikerült megismerkedni Elemérrel, akiről akkor már ő is tudta, hogy az égből pottyant leendő családtag maga a két lábon járó főnyeremény. Én nem voltam jelen, mert akkor nyögtem első hónapjaimat a seregben és nem minden hétvégén volt lehetőségem eltávozásra. Minden esetre az ebéd utáni kávézgatás közben, és hadd szúrjam közbe, hogy abban az időben Magyarországon a feketekávézás még ünnepi eseménynek számított, hogy mást ne mondjak babkávét a közértben nem is lehetett kapni, az csak külföldön befizetett IKKA csomagból juthatott az asztalra.
Szóval, kávézgatás alatt Elemér már “Mamának” szólította az anyámat, és a következő hétvégén, amikor én is jelen lehettem, érkezéskor és távozáskor Elemér és anyám már ölelkeztek.
Nevelőanyámat minden bizonnyal az 1920-as évek szokásai irányították, elfeledve azt a néhány évtizedet, ami időközben elszállt, ugyanis minden az ő irányításának megfelelően történt. Ennek természetszerűen nem volt semmi jelentős akadálya, mert Ildi még nagyon fiatal volt és félénk, Elemér pedig apátlan-anyátlan árva, és megdöglött egy jó szóért. Így történhetett meg, hogy a kávé után anyám kiadta az utasítást a fiataloknak (ez volt a szavajárása, a “fiatalok”), “menjetek sétáljatok egyet”, amit egy másodpercnyi szünet után pontosított “elég nagy a kert”. Azaz Elemér a húgommal 50 méteren belül négyszemközt lehetett előre meg nem határozott ideig.
Nem voltam ott és nem hallgatóztam, de el tudtam képzelni, hogy Ildi elmesélte mennyire utálja a matekot, Elemér pedig megpróbálta leendő feleségének ecsetelni a szerszámkészítés szépségét. Szóval el tudtam volna képzelni, de nem ez történt, mert egy negyed órán belül a leselkedésről híres apám berontott a konyhába és magából kikelve, feldúlt hangon közölte “te Manyi, ezek csókolóznak a fenyőfa alatt a padon”. Amire anyám csak annyit válaszolt, “te csak ne idegeskedj, minden a tervek szerint történik”.
A tél hamar elszállt, jött a tavasz, majd a nyár, amikor Ildi betöltötte a tizenhetet és a már ismert szemtanú szerint meg is lett dugva a nevezetes kerti pad mögött a füvön, csak azt nem tudta apám, hányadik alkalommal. Izgalom természetesen egy sem, minden valószínűség szerint ez is bele illett a tervbe, mert még aznap ki lett tűzve az esküvő napja. Ildi 1955 október 29-én Kozma Elemérné lett. A házassági ceremónia és beiktatás az Istenhegyen lévő Szent László plébánián történt a Diana utca 15/a. alatt.
Persze marha nagy volt a szerelem, egész nap fogták egymás kezét, ami nem volt nehéz, mert gond nem volt egy sem. Elemér unokabátyjával meg volt beszélve, hogy Ildi is odaköltözhet hozzájuk, Elemér szóbájába. A szoba bebútorozásáról Apám gondoskodott, mint később kiderült megkérdezésem nélkül, a mi anyai örökségünkből.
Akkoriban már harmadéves katona voltam, szinte naponta jártam haza. Ildi már nem lakott a házban, de hétvégeken délben mind a ketten jöttek ebédre. Persze ezeket az ebédeléseket se adták ingyen, ezek szolgáltatták az alkalmat a dolgok kézbentartására. Szakasztott úgy történt minden, mint annak idején, amikor még kijártunk Sashalomra a Manyi szülőkhöz vasárnapi ebédekre, ami után anya és lánya visszavonult a belső szobába.
Szóval a rendszer tökéletesen működött, és ki tudja talán évtizedeken át működött volna, de mindössze két hónap eltelte után az egyik vasárnap csak Ildi érkezett, Elemér sehol. Hamarosan kiderült összevesztek.
Ez alkalommal én magam is jelen voltam, és bár nemigen törődtem húgom viselt dolgaival, de ezúttal az események elég érdekesek voltak ahhoz, hogy átöltözés és ebéd után ne rohanjak le a városba. Ildi ugyanis világossá tette, hogy ez nem egy sima összeveszés, hanem “szakítás”, amitől anyám feje olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- Te nem vagy normális - kiabált a lányával, - más megnyalná mind a tíz körmét, ha egy ilyen férjre tehetne szert.
Erre Ildi előadta a részleteket, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy vasárnap reggel Elemér kedvenc szórakozása az volt, hogy álló farkára ráakasztott egy vödröt, és meztelenül körbeugrálta a szobát. Elképzeltem a jelenetet és hatalmas hahotába törtem ki.
- Te csak ne röhögj - méltatlankodott a húgom - a vödör félig van vízzel.
- Te vagy az első nő az életemben, aki kifogásolja, hogy a férjének feláll a micsodája - fakadt ki anyám, akinek száján az a szó, hogy “fasz” az életben nem jött volna ki. Egyébként pedig egy percig sem volt vitás, elsősorban saját szomorú nemi életére gondolt.
A végleges szakítás természetesen nem következett be, de azért valami elindult. Későn érő húgom érési folyamata nem állt le, 18 évesen már 30-40 körül járt, amit kellően ecsetel a következő epizód.
Ildikó néhány héttel később megint egyedül állított be az anyámtól kapott, mély-lila színű, divatos ballonkabátjában. Anyám már említett sasszeme ez alkalommal se hagyta cserbe tulajdonosát, mert mielőtt Ildi a kabátját levehette volna, anyám rákiáltott:
- Várj egy kicsit - és megakadályozta, hogy levegye a kabátját, majd a háta mögé ment, lehajolt és valamit tanulmányozni kezdett a kabát comb körüli részén. A végén diadalmasan felkiáltott - te ez geci, valaki legecizte a drága kabátodat.
Ildi egy szót sem szólt csak állt az előszobának is felfogható konyha közepén és várta, hogy mi lesz.
- Biztos beleültél, mert sose nézel se jobbra, se balra - ajánlott anyám egy magyarázatot, de ezt Ildi hatalmas felelőtlenséggel elhárította egy kurta mondattal.
- Le se ültem a villamoson, egy talpalatnyi hely se volt. Végig álltam egész úton.
- Igen? - öntötte el a méreg anyám agyát - akkor valaki hozzád dörgölte a micsodáját, te pedig hagytad.
- Nagy ügy - vélekedett Ildi - majd kipucolom.
- Te szerencsétlen - így az anyám - a geci nem jön ki a ruhából csak ollóval.
Ő csak tudta, futott át az agyamon, bizonyára van elég gyakorlata. Mindazonáltal, a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. Ildinek már nem számított, hogy Kozma Elemér mekkora fizetést visz haza, a szomszédban lakott egy cigány srác, aki teljesen kitöltötte fantáziáját. Persze a Szabadság-hegy (ma már megint Sváb-hegynek nevezik) olyan volt, mint egy zárt falú. Amint anyám neszét vette a dolognak, és ehhez nem kellettek hetek, habzó szájjal közölte húgommal, hogy “levette róla a kezét, mert még egy ilyen marhát nem hord hátán a föld”.
Amikor aztán véglegesnek tűnt a dolog Apám egy hétköznap délelőtt Ildivel együtt elment a közös szobába, felpakolta a bútorokat és mindent hazahozott. Este, amikor Elemér hazaért, részére is világossá vált, hogy ennyi. Így aztán 56 nyarán Ildi szabad lett, mint a madár. Nem volt férj, de voltak munkahelyi kollegák, és csakúgy, mint édesanyja, nem csinált nagy ügyet a szexből. Viszont ez a történet nem a húgomról szól, ezért ugranunk kell két teljes évet.
58-ban Ildi átjött Sydneyből Melbournebe kifejezetten hívó szavamra, mert Apámtól egyre-másra kaptam a szemrehányó leveleket, hogy nem törődöm a húgommal. Megpróbáltam hát törődni vele.
Egy szép napon kaptunk egy levelet a Svájcban tartózkodó Kozma Elemértől, aki kerek-perec közölte Ildivel, hogy még mindig nagyon szereti. Ildi két keserve év tapasztalatával a háta mögött visszaírta, hogy ő is szereti. Erre Elemér elment az ottani Ausztrál követségre és kérte az áttelepedési engedély megadását “családegyesítési” alapon.
Elemér természetesen hozta formáját. Amikor minden egyes magyar menekült heti 14 fontot vitt haza, őt, mint szerszámkészítőt, heti 30 fonttal dobták meg. De neki ez se volt elég. Elment a Snowy River Mountins-ba, ahol akkortájt vezették be a síelést Ausztráliában. Kurva trendi volt a dolog, mindenki síelni akart, akinek volt rá pénze, de senki se tudott. Elemér, mint síoktató, a szállás és ellátáson kívül háromszor többet keresett, mint szerszámkészítő korában. Egy ilyen pasit otthagyni tényleg felelőtlenség volt. Ildi otthagyta.
Az otthagyott Elemér első útja természetesen hozzám vezetett. El tudtam képzelni, hogy szüksége van némi vigasztalásra, de nem ez történt. Simán beszámolt az eseményekről, ami szerint Ildi még megvárta a pénteki fizetésnapot, vetetett magának egy bundát, adott érte egy búcsúdugást (már majdnem azt írtam, hogy búcsúcsókot), és másnap reggel angolosan távozott.
- Ráismerek - vallottam be - és akkor most mi lesz?
- Semmi - rántott egyet Elemér a vállán.

Hát persze, heti 100-120 font már akkora pénz volt, hogy el se lehetett hinni, hiszen 2000 font lefizetéssel meg lehetett venni egy 6000 fontos házat, ami néhány év alatt kifizette saját magát az albérletbe kiadott szobák segítségével. Ráadásul ez a székely góbé még autót se vett, helyette szépen hizlalta a bankszámláját, elkerülte a magyar “kurvákat”, akiknek kedvenc szórakozássa volt néhány év után a szorgaalmasan gyüjtögető férjeik megkopasztotása volt.
Nem, nem, Elemérnek ausztrál csaj kellett, és akadt is a tanítványok között. Volt ugyan némi kényelmetlenség, mert Elemér még Erdélyben felszedett passzív rezisztenciája erősen a nyelvtanulás ellen dolgozott. Volt viszont áthidaló megoldás, megkért, hogy vasárnap menjünk el az állatkertbe, aminek kapujánál megismerkedhettem Eleonórával. Szépen bemutatkoztunk egymásnak és megkezdődött az állatkerti séta.
- Tell Elemér, this is a lion.
- Eleonóra azt mondja, hogy ez egy oroszlán.
- Mond meg neki, hogy nagyon szép.
- Ki nagyon szép, az oroszlán vagy ő?
- Ő.
- You are beautiful.
- Who thinks so, you or Elemér?
- Both of us, eeeee, he said it.
- Tell him, thank you.
- Mit mondott?
- Azt mondta, köszöni szépen.
- What did he say?
- Nothing, he was talking to me.
- Most miről beszéltek?
- Semmiről.
- De akkor mit mondott?
- Are you arguing?
- No, we are not. Figyelj Elemér, ha udvarolni akarsz, akkor tanulj meg angolul.
- Jó, akkor csak annyit mondj meg még neki, hogy elveszem feleségül.

El is vette. A nászéjszaka után megkérdeztem tőle, hogy a vödör trükköt bevetette-e. Erre megsértődött, de csak egy rövid időre. Kapcsolatunk azért szakadt meg, mert semmi nem volt, ami összetartotta volna.

Elemér és apósa létrehoztak egy kisebb üzemet, ahol Elemér magyar esztergályosokból szerszámkészítőket faragott és annyi pénzt keresett, amennyit nem szégyellt. Aztán csinált néhány gyereket és boldog ausztrál apuka lett és sokat síelt.

Harminc évvel később Ildi már nem élt, Magyarországon pedig lezajlott a rendszerváltás, amikor Elemér minden előzmény nélkül betoppant apámékhoz. Hatalmas volt a meglepetés, ölelkezés, egy-két könnycsepp, meg miegymás. Elemér anyámat pont úgy, mint rég “mamának” szólította, apámat pedig “papának”. Semmi sem változott, csak egy kicsit mindenki öregebb lett.

Anyám elővette a régi fényképeket. Együtt nézték a 16 éves Ildit és a 24 éves Elemért, amint egymást hóval dobálják, a sísáncot meg egy kis fekete pontot a levegőben, na meg az esküvői képet.

Aztán az 70 éves Elemértől anyám megkérdezte “és fiacskám veled mi van? Boldog vagy? ” Erre Elemér elővett egy zsebalbumot, ami degeszre volt tömve hitelkártyákkal, és megmutatta őket. Csak hát se az apám, se az anyám nem látott még ilyet, és ez ki is ült az arcukra. - Hát - kezdte el Elemér a magyarázatot - ezekkel bármit megvehetek. Ez egy arany kártya, itt nincs limit. - Igen - csodálkozott el apám. - Igen papa, bemehetek egy szalonba és megvehetek egy autót. - Nahát, és nem kell 5 évet várnod? - Nem.

Később, a harmadik rákérdezésre Elemér elárulta, hogy vannak gyerekeik, de ez nem látszott fontos témának. Aztán egyszer csak kibukott a lényeg. Elemér élete alkonyán arról kezdett el beszélni, ha akkor nincs forradalom, milyen boldogok lehettek volna ők ketten Ildivel itt Magyarországon. Tökéletesen megfeledkezve arról a tényről, hogy október 23-án már hónapok óta külön éltek.

Aztán eljött a búcsú pillanata, és Elemér mindenfajta fogadkozás és ígérgetés mellett távozott. Pár évvel később az élők sorából is. Született Csíkszeredán, meghalt Melbourne-ben. Maroknyi a székely porlik, mint a szikla.

Azonban az élet minden csak nem unalmas.

Különösen akkor nem, ha valaki böngészi az Internetet. Én böngésztem és hatalmas meglepetéssel konstatáltam, hogy Kozma Elemér közvetlenül halála előtt felrakta életrajzát, amiben aztán szép számmal van kitaláció (ne nevezzük hazugságnak) és némi emlékezet kiesésé. Első házassága tökéletesen kiment a fejéből. Akkor egy kis kiegészítés.

Kozma Elemér, amíg én ismertem, egy tisztességes, becsületes ember volt. Később pedig, évtizedeken át igen “sikeres” is. Nem értem tehát, ha idős korára úgy gondolja, hogy életútja megérdemli az írásos fennmaradást, és evégből ír, majd könyv formájában megjelentett egy önéletrajzot, miért kell hazudnia, miért kell ferdítenie. A halál közeli állapotra éppen az jellemző, hogy az ember feltárja egész élete alatt elhallgatott “nagy titkát”, mert addig - úgy mond - nem tud nyugodtan meghalni.
Kozma Elemér a húgomat, Antalffy Ildikót 1955 október 25-én vette el feleségül, ráadásul katolikus liturgia igénybevétrelével (ami tiltja a  válást). Ez az életepizód az önéletrajzból teljesen kimaradt. Nem szép, de talán megbocsátható, hiszen a második házassága is egyházi liturgiával volt füszerezve. Így aztán idős korára teljesen kiment a fejéből egy korai házasság, és csak csip-csup kis síversenyek és eredmények szűnni nem akaró sorozata jut az eszébe. Az viszont már nem szépséghiba, hanem egyenesen hazugság, ahogy előadja Ausztráliába való kikerülését.
Elemér a határt január 7-én lépte át. A kivándorlási regisztrációk 15 majd egy második 15 ezres kerete december elejére beteltek. Elemér csak úgy kapott lehetőséget, hogy a “családegyesítési” okra hivatkozóknak fenntartottak egy bizonyos kontingenst. Ő tehát kizárólag azért tudott Ausztráliába kijönni, mert a felesége már eleve ott volt.
Természetesen hazugság a Bonegilla tábor is, hiszen felesége Melbourne-ben várta. Meg kellett tehát magyaráznia, hogyan került Melbourne-be. Erre a célra “kölcsönvette” az én történetemet. Ugyanis Antalffy Pali bácsi valóban létezett és a fényképe is korrekt az önéletrajzban. Csakhogy Antalffy Pali bácsi azt a hajólistát nézte, amelyiken én érkeztem, és az én nevem tűnt fel neki, hiszen névrokonok voltunk. Amikor két évvel később Elemér érkezett, a magyarok tömeges bevándorlása már befejeződött, senki nem böngészte a hajólistákat, mivel legfeljebb egy-két magyar lehetett már csak rajtuk.
Ha pszichológiai ismereteimet akarnám fitogtatni, akkor bő lére eresztve azt fejtegetném, hogy tudat alatt valahogy le akarta írni önéletrajzában az Antalffy nevet. Antalffy Ildikót nem írhatta, mert mit ír, ki ez a nő? Leírta hát Antalffy Pali bácsit, akihez - egy futó ismeretségen kívül - az égvilágon semmi se kötötte.
Antalffy (Kozma) Ildikó 27 évvel később, 1987. április 22-én maga mögött hagyta az árnyékvilágot. Ezért aztán helyette is kijelentem, hogy a fentiek pontosítása személy szerint engem, és húgom emlékét is érinti, így a “helyreigazítást” nem érzem inkorrektnek.

Éppen ezért kapta fel mindenki a fejét, amikor Matolcsyt faképnél hagyták az IMF és az EU megbízottjai a „tárgyalások” folyamán. A tárgyalásokat természetesen azért tettem idézőjelbe, mert a tárgyalás kifejezés azt sugallja, hogy egyezkedés folyik. Az IMF nem egyezkedik, pillanatnyilag (a rendkívül drága görög krízis után), az EU sem. Közlik, hogy mit akarnak. Az adósok pedig rendszerint nem szoktak ugrálni, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy ugráljanak, pláne, hogy ők szabják meg a körülményeket. Mi pedig piszkosul el vagyunk adósodva, államilag és egyedileg is. Kuruckodni persze lehet, oda lehet csapi ököllel a kocsma asztalra, még a poharak is lerepülhetnek róla, de a végén egészen biztos nem az IMF vagy az EU látja kárát az eseményeknek.

Na, igen, események. Nem kell arra gondolni, hogy az IMF bárminemű szankcióval sújtana minket. Frászt, ha legközelebb kalappal a kezünkben bekopogtatunk hozzájuk, majd ajtót mutatnak. Ennyi, de a befektetők, magyarul a spekulánsok egymással is versenyeznek, hiszen az egyik nyeresége a másik vesztessége lehet. Mindegyik előbb akar lépni a profitáló irányba, mint a másik. Éppen ezért egész nap a számítógépük előtt ülnek és figyelik az eseményeket. Nekik már annyi is elég, hogy „megszakadtak a tárgyalások”. A tárgyalások ugyanis mindig akkor szakadnak meg, amikor egy-egy ország nem hajlik meg az IMF akarata előtt. Ezen persze nem lehet csodálkozni, mert az IMF dolga az oligarchák kiszolgálása, de sajnos ők az erősebb kutyák. Ugyanis a spekulánsok azonnal lépnek. Nem parancsszóra, központi utasításra, hanem önös érdekből. Aminek hatására a forint hirtelen veszít az értékéből. A gazdi utasítása szerint tárgyaló Matolcsynak sikerült a CHF árát felnyomni 215 forintra, ami sok-sok magyar háztartásnak súlyos ezreket jelent egy hónapban. Aztán, a lejáró kötvények helyett kibocsátott új kötvényekre csak akkor lesz vevő, ha magasabb kamatokat ígérünk. Tehát, nem csak a háztartások lesznek vesztesek, hanem az állam is, ami persze végső soron mi vagyunk (legalább is fizetés szempontjából). Felmerül tehát a kérdés:

Miért kellett ezt csinálni? Mi az az ezt? 1) A Magyarországon működő bankok fizessenek 200 milliárd forint adót. 2) A MNB elnökének 8 milliós fizetését lecsökkentjük 2 millióra.  3) IMF ajánlás ellenére se hajlandók megszorító intézkedéseket hozni. Felületes rátekintésre, ezzel a három kormány állásponttal minden magyar egyetért. Vagyis népszerűsíti a kormányt. Akkor vegyük őket sorra:

200 milliárdos bankadó. Ennek lehet következménye, hogy adó fizetés helyett a bankok kivonulnak az országból. Ez gazdasági szempontból előnytelen lenne. Az IMF (úgy tesz) mintha aggódna a hitele miatt, és ezért ellenzi a bankadót. Kérdés, hogy a bank kivonulásból származó hátrány kisebb-e vagy nagyobb, mint 200 milliárd? De nem ez a lényeg. Az IMF nem akarja.

8 milliós MNB elnöki fizetés lecsökkentése. Összegszerűségében a haszon gyakorlatilag nulla. A tömegeknek viszont tetszik, mert 8 millió tényleg arcátlanság. Kormány népszerűsítésére kitűnő, de semmi másra nem jó. Az IMF elsősorban szolidaritásból ragaszkodik a 8 millióhoz, hiszen ők ennél jóval nagyobb fizetést kapnak, másodsoron jogilag aggályos utólag megváltoztatni egy korábbi megállapodást. Taktikailag a kormány álláspontja rossz, nagyon rossz. Ez a 8 milliós ügy csak arra jó, hogy az IMF tárgyaló partnereket felbőszítse.

Megszorító intézkedések. Természetesen kell, és természetesen lesznek. Viszont az IMF nem megy bele abba a játékba, hogy várjunk az őszi, önkormányzati választásokig. Belemehetne, de nem megy. Miért, mert neki ez a kormány nem szimpatikus. Ez egy csúnya dolog, mert végül is felfogható, mint egy beavatkozást egy ország belügyeibe. Másfelől viszont úgy is felfoghatjuk, hogy az IMF gondolkodik az ország szavazóinak a 2/3-a helyett.

Összefoglalva: Végül is nincs nagyon nagy baj. Gyenge a forint, majd erős lesz novemberben megint. Az IMF megállapodás szeptember végéig van érvényben. Szeptember 4-én lesznek a választások, ami után a kormány elfogadja az IMF ajánlásait, széttárja a kezét és azt mondja majd, amit én most írok. Sajnos az erősebb kutya baszik, és mi mindig a gyengébbek vagyunk. A kormány nem akar hozni megszorító intézkedéseket, de sajnos muszáj. Na, igen, de ez az aprócska játék, ezért az extra 10 hétért, az országnak jó sok pénzébe kerül, és ezért a rengeteg pénzért mindössze azt tudtuk meg, hogy jelentkezett egy újabb Dávid, de sajnos, a szokás szerint, megint a Góliát győzött.