Antalffy Tibor honlapja

Vissza a múltba (36) Hajrá, magyarok! (a hajózás hőskorából – 1957)

Publikálva 2010.szept.04. | VISSZA A MÚLTBA | 10 hoizzászólás

Az a kétszázezer magyar, aki 1956. november 4-e után kezébe vette a vándorbotot, nem reprezentálta a magyar társadalom pontos keresztmetszetét. Zömmel fiatalok voltunk. Az idősebbek pedig főleg a polgári rétegből kerültek ki. Ennek jó oka volt, de pillanatnyilag nem ez adja történetem lényegét, legfeljebb megmagyarázza azt a sikersorozatot, amely kísért minket.

A nemzetek közötti rivalizálás a világ legtermészetesebb dolga, és csak örülni lehet, ha az indulatok békés keretek között vezetődnek le. Már vagy egy hete várakoztam a salzburgi tranzitlágerben hajóm indulására, amely akkori tudásom szerint az olasz zászlók alatt vitorlázó Roma lett volna, amikor a helyi kosárlabdacsapatnak eszébe jutott egy barátságos meccset játszani a magyar menekültekkel. Ezt úgy hívják, hogy kihívtak minket egy erőösszemérésre. A táborban annak rendje és módja szerint kihirdették, lehet jelentkezni a magyar csapatba annak, aki érez valami hivatást a kosárlabdával kapcsolatban. Össze is verbuválódott a magyar csapat, és minden különösebb ceremónia nélkül fel is álltak készen a küzdelemre. Még azt sem mondhatom, hogy sokan mentünk volna a táborból szurkolni a mieinknek. A meccs minden különösebb cécó nélkül zajlott. A helyiek kikaptak 62:10-re, ami kosárlabdában gyakorlatilag macska-egér játékot jelent. A meccs alatt piszok udvariasak voltunk, ki sem röhögtük a helyieket, talán mert mi tudtuk, ők nem, hogy a fél magyar nemzeti válogatott, a Hódi testvérek, Rémay, Till, stb. osztozott a magyar menekültek sorsával.

* * *

Végül a Rómából Johan van Oldenbarnevelt lett, ami 15 ezer helyett 20 ezer tonnát jelentett, és négy hét késést. Vigasztalásképpen kaptunk kíséretül vagy ezer hollandust, de inkább valamivel többet. Mikorra az Indiai-óceánra értünk, a két náció már farkasszemet nézett egymással. Az ok a hajadonok kegyeiért folyó vetélkedés volt. Megméretésre viszont csak a sportban kerülhetett sor. Volt egy különleges dekk-játék, amelynek a lényege egy röplabdaszerű háló, a két felén egy-egy játékos, akik egy kézzel fogadták, és kézzel dobták vissza a futball méretű labdát a másik játéktérre. A labda nem eshetett le a földre. A huncutság a labda méreteiben volt. Egy kézzel elkapni egy futball-labdát és visszadobni nem éppen könnyű dolog. Volt egy tengerész, természetesen holland, akinek piszkosul ment a dolog. Nyilván évek óta ezt gyakorolta. Mindenkit megvert, és rendszerint pénzben játszott, de hajlandó volt jelentős előnyt adni a kiszemelt áldozatnak. Például 10:0-val indultak, és a végén ő nyert 15:10-re.

Egyik délelőtt tengerészünk kiszúrta magának a kiemelkedő termettel megáldott Bánhidi Palit, akinek ugyan nem ment olyan jól a vízilabda, mint a bátyjának, de elég jól ment ahhoz, hogy magyar válogatott is legyen. Ezzel kapcsolatban azt kell tudni, hogy a jó vízipólósnak két dolga van: úgy taposni a vizet, hogy minimum derékig kiálljon belőle, és akkora lapáttenyérrel rendelkezni az abból kiálló bitangerős öt ujjal, hogy a görögdinnye méretű labdát meg tudja markolni. Palinak ez utóbbi biztosan ment, az előzőre meg nem volt szükség, bár azon a téren is remekelt. A tét, ha jól emlékszem, 10 Gulden volt, amely nem számított ugyan egy vagyonnak, de mivel mi fejenként 38 Gulden zsebpénzt kaptunk hathetes hajóutunkra, nos, ahhoz képest elég szép gázsinak volt mondható.

Pali úriember stílusban nem fogadott el előnyt, így a játék 0:0-ról indult, és a hollandus szépen el is húzott 8:2-re, amire Pali kezdte felfogni a játék lényegét. Ámbár az is lehet, csak cukkolni akarta ellenfelét. Ízig-vérig sportolóknál ezt sosem lehet tudni. Mindenesetre 8:2-től kezdve a megelőző csetlés-botlás helyett a labdát kifejezett bombadobásokkal juttatta át a másik térfélre rendszerint pontot szerezve. A végeredmény 15:9 lett. Viszont az ázsiónk 100 százalékkal nőtt.

* * *

Közben a személyzeti tiszt az idősebbek részére bridzsversenyt szervezett, amelybe a magyar színeket viselve két volt horthysta tiszt is benevezett. Jól is jött a dolog, mert mi, a fiatal nemzedék azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Rákosi szerint ugyanis a társadalmi egyenlőség azt jelentette, mindenkit le kell zülleszteni az angyalföldi lumpenproletár szintjére. Azok pedig köztudottan nem bridzselnek, legfeljebb snúrozásról lehet szó köreikben. Így aztán érthető, hogy a bridzsversenyre nem is nagyon figyeltünk oda. Néhány nappal később, az eredményhirdetés során derült ki, hogy a két „osztályidegen” elvitte a pálmát a hollandok orra elől.

* * *

Ekkor már a hollandokat határozottan irritáltuk, és az esti beszélgetések során (amelyek egyébként nagyon érdekesen zajlottak a német és angol nyelvek összekeverésével) a két tábor kifejezetten hetvenkedett. Sportra terelődve a szó, a hollandok nem mulasztották el megemlíteni kimagasló atlétanőjüket, akit egyébként annak idején az egész világ csodált, mert a 100 méteres női síkfutás világcsúcsát mint négygyerekes családanya futotta meg. Nem húzom tovább a szót, Blankers-Koen asszonyról volt szó, aki 11.5 másodperc alatt futotta a százat. A beszélgetők között ott ült egy helyes arcú, hosszú, szőke hajú kislány is, aki cinkos mosollyal a szája szélén csendben megjegyezte: „nem nagy kunszt, 11.5 alatt én is lefutom a százat.” Ilyen pimaszság hallatán a hollandokat elöntötte a vörös düh. Az teljesen lehetetlen, állították, a világon egyetlen nőnek sikerült eddig megismételni Blankers-Koen rekordját. És ki lenne az, érdeklődtek a magyarok. Egy fiatal atlétanő, válaszolták a hollandok, úgy hívják, hogy Vera Neszmélyi. Erre újra megszólalt a szőke, magyar kislány, az én vagyok.

* * *

Tulajdonképpen a hollandok egy idő után már meg is adták magukat. Sorainkban olyanok voltak, mint Kenedi Babi, a pesti éjszakai élet egyik legjobb dzsesszzongoristája, vagy a magyar amatőr bűvészek versenyének első helyezettje, aki csodálatos kézügyességével rajtunk kívül az összes hollandot bámulatba ejtette. Voltak közöttünk kifejezetten jó néptáncosok is, akik a kapitány gyanútlan kérésére a dzsesszkoncert és a fekete mágia bemutatása után olyan profi csárdást roptak, hogy a hollandok szája tátva maradt és Melbourne-ig alig tudták becsukni. Szóval ezeket valahogy meg is emésztették volna, de ekkor jött a tombola, és még azt is mi nyertük, ahol pedig csak az egyszerű szerencse jöhetett számításba, és nekünk tizedannyi jegyünk sem volt, mint nekik. Hát, barátaim, ha nem tudjátok, akkor majd megtanuljátok, hogy mi, magyarok még a jég hátán is megélünk.

Előbb azonban röviden ismertetni kell a tombolát, mert a mai nemzedék nem biztos, hogy ismeri. A tombola tulajdonképpen egy „kifordított” lottó. A tombolajegyen hat nagyméretű négyzet található, amelyekbe előre bele van nyomtatva hat különböző tetszőleges szám 1 és 99 között. A tombolajegyek úgy vannak kombinálva, hogy a rajtuk lévő hat számot tekintve nincs két egyforma tombolajegy. Miután eladtak minden jegyet, valami módon az 1 és 99 közötti számokat találomra húzzák folyamatosan addig, amíg valaki nem jelentkezik azzal, hogy neki már mind a hat számát kihúzták.

Na tehát, elkezdődött a számok húzása. Ez technikailag úgy bonyolódott, hogy a személyzeti tiszt felkérte a Bárány Erzsike névre hallgató lányt, vagyis a hajó szépét (megint egy magyar), hogy egy nagy fadobozban lévő számozott golyók közül vegyen fel egyet-egyet. A tiszt pedig a mikrofonba hangosan bemondta először hollandul, majd angolul az így kihúzott számot. Igen ám, de ahogy egymás után jöttek a számok, a hátsó sorokban egyre nagyobb lett a morgás. Olyannyira, hogy a húzást félbe kellett szakítani. - Mi a baj? - érdeklődött a játékvezető. Csak annyi, hogy a magyarok közül többen nem értik, és össze-vissza kérdezgetik egymást, melyik számot húzták ki. Hát, akkor kell egy tolmács. Az csak természetes, hogy Orsós Miki barátom lett a tolmács. Az én tombolajegyemen akkor már négy szám ki volt húzva a hatból, amikor a Miki megindult a színpad felé, és félő volt, hogy hamarosan valakinek meg lesz mind a hat száma. Volt annyi időm, hogy Miki fülébe rágtam: húzzátok ki a 35-öt és a 87-et. Miki felért a színpadra, és teljes fesztelenséggel mondta Erzsinek a tiszt füle hallatára (elvégre nem értett magyarul): halászd ki a 35-öst és a 87-es golyókat. Erzsi így is tett. A következő két húzás a 35 és a 87 volt. Mit ad isten, „nyertem” egy tortát, amelyből Erzsi is kapott két jó nagy szeletet.

* * *

Különben tudtunk mi nyerni csalás nélkül is. Egyik este tréfás táncversenyt rendeztek a szalonban. A lényege egy pingponglabda volt, amelyet az együtt táncoló nő és férfi homlokukkal összeszorítva tartott. A cél: lehetőleg utoljára essen le a labda. Szabály: kézzel a labdát megfogni tilos, és a lábakkal a zenekar által játszott táncot kell ropni. Volt köztünk egy Hédi nevű lány a vőlegényével. Tök ellentétei voltak egymásnak. Hogyan tudtak együtt maradni, csak az isten mondhatta meg. Hédi vidám volt, fürge, sportos és belevaló. A partnere pedig mindig rosszkedvű, unott és elképesztően kényelmes. Ezen kívül Hédi hat éven át balettozott, és égett a vágytól, hogy megnyerje ezt a kis versenyt. A végén én lettem a táncpartnere egyetlen tánc erejéig.

Beindult a zene, mindenki röhög a labdákat összetartó párokon, mi, táncosok pedig szívjuk egymás leheletét, közben szorítjuk homlokunkkal a labdát, és eközben szemünkkel bandzsítva figyeljük, nem csúszik-e lefelé a nyomorult. Közben telnek a percek, mi járjuk a táncot, itt-ott egy-egy labda lepottyan. Ezek a labdák hangos kopogással pattognak a parketten. Fogynak a párok, izzadunk, mint a lovak, akiket, ha jól emlékszem: ugye lelövik?

- Hallod, Hédi, nem hittem volna, hogy ilyen piszok nehéz lesz.

- Én sem, de ne dumálj, mert leesik.

Közben a rohadt labda vándorolt rajtunk. Hédinek még mindig a homlokán van, de nekem már az orrnyeregben. Teljesen kifacsarodva táncolunk, ha ugyan ezt táncnak lehet nevezni. Rumbára váltanak, keverek a lábaimmal. Valaki bekiabál:

- Már csak négyen vagytok, a másik három mind holland!

- Jóságos úristen. Hédi, rajtunk a magyarok szeme, le ne ejtsük.

Ekkor odaugrik hozzám egy hollandus, és a labda alól leveszi rólam a szemüveget, mert állítólag már az tartotta a labdát, és ugye ez unfair játék lenne.

- Na, most már nem is látok - tör ki belőlem az elégedetlenség.

- Szeretném tudni, meddig lehet fokozni a kényelmetlenséget - sóhajt Hédi a fülembe.

A párok csak nem akartak tovább fogyni. Hiába, ezek már nem rihegő-röhögő családanyák, ezek már profik. A zenekar tangóra vált, lehet lazítani. Ritmusváltásnál az egyik holland nő megbotlik partnere lábában, puff, repül a labda. Hurrá, már csak hárman vagyunk. Hédivel már rég nem karoljuk egymást, inkább kapaszkodunk egymásba.

- Vigyázz, a szentségit, csúszik!

- Figyelj, lejjebb kellene csúsztatni a labdát, bele egészen a füledbe, ott jól meg lehet támasztani.

- Ne hülyéskedj, nem tudjuk átgörgetni a fülkagylón.

- Gyerekek, bírjátok még? - kiabál valaki.

- Hülyeség, persze, hogy nem bírjuk, de most már meg kell nyerni, a szentségit neki!

Ekkor már tizenöt perce folyt a vetélkedés, és már rég nem nevetett senki. Nem tudom, mi volt a többiekkel, de nekünk kifejezetten szenvedéssé vált a dolog. Már a nézők sem lelkesedtek, kezdték unni az egészet. A holland játékvezető úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Intett a zenekarnak: mindent bele. Veszett ütemű szving jött, és az egyik holland pár mindjárt ki is esett. Leléptették őket, mert a labdát már csak úgy tudták megmenteni, hogy a seggüket egyáltalán nem mozgatták.

Így már csak két pár maradt a porondon, egy holland és mi. Éreztem, hogy tenni kell valamit a cél érdekében. Mondtam a Hédinek, „véletlenül” meg kell torpedózni a hollandokat. Jó érzékkel úgy döntöttünk, ez a Hédi feladata, mert nőket ritkábban lincselnek. Bemértük a terepet, Hédi helyezkedett el háttal a holland párnak, én pedig Hédi homloka felett átlesve végeztem a navigálást.

- Most! - súgtam félhangosan. Hédi egy hirtelen mozdulattal előretolta a fejét, biztosítva ezzel a labdánk helyben maradását, és egyazon pillanatban hátralökte a fenekét. Hédi feneke a holland nőt oldalba találta. Puff, már repült is a labdájuk.

Az első díj egy plasztik vonalzó volt, rajta a hajó kicsinyített mása, szintén plasztikból. Évekig használtam, egészen addig, míg az akkor 12 éves Tomi fiam el nem törte a szemem láttán, galacsinpöcköléssel. Ennél azért többet ért!         (FOLYTASSAM?)

 

 

 

Természetesen nem

találtad el, nem ez a

szőke kislány futotta

a százat 11,5

másodperc alatt.

Bár, ahogy így

nézem, lehet, hogy

nála egy “futam”

11,5 másodperc

körül lenne.  :-)  .

 

 

 

Folytatás-közkívánatra.

A hajón elég sok házaspár volt, néhányan gyerekekkel. Szingli férfi több mint 30, szingli csaj pedig csak 5 (hogy szokjuk meg az ausztrál körülményeket ). De ebből az ötből egy olyan kövér volt, mint egy mangalica és abban az időben ez nem volt bocsánatos bűn (napjainkban a kövér csajok oly büszkén és magabiztosan mutogatják hurkáikat, hogy nekem megáll az eszem. Nyilván a sok hülye pasi pozitív visszajelzése miatt). Maradt tehát négy. Ebből egy Salzburgban névházasságot kötött (hogy felszállhasson a hajóra), de valójában kurva volt és 1 Guldenért dugott a 13-as menőcsónakban. Maradt tehát három. Ebből egy nekem jutott, de ő a 12 éves húgával és a szüleivel utazott. Szűz volt a lelkem, így sok hetes erőlködés után csak Melbourne-ben sikerült célba érnem. A maradék kettő közül az egyik egy piszok csinos zsidó csaj volt, akit Bánhidi Pali (vízipólós) lefoglalt magának. A maradék egy pedig halálosan szerelmes volt Paliba, aki esténkét Jutkával negyedórákra lefoglalta a fedélzeti vécét, miközben Erzsi csendben sírdogált egy nyugágyban, pasit nem engedett a közelébe, csak Zsuzsa és az én vigasztalásunkat fogatta el. A többiek a reped sarkú Marcsát látogatták, amíg volt pénzük.

 

JUHÉÉÉJ   JUHÉÉÉJ   JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ 

Vissza a múltba (35) A hajó (a hajózás hőskorából – 1957)

Publikálva 2010.szept.03. | VISSZA A MÚLTBA | 10 hoizzászólás

Amszterdamból történő elindulásunk óta a hajó állandó jelleggel, szinte toronyirányt, délre tartott. Naponta megközelítőleg hatszáz kilométerrel kerülve közelebb az Egyenlítőhöz. A télből először a tavaszba hajóztunk, a tavaszból pedig a nyárba. Minden egyes nap egy-egy hónapnak felelt meg. Elég szokatlan, hogy hétfőn sapka-sál-kesztyűben és metsző szélben keressük a napot. Csütörtökön rövid ujjú ingben élvezzük a friss tavaszi szellőt, de vasárnap már folyik rólunk az izzadság, fürdőruhában lihegünk az árnyékban.

Mi az, hogy árnyék? A Nap délben meglehetősen szokatlan helyen, pontosan a fejünk felett van. Szinte keresni kell, honnan süt. Saját árnyékomon állok, de ugyanígy minden más is a saját árnyékán áll. Vagyis semminek sem lehet beülni az árnyékába. Velünk ez jóval az Egyenlítő után következett be, mert februárban a Nap az Egyenlítőtől majd 20 fokkal délebbre delel a zeniten.

Az egyenlítőn való áthaladás egy külön ceremónia. Régebben az utasszállító repülőkön adnak egy oklevelet annak, aki először szeli át az Egyenlítőt. Nem így a hajókon. Ott, abban az időben egy mini karnevált csaptak. Összegyűltünk a medence körül, természetesen fürdőruhában. Valamelyik tiszt beöltözött Poszeidónnak, hatalmas műszakállt ragasztott fel, és egy éktelen nagy szigonnyal hadonászott. A többi már a játékvezető fantáziájából adódott. A legcsinosabb nőkből sellőket csináltak, akik nagyokat bájologtak, és iparkodtak úgy tenni, mintha deréktól lefelé halak lennének. Poszeidón böködött a szigonnyal, okleveleket osztogatott, ítélkezett, és a végén mindenki rettenetesen vizes lett, sósvizes.

Ekkor már tengerjártakká váltunk, és 1400 emberrel kerültünk köszönőviszonyba. Több riadó volt már a hátunk mögött, mert úgy tettek, mintha süllyedne a hajó. Mindenki berohant a kabinjába, és a feje felől kirángatta a saját mentőcsomagját, magára öltötte úszómellényét, és felsorakozott a korábban kijelölt mentőcsónak előtt. Ott álltunk röhögve, és vártuk, hogy a mentőcsónak parancsnoka engedélyezze a beszállást. A tényleges beszállásig persze sosem ment el a játék. Azóta már láttam néhány horrorfilmet. Ezek szerint a mentőcsónak leeresztő csörlőinek illik beragadni, különben a néző nem rágja a körmét. Viszont el tudom képzelni, hogy a mi csörlőnk is beszorult volna, ha tényleg süllyedünk. A hajónk különben frankón elsüllyedt - hat évvel később, de akkor már nem holland zászló alatt. Beolvasztás helyett az öreg jószágot eladták valamelyik fejlődő országnak.

Mikor már kezdtük unni magunkat, kihirdették, aki akar, lemehet a gépházba körülnézni, na persze csak magyarul nem beszélő kísérővel. Többen is jelentkeztünk, nem bántuk meg. A gépterem többemeletes volt, szinte hangyáknak éreztük magunkat. Az egyes gépelemek megközelítése vaslétrák és lemezből készült függőfolyosók (nagyon szellemes az angol neve: catwalk) segítségével történt. A fémpadlózaton álltak a dízelhengerek két sorban. De mekkorák! Uramisten, mekkorák! Egy-egy henger másfél méter hosszú volt hatvan centis átmérővel. A hengerek nyilvánvaló belvilága akkora, hogy nyugodtan belebújhattunk volna valamelyikbe. Műszakilag ezt úgy mondják, hogy 600 mm-es furat és 1500 mm löket. Egyetlen henger térfogata 424 liter. A két sorban elhelyezett tíz-tíz henger össztérfogata 8500 liter volt, és ezek egy-egy főtengelyt hajtottak meg, amelynek az átmérője 500 mm volt. Tehát egy fél méter vastag, tömör acéltengely hajtotta a végén elhelyezkedő hajócsavart. A főtengelyek hat méter hosszú darabokból voltak összeállítva, és nyúlt a hajó közepétől ki a végéig. Az egymáshoz csatlakozó két tengelydarab az illesztésnél volt feltámasztva egy-egy gigantikus csapággyal.

A hajó vitt magával egy darab pót-tengelydarabot is, amelyet az egész tengelyhossz felett sínen futó csörlő lett volna hivatva beemelni az eltört darab helyére. A két hengersor egyenletesen hajtotta a két főtengelyt a végeiken elhelyezkedő hajócsavarral. Most jön a meglepetés. A hengerekben a dugattyúk körülbelül fél másodperc alatt mentek végig. Vagyis a hengersor fordulatszáma harminc körül volt. Manapság ilyen gépet nem építenek. Nincs rá igény, talán pénz sem. A szívvel-lélekkel dolgozó szakmunkásokról nem is beszélve. Ez utóbbi az igazi hiánycikk.

Még néhány megdöbbentő adat. A mintegy 20 ezer tonnás hajó 1400 utast szállított (akik között pontosan 172 volt magyar) és 350 fős személyzetet. Ezek szerint négy utasra jutott egy fő személyzet. Az út negyven napig tartott, ami alatt természetesen etettek és itattak, sőt, szórakoztattak is minket. Mindez 140 amerikai dollárba került fejenként, azaz 3500 osztrák schillingbe, amely különben pariban volt az akkori forinttal. Abban az időben ez egy betanított munkás négyheti fizetése volt Ausztráliában. Magyarországon négyhavi fizetés. A hajó adatai: neve - Johan van Oldenbarnevelt, 185 méter hosszú, 23 méter széles, és 20 méter magasság állt ki  vizből.

Az étterem természetesen nem volt önkiszolgáló. Eszükbe sem jutott volna. Csokornyakkendős  pincérek serénykedtek. Minden pincérre nyolc utas jutott. Két étkezés között a pincérek más feladatokat láttak el. Ja, és a pincérek nem malájok, szerbek, vagy nigériaiak voltak, hanem hollandok. Akkoriban a cégek még nem spóroltak mindenáron. A hajón egész nap szólt a zene, de nem magnóról vagy hanglemezről, hanem élő zenészek játszottak. Hadd tegyek még hozzá valamit. Ez egy kivándorló hajó volt, nem pedig gazdag utasok részére fenntartott luxusjárat. Igaz, ez a téma is kíván némi részletezést. A hajón számtalan két- és négy férőhelyes kabin volt, amihez nem kell hozzáfűzni semmit. Voltak viszont 20 férőhelyes, úgynevezett dormitoriumok, vagyis közös hálók. Ne is mondjam, nekem ez jutott. Ezek a közös hálók természetesen egyneműekkel, vagyis vagy férfiakkal, vagy nőkkel voltak feltöltve. Na, nőkkel csak egy, az összes többi férfiakkal. A logika azt diktálná, hogy a közös hálókban az egyedülállók legyenek elhelyezve. Más azonban a logika és más a szükség. Így aztán több házaspárról is tudok, akik nem egy kabinban, hanem külön-külön közös hálókban utaztak. Ez a kényszerelrendezés különös dolgokat szült. Sötétedés után a ponyvákkal letakart mentőcsónakokban nem egészen rendeltetésszerű tevékenység kezdődött, ami az utastársak tapintatát és megértését erősen próbára tette. Az idő multával, az indulás után úgy két-három héttel, amikor komolyabb kapcsolatok is születtek, a dolog odáig fajult, hogy egyes tágasabb vécékbe gyakorlatilag sosem lehetett bejutni, azok mindig foglaltak voltak.

Sosem volt viszont teltház a medencében és a fedélzeteken. A fedélzetek teli voltak nyugágyakkal és a pingpongon kívül több, részünkre kezdetben ismeretlen, játéklehetőséggel. A nyugágyak melegágyai voltak a duma-partiknak, míg a dekk-játékok kitűnő alkalommal szolgáltak az ismerkedésre. Egyik ilyen dekk-játék volt a fonott karikák célkörökbe dobálása, illetve becsúsztatása. Ez egy teke-szerű játék, csak golyók helyett tömör karikákat kell dobálni. A hajóstársaságokat a golyókról nyilván a sosem vízszintes fedélzet szoktatta le. Az ember alkalmazkodó készségére mi sem jellemzőbb jobban, mint az, hogy a számunkra eme rendkívül különös, bár meglehetősen kellemes világot milyen gyorsan megszoktuk. (folytatás következik - még mindíg)

O

O

O

O

O

Ez a csaj sajnos a dekk-

játékokon nem vett részt, de

persze részt vehetett volna.

(na, majd legközelebb)

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH - ÁHHH

Vissza a múltba (34) Betegség a javából (a hajózás hőskorából – 1957)

Publikálva 2010.szept.02. | VISSZA A MÚLTBA | 10 hoizzászólás

Akinek van valami köze a tengerhez, az tudja, hogy a Vizcayai-öböl nyáron sem vicc, télen viszont garantáltan pokol. Nekünk, magyaroknak három tenger ugyan mosta partjainkat, de az több száz éve volt. Napjainkban a tyúk többet ért az ábécéhez, mint mi a sós vízhez. Így nem csodálható, hogy bár február közepe volt, mi vidám vigyorral az arcunkon néztünk elébe a Vizcayai-öböl átszelésének. Nekem ugyan gyanús volt, amikor a tengerészek és a pincérek mindent lecsavaroztak, ami mozgatható volt, de szentül hittem, ez egy holland tengeri szokás.

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Naponta, vagyis 24 óra alatt átlagosan 600 km-t tesz meg hajónk. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Látni nemigen lehet semmit. A hajón belül kellemes duruzsolást hallani, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály van, és így mindenhova bemehetünk, ahová nincs kiírva: utasok részére tilos. Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike.

Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség. Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el. A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Egy tökéletes betegség és tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk. Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A matrózok azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral.

Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási. Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek. Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na, de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasba egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel.

A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi! (folytatás következik)

 

 

 

A helyzet sajnos az, hogy ez

a csaj nem volt a hajón, de

persze lehetett volna.

 

 

 

 

 

ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!     

Vissza a múltba (33) Csoda, hogy élek – II.

Publikálva 2010.aug.28. | VISSZA A MÚLTBA | 5 hoizzászólás

Négyéves koromban tüdő és mellhártyagyulladást kaptam, aminek szándékosságáról nem vagyok meggyőződve, de valami flegma hanyagság azért lehetett a dologban. Mivel akkor még nem volt penicillin, meg ilyesmi, egy ilyen tüdő és mellhártya hülyéskedés egyáltalán nem volt vicc. Akkoriban úgy mondták, hogy „az orvosok már lemondtak rólam.” Anyám dörzsölhette a kezeit, de én nem hagytam magam. A csodával határos módon felgyógyultam az első fordulóban. Volt ugyanis egy második is.
Fél évvel később, megint be kellett vinni a Tűzoltó utcai gyerekkórházba („Fehérkereszt” néven már akkor is létezett) egy újabb tüdő és mellhártya­gyulladással. Ez azért párját ritkítja, mert ilyen betegség után illik egy kicsit jobban odafigyelni egy gyerekre, de úgy tűnik anyámnak ez nem volt szokása. Ennek ellenére a rossz szándék nem bizonyítható, de én joggal foghatom úgy fel, hogy megint megmenekültem a halál karmai elől.
Ezt követve már túl nagy voltam ahhoz, hogy „bármi” történhessen velem. Anyám végre beletörődött létezésembe. Már csak a végzet végezhetett (volna) velem. Ami azt illeti, meg is kísérelte.

Egy másik történetemből kiderül, hogy 1945. január 18-án hajnalban nagyon ki kellett volna mennem a WC-re, de egy érdekes könyv annyira lekötött, hogy inkább visszatartottam még egy kicsit, egészen addig, amíg egy akna telibe nem találta a WC-t, csak én „véletlenül” nem ültem rajta.
A szovjet akna kicselezése után kerek tíz évig eszébe se jutottam a kaszásnak, de aztán 1955-ben megint a hátam mögé settenkedett. Ugyanis az egy Medárdos év volt, én pedig az alakulatommal Zebegényben táboroztam 6 teljes héten át. A táborozás abból állt, hogy a sáros talajra felhúztunk néhány tucat, különböző méretű sátrat és ezekben híradós tevékenységet folytattunk. Volt egy nagy aggregátor, ami éjjel - nappal adta a 220 Voltot, amiről adó-vevők és persze különböző fényforrások voltak táplálva. Közben pedig minden éjjel ömlött az eső, nappal pedig tűzött a Nap, mi pedig dagasztottuk a sarat, természetesen a sátrakon belül is.

Aztán az egyik délelőtt azt a feladatot kaptam, hogy a nagysátorban elhelyezett asztali lámpákban a kiégett izzókat cseréljem ki. El is kezdtem a munkát, de amikor a harmadik lámpát megfogtam az ujjaim görcsösen rátapadtak, engem meg rángatott a 220. A lámpát elengedni nem tudtam, csak eszeveszett síkoltás hagyta el a torkom.

Szerencsére az egyik elektromérnök tiszt éppen az aggregátor sátrában volt, a frekvenciát ellenőrizte, amikor meghallotta a sikolyom. A főhadnagynak egy tizedmásodperc elég volt arra, hogy kitalálja, mi történt, és abban a szent pillanatban lerántotta a főkapcsolót. Én meg elengedtem a lámpát. Mindenki berohant abba a sátorba, ahonnan az én sikolyomat hallották, és egy kicsit csodálkoztak, hogy élek. Az alezredesünk Bán szakaszvezetőt két hét sittre vágta, amiért zárlatos lámpát kiadott a raktárból. Aztán minden ment tovább a megszokott módon.

Az imént emlegetett kaszás tanácsára ezt a viccet pár évvel később megismételtem Ausztráliában. Ott betonpadlón állva az asztalról felvettem egy zárlatos amerikánert[1], amit szintén nem tudtam elengedni, de rövid volt a kábele és hanyatt esés közben kirántottam a villásdugóját az aljzatból.
Harmadik próbálgatásra nem került sor, a kaszát hordozó pasi rájött, hogy árammal nem megy. Ekkor egy kanyarban a 120-al száguldó kocsimat repítette le az út menti töltésre. Nem mondom, hogy a történtekhez nem járultam hozzá, de a kivitelezést már nem én irányítottam. Szakemberek szerint az marad életben, aki ilyenkor a kocsiban marad és rendszerint az hal meg, aki a kocsiból kiesik, és átmegy rajta az acéltest. Hát én kiestem, de még egy karcolásom se esett, csak a füves lejtőn csináltam 3-4 bukfencet, és nem találtam a cipőm, mert az a gázpedál környékén maradt.

Ennyi figyelmeztető jel után az csak természetes, hogy életem hátralévő évei alatt nagyon odafigyeltem áramra, gépkocsivezetésre, meg úgy általában mindenre. Sajnos a „mindenbe” a nők nem tartoztak bele. Sose hittem volna, hogy azokba is bele lehet halni, pedig lehet. Igaz a halál nem gyors és nem váratlan, e helyett lassú, de biztos.

Egy nő, ha úgy kívánja, puszta jelenlétével napjában ötször-tízszer össze tudja rántatni egy férfi gyomrát. Na most, az összeránduló gyomorban néhány év alatt kialakul egy pici kis fekély, ami rándulásonként egy aprócskát minden alkalommal tovább nő. Na és mi szokott a gyomorfekélyből kialakulni? Bizony-bizony, úgy hívják, hogy gyomorrák.

Én a legjobb úton voltam felé, csak nem akartam beadni a derekam. Első fázis a gyomor nyálkahártya irreverzibilis elsorvadása, amit az orvosok rákmegelőző állapotnak neveznek, és nem hiába. Ezt ugyanis hamarosan a rák követi. De nem nálam. Úgy látszik, van bennem egy halált elkerülő gén, csak még nem izolálták.

Ugyanis, pontosan 25 éven keresztül tengettem életem rákmegelőző állapotban, ami egy orvostörténeti csoda. Aztán egy visszafordíthatatlannak titulált sorvadás, az én esetemben visszafordult. De ezt ne meséljétek el belgyógyászoknak, mert nem hiszik el. Én néhányszor megpróbáltam, de csak lemosolyogtak érte. Pedig nekem kellene mosolyognom rajtuk, mert szerintem csoda, hogy még élek.   

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww   

Vissza a múltba (32) A rugós puska esete a farkasokkal

Publikálva 2010.aug.10. | VISSZA A MÚLTBA | Szólj hozzá

Jászter dédapámnak a kornak megfelelően nem csak pipatóriuma volt (aki nem tudja mi az a pipatórium, az olvasson el néhány Jókai regényt, mert én meg nem mondom), hanem - mint már írtam róla - fegyver szobája is. Persze egy igazi kúriában[i] jut hely mindenre. A fegyverszobában pedig, mint tudjuk, többnyire fegyverek vannak. Ezek között volt egy félelmetes 303-es is. (A 303 a közhiedelem szerint kalibert jelentett. Valójában a számot két részre kell osztani, háromra és nulla-háromra. Az első három azt jelenti, hogy a kaliber, vagyis a lövedék átmérője 3 tized hüvelyk, amit az angol hadsereg ezerkilencszáz 03-ban rendszeresített. Metrikusan ez 7,62 mm-t jelent, ami még ma is használatban lévő kaliber.) 

1917/18 telén dédapámnak hogy-hogy nem őzhúsra fájdult meg a foga. Gondolt egyet, befogatta két szép lovát a szán elé, magához vette kedvenc 303-asát (amit a magyar vadászok még ma is, talán hagyományból tri-o-tri-nek becéznek és már indult is volna, ha Julcsa asszony ki nem áll eléje: Hát kend, az unokáját nem viszi magával (mert ugye, az életre szóló belépési tilalom, csak Mihályra vonatkozott. Apám többet volt nagyszüleinél, mint saját apjánál)? Nem hát, válaszolta dédapám, nem gyereknek való az, egy ilyen vadászat veszélyt rejt magában. Noha veszélyt rejt, folytatta aggódó felesége, akkor kend miért megyen? Elég volt egyszer megözvegyülnöm. Jól van asszony, jól van, így dédapám, csak fogjad be a szádat, és egy intéssel beparancsolta apámat a szán belsejébe. Azt azért még hozzá kell tennem, hogy ez a féloldali tegezés-magázás nem az én fogalmazási hibámból származik. Akkoriban a feleség magázta az urát (és nem a férjét, hanem kifejezetten az urát), a férj pedig tegezte a feleségét, ahogy a cselédeit is. Szóval nem feministáknak való világ volt, mégis visszasírja apraja nagyja. 

Megindult tehát két lóval a szán, rajta dédapám, apám, na meg a kocsis. Irány a Máramarosi-havasok városszélig érő nyúlványa, ahol vadon terem a puskacső végére való őz, és ugye akkoriban nem volt se vadásztársaság, se pedig évente megújítandó vadászati engedély, igaz annyi egymást fejbelövő vadász se, mint napjainkban. A lovak már vagy öt órája poroszkáltak keresztül a havas tájon, de nem őzt, még őz nyomot se láttak. Hallottak viszont távoli farkas üvöltést. Ha üvölt a farkas, így morgott magában dédapám, akkor őzre bajosan bukkanunk. Menekül az, mint a félbolond, amerre lát. Hanem hát az egyik farkas üvöltésre másik válaszolt, arra meg egy harmadik. Erre aztán dédapám visszafordítatta a lovakat, ebből nem lesz őzhús, akárki meglássa. Csakhogy a farkas üvöltés egyre közelebbről hallatszott. Imre fiam csapj a lovak közé, parancsolta dédapám, sehogy sem tetszik ez nekem. Repült a szán, aminek hátsó fertályából apám bámult hátrafelé, mert farkast még sosem látott. 

Nem sokáig kellett várni mire az első vágtató farkas feltűnt úgy 400 méter távolságból. Hanem az első követte a második, meg a harmadik. Egy egész falka. Dédapám pontosan tudta, hogy nyolc-tíz perc és a falka utoléri. Azt is tudta, hogy bevett taktikájuk a lovak mellé kerülve oldalról támadni. Ha sikerül a lovakat megbokrosítani, nyert ügyük van. Elővett hát a szán mélyéről egy jókora kötelet, derekára kötötte, majd a kötél egyik végét a szán egyik, másik végét a másik korlátjához erősítette. Ne szépítsük a dolgot, alaposan kipányvázta magát, aztán csőre töltött és a robogó szánon állva várta, hogy a falka beérje őket.

Elől a vezérfarkas csörtetett, mögötte szép sorban az egész falka, összesen vagy húsz darab. Az ismétlő puska tárában nyolc töltény lapult, nyolc lehetőség, hogy lepuffantsa a vezért. Dédapám jó vadász volt, kitűnően célzott, de mozgó szánról, sebesen vágtázó állatra lőni nem túl sok sikerrel kecsegtető vállalkozás. Egy biztos, minél közelebb kell engedni őket, mert a távolság csökkenése fokozza a találat biztonságát.

Közben a lovak már hallották a falka üvöltését, és úgy vágtattak, mintha az életük függőt volna tőle, ami valószínűleg igaz is volt. Közben a falkavezér már csak 20 méterre volt, tizennyolc, tizenöt, már majdnem egyvonalban a szánnal, amikor eldördült az első lövés. Nem talált! Folytatódik a vágta. A farkasok olyan éhesek, hogy a lövés hangjára meg se rebbennek. Ekkor a falkavezér már majdnem a lovak faránál volt. Dédapám gyors egymásután három lövést adott le, majd egy negyediket. Már csak három golyó volt a tárban, de valami történt. A falkavezér sebessége csökkent, a sorban utána következő farkas kezdte utolérni. Ekkor szólalt meg az ismétlő hatodszor. A falkavezér felbukott, a többiek leálltak és összegyűltek körülötte. A szán több száz méter egérutat nyert. Dédapám kihasználva a lehetőséget újra töltötte a puskát. A nagy kérdés az volt folytatják-e a farkasok a hajszát, vagy sem.     

A kérdés eldöntéséhez nem kellett túl sokat várni. Egy darabig a vérző falkavezér körül acsarkodott a többi állat, de a vezér nem döglött meg, fekve is rávicsorított arra, aki túl közel merészkedett. A falka pedig, nem akarván elveszíteni a busásnak mutatkozó falatokat, újfent megindult dédapám szánja után. Vagyis folytatódott a hajsza, csak a lovak voltak fáradtabbak és persze a farkasok is.

Ez alkalommal azonban nem volt elől vágtató falkavezér, a farkasok rendezetlen tömegben támadtak, ami még nagyobb feladatot állított dédapám elé. Azaz mégse. Ugyanis a legnagyobb és így a leggyorsabb üldöző egyenesen a szán mögött rohant, nyilvánvalóan hátulról fel akart ugrani a szánra. Dédapám egészen közelre bevárta és néhány másodperccel a tényleges ugrás előtt, közvetlen közelről mellkason lőtte. A farkas azonnal elterült, a többiek pedig rávetették magukat. Aztán néhányszáz méterrel később, az üldözés megszűnését látva a lovaknak is lassúbb tempót diktáltak. Egy órával később poroszkálva értek be a városba.

Otthon aztán dédapám kérdezte a 8 éves apámat félt-e. Nem én, volt a válasz. Hát ne is félj, ameddig engem látsz. Csakhogy apám ennyivel nem érte be. Csak úgy vaktában el szerette volna sütni a puskát. Nem oda Buda, válaszolta dédapám, rúg ez a puska akkorát, hogy nagypapa korodig emlegetnéd, és ezzel a dolog le is volt zárva.

Már, mint dédapám szerint. Másnap alig tette ki lábát a házból, apám elővette a puskát meg egy töltényt. A töltény magját ütögetve meglazította azt, majd kihúzta a töltényhüvelyből, a puskapor egy jó részét kiöntötte, a magot meg visszanyomta a töltényhüvelybe. Apám meg lehetett elégedve magával, mert a töltényt berakta a zárba és a fegyvert elsütötte csak úgy a levegőbe. Nem rúg ez a puska, állapította meg, majd a puskát visszavitte a helyére.

Eltelt néhány nap, nem történt semmi, azon kívül, hogy a nagy kalandot dédapám naponta tízszer is elmesélte, gyakorlatilag fűnek és fának. Aztán elérkezett a fegyver karbantartás ideje is, amikor egy kettőre kiderült, hogy van valami a csőben. Ejnye, a nemjóját, mi lehet az, töprengett dédapám és belekezdett a „valami” kipiszkálásába. Csakhamar kiderült, hogy egy puskagolyó szorult a csőbe, mert a kevéske lőpornak nem volt annyi ereje, hogy kirepítse. Ez különben nem volt vicces dolog, mert ha észre nem veszi, és úgy használja a fegyvert, annak bizony szétdurrant volna a csöve, megsebesítve használóját.

Dédapámnak mindössze egy másodpercbe került, hogy pontosan átlássa a helyzetet. Maga elé parancsolta apámat és csak a jogrend érdekében feltette a kérdést, te nyúltál a puskához, de a választ meg se várva elcsattant az első pofon, amit a második, majd a harmadik követett. Ekkor azonban dédanyám merész elhatározással közéjük ugrott és rimánkodásra fordította a szót. Az isten szerelmére Jenő, megöli egyetlen unokánkat. Ebben a mondatban az „egyetlen” jelző nem felelt meg a valóságnak, hiszen akkorra apámnak már volt két húga, de elérte célját. Fiú unoka ugyanis valóban csak egy volt és Jenőnek csak ez számított. Így aztán apám élve maradt, de ezt a mondatot komolyan kell venni. Jászter Jenő ugyanis, hatalmas erejét nem volt képes mérsékelten használni, amiről még lesz szó.

 

---

[i] Birtokhoz tartozó udvarház

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Vissza a múltva (31) Élet a hegyen

Publikálva 2010.júl.27. | VISSZA A MÚLTBA | 10 hoizzászólás

1950. szeptember elején Apuék megvették a Rege út 12. alatt álló „házat” 60.000 forintért, amit ötforintosokban fizettek ki. Az eladó, Titkos Ilona, az adásvételi szerződés aláírásakor sírógörcsöt kapott az ötforintosok számolása közben. Gondolom az ötforintosokon ti is kiakadtok, vagyis magyarázatra szorul. A helyzet az, hogy éppen akkor volt az úgynevezett Rákosi korszak kellős közepe, és Rákositól minden kitellett. Többek között azt is rebesgették, hogy a forintot le fogják értékelni, aminek legegyszerűbb módja az lett volna, amire különben 46-ban volt példa, hogy 300 forintért kapható bélyeget kellett volna ráragasztani egy 100 forintosra, ami csak így bélyeggel együtt lett volna érvényes, mint 100 Ft. Más szavakkal gongütésre 400 forint 100 forintra változott volna, elveszítve így mindenki készpénzének 75 százalékát. Igen ám, de érméket nem lehet felülbélyegezni, ezért azok nem vesztették volna el értékük 75 százalékát. Felülbélyegzés a végén nem lett, de az ettől való félelem szült ilyen visszás helyzeteket. 

Volt tehát egy házunk, de szüleim és húgom Félegyházán voltak, a ház pedig üresen állt, ami akkoriban jelentős rizikót hordozott magában, csak egészen másfajtát, mint manapság. Ugyanis ki lehetett volna igényelni, ami úgy nézett ki, hogy lakásra jogosult, de lakással nem rendelkező elvtárs bejelenthette rá az igényét a Tanácsnál, ahol ezt a részére kiutalhatták volna, és akkor annyi, mert az elvtárs azonnali beköltözése megakadályozhatatlan és onnan atombombával se lehetett volna kirobbantani. Ennek elkerülése végett nekem Sashalomról azonnal be kellett jönnöm és iskola után fel kellett mennem a hegyre, és a betonpadlós alsó „szobában” kellett néhány napig aludnom valami sebtében összeeszkábált alkalmatosságon, ügyelve arra, hogy jó sokáig égjen este a villany.

Aztán pár nappal később, kora délután érkezett egy teherautó telipakolva bútorokkal, azok legtetején egy kutyaházzal, amiben egy korcs német juhász szuka lapult. Szüleim és Ildi a sofőr fülkében összezsúfolva. Lepakoltunk, behordtunk mindent, estére benépesedett a ház és persze hulla éhesek voltunk.

A kutyáról kiderült, hogy Mackó a neve, és mivel a kerítés teli volt lyukakkal a következő év tavaszán vemhes is lett. Az alomból egyetlen egy kiskutyát hagytunk meg, egy tiszta vörös, dússzőrű kant, akit én neveztem el Csülöknek. Csülök érdekessége az, hogy 12 évvel később, hét év távolmaradásom után, bár már alig látott, vénfejjel a hangomról azonnal megismert, és persze nagyon örült nekem. Nem sokkal később kimúlt.

Abban az időben a hegyen még nem volt vezetékes gáz, és a gázpalackos gázforgalom is ismeretlen fogalom volt. Viszont jött Félegyházáról egy sparhelt is, ami rendkívül praktikus eszköznek bizonyult. Egyfelől fűtötte a konyhát, másfelől lehetett rajta főzni. Ezen kívül külső zsebeiben, amik körülölelték a tűzteret, víz melegedett a mosogatáshoz, valamint tömegével az egész sparheltet melegen tartotta jóval a tüzelés után is. Ennek előnye akkor mutatkozott, amikor kiderült, hogy a megfőtt ételt Ildi 13 órakor ette, én Bolyaiból hazaérve 17 órakor, apu pedig este 19-20 között, amikor munka és az elmaradhatatlan presszólátogatás után hazaért. Ugyanis a sparhelten hagyott lábosban az étel este nyolcig meleg maradt. Igaz, Apu nem ragaszkodott az esti nyolc órás érkezéshez, volt, amikor az utolsó fogassal jött meg, azaz fél egykor. Ilyenkor Kisanyi másnap bejelentette, apád megint az utolsó fogassal jött haza.

Különben mai szemmel nézve az élet a hegyen kellemes, sőt izgalmas volt. Úgy értem csupa olyan dolgokat tettűnk, amik manapság már ismeretlenek. Tartottunk tyúkokat egy elkerített részen, mert tojást üzletben nem lehetett kapni. Márpedig a tésztába, úgy értem a gyúrt tésztába tojás is kell. Hahó, gyúrt tészta! Szóval nem úgy volt ám, hogy vettünk a közértben, akarom mondani az ÁBC-ben kockatésztát vagy metélttésztát. Minden egyes alkalommal, vagyis hetente legalább háromszor, amikor főtt tészta volt az estebéd, Kisanyinak lisztből tésztát kellett gyúrni, kifőzni és rátenni azt, ami kell. Ez legtöbbször vagy párolt káposzta vagy paprikás főtt krumpli volt, nagyritkán túró, de tényleg csak nagyritkán.

Apu nyulakat tartott, jobban mondva szaporított ketrecekben. Ezek közül néha levágott egyet, ami úgy történt, hogy hátsó lábainál fogva, balkezével fejjel lefelé lógatta a nyulat, a jobb kezében lévő furkósbottal pedig úgy tarkón vágta, hogy a nyúl egyből kimúlt. Ezt követve jött a megnyúzás. A többi Kisanyi dolga volt.   

A konyhaajtóval szemben volt egy kis darab veteményes kert, ahol petrezselyem, hónapos retek, zöldborsó, meg ilyesmi termett. A kertben pedig volt vagy 6 sárgabarackfa, amiket nem kellett permetezni és mégis hatalmas termésük volt évről-évre. Bár ne lett volna. Mert ahol sok a barack, ott lekvár főzés is van, és ahol sok a lekvár ott a gyerek az iskolába lekváros kenyeret visz tízóraira. Persze csak minden másnap, vagyis hetente háromszor. A közbeeső napokon zsíros kenyér dukál. A fő baj talán mégis inkább a kenyér állandó szikkadtsága volt. A legközelebbi közért elég messze helyezkedett el, így a bevásárlás külön hadműveletnek számított. Kenyérből nem fogyhattunk ki, és a friss kenyeret addig nem lehetett felvágni, amíg volt a régiből. Következésképpen, mindig szikkadt kenyeret ettünk. Na ez legyen a legnagyobb baj!

A kertben állt egy eléggé terebélyes diófa is. Őszi hétvégeken kedvenc szórakozásunk volt a dióevés. A fáról leszedett diótól az ember keze napokra barna lesz, de megéri, mert a frissen feltört dióbélről a hártyát lehúzva egészen másfajta ízt kapunk, mint a megszokott. Néha órákat is ellegelgettünk a diófa alatt, nem egyszer a vendégekkel együtt. Olyan ez, mint a szotyola[1], nem lehet megunni.

A ház körül elterülő kertben hatalmas fenyőfák álltak, és úgy általában minden eléggé elhanyagolt volt, a kertgondozásnak nyomát se lehetett felfedni. Ezen az állapoton jelenlétünk se változtatott. A gyakori vendégek nálunk a vadonban érezhették magukat, például egy leterített pokrócon.

A városba természetesen fogassal jártunk le és fel. Én reggel rendszerint akkor vágtattam ki az ajtón, amikor a fogas a végállomásról elindult, aminek meg volt a jellegzetes hangja, aztán valahol menet közben felugranom rá. Volt arra példa, hogy csak az Erdei Iskolánál értem utol, de a Városkút nem volt ritka. Tulajdonképpen ezzel az erővel futhattam volna egészen a Moszkva térig, csak akkoriban ez valahogy nem jutott az eszembe. Hazafelé jövet csak akkor ugrottam le két megálló között, körülbelül a házunk magasságában, ha siettem. Máskülönben a végállomásról legyalogoltam azt a 150 métert.

Vasárnap hús volt a menü, pörkölt vagy rántott hús, jó sok krumplival, mert az adag fejenként egy szelet, semmi több. „Ha éhes vagy Tibike, egyél hozzá kenyeret” volt az unalomig hallott mottó, mivel a „jó sok krumpli” se tartott ki a végtelenségig. Igaz a vasárnapi ebédhez szódavíz is járt, de a szódavízről nekem kellett gondoskodnom. Ez azt jelentette, hogy két üres szódás üveggel elmentem a Vörös Csillag nevű szálló söntésébe, és kicseréltem őket teli üvegre darabonként 1 forint 10 fillérért.

Apu természetesen ihatott szódavizet hétköznap is, fröccs formájában. Időnkénti erőtlen próbálkozásomat, hogy nekem is jusson egy kis szódavíz Apu, számomra teljesen közömbös, figyelmeztetésével járt, miszerint a szódavíztől impotens leszek. Nem sajnáltam tőle, legyen ő impotens, ellentétben a paprikás krumpliba főtt virslivel, amit csak ő kapott. Ugyanez volt a helyzet a bablevessel is. Abban is volt virsli, de az Apunak járt. Ildi meg én csak néztük. Igaz, ő is csak egy párt ehetett meg, mert nem volt több. Az egészben az a legérdekesebb, hogy eszembe se jutott, hogy ez igazságtalan lenne. Ez volt bevezetve és kész.

Amikor Kisanyi már nagyon lázadozott, hogy ő csak otthon ül és végzi a házimunkát, akkor apu elvitte „megpisiltetni”. Ez abból állt, hogy vacsora után felkerekedtek és átmentek az Úttörő vasút végállomásánál lévő presszóba, és némi pletykacsere után a környék szomszédaival, megittak egy-egy szimplát. Na ja, szimpla.

Szóval akkoriban egy presszóban lehetett kapni szimpla feketét 1 forintért, és duplát 2 forintért. A szimpla kábé egy korty volt, a dupla két korty. Később a szimpla valahogy kiment a forgalomból, maradt a dupla, de szép lassan kezdték elhagyni a „dupla” jelzőt. A „kérek egy feketét” automatikusan duplát jelentett. Ha ma kérnél egy szimpla feketét a huszonéves csaj a pult mögött nem tudná miről beszélsz.

Mindegy, pisiltetés után Kisanyi egy darabig csendben maradt, és úgy ahogy eltűrte apám éjféli hazamászkálásait. Ennek fő oka az lehetett, hogy nő nemigen volt a dologban. Apu két-három hülye haverral beült egy pesti presszóba, nagy néha egy-két kolleganő is jelen volt, de a tökfelesleges hetyegésen kívül más nemigen történt. Apám egészen egyszerűen nem volt családszerető. Ha időben hazajött volna, nem tudta volna mivel eltölteni az idejét. Neki úgy kellett az önmutogatás, mint másnak a levegő.

Az én helyzetem egy kicsit kényelmetlen volt olyan szempontból, hogy bár ragyogó helyen laktunk, a közlekedés nehézkesnek bizonyult. Akkoriban a Fogaskerekű óránként 12 km-el haladt. Vagyis fél óra volt a menetideje. Ráadásul félóránként indult. A Nyugatitól 1 óra volt az út hazáig és 2 és fél óra oda-vissza, ha csak mondjuk a fürdőnadrágomért ugrottam volna haza. Hiszen azzal a szerelvénnyel vissza nem tudtam menni, amivel feljutottam. Ez azt jelentette, hogy jól meg kellett fontolnom iskola után hazamegyek-e vagy sem. Ha egyszer felmentem, nem volt értelme visszamenni a városba. Én tehát senkivel se beszélhettem meg egy délutáni mozit, csak ha el tudtam valahol helyezni a táskámat, és hajlandó voltam éhezni este tízig. Igaz Maca néném kifőzdéje ezen sokat lazított, éltem is a lehetőséggel bőségesen.

Az esti főszórakozás rádióhallgatás volt, ami elsősorban RIAZ Berlint, vagy Rádió Luxemburgot jelentette, bár a vétel sose volt tökéletes. A RIAZ különben azt jelentette, hogy Radio In the American Zone. Vagyis a Berlinben állomásozó amerikai csapatoknak adott zenét. Később tűrhető zene jött Novi Szádból is, ami a jugoszláviai Újvidéket jelentette. Ha apu otthon volt, akkor a rádiózás fel lett függesztve, mert ő kizárólag a Szabad Európa Rádiót hallgatta.

Az egészben a legjobb talán az volt, hogy akár télen a síelés miatt, akár nyáron a kirándulás végett, rengeteg barát jött fel hozzánk, apuhoz is meg hozzám is. Akkoriban senkinek sem lehetett gépkocsija, egyszerűen nem kapott gépkocsira tartási engedélyt. Csak néhány személygépkocsi futott az országban. Az emberek tömegközlekedéssel jártak, és szabadidejükben sokat kirándultak. Ez nem volt véletlen. A kirándulás egészséges volt, olcsó, szórakoztató, és komoly hagyományokkal rendelkezett. Ráadásul a Budai hegyek gyönyörűek mind a négy évszakban. Ezt azonban ma kevesen tudják, mert egész nap képernyők előtt ülnek.

A telkünk a Rege út és s Svájci út sarkán volt, így csak két szomszéd telek csatlakozott hozzánk. Egyiknek se volt Magyarországon tartózkodó tulajdonosa, ezért szabad vadászterületnek tekintettük őket. A felettünk lévő telken volt egy apró faház közvetlenül a kerítésünk mellett, valamint néhány gyümölcsfa. Ősszel átjártam naspolyát szedni.

Apunak egyszer az a hülye ötlete támadt, hogy felvigyen egy nőt a szomszéd telken lévő faházba. Az ötlet zseniális is lehetett volna, de becsúszott egy gikszer. A kertben szabadon mászkáló kutyáink kiszúrták, hogy valaki van a közeli faházban. Ezért aztán leálltak a kerítés mellé és eszeveszett csaholásba kezdtek a faház felé. Kisanyi egy idő után megunta és kiment megnézni mi történik. Erre a kutyák még hevesebben kezdtek ugatni. Mit részletezzem, apu lebukott. Aztán hetekig mást se hallottam mint, „hagyd már abba ezt a cirkuszt, meg se basztam azt a nőt”. „Akkor meg mi a francnak hoztad nekem ide?”

Vasárnap délelőtt rendszerint a legszükségesebb házkörüli teendőket láttuk el. Például amikor egy hatalmas nyári zivatar az egyik mamutfenyőt kidöntötte, a gyökereit ki kellett ásni, a fát pedig darabokra kellett fűrészelni. A munka rendszerint úgy zajlott, hogy apu elkezdte, majd öt perccel később nekem azt mondta „folytasd”, ő meg bement a házba, és csak egy óra múlva jött vissza megnézni, hogyan haladok a munkával. Engem ez nemigen zavart, de voltak nevetséges estetek is, mint például az említett kidőlt fa. A felvágás ugyanis olyan fűrésszel történt, amit két ember húz az ellentétes végeket megragadva. Alig jutottunk a fa átmérőjének egy negyedéhez, amikor apu leállt és azt mondta „folytasd”. Oltári jó, de kivel? Egyedül csak húzni tudom, tolni nem.

Nyáron, ha korán hazaértem, a kertben isteni volt olvasni valami kellemes könyvet. Erre a célra volt egy pad, két fenyőfa között. Természetesen a házhoz kaptuk, mert apám semmit se barkácsolt. Egyszer egy jégeső több cserepet is eltört a tetőn, ezt követve a ház beázott. Hetekkel később Manyi-papa kijött Sashalomról, hogy az eltört cserepeket kicserélje. Munka közben hangosan véleményezte apámat, lányával pedig nem felejtette el közölni, hogy nagy marha, amiért kitart mellette. Erre Kisanyi mindig azt válaszolta, hogy most már késő, de ezt 40 éven át hallottam tőle. Igaz, az utolsó 10 évben hozzátette „ami még hátra van, arra az időre tisztességgel ellátom az apádat”.

Emlékeim szerint elég gyakoriak voltak a nyári zivatarok. Egy alkalommal a villám belevágott a villámhárítónkba (még jó, hogy volt), amikor valamennyien a konyhában voltunk, ahová percekkel korábban rohantunk be a közelgő zuhé elől. Az elektromágneses térerőtől a kapucsengő reduktora lerepült a falról és darabokra tört. Persze mindenki beszart, de senkinek semmi baja nem történt. A villámlással járó fény és a hang szinte elviselhetetlen volt.

Ősszel már korán délután ködbe került a környék. Ilyenkor hazafelé jövet az utcalámpák fényétől a sűrű ködbe gyönyörű árnyékokat vetettek a fák ágai. Bent a házban pedig kellemes meleget árasztott a cserépkályha. Hát igen a cserépkályha. Erről csak két dolgot érdemes tudni. Felállításához Kisanyi ragaszkodott, nem is bántuk meg. A begyújtást Apu végezte, sőt az isten tudja miért, de ragaszkodott hozzá, igaz, ez volt az egyetlen házkörüli munka, amit elvégzett. Gyanítom, valami gyerekkori emlék késztethette erre a ceremóniára. A segédeszköz egy régen kimustrált alumínium lavór volt, ebben hozta be az alágyújtóst, majd a fadarabokat.  

Télen nyikorgott a hó a lábunk alatt, miközben Kisanyi káromkodott, hogy apád semmit nem segít a hó eltakarításban. Minket meg szidott, mert „behordjuk a havat a konyhába”. El nem árult feltételezése szerint nekünk lebegve kellett volna közlekedni a lakásban, hogy sehol, semmilyen nyom ne maradjon utánunk.   

A házon belüli élet gyakorlatilag nyomorúságos volt, csak akkor én ezt nem vettem észre. A ház ugyanis egy konyhából egy szobából és egy fürdőszoba-vécéből állt. Ezen belül a szoba nem haladta meg a 4×4 métert. Volt ugyan egy nagyszoba, amihez 3 lépcső vezetett a kisszobából, de ez eredetileg garázs lett volna. Betonozott volt a padlója és középen volt egy szerelőakna, ami természetesen le volt fedve. Elejében az összes szőnyeg, ami csak megmaradt két polgári háztartásból ide volt leterítve és ez is szobának volt használva, de az első télen kiderült, hogy egyfelől kifűthetetlen, másfelől a víz a sarkokban kicsapódik. Lényeg az, hogy használaton kívülre került, pláne, amikor megérkeztek a különböző kimustrált textilipari gépek is.

Azt tudom, hogy én a konyhában aludtam egy kinyitható fotelágyon, de hogy apámék Ildivel együtt hárman mit csináltak a 4×4 méteres szobában, arról fogalmam sincs. Ennek ellenére a szoba igazi polgári ízlés szerint volt berendezve. Gobelinek a falon, súlyos hímzett terítő az asztalon, vitrinben ólomkristály vázák, az asztal közepén porcellán bonbontartó. Ez utóbbiban édesség, amiből lehetett venni, mondjuk vacsora után, de Kisanyi legfeljebb két szem kivételét tartotta helyesnek. Amennyiben valamelyikünk egy harmadik szem kiszedéséhez készülődött, mondjuk a fedél leemelésével, akkor jött a megjegyzés. Így aztán mindenki, értsd Ildi és én, tudomásul vette, hogy kettő darab az illendőség határa.

Telefonunk is lett, mindjárt az első évben, ami abban az időben csodaszámba ment. A telefonszerzés mechanizmusa megérdemel néhány szót. Apámnak volt egy régi ismerőse, egy bizonyos Kovács Tibor, aki éppen mellette állt, amikor a becsapódó akna megölte az édesanyámat. A halál közös megúszása egy életre összekovácsolta őket. Szóval ez a Kovács Tibor ávós besúgó volt, és az első nyáron nálunk nyaralt 3 hónapig, persze ingyen. Ezen „igenfontos” ember elérhetőségéért lett bekötve a telefon, de utána 20 éven keresztül a számunk Kovács Tibor név alatt futott. Csak az tudott minket hívni, akinek megadtuk a telefonszámunkat, mert különben nem voltunk bent a telefonkönyvbe.

A leíráshoz hozzátartozik a kerti bungaló esete is. Még a háború alatt, amikor Tímár Pista bá megvette az Eötvös úti telkét, apám a telek egyik sarkában felhúzott rá egy faházat. Amikor 49-ben leköltöztek Félegyházára ezt a házat szétszedték, és újra felhúzták Félegyházán, csak vagy két méterrel kisebb lett, mert a szétszedés-összerakás nem volt túl szakszerű. Pár évvel később, miután felköltöztek a Rege útra, a faház megint szétszedésre került és újra lett építve a Rege úti kertben, de most már csak egy apró bungaló jött ki a faanyagból meg egy nagyrakás alágyújtós. Tehát a kertben volt egy bungaló, ahol nyáron én tanyáztam, illetve az, akinek bérbe ki lett adva, például Kovács Tibinek telefonbekötésért.

A faháznak szigeteletlen fapadlója volt, ami alatt 20 centire a puszta, és jó nedves föld. Az egész ház nyirkos volt és hideg, kivéve az év július és augusztus hónapjait. Én már tavasszal kicipeltem ide a fotelágyat, csakhogy ne kelljen a konyhában aludnom. És ősszel addig húztam a visszaköltözést, ameddig tudtam. Mindjárt az első évben valami fűtésen törtem a fejem. Úgy gondoltam, hogy téglából építek egy „cserépkályhát” és azt fogom fűteni magamnak. Csakhogy ehhez téglára lett volna szükség. Az „Orgonás” megállónál láttam egy nagy rakás téglát, ami igen jó beszerzési forrásnak mutatkozott. Lementem hát egy bőrönddel és beleraktam 10 téglát. A következő fogassal felvittem a bőröndöt a végállomásig, onnan pedig legyalogoltam a házhoz. Hogy a cipekedésbe majd bele szakadtam, és hogy végeredményben loptam, az még csak elment volna, de kiderült, hogy a kész építményhez az isten tudja hányszor kellett volna fordulnom, és nekem egy is elég volt.

Aztán fordult a kocka, mert Manyi-papa bekerült egy gyárba raktárosnak és hülyére lopta magát. Egy-egy alkalommal 10-15 méter polírozó korongnak használt flanelt tekert a derekára és úgy ment haza. Ezen kívül a gyár némely termékéből, például fröccsöntött fésűkből több százat sikerült kicsempésznie. Szóval Kisanyi ezeket a Széna téri piacon árultra, a bevételt pedig felezte Manyi-papával. Önálló jövedelem egyenlő önálló szórakozás. Elkezdtünk átjárni a Vörös Csillag szálló éttermébe néha vacsorázni, néha csak egy-egy feketére, ami mellett órákat ücsörögtünk és beszélgettünk az ismerősökkel. Ezt a szállodát ma újra Golfszállónak hívják és erősen kétlem, hogy órákig bent lehet lebzselni egy feketekávé mellett, aminek az ára 2 forint és húsz fillér. Nagy valószínűséggel az egyik asztalnál egy-két celeb csücsül és ha betévednék, a pincér megkérdezné, kit keresek? Rossz a kérdés, válaszolnám, mit keresek? Hát, a múltamat!   

 

---

[1] A megpörkölt napraforgómag neve szotyola, amit régen elsősorban a futballmeccseken árultak. Legkedvezőbb tulajdonsága a héj szétköpködésének lehetősége volt.

Vissza a múltba (30) Azok a csodálatos „magyar” üzletkötők

Publikálva 2010.júl.22. | VISSZA A MÚLTBA | 5 hoizzászólás

A hatvanas évek derekán, általában minden második hétvégén, a hetedik kerület kőrengetegéből felmentünk apámék szabadsághegyi házába és a hozzátartozó 600 négyszögöl kertbe. Viszonylag korán, 9 és 10 között érkeztünk és minden alkalommal vittem magunkkal egy 7-8 kilós teljes sertéscombot. Ekkor már javában tombolt a gulyáskommunizmus, a csarnokok roskadásig voltak teli élelmiszerrel. A sertés húsnak 39 forint volt kilója, a figyelmességből vitt hústömeg ára messze nem volt megerőltető. Anyám, akiben buzgott a tót-magyar és német vér, mohon vetette rá magát a zsákmányra, és ebédre készített egy nagy rakás rántott húst, természetesen nem az egész 8 kilóból. A maradék hús elég volt nekik a következő kéthétre. Ebéd után még egy kicsit elidőztünk a kertben, aztán 4 körül hazaindultunk, mert Tomi, a 4 éves elsőszülött, kábé 5-ig bírta alvás nélkül. Indulás előtt apámnál megérdeklődtem van-e jövő héten programjuk, fel tudunk-e menni. Azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az anyádtól”. Kisanyitől is megkérdeztem, ő pedig azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az apádtól.” Ez eléggé nyilvánvalóvá tette a dolgot, hogy jövő hétre nem vagyunk meghívva. Két hétig aludni hagytam a dolgot, majd a harmadik héten odaszóltam telefonon, hogy megyünk, ha nincsenek otthon, akkor legfeljebb tovább megyünk a Normafához némi frisslevegő és mászkálás végett, de nem volt ellenvetés. Reggel 10 körül tehát megérkeztünk a Rege 12 kapujához, ami tulajdonképpen már a Svájci úti oldalon volt, azonban várt ránk egy kis meglepetés. Az ostrom óta rossz, és bezárhatatlan kapun új zár büszkélkedett és maga a kapu is ki volt egy kicsit kalapálva. A kerten belül pedig ki volt feszítve egy drótkerítés, ami láthatatlanul a házat is kettévágta. Ugyanakkor a Rege úti fronton a kerítés fel volt bontva és egy új út volt kialakítva a ház felső részéhez. Semmi kétség, két ingatlannal álltunk szembe. Megfordultunk a kocsival és behajtottunk az újonnan kialakított úton. Kiszállás után a szokásos üdvözlés és mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Teltek a hetek és a téma sose került elő. Később apám vett egy nyugati gépkocsit, mi pedig egy új lakást, majd egy telket Borosjenőn. Ők utazgattak a kocsival, mi el voltunk foglalva az új lakással, majd a telekkel, a közös hétvégi programok lassan elhaltak. Aztán húsz év is elmúlt, közben a maradék házat és telket kisajátították és soha nem derült volna fény a múlt ezen apró szegmensére, ha egy látogatásom alkalmából apám-anyám össze nem szólalkoztak volna, amikor is kiborult a bili és az anyám kipakolta a szennyes múltat.

Ezek szerint már vagy két éve megvolt a 850-es Fiatunk, apám pedig nem bírt magával, neki is kocsi kellett. Meghirdette tehát a telkük felét, és mit ad isten, hamarosan jelentkezett egy vevőjelölt, akinek feltárták az eladás okát. A dolgok nagyon jól összepasszoltak, mert ugye a kocsit kintről kellett volna behozni, amihez valuta kellett. A leendő vevő pedig külkeres volt, aki elárulta, hogy megspórolt kiküldetési pénzét (meg amit hozzálopott) Bécsi bankban tartja, méghozzá betétkönyvbe, 50.000 Schilling formájában, ami képezheti a vételárat. Megkötötték az adásvételi szerződést, az eladó aláírta, hogy a teljes vételárat átvette, valójában kapott egy 50.000 Schillinről szóló betétkönyvet. Ezt követve már csak útlevél kellett és mehettek is megvenni a kocsit. Kijutva Bécsbe felkeresték az adott bankot és közölték, hogy ki kívánják venni a teljes összeget. Nyelvi probléma természetesen nem volt, mert anyám kitűnően beszélt németül. A banknál bólogattak és kérték a jelszót. Jelszót? Milyen jelszót? Apámékat felvilágosították, hogy ez egy látra szóló betétkönyv, de tartozik hozzá egy jelszó is. Jelszó nélkül nincs pénzkifizetés. Még aznap visszajöttek Pestre, feltehetően az eseménynek megfelelő lelki állapotban. Természetesen azonnal felhívták a vevőt, aki arra hivatkozott, hogy a pénzt tulajdonképpen a Bécsben élő nagybátyja helyezte el és a jelszót ő maga se tudja. Ez ugyan átlátszó volt, de semmit se lehetett tenni. Apám tehát átadta az ügyet a Bécsben élő Fenyves Lajosnak, aki kiderítette, hogy az említett nagybácsi valóban létezik, tudja is a jelszót, de csak 25.000 Schillingért hajlandó elárulni. Némi diplomáciai tárgyalás után a szereplők szembenéztek a helyzettel. Itt a könyv, ott a jelszó. Egyik fél se tud hozzájutni a pénzhez a másik nélkül. Gordiuszi csomó! Együtt kivették a pénzt, és mind a két fél megkapta a maga 25.000 Schillingjét. Végeredményben az ingatlan hányad a kialkudott vételár 50 százalékáért cserélt gazdát. Viszont apámnak őszre már megvolt a saját vadonatúj NSU Prince, aminek az ára pont 25.000 Schilling volt.        

Vissza a múltba (29) Kozma Elemér

Publikálva 2010.júl.21. | Irány Ausztrália, VISSZA A MÚLTBA | 12 hoizzászólás

(The founder of KOZMA INDUSTRIES)

Kevés az olyan anya, aki rejtett vágyait ne próbálná meg kiélni serdülő lányán keresztül. Ami azt illeti nevelőanyám se tartozott ezen kevesek közé. Ildikó, a húgom, későn érő típus volt. A középiskola első osztályában a tehéncsöcsű lányok között deszkalapos mellkassal szaladgált, amiből kifolyólag se a fiúk, se a lányok nem vették be maguk közé. Ez az állapot más-más okból kifolyólag, de anyámat és Ildit egyaránt sújtotta. Aztán eltelt még néhány év, és a dolgok rendre megváltoztak.
Egy gyerek memóriája megbízhatatlan, de a fényképek alapján Ildikó kísértetiesen hasonlított édesanyánkra. Olyan kis helyes volt, mondhatnám szabályos. Senki nem fogta rá, hogy szép és persze csúfnak se volt mondható, de kevés fiúnak akadt meg rajta a szeme. Arra viszont, amire anyámnak kellett, tökéletesen megfelelt, vagyis sétálgatásra, mert ugyan mi rossz van abban, ha anya és lánya elmennek együtt sétálni a friss budai levegőben, mondjuk télen a sí sánc felé. Semmi.
Esett pedig, hogy 52/53 telén, a nyikorgó hóban, iskola után, a kora délutáni órákban szépen elsétáltak a Norma-fa irányába. A sí sáncnál mindig volt egy kis csoportosulás, mert a sportolók edzettek, a sétálok, pedig bámészkodtak. Itt esett meg, hogy anyám sasszeme kiszúrt egy 20-22 éves, mokány kis legényt, aki szorgalmasan ugrált a sáncról és láthatóan nem tartozott hozzá senki.
Nem kellett sokat helyezkedni a pálya menti hóban, hogy a következő ugrást követő visszamászás közben a legényke -mint később kiderült, Elemér- előttük menjen el. Anyám egy tapasztalt nő - akkor volt 40 éves - rutinjával megszólította és kérdezett tőle valami “szakmai” csekélységet. Tehette, mert Elemérnek az anyja lehetett volna. Ez inkább volt barátságos érdeklődés, mint “kikezdés”.
Elemér gyorsan felmérte a helyzetet és “kötélnek állt”, ugyanis meglehetősen kis növésű volt, nemigen haladta meg a 160-at, és mint ilyen nem volt neki könnyű feladat megfelelő partnert találni. Ildi viszont egészen biztos átfért volna a 160-as léc alatt, így aztán Elemér számára a húgom magassága gyakorlatilag ideálisnak volt mondható, nem beszélve az életkoráról, akkor volt 16 és fél, a legszebb “női” kor, úgy ropogott, mint egy cseresznye.
A kölcsönös megfelelőség alapján kialakult egy szakaszokra bomló diskurzus. Elemér és anyám minden egyes ugrása után megbeszélték annak szépségét, hibáit, eredményességét, meg ilyesmi. Aztán némi érdeklődés a körülmények felől és a végén a meghívás egy jó forró teára.
A sí sánc és a Rege úti házunk között nem tűnt nagynak a távolság, ahhoz képes, hogy sokan a pesti oldalon laktak, de télen, hóban hazafelé az út eltartott egy fél órát is. Ez alatt bőségesen volt idő Elemér alapos, ám nagyon tapintatosnak látszó és abszolút jóindulatot sugalló kikérdezgetésére. Kiderült, hogy Elemér a háború után kerül Erdélyből Magyarországra. Az összes rokonai, egy unokabátyot kivéve, mind Erdélyben élnek, ő meg az unokabáty budapestkörnyéki családi házában. Most szerelt le kétévnyi katonáskodás után, és a Kontaktában dolgozik, mint szerszámkészítő. Ezen kívül a Honvédben síel, és gyakran viszik “külföldre”, ami alatt a havas Csehszlovákiát kellett érteni. Már a fogaskerekű végállomása körül jártak, amikor a havi 2200-2400 Ft fizetésre is fény derült.
Ezt az utolsó információt ki kell egészítenem azzal, hogy a “közönséges” melósok kábé 1000 forintot vittek havonta haza, plusz némi fusit, már akinek volt rá módja. Ezzel szemben egy élsportoló Cseszkóból hozhatott ezt-azt, ami további plusz jövedelemnek felelt meg. Szóval Elemérről fél óra alatt kiderült, hogy egy valóságos gyöngyszem, akit feltétlenül meg kell becsülni.
A forró tea szürcsölése közben anyám már “fiacskámnak” szólította Elemért, és mire a második csésze utolsó kortya is lecsúszott Elemér torkán, a vasárnapi ebédre szóló meghívás is le volt pacsizva. Miközben Ildi jóformán még ki se nyitotta a száját, mi több, Elemér Ildire még rá se nézett. A felületes szemlélő még azt hihette volna, hogy minden kétséget kizárva, anyám lesz a boldog ara.
A vasárnapi ebéd alkalmából apámnak is sikerült megismerkedni Elemérrel, akiről akkor már ő is tudta, hogy az égből pottyant leendő családtag maga a két lábon járó főnyeremény. Én nem voltam jelen, mert akkor nyögtem első hónapjaimat a seregben és nem minden hétvégén volt lehetőségem eltávozásra. Minden esetre az ebéd utáni kávézgatás közben, és hadd szúrjam közbe, hogy abban az időben Magyarországon a feketekávézás még ünnepi eseménynek számított, hogy mást ne mondjak babkávét a közértben nem is lehetett kapni, az csak külföldön befizetett IKKA csomagból juthatott az asztalra.
Szóval, kávézgatás alatt Elemér már “Mamának” szólította az anyámat, és a következő hétvégén, amikor én is jelen lehettem, érkezéskor és távozáskor Elemér és anyám már ölelkeztek.
Nevelőanyámat minden bizonnyal az 1920-as évek szokásai irányították, elfeledve azt a néhány évtizedet, ami időközben elszállt, ugyanis minden az ő irányításának megfelelően történt. Ennek természetszerűen nem volt semmi jelentős akadálya, mert Ildi még nagyon fiatal volt és félénk, Elemér pedig apátlan-anyátlan árva, és megdöglött egy jó szóért. Így történhetett meg, hogy a kávé után anyám kiadta az utasítást a fiataloknak (ez volt a szavajárása, a “fiatalok”), “menjetek sétáljatok egyet”, amit egy másodpercnyi szünet után pontosított “elég nagy a kert”. Azaz Elemér a húgommal 50 méteren belül négyszemközt lehetett előre meg nem határozott ideig.
Nem voltam ott és nem hallgatóztam, de el tudtam képzelni, hogy Ildi elmesélte mennyire utálja a matekot, Elemér pedig megpróbálta leendő feleségének ecsetelni a szerszámkészítés szépségét. Szóval el tudtam volna képzelni, de nem ez történt, mert egy negyed órán belül a leselkedésről híres apám berontott a konyhába és magából kikelve, feldúlt hangon közölte “te Manyi, ezek csókolóznak a fenyőfa alatt a padon”. Amire anyám csak annyit válaszolt, “te csak ne idegeskedj, minden a tervek szerint történik”.
A tél hamar elszállt, jött a tavasz, majd a nyár, amikor Ildi betöltötte a tizenhetet és a már ismert szemtanú szerint meg is lett dugva a nevezetes kerti pad mögött a füvön, csak azt nem tudta apám, hányadik alkalommal. Izgalom természetesen egy sem, minden valószínűség szerint ez is bele illett a tervbe, mert még aznap ki lett tűzve az esküvő napja. Ildi 1955 október 29-én Kozma Elemérné lett. A házassági ceremónia és beiktatás az Istenhegyen lévő Szent László plébánián történt a Diana utca 15/a. alatt.
Persze marha nagy volt a szerelem, egész nap fogták egymás kezét, ami nem volt nehéz, mert gond nem volt egy sem. Elemér unokabátyjával meg volt beszélve, hogy Ildi is odaköltözhet hozzájuk, Elemér szóbájába. A szoba bebútorozásáról Apám gondoskodott, mint később kiderült megkérdezésem nélkül, a mi anyai örökségünkből.
Akkoriban már harmadéves katona voltam, szinte naponta jártam haza. Ildi már nem lakott a házban, de hétvégeken délben mind a ketten jöttek ebédre. Persze ezeket az ebédeléseket se adták ingyen, ezek szolgáltatták az alkalmat a dolgok kézbentartására. Szakasztott úgy történt minden, mint annak idején, amikor még kijártunk Sashalomra a Manyi szülőkhöz vasárnapi ebédekre, ami után anya és lánya visszavonult a belső szobába.
Szóval a rendszer tökéletesen működött, és ki tudja talán évtizedeken át működött volna, de mindössze két hónap eltelte után az egyik vasárnap csak Ildi érkezett, Elemér sehol. Hamarosan kiderült összevesztek.
Ez alkalommal én magam is jelen voltam, és bár nemigen törődtem húgom viselt dolgaival, de ezúttal az események elég érdekesek voltak ahhoz, hogy átöltözés és ebéd után ne rohanjak le a városba. Ildi ugyanis világossá tette, hogy ez nem egy sima összeveszés, hanem “szakítás”, amitől anyám feje olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- Te nem vagy normális - kiabált a lányával, - más megnyalná mind a tíz körmét, ha egy ilyen férjre tehetne szert.
Erre Ildi előadta a részleteket, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy vasárnap reggel Elemér kedvenc szórakozása az volt, hogy álló farkára ráakasztott egy vödröt, és meztelenül körbeugrálta a szobát. Elképzeltem a jelenetet és hatalmas hahotába törtem ki.
- Te csak ne röhögj - méltatlankodott a húgom - a vödör félig van vízzel.
- Te vagy az első nő az életemben, aki kifogásolja, hogy a férjének feláll a micsodája - fakadt ki anyám, akinek száján az a szó, hogy “fasz” az életben nem jött volna ki. Egyébként pedig egy percig sem volt vitás, elsősorban saját szomorú nemi életére gondolt.
A végleges szakítás természetesen nem következett be, de azért valami elindult. Későn érő húgom érési folyamata nem állt le, 18 évesen már 30-40 körül járt, amit kellően ecsetel a következő epizód.
Ildikó néhány héttel később megint egyedül állított be az anyámtól kapott, mély-lila színű, divatos ballonkabátjában. Anyám már említett sasszeme ez alkalommal se hagyta cserbe tulajdonosát, mert mielőtt Ildi a kabátját levehette volna, anyám rákiáltott:
- Várj egy kicsit - és megakadályozta, hogy levegye a kabátját, majd a háta mögé ment, lehajolt és valamit tanulmányozni kezdett a kabát comb körüli részén. A végén diadalmasan felkiáltott - te ez geci, valaki legecizte a drága kabátodat.
Ildi egy szót sem szólt csak állt az előszobának is felfogható konyha közepén és várta, hogy mi lesz.
- Biztos beleültél, mert sose nézel se jobbra, se balra - ajánlott anyám egy magyarázatot, de ezt Ildi hatalmas felelőtlenséggel elhárította egy kurta mondattal.
- Le se ültem a villamoson, egy talpalatnyi hely se volt. Végig álltam egész úton.
- Igen? - öntötte el a méreg anyám agyát - akkor valaki hozzád dörgölte a micsodáját, te pedig hagytad.
- Nagy ügy - vélekedett Ildi - majd kipucolom.
- Te szerencsétlen - így az anyám - a geci nem jön ki a ruhából csak ollóval.
Ő csak tudta, futott át az agyamon, bizonyára van elég gyakorlata. Mindazonáltal, a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. Ildinek már nem számított, hogy Kozma Elemér mekkora fizetést visz haza, a szomszédban lakott egy cigány srác, aki teljesen kitöltötte fantáziáját. Persze a Szabadság-hegy (ma már megint Sváb-hegynek nevezik) olyan volt, mint egy zárt falú. Amint anyám neszét vette a dolognak, és ehhez nem kellettek hetek, habzó szájjal közölte húgommal, hogy “levette róla a kezét, mert még egy ilyen marhát nem hord hátán a föld”.
Amikor aztán véglegesnek tűnt a dolog Apám egy hétköznap délelőtt Ildivel együtt elment a közös szobába, felpakolta a bútorokat és mindent hazahozott. Este, amikor Elemér hazaért, részére is világossá vált, hogy ennyi. Így aztán 56 nyarán Ildi szabad lett, mint a madár. Nem volt férj, de voltak munkahelyi kollegák, és csakúgy, mint édesanyja, nem csinált nagy ügyet a szexből. Viszont ez a történet nem a húgomról szól, ezért ugranunk kell két teljes évet.
58-ban Ildi átjött Sydneyből Melbournebe kifejezetten hívó szavamra, mert Apámtól egyre-másra kaptam a szemrehányó leveleket, hogy nem törődöm a húgommal. Megpróbáltam hát törődni vele.
Egy szép napon kaptunk egy levelet a Svájcban tartózkodó Kozma Elemértől, aki kerek-perec közölte Ildivel, hogy még mindig nagyon szereti. Ildi két keserve év tapasztalatával a háta mögött visszaírta, hogy ő is szereti. Erre Elemér elment az ottani Ausztrál követségre és kérte az áttelepedési engedély megadását “családegyesítési” alapon.
Elemér természetesen hozta formáját. Amikor minden egyes magyar menekült heti 14 fontot vitt haza, őt, mint szerszámkészítőt, heti 30 fonttal dobták meg. De neki ez se volt elég. Elment a Snowy River Mountins-ba, ahol akkortájt vezették be a síelést Ausztráliában. Kurva trendi volt a dolog, mindenki síelni akart, akinek volt rá pénze, de senki se tudott. Elemér, mint síoktató, a szállás és ellátáson kívül háromszor többet keresett, mint szerszámkészítő korában. Egy ilyen pasit otthagyni tényleg felelőtlenség volt. Ildi otthagyta.
Az otthagyott Elemér első útja természetesen hozzám vezetett. El tudtam képzelni, hogy szüksége van némi vigasztalásra, de nem ez történt. Simán beszámolt az eseményekről, ami szerint Ildi még megvárta a pénteki fizetésnapot, vetetett magának egy bundát, adott érte egy búcsúdugást (már majdnem azt írtam, hogy búcsúcsókot), és másnap reggel angolosan távozott.
- Ráismerek - vallottam be - és akkor most mi lesz?
- Semmi - rántott egyet Elemér a vállán.

Hát persze, heti 100-120 font már akkora pénz volt, hogy el se lehetett hinni, hiszen 2000 font lefizetéssel meg lehetett venni egy 6000 fontos házat, ami néhány év alatt kifizette saját magát az albérletbe kiadott szobák segítségével. Ráadásul ez a székely góbé még autót se vett, helyette szépen hizlalta a bankszámláját, elkerülte a magyar “kurvákat”, akiknek kedvenc szórakozássa volt néhány év után a szorgaalmasan gyüjtögető férjeik megkopasztotása volt.
Nem, nem, Elemérnek ausztrál csaj kellett, és akadt is a tanítványok között. Volt ugyan némi kényelmetlenség, mert Elemér még Erdélyben felszedett passzív rezisztenciája erősen a nyelvtanulás ellen dolgozott. Volt viszont áthidaló megoldás, megkért, hogy vasárnap menjünk el az állatkertbe, aminek kapujánál megismerkedhettem Eleonórával. Szépen bemutatkoztunk egymásnak és megkezdődött az állatkerti séta.
- Tell Elemér, this is a lion.
- Eleonóra azt mondja, hogy ez egy oroszlán.
- Mond meg neki, hogy nagyon szép.
- Ki nagyon szép, az oroszlán vagy ő?
- Ő.
- You are beautiful.
- Who thinks so, you or Elemér?
- Both of us, eeeee, he said it.
- Tell him, thank you.
- Mit mondott?
- Azt mondta, köszöni szépen.
- What did he say?
- Nothing, he was talking to me.
- Most miről beszéltek?
- Semmiről.
- De akkor mit mondott?
- Are you arguing?
- No, we are not. Figyelj Elemér, ha udvarolni akarsz, akkor tanulj meg angolul.
- Jó, akkor csak annyit mondj meg még neki, hogy elveszem feleségül.

El is vette. A nászéjszaka után megkérdeztem tőle, hogy a vödör trükköt bevetette-e. Erre megsértődött, de csak egy rövid időre. Kapcsolatunk azért szakadt meg, mert semmi nem volt, ami összetartotta volna.

Elemér és apósa létrehoztak egy kisebb üzemet, ahol Elemér magyar esztergályosokból szerszámkészítőket faragott és annyi pénzt keresett, amennyit nem szégyellt. Aztán csinált néhány gyereket és boldog ausztrál apuka lett és sokat síelt.

Harminc évvel később Ildi már nem élt, Magyarországon pedig lezajlott a rendszerváltás, amikor Elemér minden előzmény nélkül betoppant apámékhoz. Hatalmas volt a meglepetés, ölelkezés, egy-két könnycsepp, meg miegymás. Elemér anyámat pont úgy, mint rég “mamának” szólította, apámat pedig “papának”. Semmi sem változott, csak egy kicsit mindenki öregebb lett.

Anyám elővette a régi fényképeket. Együtt nézték a 16 éves Ildit és a 24 éves Elemért, amint egymást hóval dobálják, a sísáncot meg egy kis fekete pontot a levegőben, na meg az esküvői képet.

Aztán az 70 éves Elemértől anyám megkérdezte “és fiacskám veled mi van? Boldog vagy? ” Erre Elemér elővett egy zsebalbumot, ami degeszre volt tömve hitelkártyákkal, és megmutatta őket. Csak hát se az apám, se az anyám nem látott még ilyet, és ez ki is ült az arcukra. - Hát - kezdte el Elemér a magyarázatot - ezekkel bármit megvehetek. Ez egy arany kártya, itt nincs limit. - Igen - csodálkozott el apám. - Igen papa, bemehetek egy szalonba és megvehetek egy autót. - Nahát, és nem kell 5 évet várnod? - Nem.

Később, a harmadik rákérdezésre Elemér elárulta, hogy vannak gyerekeik, de ez nem látszott fontos témának. Aztán egyszer csak kibukott a lényeg. Elemér élete alkonyán arról kezdett el beszélni, ha akkor nincs forradalom, milyen boldogok lehettek volna ők ketten Ildivel itt Magyarországon. Tökéletesen megfeledkezve arról a tényről, hogy október 23-án már hónapok óta külön éltek.

Aztán eljött a búcsú pillanata, és Elemér mindenfajta fogadkozás és ígérgetés mellett távozott. Pár évvel később az élők sorából is. Született Csíkszeredán, meghalt Melbourne-ben. Maroknyi a székely porlik, mint a szikla.

Azonban az élet minden csak nem unalmas.

Különösen akkor nem, ha valaki böngészi az Internetet. Én böngésztem és hatalmas meglepetéssel konstatáltam, hogy Kozma Elemér közvetlenül halála előtt felrakta életrajzát, amiben aztán szép számmal van kitaláció (ne nevezzük hazugságnak) és némi emlékezet kiesésé. Első házassága tökéletesen kiment a fejéből. Akkor egy kis kiegészítés.

Kozma Elemér, amíg én ismertem, egy tisztességes, becsületes ember volt. Később pedig, évtizedeken át igen “sikeres” is. Nem értem tehát, ha idős korára úgy gondolja, hogy életútja megérdemli az írásos fennmaradást, és evégből ír, majd könyv formájában megjelentett egy önéletrajzot, miért kell hazudnia, miért kell ferdítenie. A halál közeli állapotra éppen az jellemző, hogy az ember feltárja egész élete alatt elhallgatott “nagy titkát”, mert addig - úgy mond - nem tud nyugodtan meghalni.
Kozma Elemér a húgomat, Antalffy Ildikót 1955 október 25-én vette el feleségül, ráadásul katolikus liturgia igénybevétrelével (ami tiltja a  válást). Ez az életepizód az önéletrajzból teljesen kimaradt. Nem szép, de talán megbocsátható, hiszen a második házassága is egyházi liturgiával volt füszerezve. Így aztán idős korára teljesen kiment a fejéből egy korai házasság, és csak csip-csup kis síversenyek és eredmények szűnni nem akaró sorozata jut az eszébe. Az viszont már nem szépséghiba, hanem egyenesen hazugság, ahogy előadja Ausztráliába való kikerülését.
Elemér a határt január 7-én lépte át. A kivándorlási regisztrációk 15 majd egy második 15 ezres kerete december elejére beteltek. Elemér csak úgy kapott lehetőséget, hogy a “családegyesítési” okra hivatkozóknak fenntartottak egy bizonyos kontingenst. Ő tehát kizárólag azért tudott Ausztráliába kijönni, mert a felesége már eleve ott volt.
Természetesen hazugság a Bonegilla tábor is, hiszen felesége Melbourne-ben várta. Meg kellett tehát magyaráznia, hogyan került Melbourne-be. Erre a célra “kölcsönvette” az én történetemet. Ugyanis Antalffy Pali bácsi valóban létezett és a fényképe is korrekt az önéletrajzban. Csakhogy Antalffy Pali bácsi azt a hajólistát nézte, amelyiken én érkeztem, és az én nevem tűnt fel neki, hiszen névrokonok voltunk. Amikor két évvel később Elemér érkezett, a magyarok tömeges bevándorlása már befejeződött, senki nem böngészte a hajólistákat, mivel legfeljebb egy-két magyar lehetett már csak rajtuk.
Ha pszichológiai ismereteimet akarnám fitogtatni, akkor bő lére eresztve azt fejtegetném, hogy tudat alatt valahogy le akarta írni önéletrajzában az Antalffy nevet. Antalffy Ildikót nem írhatta, mert mit ír, ki ez a nő? Leírta hát Antalffy Pali bácsit, akihez - egy futó ismeretségen kívül - az égvilágon semmi se kötötte.
Antalffy (Kozma) Ildikó 27 évvel később, 1987. április 22-én maga mögött hagyta az árnyékvilágot. Ezért aztán helyette is kijelentem, hogy a fentiek pontosítása személy szerint engem, és húgom emlékét is érinti, így a “helyreigazítást” nem érzem inkorrektnek.

Vissza a múltba (28) Katonaélet anno 1953-56 / 3. rész

Publikálva 2010.júl.16. | VISSZA A MÚLTBA | 12 hoizzászólás

Egy szónak is száz a vége, 1954-ben messze nem a legunalmasabb nyaram volt. Pláne ha elárulom, hogy Istok doktor immáron, mint alezredes, a Honvéd Kórház bőrgyógyászatát vezette. Ez úgy derült ki, hogy az egyik pesti haverom a bőrgyógyászaton feküdt (minden második nap). Penicillinre rezisztens kankója volt, amivel úgy vágott fel, mint manapság szokás a cheerokie jeeppel. Nem egy könnyű eset. Kétnaponta tejsavas injekciókkal váltottak ki nála magas lázat abban reménykedve, hogy a gonococcusai[1] a hőtől szép csendben elhaláloznak. Na ez nem jött be. Ezek a gonosz kokkuszok a penicillin után a hőt is megszokták. A haver egyik nap feküdt, a másik nap látogatókat fogadott. Azaz csodálatos bombázok mászkáltak be hozzá. Hogy miért azt el sem tudtam képzelni, mert különleges gonorrhoeáját személy szerint én nem találtam vonzónak. Viszont a nők többnyire kiismerhetetlenek. Csak hogy nem ez a lényeg. Hanem, hogy összefutottam Istók doktorral, aki persze nem ismert meg. Mikor is láttam utoljára? Vagy nyolc éve. Én ugye nagyot változtam, ő viszont semmit. Pont olyan vörös-szeplős volt, mint annak idején. Ő alezredes, én meg honvéd. Csak nem fogok a nyakába ugrani? János bácsi emlékszel, az ostrom alatt én futkostam a csomagjaiddal? Hát nem.

A következő látogatáskor mondom az apámnak, hogy itt van Istók doktor is. Na jó, majd beszélek vele, volt a válasz. Hát ez az a beszéd, ami mind a mai napig várat magára. Nem azt hiányolom, hogy nem szereltetett le, de talán elmondhatta volna azt, amit szerencsére egy másik alezredes elmondott puszta emberségből mindössze néhány héttel később.

Ha jól emlékszem az idegosztályon hetente egyszer ült össze a gyógyító gárda. Már nem tudom melyik napon, de mindig ugyan akkor. Ezeken az összeüléseken minden kezelő orvos beadta jelentését saját betegeiről és ajánlott hozzá ezt meg azt, ami nagy néha leszereltetést jelentett. Az egyik ilyen értekezlet után az osztályvezető alezredes behívatott magához és szinte atyailag elbeszélgetett velem, amennyiben egy öt perces monológot beszélgetésnek lehet nevezni. Emlékezetből idézve körülbelül a következőket mondta: Maga fiam egy olyan alakulattól került ide, ahol nagyon fontos és felelősségteljes munka folyik. Ezt gondolom legalább olyan jól tudja mint én. Szívem szerint én leszerelném, de nem tehetem, mert fennáll annak a veszélye, hogy az alakulatnál többen követni fogják betegségében. Tudja, lehet valami ragályos korokozók nélkül is, ezt az idegosztályon mindenki tudja. Éppen ezért meg kell értenie vagy meggyógyul egy-két héten belül, vagy belehal betegségébe. Én, mint orvos természetesen azt szeretném, hogy minél előbb meggyógyuljon. Ha egy héten belül nem áll elő jelentős javulás el kell kezdenünk az elektrosokkos terápiát. Remélem megértettük egymást?

Kell-e mondanom, hogy két héten belül teljesen elhagytam a dadogást, és csak annyira voltam ideges, amennyire abban az időben bárki. Arra gondolni se jó, mi lett volna, ha ez a Horthy időkből itt felejtett, régi vágású katonaorvos nem figyelmeztet!

A idegosztály sikertelen megostromlása után visszakerültem az alakulatomhoz, mint „idegbeteg”. Legalább is ez volt a hivatalos álláspont, begolyóztam a morzétól. Különben is fél évvel le voltam maradva. Hogy mit lehet velem csinálni az nem az én gondom volt. Minden esetre rádió lehallgatásra alkalmatlan voltam. A századparancsnoknak kapóra jött, hogy a mai Petőfi laktanyában kialakítottak egy tisztképző tanszéket, ahol 10 növendéket és 30 után-képzős tisztet próbáltak megtanítani a hírközlés katonai művészetére. A tanszékhez két tanterem, négy előadó és az egésznek a főnöke, Jámbor alezredes tartozott. Mindez az egyik épület harmadik, legfelső emeletén helyezkedett el. A lépcsőház ezen részét külön vasrács zárta el. Lakatanya volt a laktanyában. Na ide kellett 3 fő sorkatona mindenfajta munkálatokra. A három közül én voltam az első. A második néhány nappal később jött, aki Bán névre hallgató műszerész volt. Az ő feladata az elromlott készülékek megjavítása, valamint a raktár kezelése és az eszközök karbantartása volt. A harmadiknak Orsós Miki érkezett, pont az én szakaszomból. Ő olyan futárszerű volt, mondhatnám mindenes, hogy miért pont őt jelölték ki 90 emeberből, annak oka lehetett, hogy főhivatása a kapcsolattartás volt, azaz mindenkivel jóban volt - beleértve a tiszteket is - de másra használni nemigen lehetett. Az én feladatom az írógép kezelése, ami akkoriban még ritkaságszámba ment, valamint térkép rajzolások és hasonló irodai munkák voltak.

A tanszék délután 5-kor kiürült. A növendékek átmentek a laktanya körletébe, míg a továbbképzésben részesülő gyorstalpalt tisztek[2] hazamentek feleségeikhez. Mi hárman a tanszék területén maradtunk egy apró szobában, ahol volt három ágy. Reggel magunktól keltünk, vagyis nem volt „ébresztő”, de 8-ra az irodáknak és a tantermeknek készen kellett lenni az oktatásra, ami télen azt jelentette, hogy a kályhákban égni kellett a tűznek is. Ez a rendszer két évig volt az osztályrészünk.

Tavasztól őszig havonta egy-egy hadgyakorlat volt, amikor is a teljes társaság elment az ország három különböző sarkába és szabályos rádió forgalmat bonyolított le egymással. Ilyen alkalmakkor teherautókkal vittünk magunkkal minden szükségeset. Megérkezés után sátorveréssel kezdtük, hacsak nem tudtuk magunkat meghúzni egy középületben. Felmásztunk a legközelebbi villanypóznára és lecsatlakoztuk az áramot. Ha ez nem volt lehetséges, akkor beindítottuk az agregátort. Felállítottunk egy 10 méter magas antennát, telepítettük az adóvevőket, és felkészültünk a napi háromszori étkezésre, vittünk tehát lacikonyhát[3] is magunkkal.

Hétvégén, ami akkoriban kizárólag csak a vasárnapot jelentette, kaptunk eltávozást, ha éppen nem voltunk fenyítés alatt. Az eltávozási engedély egy darabka nyomtatott cetli volt, ami névre szólt, felvolt rajta tüntetve a bevonulás időpontja és természetesen aláírta valamelyik tiszt. Ez azonban rengeteg papírmunkával járt, tehát alumínium lemezből készítettek bilétákat, amibe be volt ütve egy szám. Egy ilyen biléta birtokában a kapun ki és beengedett az őr 24:00-ig. Ezek a biléták természetesen el  voltak zárva és csak akkor adták ki hébe-hóba nagy kegyesen 17:00-kor, a mikor kiengedtek egy-egy mozielőadásra. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek támadt egy ötletem, elmentük Miki apjának a műhelyébe és a megfelelő nyersanyagból és szerszámok segítségével készítettünk hamis bilétákat. Ettől kezdve a tisztek elhúzták a csíkot 17:00-kor, mi pedig 17:30-kor. Persze 24:00-ra vissza kellett menni, de akkor már így is, úgy is le kellett volna feküdnünk. Szóval bejárokká váltunk. Néhány hónappal később lebuktunk, mert a Toldi moziban összefutottunk az egyik előadó hadnaggyal, aki jelentette az alezredesnek, aki maga elé citált minket. Az egésznek nem volt sok értelme, mert ő is, mi is tudtuk, hogy büntethetetlenek vagyunk. Ha fogdába csukat, akkor nincs aki elvégezze a munkánkat. Természetesen a trükkünket be kellett vallani, amire kaptunk egy leápolást, de a végén hozzátette „aztán óvatosan ezzel a kimászkálással”. Ezzel a kimászkálásunk polgárjogot nyert.

Még az belső évben volt egy Tarján nevű törzsőrmester, aki a szolgálatvezetőnk volt, azaz ő adta ki a tiszta ruhát, meg ilyesmik. Mokány ki ürge volt, de néha bemérgesedett. Az a hír járta róla, hogy az ország minden pontján van neki egy gyereke. Gyakorlatok szünetében parasztlányokat hempergetett, aztán jött a gyerek, de Tarján a TSz (tovább szolgáló) nem nősült. A végén az illetményének a fele már gyerektartásra ment, de azon az 50 százalékon egyre több nőnek kellett osztozni. Három gyerek után már teljesen mindegy volt, hogy hányat csinál. Hát gyártotta őket. Abban az időben rettenetes nyomor volt egyik másik vidéken. Gyakorlati szünetben fiatal parasztnők jöttek bő szoknyában, bugyi nélkül. Hanyatt vetették magukat, szoknya fel és akinek volt kedve egy darab szappanért (kéthetente faszolás: 150 cigi, 1 szappan és 30 Ft.) kiszórakozhatta magát. Fél órába se telt és a nő 5-6 darab szappannal távozott. Ilyen szappan  viccben nem vettem részt, de azért néha-néha összejött valami.

Már 56 júliusában jártunk, amikor a 4 napos gyakorlatra az én rajom a velencei tóhoz ment. Velencében „elfoglaltuk” az általános iskolát, de előbb telepíteni kellet a rádióállomást, amivel éjfél felé voltunk kész. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam egy iskolapadban. Másnap megismerkedtem az igazgató lányával, Lenkével, aki pesten járt egyetemre, hogy a családi hagyományoknak megfelelően ő is tanár legyen, de csinált valami politikai heccet, amiért kitiltották Budapest területéről. Ez természetesen egyben a tanulmányainak a befejezését is jelentette. Mivel munkalehetőség a környéken nem volt, Lenke élt a szülei nyakán és fogalma se volt, mit fog a jövőben csinálni. A jelenben minden esetre halálra unta magát. Másnap este már meztelenül fürödtünk a tóban és hogy teljes legyen a romantika, még telihold is volt. Alig jártunk térdmagasságú vízben, amikor Lenke incselkedve fröcskölni kezdte rám a vizet. Persze visszafröcsköltem, és a nagy igyekezetben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mígnem összetalálkozva forró ölelkezésbe kezdtünk. Később kimentünk a partra, és mivel Lenkének nem volt külön szobája, az akkorra már üresen hagyott konyhában állva, kapkodva szeretkeztünk. Nagy feneket az ember csak 40 környékén kezd kerekíteni a dolognak, egy slapicnak megteszi ez is. A hadgyakorlat után - a tilalom ellenére - Lenke néhányszor feljött Budapestre, ahol a szülői házban valamivel kényelmesebb körülmények voltak. Aztán októberben a kapcsolatunk, akaratunktól függetlenül megszakadt.

Augusztus végén át lettünk szervezve. A rendszernek ez volt az egyik mániája, állandóan átszervezések voltak. A Hírtiszti Iskola tanszéke a Petőfi laktanyából átköltözött a Szentendrei laktanyába. Már csak 10 hét volt hátra a leszerelésig, tényleg lazán működtünk. Mi, a három csicskás, délután haza, ahogy a tisztek, másnap reggel a tisztek HÉV-vel, Miki és én pedig az ő 250 köbcentis Pannonia motorjával  ki a laktanyába. Már ágyunk se volt. Minek? Erre a 70 napra? Aztán az egyik délelőtt bementünk Jámborhoz a magunk kezdeményezett „kihallgatásra”. Alezredes elvtárs ráér? - kezdtem a mondókát - Na mi van? Mi van? - kérdezte Jámbor, fölnézve az irományából - Szóval sose lehet tudni, mikor lesz itt egy kis háború, Miki meg én szeretnénk tizedesek lenni. Már csak azért, mert egy tiszthelyettes, mégse puszta katona. - Na, jól van, jól van. - válaszolta és kezével elhessegető mozdulatot tett. Mondjuk úgy, finoman ki lettünk rúgva, de a másnapi parancshirdetéskor felolvasták, hogy Antalffy őrvezetőt és Orsós honvédet tizedessé előléptették. Amikor visszamentünk a körletbe, Jámbor hamiskás mosollyal a szája szélén gratulált nekünk. Jámbor még Ludovikás volt, igazi úriember, aki ragyogóan alkalmazkodott a körülményekhez. Végül is egész életében katonatiszt volt, több nyugati nyelvet beszélt és rá volt bízva a tanszék vezetése, tudott bánni az emberekkel és kiismerte magát közöttük. Még jó melegek voltak a napok, dél körül járt az idő, ebédszünet volt, a tisztikar a második emeleti ablaknál beszélgetett. Miki és én lementünk a kantinba valamit venni, visszafelé átmentünk az udvaron, ahol jött velünk szemben egy szentendrei főhadnagy, akinek Miki meg én lezserül tisztelegtünk. A főhadnagy megállt, megfordult és visszaparancsolt minket. Nekünk pedig vigyáz állásban kellett végighallgatni a lebaszást, mert nem csapkodtuk a talpainkat a kőhöz. Jámbor fentről nézte és még hallotta is a jelenetet. Aztán megunta és lekiabált: Főhadnagy elvtárs jöjjön fel, és maguk is. Felmentünk, kiderült, hogy Jámbor Gyula alezredes jogásznak is elmehetne, mert a következő szöveget nyomta. Főhadnagy elvtárs mit szólna hozzá, ha valaki elküldené az anyja picsájába? - csend, ilyen fondorlattal még senkit nem küldtek el, aztán folytatta - Főhadnagy elvtárs miért baszogatta az én beosztottaimat? - na erre megszólalt a főhadnagy - alezredes elvtárs jelentem, ez a két katona  nem adta meg egy tisztnek kijáró tiszteletet, amiért kioktatásban részesítettem őket. - Láthatóan Jámbor az elemében volt - főhadnagy elvtárs bemutatná, hogy tisztelegtek a beosztottaim - a főhadnagy nem akart hinni a fülének, de megpróbálta utánozni a mi flegma kézlegyintésünket, amire Jámbor folytatta - akkor most mutassa be főhadnagy elvtárs hogy kellett volna a vigyáz menetben tisztelegni - a főhadnagy kénytelen volt hátralépni 5 métert és csapkodva a lábát bemutatni a vigyáz menetet. - erre Jámbor csak annyit mondott - én pont ezt láttam az ablakból főhadnagy elvtárs, leléphet! A pasi elkódorgott, de még nem volt 5 méterre se, amikor  valamennyiünkből kitört a röhögés.

Elég lassan cammogtak a napok, de a végén október 23.-a lett. Reggel a Nap bágyadtan pislogott, köd volt a Duna felett, csípett a levegő a motorbiciklin, szerencsére én hátul ültem, Mikin pedig motoros szemüveg volt. Délután aztán hazamentünk a Szentendrei úton, a Bem téren jó nagy csődületet láttunk. Gyorsan hazamentünk átöltözni és már futottunk is a tömeg után. A motorbicikli igen jó eszköznek bizonyult ahhoz, hogy szinte egyszerre lehettünk több helyen is.

Leglátványosabb a Sztálin szobor ledöntése volt. Itt néhány szakmunkás hegesztő pisztollyal és darus kocsival próbálta eltávolítani Dzsugasvili bronzmását, elképesztő nagy tömeg drukkolása mellett. Na ez kellet is, mert Joszif Visszárionovics makacsul ragaszkodott talapzatához. A lángvágó tehetetlen volt, mert Sztálin csizmája ki volt öntve betonnal, ami elvezette a hőt. A végén a fémet közvetlenül a csizma felett vágták el és rántották le a darus kocsival. A tömeg őrjöngve ünnepelt. A csizma viszont tovább éktelenkedve hirdette egyfelől a kommunista kudarcot, másfelől a kommunista uralom megdöntésének kilátástalanságát.      

Csakhogy a döntögetők ezzel nem elégedtek meg. A szobrot elkezdték vonszolni a Nemzeti Színház elé, ami akkor a kőrút és a Rákóczi út sarkánál állt. Közben az emberek felugráltak a vontatott szoborra és különböző szerszámokkal, de főleg fémfűrésszel hatalmas darabokat vágtak le róla, minden kétséget kizárva szuvenír szerzés végett. Mire Sztálin megérkezett a Színházhoz, már alig volt meg a fele. A roham az utolsó darabkákért itt indult csak be igazán, hiszen a vontatás már megszűnt, ezért kevésbé volt veszélyes a fémmaradványon való ugrálás.

Időközben hangos moraj és időnkénti lövés hangja hallatszott a Kossuth Lajos utca felől. Mikivel másodpercek alatt ott termettünk (volna), de csak a Puskin utcáig tudtunk menni, mert a tömeg nem engedett tovább. Állítólag az utcából az ávósok kilőttek. Mi viszont tovább akartunk menni, ezért aztán nagy sebességgel átrohantunk a lövés veszélyes szakaszon, és csakhamar megérkeztünk a Nemzeti Múzeum elé, ahol éppen akkor álltak a járda mellé honvédségi Csepel teherautók, teli katonákkal. Csak néhány másodpercig tartott és a katonák, felismerve minket, kiabálni kezdték a neveinket. Azok ültek a teherautókban, akikkel az első évet együtt húztuk le. Odamentünk hozzájuk. Kétségbeesetten kérdezték tőlünk, mi van, mert semmiről se tudtak, hiszen ők nem jártak ki naponta a laktanyából, ahogy mi.  Indulás előtt éles töltényeket osztottak ki nekik, amire még nem volt példa, és el sem tudták képzelni mit akarnak velük. Mi azonnal leadtuk, hogy az ávósok a Rádió épületéből lőnek ki az emberekre. Nem rég kaptak erősítést mentőautónak álcázott gépkocsival, de azt a tömeg megállította.

Sokáig nem beszélhettünk, mert az egység parancsot kapott a gépkocsik elhagyására és láthatóan hatalmas balhé előtt álltunk, mert a fiúk elkezdtek kiabálni, hogy ők magyarokra nem fognak lőni. Erre a tömegből többet közéjük rohantak és elkezdték őket “agitálni”, ami nagyon jól sikerülhet, mert reggelre az ávósokat kifüstölték az épületből.

Mi hazamentünk aludni és a következő napokban nem mentünk be a laktanyába. Helyette inkább nézelődtünk. Így aztán ott voltunk, amikor a Múzeum kőrút felől orosz tankokra felmászott emberekkel együtt a tömeg ment a parlament felé. Szerencsénkre Miki és én az Alkotmány utca közepéről visszafordultunk, mivel a hatalmas tömegben a motorbiciklivel nehezen boldogultunk. Később nem akartunk hinni a füleinknek, amikor a gépfegyver kelepelést hallottuk. Egészen biztosak voltunk abban, hogy nem a levegőbe lőttek.    

A „nézelődésünk” egészen addig tartott, amíg a rádió be nem mondta, hogy minden katonai személy haladéktalanul vonuljon be szolgálati helyére. Mivel nem akartunk ujjat húzni a sorssal, bementünk a Szentendrei laktanyába. Azt is mondhatnám, hogy vesztünkre, mert a szentendrei fiatalok a laktanya kapuhoz jöttek és követelték, hogy vonuljunk az oroszok ellen, vagy legalább adjunk nekik fegyvert, hogy el tudjanak menni harcolni. A laktanya parancsnok, ahogy ez előre sejthető volt, ezt megtagadta. A tömeg nyugodt és türelmes volt, de láthatóan hajthatatlan. Ekkor sorakozót rendeltek el az udvaron és mindenkinek kiosztottak egy dobtáras géppisztolyt két tartalék tárral, majd a körletünkbe küldtek. Ezzel egy időben a lapos háztetőkre gépfegyvereket telepítettek, amiket a legmegbízha­tóbbnak hitt tisztiiskolásokkal kívántak működtetni. Közben a tömeg elkezdett felmászni a négy méter magas laktanya kapura. Mi megkérdeztük közvetlen parancsnokunkat, Jámbor alezredest, mit tegyünk, ha a tömeg lerohanja a laktanyát. Jámbor azt mondta, ő nem ad ki semmilyen parancsot, mindenki tegyen lelkiismerete szerint. Erre Miki és én a motorbiciklivel lerohantunk a Duna partra, szerencsére alacsony volt a vízállás, és a homokos parton elhúztuk a csíkot Pest felé. Ekkor már rájöttünk, hogy hülyeség volt bemenni a laktanyába és már csak egy célunk volt, hogy minél előbb hazaérjünk és megszabaduljunk az egyenruhánktól. A fene kívánt hősi halott lenni.

Ahogy közeledtünk Csillaghegy felé, már messziről láttuk, hogy hatalmas tömeg állja el az országutat. Megálltunk egy pillanatra, hogy sapkánkról letépjük a vörös csillagot és óvatosan tovább mentünk hátunkon a géppisztolyokkal. Amikor a HÉV megállóhoz értünk láttuk, hogy egy hatalmas kidöntött fatörzzsel el van állva az út, egyszerűen nem lehet átrobogni, meg kellett állni. Másodpercek alatt körülvett minket egy nagy rakás tizenéves suhanc. Látva, hogy nincs rajtunk csillag gyorsan megnyugodtak, de azért megkérdezték hová megyünk. Azt mondtuk, hogy a telefonvonalak használhatatlanok, ezért sürgős üzenetet viszünk Maléter Pálhoz. Ez megnyugtatta őket, de azért legalább az egyik géppisztolyt szerették volna tőlünk megkapni, de ezt sikerült elhárítanunk. Abban viszont biztos voltam, hogy az oroszokat segítő csapatmozgásokat le tudnák állítani, hiszen az útakadály miatt a felvonulóknak meg kell állni, amikor is a fedezékben lévő srácoknak ragyogó célpontot nyújtanak.

Azt természetesen tudtuk, hogy a hídfőknél szovjet páncélosok állnak, addig bemenni nem tudunk és arról, hogy átmenjünk a hídon szó sem lehetett. Egyetlen egy dolgot tehettünk csak, úttalan utakon, át a Rózsadombon, fel az Ördög árkon érkeztünk meg a Rege útra. Amikor apám meglátott bennünket, egyből beájult. Lerángatta rólunk a géppisztolyt és bedobta őket póttárakkal együtt a sok szép napot meglátott pöcegödörbe. Sajnáltam, és ha előre tudom, akkor inkább odaadtam volna a csillaghegyi fiúknak. Ha mindenképpen harcolni akarnak, akkor legalább legyen nekik mivel. Csak hát, amíg nem értünk haza nem tudhattuk nem lehet-e nekünk is szükségünk a daváj-gitárra.       

Természetesen 56 októberében nem lehettem és nem is voltam mindenütt, és semmiképpen nem akarok történész lenni vagy történelmi visszapillantást nyújtani. Két dolog azonban nagyon kikívánkozik belőlem. Már jó ideje építgetik Nagy Imre kultuszát. Lassan szent lesz belőle. Én saját füleimmel hallottam, amikor Nagy Imre a parlamentből a néphez szólt a megszokott kommunista stílusban és hanglejtésben. Beszédét „elvtársak” megszólítással kezdte. Elszólta magát, a lelkéből beszélt. A tömeg hatalmas nemtetszésében fütyült és fújozott, majd alkalmat adott neki, hogy korrigáljon. És ekkor hosszú, néma csend következett. A meglepődő, lassan kapcsoló ember hosszúnak tűnő, kényszerű szünetet tartott. Hosszasan hezitált, mert rádöbbent, hogy másodszor már nem hibázhat. Ekkor jött a „barátaim” megszólítás. Vajon ki súghatta neki? Szememben Nagy Imre egy a moszkoviták közül, aki rossz lóra tett a hatalomért való harcban, és elég hülye volt ahhoz, hogy kivégeztesse magát.

A másik, maguk a szabadságharcosok. A leírtakból világosan kitűnik, hogy én is harcolhattam volna, minden adott volt hozzá. Fiatal voltam, éppen katona. Volt fegyverem, nem kellett volna zsákmányolnom. Csakhogy hülyének, vagy forrófejű kamasznak kell lenni ahhoz, hogy az adott körülmények között felvállalja azt valaki. A hősök zöme meggondolatlan, vagánykodó, jó fizikai képességekkel megáldott suhanc volt. Persze ötven évvel később ifjúkori meggondolatlanságukról megpróbálnak lehúzni annyi bőrt, amennyit csak lehet, de az előttük való tisztelgés nem más, mint tisztelgés a butaság előtt. Hogy mégis miért írom le ezeket a rendhagyó nézeteket? Hogy legyen, aki a torkomnak esik, és azt mondja, hogy nélkülük……stb. Várjunk egy pillanatra. A történések azt bizonyítják, hogy ha harcuk sikeres lett volna (aminek esélye Jalta miatt egyenlő volt a nullával) a fő haszonélvezők nem ők, hanem a korábbi elnyomók lettek volna. Mint ahogy a rendszerváltás után se azok lettek, akik szembe helyezkedtek a kommunista rendszerrel, hanem éppen azok, akik legfőbb pillérei voltak. Akkor pedig? 

Legyen teljes a történet. November 13-án, három nappal a bevonulás dátumát követve, Miki és én felmentünk a Budakeszi előtt elterülő laktanyánkba, oda, ahol az első szar évet lehúztuk. A laktanyában oroszok tanyáztak. Két magyar tiszt a kapu mögött álló őrbódéban melegedett a kályha felett, kizárólag azért voltak ott, hogy a betévedt katonákat hivatalosan leszereljék. Kaptunk egy új katonakönyvet, benne a pecséttel. Attól a perctől kezdve civilek voltunk, tartalékos tizedesek.     

 

---

[1] A kankó, vagyis a gonorrhoea kórokozója

[2] A Fordulat éve után Rákosi kirúgta a horthysta tiszteke, mint megbízhatatlanok, és helyettük fiatal paraszt és munkás fiatalokból csináltak tisztet 2-3 hónap alatt. Aztán később ezeket vagy tovább képezték - ha volt esze - vagy leszerelték, amint a normális tisztképzésből kezdtek kijönni a felkészültebb tisztek.

[3] Kerekeken guruló, tábori tűzhely, beépített kondérral.

Vissza a múltba (27) Katonaélet anno 1953-56 / 2. rész

Publikálva 2010.júl.15. | VISSZA A MÚLTBA | 8 hoizzászólás

Kifelé menet az asszisztensnőtől visszakaptam az egészségügyi könyvemet, amibe be volt vezetve a kezelés elvégzése, és bele volt helyezve egy aprócska cetli, rajta egy telefonszám és két szó: „hívj fel”. Én persze voltam olyan marha, elhittem, hogy komolyan gondolja.

Azt sem kell elfelejteni, hogy a horthysta tisztek leváltása volt a honvédség elsőszámú feladata. Létrehoztak tehát gyorstalpaló tisztiiskolákat, ahol 6 hónap alatt hadnagyot csináltak egy megbízhatónak ítélt parasztfiúból. A háború előtti tisztikar az uralkodó osztályból került ki. Ezek a sorkatonákat alapvetően ágyútölteléknek tekintették. Az új tiszteket viszont a munkás-paraszt osztályból emelkedték ki, két-három évvel voltak idősebbek nálunk, az csak természetes, hogy közelállónak érezték magukat hozzánk. A parancs az parancs, a kiképzés az kiképzés, a szolgálati utasítás az szolgálati utasítás, de kifejezett embertelenség sehol nem volt leírva, maguktól pedig nem találtak ki, még akkor sem, ha suba alatt ezt elvárták volna tőlük. Mi pedig csakhamar észrevettük, hogy mi a dörgés. minden olyan nyavalyánkat kigyógyítattunk a Honvéd kórházban, amire a civil életben csak legyintettünk volna. Például egy Patacsi nevű, Pécs-környéki sváb gyerek a kezdődő aranyerével műtette magát. Ha nem lett volna katona, erre a műtétre 30 év múlva, két év vérzés után került volna sor. Az mindenesetre világos, hogy bárhol szívesebben voltunk, mint a laktanyában. Az egészséggel kapcsolatos lógásnak külön plusz járadék volt a gyógyulás után járó 5-10 nap „betegszabadság”, amit természetesen a kiskatona a szülői házban töltött el.

Arra talán nem kell kitérni, hogy ahol ennyi férfi van együtt, ott mindenfajta otrombaságra is sor kerül. Vacsora után volt az úgynevezett parancsosztás. Ekkor a termek közötti folyóson felsorakozott a század, vagyis a három szakasz a folyosó fala mellett, 30-30-30 létszámmal, három sorban. Felsorakozás után megjelent a századparancsnok, amire viiii-gyázzt vezényeltek, jelentettek („Főhadnagy elvtárs, Juhász szakaszvezető jelentem, hogy a század parancshirdetésre felsorakozott.”), majd a főhadnagy elrendelte a „pihenjt”, amire ellazítottuk magunkat. Ekkor olvasták fel az esetleges előléptetéseket, fegyelmezéseket, másnapra szóló parancsokat, ekkor lehetett bejelenteni az egészségügyi problémát, ekkor osztották ki a leveleket, stb. A műsor 10-20 percig tartott, attól függően, hogy mennyi volt a teendő. Mivel a folyosó nem volt se túl hosszú, se túl széles, a 90 ember eléggé közel állt egymáshoz. Egy esetben valakinek a második sorban eszébe jutott, hogy a faszát belerakja az előtte, hátratett kézzel álló katona kezébe, aki nem látta, csak érezte, hogy egy szokatlan tárgy van a kezébe, amitől nem tud megszabadulni, mert nem esik le. Amikor rádöbbent, hogy mit szorongat, hirtelen elüvöltötte magát, amivel jelentősen megzavarta a főhadnagy szavait, aki menten rákiabált, hogy jelentést kér, miért üvölt? „Főhadnagy elvtárs jelentem, Szűcs honvéd a faszát belerakta a markomba. 90 torokból kitört a hangos röhögés, amit a főhadnagy se bírt ki pléhpofával. „Szűcs honvéd, hozzám!” Szűcs kiment, de még mindig röhögött. A főhadnagy ráripakodott „Ne röhögjön katonám, mert bevágom a fogdába. Mondja Szűcs honvéd, maga buzi?” - „Főhadnagy elvtárs jelentem, nem vagyok buzi.” - „Akkor meg minek rakta a …. na álljon vissza a sorban, mert nem állok jót magamért.” Persze ő is röhögött.

A szocialista fejetlenség a hadsereget se kerülte el. A bevonulás színhelyéről két hét múlva átvittek az új laktanyába, de az nem volt teljesen kész. Egészen pontosan a fürdési lehetőség nem működött. Az előírás szerint kéthetente kellett volna zuhanyozni meleg víz alatt. Az előírás pedig előírás. Két hét után az egész Széchenyi fürdőt kibérelte az alakulat és késő délután néhány busszal kivittek minket. A Széchenyi fürdő a Városligetben található, minket pedig Budakeszin szállásoltak el 2 évre, vagyis átbuszoztuk az egész Fővárost, ami minimum egy óra jelentett az 1953-as forgalom mellett is. Viszont rettenetesen élveztük. Micsoda élmény volt több héttel a bevonulás után újra látni Budapest „fényeit”. Meztelenül viszont nincs honvéd és főhadnagy, meztelenül minden férfi egy „fürdőző vendég”. Néhányan beültek a borbélyhoz egy borotválásra, volt, aki pedig masszíroztatta magát, természetesen külön díj fejében. Ekkor néhány tisztnél felment a pumpa. Azt a szar kiskatonát ott masszírozta a masszőr 3,40-ért, miközben a hadnagy elvtárs most látta a Széchenyi fürdőt életében először. Bosszantó, nagyon bosszantó. Ennél már csak az volt bosszantóbb, amikor a pesti kiskatonához egy olyan bombázó jött be látogatni, akire a főhadnagy elvtársnak kicsordult a nyála.

Ha már a bosszantásnál vagyunk. A kiegészítő parancsnokság (kieg. pk.), ahol a bevonulandókat osztályozták, ki melyik alakulathoz kerüljön, azt a parancsot kapta, hogy a RÁF-hoz vagyis a „Rádiós Felderítőkhöz” (magyarul lehallgatók) a lehető legjobb szellemi anyagot küldjék. Mit tehettek a kiegen? Megnézték, hogy ki melyik iskolában végzett. Első szempont volt az érettségi, ami 1953-ban jóval ritkább dolog volt, mint napjainkban. A második szempont a város, ahol érettségizett a behívott. Ugyanis azt tudták, hogy középiskola és középiskola között hatalmas különbség lehet. Így adódott, hogy majd mindenki budapesti volt, és nem kifejezetten hülye. Fejetetejére állított világ volt az biztos, ennek ellenére az idő cammogott. Két évre hívtak minket be, de még a hetek is alig akartak múlni.  

1953 decembere volt, tehát még alig voltam két hónapja katona, amikor az alakulathoz parancs érkezett, hogy egy tízfős csapattal részt kell vennünk az országos honvéd sífutó bajnokságon, amire a Mátrában kerül majd sor. A tíz fő kiválasztásához kellett rendezni egy házi versenyt, amiben nagy lelkesedéssel neveztünk be vagy százan. Szóval mindenki, akinek már volt a lábán sítalp.

Egy vasárnap délelőtt kiosztották a fehér síléceket, amiket valahogy rábuheráltunk a csizmáinkra és a színes szalagokkal kijelölt 5 km-es útszakaszon a János-hegy és Norma-fa körüli részen percenkénti indítással megindult a verseny. Mint már korábban írtam, nekem nem csak volt már a lábamon síléc, de elég sokat futottam a hegyi ösvényeken. Abban az időben még nem volt sílift, és a gyors lesiklást rendszerint félórás visszakapaszkodás követte, ami minden volt, csak élvezet nem. Ezért aztán jobban szerettem az erdőben sítalppal futkosni, lecsúszni Makkos Máriára meg ilyesmi. Különben is elég sokat mentem síelni társaság nélkül, és a magányos síelésnek ez volt a legjobb formája. Élvezni a porhavat és a ragyogó kék égen alacsonyan álló Napból áradó fénysugarak ezernyi csillogását a hóbuckák tetején.

Mindez azonban nem lett volna elég a háziverseny megnyeréséhez, de a versenypálya kijelölésének helyszínét úgy ismertem, mint a tenyeremet. Az egyik, viszonylag egyenes szakasz elején pontosan tudtam, hogy az ösvény egy hajtűkanyart fog venni jobbra, és közel párhuzamosan visszafelé fog fordulni. Hátranéztem, nem jött mögöttem senki. Ekkor egy merész elhatározással letértem az útvonalról és jobbra átvágtam a bokrok között. Ötven vagy hatvan méterrel később a visszafordult ösvénybe ütköztem, levágva így egy jó 500 métert. Ekkora előnyt senki se tudott behozni, mert közben hajtottam ám, min az őrült. A házibajnokságot természetesen megnyertem és nyitva állt az út előttem a mátrai hadseregbajnokság felé. Ahol azt hiszem a 267. lettem a 270 indulóból. De hát számomra tényleg nem a győzelem volt a fontos, hanem a részvétel. Ugyanis tízen az alakulatból elmentünk Gyöngyösre, ahol egy iskolában voltunk elszállásolva (tornaterem, szalma, stb.) és minden nap kivittek minket a Mátrába „felkészülni” a bajnokságra. Január elején délután 4-kor már sötét van, nem lehet síelni, ami lehetőséget adott arra, hogy járjuk a várost, forogjunk a lányok után, ami nem nagy ügy, de nekünk akkor mindennél többet jelentett. Jó egy hétig szabadnak éreztük magunkat, mint a madár.

A tízfős sícsapat parancsnoka egy Matyasovszky nevű, elsőéves honvéd volt, szép, nagydarab srác, valami birkózóféle. Matyasovszky síelni egyáltalán nem tudott, de ismerte a sporttisztet, aki az apjának volt valami kollégája. A Matyasovszkyk ugyanis, több nemzedéken át cirkuszi akrobaták voltak, vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy Matyasovszky bőven rendelkezett önbizalommal, ami ez alkalommal is roppant profitálónak bizonyult.

A több tucat sí csapat egy hatalmas ebédlőben evett minden nap, ahol nyolc-tíz helybéli fiatal nő futkosott az ételes tálakkal le és fel. Mozgásukat több száz szem követte, de nyilvánvaló volt, hogy ekkora aránytalanság esetén a nőfogás esély minimálist, vagy annál is kevesebb, elvégre még férjezettek is lehettek. Matyasovszkyt ez nem érdekelte, kiszúrta magának az egyiket, amire mi csak legyintve röhögtünk. Csakhogy a mosoly hamar a szánkra fagyott, amikor kiderült, hogy mindjárt a második estétől kezdve Matyasovszky a nőnél aludt. A francban, hogy lehet valaki ilyen szerencsés. Kiderült, a nőt néhány napja hagyta ott a férje, és képtelen volt férfi nemi szerv nélkül elaludni, legalább is Matyasovszky szerint. Pálmai Imrus, közvetlen katonatársam, nem győzött csodálkozni. Az viszont már egyáltalán nem volt meglepő, hogy a versenyen Matyasovszky utolsónak futott be, frász karikát, utolsónak vánszorgott be, félórával később, mint az utolsó előtti.  

Havonta egyszer az én szakaszom is őrséget adott. Hadd tanuljuk meg ezt is. Az őrség adás azt jelentette, hogy délután kettőkor az én szakaszom, tehát 3×10 fő, átvette az őrséget. Első lépésként 10 fő, azaz egy teljes raj kiment a kerítésekhez, egymástól kábé 200 méterre, és leváltotta az ott álló őröket. A beosztás szerint 10 fő kint állt őrséget 2 órán keresztül, egy másik 10 fő az őrházban „készenlétben” állt, a harmadik tíz fő pedig pihent, vagyis aludt, ha tudott. A rajok sorban váltották egymást. Ki lehet számolni, hogy mindenki négyszer volt őrségben 2-2 órán keresztül a Budakeszi környéki erdőben, a honvédségi területet körülhatároló drótkerítésen belül.

A szabályzat szerint őrhelyét senki el nem hagyhatta, ha mozgást látott rá kellett kiáltani „állj, ki vagy?” és ha az illető három kiáltásra nem állt meg és nem azonosította magát, akkor le kellett lőni. Ha az illető azt mondta, hogy „rajparancsnok” és megismertük a hangját, akkor azt válaszoltuk vissza, hogy „rajparancsnok tovább”. Erre oda jött a rajparancsnok 10 katonával (libasorban) és sorba le lettek váltva az őrök. Ha valami rendkívüli dolog történt, akkor a levegőbe kellett lőni, amire a rajparancsnok 3 katonával kijött, megnézni mi történt. Ha valakit lelőttünk volna, az eljárás ugyanez volt.

Na az egyik őrségben éjjel 3 óra körül rám jött a szarás, de olyan erőteljesen, hogy ez csak fosás lehet, állapítottam meg magamban, és abban is biztos voltam, hogy a hátralévő egy órát a váltásig nem bírom ki beszarás nélkül. Választanom kellett, beszarok vagy a levegőbe lövök. Lőttem. Mivel akkoriban nagyon harcoltunk az imperialisták ellen, egy-két percen belül hallottam, hogy csörtet néhány ember felém. Mielőtt rájuk kiáltottam volna megszólalt a szakaszparancsnokom „mi történt Antalffy honvéd?” Amire azt válaszoltam „jelentem az imént lőttem”. A szakaszparancsnok mögött álló három vidéki srácnak,  az „imént” kifejezés túlon-túl irodalminak tűnt és elkezdtek hahotázni, maga a szakaszparancsnok is röhögött, de aztán erőt vett magán és megkérdezte miért lőttem. Majd a válaszom után engedélyezte, hogy letoljam a gatyámat, és hangos frotyogás kíséretében kiszarjam magam. Utána mindjárt le is váltottak, mert mi van, ha megint rám jön, mondjuk 20 perc múlva? Az imperialisták kihasználhatják a figyelmem lazulását, és bejutnak a laktanyába.

Másnap este parancshirdetéskor dicséretben részesültem és kaptam két nap soron kívüli eltávozást. Ne is mondjam, az eset az egész laktanyában elterjedt. Két nappal később más is lőtt őrt állás közben. Meg is dicsérték, de eltávozást nem kapott. Aztán majd egy hónapig semmi. Egy hónap múlva megint mi adtuk az őrséget. Orsós Miki úgy gondolta, hogy ő is megpróbálja, legfeljebb nem kap eltávozást, csak dicséretet. Pechje volt. A szakaszparancsnok úgy feldühödött, hogy 2 nap fogdát kapott érte. Ugyanis mivel Miki nem tudott frotyogást produkálni, a szakaszparancsnok megnézte a szart, ami keménynek mutatkozott. Kemény szarért pedig fogda jár, nem eltávozás. Soha többé senkire nem jött rá őrség közben a szarás.

A behívóra várás olyan, mint a gyógyíthatatlan betegség, amibe néhány hónap alatt bele kell halni. Először harcol az ember ellene, aztán mérges mindenkire, a végén pedig belenyugszik. Hát én is belenyugodtam abba, hogy 24 hónapra ki leszek vonva a forgalomból. Csakhogy időközben a nemzetközi helyzet fokozódott és nem voltunk elegen. Meg aztán rossz hatásfoknak tűnt, ha egy év kiképzés után csak egy év hasznot hajtunk. Akkoriban a Honvédelmi Minisztériumban a gordiuszi csomót úgy oldották meg, hogy közel 12 hónap szolgálat után, amikor már csak egy másik 12 hónap volt hátra, a szolgálati időt (egyoldalúan, he-he-he) felemelték három évre. Magyarul menetközben tudtuk meg, hogy 24 hónap helyett 36 hónapig fogunk bent rohadni. Na nálam ez tette be az ajtót. Miután konzultáltam önmagammal, úgy döntöttem, hogy további hónapokat nem húzok le. Le kell szerelnem, de hogyan. A leszerelésnek egyetlen módja volt, ha az ember annyira beteg, hogy már a halála közeleg. Ne feledjétek, ezek voltak az úgy nevezett Rákosi évek.

Meg kell mondani, hogy a honvédség nem cicizett a civilekkel sem. A velem egy alakulatban szolgáló Németh Lehel két dologról volt híres. Egyik, hogy ha kellet, ha nem, állandóan énekelt. A mási, hogy őrségben rákiáltott egy közeledő alakra, hogy állj vagy lövök. A hapsi nem állt meg, Németh Lehel pedig lőtt. Na erre mit csinált a hapsi? A helyszínen elhalálozott. A vizsgálat kiderítette, hogy az áldozat süketnéma volt, nem hallott egy kukkot se. Németh Lehelt előléptették tizedessé és kapott két hét szabadságot, persze nem a gyilkosságért, hanem azért mert a hazát szolgálta.

Középiskolában volt egy osztálytársam, aki egyik napról a másikra el kezdett dadogni, de olyan mértékben ám, hogy alig lehetett megérteni egyetlen mondatát. Állítólag extrém idegösszeroppanása volt. Aztán később meggyógyult és azóta is tökéletesen ejti a szavakat, de az eset hosszasan foglalkoztatott, és a végén úgy döntöttem, hogy a feszített morze vételtől  megroggyan az idegállapotom és én is dadogni fogok. Az elhatározást tett követte. Szakasztársaim megrökönyödve vették észre, hogy dadogok. A tényt jelentették és este már a gyengélkedő rohamkocsija vitt be a Honvéd kórházba. Nem lenne jó, ha most bárki arra gondolna, hogy akkoriban az egészségügyi ellátás lényegesen jobb volt, mint napjainkban csak mert, hogy engem riadó kocsival, stb. Egyszerűen arról volt szó, hogy az ezredparancsnok berezelt. Nem szerette volna, ha az egész ezred elkezd dadogni csak azért, mert az a fránya morze mindennek nevezhető csak kikapcsolódásnak nem, és ráadásul volt már olyan, aki fél éve nem volt otthon.

A Honvéd Kórház idegosztályán este már csak ügyelet volt, egyetlen ügyeletes orvossal, aki fiatal volt, alacsony rendfokozattal bírt és engem azon nyomban meg akart „gyógyítani”. Ezen cél érdekében a torkomra kapcsolt néhány ezer voltos nagyfrekvenciát, és akkor még hálás lehettem neki, hogy nem alkalmazott elektrosokkot. Szorult a kapca, de most már nem hátrálhattam meg. Majd beszartam a „gyógymódtól”, de kitartottam a dadogás mellett és dadogva kezdtem el tiltakozni. Megkérdeztem azt a kurva felcsert, miből gondolja, hogy nyomban meggyógyulok, ha a hangszálaimat elektromosan égeti. Orvosi diplomám ugyan nincs, de kizártnak tartom, hogy ez lenne a legeredményesebb gyógymód az adott esetben. Ezt persze a faszi is tudta, csak azt nem, hogy nem vagyok hülye. Mindegy, benntartottak.

Másnap egy doktornő lett a kezelőorvosom, aki néhány napig szedált, vagyis gyógyszeresen nyugtatott. Egy hét után két szakasz társam meglátogatott és elmesélték, hogy amióta beteg lettem sokkal jobb az életük. Több az eltávozás, több a szabadidő, szóval ne nagyon gyógyuljak meg, ha tehetem. Mivel a szedálás nem használt és különben tökéletesen egészséges voltam, ellentétben azokkal, akiket megműtöttek, ami után vagy bénák lettek, vagy hülyék, elkezdtek hasznosítani, mint kiszolgáló személyzetet. Cipeltettek velem hullákat (az egyik végig is húgyozott), futtattak a röntgenlemezekkel és még kisműtétnél is segédkeztem. Arany életem lett, csak hát nő is kellett volna. Eljött az ideje, hogy körülnézzek és kiszemeljem „áldozatomat”.

Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy az áldozat is kiszemelt engem. Meg kell jegyezni, hogy a Honvéd kórházban természetéből fakadóan minden egyes beteg katona, azaz férfi. Volt belőle jó néhány száz. Ha leszámítjuk, hogy ezek közül elég sok a fél-hulla, még akkor is jut untig elég arra a néhány facér ápolónőre, akik ráadásul bányarém szinten mozognak, mert az felett akár csak egy hajszállal röhögve talál magának férjet a fiatal és ideiglenesen beteg tisztek közül. Ira nővér, akiről később kiderült, hogy Tihanyiné és Irén a neve, nem hogy bányarém nem volt, de kifejezetten csinos és szép és ráadásul özvegy is, vagyis nem férjezett. A szerencsém az volt, hogy megözvegyülése egészen friss volt, még senkinek se volt alkalma az elhappolásra. Hogy én miért feleltem meg neki, azt nem tudom, mert erről nem esett szó, de visszaemlékezéseim szerint valami nagyon nem volt nála rendben, csak sosem derült ki hogy mi.

Randevúkat egymásnak éjszaka adtunk, amikor az ügyeletes orvos maga is aludt és a kezelőben nem volt senki, csak egy vizsgáló ágy, Ira nővér és én. Amilyen hülye egy húsz éves férfi, én már a második alkalom után el akartam venni feleségül a nálam 4 évvel idősebb nőt a két éves Ernőkéjével együtt, csakhogy ennek objektív akadályai voltak. Tihanyiné férje bányamérnök volt és sújtólég­robbanás áldozata. Akkoriban a bányászok voltak a rendszer kinevezett vezéroszlopai. Ezért aztán az elhunyt felesége hatalmas özvegyi nyugdíjat kapott a fizetésétől teljesen függetlenül. A szabályok szerint ezt elveszítette volna, abban a szent pillanatban, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondja a boldogító igent. Viszont egy huszonnégy éves nő özvegyi nyugdíj mellett se mond le a szexről. Na majd valahogy megoldjuk gondoltam én, mert nem voltam ám olyan okos, mint mostanában, ami abból is látszik, hogy még csak a harmadik lepedőt gyűrtük össze magunk alatt, amikor már elárultam neki, hogy ez a dadogás egy kolosszális hamuka és csak a leszerelés miatt dobtam be. A világért se akartam, hogy gyenge idegzetűnek nézzen, mert veszélybe sodorhatta volna a kapcsolatunkat. Ez a meggondolatlanság lett a szerencsém.

Miután egy logopédus két hétig próbált megtanítani a dadogás mentes beszédre, ami érdekes módon egyáltalán nem sikerült neki, kezelő orvosomnak más ötlete támadt. Lefektetett egy kezelő ágyra és folyamatosan beszéltetett, vagyis feltett enyhén agresszív kérdéseket. Közben intravénásan evipant[1] nyomott belém szép lassú fokozatos­sággal. A cél olyan mértékű elbódítás volt, amiben már nem lettem volna ura gondolataimnak, de beszélni még bírok. Ilyen állapotban majd el fogom felejteni a dadogást. Ki fog lógni a ló lába. Csakhogy Ira résen volt. Ugyanis ő töltötte meg a fecskendőt harmadára felhígított anyaggal és egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem, hogy mi fog történni. Az intravénás bejuttatás azonnal hat. Éreztem is hogy szédülök, bódulok, de azért válaszoltam a kérdésekre csak jóval nagyobb bódultságot játszottam meg, mint a valóság. Az orvos beadta a teljes adagot, amikor nekem már hortyognom kellett volna, és persze hortyogtam is, de mindössze megjátszásból. Elalvásom előtt eléggé ernyedten, de tökéletes öntudattal még dadogtam egyet. A kísérlet, köszönet Ira nővérnek, tökéletes csődnek mutatkozott. Eredmény: vagy tényleg dadogok, vagy rohadt ügyesen csinálom. Néhány hétig békében hagytak, ami alatt naponta voltam hálás Ira nővérnek, hacsak nem volt szabadnapja. Aztán pár hét múltán viszonyunk annyira „konszolidálódott”, hogy esténként szabad napjain is bejött, mert a kezelő „meglátogatása” nélkül már egyikünk se akart élni.

A dolog úgy nézett ki, hogy csak idő kérdése és le fognak szerelni, közben pedig igen kellemesen telnek napjaim. Nyár volt, napoztunk a hátsó kertben. Volt házi mozi (Királylány a feleségem) és néha esztrád műsort[2] is kaptunk. Olvasgattam, humoros verseket írogattam, nézelődtem más osztályokon, más épületekben, jókat ettem és esténként házaséletet éltem.

 

---

[1] Erős altató, nyugtató gyógyszer pirulában és injekcióban.

[2] Az isten adta nép szórakoztatására kiagyalt vegyes műsor.

Vissza a múltba (26) Katonaélet anno 1953-56 / 1. rész

Publikálva 2010.júl.14. | VISSZA A MÚLTBA | 15 hoizzászólás

Hogy a katonaság egy szar intézmény, azt minden „érdekelt” tudta. Éppen ezért iparkodtuk el is kerülni, ami senkinek se sikerült. Úgy szeptember táján, amikor már nagyon szorult a hurok, Rádai Gyuri azt mondta, hogy a nagybátyja „el tudja intézni”. Na, akkor találkozni kell vele. Hétköznap délelőtt volt, a pasi valamelyik Sztálin (Népköztársaság) úti presszó utcai teraszának az asztalánál ült, és élvezte a nyárutó napsütését, plusz a megrendelt feketekávéját. Dörzsölt ötvenesnek látszott, de hát ilyen művelethez dörzsölt pasi kellett. Ez mellett flegma volt, ami a helyzetemen inkább rontott mit javított. Kerek-perec megmondta az összeget, amibe az „ügylet” kerül, és előre kell fizetni. Amit kért, annyi pénzt életemben nem láttam. Tehát nem kötöttünk üzletet. Utólag visszagondolva, biztos voltam benne, ha valami csoda folytán elő is tudom volna varázsolni a pénzt, én akkor is bevonultam volna és a pénzemet is leshettem volna, mikor kapom vissza. Természetesen nem adtam fel. Bernát pusztán (állami rabgazdaság) összehaverkodtam egy horthysta főhadnaggyal és egy alezredessel. Hogy pontosan miért ültek, nem is tudom, de a Nagy Imre féle amnesztiával ők is szabadultak. Nagy bűnük nem lehetett, ha egyáltalán volt nekik. Ezt az alezredest is felkerestem kőbányai lakásán, mert mit lehet tudni, hátha van ismerőse a honvédségnél. Akkor még nem tudtak minden horthysta tisztet nélkülözi, volt közülük jócskán az állományban. De ez se bizonyult járható útnak. Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni a megváltoztathatatlanba. Egyetlen haszon az volt az egészből, hogy a sittről való szabadulás óta nem dolgoztam, nemigen volt értelme.  Aztán a bevonulás előtti szombaton a MOM székházban volt egy esztrád műsor [Színpadi egyveleg: zene, tánc, rövid jelenet, vers, kabaré, meg ami még belefér.], amit kifejezetten a behívott 1933-as korosztálynak rendeztek. Ez olyan szocialista odafigyelés volt a hozzátartozóknak, hogy lám mi milyen becsben tartjuk a fiaitokat. Én az Örzsével mentem el, akit néhány héttel korábban mutattam be a fiúknak, de fanyalogtak tőle. Hogy nem volt lipótvárosi zsidó, azt még megbocsátották volna, de azt, hogy a cipőgyárban a szalagon dolgozott, az már sok volt nekik. Pedig Örzse 17 éves volt, és roppant attraktív. Kemény mellei, combjai voltak, és ellentétben a lipótvárosi csajokkal, a szex nála nem volt probléma. Örzse akkor a Macánál lakott a Mátyás téren, tehát arrafelé tartottunk a novemberi ködös éjszakában. Közben át kellett menni a teljesen kihalt Köztársaság téren (volt Tisza Kálmán tér) ahol leálltunk egy kis csókolózásra, amit némi matatás követett, majd slicc kigombolás, bugyi lehúzás, de behatolásra már nem került sor, mert két oldalról egy-egy zseblámpa fénye vetődött ránk a ködön keresztül, majd valaki elrikkantotta magát „rendőrség”. Rendben van! Sliccet begombolni, bugyit visszahúzni, és akkor most mi van? Igazoljuk magunkat! Micsoda oltári marhaság, nem mindegy hogy Nagy Attilának hívnak, vagy Kiss Dénesnek. Majd ha építenek elég lakást, akkor nem itt fogunk hülyéskedni a Köztársaság téren. Persze nem volt semmi gond. Nekem a másnapra szóló behívó megtette a hatását, Örzsének pedig volt munkahelye. Csakhogy munkahely mellett még lehet üzletszerűen kéjelegni, ezért megkérdezték mióta ismerjük egymást? Hát úgy 17 éve. Örzse az én bilimet örökölte. Igaz zsernyákoknak nincs humorérzékük, de azért elmentek, nekünk pedig valahogy elment a kedvünk a folytatástól.

Tizedikén reggel nyolcra megérkeztem a Lehel út és a Dózsa György út sarkán elhelyezkedő laktanyába, mert, hogy ide szolt a behívó. Kifejezetten szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem Nagykanizsára vagy Gyulára kellett mennem.  Első dolguk volt, a civil ruhák lecseréltetése egyenruhára, ami akkor pontosan megegyezett a Vörös hadseregben rendszeresített ruhadarabokkal. Ezt követve irány egy kétajtós, hatalmas terem, ahol valamelyik fodrász szövetkezet nyolc dolgozója nullásgéppel lenyírt minket, mint a birkákat. Egyik ajtón hajjal be, a másik ajtón, kopaszon ki. Tudom, hogy napjainkban a kopasz férfifej a macsó-külső legfontosabb kelléke, de akkoriban hatalmas haj volt a férfidivat, mi tehát piszkosul meg voltunk szégyenítve. Egy tar kopasz férfin a csajok röhögtek. Ez is volt a cél, úgy értem a kiskatona megszégyenítése, önbizalmának a totális letörése. Elvégre ágyútölteléknek szántak minket, a parancsot vakon teljesítő félig ember félig robot. Szólamokban nem volt hiány (inkább békében 5 liter izzadság, mint háborúban egy deci vér). A tényleges elv azonban az volt, hogy vagy megfelelünk, vagy beledöglünk. Aki nem felelt meg, arra nem volt szükség. Ez adott okot a teljesen hülye dolgok rendszeresítésére. Valamelyik Moszkvában végzett idióta ezredes úgy gondolta, hogy az emberi szervezettel meg lehet szoktatni a megfagyást. Semmi az egész, mindössze gyakorlás kérdése, de ezen az alapon megpróbálhatták volna leszoktatni minket az evésről is. Mennyivel olcsóbb egy olyan hadsereg, ami után csak muníciót kell cipelni, a lacikonyha[1] tök felesleges.  November közepén, halvány éjszakai fagyokkal, a hálóterem összes ablakának felső része kinyitva, és csak egyetlen egy pokróc lehetett a takarónk. Csak tessék, csak tessék! Lehet edződni a szibériai telekhez. Természetesen úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. A szalmazsákba túrtunk egy vályút és abba feküdtünk, a mellünkre pedig duplán húztuk fel a pokrócot. Vagy az egymás mellet fekvők összenyomták a hátaikat. Természetesen egyszerűbb lett volna, ha az ing és gatya alá felvettünk volna valami meleg holmit, csakhogy ez szigorúan tilos volt.

Különben egyhangúan teltek a napok, mint később kiderült átszervezés alatt álltunk. Két héten belül átmentünk végleges helyünkre, ami Budakeszi előtt, egy erdőbe telepített laktanya komplexum volt. Ezen belül a három főépületen kívül sok apró épületecske volt szanaszét szórva az erdőben, ahol a tényleges lehallgatás folyt. Ekkor derült ki, hogy belőlünk rádió lehallgatókat akarnak kiképezni. A Magyar Honvédséghez képest kiemelt helyzetben voltunk. A kiképzésünk szerves és a legtöbb időt felemésztő részét az elméleti rádiótechnika, valamint a morzejelek vételének és adásának a megtanulása tette ki. Alaki kiképzés is volt, meg havonta egyszer a szakaszom őrséget adott, sőt voltak laktanya riadókkal kezdődő terep gyakorlatok is, de ezek számosságukat tekintve elhanyagolhatók voltak. Gyalogoltunk 34 kilométert 20 kilós hátizsákkal, gyalogsági ásóval és első világháborús karabélyokkal (minden lövésnél csőre kellett tölteni egy töltényt) és ezt megfűszerezték  -18 °C hőmérséklettel. Volt, akinek lefagyott a füle - szó szerint - ugyanis a szolgálati szabályzat szerint csak -20 °C-nál lehetett lehajtani a sapka fülmelegítőjét. Aztán a szokásos csemege, hóban, sárban kúszni 3-4 kilométert. A legszarabb mégis az volt, amikor hazafelé, holt fáradtan, a jancsiszegekkel kivert csizmában kellett felmenni a macskakövekkel kirakott 20 százalékos lejtőn. Egy lépésnél körülbelül annyit csúszott vissza a talpunk, mint amennyit előreléptünk. Fogalmam sincs, hogy értünk vissza a laktanyához. Jaj, majdnem kiment a fejemből, és közben énekelni kellett. Vidám dolog volt ez a honvédség, csak sajnálni lehet a beszüntetését.

Az alapkiképzés után (3 hónap) eskü helyett fogadalmat kellett tennünk. Eddig a napig nem volt se eltávozás, se látogatás. Az ünnepélyes fogadalom tételre meg lettek hívva a szülők és a rokonság, akik persze az ünnepség után ott is maradhattak, hogy végignézzék a hazai sült csirke lakmározását. Engem Kisanyi, Ildi és Elemér látogattak meg. Könnyű volt nekik, mert az úttörővasút a Széchenyi hegyről egyenesen a Ságvári ligetig (ma: Szép Juhászné) hozta őket, ami a februári hóban nem is volt egy megvetendő kirándulás. Elemér, aki akkor már javában csapta a szelet a húgomnak, szolidaritásból jött, mert nem rég szerelt le, és voltak fogalmai a katonaéletről. Ettől kezdve tulajdonképpen egészen jó dolgom volt a többiekhez képest, mert a szabály szerint az állomány 30 százaléka hagyhatta el a laktanyát a hét végén. Mivel a rajban tízen voltunk, ez azt jelentette, hogy 3 ember mehetett, akit a rajparancsnok (egy másod éves szakaszvezető) jelölt ki. A kijelölés kifejezetten a szakmai előmenetelünk alapján történt. Ugyanis naponta órákon át kellett morzejeleket fognunk és leírnunk, amit a szakaszparancsnok adott le és mindenkinek a fülhallgatójában szólalt meg. A kiértékelés a hibák összeszámlálásából állt. Mivel nekem ment messze a legjobban, én minden hétvégén eltávozhattam.

Ennek ellenére a katonaélet lélektanilag (meg egyébként is) alig valamivel jobb, mint a börtönélet. Természetesen a legkellemetlenebb része az, hogy egy katona néha hónapokig nem láthatja a családját, ha éppen úgy jön ki a lépés. A másik rész, hogy a civil életnél sokkal nagyobb mértékben van alárendelve a parancsnokának (főnökének), aki majdhogynem élet-halál ura. A harmadik, de egyáltalán nem elhanyagolható, az egyéni szabadság teljes hiánya. Egy katona a nap 24 órájából egyetlen percig se dönthet saját személyét illetően. Talán ez így megfogalmazva nem jelent semmit annak, aki nem volt katona, ezért felhozok néhány példát. Igen, a civil életben se vagyok teljesen szabad ember, mert minden reggel be kell mennem a munkahelyemre. Viszont szabadon dönthetek abban, hogy melyik cipőmet vegyem fel, villamossal menjek-e vagy busszal, esetleg csak besétálok. Én döntök arról, hogy mit fogok ebédelni és számtalan apróság, amibe a főnökömnek esze ágában sincs beleszólni, meg aztán nem is tehetné meg, még ha akarná sem. A honvédségnél meg van szabva, hogy pontosan mikor keljek fel, se előbb, se utóbb nem kelhetek ki az ágyból. Meg van szabva, hogy felkelés után tornáznom kell, még akkor is, ha aznap 20 kilométer gyaloglás van beütemezve.  Azt a ruhát kell felvennem, amit kiosztanak számomra, a reggelim és az ebédemet se válogathatom meg, sőt az időpontot se, hogy mikor eszek. A „embertelenítésnek” megvoltak a Vörös Hadseregtől átvett eszközei. Tegyük fel, hogy este a mosdóból bementem a hálószobába, ahová történetesen a szakaszparancsnok hadnagy is bement előtte. Ebben az esetben a belépésem pillanatában vigyáz állásba kellett magam vágni és el kellett magam rikkantani: „Hadnagy elvtárs, Antalffy honvéd kérek engedélyt a benntartózkodásra!” Az engedélyt természetesen megkaptam. Ez sok esetben a tiszteket is zavarta, mert előfordulhatott, hogy valamelyik honvéd éppen akkor lépet be az ajtón, amikor a szakaszparancsnok valamit éppen magyarázott, és mire elhangzott az engedélykérés és az engedély megadás, a hadnagy elfelejtette, hogy miről beszélt. A másik ilyen megalázásnak szánt szabály szerint, ha a laktanyán belül jártunkban-keltünkben találkoztunk egy tiszttel, akkor előtte kábé öt méterrel vigyáz menetben kellett folytatnom a lépéseimet, miközben a jobb kezemmel természetesen szalutálni kellett. Volt néhány perverz tiszt, aki ránk kiabált „tegye oda katonám”, sőt volt, aki annyira ráért, hogy leállított és visszaküldött 10 métert, hogy újra találkozhassunk, és jobban csapkodjam a talpaimmal az aszfaltot.

Emberi megbecsülésünk egyik kitűnő példájára valamikor január elején került sor. A laktanya területén volt egy futballpálya is, természetesen nem a részünkre. A mi laktanyánk tisztjeiből összeverődött focicsapatnak meccset kellett volna játszani egy másik alakulat tisztjeivel. Ki is volt tűzve a meccs időpontja, de az előtte való nap 20 centi hó esett, amiben nem lehet focizni. megoldás? Az egész századot, kábé 120 katonát, levezényelték a pályára és körbe-körbe meneteltettek minket, mindig arra felé, ahol még magas volt a hó. Egy óra alatt a teljes pálya le volt taposva. Az más lapra tartozik, hogy a pálya felszíne messze nem volt sima, vagyis aligha volt alkalmas meccsre. Minden esetre 20 centis hó az nem volt.

Az újonc kiképzési terv legelején az alaki kiképzés szerepelt, ami végeredményben a jobbra át, balra át, menetelés, stb. megtanulását jelentette. Mit ne mondjak, a kiképzésnek voltak hülyébb részletei is. Ilyen volt például a „célra tartás”. Nincs emberfia az országban, aki kitalálná ez mi, ha történetesen nem volt akkortájt katona. Célra tartás az, amikor a szakasz kimegy valahova, tejesen mindegy hova, felállunk libasorba, kézbe vesszük az évtizedek óta elavult, töltényt nem tartalmazó karabélyt és úgy teszünk, mintha valakit a távoli messzeségben le akarnánk lőni. Ehhez a képzeletbeli ellenséges figurát előbb célba kell venni, aztán a ravasz meghúzása helyett folyamatosan rá kell irányítani a fegyvert. Ez a hülyéskedés folyamatos 15 percen át tart, amiből az első 5 csak iszonyatosan unalmas, a második 5 fárasztó, az utolsó 5 pedig maga Krisztus szenvedése, mert a szakaszparancsnok közben üvölt, ha valakinek ernyed a keze. Akkoriban sokat gondolkodtam azon, mi lehet ennek a célra tartásnak a célja? Létezik olyan célpont, amelyik 15 percen keresztül egyhelyben marad? És ha létezik is, miért nem lőhetem le rögtön az elején?  

Az éles lövészet ennél szórakoztatóbb volt. Teherautókkal kivittek egy lőtérre, ahol az egymás mellett lévő lőállásokba be kellett feküdni egy üres puskával, és parancs nélkül meg se moccanhattunk. 25 méterre mindenki előtt volt egy céltábla, amit lehetett bámulni. Aztán lefeküdt mellém a szakaszparancsnok, egy hadnagy, akit egy évvel korábban avattak néhány hónapos tiszti kiképzés után. Paraszt fiú volt, és mert tiszti lakást kapott és tisztességes fizetést, a sors által kiszabott, élete végéig tartó kapálás helyett, hát igen csak lelkesnek bizonyult. Neki nem voltak problémái a hülye parancsokkal és intézkedésekkel kapcsolatban. Mindegy, ott feküdt mellettem és nekem hátra kellett húznom a reteszt, ő meg betett a csőbe egy töltényt és kiadta a parancsot, hogy célzás után lőjek. Céloztam és meghúztam a ravaszt. Egy kattanás és semmi. Gondolom elég furcsán nézhettem a hadnagyra, de az nem szólt semmit, hanem újra „betett” egy töltényt és megint célzás, majd „lövés”. Ekkor jöttem rá, hogy így van előírva a kiképzési előírásban, de már nem bírtam tovább: „Hadnagy elvtárs, minek célozzak, ha nem tesz bele töltényt?” - „Maga csak csinálja, amit mondok.” Megadtam magam a sorsomnak és vártam, hogy mikor fog végre elsülni a puska. Az ötödik alkalommal tényleg lőttem. Jó nagyot rúgott az a dög, de mivel az előírásnak megfelelően alaposan benyomtam a vállamba, semmi különös dolog nem történt. Aki csak úgy lazán tartotta ezt a matuzsálemi puskát, annak este kék volt a jobb válla, mert kurva nagyot tudtak „rúgni” ezek a leselejtezett mordályok. Lövésem után a hadnagy dörzsölte a szemét, mert 10-es volt a találatom. Csodálkozására elárultam, hogy gyerekkoromban kijártam az Angolparkba célba lőni. Öt lövésből 49 kőrt lőttem, én voltam a nap hőse. Nem nagy dolog, magyaráztam az irigykedő társaimnak, akik pontosan tudták, hogy megint én fogok eltávozni. Célozni nem nagy kunszt, látjátok, még szemüvegben is lehet, csak a ravaszt nem szabad megrántani, mert azért megy mellé a lövés.  

Azt azért meg kell hagyni, hogy a szovjet mintát átvenni nem volt kis fejtörés. Nálunk Rákosi úgy vette át a hatalmat, hogy a munkások nagy hányadát meggyőzte az emberséges jövőképpel. Ez hatalmas ellentmondásokhoz vezetett volna, sőt vezetett, amely ellentmondásokat valahogy össze kellett stoppolni. Ugye hivatalosan a „legnagyobb érték az ember” volt. Valójában az ember volt a legkisebb érték. Mínusz 18 fokban lefagyhatott a fülem, de reggel jelentkezhettem a gyengélkedőre, ha volt valami bajom. A gyengélkedő tulajdonképpen egy orvosi rendelő volt orvos nélkül. Helyette tartozott hozzá egy továbbszolgáló (vagyis egy olyan sorkatona, aki az idejének lejárta után szerződést kötött a minisztériummal továbbszolgálásra) szakaszvezető rendfokozattal rendelkező felcser, aki a civil életben beteghordó lehetett egy kórházban, vagy hasonló. Az nyilvánvaló, hogy a felcser nem volt jó semmire, de ha valaki jelentkezett mondjuk elviselhetetlen fogfájással, a felcser nem tehetett mást, mint az illetőt kiküldte a Gorkij (Városligeti) fasorban lévő Honvéd Rendelőbe, ahol tiszti rendfokozattal bíró, de civil ruhában mászkáló fogorvosok voltak. Ezeknek a fogorvosoknak nem mondhatták azt, hogy az a sok hülye kiskatona le van szarva, ha lyukas a foga húzza ki. Mert ezek a tisztek előbb voltak orvosok, mint katonák. Csak most éppen a honvédségtől kapták a fizetést. Éppen ezért egy kilyukadt fog felért egy főnyereménnyel. Ami azt illeti nekem is lett egy főnyereményem. A panaszomra a felcser belenézett a számba, és miután konstatálta a lyukat, mást nem tehetett, kiküldött a Gorkij Fasorban lévő honvédségi rendelőintézetbe, ahol ellátás után utunkra engedtek. Igen ám, de ez reggel 9-10 körül történt, és a laktanyába elég volt visszamenni délután 4-re. Micsoda különbség! Ebbe a néhány órába belefért egy mozi, egy kis picsi-pacsi meg miegymás, ha valaki rendelkezett olyan csajjal, aki némi „félrelépéssel” megfűszerezve megpróbálta kivárni a leszerelést.

Szóval, kilyukadt az egyik fogam, és már mehettem is a Gorkij fasorba, ahol az összes orvos minimum alezredes volt, csak persze egyenruha helyett fehér köpenyben. Beadtam az egészségügyi könyvem, és szép csendben vártam a padon, hogy majd sorra kerülök. Egyszer csak név szerint szólítottak. Beléptem a rendelőbe, ahol közel az ablakhoz állt a jól ismert fogorvosi szék a fúrótoronnyal, de a hozzátartozó alezredes nélkül. Az ajtó mellett viszont egy apró íróasztal mögött ült az asszisztensnő, aki egyben adminisztrált is, és éppen nézegette az egészségügyi könyvecskémet.

Ha leszámítom azt a tényt, hogy már hónapok óta nem láttam nőt, ez a fiatal csaj akkor is bombasztikusnak tűnt. Tökéletes alak, ideális magasság, kőkemény didkók, hófehér bőr, apró, pikáns, halovány szeplőkkel, hosszú, enyhén göndör vörös haj, és bolondító csábmosoly a szája szélén. Egyetlen éjszakáért oda adtam volna fele királyságom. Ekkor a jelenség csilingelő hangján megszólalt - Az alezredes elvtársra egy kicsit várni kell, mert elhívták valahová. Valamit makoghattam, hogy várok vagy valami ilyesmit, és megpróbáltam másfelé nézni, elvégre nem bámulhatok egy nőt másfél méterről csak azért, mert nem tudom levenni róla a szemem. De a nyilvánvaló zavaromat megtörte az asszisztensnő újabb csilingelése.

- Antalffy Tibi - kezdte a mondatot, amire felkaptam a fejem, elvégre az egészségügyi könyvemen egészen biztosan a „Tibor” név szerepelt, de a nő folytatta,

- Gyerekkorodban nem laktatok ti a Bezerédi utcában?

- De igen - hebegtem.

- Amikor beléptél, én se ismertelek meg, de a nevedet olvasva eszembe jutottál. A földszintes ablakotok felső részére nagy zöld betűkkel fel volt írva „ANTALFFY TIBOR textil nagykereskedése”. Ahányszor kiléptem a kapunkon, mindig ezt a nevet olvastam. - Aztán látva bizonytalankodásomat, témát váltott - én vagyok a Pötyi, nem ismersz meg?

- Hát, most már igen. Csak nagyon szép lettél - erre felkacagott.

- Szerintem akkor olyan voltam, mint egy nyúzott béka, - vallotta be.

- Látod, erre nem emlékszem, de sokat játszottunk, és egyszer nagyon kikaptam miattad.

Tudom, mert szerelmes voltál belém.

- Ami azt illeti, nem egészen ezért, különben sem tudtuk, mi az, hogy szerelmesnek lenni, de most…. - aztán hirtelen megakadtam.

- De most mi van? - kérdezte vissza, és olyan csábítóan nézett rám, mintha ettől függne az élete.

- Szóval most…. Szóval most, most nagyon az tudnék lenni. Csak hát látod, hogy nézek ki, - és ezzel végigsimítottam kopasz fejemet.

- Az nem számit, - bátorított Pötyi.

- Nem a fenét, - tört ki belőlem a keserűség - százával pörögnek körülötted a tisztek, meg… - de akkor belépett az alezredes és torkomon akadt a szó.

A fogorvos a civil életből hozott rutinnal betessékelt a székbe, majd teljes szakszerűséggel elvégezte a munkát.

---

[1] A kerekeken húzható, tábori konyhát hívják így.

Vissza a múltba (25) balatoni nyaralás

Publikálva 2010.júl.10. | VISSZA A MÚLTBA | Szólj hozzá

Ifjú koromban, azaz a Rákosi-évek alatt a balatoni nyaralás fogalom volt. Abban az időben két elérhetetlen vágyat tartottam számon. Szerettem volna egyszer virslivel jóllakni, és szerettem volna egy Balaton körüli kerékpártúrán részt venni. Mind a kettő elérhetetlennek tűnt. Virsli ügyben Kisanyinak annyit nyavalyogtam (ezt a kifejezést ő használta rám), míg meg nem ígérte, hogy a következő születés­napomon jóllakhatok virslivel. Na, ez nem jött be.

A másik vágyam már keményebb dió lett volna, de az se teljesült. Igaz felnőtté válásomban ezek nem akadályoztak, de azért emlékezetes vágyak maradtak. Egyszer azonban ez utóbbi vágyam beteljesedéséhez, némi módosított formában, de elég közel kerültem. Ez lesz most történetem tárgya.

A harmadik középiskolás évem évzárója után néhány nappal az iskola kapott a SzOT-tól[1] négy darab, két hétre szóló beutalót valamelyik balatoni üdülőbe. Abba az iskolába járt vagy 300 diák, nem volt könnyű dolga a tanári karnak eldönteni ki kapja a négy beutalót. A szerencse rám mosolygott, és talán tanulmányi eredményem se lehetett közömbös (most próbáltam szerény lenni), amikor az egyik választás rám esett. Ne is mondjam majd kiugrottam a bőrömből. Az üdülésnek azonban volt két feltétele. Egyik egy orvosi vizsgálat, aminek menten alávetettem magam (és mit ad isten egészségesnek találtattam) és az odautazás. Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy meg kellett venni a teljes árú menetjegyet lefelé, amit ott lepecsételtek és jogosított az ingyenes visszaútra. A jegy ára 51 forint volt. Vagyis, praktikus oldalról nézve, 51 forintért kaptam két hétre teljes ellátást.

Megtáltosodva rohantam haza és már a kapuból kiabálva közöltem a szenzációs hírt. Kisanyi természetesen nálam jóval gyakorlatiasabb volt, mert első kérdése nem arra irányult, hogy mikor indulunk, hanem mennyibe kerül a vonatjegy? Nem akarom húzni feleslegesen a történetet. Apám, anyám kerek perec kijelentették, hogy nincs 51 forintjuk. Kell-e mondanom, hogy totálisan le lettem forrázva, mert abban az időben még az is elképzelhető volt, hogy tényleg nincs otthon 51 forint, bár ez nem túl valószínű.

Nem tudom mostanában mi a helyzet, mert olvasok még nyereségvágyból elkövetett anyagyilkosságról is, de akkoriban a gyerekek sokkal megértőbbek voltak a szülőkkel szemben. Ha nincs 51 forintja a családnak, akkor nincs, és kész. Az ugyan felmerült bennem, hogy 14 nap alatt egészen biztos jóval többet zabálok fel (nevelőanyám kifejezése) mint 51 forint, mert el nem tudtam képzelni olyan étrendet, ami napi 3,50-ből kijött volna. De ha ez van, akkor ez van. Az indulásig még volt öt vagy hat nap, majd elmegy helyettem más.

Másnap beugrottam Soma nevű osztálytársamhoz, akit rendszeresen korrepetáltam matematikából. Apja a háború előtt bankár volt Temesváron, ahonnan ez oroszok előtt haladva feljöttek Budapestre. A fiú papája előttünk nem tisztázott körülmények között halt meg, így az egykét egyedül édesanyja nevelte. Ketten laktak egy háromszobás Lipót városi lakásban egy félig rokon albérlővel együtt, akinek az egyetlen funkciója az idegen emberek betelepítésének elhárítása volt. Teca néni és fia Soma eléggé nagylábon éltek, aminek alapja nem a mama fizetése volt (a sarki közértben volt havi 600 forintért pénztáros), hanem a bizományi áruház rendszeres látogatása. Egy-egy ilyen látogatás után a falról, a vitrinből, vagy éppen a padlóról valami mindig hiányzott.   

A lényeg az, hogy Teca néninek (aki különben a szülői munkaközösség tagja volt)[2] elmondtam a szomorú hír az „indokkal” együtt. Ne búsulj Fifikém, válaszolta Teca néni, adok én neked 51 forintot. Nehogy ez miatt ne tudjál elmenni.

Amilyen hülye vagyok újfent megtáltosodva rohantam haza, és mit csináltam? Hát persze, már a kapuból kiabálva közöltem a szenzációs hírt. Képzeljétek Teca néni kifizeti helyettem a vonatjegyet. Kisanyi természetesen nálam jóval gyakorlatiasabb volt, mert első kérdése nem arra irányult, hogy ez kölcsön-e vagy ajándék (lásd matek korrepetálás), hanem lehordott a sárga földig. Kiderült, hogy egy szemét, semmire kelő gyerek vagyok, akinek van pofája szégyent hozni a szüleire, csakhogy elmehessen flangálni a Balatonra.

El nem tudtam képzelni miért nem esett egy árva szó se arról, hogy végtére is 300 tanuló közül négy kapta ezt a jutalmat és talán az is jelent valamit. Nálunk nem jelentett. Amikor én születtem a gyerekkultusz ismeretlen fogalom, a népszaporulat egy felesleges nyűg, a gyerek pedig fogyóanyagnak számított.  

Jóval később megtudtam, hogy nevelőanyám telefonon felhívta a Teca nénit és közölte vele, hogy nem pénzről van szó, nem érdemlem meg, hogy elengedjenek. A ki nem érdemlés konkrét oka nem nyert említést.

 

---

[1] Szakszervezetek Országos Tanácsa. Abban a rendszerben az egyetlen legális szakszervezett, ami természetesen gittegyletként működött, de ők intézték a „szakszervezeti beutalókat”.

[2] Ez egy társadalmi szervezet volt a tanári kar mellett. Különböző tanár kisegítő feladataik voltak. Például kirándulás alkalmából segítettek fenntartani a rendet. Tagság önkéntes alapon volt elérhető, de csak azok a szülők vállalkoztak rá, akiknek a gyermekei rendszerint bukásra álltak és ezt, mint iskolai bentfentes, meg tudták akadályozni.

Vissza a múltba (24) Korai gyermekkorom

Publikálva 2010.júl.05. | VISSZA A MÚLTBA | 3 hoizzászólás

Bár a penicillint Fleming 1928-ben találta fel, gyakorlati alkalmazására csak 1940-ben került sor, Magyarországon viszont csak közvetlenül a II. világháború után, azaz l945-ben. Ebből következik, hogy 2-3 éves koromtól kezdve szép sorjában megkaptam az összes gyerekbetegséget. Sőt, az egyoldalú táplálkozás miatt még angolkort is kaptam, ami a D-vitaminhiány ismert betegsége. Legyengült szervezetem, nem igényelt túlzott nemtörődömséget ahhoz, hogy felszedjem az első tüdő és mellhártyagyulladásomat is. Abban az időben, ez bizony halál közeli állapotnak számított, de megúsztam. Aztán csak néhány hónapot kellett várni, és némi anyai hanyagság árán sikerült másodszor is megkapnom a tüdő és mellhártyagyulladást. Szüleim tehát bevittek a Fehér-kereszt gyermekkórházban, ami a Tűzoltó utcában volt és más név alatt mind a mai napig működik. A kórházban, mint jól ismert régi ismerőst fogadtak, és megindult a harc az életemért, amiért különben az osztályvezető főorvos egy lyukas fillért se adott volna.

Én azonban, az istennek se akartam elpatkolni. A hátamból egy gumicső lógott ki, amin keresztül a felesleges genny távozott a mellkasomból. Mivel vérem a nullás vércsoporthoz tartozik, vagyis én bárkinek adhatok vért, de nekem csak nullás adhat, és mert akkoriban a vérellátás nem volt úgy megszervezve, mint napjainkban, apámtól vettek transzfúziót, de előtte alaposan kikérdezték, biztos-e abban, hogy ő az én biológiai apám. Gondolom ez azért lehetett fontos, mert a vércsoportokkal még nem voltak olyan tisztában, mint manapság, és a nem megfelelő vér adása egészen biztos a halálomat jelentette volna. A transzfúzió lényege, hogy odaültették az ágyam mellé és a vénájából vért pumpáltak át az én vénámba. Nagy esemény, és nagy áldozatvállalás lehetett, mert a tényt életem végéig hallgathattam az apámtól, saját butaságával megtoldottan. A kórház ugyanis egy nappal korábban szólt, hogy be kell jönnie, ő meg valakitől hallotta, hogy minél sűrűbb vért ad, annál jobb az eredmény. Ebből kifolyólag a véradás előtt egész nap nem ivott. Erre mondják, hogy a pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve. Visszaemlékezések szerint nagyon jó páciensnek számítottam, mert sírás nélkül, bármit hagytam magammal csinálni. Valószínűleg már négyévesen is felfogtam, hogy kiszolgáltatott vagyok, de amikor láttam, hogy az apámat is elkezdik böködni, és neki is egy cső lóg ki a karjából, némi csodálkozással a hangomban megszólaltam: „Apuskám, te is hagyod magadat szurkálni?” De az apai tekintély nem csorbult, mert apám megnyugtatott, hogy az én érdekemben történik minden.

Én mindenesetre rekordot állítottam fel, mert minden orvosi előrejelzés ellenére (akkoriban úgy mondták, hogy lemondtak rólam az orvosok) gyógyultan távoztam. Nem kellett viszont sokáig várni, máris TB fertőzést kaptam, amit akkoriban a betegség első fázisában „tüdőcsúcshurutnak” becéztek, vagyis az orvosi sumákolás nem új keletű jelenség. De akkor már végképp megmakacsoltam magam, és ezt is túléltem. TBC bacilusokkal fertőzött kavernámat egyszerűen elmeszesítettem, és ezzel minden akadály elhárult, hogy végül is ember legyen belőlem, csak hát mindezek után, egy beesett mellű, vézna, beteges kinézetű kisgyermek voltam, akinek hivatalosan nem sok esélyt adtak a felnőttkor megérésére.

Gyermekkorom természetesen nem csak betegségekből állt, történt más is bőségesen. Apu 1933-38 között a Gázműveknél dolgozott, így vált lehetővé, hogy a nyári hónapokra egyszerűen feladta a lakásbérleményt, és mind a hárman kiköltöztünk a Szúnyog-szigeten lévő gázgyári üdülő egyik 2×2 méteres kabinjába. Apu innen járt be dolgozni, mi pedig Mamival egész nap itt ütöttük el az időt.

Az üdülő természetesen a Duna partján volt, ami indokolttá tette volna, hogy legalább egyikünk tudjon úszni, de egyikünk se tudott. Így aztán fürdőzés helyett együtt néztük a csónakokat, és a Dunát szelő hajókat. Velünk szemben, a Duna másik partján maga a gázgyár volt és egy lakatanya, ahonnan az Alföldről behívott parasztfiúk jártak a vízre gyakorlatozni. A katonai vezetésre jellemző volt már akkor is és ott is, hogy ésszerű dolgokra nemigen figyeltek. Így esett, hogy egy hirtelen jött nyári zivatar okán több csónak is felborult, amikből néhány tucat úszni nem tudó újonc került a Duna hullámai közé. Mi pedig szörnyülködve néztük a zivatar elülte után miként szedik csáklyákkal össze a hullákat, akik néhány órával korábban még Horthy Miklós katonái voltak.   

Aztán, az egyik ősszel beköltöztünk az Elemér utcába, ugyanis - apám elbeszélése szerint - a gyerekorvos azt mondta, hogy vigyenek a Város-liget mellé, és engedjenek ki a szabadba, hadd futkossak. A javallat szerint, vagy megerősödöm, vagy hát… szóval beteljesedik isten akarata. Csakhogy, apámnak volt egy sajátos szokása, öncélú tetteire mindig talált valami családi indokot. Éppen ezért, a valós okot máshol kell keresni. Az Elemér utcai lakásban ugyanis, velünk együtt lakott anyai nagyanyám és élettársa is. Feltételezem, hogy az igazi ok a háztartási költségek csökkentése lehetett, amit az a tény is alátámaszt, hogy egy éven belül a kilakoltatást megelőzendő okból kifolyólag továbbálltunk.

A kilakoltatás előtt volt néhány családi viszály is, amihez még nekem is sikerült hozzájárulnom. Gondolom, anyám és nagyanyám között állandó téma lehetett a pénztelenség. Maminak volt egy malac perselye is, amit nagyobb szükség esetén nem tört össze, ahogy azt szokás, hanem egy szélesebb késpenge segítségével iparkodott néhány 20 és 50 fillérest kicsúsztatni belőle. Ez egy percekig tartó türelemjáték volt. A lényeg mégis az, hogy belém az 5 éves gyerekbe sikerült beültetni a pénzszerzés fontosságát. Aztán, mivel a lakásban szabadon mászkáltam fel és alá, nagyanyám szobájában valahol felfedeztem egy ötpengőst, amit gyorsan elemeltem, és nagy hirtelen eldugtam az előszoba sötét sarkának padlózatán. Alapos takarítás nélkül a kutya nem találta volna meg. Az volt a tervem, hogy adott alkalommal becsempészem Mami cserép malacába. Erre azonban sose került sor, mert hatalmas veszekedés pattant ki anya és lánya között. Nagyanyám az ötpengős ellopásával vádolta anyámat. Már jó ideje mehetett a cirkusz, amikor anyámnak eszébe jutott megkérdezni tőlem - Pusikám, nem láttad azt az ötpengőst? Nem szóltam egy szót se, csak kifutottam az előszobába és diadalittasan hoztam az érmét. Na hiszen, ez után jött csak az igazi cirkusz. A „lopás” ténye immáron kiderült, most már csak azt kellett anyámnak bizonyítani, hogy nem ő volt a tettes.  

Végül aztán nagyon összejöttek a dolgok. Nagyanyám élettársat váltott, és kiköltözött a Jász utca végén található családi házba, ami az új pasi tulajdonát képezte. Nekünk marad volna a kilakoltatás, helyette 39 tavaszán leutaztunk Félegyházára. A MÁV akkori szabályzata szerint 6 év alatt nem kellett jegyet venni, ezért aztán jól a lelkemre kötötték, ha a kalauz megkérdezné, mondjam, hogy öt éves vagyok.  Kalauz nem kérdezte meg, mi pedig lejutottunk anyám szülővárosába, annak is az északi szélére, ahol régi ismerősei laktak. Itt nyilván fillérekért kaptak albérletet, de még az is lehet, hogy ingyen megtűrtek minket.

Engem természetesen kiengedtek egész napra a Koch bacilusokkal[1] dúsított poros utcára, hadd szaladgáljak a helyi parasztgyerekekkel. A szomszéd házban egy leventeoktató lakott, akinek aprócska gyerekei kihozták a papa szertárában tárolt fapuskákat. Ezek a fapuskák pont úgy néztek ki és pont akkorák voltak, mint az igazi puskák, csak fából faragták ki őket. Ezekkel tanították meg a leventéket, vagyis a 13 évesnél idősebb fiúkat masírozni. Szóval, az elő katonásdi játékra. Ezekkel jókat lövöldöztünk a disznóólak, tyúkólak és a mezőgazdasági gépek között.    

A nyár közepén aztán visszahoztak Pestre, de annyira nem volt pénzünk, hogy a Városligeten átgyalogolva, slattyogtunk végig a Jász utcán, mert nagyanyám élettársának háza már majdnem Újpesten volt. A Városligeti szaladgálás úgy látszik alaposan megedzett, mert derekasan álltam a sarat. Négy-öt kilométertől nem ijedtem meg. A mai 6 évesek állóképességére nem térek ki, mert még személyeskedésnek veszitek.  Végül megérkeztünk a 153-as számhoz, ahol a szüleim egyszerűen a nagyanyám gondjaira bíztak havi 10 pengőért, ők maguk pedig „eltűntek”. 

Nagy gond nem volt, mert nagyanyámat jól ismertem, a pasija pedig, nagyon kedves volt. Amíg a nyár tartott, kint játszottam egész nap a Jász utca másik oldalán található hatalmas grundon (azóta már rég beépítettek), ami egészen az Elzett gyár épületéig terjedt. A környék srácaival jól összebarátkoztam, és adaptáltam magam a helyi „viszonyokhoz”. Akkoriban a 20-as autóbusz végállomása a mai Reiter Ferenc utca külső végén volt, ahol a várakozó buszok fékrendszerét kézi pumpával kellett feltölteni, vagyis egy 50 centis kart kellett ide-oda nyomkodni. A buszvezetőnek ez a munka nem volt nehéz, csak szörnyen unalmas, ezért velünk végeztették el. Jutalmul 2-3 megállót bevittek minket a buszok, ahonnan aztán gyalogolhattunk vissza. Igazi proli gyerekhez illő szórakozás. József Attilácskákból akadt elég.

Akadt más szórakozás is. A nagyobb fiúkkal lementünk egészen a Rákos patakig halászni. Néhány fillérért a trafikban árultak horgokat is, amikre cérnát lehetett kötni. Aztán két méterrel odébb a cérnára rákötöttünk egy parafa dugót és végül a cérna végére egy botot. Ez volt a peca. Bedobtuk a Rákos patakba, és nem fogtunk semmit. Nagyobb szerencsénk volt a szitakötőkkel. Akkoriban még a Lehel út Duna felé eső oldalán egy nagykiterjedésű akácerdő volt, ahol a közeli vizek miatt rengeteg volt a szitakötő (bezzeg hosszú évek óta nem láttam egyet sem), amiket nagyon könnyű megfogni, sokkal könnyebb, mint a lepkéket. A szitakötő potrohára cérnát lehet kötni, akár méter hosszút is, amit eleresztés után cipel magával. Amikor elfáradtunk, abbahagytuk a szitakötők utáni futkosást és villamossal hazamentünk, csak éppen pénzünk nem volt rá. A megoldást a villamos tökére való felülés kínálta. A villamos tökének a szerelvény utolsó ütközőjét hívták, és persze nem lett volna szabad felülni rá. A bliccelés nem volt teljesen rizikómentes, mert a kocsi hátsó ablaka kihajtható volt, és ha a kalauz megneszelte, hogy ülünk a villamos tökén, akkor kihajolt és a lyukasztójával jól fejbe vert minket, persze csak annyira, hogy fájjon, de ne essünk le a robogó kocsiról.    

Egy nap a fiúk között hatalmas riadalom támadt. Kiderült, hogy az Elzett gyár, grundra néző egyik ablaka alatt, igen nehéz papundekli dobozokból egy hatalmas halom volt lerakva. Mivel a grundon a nyár végére a különböző gyomokból derékmagasságú bozót nőtt, a dobozok már 3 méterről se voltak felfedezhetők. Mi felfedeztük. Amikor láttam, hogy a nagyobb fiúk 2-3 dobozt megragadva elrohantak, én is felkaptam kettőt és ügettem haza, ahogy bírtam. Otthon aztán kiderült, hogy ajtó- és fiókzárak vannak bennük, szépen sorba csomagolva. Eldugtam őket a fáskamrába, és amikor Mami legközelebb jött látogatóba, megmutattam neki. Anyám rettenetesen megörült a zsákmánynak, és életében először, na meg utoljára megdicsért, milyen ügyes fiú vagyok. Semmi kétség, proli fiúnak ügyes voltam, de nagyon rossz kiscserkész lett volna belőlem.  

Aztán szép lassan ránk köszöntött az ősz, engem pedig beírattak az első elemibe. Anyám ritkán jött ki látogatni, gondolom havonta egyszer, amikor hozta a 10 pengőt, de nem lehetett tudni, mikor jön, hiszen nem volt telefon. Ezért, amikor már jó régen nem láttam Mamit, délutánonként kimentem a Lehel útra, és a járdaszigeten vártam az egymás után érkező villamosokat. Aztán, 5-6 villamos utasait végignézve ráuntam a hiábavaló várakozásra, és a végén csalódottan hazamentem. Arra azonban jól emlékszem, hogy a villamossínek az úttest közepén helyezkedtek el, és a közlekedés fordítva volt, mint ma. A villamosok a baloldali sínen érkeztek, a jobboldalin pedig távolodtak.  

Nagyanyám petroforon főzött, aminek két égője jól látszott egy csillámablakon keresztül. Odakuporogtam, és meg nem unva bámultam a táncoló lángokat. A vacsora, majd minden másnap tarkedli volt, jó sok lekvárral, vagy csak nekem tűnt úgy. A nagymamák általában kényeztetik az unokákat. Vacsora után lefektettek, helyem a két felnőtt között volt egy hatalmas dunyha alatt.

Amint az iskolában megtanultam a szükséges  betűket, a táskám fogantyújába bevéstem a körmömmel „M A M I”, nehogy elfelejtsem. Aztán, amikor legközelebb kijött az édesanyám, volt honnan lelesni a négy betűt, és büszkén leírni egy újság szélére az én Mamimnak. Nem emlékszem, hogy nagyon meglepődött volna. Azt hiszem, ő volt az első nő az életemben, aki hozzászoktatott a kiérdemelt dicséret elmaradásához.

Akkoriban a tél novemberben kezdődött és február végéig tartott. Mikulás előtt már tapostuk a havat. Az iskola egy még ma is álló, remekbeszabott, terméskő díszítésű épületben volt a Reiter Ferenc utcában, ahová a grundon keresztül vezetett az út. Odafelé menet a közel térdig érő hóban alaposan átázott a cipőm, és így egész nap vizes volt a lábam. Hazafelé jövet aztán ez a vizes cipő hihetetlenül áthűlt. Amikor megérkeztem nagyanyám azonnal levette a cipőimet és olyasmit morgott, hogy Bözsi vehetne már egy tisztességes pár cipőt ennek a gyereknek. Engem pedig a vaskályha elé ültetett, hogy megszáradjon a lábam. Ez jó alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy egyik lábam nagyujját odanyomjam a jó forró rácshoz, elvégre nem éreztem semmi fájdalmat, az ujjaim gyakorlatilag meg voltak fagyva. Ennek a kalandnak évekig hordtam emlékét, mert az egyik nagyujjam vége olyan lapos volt, mintha levágtak volna belőle egy szeletet.

Csuda hideg tél volt az 1939/40-es. Emlékszem, nagyanyám és párja egyik nap arról beszéltek, hogy tőlünk nem messze, egy őrbódéban éjjel megfagyott egy férfi, aki oda húzódott be az éjszakára. A betonpadlós helyiségünkben egész nap égett a vaskályha, nagyanyám hordta be hozzá a szenet az udvaron lévő kamrából. A kimosott és kiakasztott lepedők az udvaron keményre fagytak, de nem volt szabad hozzányúlnom, mert nagyanyám szerint a fagyott ruha úgy el tud törni, mint az üveg.  

Az csak évekkel később derült ki, hogy apám Félegyházán egy Tarján Mariska nevű kofának lett a sofőrje, és a kofa megbízásából diót szállított Bécsbe, természetesen Budapesten keresztül. Ez volt az oka annak, hogy anyám időnként ki-kijött a Jász utcába. Ingyen jött fel Pestre. A jómódú Tarján Mariska viszont elvárta, hogy a biztos és jól jövedelmező sofőrállást betöltő, és kétségtelenül jóvágású apám, egyéb szolgáltatásokat is ellásson, amire minden bizonnyal kapható is lett volna, de megbízhatatlan és igen alacsony színtű szexuális potenciája a feladat ellátására alkalmatlanná tette. Tarján Mariska egyre inkább egyértelmű célzásokat tett, várt egy darabig, aztán új sofőr után nézett.

Tarján Mariska türelme úgy tűnik elég sokáig tartott, mert apáméknak valamennyi pénz csak összegyűlt, így esett, hogy a hidegek beköszöntével kaptam egy télikabátot, viszont Félegyházának befellegzett. Közben a háborús konjunktúra éreztetni kezdte a hatását. Novemberben apám munkát kapott a Gamma Műveknél, ahol Mikulás este a dolgozók gyermekei részére édességeket osztogattak. Nekem nagy élmény számban ment, amikor belépett a puttonyos Mikulás összeláncolt négy krampusz kíséretében. A karácsonyt még a nagyanyáméknál tartottuk, de utána átmentünk a Bezerédi utca 8-ba, ahol apám egy háromszobás, földszintes lakást bérelt. Nyilván nagy tervei lehettek, de arra jól emlékszem, hogy a vaságyban szalmával kitömött zsákon aludtak. Apu korán indulhatott munkában, mert akkor még nagyon sötét volt. Mami maga mellé vett az ágyba, ahol olyan kellemes volt besüllyedni Apu által maga mögött hagyott jó meleg gödörbe, ahol még aludhattam egy-két órácskát.

Abban az időben bizonyítványt évente háromszor adtak az elemistáknak, éspedig karácsonykor, húsvétkor és évvégén. Ez illet a katolikus Magyarországhoz, amit szerettek Mária országának nevezni, mert, hogy Szent Istvánnak nem volt örököse, ezért elkeseredésében az országot Szűz Máriának ajánlotta fel. Ami azt illeti, Szűz Mária ki is tett magáért vagy ezer éven át, úgy megvédett minket, hogy na, főleg a közelgő II. világháborútól. Bár, ha Trianonra gondolok, akkor az elsőnél se nagyon tétlenkedett. Mindenesetre, amelyik országnak Szűz Mária a védelmezője, az akár az ördöggel is szembeszáll, feltéve, hogy a csata a mennyekben, nem pedig a földön dúl.

Nem mintha hálámat kívántam volna Jézus anyjának kifejezni, de az első bizonyítványomban egyetlen egy ötös (azaz elégtelen) volt, amit hittanból kaptam. Nem tudtam a katekizmust.

Gondolom ezt a szót, hogy katekizmus még csak nem is hallottátok. Nos, a római katolikus egyház dogmái vannak kérdés-felelet formájában összegyűjtve, katekizmus elnevezés alatt. A megízlelés kedvéért, ez a „tankönyv” így kezdődik: „Mi végből vagyunk a Világon? A végből vagyunk a Világon, hogy Istent megismerjük, őt imádjuk, és neki szolgáljunk.” És én, a kis arcátlan, leendő istentagadó, ebből megbuktam.

Apu megnézte a bizonyítványomat és dühbe gurult, (bár később a hátam mögött barátainak röhögve mesélte), - hogy az istenben lehet hittanból megbukni? - tette fel nekem a kérdést. Én meg csak álltam, és nem szóltam egy szót se. Persze ma már tudnám a választ, jó ízlésem volt. Elképesztő aljasságnak tartom, ilyen öncélú dogmák 6 éves gyerekekbe való besulykolását.

Az új iskola nem külső Angyalföldön volt, ide már kispolgári gyerekek (is) jártak. Könyveim szépen be voltak kötve, a kor szellemének megfelelően sötétkék papírba, rajtuk piros keretes vignettával. Újabban, bekötött tankönyveket nem látok. Összetöpörödött az ország, nyomor van minden felé. Akkoriban a hatalmas jólétben úgy vigyáztunk a tankönyvekre, mint a szemünk fényére. Ugyanis, ha nem firkáltuk össze, akkor év végén a „Liceum”-nak nevezett papírkereskedésben, fél áron beszámították az újak vásárlásánál, és persze ezeket a használt tankönyveket is eladták a még szegényebb diákoknak. Gondolhatjátok, mi a véleményem a mai füzetekről és címkékről, amiken Miki egerektől kezdve dinoszauruszokig minden található. Na de, nem ez a lényeg. Anyám nyomtatott betűkkel ráírta a nevem, természetesen két-f és ipszilonnal. A tanító néni végignézett rajtam, konstatálta az elnyűtt pulóvert, rojtos rövidnadrágot, lecsúszott térdharisnyát, és úgy döntött két-f nekem egy kicsit sok. De ezt a történetet, kellően részletezve már megírtam.

 

---

[1] A TBC, azaz tüdőbaj okozói

Vissza a múltba (23) Tyúk a lichthoffban

Publikálva 2010.júl.03. | VISSZA A MÚLTBA | 5 hoizzászólás

Nem várom el, hogy tud, mi az a lichthoff, ezért aztán elmagyarázom. A századfordulón - már mint, az utolsó előtti - épült bérházak esetében, és persze most nem erről a századfordulóról van szó, ha egy szoba nem az utcára nézett (nem volt tehát utcai szoba), és nem az udvarra nézett (nem volt tehát udvari szoba sem), akkor nem nézett sehova és olyan sötét lett volna benne, mint az egyiptomi piramisok belsejében (ez az a bizonyos egyiptomi sötétség). Ezen a helyzeten segített a lichthoff vagyis a „fényudvar”, ami nem volt más, mint egy másfél méterszer másfél méteres akna. Erre az aknára aztán minden emeleten apró ablakok nyíltak kizárólag abból a célból, hogy némi világosság áradjon be a nem utcai és nem udvari szobákba.

Kiskamasz koromban a Bezerédi utca 8, földszint 2-ben laktunk. Ehhez a háromszobás lakáshoz tartozott egy lichthoff is, ami persze ki volt kövezve és a mi lakásunkból nyílt rá egy ajtó is, hiszen a földszinten laktunk. Helyzetünk annyival volt kedvezőbb az emeleten lakóknál, hogy anyám minden fajta konyhai kacatot kirakhatott a lihthoffba, ha vendégek jöttek és hirtelen rendet akart rakni a lakásban.

Egy szép napon valamelyik nagybátyám volt a látogató, aki egyenesen Félegyházáról, jobban mondva a pályaudvarról érkezett és nem tudni milyen megfontolásból hozott magával egy élő tyúkot is. Anyám három dolgot tehetett volna a tyúkkal: menten levágja, de ehhez nem volt kedve, elajándékozza a szomszédnak, de ehhez nem volt mersze, végül is ajándékot tovább ajándékozni nem szokás, végül pedig, bedugja a tyúkot a lihthoffba. Na, ez az utolsó volt a nyerő.

Aztán elment a rokon, de közben a tyúk alapos rendet rakott a lim-lomok között, amiket ezek után végképp ki kellett volna rakni a kukába, de akkor még nem voltak kukák.[1] Mindegy, a tyúk rövidesen egyeduralkodóvá vált a pitvarnak kikiáltott lihthoffban. Ugyanis anyám rájött, hogy tyúkunk élve értékesebb, mint halva, mivel a tyúk révén nincs több gondja a konyhai hulladékkal. A család tyúkja mindent megevett, amit a család nem, és ráadásul ezért még tojást is adott. A tyúk ezek után addig élt volna, amíg meg nem hal, de nem ez történt.

A család tyúkja valahogy tudomást szerezhetett a „kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás” című mondókáról és tőle telhetően be is tartotta azt. Csakhogy egy tojás létrehozása hanggal járó cselekmény, amit úgy hívnak, hogy „kotkodácsolás” és kizárólag tyúkok képesek rá. Ezért aztán az emeleten lakók szinte percek alatt rájöttek, hogy odalent van egy tyúk, és színlelt jóindulatból elkezdték az etetését.

Mint tudjuk, ha az ember állatot lát azonnal kialakul egy legyőzhetetlen etetési indítéka, amiről az állatkerti gondozók sokat tudnának mesélni. Ha nincs perec, megteszi egy leszakadt kabátgomb is vagy éppen egy fél radírgumi. Ezért aztán elsőbb a mákos tészta maradék repült le, amit az odakozmált keménytarhonya követett, de a végén ment le minden, ami mozgatható volt és persze felesleges.

Anyám néhány napon belül vice-házmesterré[2] avanzsált, ami nagyon nem tetszett neki. Ekkor került először veszélybe a tyúk élete, de hamar elmúlt. Mert mint tudott anyámék rettenetesen szegények voltak és jószágot[3] csak akkor vágtak le, ha már nem hozott hasznot. A hulladékból tojást előállító tyúk nem tartozott ebbe a kategóriába. Anyám tehát takarított, szívta a fogát, szidta a lakókat, és naponta begyűjtötte a tojást.

Aztán egyszer csak betelt a pohár és, amikor a második emelet 6-ból Szabóné éppen a gulyásleves híg aljának kilöttyintésével volt elfoglalva, elszabadult a pokol. Hallja-e Szabóné asszony - kezdte anyám a mondókáját - öntse szemetét férjeura fülébe, ne ide le az udvaromba. Még hogy a maga udvara - vezette be Szabóné zaftos válaszát - csak az a rohadt tyúk a magáé, az meg már hajnal hatkor rikácsol, nem lehet tőle aludni. - Mit akar maga reggel hatkor még aludni? - váltott taktikát anyám - tisztességes háziasszony olyankor már dolgozik, de maga csak a nyomorult macskáját eteti, hogy aztán telihugyozza a kapualjat. A macskabűz miatt már nem mer az ember vendéget hívni saját otthonába….

Szóval ment a perpatvar[4], amit rendszerint évekig tartó szoba nem állás követett. Viszont megszűnt tyúkunk „etetése”. Jobban mondva, kizárólag mi etethettük tyúkunkat, de nem sokáig. Ugyanis a tyúkügy valahogy eljutott a házmester füléig, aki egy esős délelőtt bekopogott a konyhaajtón és közölte anyámmal, a tyúknak menni kell. Ekkor került a tyúk élete másodszor veszélybe. Csakhogy addigra a tyúk, anyám szívéhez nőt és kijelentette, ha levágja egy falat se fog  belőle lecsúszni a torkán. Megfogta hát a tyúkot, összekötötte a lábait, és a kezembe nyomta. Vidd át Pusikám az Ilkáékhoz (azaz anyám nővéréhez), vágják le ők.

A tyúknak elkaptam összekötött lábait és egész úton lóbálva átvittem a nénikémhez. Csöngettem az ajtón, beengedtek, és csak nézték a pesti konyhában szokatlan látvány. Ilka néném átvette a tyúkot és kérdően nézett rám. Én meg, az ördög tudja miért, egy nemrég tanult mondókával toldottam meg a tyúkot, „egyetek, teljen meg a begyetek”. Ezzel sarkon fordultam és hazáig futottam. Anyám kérdezte, hogy átadtam-e a tyúkot. Hát persze, válaszoltam, de a megváltozott helyzetet nem sokáig élvezhettük, mert perceken belül csöngettek és megjelent a nálam két évvel fiatalabb Örzse, Ilka lánya, kezében a jól ismert tyúkkal, amit letett a konyhakőre és azt mondta, egyétek meg ti, teljen meg vele a ti begyetek, és ezzel elviharzott.

Anyámban rengeteg praktikum rejtőzött, rám is kérdezett menten. Pusikám, nézz a szemembe, mondtál nekik valamit? Nem, rebegtem, aztán vártam egy kicsit és folytattam, csak azt mondtam, hogy egyetek, teljen meg a begyetek. Na ezt jól elbasztad, szalad ki anyám száján. Most aztán mehetek miattad engesztelni, és evvel magamra hagyott a lakásban.

Anyámat fél óra múlva láttam viszont, kezében egy tányér málnával. Ezt küldi neked Ilka nénéd, és azt mondta, edd meg és teljen meg a begyed. Ezen aztán nagyot kacagtunk és ketten felzabáltuk az összes málnát. Később anyám érdeklődött Ilkánál a tyúk sorsa után, de csak azt a választ kapta, ne feszegessük a dolgokat, fazékban végezte.         

 

---

[1] Akit érdekel, annak elárulom, hogy apró, fából készült szemétládák voltak. Naponta jött a szemeteskocsi (amit még ló húzott) a szemetes pedig kiabált. Erre mindenki kivitte a ház előtt álló kocsihoz saját szemetét, feladta a ládát a szemetes legénynek, aki a láda tartalmát kiborította a kocsiba, majd visszaadta a ládát és kész.

[2] A házmester szedte be a lakbért (és számolt el vele a háziúrnak, azaz a tulajdonosnak) és a kapupénzt, ha egy lakó 10 óra (vagyis kapuzárás) után ért haza és ezért a házmesternek kellett beengednie. A vice-házmester, magyarul a segédházmester, röviden a vice feladata volt a ház tisztántartása (sepregetés, felmosás, stb.). 

[3] A haszonállatot nevezték jószágnak.

[4] Szomszédok közötti veszekedés.

Vissza a múltba (22) Leica III.C

Publikálva 2010.jún.30. | VISSZA A MÚLTBA | 26 hoizzászólás

1944 tavaszán kiderült, hogy szemüveget kell viselnem. Egészen pontosan a rövidlátó osztályfőnökömnek feltűnt, hogy hunyorítok. Megjegyzem én már két évvel korábban az első padot választottam az osztályban, mert csak onnan láttam jól a táblát, de hogy nem látok jól, azt korábban a családban senki nem vette észre. Szóval az osztályfőnök telefonált a kedves szülőknek, hogy szíveskedjenek csemetéjüket elvinni egy szemorvoshoz, ami meg is történt.

Apám akkor már két éve meglehetősen jómódú volt, amely helyzetbe az ember hamar beleszokik, hát ő is megszokta. Becsületére legyen mondva, nem sajnálta a pénzt, főleg ha ezt látványosan tehette. Miután kiderült, hogy mindkét szemem elé egy-egy -2 dioptriás üveget kell helyezni, apám a vénnyel és velem együtt átment a Vilmos Császár út páros oldalán lévő látszerész üzletbe, amiből aztán néhány évvel később OFOTÉRT lett. Beadtuk a vényt és tudomásul vettük, hogy a szemüveg csak délutánra lesz kész (a sikeres OFOTÉRT átvedlés után a várakozási idő felment 6 hétre), de ha már ott voltunk apám vett nekem egy 6×6-os, tükörreflexes Zeiss Ikon fényképezőgépet, ő maga se tudta, hogy miért. Lehet, hogy imponálni akart a kisasszonynak. Hogy mit kell a fényképezőgéppel csinálni, azt egyikünk se tudta. Apám estére visszavitt az internátusba az új szemüveggel és a fényképezőgéppel együtt.

Éppen a vacsorára érkeztünk meg és a 12 személyes asztalnál aznap én voltam a napos, nekem kellett kiosztani az ételt a kihozott nagy tálból. Belenéztem a tálba, tulajdonképpen mi is a kaja, de abba a pillanatban az újdonsült szemüvegem teljesen behomályosodott. Nem láttam semmit. Akkor döbbentem rá először mit is jelent (többek között) szemüvegesnek lenni. A fényképezőgépet természetesen odaadtam Péter testvérnek, az osztályfőnökömnek, aki egy füst alatt matek és fizika tanár is volt. Péter testvér este, szabad foglalkozás alatt elmagyarázta a fényképezőgép használatát. Tizenegy éves fejjel pillanatok alatt elsajátítottam a blende, zársebesség, mélységélesség, filmérzékenység, ortokromatikus, színszűrés fogalmakat és gyakorlati alkalmazásukat. Kiinduló pont volt a 18° DIN[1], 1/100 sec, 5,6 blende és normál napsütés, ha felhőket is akarok látni a képen, akkor sárga szűrő alkalmazása. Nyáron aztán rengeteg fényképet készítettem mindenről és mindenkiről. Csakhogy a nyár végén már egészen közel kerültek az orosz csapatok és ősszel visszamentünk Pestre, én meg Félegyházán felejtettem a fényképezőgépet. Úgy kellett nekem, mert soha többé nem láttam.

Azért nem maradtunk fényképezőgép nélkül, mert apám kéz alatt vett egy orosz Leica utánzatot, amit minden valószínűség szerint a visszavonuló magyar csapatok valamelyik tagja zsákmányolhatta Ukrajnában. 1944 karácsonyán ezzel a géppel készítette apám az ünnepi képeket a karácsonyfáról, meg rólunk, akik a fa környékén iparkodtunk úgy tenni, mintha nem lenne háború, és Budapestet nem vették volna körül az orosz csapatok.

Aztán jó sok idő telt el, és hónapokkal később elő is lett hívva a kép. Ekkor derült ki, hogy az egész tekercs homályos. A kihúzható periszkópos lencse laza volt és egyben beállíthatatlan. A gépnek az volt a trükkje, hogy mindig úgy tűnt mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, és csak az előhívás után derült ki, hogy egy nagy frászt. Éveken keresztül kizárólag homályos, elfókuszált fényképek készültek a családról. Igaz nem túl sok és nem túl gyakran. Volt olyan családi tekercs, aminek az első kockáján, mint nyakigláb kamasz voltam látható, az utolsó kockán pedig, mint hevesen udvarló fiatalember. Az egy tekercsen található fürdőruhás kép és havas táj, nem volt ritkaság számban menő.

Nem tudni miért apám nem nagyon kapott rá a fényképezésre. Jobban mondva utólag már kiderült, de ehhez kellett várni 30 évet. Ugyanis, amint bejöttek azok a bizonyos nyomkodós gépek a beépített vakukkal és fénymérőkkel, 38 mm-es fókusszal, ami biztosította az élességet egy métertől a végtelenig, szóval most azokról a gépekről van szó, amelyek gondolkoztak az ember helyett, mindjárt vett magának egyet, és attól kezdve, heje-huja-haj, kilószámra készítette a fényképeket, rendszerint kövér, ronda nőkről. Na de a ötvenes években ettől még messze voltunk. Családi képek nemigen készültek és kész, ami készült az életlen volt.

Ha tizenegy éves koromban nem lett volna fényképezőgépem, és nem tudtam volna fényképezni, kamaszkoromra akkor is előállt volna bennem az igény a fényképezés iránt. Az életem akkoriban eléggé eseménydússá vált, építettem Sztálin várost, eveztünk a Dunán, síeltünk a Mátrába, gyárakat látogattunk, felvonultunk, hangulatot keltettünk,[2] stb. Szerettem volna ezekből megörökíteni valamit, de mivel? Az a bizonyos  orosz Leica, becsületes nevén „Fed” szarnak se volt jó. Szerencsére volt egy osztálytársam, Szana Sándor, aki rendelkezett egy viszonylag egyszerű géppel és készített is elfogadható képeket. Ő azonban ezt seftelési szándékkal csinálta, és egy-egy képért 2,20-at kért, ami nekem akkor eléggé tetemes összegnek számított.

Csakhogy egy szép napon, úgy 1951-52 tájékán a családra rámosolygott a szerencse. Apámék szert tettek egy nagyobb összegre. Különben érdekes világ volt. Senkinek se volt pénze, mindenki egyik hónapról a másikra élt, de ha valaki valami oknál fogva pénzre tett szert, azonnal elköltötte, mert a „sötétben bujkáló rémhírterjesztők[3]” tudni vélték, hogy le fogják értékelni a forintot, vagy felül fogják bélyegezni a forintot, vagy forint helyett bevezetnek kupont, és a forint megszűnik fizetőeszköz  lenni. Szóval, akinek volt az vett valamit rajta. Apu és Kisanyi napokig tépelődtek mit tegyenek. Végül együtt elmentek egy bizományi áruházba a Baross téren és alaposan körülnéztek, majd 6000 forintért vettek egy Leica III.C fényképezőgépet 1:2 fényerővel, 1/1000 zársebességgel, ami akkor non plusz ultrának számított. Ezt a Leica III.C-t Apu kezében én is kellően megcsodálhattam, de csak ennyi. Hiába kértem, hogy elvihessem kirándulásra vagy hasonló, a gépet nem kaptam meg. Az indok az volt, hogy én semmire se tudok vigyázni, és ugye akkor 18-19 éves voltam, hogy 11 évesen tudtam fényképezőgépre vigyázni, az nem volt releváns.

Ezzel most nem is igen érdemes foglalkozni, mert ma már nekem se fáj, hát még másnak, de a 6000 forintos ár megér egy misét. Az én kezdő technikusi fizetésem egy évvel később 860 forint volt, jobban mondva a 780, mert a kötelező 10 százalék Béke Kölcsön le lett belőle vonva. Egy negyven éves kereskedelmi dolgozó, mondjuk egy pénztáros 650 forintot kapott. Egy vállalati főmérnök pedig 1300-at. A 6000 forint nem azért volt bődületesen sok pénz, mert egy pénztárosnak majdnem egy teljes évi fizetése volt, hanem mert egy összegben volt. Akkoriban 6000 forintért balatoni telket lehetett venni, közvetlenül a tó partján. Az ok nagyon egyszerű, ez a bizonyos pénztáros hazavitte a havi 585 forintját és ebből egy megveszekedett petákot se tudott félre tenni. Az emberek úgy vettek egymástól apróbb dolgokat, hogy 3-4 hónap alatt fizették ki 20-30 forintos részletekben, és persze mindenki eladott mindent, amit nélkülözni tudott. Ilyen deflációs világban a készpénz nagyúr. 

Na és mi történt a Leica III.C-vel? Semmi különös, Apu időnként elővette, nézegettem, fájlalta vele a szívem, aztán összecsomagolta és visszahelyezte valahová a szekrénye mélyére. Aztán eltelt vagy 40 év (ilyenkor a filmben jön egy időmúlást illusztráló vágás), és egyszer az egyik szülőlátogatásom alkalmából az apám azt mondta nekem, aki voltam már vagy hatvan éves. „Te van itt valami, amit meg akarok neked mutatni, ilyet még nem láttál.” Nem nagyon hittem benne, hogy tud olyat mutatni, amit én még nem láttam, de azért kellő kíváncsisággal vártam a matatása végét, amikor is előbújt a szekrény mélyéből az a bizonyos Leica III.C, amit, mint már írtam, vagy 40 éve nem láttam. Az természetesen teljességgel kizárt, hogy elfelejtette volna a múltat. Elsősorban azért, mert kamasz koromban a Leica III.C-vel kifejezetten cukkolt. Én persze felkiáltottam, „jé a jó öreg III.c, ez még megvan?” Apám ezt a mondatot, ahogy előre sejthettem volna, egyszerűen nem hallotta meg, és máris ő kezdeményezett. „A németek, tudod, optikában utolérhetetlenek.”

Kétségtelenül szép darab ezzel a hatalmas 1:2-es Sonar lencsével. Milyen gyönyörű lágy portrékat lehetett volna vele csinálni! Lelkesedtem egy kicsit a nosztalgia kedvéért. De apámat a múlt nem érdekelte, határozott érzéke volt az „üzlet” nyélbeütéséhez. Nem akarod megvenni? - csapott rám egy hirtelen fordulattal. Apám élete végéig békebeli kereskedő maradt. Soha semmi szégyenérzete nem volt. Szemrebbenés nélkül dicsérte az egekig saját szarát, és ugyan ilyen vehemenciával pocskondírozta  le a másik jó minőségű akármilyét. Semmit nem hallott meg, ami neki kedvezőtlen lett volna, és nem volt hajlandó észrevenni mások bárminemű rosszallását se, amennyiben a kritika az üzleti módszerét érintette. Szemmel láthatóan az volt a stratégiája „ha egyszer sikerül, nem fizetek rá”. Illetve, „ebben az országban 10 millió ember van, nem tudok annyi ideig élni, hogy bármelyikkel úja találkozzak”. Ez minden bizonnyal kitűnően működött adott körülmények között, amiért aztán nem tartotta fontosnak, hogy változtasson rajta. Én viszont ismertem és kitartottam álláspontom mellett. Apám szíve végül is meglágyult. (hiába na, már ő se a régi) Rendben van, ha nem kell, akkor elviszem a bizományiba - zárta le a témát - és tényleg elvitte. A folytatást soha az életben nem tudtam volna meg, ha anyám el nem árulja, természetesen apám háta mögött. Ezek szerint a bizományi bevette a veterán III.C-t 2000 forintért, de nem ám kp, „majd postán kiküldjük, ha eladtuk”. Az eset a nyolcvanas évek vége felé történt, amikor a közért pénztárosok is tízezer felett kerestek. Ez olyan, mintha a 6000 forintos gépet másnap 60-ért vesztegették volna el, mert a hasznosan fel nem használt 40 év alatt a gép relatív értéke kb. 1 százalékra esett. Persze a 2000 forintot könnyű szerrel ki tudtam volna fizetni a szivarzsebemből, de az el nem készült, ifjúkori fényképekért ez aligha kárpótolt volna.

Így utólag rájöttem, hogy apám elkövetett egy hatalmas hibát, túl korán hunyt el. Ha még él 50 évet, 145 éves korában a Leica III.C, mint atikvitás, egészen biztos megint ért volna vagy 6000 forintot.

 

---

[1] Ma már fényérzékenységre az ASA szabványt használják a 18° DIN a mai 50 ASA-nak felelt meg és a dupla érzékenységet + 3° DIN jelentette. Tehát a 21 ° dines film = volt 100 ASA-val.

[2] Szavazáskor, vagy más nagyobb politikai eseménykor kiküldtek minket az utcára, ahol bizonyos körzetben le-fel masíroztunk és harmincas csoportokban mozgalmi dalokat énekeltünk. Így a lakosság reggel arra ébredt, hogy innen is onnan is mozgalmi dalokat zengő csoportok éltetik a rendszert. Ez volt az a hangulat, amit velünk keltettek.

[3]  Akkoriban ez egy klisé volt az emberek megfélemlítésére. Ugyanis a „rémhírterjesztésért” börtön­büntetés járt. Hogy mi volt rémhír, azt a rendszer szabta meg, gyakorlatilag minden, amit az újság a Szabad Nép nem írt meg.   

Vissza a múltba (21) A hetijegy

Publikálva 2010.jún.21. | VISSZA A MÚLTBA | 12 hoizzászólás

Gyermek és ifjúkoromban a BSzKRt. Illetve jogutódja a BKV a maitól eltérő jegyrendszert alkalmazott. A forint bevezetése után 50 fillérbe kerülő vonaljegy, ami megfelelt a mai jegyeknek, vagyis egyetlen járműn egyetlen utazásra szólt, azzal a különbséggel, hogy nem az utas „érvényesítette” a jegyet, azaz kilyukasztotta, hanem erre a célra fenn volt tartva egy kalauz, aki ellátta a három kocsiból álló szerelvényt, és a megállóknál ment át egyik kocsiból a másikba, ami a bliccelést abszolút biztossá tette.

A vonaljegyen kívül volt még a 70 fillérbe kerülő átszálló, ami három átszállásra jogosított, vagyis összesen négy különböző járatot lehetett vele igénybe venni. A közlekedési vállalat logikája az volt, hogy négy járat segítségével Budapest bármely pontjáról el lehet jutni bármely másik pontjára.

Az utazás megkezdésének idejét nem rábélyegzéssel jelezték, nem is lett volna rá technikai mód, hanem a jegyen található 24×4 apró kocka egyikének a kilyukasztásával, ami negyedórás pontosságot jelentett. Az átszállójegyen kilyukasztották még azokat a járatszámokat is, amiket az utas érintett. Illetve a háború előtt a villamosjegyen volt egy sematikus Budapest térkép is, amin az átszállási pontokat lyukasztották ki. A „pengős világban” a felnőtt átszálló 32 fillérbe került és fehér papírra volt nyomtatva, míg a gyerek átszálló 16 fillér volt és rózsaszín.

Horthy kormányzása alatt a BSzKRt. magánvállalkozás volt, és eszük ágában se volt kedvezményt adni. A sikeres kommunista hatalomátvétel után az államosított közlekedési vállalat létrehozta a hetijegyet, amire szükség is volt, mert valahol mindenkinek dolgozni kellett, a munkahelyre pedig heti hat alkalommal el kellett jutni, aztán persze onnan meg haza.

A „dolgozók hetijegye” 5 forintba került és a fent vázolt lyukasztási módszer segítségével napi kétszer 1 óra utazásra jogosított fel, azaz tulajdonképpen 14 darab átszállónak számított. A dolgozó hetijegy használatára csak dolgozók voltak jogosultak, amit igazolás után egy „dolgozó bérlettel” lehetett bizonyítani. A dolgozó hetijegy ezek szerint csak a bérlettel együtt volt érvényes. Aki nem tudta bizonyítani állami alkalmazását az kénytelen volt „sima” hetijegyet venni 6 forintért, de ilyen ember nemigen akadt. Ugyanilyen séma alapján működött a diák hetijegy is, ami viszont csak 2,7-be került.

Az akkori közlekedés megismeréséhez hozzátartozik még a járművek ajtóinak a működtetése is, amit nem a szerelvény vezetője irányított központilag, hanem bárki bármikor lenyithatta, illetve felhúzhatta. Az „ajtó” ugyanis nem volt más, mint egy vaspántokból összeállított „háló”, ami derékmagasságig volt felhúzható és lenyitható. Ezen kívül a meglehetősen szellős ajtó alatt volt a két fokból álló lépcső. Ez az elrendezés tette lehetővé, hogy a villamosról menet közbe le lehetett ugrani, de ugyanígy fel is. Ehhez az egész rendszerhez hozzátartozott még egy piros lámpa, és egy berregő. Mielőtt a vezető a szerelvényt elindította volna, amit a jobbra balra tekintgető kalauz kettős sípjele előzött meg, a piros lámpa az ajtó mellett kigyulladt, a berregő pedig elkezdett éktelenül kelepelni.

Aztán ahogy a szocializmus építése kezdett előrehaladni a BKV elkezdett veszteséges lenni. A veszteségek csökkentésének első módja a kalauzok megszüntetése volt, amit az ajtó mellé kirakott KN tábla jelzett: kalauz nélkül. Ez azonban már annyira újkori, hogy majd mindenki emlékszik rá. Nekem azonban van néhány személyes élményem a hetijegyekkel kapcsolatban.

A hetedik osztályt a Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utcai iskolában végezgettem jó pár tucat hason korú nebulóval (kisdiák) együtt. „Végezgetés” alatt azt kell érteni, hogy bejártunk az iskolába, de elsősorban csencselés (csere-bere) végett, mert, hogy a felnőttek is mindenütt azt csinálták. A háború miatt a fegyelem a béka feneke alá került, és ugyancsak a háború miatt a csencselés tárgyát a szokásos diák „áruféleségek” mellett lőszer, gyutacs, nyomjelző lövedék, és hasonlók képezték. Tanulásról szó sem esett.

Amikor apám ezt megunta átíratott az Istenhegyi út 32. alatt székelő iskola testvérekhez a nyolcadik évre. A „háborús tevékenységek” miatt a jól ismert hatalmas épület közepe teljesen beomlott, a jobb szárny pedig ahogy volt eltűnt. Ami megmaradt azt úgy, ahogy rendbe hozták és megpróbáltak tanítani. Bentlakás nem volt, illetve, aki nagyon akart bent aludhatott, de felügyelet és étkezés nélkül. Vagyis valamennyien „bejárók” voltunk.

Mint az már korábban kitűnt, mi a Vilmos császár úton laktunk, rézsút a Bazilikával. Innen kellet tehát átjárnom Budára. 1947-re a csak félig felrobbantott Ferenc József hidat (ami ma Szabadság-híd névre hallgat) összetákolták úgy, hogy villamos is közlekedhetett rajta. Ezért Pestről Budára, vagy fordítva Budáról Pestre mindenki körbe, a Szabadság-hídon át közlekedett, így természetesen én is. A hídon átérve a szerelvény élesen jobbra fordult, és elment a Gellért-hegy alatt, majd a Horváth-kert mellett elvonulva megérkezett a Déli-vasúthoz (amit azóta Déli-pályaudvarnak hívnak), ahol egy 180 fokos fordulattal rákanyarodott az Alkotás útra és végül a mai 59-es útvonalán elérkezett a Farkasréti temetőhöz. Én természetesen az Istenhegyi út lábánál leszálltam és gyalog felkaptattam a több száz méterre lévő internátushoz.

A szerelvény annyira tömött volt, hogy a diákok fürtökben lógtak az ajtókon, de még hátul az ütközőkön is ültek néhányan, és ami ma talán elképzelhetetlen még a kocsik között is lógva kapaszkodott néhány utas a menetközben gyorsan tovasuhanó sínek felett.

Jegykezelésről szó sem lehetett. A le és felszállás egy tortúra volt, mert a kocsi belsejében utazókat a lépcsőn lógok nem akarták leengedni, félve, hogy nem tudnak visszakapaszkodni korábban elfoglalt helyeikre. A leszállók leengedése különösen nagy rizikóval járt a Horváth-kertnél, mert ott heteken át egy tömegsírt exhumáltak, ami elviselhetetlen bűzzel járt. Ha itt lemaradt valaki az garantáltan hányingert kapott azalatt az öt-tíz perc alatt, amíg a következő szerelvény megérkezett.        

Május eleje lehetett, amikor a diákhetijegy használatára jogosító bérletem elveszett. Ezt otthon jeleztem Kisanyi felé, de nem vették tudomásul. Mi volt az ábra? El kellett volna mennem az Akácfa utcába (még ma is BKV központ) és kellett volna kérnem egy űrlapot, amit kitöltve be kellett volna vinnem az iskolaigazgatóhoz aláírás és lepecsételés végett, majd egy fénykép kíséretében vissza kellet volna vinni az Akácfa utcába és néhány forint lefizetés mellett kaptam volna egy új igazolványt. A bökkenő nem az én mászkálgatásom volt, hanem a „néhány forint” és a fénykép, ami szintén jelentett „néhány forintot”.

Szüleim úgy döntöttek, hogy az egészről nem vesznek tudomást és minden szombaton továbbra is kaptam 2,70-et hetijegyvásárlás céljából. Hetijegyet viszont nem vehettem, mert nem volt bérletem. Ezért aztán hétfőn, kedden az iskolába villamossal mentem-jöttem, szerdán pedig csak mentem egy-egy vonaljegy felhasználásával. Szerdán elfogyott a pénzem, így ettől kezdve villamos helyett gyalog mentem az iskolába és gyalog jöttem vissza. Mit is jelentett ez? A Bazilikától elgyalogoltam a Kálvin teret érintve a Szabadság-hídon át, a Gellért-hegy alatt végig a Vérmező érintésével, a Déli-pályaudvar megkerülve a Nagyenyed utca végén kezdődő istenhegyi úton felkapaszkodva majdnem az Orbán térig. Nem tudom hány kilométer lehetett, szerintem 8-10, de az tudom, hogy reggel ½ 7-kor indultam el otthonról, hogy időben beérjek. — Azután jött a nyár, a vakáció és szeptemberben újra kaptam diákbérletet, amire úgy vigyáztam, mint a két szememre.

 

U.I. Ez a történet tulajdonképpen így kerek, ahogy van, nem lehet megtoldani semmivel, de nekem mégiscsak kikívánkozik valami. A minap a feleségemmel az egyik délelőtt folyamán meglátogattuk az egyik baráti házaspárt, akik második házasságuk alatt is produkáltak egy ma már 15 éves bakfist. Néhány perccel egy óra előtt a férfi felpattant a székből és közölte, hogy el kell mennie, de csak maradjunk, mert hamarosan visszatér. Amint elviharzott kérdeztem a hátrahagyott feleséget, hogy a Laci hová rohant? A válasz engem egy kicsit meglepett. A négy utcával arrébb elhelyezkedő iskolához, mert a kislányuk most jön ki, akit az apja hazahoz, természetesen autóval.  

Vissza a múltba (20) Diákélet Rákosi alatt

Publikálva 2010.jún.19. | VISSZA A MÚLTBA | 16 hoizzászólás

A háború alatt, majd néhány évig utána is, apám textil nagykereskedő volt, és nem tudta eldönteni melyik inkább, kereskedő vagy textiles. A dilemmát én oldottam meg, ugyanis a kereskedelmi szakközépiskola (napjainkban Közgazdasági Főiskola van az épületben) első évében mindössze 5 tantárgyból buktam meg. Nem volt semmi érzékem az angol nyelv, a gyorsírás, a kereskedelmi ismeretek, és hasonló dolgokhoz. Nem tehetek róla, de a váltók leszámítolásától libabőrös lett a hátam. Így aztán a következő évben textiltechnikummal próbálkoztunk, persze annak is más volt akkor a neve.

1947 őszén még beléphettem az iskola cserkész csapatába (Bár a Magyar Cserkész Szövetséget Rajk László rendeletileg 1946 július 4-én feloszlatta, de ezt sokáig vonakodtak betartani.), viszont tavasszal megszüntették, mert túlságosan kispolgárinak találták a Moszkvából importált hazafiak (Rákosi, Gerő, Nagy Imre, stb.), helyette létrehozták a Magyar Úttörő Szövetséget. Kezdetben a két ifjúsági tömörülés között a különbség főleg a vallás kiirtása volt.

1948 őszén átkerültem a technikumba és saját bőrömön érezhettem az új idők, új szelének fuvallatát. Mindjárt az első szocialista vívmány a koedukáció volt, aminek mi kamasz diákok örültünk, mert eddig csak a templomba nézhettük a csajokat, most meg egy padban ülhettünk velük. Jelentős minőségi változás! A következő „nagydobás” a fakultatív hitoktatás volt, de ez csak a rákövetkező tavasszal valósult meg.

A szeptemberi órarendben még szerepelt a heti egyszeri hitoktatás, csak már nem vették komolyan. Hittanóra előtt megjelentek a lelkipásztorok és különvonultak a felekezetek. Nem volt egy egészséges dolog, szült némi széthúzást. A katolikusok voltak többségben, ők maradtak az osztályteremben, ahol a paptanáruk a hitoktatást komolyan vette. Magyarázat, lecke, kikérdezés, stb. Az osztály két evangélikusával a hitoktató beült egy presszóba és hárman együtt stírölték (Akkoriban ez használták a „bámulás” kifejezés helyett) a betévedt nőket. A zsidó rabbi is megjelent a színen, majd nyolc gyerekkel távozott a tanári szoba belsőfülkéjébe, de előtte volt egy kis színjáték. A nyolc diák közül ugyanis hét annak idején kikeresztelkedett, de azért zsidónak érezte magát. Végül a rabbi a kikeresztelkedés tényét nem vette figyelembe. Szóval ezt a cirkuszt nem lehetett díjazni. Nekem különben is tele volt a hócipőm a katolicizmussal.

Ennél sokkal kellemetlenebb volt az a tény, hogy mindjárt az első évben négy fizikatanárunk volt. Kettő külföldre távozott, egyet letartóztattak, a negyedik népi származású volt, és nem tudott semmit. Egy szép napon az iskolaigazgató is eltűnt, ami minket nem rázott meg, mert nem tanított, csak a légkör volt egy picit ciki. Az új igazgató egy rosszindulatú, mogorva, kommunista állat volt, és persze nem pedagógus. A párt helyezte oda, hogy ügyeljen az új generáció rendszerhű nevelésére. Csak később tudtuk meg, hogy kellemetlen személyiségét a moszkvai emigrációban szerezte. Nem lehetett kellemes úgy élni, hogy a „Nagy Honvédő Háborúig” minden második magyar emigránst kivégezték.

Persze osztálytársak is tűntek el szép számmal. Valamelyik osztálytársunk egy hetes távolmaradása után nagyobb volt az esély arra, hogy Tel-Avivban van, mint arra, hogy otthon nyomja az ágyat. Nem csoda, az angol tanárnő nyíltan agitálta a zsidó lányokat, hogy menjenek Izraelbe, ahol a kibuc (Izraeli mezőgazdasági kommuna) élet maga a hetedik mennyország. A kézi szövést tanító tanár, Bíró bácsi a kényelmesebb diákokat azzal biztatta, hogy ha minden kötél szakad, kézi szövésből meg lehet élni Izraelben is.   

Révai úgy gondolta, akkor követi el a legkisebb hibát, ha a magyar oktatást átalakítja szovjet minta szerint. Bevezették például a „tanulópár” intézményt. Ennek a lényege az volt, hogy egy polgári származású jó tanuló mellé adtak egy proletár származású rossz tanulót, és a jó tanuló felelt azért, hogy a rossz tanuló ne bukjon meg. Mert nem volt csúnyább dolog a világon, mint a lemorzsolódás, ami alatt azt értették, hogy egy népi származású diák nem jut el az érettségiig, illetve nem lesz belőle diplomás. Persze felmerül a logikus kérdés, mi az, hogy felel érte? Nos, ha a rossz tanuló mégis megbukott, amihez esetünkben jó adag tanári bátorságra is szükség volt, akkor a jó tanuló „szabotált” vagy „destruált”. Mindkét bűn halálosnak számított, aminek a megismétlése kicsapást is eredményezhetett.

A tanulópár intézmény továbbfejlesztett formája a „tanulókör” volt. Az én osztályomban, ebből három darab üzemelt, de csak egy érte meg az évvégét, az enyém. A tanulókör elsőszámú funkciója a rossz tanulók feljavítása volt, de volt egy második funkciója is. A diák szabadideje legyen minél jobban lekötve, ne legyen lehetősége „rendszerellenes” tevékenységre. Különben a tanulókör vezetés és a rendszeres „előadás” tartás nekem testhezállónak bizonyult. Ezt a lekötöttséget nem csak élveztem, de hasznosnak is bizonyult, ráadásul együtt járt a szükséges önbecsüléssel, ami kellően pótolta zilált családi hátterem.

Évzárás után, 49 nyarán rendezték Budapesten a Világifjúsági Találkozót, azaz a VIT-et, ami elképesztő élmény volt számunkra. Ekkor láttam életemben először hús-vér négert közelről. Ezek voltak az afrikai aktivisták. Egy kicsit ugyan túlkorosak voltak, de aktivisták, akiknek ez volt a szakmájuk. Moszkvától kapták a fizetésüket, amiért cserében megjelentek mindenfajta nemzetközi rendezvényen, és ők „képviselték” a Harmadik Világot, ami minket a legkisebb mértékben se érdekelt. Szervezetten jelentünk meg itt-ott és semmi más dolgunk nem volt, mint vidáman énekelni, táncolni, és fiatalon csak úgy ott lenni, hogy az egésznek tömeges jellege legyen.

Voltak persze „csúnyább” dolgok is. Második év elején még csak néhány hete jártunk iskolába, amikor az „iskola titkár” kezdeményezett egy beszélgetést, aminek során bizalmasan megkért, hogy a nagyszünetben rendezendő röpgyűlésen szólaljak fel, és az egész osztály nevében ítéljem el Rajk Lászlót és követeljem részére a halálbüntetés kiszabását.

Össze-vissza 16 éves voltam és Rajk Lászlóról sose hallottam, ráadásul, mi az, hogy követeljem a halálbüntetését. Fogalmam se volt mit tegyek. Kivert a verejték, elvégre nem akartam ujjat húzni az iskolatitkárral, de a kért becstelenséget se akartam elkövetni. Ez volt életem legkegyetlenebb helyzete. Az egész röpgyűlés alatt úgy álltam ott, mint egy alvajáró. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felemelem a karom, és szót kapok az iskolatitkártól. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki rám néz, én pedig percekig nem szólalok meg, aztán végre kinyögtem, ki az a Rajk László? Többre nem emlékszem, mert hatalmas zsivaj lett a teremben. Lelkileg felkészültem a legrosszabbra, de csodálatos módon soha senki nem említette az esetet.

Máskülönben „reform, reformot” követett. Az oktatási intézmény, ahová jártam, ipari iskolából átvedlett technikummá, ami gyakorlatilag az óraszámok emelését jelentette, és kizárólag politikai oka volt. A kommunistáknak szükségük volt vezető szakemberekre, akiket már ők neveltek. Az egyetemekről frissen kikerültekben nem bíztak, hiszen azokat már alaposan megfertőzte a klerikális Horthy-rendszer. Ellentétben a maiakkal, ők pontosan tudták, hogy rendszerváltás nem hajtható végre, csak úgy, ha a teljes vezetőréteget lecserélik. Ha valakit érdekel, annak elárulom, ezért nem volt igazi rendszerváltás 1989/90-ben, ami persze nem jelent semmit, csak nem kell hangoztatni, hogy volt. Különben, a második évben ősszel, a „fakultatív” hitoktatás úgy kimúlt, mintha sose lett volna. Már meg se kérdezték, hogy akar-e valaki hitoktatásban részesülni, egyszerűen törülték a tanrendből. Ezzel párhuzamosan megszűnt az idegen nyelv oktatásának fakultatív jellege is. Teljesen függetlenül attól, hogy a korábbi években mit tanult valaki, gongütésre mindenkinek oroszt kellett tanulni. Ez persze bonyodalmakkal járt együtt, hiszen a sokszázezer magyar diák orosz tanításához sok ezer orosztanár kellett volna, ami nem volt. Kézenfekvő lett volna, hogy az oroszt a korábbi angol-, francia-, némettanárok tanítsák. Na, ja, csak hogy ezek egy szót se tudtak oroszul. Viszont Lenin szerint a nehézségek azért voltak, hogy leküzdjék őket. Következésképpen, a nyugdíj előtt álló latintanárok is oroszul tanultak 49 nyarán.

Ekkor született az a vicc, hogy miért volt sikeres a 150 évig tartó török megszállás? Mert nem tették kötelezővé a török nyelv tanulását. Az én generációmba a „felszabadító” orosz katonák emléke mélyen bevésődött. Az átlagdiák nemigen él-hal az idegen nyelv tanulásáért, hát még, ha utálja a nyelvet beszélő népet. Az orosz nyelv szabotálása dicsőségnek számított. Évvégére az osztály fele még a személyes névmásokat se tudta oroszul. Az orosztanárt, aki korábban angolt tanított, a hideg kirázta, mert fél a felelősségre vonástól. Mivel semmi kedve se volt a Sztálin út 60-ban végezni, (ahol most a Terror háza van) könyörgött nekünk, hogy legalább 5 sort tanuljunk meg a könyvből. Ő meg fejben tartotta melyik öt sort, ki tudja, és évvégén a vizsgabizottság előtt ennek megfelelően kérdezett minket.

A rendszer láthatóan arra törekedett, hogy lehetőleg mindenki mindenkit besúgjon, és mindenki mindenkit ellenőrizzen, vagy fenntartsa a látszatát. Ennek az elvnek az egyik megnyilvánulása volt, hogy a tantárgylezáró tanári konferenciára minden osztályból beülhettek az osztálytitkárok, akik aztán a legzaftosabb részleteket a vécében mesélték el a közvetlen baráti körnek. Ez egy akkora melléfogásnak bizonyult, hogy a következő évben már hallani se akartak róla.

Talán nem is kellene kitérni rá, hogy az 1-től - 4-ig terjedő érdemjegyrendszer is „reakciósnak” (Reakciós az volt, aki vagy ami bármilyen vonatkozásban szemben állt a kommunizmussal.) számított, ahol az egyes jelentette a jelest, a négyes pedig az elégtelent, mely utóbbit furcsa módon „szekundának” becéztek. Következésképpen, nyakunkba zúdították az orosz módit 1-től - 7-ig, de itt az egyes volt a legrosszabb, míg a hetes a legjobb. Az új rendszerbe be volt építve a kívánatos szocialista manipuláció. Az 1-2 elégtelen volt, a 6-7 pedig jeles, amit úgy lehetne mindennapira fordítani, hogy volt elégtelen és nagyon elégtelen, jeles és nagyon jeles. Meglehetet egy diákot kicsit buktatni, és nagyon. Ha valaki tök hülye volt, de népi származású, akkor, az kettessel bukott, vagyis nem igazán bukott meg. Ha valaki csak kicsit volt hülye, de származásilag nem volt kívánatos, akkor, az nagyon megbukott. Aztán egy évvel később az egészet újból megváltoztatták, akkor hozták létre a ma is érvényben lévő, egytől - ötig terjedő rendszert. A változtatás oka, legalább is előttem, ismeretlen. Mi minden esetre, joggal érezhettük úgy, hogy állandóan kísérleteznek velünk.

Közben, amíg mi tanultunk, a Párt szétverte a mezőgazdaságot. Második év végén, 1950 nyarán közhíré tétetett, hogy aki pénzt akar keresni, és halálra akarja magát zabálni cseresznyével, az jelentkezhet cseresznyeszedésre. Naná, hogy jelentkeztünk. Mondjuk, cseresznyét még csak nem is láttunk, de megismerkedhettünk a létező szocializmus (bár akkor még úgy hívták, hogy „a kommunizmus építése”) valós arculatával. A dolog úgy kezdődött, hogy korán reggel gyülekeztünk a Nyugati pályaudvaron, majd feltereltek egy szerelvényre, amit az V. kerületi iskolák diákjaival csordulásig megtöltöttek. Aztán szép lassan elindult a vonat és ment-ment, megállás nélkül hagyva maga mögött az állomásokat. Egyszer csak megállt a nyílt pályán és üvöltöztek, hogy ennek vagy annak az iskolának a diákjai szálljanak le, jobban mondva, ugorjanak le másfél métert a töltés mellé, a vonat meg tovább ment.

Ott álldogáltunk már a nagy semmi közepén egy jó félórája, amikor megjelent egy traktor egy platós utánfutóval, amire felfértek vagy harmincan, a többi kétszáz pedig gyalogolt 6 kilométert a gazdaságig. Mire beértünk már elmúlt dél, a gyomrunk ugyancsak korgott, de ételnek nyoma se volt. Persze, cseresznyefákat se láttunk, de pillanatnyilag ez kevésbé tűnt fontosnak. A Moszkvában végzett főagronómus mindjárt munkára akart minket fogni, de mi hangosan követeltük a kaját. Ekkor megígérték, hogy estére vágnak egy disznót és lesz bőven étel. Ne is mondjam a disznóölés ünnepélyesen elmaradt, de akkor már örültünk, ha egyáltalán aludni fogunk tudni valahol. Ez a valahol, egy hatalmas istálló volt, frissen lerakott szalmával, amibe befeküdhettünk. Persze 16 évesen a szalmában alvás is bulinak számít, és kurva jól éreztük volna magunkat, ha a gyomrunk nem korgott volna, de korgott. Én ugyan feltaláltam magam, mert az út mellett láttam krumpliföldeket. Néhányad magammal kirángattunk pár bokrot, leszedtük a gumókat a gyökérről, raktunk tüzet, és a krumplikat megsütöttük a parázson. Valljuk be, a példánkat kétszázan nem tudták követni.

Az éjszaka a sötétben röhögéssel, cipődobálással és a lányok fogdosásával telt el, de aztán pirkadt és jött a hajnal, ami minket már a cukorrépa földeken ért. Nesze neked cseresznye szüret! A feladat a fejlődésnek indult cukorrépák egyelése volt, mert a helyes fejlődésükhöz az kellett, hogy kábé 40-50 centire legyenek egymástól, jó lehet a vetőgép ennél lényegesen sűrűbbre vetette a magokat. A munka egy hatalmas domb aljában kezdődött, mindenki kapott két sort és azt mondták, hogy a domb tetején van a lacikonyha, aki oda felér, az megkapja a reggelijét. A dombtető 3-400 méterre lehetett, és számításaim szerint estig se értünk volna fel.  Tíz óra környékén az elégedetlenség a tetőfokára hágott. Valaki otthagyta a sorát és megindult felfelé a dombon, amit hamarosan mindenki követett. Fönt valóban volt egy lacikonyha, ahol meleg tejet mértek és adtak hozzá csupasz kenyeret. A csupasz kenyér nem volt annyira meglepő, mint ahogy az ma hangzik, de a tej olyan kozmás volt, hogy még a háborúban edzett gyomrunknak is soknak bizonyult. Néhányan összeszedtük a cuccainkat, és az országúton megindultunk csak úgy bele a vakvilágba. Az első szembejövő szekéren ülőktől megkérdeztük, merre van a legközelebbi vasútállomás. Estére otthon voltunk. Retorzióban nem részesültünk, ehelyett a főagronómust bebörtönözték szabotálás miatt, mert rosszul szervezte meg a diákok munkára fogását.

Augusztus elejére be voltam ütemezve egy olyan diáktáborba, ahol nem munka, hanem vég nélküli szeminárium volt a program. A tábor Szekszárd környékén terült el a Duna parton. Itt szabályos katonásdit játszottunk. Örség, hogy a diverzánsok nehogy befurakodjanak közénk. Kitűzött „harci” feladatok maradéktalan elvégzése és persze orrba-szájba propaganda, aminek keretein belül megtudtuk, kiket kell utálni, Titót, Trumant, és a többi nyugati vezetőt. Ezzel szemben Sztálin és legjobb magyar tanítványa Rákosi imádása gyakorlatilag felért a középkori szentekével. A tábor végén kaptunk egy oklevelet az elvégzett szemináriumról.    

A rákövetkező nyáron Sztálinvárost építettük, de az jobban meg volt szervezve. Teherautókon hordtak a munkahelyre, ahol földet kellett kubikolni, méghozzá munkaversenyben. Minden este ki lett értékelve a napi munka, és megállapították hány százalékra teljesítette a normát egy-egy brigád. A legjobbak felkerültek a dicsőség táblára. Első nap az én brigádom a számtalan felhólyagzott tenyér ellenére mindössze 30 százalékot ért el, ami nagyon ciki volt. Második nap taktikát változtattunk. Reggel a normás levert egy cöveket a homokos talajba, megjelölve vele, honnan kezdtünk. Ezt a cöveket napközben félóránként „véletlenül” kivertük a taligánkkal, és ügyeltünk arra, hogy ne oda verjük vissza, ahol volt. Ezzel a módszerrel, sikerült megközelítenünk a 100 százalékot. Este aztán tábortűz meg mozgalmi dalok éneklése. Szombat este tánc a kultúrházban, de táncolni csak szolidan lehetett. A díszesebb nyakkendő, divatos csőnadrág, esetleg vastagtalpú cipő, jampinak (Jampec = feltűnően viselkedő, divatbolond, léha fiatalember) számított és retorzió járt érte. Különben Sztálinváros arról volt híres, hogy a hentesnél még téliszalámit is lehetett kapni, tíz dekát 6 forintért. Egyébként a kenyér kilója 1,50 volt.

Ősszel MHK névre hallgató új marhaságot találtak ki. Ez volt a híres „Munkára, Harcra Kész” mozgalom, aminek keretein belül mindenki kapott egy tagkönyvet. Gyakorlatilag ez úgy nézet ki, hogy időnként összetereltek minket és kivezényeltek valamelyik sportpályára, ahol futottunk, ugrottunk, gránátot dobtunk, stb. Teljesítményeinket lemérték, és a tagkönyvbe beírták a másodperceket, meg a centiket, és a végén kaptunk egy MHK jelvényt, ami lehetett arany, ezüst vagy bronz. Tito meg rágta a körmét, hogy meg fogjuk támadni.  

Fontos kellék volt még a 20 perces nagyszünetekben tartott mindennapos énekkari próba, mert Rákosi utasítására néhány év alatt több tucat mozgalmi dal született, amiket meg kellett tanulni, és a megfelelő alkalmakkor (vagyis gyakorlatilag mindig) el kellett énekelni. Amikor „választásra készült az Ország”, akkor hangulat brigáddá alakult át az osztály. Reggel héttől szabályos alakzatban jártuk az V. kerület utcáit, és üvöltve énekeltük a jól betanított mozgalmi dalokat. Vagyis kellő hangulatot keltettünk a lakósságnak ahhoz, hogy szavazni menjenek. A hangulatkeltésnek meg is volt a betervezett hozadéka, mert a választásokon induló egyetlen párt általában 99,8 százalékos győzelmet aratott. Ezt hívták annak idején „békeharcnak”. Egy kicsit ugyan ellentmondásos volt a békéért való harcolás, de aki az ilyesmin kiakadt, azt könnyen kitelepíthették. Ugyanis, mire harmadikba értünk, a hiányzó osztálytársak már nem Izraelben, hanem a Hortobágyon lettek volna találhatók, ott is a lehető legkisebb falukban, többnyire istállókban.

Ennek elkerülése érdekében szüleim eladták a pesti lakásunkat, és leköltöztek Kiskunfélegyházára, engem meg Pesten hagytak tanulni. Albérletben laktam (és hogy irigykedjetek), havi 80 forint lakbért fizettem, amiért (ezt már kiszámíthattátok), ha volt a hentesnél, alig adtak volna 1 kiló szaláminál többet.

Nem tudom, hogy a fent írtak milyennek tűnnek egy mai magyar diáknak, de bármilyen furcsán is hangzik, mi élveztük a nyüzsgést, az állandó történést. A fiatalok rendkívül adaptívok, és könnyen túlteszik magukat mindenen. A legnagyobb különbséget mégis abban látom, hogy összekovácsolódtunk, bajtársiasak voltunk egymással, eszünkbe se jutott egymás hátán taposva törtetni előre. Bármennyire is szar volt az élet, egy emberléptékű világban kezdtük észlelni az emberi létet, ahol örülni lehetett egy szalámis zsemlének, ahol három napig nem bírtam magammal, miután társasjáték közben arcon csókolhattam egy lányt, és ahol egy olasz operafilm életre szóló élményt nyújtott. Ha ebben kételkedtek, akkor még csak egy adat. A volt osztálytársaim közül, jóval 50 évvel az érettségi után, havonta egyszer most is összejárok azokkal, akik még élnek.     

Vissza a múltba (19) Csoda, hogy élek

Publikálva 2010.jún.17. | VISSZA A MÚLTBA | 12 hoizzászólás

1932 májusában, az akkor még hajadon, 19 éves anyám teherbe esett. Abban az időben abortusz, mint olyan nem létezett. Aki teherbe esett az 9 hónap múltán szült, és ha az anyának nem volt férje, akkor a gyerek „törvénytelen” státusznak örvendhetett. Ronda, sztigmatizáló meghatározás, amiről legkevésbé a gyerek tehetett, de leginkább ő itta meg a levét. A leányanyára az államvallás a „megesett” jelzőt akasztotta, és kész volt halálos bűnét megbocsátani, természetesen gyónás és penitencia után. Az állam nem volt ilyen megbocsátó. A teherbeejtő apának semmi kötelezettsége, kötelessége nem volt, sliccének felgombolásán kívül. A leányanyák gyermekeikkel együtt a társadalom perifériájára szorultak, házasságról még csak nem is álmodhattak. Sokan közülük az öngyilkosságot választották. Így lelte halálát nem egy cselédlány, akiknek munkaköri kötelességük közé tartozott a „fiatalúr”, vagyis az alkalmazó család kamasz fiának a szexuális kiszolgálása is. Tekintve, hogy az Infecundin felfedezése még legalább 30 évet váratott magára, a tragédiának számító gyermekáldás hamarosan bekövetkezett. Ilyen esetben a cselédet kirúgták, mert erkölcstelen életmódját az egyre növekvő pocakja a napnál is világosabban bizonyította.

Ez a sors természetesen nem volt kizárólagosan a cselédlányoknak fenntartva, az már csak hab a tortára, hogy anyám, nem mert szólni nagyanyámnak, aki esetleg szerezhetett volna egy valamilyen életveszélyes technikát alkalmazó javasasszonyt a terhesség megszakítása végett. Mire nagyanyám észrevette anyám áldott állapotát, már késő volt. Különben az „áldott állapot” kifejezés az egyház hipokrita szóhasználatához tartozott. Így anyámnak más opciója nem volt, mint beszélni apámmal és feltárni a helyzetet. Erre, Apám szó nélkül elhagyta az országot, elmenekült Szatmárnémetiben élő anyai nagyszüleihez. Ezek után, a nyár végén, anyám úgy döntött, hogy követi elődei hosszú sorát, és véget vet életének. Ezt az egyház által súlyosan tiltott elhatározását tett követte. Gyalog elindult az Északi Összekötő Vasúti Hídon Pestről Budára, majd amikor már vizet látott maga alatt, az úszni nem tudó anyám belevetette magát a Dunába.

Ahova esett, ott a víz kábé 80 cm magas lehetett, jól megütötte magát, mindenütt iszap borította, felállt, majd egy ladikkal kimentették. Bikaerős paraszt ősei voltak, mindent kibírt. Én pedig 1933 februárjában, Juhász Tibor néven megszülettem. Apám az év júniusában töltötte be a 24. Életévét, és most már, mint nagykorú, feleségül vette anyámat. Ezzel egy időben engem adaptált, így egy csapásra törvényessé váltam. Kaptam egy új anyakönyvi kivonatot, amin Antalffy Tibor néven szerepeltem, de a megjegyzés rovatba bele volt írva, hogy „ez az anyakönyvi kivonat az eredeti anyakönyvi bejegyzéssel tartalmilag megegyezik”. Csak a hozzáértők tudták, hogy a „szó szerint” kifejezés helyett használt „tartalmilag” azt jelenti, hogy időközben adoptáltak. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy a tényről, mármint az eredeti Juhász vezetéknévről, 30 éves koromig nem tudtam. Hogy apám miért tartotta fontosnak a tény elhallgatását, sohase tudtam meg.

A házasságnak természetesen voltak anyagi feltételei, például lakásbérlés. Nos, az induló tőkét Maca néném biztosította, aki időközben az egész Juhász família mecénásává nőtte ki magát. Macának gyereke sose született, ezért aztán mindig, mindenki hozzá fordult segítségért. Ez a gyakorlat, végül is, élete végéig fennmaradt, amiről még lesz szó. Különben anyámnak nem nagyon kellettem, igaz 2 éves koromig szoptatott, ami azért már a harmincas években is ritkaság számba ment, de ennek oka elsősorban a lustasága, nem pedig a gondoskodása volt. Maca néném hosszú évekkel később mesélte, hogy alig múltam 2 éves, amikor az első komolyabb betegségemen átestem. Viszonylag egyszerű asszony lévén, a betegséget megnevezni nem tudta, de a magas lázból és egyéb dolgokból kifolyólag arra következtettem, hogy elhanyagolásból származó komolyabb megfázás lehetett a háttérben. Viszont a genetika nem hagyja magát, a paraszti szívósságot én is örököltem. Néhány napos korházi kezelés után egyszerűen meggyógyultam, pedig akkoriban az antibiotikumokat még nem ismerték.

Arról viszont már vannak halvány emlékeim, később hallott elbeszélések nyomán, hogy anyám egy nyári napon sportkocsisban elvitt sétálni a Gellért-hegyre, jobban mondva ő sétált, engem meg tolt a kocsiban. Aztán egy jó lejtős út tetején a sportkocsi fogantyúja „véletlenül” kicsúszott a kezéből, a kocsi pedig velem együtt megindult a lejtőn lefelé. Anyám csapot némi erőtlen sikongatást, de kísérletet se tett, hogy utánam fusson. A kocsit 50 méterrel lejjebb egy osztrák házaspár fogta meg és némi szemrehányások közepette adtak át a jogos, de meglehetősen gondatlan tulajdonosnak. Anyám gondolom megszeppent és magába szállt, mert kistotyis életem nyugodtan folytathattam.

Ezzel szemben határozottan emlékszem arra az esetre, amikor negyedik születésnapom előtt szánkon húzott a váci úton, amit az akkori klíma és közlekedési viszonyok egyáltalán nem tettek rendkívülivé. Aztán, amikor a villamossínt kereszteztük, miközben nem túl távolról egy 3-as villamos közeledett, anyám megrántotta a szánkót húzó kötelet, én pedig a tehetetlenség törvényét követve egyhelyben maradtam, immáron a korábban még alattam lévő szánkó nélkül. Magyarul, lehuppantam a villamos sínre. Jól be voltam bugyolálva, meg se tudtam mozdulni csak azt láttam, hogy egy sárga fénypont egyre nagyobb lesz, majd jó közel hozzám megáll. Az emberek kiabáltak, hatalmas kavarodás támadt, mígnem anyám felkapott és eliramodott velem. természetesen a történtek jelentőségére csak évekkel később jöttem rá. Minden esetre, több ilyen direkt kísérlet nem történt, néhány halálos betegségen kívül már semmi se állt az utamba, hogy felnőhessek.

Félévvel később, négyéves koromban tüdő és mellhártyagyulladást kaptam, aminek szándékosságáról nem vagyok meggyőződve, de valami flegma hanyagság azért lehetett a dologban. Mivel akkor még nem volt penicillin, meg ilyesmi, egy ilyen tüdő és mellhártya hülyéskedés egyáltalán nem volt vicc. Akkoriban úgy mondták, hogy „az orvosok már lemondtak rólam.” Anyám dörzsölhette a kezeit, de én nem hagytam magam. A csodával határos módon felgyógyultam az első fordulóban. Volt ugyanis egy második is.
Fél évvel később megint be kellett vinni a Tűzoltó utcai gyerekkórházba („Fehérkereszt” néven már akkor is létezett) egy újabb tüdő és mellhártya­gyulladással. Ez azért párját ritkítja, mert ilyen betegség után illik egy kicsit jobban odafigyelni egy gyerekre, de úgy tűnik anyámnak ez nem volt szokása. Ennek ellenére a rossz szándék nem bizonyítható, de én joggal foghatom úgy fel, hogy megint megmenekültem a halál karmai elől. Ezt követve már túl nagy voltam ahhoz, hogy „bármi” történhessen velem. Anyám végre beletörődött létezésembe. Már csak a végzet végezhetett (volna) velem. Ami azt illeti, meg is kísérelte.

Egy másik történetemből kiderül, hogy 1945. január 18-án hajnalba nagyon ki kellett volna mennem a WC-re, de egy érdekes könyv annyira lekötött, hogy inkább visszatartottam még egy kicsit, egészen addig, amíg egy akna telibe nem találta a WC-t, csak én „véletlenül” nem ültem rajta.
A szovjet akna kicselezése után kerek tíz évig eszébe se jutottam a kaszásnak, de aztán 1955-ben megint a hátam mögé settenkedett. Ugyanis az egy Medárdos év volt én pedig az alakulatommal Zebegényben táboroztam 6 teljes héten át. A táborozás abból állt, hogy a sáros talajra felhúztunk néhány tucat, különböző méretű sátrat és ezekben híradós tevékenységet folytattunk. Volt egy nagy aggregátor, ami éjjel nappal adta a 220 Voltot, amiről adó-vevők és persze különböző fényforrások voltak táplálva. Közben pedig minden éjjel ömlött az eső, nappal pedig tűzött a Nap, mi pedig dagasztottuk a sarat, természetesen a sátrakon belül is.

Aztán az egyik délelőtt azt a feladatot kaptam, hogy a nagysátorban elhelyezett asztali lámpákban a kiégett izzókat cseréljem ki. El is kezdtem a munkát, de amikor a harmadik lámpát megfogtam az ujjaim görcsösen rátapadtak, engem meg rángatott a 220. A lámpát elengedni nem tudtam, csak eszeveszett síkoltás hagyta el a torkom.

Szerencsére az egyik elektromérnök tiszt éppen az aggregátor sátrában volt, a frekvenciát ellenőrizte, amikor meghallotta a sikolyom. A főhadnagynak egy tizedmásodperc elég volt arra, hogy kitalálja, mi történt, és abban a szent pillanatban lerántotta a főkapcsolót. Én meg elengedtem a lámpát. Mindenki berohant abba a sátorba, ahonnan az én sikolyomat hallották, és egy kicsit csodálkoztak, hogy élek. Az alezredesünk Bán szakaszvezetőt két hét sittre vágta, amiért zárlatos lámpát kiadott a raktárból. Aztán minden ment tovább a megszokott módon.

Az imént emlegetett kaszás tanácsára ezt a viccet pár évvel később megismételtem Ausztráliában. Ott betonpadlón állva az asztalról felvettem egy zárlatos amerikánert[1], amit szintén nem tudtam elengedni, de rövid volt a kábele és hanyatt esés közben kirántottam a villásdugóját az aljzatból.
Harmadik próbálgatásra nem került sor, a kaszát hordozó pasi rájött, hogy árammal nem megy. Ekkor egy kanyarban a 120-al száguldó kocsimat repítette le az út menti töltésre. Nem mondom, hogy a történtekhez nem járultam hozzá, de a kivitelezést már nem én irányítottam. Szakemberek szerint az marad életben, aki ilyenkor a kocsiban marad és rendszerint az hal meg, aki a kocsiból kiesik, és átmegy rajta az acéltest. Hát én kiestem, de még egy karcolásom se esett, csak a füves lejtőn csináltam 3-4 bukfencet, és nem találtam a cipőm, mert az a gázpedál környékén maradt.

Ennyi figyelmeztető jel után az csak természetes, hogy életem hátralévő évei alatt nagyon odafigyeltem áramra, gépkocsivezetésre, meg úgy általában mindenre. Sajnos a „mindenbe” a nők nem tartoztak bele. Sose hittem volna, hogy azokba is bele lehet halni, pedig lehet. Igaz a halál nem gyors és nem váratlan, e helyett lassú, de biztos.

Egy nő, ha úgy kívánja, puszta jelenlétével napjában ötször-tízszer össze tudja rántatni egy férfi gyomrát. Na most, az összeránduló gyomorban néhány év alatt kialakul egy pici kis fekély, ami rándulásonként egy aprócskát minden alkalommal tovább nő. Na és mi szokott a gyomorfekélyből kialakulni? Bizony-bizony, úgy hívják, hogy gyomorrák.

Én a legjobb úton voltam felé, csak nem akartam beadni a derekam. Első fázis a gyomor nyálkahártya irreverzibilis elsorvadása, amit az orvosok rákmegelőző állapotnak neveznek, és nem hiába. Ezt ugyanis hamarosan a rák követ. De nem nálam. Úgy látszik, van bennem egy halált elkerülő gén, csak még nem izolálták. Ugyanis pontosan 25 éven keresztül tengettem életem rákmegelőző állapotban, ami egy orvostörténeti csoda. Aztán egy visszafordíthatatlannak titulált sorvadás, az én esetemben visszafordult. De ezt ne meséljétek el belgyógyászoknak, mert nem hiszik el. Én néhányszor megpróbáltam, de csak lemosolyogtak érte. Pedig nekem kellene mosolyognom rajtuk, mert szerintem csoda, hogy még élek.    

_____________________________________________________________  

Vissza a múltba (18) Juhász felmenőim

Publikálva 2010.jún.15. | VISSZA A MÚLTBA | 13 hoizzászólás

Anyai dédanyám, Juhász Luca a kiegyezést követő ötödik évben, vagyis 1872-ben született Kiskunfélegyházán, amely települést hatalmas jóindulattal mezővárosnak lehetett nevezni. Gyermeklányként, a kor szokásának megfelelően, hamar árvaságra jutott. Megészlelvén a világot, alaposan körülnézett és játszi könnyedséggel állapította meg, hogy szemrevalóságán kívül semmi más vagyontárggyal nem rendelkezik. Ez azonban akkoriban nem jelentett belépőt egy kereskedelmi tévében való rendszeres fellépéshez, bár az ehhez szükséges két általános osztály elvégzésével ő maga is rendelkezett.

Dédanyám kívánatos szépségét lányai, később leány unokája is örökölték, de okosan kihasználni eme tulajdon­ságukat nem voltak képesek. Lucát kemény munkájáért megtűrték a település alvégének utolsó házában, közvetlenül a temető mellett, ahol később némi külső segítséggel bérelt egy udvari szoba-konyhát. A szerény lakhelyen szép sorba szülte meg gyermekeit ugyanattól a módos gazdától, aki a maga módján gondoskodott is róluk. Ez az elrendezés abban az időben, és azon a földrajzi helyen elsősorban praktikusnak, de semmi körülmények között nem erkölcstelennek volt tekinthető. Módos gazda fia, 10-15 hold leendő örököse, nincstelen leányt el nem vehetett feleségül, bárhogy vetett is rá szemet. Akkoriban nem játszották azt a hülyeséget, hogy 18 éves korában mindenki nagykorú. A fiúk még harminc éves korukban is úgy táncoltak, ahogy az apjuk fütyült, ha még egyáltalán életben volt. A házasságokat nem az érdekeltek, hanem azok szülei kötötték, szigorúan anyagi alapon. A viszonylag kényelmes élet egyetlen záloga a föld birtoklása volt. Módos gazda fia csak módos gazda lányát vehette feleségül, hogy kettőjük földjéből a gyerekek örököljenek annyit, amiből megélhetnek. A föld megművelését pedig a termőfölddel nem rendelkezők, a nincstelenek végezték, természetesen éhbérért. Dédanyámnak és az övéhez hasonló sorban lévőknek az volt az egyik nyitva álló lehetőség, hogy titkos kedvesévé vált annak, akivel szerették egymást, csak éppen nem házasodhattak össze. A másik lehetőség pedig az, hogy összeáll egy hasonló nincstelennel, és együtt nyomorogják végig az életet, szülve hat-nyolc gyereket, akik közül jó esetben kettő-három meg is érte a felnőttkort.

Luca tehát 1890-ben egy életre szóló kedvese lett első nagy szerelmének, aki nősember létére is, hosszú éveken át estéinek nagy részét Luca társaságában töltötte, saját feleségének megértő tudta mellett. Luca elsőszülöttét, Erzsébetet, sorba követte a többi gyerek: Ferenc, Károly, Mária, Imre és végül Ilona. Az esti félhomályban a szekéren érkező apjuk hol egy zsák liszttel, hol egy oldalszalonnával tért be szegényes házukba, mert a maga nemében tisztességes apa iparkodott lenni, csak ugye Benjamin Spock is csak akkoriban született, még nem írhatta meg elképzeléseit az egészséges gyereknevelésről, amihez - úgy hírlik - egy apa jelenléte is szükségeltetik. 

Dédanyám, Juhász Luca, elsőszülött leánya, vagyis anyai nagyanyám, Juhász Erzsébet volt, aki 16 évesen törvénytelen apjától kapott egy lábbal hajtható Singer varrógépet, még az első Világháború kitörése előtt, ami abban az időben több volt, mint főnyeremény. A többi gyerek kistafírozására nem kerülhetett sor, mert dédanyám életre szóló kedvese jóval idő előtt meghalt, és a törvénytelenség intézményét éppen azért találták ki, hogy ilyen esetekben anyagi követelés, például gyerektartás szóba se jöhessen. Nagyanyám a varrógéppel és szorgos munkájával besegített a közös háztartásba és éppen akkor szülte édesanyámat, Juhász Erzsébetet, talán mondanom se kell szintén törvénytelenül, amikor saját édesanyja életet adott legkisebb leány­gyermekének, Ilkának, akinek nemzéséről a többi gyermek apja, közvetlenül halála előtt, még gondoskodott.

Anyám és Ilka nagynénje azonos korúak voltak és testvérként nevelkedtek. A többi, nagyobb testvér imádták a kicsiket, és úgy vigyáztak rájuk, mint a szemük fényére. A szegény családok sok gyereke csodálatos módon tud összetartani. Évekkel később már én magam is láthattam ennek számos példáját. A fiuk, ahogy felcseperedtek, szépen beléptek az ország 3 millió koldusának soraiba, de az amerikai kivándorlás helyett, egymás után mentek el kubikusnak, és kemény munkával próbálták megteremteni szinte napról-napra a betevő falatokat. Anyám már tizennégy évesen takaros kis fruska volt. Fél napokat koslatott a fiákerstand környékén arra várva, hogy valamelyik módosabb legénynek megakadjon a szeme rajta. Nem kellett sokáig várnia, egy Dobos István nevű, igen jó családból való fiatal legényt egy-kettőre elkezdett enni a fene utána, ahogy ezt akkor nagyanyám hangosan elkönyvelte az egész udvar füle hallatára. Anyám hitt benne, hogy hamarosan Dobos Istvánné lesz belőle. A fiú szüleinek nem kellett színt vallani, mert Dobos Pistának tüdejét akkor már jó ideje megtámadta a morbus hungaricus, vagyis a tüdőbaj. Így aztán nem maradt meg más belőle csak egy szép álom, meg egy drága márvány síremlék, amit tizenöt évvel később anyám nekem is megmutatott. Anyám Dobos Pista halála után is kijárt a fiákerstandra, de sokkal kevesebb lelkesedéssel és minimális finnyássággal. Olga nevű apai nagynéném sok évvel anyám halála után „elárulta” a nagy titkot, vagyis hogy anyám kurva volt, és strichelni járt a városháza árkádjai alá. Ennek az állításnak azonban aligha volt igazságtartalma, mert abban az időben a férfiak szexért egy fillért se fizettek, legfeljebb ígértek fűt-fát, ami legtöbbször elégnek bizonyult. Az viszont tény, hogy anyám nem vetette meg az erősebbik nemet.  

Az elinflálódott koronát felváltó pengő bevezetését követően a vidéki élet, ha lehetett még nehezebbé vált. Nagyanyám anyámmal egyetemben, na és persze a varrógéppel, felment Pestre és sikeresen megkapaszkodott a nyolcadik került egyik pincelakásában, mint mindenfajta átalakítást is elvállaló varrónő.

Nagyanyám Maca nevű húga akkor már néhány éve szobalány volt a későbbi mi­nisz­terelnök, Gömbös Gyula holdudvarához tartozó egyik dzsentri politikus ház­tar­tá­sában. Maca édesanyám nagynénje volt, de ő a korábban említettekből kifo­lyó­lag anyámat „Böske húgom”-nak szólította, én meg „Pusi öccse” voltam neki. Kü­lön­ben a Pusi becenevet anyámtól kaptam, állítólag azért, mert sose volt disz­nó­­juk, mindig csak mások vágtak, ők soha. A disznó birtoklása egymagában stá­tusz szimbólum volt. Így aztán megszületésem után anyám azt mondta, én vagyok az ő kis malaca és ugye a malacot, ha hívja az ember, azt mondja, hogy pusi-pusi.

Egy szónak is száz a vége, Maca jó helyen dolgozott, persze meg is érdemelte. Évekkel később nekem elmesélte, hogy még tizenkét éves se volt, amikor dédanyám odaadta őt szolgálni egy módosabb házhoz, kapott is utána hetente húsz krajcárt, és persze Maca minden nap jóllakhatott, amiért mindössze hajnal öttől este kilencig kellett dolgoznia. A kommunista kiáltvány akkor már természetesen létezett, és a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás” se volt ismeretlen fogalom, de nem az agrárproletárok soraiban. Amikor Maca néném tizennégy lett és jóval ügyesebb, választott magának másik helyet, és mert mindenütt megállta a helyét, státusza szép lassan emelkedett. Miután Pestre került ő volt a rokonság főtámasza. A nagy gazdasági világválság idején, a háziúrék egy-egy fogadása után, Maca családtagjai a konyha hátsó ajtajánál ólálkodtak és a visszaküldött, félig teli hidegtálak tartalma, az ő kosaraikban landolt.

Anyám nagybátyái különböző egyéniségek voltak. Imre vékonydongájú, majd hogy nem beteges emberré érett kék szemekkel, vörös-szőke apró bajusszal. Amíg otthon élt saját evőeszközei voltak, amit másnak használni nem volt szabad. Testvérei értetlenül álltak finnyásságával szembe, ami elég ok volt arra, hogy restelkedve tagadja a tényt. Feleségül Pankát, egy apró termetű kiskun menyecskét választott, aki rögtön a házasság után életet adott egyetlen leánygyermeküknek, Pirinek. Károly robosztus ellentéte volt Imrének. Jól emlékszem, mint dagadtak ki az erek bikaerős nyakán, amikor elöntötte az indulat. És az persze gyakran elöntötte. Családi berkekben egy történet járta róla, ami szerint egyik, őt elhagyni készülő kedvesétől búcsúcsókot kért, és kapott. A nagylelkű engedélyt arra használta fel, hogy a lány orrát egyszerűen leharapta, kiköpte majd hanyag mozdulattal betette a leány kötényének a zsebébe. Károly nagybátyámban volt annyi prózai érzék, hogy tettét megtoldja egy búcsú mondattal „ha így is kellesz másnak, megérdemled.” Attól a naptól kezdve, amikor ezt hallottam, ahányszor anyám konyhájában összefutottam vele, ahová gyakran betért egy-egy tányér levesre, minden alkalommal titokban megfogtam az orrom, helyén van-e még. Ezt a szokásomat akkor se hagytam el, amikor tudtomra jutott, hogy Károly bátyámat a csendőrök hónapokig keresték, na persze hiába.

Pestre költözés után nagyanyám keresett annyit, hogy éhen nem halt. Keze alatt anyám megtanulta a kézilány mesterséget, ami a semminél több volt, de a varrónőségnél lényegesen kevesebb. Nagyanyám, amíg tehette, anyámnak szigorúan körmére nézett, mert szerette volna, ha én nem Juhásznak születek. Ez persze nem sikerült, de akkor még ezt nem tudhatta. 

Visszakanyarodva Lucához, bizonyára be lettem mutatva neki, de én nem emlékszem rája. Persze emlékezhetnék ugyanis 1938-ban hunyt el. Ekkorra a gyermekei már mind szétszéledtek, akik különben igen nagy szeretettel „Édeskének” nevezték. Édeske - mondani se kell - egész életében szűkösen élt, az utolsó húszban pedig kifejezetten nyomorgott. Rosszkor halt meg, egészen pontosan akkor, amikor gyermekeinek kezdett egy kicsit jobban menni, amiből személyesen már semmit haszna nem lett. Illetve - ezt döntse el magad - talán annyit, hogy halála után néhány évvel a sírját díszítő egyszerű fakeresztet drága márvány emlékmű váltotta fel, ami természetesen le is lett fényképezve. A kőbe egyetlen szó volt belevésve, ennyi: Édeske. Az emlékmű mögött három nő, édesanyám valamint Ilka és Maca, a két nagynéni álltak, a kor divatjának megfelelően mindegyikük nyakában 3-4 ezüstróka az augusztusi melegben. Édeske utódai útravalóul egyetlen egy dolgot kaptak, az összetartozást, de ez csak addig maradt érvényben, amíg szegények maradtak. A II. világháború hozta konjunktúra az ő életszínvonalukat is feljebb lökdöste, attól kezdve, vagy talán Édeske halála miatt, közöttük a torzsalkodás mindennapossá vált. 

Vissza a múlta (extra) horpad visszaemlkezése

Publikálva 2010.jún.12. | VISSZA A MÚLTBA | 19 hoizzászólás

A múlt század derekán születtem egy kisalföldi apró falúban, éppen a Nagy Változás hajnalán, így az a szerencse ért, hogy betekinthettem a múltba és láthattam a jövőt. Akkoriban a parasztgazdaságok három generációsak voltak, és persze a nők vállvetve dolgoztak a férfiak mellett. Nekem, mint gyereknek, természetes volt, hogy rám is számítanak.

Kezdem talán az aratással. A trükk az, hogy a búzának be kell érni, de lehetőleg a kalászban kell maradnia. Ebből következik, hogy az aratás pontos idejének a megválasztása, és a munka gyors, ütemes elvégzése megkérdőjelezhetetlen fontossággal bír. A mi kis családi gazdaságunk alapfelállásban működött. Kaszás, marokszedő, kötöző, kötélteregető. Vagyis apám, anyám, nagyapám, és jómagam hat évesen. Szalmakötelet használtunk, ami előző este készült a néhány nappal korábban levágott és beáztatott gabonaszárakból, azaz szalmából. Ezeket az előre elkészített kötéldarabokat kellett leterítenem összhangban a kaszálással a rendsor mentén. Anyám egy sarló segítségével nyalábolta föl a megdőlt szárakat, és rakta a kötelekre. A kötözést a nagyapám végezte, mert az külön tudomány volt. A kötözéshez kellett „kötözőfa” is, ami egy gumibothoz hasonló fanyárs, és pontosan úgy volt nagyapám csuklójához rögzítve, mint egy gumibot. A szalmakötelet a kötözőfával össze kellett sodorni és aláfordítani, hogy önzáró legyen. Mivel a kaszálás csak egy irányba történhetett, a tábla végéről vissza kellett gyalogolni a tábla elejére, na, ez volt a pihenő. Aztán nagyanyám délben hozta az ebédet, kendőbe kötve, ami jellemzően tyúkhúsleves és galuskás tyúkpörkölt szokott lenni. Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy nekem a kötélteregetés mellett vízhordói feladatom is volt. Az ötliteres demizson nem vizet tartalmazott, hanem szódával agyon higított bort, mert ez jobban oltotta a szomjat. Aztán a kévéket a kaszálás végén keresztekbe, kepékbe raktuk a tarló közepén. 25 kéve kalásszal összeforgatva alkotott egy keresztet. Ha várhatóan késett a betakarítás, akkor körbeszántották a tűzveszély csökkentése végett. A búza cséplését mi masinálás-nak neveztük, de ez a kifejezés már kihalt. Különben a betakarítás után a cséplést mindig a házaknál végezték. A faluban élt egy gépmester, akinek traktora és cséplőgépe is volt. Nyaranta megszervezte a csapattát, szabadságot kivett gyári munkásokból, ami már az ipari átalakulás első jele lehetett. A masinálók házról házra jártak. Fantasztikusan összedolgozta, és mindig lelkes, kíváncsi gyerekcsapat kísérte őket.

Egy hatéves gyerek szemével látva és utólag értékelve, semmiféle hierarchiát nem láttam az akkori faluképben. Felteszem, az akkor beinduló kulákmizéria is közrejátszhatott. Még az sem akart nagygazdának látszani, akinek két ló is volt az istállójában. Így aztán mindenki előre köszönt mindenkinek. Ami pedig a gazdálkodást illeti, kínosan ügyeltek a szántóterület és az állatállomány megfelelő arányára. A műtrágyát ugyanis nem ismerték, vagy legalább is ódzkodtak tőle. Maradt a természetes trágya.

A 100%-os hasznosításra valóban a kukorica, mint fontos takarmánynövény a legjobb példa. Már a ritkítás során mentve volt a felesleg. A tehenek nagyon szerették a zsenge édes szárakat. Később a kivágott vadhajtások is takarmányként szolgáltak. Beérés után a csövet egészben törtük le, amiket aztán meg kellet fosztani a háncstól. A kukoricafosztás a háznál történt esténként viharlámpa fényénél, a szomszédok kölcsönös segítsége mellett. Közben folyt a szórakoztató beszélgetés, viccelődés. A fosztásból származó háncsból szatyrok, lábtörlők készültek, de akár papucsot is össze lehetett ügyeskedni. A földeken maradt szárat betakarították, mert az takarmányt képezett. Hihetetlen, hogy a jószág milyen ügyesen képes volt megszabadítani a levelektől. A maradék jelentette kiszáradás után a tüzelőt a főzőüst alatt, amiben a moslék rotyogott. Ott mindent el lehetett, sőt illett is eltüzelni. A moslék alapját főtt búza, vagy kukoricadara és krumpli jelentette, de a háztartásból visszamaradt hámozott krumpli héjat is hozzá főzték. A végén megtoldották konyhai ételmaradékkal, tésztával vagy főzelékkel, száraz kenyérrel. Malactáp csak a holdban létezett.

Nyár végén került sor a szilvalekvárfőzésre. Ez nem számított különösebb ünnepi eseménynek. Egy napig ott rotyogott az üstben az udvaron, kavargattuk, hogy oda ne égjen, nyalakodtunk is, amíg el nem teltünk, és közben tüzelgetni  kellett. Minden családnak volt szilvafája, ha nem is 7. Mit szilvafa! Egész szőlőbirtok, plusz gyümölcsfák. Pársoros ültetvény présházzal a szőlőhegyen.

Mire tél lett a disznók szépen megnőttek, meghíztak, jött a disznóvágás. Nagyon sok különbség nincs az akkori és a mostani disznóölések között. Legfeljebb az eszközök lettek modernebbek. Felénk nem volt szokás a disznóölésekhez hivatásos böllért hívni. Minden családban volt egy. Nálunk az apám. A lebökött disznónak felfogták a vérét, mert az fontos alapanyaga volt a véres hurkának. A most már élettelen testről le kellett pörzsölni a szőrt. Ez elejében szalmával csinálták, de ahogy a technika fejlődött, és a ‘60-as évek elején nálunk is megjelentek a PB palackok, divat lett a forrázást követő utóperzselés. Ezt követve a hasánál felvágták a disznót és kivették a belső részeit. A beleket, gyomrot alaposan kimosták, mert ebbe lett töltve a kolbász, hurka meg a disznósajt. A fejet különválasztották a törzstől, majd a testet kettéhasították, és elkezdődött a trancsírozás. Főleg a kisütött zsír mennyisége volt fontos, mert ez főzési alapanyag volt. Sok volt a füstölni való is (sonka, kolbász), mert a füstöléssel lehetett a húst konzerválni. Tekintve, hogy hűtőszekrény, fagyasztóláda nem létezett. Azaz “mélyhűtő” mégiscsak volt. A romlandó ételt tejeskannába kellett tenni, és zsinegen lelógatni a kút hideg vizébe, annyira, hogy épp meg ne merüljön. Azért persze mindenütt akadnak helyi sajátosságok. Nálunk a májnak volt rendkívüli szerepe. Ahogy kezdett megnyílni a disznó, elsőként azt emelték ki még melegen. Az asszonyok szaladtak vele, hogy kisüssék. Hagymás, pirospaprikás alapon resztelve, tradicionális reggelinek számított. Ezzel készen kellett lennie, mire a malac kettéválik.

Aztán a hideg téli napokra általában csak az állatok gondozása és a hó eltakarítása maradt. (Akkor még bőven volt belőle.) Így az ősök ilyenkor bizony elég sok időt töltöttek a présházakban. Bedurrantottak a kis kerek öntvény vaskályhákba, és összejöttek beszélgetni. Az asszonyok meg elhitték, hogy muszáj tüzelgetni, különben megfagyna a bor. A pincék akkor is gondosan hófehérre voltak meszelve. Ennek elmulasztása nagyobb bűnnek számított, mint meztél láb, glott gatyában bemenni a templomba.

Egy kis szociológia. 1957-ben elkészült a házunk, így a falu másik végébe kötöztünk. Ez a ház még ma is áll, anyánk lakja 84 évesen, gyakran látogatjuk. 1958-ban villanyt kapott a falu, 1959-ben pedig megalakult a TSzCs. A világ megváltozott. Házanként csupán egy tehén maradhatott. Emlékszem, 12 évesen a barátommal legeltetést vállaltunk a nyári szünidőre. Reggelenként 18 jószágot kellett összegyűjtenünk. Megdöbbentő, hogy egy tehén mennyire értelmes tud lenni. Mindegyik ott várakozott a kapu előtt a hídon, és amikor jött a csorda, csatlakoztak. Hazafelé ugyanígy kiváltak, és megvárták szépen, amíg beengedik őket. Akkor tanultam meg mesterien bánni a karikás ostorral. Végig tudtam pofozni a tízfillérest az udvaron. Képes voltam lefejezni a pipacsot az árokparton.

Egyébként a parasztember nagyon meg tudta becsülni a szerszámait. Láttam centiméteresre kopott kaszapengét, amelyhez még mindig ragaszkodott a gazdája. Az elhasználódott kapának félméteresre vágták a nyelét, keresztélet alakítottak ki, és attól kezdve szárvágó kapának hívták.

Most, hogy visszaemlékezem valami homályos sejtéstől mozgatva megkérdeztem a Googl-t, mit tud a gyarmatik pincesorról? Egész meghatódtam. Ilyet lehetett ott találni.

A hatvanas évek végén kéthetente estefelé ezen az úton baktattam végig a vasútállomásról hazafele. Az öregek akkor még ott üldögélve beszélgettek a padon a pincék oldalában. Nem tudtam úgy elosonni, hogy többször is, be ne hívjanak egy-egy pohár borra.

Érdemes tudni, hogy a kisalföldi faluszerkezet eltér az alfölditől. Keskeny, szorosan egymásra épülő portákból áll, az udvar is hosszában tagolódik. Néha a kocsi-beállás is óriási feladatot jelentett, de mindig megoldották. Aztán meg a búzát meg is kellett őrölni. A malom Téten volt. 7 km oda is, meg vissza is lassú parasztszekéren. Hihetetlen sok a látnivaló útközben egy ötéves gyerek számára. A mai kissrácok nem is tudják, mit veszítenek a száguldó Audi ülésébe süppedve. Akkoriban ismeretlen fogalom volt a rohanás, mindenki ráért. Nagyapám nem volt bőbeszédű, de az ilyen hosszabb szekerezéseknél mindig megoldódott a nyelve. Jókat beszélgettünk útközben.

Különben anyám háza közvetlenül a pincesor bejáratánál van, tavaly nosztalgiából végigmentem rajta.  Hát sajnos már elég sok hobbi hétvégi ház épült közéjük. És a gyalogtőkét is többnyire felváltotta a kordonos művelés. De azért a varázsa még mindig megvan. Az a kút például a Meilinger Józsi bal füle mögött attól híres, hogy az oldalán folyamatosan csobog le a víz. Sajnos a változásokat már 1957-től érzékelni lehetett. Véresszájú kommunisták kerültek a faluba tanácselnöknek, párttitkárnak, iskolaigazgatónak. Idegenek voltak, így az emberek kezdtek elcsendesedni. Sokan azért burkolóztak hallgatásba, mert a nagyobbik gyerek éppen disszidált a családból. Aztán pedig következett a tsz-esítés átmeneti sokkja …. Én magam tulajdonképpen ‘63 óta csak vendégnek számítok a saját szülőfalumban. Előbb kollégium, pesti munkahely, katonaság, végül állandó győri lakás. Most viszont örömmel láttam, hogy az otthoniak ismét próbálják megtalálni önmagukat. Ezzel befejezném az emlékezést, és áttérek a mai, aktuális témára.

Kalandoztam a műholdas térképén. Olyan helyeket kerestem, amelyek válságos helyzetben esélyt kínálhatnak a túlélésre. Mert szerintem a tanyasi életmód nem ilyen. Csak a megélhetés biztonságát ígéri, de a létezést nem. Végül a megoldást én is a faluközösségben látom. Vannak a térképen olyan történelmi falvakat, ahol a kialakult utcarend hatalmas földterületeket zár körbe a falu közepén. A szülőfalum, Gyarmat is ilyen. Ezek a zártkertek, hátsókertek ma is a legvédettebbek. Megközelíteni, hozzájuk férni kizárólag az udvarokon keresztül lehet. Az egésznek szinte erőd jelleget kölcsönöz, hogy a régi házak közvetlen az utcafrontra épültek előkert nélkül, együttesen mintegy falat képezve. Jelenleg, ez a megoldás lenne nálam a nyerő. Egy ház az utca közepén, hatalmas zárt hátsókerttel.

Vissza a múltba (17) A Patkányok dala

Publikálva 2010.jún.10. | VISSZA A MÚLTBA | 11 hoizzászólás

Amikor már Manyi néni elég biztos volt a dolgában, úgy értem, hogy az együttélést apámmal véglegesnek ítélte, a folyamatosan beköszönő nyomor ellenére vett egy pianínót. Apám nagy örömére percek alatt kiderült, hogy Manyi néni gyönyörűen tud rajta játszani, amit nem kevesebb, mint tizenkét év kemény tanulás előzött meg. Ezzel egy csapásra kispolgári családból nagypolgárivá váltunk. Pont akkor, amikor már nem kellett volna, mert az élet kiszámíthatatlan, főleg azoknak, akik nem tudnak számolni.

Esténként, vacsora után, ha apámék nem mentek sehova, úgy értem szórakozni, akkor Manyi néni zongorázott. A filmekből kilesett nagypolgári klisé szerint Apu beült a pianínótól mintegy félszobányira felállított bőrfotelbe és lelkes érdeklődéssel nézte élettársa áhítattól átitatott (különben tényleg kitűnő) játékát. A húgom és én pedig egymás mellett ülve egy orvosi kereveten „jelen voltunk”. Apám elsőszámú kedvence a Költő és paraszt (Franz von Suppé) volt, amit szorosa követett a Tavaszi zsongás (Christian Sinding). Bár mind a két darab briliáns technikát igényelt, néhány hét után - ellentétben apámmal - nekem már a könyökömön kezdtek kijönni, de korai volt a szemtelenkedésem, ugyanis a „viharfelhők” már gyülekeztek az ég alján, csak a húgom és én egyelőre nem tudtunk róla.

Szeptemberben aztán kiderült, hogy mi is meg fogunk tanulni zongorázni. A zongora tanárnő a Lipótváros közepében, a Pannónia utcában lakott, amely zenei stúdió viszonylag közel volt a Bazilikához. Hetente kétszer, húgomra vigyázva, átsétáltunk a tanárnőhöz, ami egy húsz perces, jó unalmas mászkálás volt. Ráadásul az óráink egymás után voltak megtartva, vagyis én végig élveztem húgom produkcióját, ő pedig az enyémet. Amit elő adtunk, az botrányos volt: Ildikóból a tehetség legkisebb szikrája is hiányzott, én pedig egy percet se gyakoroltam otthon. Annyit tudtam, amennyit a tanárnő a helyszínen belém vert.

Hogy a séta unalmát valahogy enyhítsem, egész úton oda-vissza, egy, a cserkészeknél tanult gúnydalt énekeltem, ami a háborús körülményeket volt hivatva kifigurázni az „Oh my darling Klementin” dallamára. Íme a teljes szöveg:      

 

Ott ahol a Ferencváros hinti báját szerte-szét,

Egy pazar nagy pince mélyén három patkány éldegélt.

Három patkány, három ifjú mindig éhes és mohó,

S mint az ifjúsághoz illik mindig kedves és bohó.

 

A legelső szürke patkány egyik éjjel útra kelt,

Hogy a boltból elcsempésszen egy kis finom eledelt.

Óvatosan járt a polcon elkerülve minden zajt,

Megevett egy kis csomagot, rá volt írva Groi-sajt.

 

Fel is fordult nyomban tőle, s lett belőle ho-ho-holt,

Mert a finom Groi-sajt csak hamisítva vo-vo-volt.

 

A második szürke patkány másnap éjjel útra kelt,

Hogy a boltból most ő hozzon egy kis finom eledelt.

Óvatosan járt a polcon, mert a bölcs mindig vigyáz,

Megevett egy kis csomagot, rá volt írva ananász.

 

Fel is fordult nyomban tőle,  s lett belőle ho-ho-holt

Mert a finom ananász csak hamisítva vo-vo-volt.

 

A harmadik szürke patkány így szólt túl nem élem én,

S azon nyomban patkánymérget vett a boltban háromért.

A harmadik szürke patkány bizony mondom máig el,

Mert a patkányméreg is csak hamisítva vo-vo-volt.

 

Az ének Ildikót tökéletesen lekötötte, és ami a legfigyelemreméltóbb, nem unta meg. Újra, meg újra, ezt kellett énekelnem hétről-hétre. A végén már „tradícióvá” vált. Aztán évvégén volt egy nyilvános vizsga is, ahol Ildi és én négykezest adtunk elő. Nyilvános alatt azt kell érteni, hogy minden diáknak ott volt a teljes pereputtya. Feltételezetten a zongoratanárnő unszolására egy - ki tudja miért - lekötelezett ismerős újságíró is jelen volt, akinek jóvoltából másnap valamelyik napilap utolsó oldalán megjelent egy hárommondatos beszámoló is, amiben „az Antalffy testvérek által előadott négykezes figyelemfelkeltő” volt. Ami azt illeti ez az egyetlen mondat Manyi néninek egy vagyonba került, de a „figyelemfelkeltő” jelző bejött, mert a következő évben bár Ildikó már otthon maradhatott, de nekem tovább kellett tanulni. A leendő nevelőanyánk bennem még látott egy szunnyadó Rubinsteint. Ez a látomás szerencsére csak egy évig maradt fenn.

Aztán teltek múltak az évek, akarom írni évtizedek, és amikor hétvégeken saját 8-10 éves gyermekeimet fuvaroztam ide-oda Borosjenő és a Mártírok útja között (ami persze időközben megint Margit körúttá vedlett), unaloműzés végett, a rég nem hallott dalt elővettem. Mit ad isten, imádták, és újra meg újra akarták hallani.

A dal azonban még ennél is nagyobb diadalt futott be. További 30 évvel később, Zoltán fiam már kábé 4 éve lehetett önkéntes cseh „emigrációban”, amikor egyik levelében kérte, hogy írjam le a dal teljes szövegét és küldjem el neki, ugyanis pont 38 évesen ért utol a nosztalgia. El nem tudom képzelni miért, és mert gyerek én már soha többé nem leszek (nem mintha más igen) ezen népszerűvé válás univerzalitásának titkát soha meg nem fogom tudni fejteni. A dal librettóját minden esetre E-mailben elküldtem. El tudom képzelni, hogy csodálkoztak a Nemzeti Nyomozó Irodában, amikor a házkutatás során a gépemből kivett winchesterről előkerültek a háborús patkányok.   

Vissza a múltba (16) Kiruccanás

Publikálva 2010.jún.07. | VISSZA A MÚLTBA | 17 hoizzászólás

A háború utolsó két évében apámnak annyi pénze volt, hogy ö maga se tudta mennyi. Ennek ellenére gépkocsija nem lehetett, mert az külön engedélyhez volt kötve. A gépkocsik kellettek a honvédségnek. Gépkocsi helyett voltak neki motorkerékpárjai. Volt például egy 250 cm³-es Méray Puch-ja, egy 125-ős Mátrája meg ki tudja még mi. Pesten ezekkel közlekedett, de most ugorjunk egyet.

Ahogy ennek már többször hangot adtam, a Szent József fiúnevelő intézetben minden második vasárnap volt látogatás délután 2-től 4-ig. Ilyenkor beözönlött a jó nép és általános felfordulás volt az épületben. Vajon miért? Ennek megértéséhez tudni kell valamit. Az intézetben lakó fiúk két csoportra voltak oszthatók. Az egyikbe azok tartoztak, akik a szüleiknek többé-kevésbé útjukban álltak, és ilyen módon szabadultak meg jelenlétüktől. Ide tartoztam én. A másik csoportba azok tartoztak, akiknek szülei jómódú vidéki gazdák voltak, de megfelelő iskola lakóhelyükhöz mérve sok kilométeres körzetben nem volt. Ezek nem tehettek mást, mint beadták a gyerekeiket. Ezek a szülők a nyakukat kitörték, hogy csemetéiket valami módon kompenzálják a családi fészek (ideiglenes) elvesztéséért. Na ez utóbbi szülők okozták a felfordulást. A mamák lecserélték az ágyneműt (amire semmi szükség nem volt), tanártól tanárig rohangáltak, hogy nem kell-e ez vagy nem kell-e az. Cipelték a hatalmas kajás táskákat és helyezték el a hazait ide meg oda. Szóval nyüzsögtek, ami belefért.

Arra talán már nem is kell kitérnem, hogy voltak olyan szülők, akik már délben az épület előtt várták a beeresztést. Ne is mondjam az én szüleim határozottan nem tartoztak ezek közé. Ha engem meg is látogatott valaki, az rendszerint fél órával a látogatási idő vége előtt érkezett, de olyan is volt, hogy nekem egyszerűen nem volt látogatóm, de mint látható (bocsánat, olvasható), nem haltam bele. Hogy rosszul eset, az egy más dolog. Különben is magamban tartottam.

Volt azonban egy nevezetes látogatás. Először is apám két órára pontosan megérkezett egy motorbicikli hátán, egyedül. Aztán meg azzal állt elő, hogy ugorjunk haza, és majd visszajövünk a látogatás végére. Na erre még nem csak példa nem volt, de szigorúan meg is volt tiltva, hogy növendék elhagyja az internátus területét, akár szülő segítségével is. Ez a szigorú intézkedés mai szemmel nézve talán furcsának és érthetetlennek tűnik, de akkor például egy növendék, akár a nyári szünet alatt is, csak úgy mehetett el egy moziba, - természetesen szülővel együtt, a délutáni előadásra - ha erre az iskolától előzőleg engedélyt kért és kapott. Az engedély kérésekor - fura módon - meg kellett nevezni a film címét.

Én persze örömmel egyeztem bele a stiklibe, már csak azért is, mert imádtam az apámat és a világon semmi se tetszett nekem jobban, mint vele együtt kirúgni a hámból. Felpattantunk hát a motorra, és sipirc haza a Bezerédj utcába. A lakásunk a földszinten volt a kapualjból kiérve közvetlenül jobbra. Mikor az ajtónk elé értünk az én orromat jó erős gázszag csapta meg. Apu gyorsan kinyitotta az ajtót, rám kiáltott, hogy maradjak kint, ő maga pedig berohant a kinyitott ajtón. Én persze a tilalom ellenére utána mentem és pontosan láttam, mit csinál.

Apu hét évig dolgozott a gázgyárban és feltételezetten tudta mit és hogyan kell ilyen esetben tenni. Elsőnek odaugrott a gázrezsóhoz, aminek sütője tárva nyitva volt és ömlött belőle a gáz. Mami élettelen teste lecsúszva a sámliról a rezsó előtt feküdt a földön. Apu elzárta a csapokat, rohanva nyitotta ki az összes ablakot majd Mamit felkapta a földről és kicipelte a lakásból.

Apu, Mami arcát paskolta, miközben hozzám egy szót sem szólt. Én persze pontosan tudtam mi történt és rettenetesen meg voltam szeppenve. Azon gondolkoztam vajon miért tette, csináltam-e én valamit, okozhattam-e én a dolgot? Közben Mami éledezni kezdett és szép lassan visszamentünk a lakásba. Anyám bágyadt volt és lehangolt. Aztán mindenki iparkodott úgy tenni mintha nem történt volna semmi, miközben apu többször mondta nekem, hogy „te már okos nagyfiú vagy”. Éreztem, hogy szükség van rám, hogy ez most egy nagy családi titokká vált, hogy úgy kell majd tennem, mintha nem emlékeznék semmire. Így is történt. Édesanyám két és fél évvel később meghalt, majd teltek az évtizedek, de erről apám és én soha egyetlen szót se váltottunk egészen apám 93 éves koráig. Ekkor arra gondoltam, hogy hatvan évvel később talán itt lenne az ideje, hogy pontot tegyünk az ügy végére. Meg aztán miért kellene neki elvinni minden szennyest a másvilágra, de ő nem így döntött. A téma felvetésekor úgy tett, mint aki semmire se emlékszik. Én persze bizonygattam, mert hát ilyen vagyok, de nem állt kötélnek. Az természetesen világos volt előttem, hogy ez nem egy öregkori szenilitás, nem, a kérdésem feltevésekor egy pillanatra átsuhant az arcán a rémület, és belépett az automatikus tagadás.

Hallgatásának okát nem tudtam megfejteni. Különös módon állt hozzá első feleségéhez, illetve emlékéhez. Amikor összeházasodtak bizonyára nagyon szerette és a sok közös küzdelem összekovácsolta őket. Anyámmal kapcsolatban a legkisebb kritikát vagy megjegyzést se tűrte el halála után még évtizedekkel később sem. Ezzel szemben, amikor az ötvenes évek végén a félegyházi temetőben, a terjeszkedő gépállomás miatt, néhányszáz sírt felszámoltak, nem volt hajlandó kifizetni az áthelyezési költséget. Szentimentális tehát egyáltalán nem volt. Akkor pedig miért nem tudott szembenézni a ténnyel. Bűnösnek érezte magát? Vagy az öngyilkossági kísérlet szégyellnivaló dolog volt, tehát megegyeztek, hogy erről egy szót se, ami egy egész életre szólt? Titkát elvitte magával a sírba. , mert neki aztán van.     

Amikor napjainkban Félegyháza felé vezet utam (na jó, majdnem arra), jobb híján, nem hagyom ki a Kohári utca 2. alatt álló régi házunk megtekintését. Temető látogatás helyett, ez egy olyan pótmegoldásféle dolog. Aztán 2007-ben hiába mentem el a Kohári kettőhöz, mert a régi ház helyett egy vadonatúj és természetesen „modern” házat találtam. Nézelődésemre valaki megszólított, keresek-e valakit? Nem, válaszoltam, csak furcsa, hogy ezt az utcát Kohárinak hívják. A pasi nagyot nézett, mi ebben a furcsa, kérdezte. Hát csak az - feleltem - hogy egyetlen egy ház se olyan, mint régen volt. Ha nem lenne kiírva az utca neve, bizony rá nem ismernék. Ez nyilván felkeltette az idegen érdeklődését és faggatni kezdett. Ide valósi vagyok-e? Nem, dehogy, válaszoltam. Akkor meg honnan ismerem ezt az utcát? Hogy honnan, méláztam el. Itt laktam, ebben a házban, akarom mondani abban, ami a helyén állt. Nahát! Csodálkozott el az illető, és mikor? Hogy mikor, gondolkoztam el egy kicsit, van annak már vagy hatvan éve. Evvel be is fejeződött a beszélgetésünk. Hatvan év még nekem is sok volt, hát még neki, hisz nem nézett ki többnek harmincnál.

Vissza a múltba (15) Liba leves

Publikálva 2010.jún.05. | VISSZA A MÚLTBA | 30 hoizzászólás

Gyerekkoromban, ha egy család jót akart zabálni, akkor vett egy tízkilós libát és megette. Éppen ezért a libát minden gyerek ismerte, ha másért nem, hát a mondókáért: nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot. A libát először felvágták és kivették belőle a belső részt, ami elsősorban tíz méter bélből állt, és a belek közé berakódott kikirics-sárga hájból, de ott volt található a legértékesebb liba darab, a libamáj is.

A két combot rendszerint lesütötték libazsírban, és tettek hozzá jó sok foghagymát. A mellehúsát filézték, vagyis viszonylag vékony szeletekre vágták fel. A belsőségekből, farhátból, valamint a szárnyakból készült a leves, amibe rengeteg zöldséget is belefőztek és csináltak hozzá grízgaluskát. Ez volt aztán a nagy zaba. A lesütött combot rendszerint másnap ették, a sült libamájat és a körülötte található ízletes libazsírt pedig napokig lehetett csemegézni, főleg reggelire.

Különben a libából semmi se veszett el, a beleket kivéve. A hosszú nyakáról például lehúzták a bőrt és megtöltötték mindenfajta finomságokkal, a két végét hurkapálcával lezárták, és együtt sütötték a combokkal. Szóval most is összefut a nyál a számban, ahogy ezeket a sorokat írom. Természetesen a liba ritka vendég volt a család asztalán, így aztán, ha hozzájutottunk, kisebb ünnepnek számított. Azt pedig, hogy egyszer az életben még az is bekövetkezik, hogy a sültlibacombra rá se tudok nézni, el se tudtam képzelni. Pedig így történt.

Rákosi kitelepítésének idején, szóval a fordulat éve után, apámék úgy látták jónak, ha önszántukból lemennek Félegyházára, és nem várják meg a kitelepítést. Csakhogy nevelőanyám úgy gondolta, hogy meg is kellene valamiből élni. Mivel pedig némi tőkével még rendelkeztek, anyám beszervezte a szomszédban lakó parasztasszonyokat, akik a szóbeli megállapodás értelmében hathétig kötelesek voltak átjönni hozzánk, az udvarba és megtömni azt a száz libát, amit mi kifejezetten erre a célra vettünk.

Anyám nyilvánvalóan vett a libákhoz egy teljes stráfkocsi kukoricát is, amiből minden nap beáztattak egy jó fél mázsát a másnap esti libatöméshez. Az asszonyokkal természetesen nem volt semmi gond. Abban az időben minden vidéki asszony tudta, hogyan kell tömni libát, és ha az állatkínzásról papolt volna valaki, hát azt tökkelütött hülyének tartották volna. Abban az időben az állatnak, minden állatnak, egyetlen funkciója az volt, hogy az embert szolgálja, vagy életével, vagy halálával. Különben, a tömés művelete nekem akkor nagyon tetszett. Az asszonyok el-elkaptak egy-egy libát, hónuk alá fogták, hogy ne mocorogjanak, és balkézzel szétfeszítve tartva lapos csőrüket, jobb kézzel belemarkoltak a beáztatott kukoricába és benyomták a liba szájába, majd mutató ujjukkal lenyomták a torkán. „Eszik nem eszik, nem kap mást”. Persze „érzéssel” hogy meg ne fulladjanak a dögök. Igaz, ha hébe-hóba valamelyik megfulladt, nem csináltak belőle nagy jelenetet, ment a konyhára. A legyömöszölés után a liba nyakát a fej alatt megmarkolták és két-három határozott mozdulattal, kívülről lepasszírozták a gégékben maradt kukoricát bele a liba begyébe. Amelyik liba átesett a „műtéten” azt bevágták az ólba, hogy össze ne keveredjenek a tömött és a tömésre váró libák.    

A hathétre tervezett libatömés második hetében valamelyik asszony jelezte, hogy egyik liba „kóvályog”, lehet, hogy beteg. Nevelőanyám nem sokat teketóriázott, még az este elvágta a nyakát és valamelyik asszony meg is pucolta, magyarul megfosztotta tollától, és már a fazékban is volt. Kicsit ugyan későn, de aznap libát vacsoráztuk.

Másnap este azonban már három liba „kóválygott”, amelyek pontosan úgy végezték, mint előző napi társuk. Harmadnapra a dolog kezdett komolyra fordulni, mert hét liba jutott az előző négy sorsára. Na ez már sok volt a családnak. Ezért aztán ezeket a libákat a tömőasszonyok vitték haza. Mi meg akkor már harmadik napja nem ettünk más csak libát, de meg kell mondanom, hogy derekasan álltuk a sarat, persze nem sokáig.

Szóval benne voltunk a libavész kellős közepében. A libák hullottak, mint ősszel a legyek és az egész utca esténként libát lakmározott. Mi akkor már túl voltunk a lakmározáson, inkább fuldokoltunk a libahúsban. Következő nap a liba-mizéria folytatódott. Anyámnak ragyogó ötlete támadt. Egymás után sütötte le a libák legnemesebb részeit és behelyezte őket forró libazsírba úgy, hogy ne érje levegő a húsokat. Hűtőpult nem lévén, ez egy újfajta konzerválási móddá nőtte ki magát, azonban a libák puszta tömegükkel túljártak az eszünkön. Egyszerűen képtelenség volt lépést tartani a libák elhullási tempójával. Igazán nem akarom dramatizálni a helyzetet, de eléggé kétségbeejtő volt. Először is a libaállomány nullára csökkent. Az asszonyok zúgolódtak, hogy ők másfél hónapra vállaltak munkát. A család megundorodott a libahústól. A lesütött húsok a zsír alatt berohadtak, éktelen bűzt terjesztettek, az egésztől meg kellett valahogy szabadulni, ami nem volt egyszerű dolog. Ezen kívül nevelőanyám óbégatott, hogy micsoda anyagi vesztesség pont most, amikor minden olyan nehézre fordult. Csakhogy, valamivel nem számolt, azzal, hogy van isten! Ugyanis Rákosi Mátyás szalámi taktikája elérkezett a mezőgazdasághoz. Ez volt az a bizonyos padlás lesöprő korszak, a szövetkezetbe tömörítés és kulák verés beindításának ideje. Aminek egyenes következménye a mezőgazdasági termékek rohamtempójú hiánycikké válása volt. Nem tudom, miért komplikálom ennyire a dolgokat. A lényeg, hogy (többek között) rettenetesen kevés kukorica termet, de a malacok még kicsik voltak, nem lehetett őket levágni. Következésképpen a kukorica ára az egekbe szökött. Nekünk pedig, libák hiányában, megmaradt vagy negyven mázsa kukoricánk.

Nem részletezem tovább, anyám eladta a kukoricát és többet kapott érte, mint amennyit a felhizlalt libákért kapott volna. Mi pedig jó húsz évig rá se tudtunk nézni a libára. Ez persze régen volt. Ma már szívesen ülnék le egy anyám főzte, nagy adag libaleves elé, de tudom, hogy a korabeli hangulat vissza nem hozható. Azok közül, akik akkor körülülték az asztalt, már csak én élek. Mi a libavész elején mohó szemekkel falatoztunk, és alig voltunk képesek betelni a végtelennek tűnő húsáradattal. Huszonöt évvel később gyermekeim villájukkal megpiszkálták a kísérletre vett liba szárnyát, vágtak hozzá egy elutasító pofát, és azt mondták: ezt én nem szereteeeem. Többé nem is próbálkoztam, egyenek parizert.

Vissza a múltba (14) Első áldozás meg egyebek

Publikálva 2010.jún.03. | VISSZA A MÚLTBA | 13 hoizzászólás

A Városmajorból induló fogaskerekű vasút első megállója a Szent János Kórház, második az Orgonás, a harmadik pedig az Erdei Iskola. A Sváb-hegyre utazó emberek egykedvűen mennek el mellette, és meg se fordul a fejükbe, hogy mit takar a név. Nos, a kerítés mögött, az erdő fái között húzódik három épület egymástól több száz méteres távolságra. Ahol a fogas megáll az a tantermeket magába foglaló főépület.  Talán száz méter távolságra van a lányok lakrésze, és egy további száz méterre pedig a fiúké. A hálóhelyek régebbi építésű kastélyszerű épületek, de a főépület vörös tégla homlokzatú, modernebb létesítmény, bár legjobb tudásom szerint 1941-ben már állt. Az egész komplexum célja néhány tucat gyerek részére tanítással összekötött szanatóriumi lét biztosítása. A létesítmény egész évben üzemelt, három hónapos turnusokkal.

Én második osztályba jártam, amikor is a tél végén volt egy iskolaorvosi vizsgálat, ahol a túlzottan vézna alkatom és alultápláltságomból kifolyólag megakadt rajtam az orvos szeme, és beutalt az Erdei Iskolába, mint arra bőségesen rászoruló szegény gyereket.

A tél végén bevonultam új iskolámba, ahol a tananyagot ott folytatták velem, ahol a Bezerédj utcában abbahagyták. Viszont bőséges és ízletes ételeket kaptunk, rengeteget játszottunk és sétáltunk a szabadban, ami a tervek szerint három hónap alatt feljavította volna a kondíciónkat. Ez valószínűleg be is jött, de számomra nem ezért érdekesek az Erdei Iskolához fűződő emlékeim.

Először is volt egy csoportos oltás, meg nem mondom mi ellen. Azt minden esetre tudtuk, hogy a folyosón a „vágóhídhoz” állunk sorba, és ezért éktelen bőgést produkáltunk. Először olyasmikkel próbálkoztak, hogy „milyen katona lesz belőled” (akkoriban ugyanis a neveltetésből kifolyólag minden gyerek elsőszámú vágya az volt, hogy katona lehessen), meg „nem szégyellitek magatokat”, stb. Aztán amikor kiderült, hogy ez hatástalan más vonallal kísérleteztek. „Na gyerekek ki az a hős, aki elsőnek jelentkezik?” Ez hatott, elsőnek tettem fel a kezem. Nem csoda, veteránnak számítottam, addigra engem már annyit szurkáltak az orvosok, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számított. Napokkal később oltás ide, oltás oda, megkaptam a bárányhimlőt, és mivel az egész osztály éjjel-nappal együtt volt, a bárányhimlőt egyszerre, harmincad magammal együtt kaptam meg. Semmi baj, két nappal később már a kórteremben voltak tartva az órák.

A másik kimagasló (és persze negatív) élményem az első áldozás volt, mivel, hogy ekkor töltöttem be a nyolcadik életévemet és a katolikusoknál ekkor szokás az ilyesmi. Napjainkban a társadalom jelentős része nem vallásos, de akkor a helyzet egészen más volt. Ezért röviden át kell futnom ezen a témán.

A katolikus hit szerint bármilyen bűnt követtem is el, ha azt én egy felszentelt papnak meggyónom, akkor a bűn alól feloldozást nyerek, ami után, de újabb bűnök elkövetése előtt, magamhoz vehetem Jézus Krisztus testét és vérét. A „modern” liturgia szerint Jézus testét egy darabka fehér ostya szimbolizálja, míg vérét megszentelt vörösbor, de ez utóbbit a hívők nem, csak a miséző pap veheti magához, azaz megihatja a többiek szeme láttára. Ezt a „magához vételt” hívják áldozásnak. Egy katolikus kisgyerek 8 éves korában gyónhat először, illetve áldozhat gyónás után első ízben. Ez természetesen némi ünnepélyeskedéssel jár együtt.

A feketeleves maga a „gyónás” volt a következő elrendezéssel. Az egyik szobában, viszonylag közel az ajtóhoz be volt állítva egy karosszék, amin helyet foglalt egy miseruhába öltözött pap. A pap előtt a földön egy imádkozó zsámoly, amire le kellett térdelni. Mi a folyosón néma csendben és természetesen halálra rémülten libasorban álltunk, és amikor valaki kijött a gyóntató paptól, a sorra következő bement.

Akárhogy lapultam előbb-utóbb rám is sorkerült. Beléptem a helyiségbe és ott láttam a trónusán isten földi helytartóját. Térdeim remegtek, hangom elcsuklott, de valahogy elrebegtem, hogy „dicsértessék az úr Jézus Krisztust”. Erre a pap nagy kegyesen rávágta, hogy „mindörökké ámen”, majd a zsámoly felé intett, amire én egyszerűen lerogytam, és elkezdtem mondani a bemagolt szöveget, hogy „isten helyett neked lelki atyám töredelmesen bevallom bűneimet.” Ekkor megakadtam és újból átgondoltam micsoda bűnöket követtem el eddigi rövidke kis életemben azon kívül, hogy puszta jelenlétem is kész csoda, hiszen számtalan esetben kerültem halál közeli állapotba. Aztán ebben a pszichésen megsemmisítő helyzetben valahogy mégis csak kijött belőlem, hogy „nem fogadtam szót”, de ez nem volt elég, mert a lelki atya rám ripakodott „hányszor?” Istenem hányszor? És pontosan mi az, amikor egy 6-7 éves gyerek nem fogad szót? Mondtam egy számot, aztán folytattam „nem mondtam igazat” de már hozzátettem egy számot, hogy hányszor. Aztán némi töprengés után folytattam „durva voltam az osztálytársaimhoz”, ami különben tételesen nem volt igaz. Csendes, magamba forduló gyerek voltam, se gonoszság, se rosszindulat nem volt bennem.

Ezt követve csend ült a teremre, nem jutott eszembe semmi más. A pap még egy kicsit nógatott, de mivel nem boldogult velem, feloldozott „bűneim” alól és penitenciának[1] néhány miatyánk[2] elmondását szabta ki rám. Aztán valahogy kint találtam magam az ajtó előtt, és boldog felszabadultsággal futottam végig a folyosón, bár ez nem volt megengedve. A kívülálló nyilván a bűntől való megszabadulás boldog élményét vélte volna fellelni bennem, pedig csak a megkönnyebbülés csattant ki belőlem.

Másnap tehát áldozhattam, magamhoz vehettem Jézuska testét. Ennek azonban előfeltétele volt, hogy előtte nem ehettem. Nem tudom mi volt ebben a logika, de ez szigorú szabály volt. Tehát éhgyomor, mise, ami alatt áldozás, azaz a sorban térdelő hívők egyenként kaptam egy-egy darab fehér ostyát.

Nyilván mire valaki felnőtt lesz ezt a rítust megszokja, elfogadja, és ha vallásos marad akkor gyakorolja is élete végéig. De előítélettől mentesen, felnőtt fejjel végiggondolva végül is ott lóg a falon egy hulla, rá van szegelve egy fakeresztre, és oldalából folyik a vér. Elég gusztustalan látvány. Persze valamennyien tudjuk, hogy ez a „feszület” és Európa a keresztény kultúrkörhöz tartozik. Az emberek millió számra hordanak a nyakukban aranyból, ezüstből egy keresztet, mert hogy keresztények vagyunk. Hozzászoktunk, de azért mégis csak egy hullához imádkozunk (már aki imádkozik). Ráadásul azt mondják, hogy az ostyával annak a Jézus Krisztusnak veszem magamhoz a testét, akinek a hulláját, azaz a testét ott látom lógni mindenütt. Szerintem ezen csak azért nem botránkozik meg senki, mert az agymosást 6 éves korban, vagy még korábban kezdik. Egy gyerek agya mindent kibír.

A hab a tortán, mert ez is van, az áldozás utáni fényképezés természetesen az áldozáshoz felvett ünneplőruhában, az áldozás alkalmából kapott díszes oklevélfélével a kézben.

Abban az időben az „első áldozás” a tanrend elkerülhetetlen, szerves részét képezte. Én az Erdei iskolában értem be a művelethez, tehát ott estem át rajta, de már másnap az élet visszatért normál vágányába, és folytathatnám ott, ehelyett azonban egy kicsit még elidőzök a témán.

A Rákosiféle fordulat évében voltam kamasz, akkor ért utol a felnőtté válás, akkor hagytam hátam mögött a „játékot” és akkor ismerkedtem meg az élettel. Minden élőlény életképességének feltétele, hogy elfogadja környezetét, amibe beleszületik. Az emberpalánta környezetét a társadalom alakítja ki, vagyis azok az emberpalánták, akik egy-két évtizeddel korábban születtek. Ezért nehéz megérteni miért viszünk tovább kifejezetten rossz beidegződéseket, miért nem törünk ki ezekből. Megítélésem szerint a katolikus ideológia a módszereit tekintve pont olyan kegyetlen és pont olyan céltudatos, mint a kommunista. Micsoda aljas dolog egy ártatlan gyermekbe beszugerálni a bűntudatot csak azért, mert be akarom terelni saját akolomba, amivel biztosítom életre szóló lojalitását, és ezért megfosztom a szabad és független gondolkodás lehetőségétől!  

Eltekintve az első áldozás megrázó élményétől, meg kell állapítanom, hogy az Erdei iskola sokkal kellemesebb volt, mint két évvel később az internátus. Ennek egyik oka kétségtelenül a 3 hónap volt, azaz az ideiglenesség. Nem biztos, hogy éreztem mennyi az a három hónap, de azt tudtam, hogy ez egy ideiglenes dolog, egyszer vége lesz, és minden visszaáll az eredeti formába. Másik ok, hogy az első áldozást, a hittanórákat és a vasárnapi kötelező szentmisén való részvételtől eltekintve, a vallásosságnak más jele nem volt. A tanárok, felügyelők civilek voltak, vagyis nem papok. Ráadásul kedvvel tették azt, amit tettek, a gyereknevelést.

Egy gyerek nemigen tudja megállapítani, hogy egy felnőtt harminc éves vagy ötven. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a fiúk felügyelője egy fiatal férfi lehetett, aki különben éjszaka is velünk volt. Jóval többet tett, mint „munkaköri kötelessége”, mely fogalmat abban az időben nem is ismerték.

Akkoriban a gyerekek összemérhetetlenül többet olvastak, mint manapság. Több népszerű ifjúsági író is volt. Verne Gyula, May Károly, Gárdonyi Géza, és sorolhatnám. May Károly indián könyveit minden gyerek elolvasta, még a lányok is. Ezt a tény használta ki nevelőnk, aki vasárnap ebéd után eléjátszott velünk egy részt a Winetuo-ból. Kétfelé osztott minket, az egyik csoporthoz tartozó fiúk homlokára egy kék csíkot ragasztott, a másiknak pedig vöröset. A kékek lettek a sziúk, a vörösek pedig az apacsok. Az Erdei iskola körül bekerített erdő pedig a Sziklás hegység.

Mindjárt az első vasárnap megtanított minket sakkozni. Esténként, lefekvés előtt leraktunk a hálóterem padlójára vagy húsz sakktáblát és mindenki mindenkivel sakkozott. Hamarosan kialakult kinek van hozzá tehetsége, és ez alapján válogattuk ki a partnereinket. Engem nagyon megfogott a sakk, valószínűleg azért, mert éppen illet szellemi képességemhez, nem volt se túl könnyű, se túl nehéz. Néhány hét után a nevelő már kizárólag velem játszott.

Délutánonként kötelező volt az alvás, amit határozottan nem nekem találtak ki. A többiekkel együtt én is lefeküdtem kockás takarom alá, de oldalamra fordulva nem aludtam el, hanem a kockákat néztem és odaképzeltem a sakkbábúkat. Némi nagyképűséggel azt mondhatnám, hogy sakkhelyzeteket analizáltam.

Visszaemlékezéseim szerint a felügyelő esténként - nyilvánvalóan magányának enyhítése végett - illemtanra is oktatott minket. Megtudtuk például, hogy ha egy olyan szobából távozunk, ahol valamilyen tekintélyes ember kihallgatásán vettünk részt, távozáskor nem fordulhatunk meg, és nem hagyhatjuk el a termet hátunkat mutatva az illetőnek, hanem ki kell hátrálnunk. Két nappal később a fenekemnél felhasadt a pizsamanadrágom. Akármit csináltam, a repedés egyre hosszabb lett és a fenekemből egyre több látszott ki. Nem tudom, hogy szűk, kinőtt volt-e a pizsama vagy halálra kopott, még az is lehet, hogy én nem vigyáztam rá. Minden esetre a helyzetet nem tudtam kellően kezelni, mert iparkodtam leplezni a tényt, ezért aztán néhány nappal az illemtan lecke után a nevelő szobájából hátrafelé mentem ki, nehogy meglássa az apró kis seggem. A hasadást természetesen nem vette észre, de a hátrálásom nagyon tetszett neki, mert oktatásának gyümölcsét vélte felfedezni benne, és a helyszínen megdicsért.

Én a tavaszi turnusba kerültem, ami biztosította a jó időt és a rengeteg szabadtéri játszási lehetőséget. Volt egy formális játszóterünk, ami vízszintesen volt bevájva a hegyoldalba és állandóan focizott rajta a gyerekek zöme. A tér körül az aljnövényzettől megfosztott erdő terült el, ahol rohangálni lehetett. Szabadfoglalkozáskor kedvenc játékom volt egy bizonyos bokorba beülni, ahol a bokor gallyait már korábban úgy alakítottam ki, hogy azok egy műszerfal kapcsolói legyenek. Ez volt az én repülőgépem, amit nap mint nap felvittem a fellegekbe a különböző fogantyúk, karok, kapcsolók manipulálása közepette. Nem tudtam megunni.    

Nem emlékszem milyen gyakran volt az engedélyezett látogatás, de én csak egyetlen egy látogatásra emlékszem, amikor Apu egyedül bejött és zacskóban hozott egy rakás földiepret. Semmi mást, csak földiepret. Ma már ki tudom találni, hogy felkészülés nélkül, ad hoc futott be hozzám és minden valószínűség szerint a Fogaskerekű alsó végállomásánál lévő gyümölcsös standon vette az epret, amit egy padon ülve közösen ettünk meg. Közben pedig jobbra-balra néztem, látják-e hogy nekem is van apukám, ugyanis az én esetemben ritka jelenség volt a szülői látogatás

Aztán eljött az évzáró, és a hazamenetel, de előbb volt egy búcsú­előadás, amin az összes szülő részt vett, és mi voltunk a szereplők. Én csak a tánckarban és az énekkarban voltam beosztva, és mint ilyen, csoportos csárdás táncolásban vettem részt. Nem tudom, mit csinálhattak velem, de a csárdást azóta se kedvelem, és a népi tánctól még ma is kiütést kapok, igaz stilizált formában, olyan Experidance módon viszont élvezem (nézni).

Minden valószínűség szerint a műsoros ünnepélyt követve kellett a gyerekeket hazavinni, mert azon apám-anyám jelen volt. Ekkor fedeztem fel életemben először, hogy talán az anyukák nem egyformák, mindenkié más és más kell hogy legyen. Ugyanis az énekkarban a betanult dalok egyike az „Édesanyám is volt nékem” című tradicionális mű volt. Ennek a dalnak a szövege így folytatódott: „Keservesen nevelt engem, éjszaka varrt nappal mosott, jaj de keservesen tartott.” Nekem ugyan megvolt az édesanyám, de arról nem tudtam, hogy éjszaka varrt, meg keservesen tartott volna. Legjobb ismereteim szerint jöttek-mentek a barátnők és nekem órákon át meg se volt szabad kukkannom. Ezzel szemben az én unokáim azt se tudják mit jelent megkukkanni.       

 

---

[1] A gyóntató által megszabott imádság, mint a bűnbánat és vezeklés jelképe.

[2] A legfőbb katolikus ima.

Vissza a múltba (13) Én és a virstli

Publikálva 2010.máj.31. | VISSZA A MÚLTBA | 18 hoizzászólás

Nem, nem. A címet nem írtam hibásan, valamikor, boldogult gyerekkoromban a virsliben volt még egy té betű is. Valószínűleg a wurst német szó miatt, amiből a virstli lett. Természetesen nem a té betűn múlott, de én imádtam a virslit. Valószínűleg születési rendellenességem volt. Na, de egészen mást akarok írni, mert Rákosi Mátyás nevéhez sokkal több emlékem fűződik, mint amennyit megérdemel. Például „uralkodása” alatt nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer ne paprikás krumpli lett volna az estebéd, ami nálunk a főétkezés volt. Mindenki akkor evett, amikor hazaért. Húgom egy óra körül, én rendszerint 4 után, mert 8 tanítási óra és a villamosozás addig tartott, apám pedig 6 óra körül, vagyis munka (plusz egy kis presszózás) után. A paprikás krumplihoz tartozott egy pár virsli is, természetesen nem fejenként, hanem úgy az egész lábas étel tetején. Igaz a virslit fel is lehetett volna vágni karikákra, de nem, nálunk a paprikás krumpli tetején virított és apámra várt, mert virsli csak neki dukált. Ildinek és nekem meg kellett elégednünk az illatával. 

Én a virslit - ahogy ezt már kifejtettem - imádtam,  és ez okból kifolyólag több alkalommal kezdeményeztem beszélgetést nevelőanyámmal, aminek az volt mindig a vége, hogy apám keresi a pénzt, de sajnos nem eleget (akkoriban ugyanis senki se keresett „eleget”, Rákosi alatt ez volt a divat). Ez a „nem eleget” volt az oka, hogy csak egy pár virsli került megvételre egy-egy fazék paprikás krumpli megfőzésének alkalmából. Így esett, hogy kiskamaszkorom évekig tartó legfőbb vágya a virslivel való egyszeri jóllakás lett. Édes jó istenkém, csak egyszer. Ígérem, soha többé nem fogom apám szájából kinézni a zaftos virslit, és közben nyelni a számban összegyűlt nyálat. Csak egyszer!

A számtalanszor felvetett téma eredményeként a végén Kisanyi megígérte, születésnapomra virslit kapok ajándékba. Ne is mondjam, hónapokon át a következő születésnapomra vártam, mert abban a boldog tudatban éltem, hogy annyi virslit ehetek, amennyi belém fér, mert hogy én ezt gondoltam jóllakásnak. Január végén már csak cammogtak a napok, alig akart február 11. lenni, de azért egyszer csak eljött a nagy nap. Persze nem kell arra gondolni, hogy felköszöntés, születésnapi buli, torta apró kis tűzijátékocskákkal, ami manapság olyan divatos, meg ilyesmi. Frászkarikát! Abban az időben meghúzták a gyerek fülét, és azt mondták hozzá: „Isten éltessen sokáig, füled nőjön bokáig”, és ezzel az ügy le is zárult.

Szóval eljött a nagy nap és anyám be is váltotta ígéretét, amire hónapok óta vártam. Megfőtt a virsli és én mehettem a konyhába zabálni. Zabálni? A tányéromban összesen két pár virsli virított, amit a másodpercek tört része alatt felhabzsoltam és hiába tömte magamba a virsli mellé rengeteg kenyeret, a tányér gondos kinyalása után éhesebb voltam, mint a lakmározás kezdetén. Jaj, de messze voltam én a jóllakástól!

Sajnos a virsli hiába maradt legnagyobb kedvenceim egyike, nem volt vele szerencsém. Később a honvédségnél 3 év alatt egyszer se szerepelt a menüben. Ausztráliában, önálló keresetből (na jó, szóval ösztöndíjból) az első dolgom virsli vásárlása volt egy utcai bódéból, de mindjárt az első falat kifordult a számból, mert birkahúsból készült, ami elégséges oknak bizonyult a penetráns faggyú íz garantálásához. Mire huszonnyolc lettem keletkezett néhány magyar hentes, akik kitűnő minőségű birkabeles virslit gyártottak, kifejezetten a magyar ízlésnek megfelelően, de addigra a kifejlődött gyomorfekélyem szólt közbe. Negyed órával a virsli fogyasztás után elviselhetetlen gyomorégéssel kellett fizetnem kulináris élvezetemért.

Negyven éves korom környékén a gyomorfekélyt felváltotta a gyomorsavhiány, ami éppen úgy nem volt kompatíbilis a virsli evéssel, mint a gyomorfekély. Aztán teltek-múltak az évtizedek és a savhiányt is a hátam mögött tudtam. Eljött a boldog pillanat, amikor végre valahára annyi virslit ehettem volna, amennyit csak akarok. Mindössze egyetlen szépséghiba maradt. Vérem koleszterinszintje messze túllépte a kívánatos értéket, a virsli pedig teli van koleszterinnel. Nekem tehát választanom kellett a virsli és az infarktus elkerülése között. Mit életem folyamán oly sok esetben, most is a virsli győzött. Most már csak egy reményem maradt. Ha Magyarországon visszaállítanák a halálbüntetést, és valami ismeretlen okból kifolyólag halálra ítélnének, akkor az utolsó kívánságom egy tizenkétpár virsliből álló vacsora lenne.

Sorsom azonban ennél kegyesebb, vagy kegyetlenebb? Fene tudja, majd eldöntöm! Minden esetre, amikor e sorokat papírra vetem, lázasan készülődünk Csongor nevű unokám tizenkettedik születésnapjára, ami éppen ma van, és délután üljük. Az alkalomra való tekintettel számtalan vérszerinti és nem vérszerinti felmenő napokon át bevásárol, természetesen nem virslit. Fülcibálás helyett lesz hörcsögkalitkától kezdve, elektronikus játékokon át, édességig minden, beleértve egy néhányezer forintos tortát, aminek a közepéből - nem fogjátok kitalálni - tűzijáték fog szanaszét fröcskölni a szobába és a tizenkét gyertya elfújása után bele fogunk piszkálni a tortába, aminek a fele, négy nappal később, évek óta a Dezsőé, aki egy kutya. Annak idején én, némi szószegés után, mindössze két pár virslit kaptam, de enyhén szürkehályogos szememmel Csongor arcát kutatva, nekem úgy tűnik, én sokkal, de sokkal boldogabb voltam.      

Vissza a múltba (12) Szardinia

Publikálva 2010.máj.27. | VISSZA A MÚLTBA | 23 hoizzászólás

Anyám halála után nem csak két árva maradt vissza 1945 januárjában, hanem egy jóképű, vagyonos, 36 éves özvegy is egy 3-szoba hallos lakással. Ráadásul a háború végére ez az áru kifejezetten hiánycikknek számított. Ha otromba akarnék lenni, azt mondanám, apámra rájártak a nők, mint mézre a legyek. Azt pedig mindenki tudja, amikor egy pasira egyszerre több csaj is rástartol, valamennyi kidolgoz egy tutinak hitt stratégiát. Berdó Béláné, a későbbi nevelőanyánk, nem bugyiját mutogatta üres és teli állapotban, nem a konyhában alkotott gasztronómiai szuper-csodát, még csak nem is a pedantériájával kívánt kitűnni egy elfogadható szinten nehezen tartható lakásban, hanem bevágódott a gyerekeknél. Nos ezek a gyerekek mi voltunk, Ildikó és én.

Ildinek loknis szőke haja volt, olyan tipikus angyal szépség derékig érő, kibontott copfjaival. Én meg egy szemüveges kisokos. Ha valaki instant családot akar, szülés nélkül, akkor mi ideális célpont lehettünk, de ezt csak Manyi néni vette észre. A többi nyilván a szexre tépett rá, na hiszen téphettek! Ő viszont sikeresen hitette el apánkkal, hogy imádjuk őt, csakis őt, és senki mást. Manyi néni akkor 32 volt, és gyermektelen. Férjével úgy tervezték, hogy nem vállalnak gyerekeket, inkább élik világukat. Élték is. Ezek azok a nők, akik 32 környékén döbbennek rá arra, hogy talán mégis csak kellett volna gyereket vállalni, és ha van Berdó Béla, akkor át lehetett volna tárgyalni a dolgot, de Berdó Béla nem volt, vagy ha igen, akkor csak valahol a Szovjet Unióban. Szóval Manyi néninek mi is kapóra jöttünk, ezért aztán alaposan kitett magáért.

Mind gondos háziasszony, és Manyi néni kétségtelenül gondos háziasszony volt, a háborúra már 1939-ben felkészült, azaz dugig bespájzolt. Annyira dugig, hogy több mint 5 évvel később még fellelhetők voltak a nyomok. Először is volt neki egy hatalmas fémdoboz Győri töltött keksze. Ebből a dobozból minden alkalommal kaptunk egyet-egyet, ahányszor jött vagy éppen mi látogattuk meg őt. Aztán a doboz keksz elfogyott, de ha rágondolok, töltelékének gyönyörűséges mogyoró ízét még most is érzem a számban. Igaz, mire a kekszes doboz kiürült az összes vetélytársnő feje a pórban hevert, és hamarosan bekövetkezett az összeköltözés. Két komplett háztartásból lett egy, aminek szoros következményeként a spejz korábban se üres polcai alaposan megteltek.

Mivel éhező gyerekek, azok aztán tényleg, nem voltunk, a felfúvódott raktári készletet közönnyel vettük tudomásul, azaz vettük volna, de volt a polcon három olyan tétel, amit korábban nem is láttunk. Egy lapos, lekerekített sarkú konzervdoboz, amire az volt írva, hogy „sardines im oil”. Ez volt a legegzotikusabb, mert szemmel láthatóan nem magyar szavak voltak rányomtatva. Aztán volt egy viszonylag karcsú, de nyúlánk konzerv, amiben Glóbusz spárga volt, és végül egy befőttesüvegnek tűnő valami, amiben marhahús koncentrátum helyezkedett el csurig.

Ez utóbbiban sötétbarna, sűrű, lekvárszerű anyagnak mutatkozott, amiből Manyi néni egy leveseskanálnyit felforralt fél lábos vízben, és hipp-hopp érdekes ízű húslevest kapott, amit mi nagy élvezettel szürcsöltünk, amíg el nem fogyott. A spárga egy külön történet volt. Először is el nem tudtam képzelni ki, és miért eszik spárgát, amiből nekem korábban hegyeket kellett kibogoznom és felhasználható állapotba hozni. Ugyanis apámnak kezdeti kereskedő korában nem ment olyan jól, hogy a használt, csomagokról levágott spárgát kidobja. Hogy a spárga az aszparágusz magyar neve csak hosszú évekkel később tudtam meg, ugyanis a spárga konzerv egy szép napon anélkül tűnt el, hogy tartalmát akár csak láthattuk volna. Így esett, hogy a stafírungból néhány hét alatt csak a szardínia maradt. Mivel nem akartuk, hogy ez is eltűnjön Manyi nénit elkezdtük „nyúzni”, hogy mikor esszük meg. Azt a választ kaptuk, hogy majd „egyszer”. Ezt természetesen nem találtuk kielégítőnek és folytattuk a „nyúzást”. A végén kaptunk egy határidőt, „majd a télen, ha lesz hozzá citrom”.

A helyzet az volt, hogy június környékén, a „télen”, mint időhatározó, egy gyereknek meglehetősen távoli. Arról meg nem is beszélve, hogy a másik feltétel, azaz a citrom, a télnél is távolabbinak látszott. Ettől kezdve tehát taktikát változtattunk. Bementünk a spájzba, megfogtuk a szardíniát és nagyokat csámcsogva nyaltuk a szánk szélét, jaj de finom, jaj de jó, alig várjuk már, hogy kinyissuk. Ez az alattomos gyermeki taktika bevált, Manyi néni egyik nap délután bejelentette, hogy ma este szardíniát vacsorázunk. Aztán eljött az este, és mai szemmel nézve, produkáltunk egy totálisan nevetséges felállást. Megterített asztal, rajta egy halom frissen szeletelt kenyér, négy kistányér, középen egy, azaz egy darab kibontott szardínia konzerv, egy lágytojástartóban feloldott citrompótlók és egy villa. Aztán beindult az ünnepélyes vacsora.

Hogy hány apró hal volt a dobozban azt nem tudom, de Ildi és én két-két halat kaptunk és Manyi néni ránk szólt, hogy osszuk be. Beosztottuk! Aztán egy-egy szelet kenyérre kaptunk egy-egy kiskanálnyi olajt a dobozból. Aztán beindult a doboz kitunkolása. Már rég nem volt benne semmi mi meg csak tunkoltunk tovább, majd körülnéztünk, hát ennek vége. Manyi néni azt mondta, aki éhes ehet még zsíros kenyeret. Én ugyan éhes voltam, de nem kértem zsírós kenyeret, mert nem akartam elrontani a szám ízét.

Aztán teltek az évek és pont egy évtizeddel később megérkeztem Ausztráliába, ahol az ABC polcai roskadoztak a szardíniától (csak úgy, mint napjainkban idehaza) a sok száz egyéb más konzerv között. Volt azonban egy figyelemreméltó érdekesség, a szardínia volt a legolcsóbb konzerv, mindössze 6 penny-be került.

Aztán a dolog úgy esett, hogy összeköltöztem egy ifjú hölggyel, aki később gyermekeim anyja lett, és mert egy kideríthetetlen okból kifolyólag az én dolgom volt a mindennapi vacsora elkészítése, egyik este szardíniát tálaltam, aminek aztán lett némi következménye. Az ifjú hölgy közölte velem, hogy bármit megeszik vacsora címén egyetlen kivétellel, ez pedig a szardínia. A további beszélgetésből kitűnt, hogy éppen, mert 6 penny volt egy doboz szardínia. Elayne diákkorában az iskolába nap, mint nap szardíniás szendvicset kapott tízóraira. Mikor? Tíz évvel korábban, kisiskolás korában, kábé akkor, amikor mi négyen körülültük az asztal közepére elhelyezett szardíniás dobozt. Távolság közöttünk időben semmi, térben 20.000 km volt. 

Vissza a múltba (10) Meghoztam anyátokat

Publikálva 2010.máj.24. | VISSZA A MÚLTBA | 21 hoizzászólás

Az 1929/33-as Nagy Gazdasági Világválság alatt Mami és „testvérei” sorra elhagyták Félegyházát, mert az agrárnyomor elől szökve, a legjobb megoldás a Budapestre menekülés látszott. Igaz 2-3 osztálynál egyikük se járt ki többet, ami egészen minimális írástudást, olvasást és számolási készség adott csupán, de még így is jobb volt a puszta megélhetés megteremtésének esélye. Persze, amikor nagy „baj” volt, vissza-visszatértek szülővárosukba, mert ott olcsóbb volt az élet, igaz a kereseti lehetőség pedig rosszabb, míg Budapesten pont a fordítottja. Így tehát hol ez, hol az tűnt jobbnak.

Ilkáék valamikor a harmincas évek vége felé béreltek egy tanyát, ahol a húgommal „végignyaraltuk” az egész iskolaszünetet. A terület fele 30 centis belvíz alatt állt, amiben lapos fenekű teknőben hatalmasakat csónakáztunk és fogdostuk az ebihalakat. Aztán meg gyíktojásokat kapartunk ki a homokból és másztuk a gyümölcsfákat reggeltől estig. A felnőtteknek őszre kiderült, hogy a tanyabérlés jó sok munkát és nulla plusz jövedelmet jelent. Mentek vissza Pestre, pedig az előző télen Ilka férjének nem volt más munkája, mint hólapátolás. Szerencsére akkoriban novembertől február végéig esett a hó. Károly nagybátyám pedig hol Félegyházán kubikolt, hol egy pesti építkezésen. Szörnyű erős ember hírében állt, de ettől még nem volt könnyű az ő élete se. Imre nagybátyám se járt el másképpen, ide-oda pendlizett, amit bizonyítani is tudok, mert a harmincas évekből visszamaradt munkakönyve nálam van. Maca és nagyanyám, az idősebb Böske, viszont Pesten ragadtak. Macának a végén, 10 év kemény munka után kifőzdéje lett, míg nagyanyám varrónősködött egy Práter utcai pincelakásban. Dédanyám, Édeske, viszont töretlenül Félegyházán maradt, egészen 1942-ben bekövetkezett haláláig.

Bárhol voltak, szorosan összefogtak, amiben volt valami primitív ősközösségi vonás. Az egymástól lopás olyan természetes volt, mint, hogy reggel felkel a Nap. Nem is érdemelt szót, perpatvar nélkül megbocsátották. Elvégre lopni csak attól lehetett, akinek volt valamilye. Az meg, amíg volt, nem sajnálta. Volt más közös vonásuk is, rettenetesen ragaszkodtak szülőföldjükhöz, szűkebb pátriájukhoz, Félegyházához. Valamennyi ott akart öregkorában élni, és az ottani temetőben kívánták befejezni földi pályafutásukat, lehetőleg Édeskének a sírja közelében.

Ezen vágyak egyike az én mamimnak lett legelőször osztályrésze, mert 1941-től kezdve apunak felragyogott a szerencséje, méghozzá olyan mértékben, hogy vett a feleségének egy házat Félegyházán, amiről más történetekben bőven esik szó. Most azonban a Juhászokra jár rá a rúd, akik számára - mindenki  máshoz hasonlóan - jött és átvonult a háború, amit se az én Mamim, se Imre nagybátyám nem éltek túl.

Mint ez korábban kiderült, 1945 telének végén, három nap alatt, letoltunk egy kézikocsit Félegyházára és Teri felügyelete mellett megpróbáltuk elfelejteni, hogy árvák vagyunk. Márciusban beiratkoztam a polgári iskola II. osztályába, hogy legalább 3 hónapot járjak abban az évfolyamban. A felborult családi rendből kifolyólag a könyveket ki se nyitottam, és valami csoda folytán soha nem feleltem. Ennek ellenére évvégén tiszta kitűnő lettem. Ennek okát akkor értettem meg, amikor az apám elvitt minket az iskolaigazgató vasárnapi uzsonnájára, ahol a háziasszony szerepét az igazgató úr lánya látta el, akiről hamarosan kiderült, hogy szeretett volna az anyukánk lenni. Aput persze  csak ritkán láttuk, rengeteg dolga akadt Pesten. Nekünk maradt tehát Teri, aki együtt feküdt le velünk és akit elalvás előtt mindig átöleltem, és azt próbáltam elképzelni, hogy a mamim van mellettem. Aztán persze reggel kiderült a valóság, bár Teri mindent megtett annak elhomályosítására. Például megtanított arra, hogyan lehet a hófehér gyöngyvirágból díszes csokrot gyártani. Leszedés után néhányat piros tintába, néhányat kék tintába kell állítani. A szár felszívja a tintákat és hamarosan a hófehér szirmok erezete piros és kék lesz. Ekkor ki kell őket venni a tintából, kell hozzá rakni néhány hófehéret is, és máris kész egy gyönyörű csokor.

Aztán egy szép napon beköszöntött „az első szabad május elseje”. A mezőváros földnélküli parasztjai lovas kocsikat díszítettek fel főleg tulipánokkal és azzal „vonultak fel”. Teritől kérdeztem is, hogy ez meg micsoda, amire azt válaszolta, hogy ő még ilyenről nem is hallott. Aztán egy júliusi nap koradélutánján valaki megrántotta a kapucsengőt, jobban mondva meghúzott egy rézgombot, aminek a végére erősített drót másik vége az udvarban megrántott egy kolompot. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Nem akartam hinni a szemeimnek. Maca néném állt a kapuban felpuffadt, vörösre égett arccal, szakadt róla verejték és olyan büdös volt, mint a kolera. Alighogy meglátott, rögtön meg is szólalt - Pusikám, meghoztam az anyátokat. - Mit csináltál? - szaladt ki számon a kérdés - Ne ijedj meg tőlem, két napig sütött rám a nap, ott ültem a bakon, felpuffadt az arcom, de nincs semmi bajom. Csak lovas kocsit kaptam, elhoztam Böbét, el tudjuk temetni végleges helyére - hadarta  el egyetlen egy szuszra a nénikém - aztán megkérdezte - itthon van-e az apád? - Ráztam a fejem, hogy nincs, de percekbe telt, míg felfogtam mi történt, addigra pedig Maca a koporsóval és az iszonyatos bűzzel együtt már félúton volt a temető felé.

Pesten kihirdették, hogy a közterületeken elásott halottakat a hozzátartozók két héten belül vagy vigyék el, vagy a hatóság tömegsírba helyezi őket. Bár Apu Pesten volt,  Maca volt az, aki a Bazilika kertjéből kiásatta Mami koporsóját, és a fél éve bomló tetemmel együtt, egy kisebb vagyon lefizetése mellet, egy lovas kocsival lehozta Félegyházára, a júniusi hőségben. A bűztől a kocsi környékén 100 méteres körzetben nem lehetett megmaradni. Maca a koporsót a Kohári utcából egyenesen a halottasházba vitte, csak azt nem értettem miért nem közvetlen oda, amikor a temető az 5-ös út és a házunk között volt félúton.

Azon már egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Maca alkalmas helyet a temetésre nem máshol talált, mint a Mami gyerekkori szerelme, a tbc-ben elhunyt Dobos Pista fekete obeliszkkel díszített sírjától néhány méterre. Ezek a Juhászok egymás gondolatát, még a haláluk után is kitalálták. Maca, bár egyáltalán nem volt vallásos, úgy gondolta, legalább haláluk után legyenek egymáshoz közel. Ettől kezdve kerékpározásaim alkalmából minden nap útba ejtettem a temetőt. A friss sírhalomra virágot ültettem, amit naponta locsoltam az alföldi homokban. A következő nyarakon, ahogy lementünk Félegyházára, mert ez volt minden évben a nyaralásunk, első dolgom volt a sír kigyomlálása. Később ez elmaradt, mert 1950-ben apámék megvették a Rege úti házat, ezért a félegyházi nyarak 17 éves koromban megszűntek. 1955-ben, amikor Ildi elérte a 18 éves kort, Apu, egy kis aláírás hamisítás[1] segítségével, eladta a házat. Én pedig egy évvel rá elhagytam az országot, ahová csak 1963-ban tértem vissza.

Mindjárt az első év nyarának egyik programja a Szegedi Szabadtári Játékok meglátogatása volt, hadd ismerje meg a külföldi asszony ezt a kis országot, ami oly sokat jelentett nekem. Mivel gépkocsival mentünk, útba akartam ejteni Mami sírjának a meglátogatását is, csak éppen nem találtam meg. Mint megtudtam az utolsó évek alatt történt némi városfejlesztés. Akkor kezdtek beindulni a háztáji gazdaságok és a TSZ melléküzemágak. A következő találkozásunk alkalmával apámat megkérdeztem, hogy az ördögben lehet, hogy a sírt nem találtam meg. Ekkor derült fény a szomorú valóságra. Néhány évvel korábban, Ausztráliai kalandozásaim alatt, a félegyházi városszéli gépállomás terjeszkedni akart, amire csak a temető felé volt lehetséges. A temető külső területének egy jelentős részét felszámolták és átadták a gépállomásnak, helyébe nyitottak új területeket a külső végben a szántóföldek felé. A hozzátartozókat felszólították, hogy halottaikat fél éven belül helyeztessék át az új részbe. Apám a szükséges költségek megspórolása miatt az áthelyeztetést elmulasztotta. Mami sírját egyszerűen eldózerolták. Apám a két gyermekének anyját, aki 13 éven át vele együtt robotolt és segített kimászni a nyomorból, néhány ezer forint miatt nem volt hajlandó tisztességes véghelyen nyugtatni. 

Aztán szép csendben eltelt még 40 év és a megöregedett apám egészen másként látta a világot. Szeretett volna önmagának sírhelyet biztosítani (gondolom emlékművel együtt) még életében. Erre azonban csak akkor lett volna rendeletben szabályozott lehetőség, ha már lett volna egy családi sir az Óbudai temetőben, de ilyen nem volt. Illetve lett egy kitűnő alkalom, amikor nevelőanyám meghalt. Csak volt egy kis szépséghiba. Manyi még életében, a halál szelétől meglegyintve többször kifejtette óhaját, hogy hamvasztást akar, semmi körülmények között nem akarja a hagyományos temetést. Csakhogy urna helyhez nem járt az előzetes síremlék kiépítése.

Apám tehát, fáraónak érezve magát, úgy döntött, hogy átlép második felesége végakaratán, és nem hamvaszt, hanem temet. Első feleségét hagyta bedózerolni, önmagának viszont emlékművet építetett, hadd hirdesse az elhunyt nagyszerűségét akár száz éveken át.

 

 

 

 

---

[1] A félegyházi ház édesanyánk nevén volt, így halála után Ildikó és én örököltük fele-fele hányadban apám haszonélvezete nélkül, hiszen édesanyánk halálakor nem voltak házasok. Erről a tényről természetesen én és a húgom nem tudtunk semmit. Ildikó 18 éves koráig csak úgy lehetett volna eladni, ha a gyámhatóság beleegyezik. Ezért apám kivárt Ildikó 18. születésnapjáig és akkor adta el a házat úgy, hogy aláírásunkat odahamisította az adásvételi szerződésre.

Vissza a múltba (10) Gyalog Félegyházára

Publikálva 2010.máj.21. | VISSZA A MÚLTBA | 14 hoizzászólás

1945 februárjában a zsidó lakásban „felejtett” cselédlány,  Teri átjött hozzánk szolgálni (akkoriban így nevezték). Akkor ezen nem méláztam el, természetesnek vettem. Később arra gyanakodtam, hogy talán feleség akart lenni, vagy csak megsajnálta - a különben nagyon jóképű - apámat a nyakán maradt két gyerekkel. Minden esetre Teri vezetésével vidáman folyt az élet, legalább is apám részére, mert a roppant ügyes és gyakorlott Teri minden gondtól megszabadította. Nekünk, vagyis Ildinek és nekem szinte fel se tűnt, hogy Aput már három napja nem is láttuk. Egyszer csak megjelent nálunk Ilka néném a férjével, állítólag Apu küldte, hogy a fürdőszoba szellőző ablakában lévő csomagot kivegyék és elvigyék neki. Apu ugyanis nem ért rá hazajönni.

Ez elég furcsán hangzott, de Teri látta, hogy mi ismerjük Ilkáékat és Apu küldött is neki egy kis levélkét, tehát hagyta az ablakkutatást. Aztán tíz perccel később Ilka kijelentette, hogy nincs ott semmi, engem külön felküldött a létrán, hogy nézzem meg, üres az ablak köze.  

Valójában azt történt, hogy az eldugott 60.000 Pengő kézpénzt eltették, és apámnak azt mondták üres volt az ablakköz. Aztán letéptek Félegyházára és a pénzen gyorsan vettek egy házat. Apu nem tudott semmit tenni, mert valami feljelentés miatt körözték, ami akkoriban könnyen ment és megszokott dolog volt.

A pénzlopás után néhány nappal Apu hajnalban hazajött és azt mondta, most azonnal lemegyünk Félegyházára. Ildi és én egy-egy cipős doboznyi játékot vihettünk magunkkal és fél óra alatt menetkész állapotba kellett kerülnünk. Szegény Teri úgy pakolt, mint egy gép. Apu részéről ez egy hősies elhatározásnak tűnt, mert vonatközlekedés nem létezett, ezért valahonnan szerzett egy négykerekű kiskocsit, amivel a szenet, fát hordták házhoz, és ami elé nem lovat fogtak, hanem két szenes férfi húzta az egyik utcából a másikba. Ezt a kocsit telipakoltuk a holminkkal, Ildi a tetejére ült és megindult a gyalogmenet a 110 km-re lévő Félegyházára. Apu húzta a kocsit, Teri és én pedig hátulról toltuk. Kifordultunk a Vilmos császár útra és irány a Kálvin tér!

Először elmentünk a bazilika mellett, aminek a kertjében Mami feküdt a szögletes koporsóban. Gondolatban elárultam neki hova megyünk, elképzeltem, ha van túlvilág, akkor biztos örül neki, azután elbúcsúztam tőle, és toltam a kocsit tovább. Nem is tehettem mást, mert Apu időnként hátra kiáltott, hogy nyomjuk jobban, hogy minél messzebb kerüljünk a háztól.

A Kálvin tér után már nem kellett annyira sietni, normális menetben haladtunk. Először érdekes játéknak tűnt a dolog, de amikor közeledtünk Budapest határához, már elég fáradt voltam. Szerencsére az 5-ös út elején volt egy orosz útlezárás, ahol mindenkit megállítottak. Itt ácsorogtunk néhány percet, amíg egy orosz katona oda nem jött hozzánk és oroszul mondott valamit. Persze mi nem értettük és csak hümmögtünk. Ekkor a katona a kocsihoz lépett és megnézte azt a csomagot, ami Ildikó feneke alatt volt. A csomagban gyerekruhák és fehér neműk voltak. Aztán az orosz még néhány batyuba kézzel belebokszolt, majd intett, hogy mehetünk tovább. Közben nekem összeszorult a torkom, mert az én cipős dobozomban gyutacsok és nyomjelzős töltények voltak. Ha ezeket megtalálja, még az is lehet, hogy a helyszínen lelő minket. Az oroszoktól minden kitellett.

Az 5-ös országúton, amit akkoriban „betonnak” neveztek, a menet monotonná vált. Különben a „beton” nevet azért kapta, mert 5 méter hosszú betonlapok voltak lefektetve egymás mellé. A menetelés alatt Teri nyomta a kocsi baloldalát én a jobb oldalát, de úgy, hogy lehajtott fejjel csak a betont néztem és számoltam a lépéseket, amit aztán ezernél abbahagytam. Olyan sok út volt még hátra, hogy a számolás értelmetlennek tűnt. A legbosszantóbb az volt, hogy Ildi a cuccok tetején önfeledten dúdolgatott, szemmel láthatóan jól érezte magát a magasban. Persze a kocsi tetején én is dúdoltam volna. Kicsit később rám jött a pisilés, de nem mertem szólni, elhatároztam, addig tartom vissza, amíg bírom, egyszer csak megállunk valahol. Az is lehet, hogy Ildinek is kell majd, és akkor ő kezd el vinnyogni, de a lányok jobban vissza tudják tartani.

Végül egy alkalmas helyen Apu félrehúzta a kocsit és tényleg leálltunk enni, és persze pisilni is. Apu utasított, hogy egyszerre csak egy valaki mehet be a bokorba, többen nem hagyhatjuk magára a kocsit. Ildit Teri vitte a bokorba. Étellel nem volt probléma, mert Teri mindenről gondoskodott, még citrompótlós tea is volt több üveggel, hogy legyen mit inni. Evés után, pihenés nélkül indultunk tovább. Apu azt mondta indulás előtt, hogy estig be kell érnünk Alsónémedibe. Első kérdésem mindjárt az volt, milyen messze van Alsónémedi. Apu szerint a 42-es kilométerkő után. Ettől kezdve vártam a következő kilométerkövet. Egy jó negyed óra után fel is tűnt a 21-es. Ezek szerint van még 21 kilométer, futott át rajtam a felismerés.

Azon gondolkodtam, hogy az intézetből hébe-hóba elmentünk kirándulni, és ha jól emlékszem azt mondták, hogy 8 kilométeres túrát tettünk. Most már 21 km van a hátunk mögött, hulla fáradt vagyok, és még van 21 km. Közben ha felnéztem azt láttam, hogy Apu emberfeletti erővel húz és húz és húz. Neki se lehetett egy szórakozás, de csak évekkel később jöttem rá, hogy milyen hősiesen viselte a sorsát, mekkora kockázatot vállalt fel értünk és mennyivel könnyebb lehetett volna neki, ha mi az Ildivel nem vagyunk. Mellettem Teri feje vörös volt az erőlködéstől én meg csak inkább fogtam a kocsit, mintsem toltam volna. Apu hátra kiáltott - bírod még Tibor? - amilyen hangosan csak tudtam, visszakiabáltam, hogy igen és megpróbáltam nyomni is valamennyit a kocsin. Már Ildi se volt olyan nagyon vidám, rég abbahagyta az éneklést, látta, hogy komoly a helyzet és nem akarta magára felhívni a figyelmet.

Közben eszembe jutott Szemerédi Pista bácsi sí leckéje, amikor előre sietett és akárhogy iparkodtam, nem értem utol. Pontosan úgy fájtak a combizmaim, mint most. Viszont a sok síeléstől, és a nyári kerékpár túráktól alaposan megerősödött a lábizmom, aminek most óriási hasznát vettem. A téli sí és a nyári kerékpáredzés nélkül aligha bírtam volna a menetelést. 

A 30-as kilométerkő után megint megálltunk, de enni senki nem akart, csak inni. Az út mellett volt egy farönk, amire én rögtön rá akartam ülni egy kicsit, de Apu nem engedett, azt mondta, ha most leülök, akkor nem leszek képes felállni és menni. Hát nem ültem le, de nem is lett volna túl sok értelme, mert indultunk is tovább. Tél vége felé járt az idő és még mindig korán sötétedett.

Különben az 5-ös úton elég szép forgalom volt, szekerekkel és orosz katonai teherautókkal jöttek-mentek. Ezek hol szembe jöttek, hol meg hátulról és előzni akartak. Sokszor le kellett térni a padkára, mert hátulról éktelenül dudáltak és olyan közel húztak el mellettünk, hogy Teri szoknyáját érintették. Apu elől váltogatta a kezét, hol a bal kezével húzott, hol a jobb kezével. Mi persze Terivel állandóan két kézzel nyomtunk.

Egyszer aztán Apu hátraszólt, hogy már csak 5 kilométer. Ez persze teljességgel felesleges volt, mert mi is számoltuk a kilométereket. Én állandóan ki-ki kukucskáltam a kocsi mögül, hogy jön-e már a következő kilométerkő. Amikor már az összeesés szélén álltam, egy kanyar után feltűntek Alsónémedi első házai. A látvány mindannyiunk részére adott még egy kis extra erőt. Mire az első házhoz értünk már erősen szürkülni kezdett. Félrehúztuk a kocsit, Apu a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk a kocsi mellett, amíg ő bemegy a házba.

Zörgetésre az első ház kapuján kikiáltottak, hogy ki az. Apu válaszát nem értettük, mert ő nem kiabált, csak a hangját hallottuk. Aztán becsukták a kaput és Apu továbbment három házzal és újra zörgetett. Ezt a beszélgetést végképp nem hallottuk, de nagyon izgultunk, hogy mi lesz. Csakhamar Apu visszatért hozzánk, de közben már nyitották a kocsibejárót. Tudtuk, hogy beengedtek és már toltuk is be a kocsit.

Az udvarban köszöntünk az ott élőknek, Ildi lekászálódott a kocsiról és nem tudott menni, mert elzsibbadt a lába. A házban meleg levest kaptunk, a felnőttek egy kicsit elbeszélgettek, de Apu mondta, hogy korán kell indulnunk, mert holnap estig el kell érnünk Kecskemétet. Azt csak másnap tudtam meg, hogy Apu az útra hozott magával női selyemharisnyákat, ami többet ért, mint a pénz. A szállásért a pénzen kívül selyemharisnyával is fizetett.

Reggel természetesen hatalmas izomlázam volt az induláskor, de 1-2 kilométer után „bejáródtam”. Arra gondoltam, ha tegnap kibírtam a 42 kilométert, akkor ma is ki fogom bírni a 44-et, elvégre ma másfél órával korábban indultunk el, mint tegnap.

Még alig tettünk meg 5-6 kilométert, amikor egy szembejövő orosz teherautó megelőzött egy stráfkocsit, ami akkor éppen mellettünk haladt csak az ellenkező irányba. Vagy nem volt elég hely, vagy a gépkocsivezetője rosszul mérte ki a távolságot, de az is lehet, hogy egyszerűen részeg volt. A lényeg az, hogy a teherautó bal első sárhányója beleakadt a mi kocsink bal első kiálló tengelyébe. Az egész kocsit kilökte az útról, Ildi lerepült a tetejéről és minket is majdnem magával sodort. Szerencsére Ildinek nem lett semmi baja, de Apunak a vonórúd végén lévő kampó felsértette a kezét. Néhány csomag lerepült a kocsiról, amiket elkezdtünk összeszedni, de Aput jobban érdekelte a kocsi állapota. Kiderült, hogy nem történt semmi különösebb baj, csak a bal első kerék tengelye megszorult a kerékagyban és az erős súrlódás miatt sokkal nehezebb volt mozgatni a kocsit, mint előtte.

Összeszedtük magunkat és folytattuk az utat csak nagyobb erőfeszítéssel és lassúbb haladással. Annyira el voltunk keseredve, hogy Apu és Teri még csak nem is káromkodtak. Kétséges volt, hogy a megsérült kocsit képesek leszünk-e estig elvonszolni Kecskemétig. Ahogy teltek az órák egyre inkább világossá vált, hogy Kecskemétet aznap nem tudjuk elérni. Apu még azt is mondta, abba se biztos, hogy a sérült tengely kihúzza Félegyházáig. Azért ez már egy kicsit sok volt valamennyiünknek. Szörnyű volt látni, hogy tízpercenként Apu menetközben hátrafordul, arcáról csorgott az izzadság és azt kérdezte tőlünk, hogy nyomjuk-e azt az átkozott kocsit. Terire néztem és láttam, hogy potyognak a könnyei, csak azt nem tudtam, hogy miért. A kimerültségtől, tehetetlenségében, vagy a kétségbeeséstől?

És akkor csoda történt. Hátunk mögött feltűnt öt vagy hat orosz katonai szekér, amiket két-két ló húzott egymás után. Ezek előbb utolértek, majd kikerülve lehagytak minket. Az utolsó szekéren egy katona a bakon ült, hajtotta a lovakat, egy pedig hátul ült hátat fordítva a menetiránynak. Miután elmentek mellettünk Apu a szemben ülő katonára nézve felemelte a vonórudat majd jobb kezével úgy tett mintha pohár lenne benne és felhajtana egy italt. A katona rögtön megértette, mit akarunk, megütögette a bakon ülő társa vállát és mondott neki valamit. A szekér leállt és a katona intett, hogy siessünk. Ahogy utolértük a szekeret Apu ráakasztotta a kampót, felpattant a szekérre, miközben Teri és én felkapaszkodtunk a kocsink tetejére. A szekér meglódult és a mi kocsinkkal együtt rohantak a többiek után, majd amikor utolértük őket, egészen tisztességes tempóban haladtunk tovább.

Meg voltunk mentve. Apu a zsebéből elővett egy félliteres üveget, amit átadott a katonának. Az egyből lehúzott belőle legalább egy decit, majd átadta az üveget a másik katonának. Mondanom se kell, az üveg hamar kiürült és még alig húztak minket 4 vagy 5 kilométert. Egyelőre azonban vontattak és szépen gyűltek a kilométerek.

Egy idő után a bakon ülő mondott valamit a másiknak, aki megveregette Apu karját, és azt mondta „papuska, papuska” és mutatta az ivást. Erre Apu intett neki, hogy legyen türelemmel és hátrakiáltott Terinek, hogy vegyen ki egy másik üveget valahonnan. Teri kihalászta az új, teli üveget, leugrott a kocsiról és előrefutott Apuhoz, hogy átadja az üveget, majd visszaült mellém. Az orosz vigyorgott, megveregette Apu hátát és folytatták az ivászatot. Mi pedig újra elkezdtünk reménykedni, bár Apu elég gyakran tekingetett a bal első kerékagyra, hogy rendben van-e.

Az elfogyasztott egy liter pálinkától a két orosznak iszonyatos jó lett a kedve, mert elkezdtek énekelni és Aput is biztatták, hogy énekeljen velük. Aztán azt kérdezték, hogy „zsana” és Terire mutogattak. Apu bólogatott, hogy zsana, dehogy akart ő magyarázkodni vagy ellenkezni. Erre az oroszok elismerő hahotába törtek ki, mert Teri még ilyen kétségbeesett állapotban se nézett ki többnek, mint 20-22, míg Apu az elhanyagolt szakáll alatt a maga 36 évével minimum 56-nak látszott.

Amikor Lajosmizse feltűnt már egészen fel voltunk csigázva, de aztán kiderült, hogy a táborhelyük Lajosmizse túlsó felén van és előtte párszáz méterre le kellett akaszkodnunk a szekérről. Utoljára még hálásan integetünk az oroszoknak, akik hamarosan eltűntek egy jobbra leágazó útnál. Nekünk meg tovább kellett vonszolnunk a kocsit, amitől egy kicsit elszoktunk az elmúlt órák alatt.  Minden esetre az megnyugtató volt, hogy alig múlt dél és már „csak” 10-12 kilométer volt hátra az aznapi úti célig.

Kecskemét 1945-ben jóval kisebb területet foglalt el, mint napjainkban. A körbefutó országúton kívül nem voltak épületek. Ahol ma például a Széchenyi város áll több emeletes házaival nem volt semmi más csak legelő. Ezért aztán a városba nem kellett bemennünk, hanem körbekerültük egészen addig, ahol az országút lefordul Félegyháza felé. Egészen odáig mentünk és a tegnapi módszernek megfelelően bekéredzkedtünk egy házba. Azon, hogy meleg levest kapunk, már nem is csodálkoztunk és az a tudat, hogy másnap csak 25 kilométert kell megtennünk Félegyházáig, tényleg felvillanyozóan hatott.

A következő nap reggelén szinte rutinszerűen indultunk és fel se tűnt milyen szerencsések vagyunk, hogy például nem zuhog az eső, mert az is lehetett volna. A 25 kilométer a szoruló kerékagy miatt felért 50-nel, de úgy tűnt a megpróbáltatásokat is meg lehet szokni. Apu arca minden esetre beesettebbnek tűnt, mint induláskor. Terit nem viselte úgy meg az egész napos erőfeszítés, neki nyilván voltak zsír tartalékai, ahonnan kinyerhette a szükséges többlet kalóriákat. Apu azonban 36 éves korában olyan vékony volt, mint egy flamingó táncos.

Dél körül már kezdett ismerős lenni a táj. Először a strand mellett haladtunk el, majd balra láttuk a putri sort a szentesi vasútvonal mellett. Aztán jobb oldalt elmentünk a nagymalom mellett és a végén rákanyarodtunk az Eszterházi utcára, aminek a nevét természetesen hónapokon belül megváltoztatták. Hatodik vagy hetedik kereszteződésnél kezdődött a Kohári utca. Még ötven méter és megérkeztünk a kettesszámú ház elé. Megérkeztünk, itthon vagyunk.

A szomszédok perceken belül összefutottak és hatalmasat kíváncsiskodtak. Persze azonnal feltűnt nekik, hogy Mami nincs velünk csak egy „idegen” nő. Csak annyit kérdeztek, hogy „Bözsi?”, amire Apu csak azt nyögte ki csendben, hogy „meghalt szegény”. A többit már értették és motyogtak valami részvétnyilvánítást.

A kocsit betoltuk az udvarra és elkezdtük a lepakolást. Teri gyakorlott szemekkel felmérte a házat, körbejárt mindent, mondhatnám, birtokba vette az anyai örökséget. Azt talán említenem se kell, hogy ragyogóan feltalálta magát. Kicsit később néhány szomszéd hozott némi elemózsiát, amiből Teri pompás vacsorált állított elő, de előbb megtalálta a fát a pitvarban, begyújtott a sparheltbe, vizet húzott a kútból és feltett fürdővíznek. Úgy tett-vett, mintha ebbe a házban született volna. Hatalmas segítségére volt Apunak, aki ezt nemigen fogta fel, én is csak évtizedekkel később döbbentem rá milyen sokat köszönhettünk neki.             

Vissza a múltva (9) Bent vannak az oroszok

Publikálva 2010.máj.20. | VISSZA A MÚLTBA | 49 hoizzászólás

Bármily szörnyű is volt az édesanyám halála, szembe kellett nézni a velejáró kijózanító dolgokkal. A normál civil életben ezeket különböző intézmények átvállalják, de háborús körülmények között más a helyzet. Édesanyám földi maradványaival kellett „valamit” tenni. Apám az élettelen testet Zimányi doktor segítségével bebugyolálta egy erősnek tűnő len-lepedőbe, és kivonszolta pontosan oda, ahová az akna becsapódott. Én tudtam, hogy ott van, de nem mertem bemenni és megnézni, pedig nagyon szerettem volna. Apám még aznap valahonnan szerzett egy öreg asztalost, akit felvitt az Ó utca sarkán lévő üzlethelyiségünkbe és megbízta, hogy abból a nagy pultból, amire a méterárut szokták kiteríteni, készítsen egy koporsót helyettesítő ládát. Aztán két nappal később édesanyámat néhány lakótárs segítségével eltemették a Bazilika előkertjébe, mert az volt a hozzánk legközelebb eső, felásható föld. Manapság, hatvan évvel később, ha arra járok, mindig eszembe jut, hogy édesanyám teste hat hónapon át feküdt ott.

A temetéskor az oroszok ugyan három napja már „bent voltak”, de ez nem jelentett sokat, mert a frontvonal csak lassan haladt a Duna felé és egy-egy becsapódó aknával bármikor lehetett számolni. Ennek ellenére a ragyogó téli napsütés január 22.-én mindenkit kicsalogatott a kaputól mindössze 5 méterre levő házsarokhoz. Napozáshoz a gusztust Lajos bácsi keltett, aki már második nap elment az Astoriában[1] székelő orosz parancsnokságra és szerzett magának egy „papírt”. Kiderült, hogy Lajos bácsi oroszul is tudott csak azt nem árulta el, hogy honnan. Szóval napoztunk, napoztunk, és messziről nézegettük az Arany János utca sarkán lévő hatalmas háztömböt, amit gyújtóbomba dönthetett romba, mert három héten keresztül égett, és a felnőttek azon meditáltak mitől lángol ilyen sokáig ez a rengeteg tégla. Hónapokkal később a romokat teljesen lebontották, mert helyreállíthatatlannak bizonyult. Manapság a 3-as Metró  felszíni állomása található a helyén. Tehát napoztunk és nézelődtünk, amikor a Vilmos császár úton feltűnt egy csupa férfiakból álló szedett-vedett társaság, akiket öt orosz katona hajtott a Banán-sziget felé[2]. El nem tudtuk képzelni kik lehetnek ezek, de sok idő nem maradt a tépelődésre, mert az egyik orosz katona odajött hozzánk, megfogta az apám karját és elkezdte ráncigálni a csoport felé, miközben azt üvöltözte, hogy davaj-davaj. Nyilvánvaló volt, hogy el akarja vinni. Lajos bácsi valakivel éppen vitázott, ezért nem vette észre a jelenetet, de én elkezdtem kiabálni neki, hogy „Lajos bácsi, Lajos bácsi, viszik az Aput”.

Utólag nehéz megítélni, hogy gyermekkorom egyik szereplője hány éves volt, de valószínűsíthető, hogy valamikor 1900 előtt született. Ezek szerint kábé 50 éves lehetett. Minden esetre korát meghazudtoló fürgeséggel eredt apám és az őt rángató orosz katona után. Amint utolérte őket megfogta apám másik kezét és elkiáltotta mag? „sztoj!”[3]. Az orosz nem akart hinni se a fülének, se a szemének. Első dolga volt, hogy kezdte levenni válláról a géppisztolyát. Ezzel egy időben Lajos bácsi elővette a papírját, aminek az alján egy hatalmas pecsét éktelenkedett, közepében az ötágú csillaggal. A katona nem hatódott meg, talán, mert nem is tudott olvasni. A vita minden esetre folyt, miközben az elhurcoltak csoportja szép lassan távolodott. Végül a katona egy „job-foje-maty”[4] kiáltással mindkettőjüket otthagyta. A napozásnak természetesen azonnal vége szakadt, a férfiak betakarodtak a házba, ahol részletesen kiértékelték az eseményeket. Az világos, magyarázta Lajos bácsi, hogy teljesíteniük kell a tervet. Ezt a kijelentést azonban általános értetlenkedés fogadta. Nézzétek, folytatta a tapasztalt emigráns, az oroszoknál tervgazdálkodás folyik, ami azt jelenti, hogy tételesen előre minden meg van szabva, amit teljesíteni kell. Sztálin nyilván kitűzte, hogy mondjuk fél millió magyar hadifogoly a terv, és ha ennyit nem tudnak ejteni a csatamezőn, akkor a hiányzó mennyiséget összefogdossák a lakósság soraiból.   

Az emberek Lajos bácsit nyitva felejtett szájjal hallgatták, főleg mert nyilvánvaló volt, hogy amit hallanak az nem gestapó propaganda. Azt minden esetre megtanulták, hogy az utcán tartózkodni még mindig életveszélyes. A ház kapuját továbbra is zárva tartották a nap mind a 24 órájában. Élni azért természetesen kellet, de a házat elhagyni ezek után is nagy kalandnak számított. Volt, aki elment meglátogatni a Kőbányán lakó szüleit és soha nem tért vissza. Pestről bármi okból átmenni Budára egy kétnapos kirándulásnak számított. Még jó, hogy be volt fagyva a Duna és valahogy át lehetett bukdácsolni az egymásra torlódott jégtáblákon, de az utcák legnagyobb része is járhatatlan volt. Ledőlt épületek, romok, törmelékek, kiégett járművek, fel-feltűnő orosz katonák nehezítették a továbbjutást, vagy kényszeríttettek hatalmas kerülésre, amikhez hozzájött még a korai sötétedés. Mászkálásaim közben egyszer lementem a Duna partra, ahonnan sok ezer apró fekete mozgó pontot láttam a jégen. Hidak híján a budapestiek tömegesen mászták a jégtáblákat még akkor is, amikor később beindult a zajlás.

Mi az ostromot egy „menő” házban vészeltük át, ahol minden egyes lakásban volt egy cselédszoba is, amihez tartozott egy cseléd, akiket az MKP[5] a hatalomátvétel után menten „háztartási alkalmazottá” nevezett ki, de addig még néhány évnek el kell telni.

A Vilmos-császár út 19/c olyan polgári ház volt, amilyenről manapság a fél ország álmodozik. Az eredeti lakók nagy része jómódú zsidó volt, akik többnyire védett házba[6] kerültek október 15.-e után. A védett házban lakóknak mindössze annyi kiváltsága volt, hogy őket vitték (volna) utoljára a haláltáborokba, akkor már gyalog. Mivel a haláltáborba sose érkeztek meg, ezek közül viszonylag sokan megmenekültek, akik természetesen valahogy visszakecmeregtek az elhagyott lakásaikba. Addig azonban a hátrahagyott cseléd egyedül lakta a lakást, mert mi más tudott volna tenni.  A mi emeletünkön egy másik lakásban a Winklerék laktak, akiknek egyik fia velem volt egyidős, a másik néhány évvel idősebb, de ezekkel én csak később találkoztam. Találkoztam viszont a cselédlányukkal, akinek a húga egy évvel később nálunk lett cseléd. Különben a ház teljesen épp maradt, csak egyetlen egy akna, vagyis gyalogsági gránát repült be Winklerék ablakán és fúródott be a nagyszoba padlójába, ahol fel kellett volna robbannia. Na, ha ez felrobban, akkor Winkleréknek nincs lakása, de nem robbant fel. Az akna orrában lévő gyújtószeg az alattuk lévő lakás mennyezetén kukucskált ki, míg a röppálya tartását biztosító farok-szárnyak éppen csak kilátszottak Winklerék padlójából. Nem egy megnyugtató látvány, de ezen változtatni nemigen lehetett. Mari miután felfogta mekkora nagy szerencsében volt része, hogy ez az akna nem vitte őt át a másvilágra, elkezdett töprengeni, mi a fenét lehetne vele csinálni. Békeidőben ilyenkor kihívják a tűzszerészeket, akik előbb hatástalanítják, ha lehet, majd a beszorult helyéről kihámozzák az aknát. Csakhogy az ostrom után víz nem volt, nem hogy tűzszerész. Végül Mari, a cseléd, Nagy Sándort meghazudtoló leleménnyel vágta át a gordiuszi csomót, ráhúzott az aknára egy perzsaszőnyeget és ügyelt arra, hogy amikor átmegy a szobán, az aknát kikerülje. Cselédtapasztalatai azt sugallták, ami nem látszik, az nincs, ezért se leporolni, se pucolni, és ezek szerint gondolni se kell rá. Ez lett volna a kisebbik baj, de amikor Winklerék megjöttek mindent elmesélt nekik csak az aknáról feledkezett meg. Winklerék pedig újfent birtokba vették a lakást, mígnem egy koradélután valamelyikük bele nem botlott a kikandikáló farok-szárnyba. Mi az ördög lehet a szőnyeg alatt, kiáltott fel Winklerné, akinek az idegei, nagyon is méltányolható módon, teljesen ki voltak készülve. Felemelte tehát a szőnyeget, hogy alánézzen, majd falfehérré vált és szépen el is ájult. Amikor magához tért azt üvöltözte a cselédlány felé, hogy „eddig mindent sikerült megúsznom, pont most dögöljek meg a te hülye liba?” Persze később, amikor rájött, hogy a csendes imádkozáson kívül semmit se lehet csinálni, teljesen lecsendesedett. Winklerék már akkor példát mutattak a békés egymás mellett élésből.

Különben a lakásokban nem csak víz nem volt, de áram se, és ne is mondjam a központi fűtés se működött. Kezdetbe mi egy udvari szobát fűtöttünk, aminek valami csoda folytán megmaradtak az ablaküvegei. Ezek közül egyet apám kivett és betett helyette egy méretre vágott furnért, amit azóta rétegzett lemeznek hívnak. A furnéron vágtak egy kerek lyukat, amin ki lehetett dugni egy 138 mm-es kályhacsövet. Ezek után már csak egy kályhát kellett szerezni és tűzellő anyagot. Ha nem volt más, megtette a romok alól kibányászott összetört bútor maradvány is. A kályhacsőnek jó hosszúnak kellett lenni, egyfelől, mert így több hőt adott le, másfelől a rövid cső vége még túlságosan forró, és előbb vagy utóbb felgyújtja a furnért.

Valami víz azért volt a hálózatban, csak hozzánk, a harmadik emeletre nem jött fel. Vizet tehát a földszintről kellett felcipelni, természetesen gyalog, hiszen a lifthez áram kellett volna. A felcipelt víz kiloccsant, ami a lépcsőkre fagyott, amin aztán jól hanyatt lehetett vágódni. Szóval az élet mindennek, csak kényelmesnek nem volt nevezhető.

 A világítás nem volt nagy gond, petróleumlámpát mindenki még időben szerzett magának, és mivel akkor a magyar falvak még a villamosítása előtt álltak, Magyarországon a petróleumlámpa olyan mindennapi cikk volt, mint manapság a Coca Cola. A főzés pedig petroforon[7] történt. A szűkkeresztmetszetet a petróleum, mint fogyóanyag, jelentette. Nem volt az a tartalék, ami el nem fogyott volna, az oroszoktól pedig csak benzint lehetett „szerezni”. Aztán valaki kitalálta, ha a benzinbe jó sok konyhasót tesznek, akkor úgy viselkedik, mintha petróleum lenne. Ez így egyszerűnek hangzik, de só sem volt. Az oroszok átvonulása után az ügyesen elrejtett kocát a parasztok úgy vágták le, hogy a felét odaadták annak, aki adott érte 2 kiló sót. Ha ez jó üzletnek tűnik, akkor mondok én még ennél jobban is. A vidéken megerőszakolt fiatal nők, ha nem is estek teherbe, nemi betegséget nagy valószínűséggel kaptak. Abban az időben az ultraseptyl volt a gyógyszer csoda, amiből 24 darabot raktak egy üveg fiolába. Nos 24 piruláért egy egész disznót adtak. A kétségbeesett jómódú parasztok, akik akkor még csak nem is sejtették, hogy hamarosan kulák lesz belőlük, minden pénzt megadtak lányaik megmentéséért.

Szóval tél vége volt, és korán sötétedett. Petróleumlámpa fénye mellett összejártak a barátok, családtagok és egymásnak mesélték a szörnyűségeket. A későbbi nevelőanyám, akit akkor még nem ismertem, szerencsésnek hitte magát, mert a házban, ahol lakott (Ó utca 9.), volt két hivatásos kurva. Az ott lakó nők ezeket etették, itatták (ami akkor nagyon nagy szó volt), sőt pénzt kaptak, ékszert, mindent. Cserébe a betéved orosz katonákat, akik pofátlan módon még hetekkel az ostrom után is nyemetszkiket „kerestek”, nekik kellett „szórakoztatni”. Anyám szerint ez a két kurva valóságos hős volt, mert ha a szükség úgy kívánta egyszerre 10-12 oroszt is le tudtak szerelni. Ez anyámra oly mély benyomást tett, hogy magánbeszélgetésekben még évtizedekkel később is megvédte a kurvákat.   

Az persze nyilvánvaló volt, hogy a lakásokba „tévedt” oroszok még életükben nem láttak angolvécét, amit, miután látták hogyan működik, zabráló masinának[8] neveztek el. Egyszerűen lenyűgözte őket, hogy gombnyomásra eltűnik a szar. Primitívségük néha lenyűgöző volt. Elképesztő módon buktak a karórákra. Volt közöttük olyan, akinek 8-10 karóra volt felcsatolva a csuklójára egészen fel a könyökig. Ez náluk valami státusz szimbólum lehetett, mert más óra nem kellett nekik. Előszeretettel emlegették azt a történetet, amiben egy orosz felkutatta a földszinten lévő órásműhely tulajdonosát, akinek a kezébe nyomott egy valahonnan elzabrált vekkert és ráfogta a géppisztolyt, hogy csináljon belőle négy vagy öt karórát.

Az oroszok kedvenc szórakozása volt a „jobb környékek” fosztogatása hetekkel a „felszabadulás” után. Egyszerűen bementek egy házba, berúgták valamelyik lakás ajtókat, majd a szekrények tartalmát az ablakhoz cipelték, és mindent kidobtak az utcára, ahol a perem kerületekből bejött proli tömeg őrjöngve kapkodta a ruhákat. Közben pedig plakátok kezdtek megjelenni az utcákon, amin orosz katonák teherautókból kenyeret osztanak a karjukon csecsemőt tartó anyáknak. Ezzel ellentétben azt hallottuk, hogy vidéken és a tanyákon még rosszabb a helyzet. Kenyér osztogatás helyett a nők kezéből kilökték a csecsemőt, majd hatan-heten megerőszakolták, a tiltakozó apát pedig a helyszínen agyonlőtték.

Januárban még azt hallottam a felnőttektől, hogy „ötven évig itt nem lesz élet”, de két-három hónappal később ez a pesszimista vélemény kezdett megváltozni. Amint érezhető volt egy minimális konszolidáció az életben maradottak kitódultak az utcára és félnapokon át vettek rész a „közmunkában[9]“, ami elsősorban a romok eltakarítását jelentette. Ezzel párhuzamosan a lakosság megpróbálta rendbe hozni vagy megteremteni saját lakhatását. Amelyik családnak csak egyik szobáját vitte el a robbanás, az összehúzta magát a megmaradt szobában. Akinek semmije se maradt ép, az keresett magának üres lakást, ami nemigen volt, tehát bekéredzkedett valamelyik szerencsésebb szomszédhoz, aki a legkisebb mértékben se tiltakozott, nem is sejtve, hogy most fektették le alapjait a harminc évig tartó társbérletnek. Az emberek örültek, hogy éltek, és elkezdtek visszaszállingózni munkahelyeikre. Megindult az újjáépítkezés. Előbb az épületeket, majd a gépeket hozták rendbe és beindult a termelés is. Fizetés nem volt, nem is lett volna nagyon értelme. Az emberek éltek, ahogy tudtak, dolgoztak, mert az volt az élet rendje. Ha sikerült valahonnan szerezni, akkor fizetés helyett néha krumplit vagy lisztet osztottak a munkaadók.

Az értékrend minden területen totálisan megváltozott. Kinek milye vált feleslegessé, vagy volt belőle több mint amennyi kellett, vitte le a kőrútra és árulta. Seftelt a fél város! Cigaretta, tűzkő, szaharin, vagy kukoricamálé, „tessék, tessék friss és meleg”. Volt, aki csikkeket szedett össze az utcán, vitte őket haza, kifejtette és új cigarettákat töltött belőle, amiket még aznap eladott az utcán. A kurvák egy tál meleg ételért kínálták bájaikat, ha egyáltalán akadt vevő, hiszen a háború miatt egy férfira tíz nő jutott.

Sötétedés után divatba jött a „vetkőztetés”, azaz két markos legény elkapott valakit egy mellékutcában és erőszakkal meztelenre vetkőztetett. Az illető mehetett haza meztelenül, ha ugyan útközben meg nem fagyott. A vetkőztetők pedig másnap eladták a holmit a Tangón[10]. Amikor beindult a vonatforgalom, na, jó pontosítok, amikor már sikerült annyi mozdonyt és Pullman[11] kocsit helyreállítani, hogy a fővonalakon naponta legalább egy-egy szerelvényt el tudtak indítani, beindult a batyuzás. Ennek lényege az volt, hogy a „feketéző[12]” nagy rakás ruhaneműt, ipari terméket, hiánycikket levitt vidékre, ahonnan az eldugott tartalékokból előkerült zsírt, melaszt[13], sonkát, mézet, vágott baromfit, stb. hoztak vissza. A vonatok olyan túlzsúfoltak voltak, hogy még a kocsik tetején is tömegek ültek. A mozdonyvezető hidak, alagutak előtt hangosan fütyült, hogy az utasok húzzák le a fejeiket.

Közben a magyar fizetőeszköz, a pengő szép csendben el kezdte veszíteni az értékét elsősorban azért, mert az oroszok teli voltak Moszkvában nyomtatott, fedezett nélküli pengővel. Ugyanis a Vörös Hadsereg jó előre gondoskodott arról, hogy amikor már nem lehet fosztogatni, az orosz katonák bármit meg tudjon venni maguknak. Az orosz bankjegy nem hamisítvány volt, hanem egy külön fizetőeszköz, aminek szintén pengő volt a neve, az igazi pengővel egyenértékű volt, és kötelező volt elfogadni. A magyar infláció végül világrekord méretűvé[14] nőtte ki magát, amit 1946 augusztus elsején felváltott a jól ismert forint. Ami pedig az oroszokat illeti, „ideiglenes” jelleggel sikerült nekik itt maradni jóval több, mint negyven évet.

 

---

[1] Patinás kávéház volt a Kossuth Lajos utca és a Múzeum krt. sarkán.

[2] Így nevezték a Nyugati-téren lévő hatalmas járdaszigetet, -ami felett most a híd van- mert hogy valamikor a 30-as években ott mindig lehetett kapni banánt.

[3] Állj!

[4] Orosz káromkodás.

[5] Magyar Kommunista Párt, vagyis a mai MSzP 1945-ös jogelődje.

[6] Valamelyik semleges állam (Svájc, Svédország) által kibocsátott menlevéllel rendelkezők lakhelye.

[7] Ez egy petróleumégetésre épült tűzhely volt. Alul a tartály, amiből két kb. 20 cm széles bél nyúlt ki. Ezek a belek belelógtak a tartályba, megszívták magukat petróleummal és égtek, ha meggyújtották őket. A tartály fölött egy kürtő volt, amiben a forró levegő felfelé áramlott. A kürtő tetején pedig egy rács, amire rá lehetett tenni az edényeket.

[8] Aki nem tudná a lopás, megszerzés, elkobozás, stb. oroszul zabrálást jelent.

[9] Pesten minden háznak ki lett adva egy keretszám, hogy a lakók közül hány embert kell naponta elküldeni fizetés nélküli közmunkára. Nem tudok olyanról, hogy ezt bármelyik ház elszabotálta volna.

[10] A Teleki-téren felállított használtcikk piacnak volt a „beceneve”. Végeredményben a mai Nagykőrösi út előtti Ecseri útnak a jogelődje.

[11] A kényelmes vasúti kocsikat nevezték Pullmannak, az 1868-tól az USA-ban gyártott kocsik után. Pullman kocsikat 1968-ig gyártottak.

[12] A kommunista frazeológia szerint az, aki munka nélkül haszonra tesz szert engedély nélküli kereskedelmi tevékenység segítségével.

[13] Finomítatlan, sűrű, cukorrépaszirup.

[14] 1 Forint = 4 x 10²⁹ Pengő

Vissza a múltba (8) A poloska

Publikálva 2010.máj.18. | VISSZA A MÚLTBA | 13 hoizzászólás

Ha ma azt a szót írom le, hogy poloska, akkor mindenki egy lehallgatásra eldugott, apró kis eszközre gondol, legfeljebb a zöld színű mezei-poloskára, ami rettenetesen büdös és ehetetlenné teszi azt a gyümölcsöt, amin átmászik.

Csakhogy az én gyerekkoromban létezett, sőt főleg igazi poloska létezett. Ez pedig egy 4-5 mm átmérőjű, meglehetősen lapos, sötétbarna, vérszívó parazita, ami történetesen az emberen élősködik. Nappal meghúzódik a bútor repedéseiben, ahonnan éjszaka indul vadászatra. A poloska hamar megtalálja az alvó ember, akit megcsíp és teliszívja magát a vérével.

A poloskacsípés elég ronda vörös foltot hagy az ember bőrén, ami viszket, és fennhangon hirdeti a világban, hogy poloskás a lakásom. Ezen kívül néhány csípés után fel lehet rá ébredni, és szét lehet éjszaka szedni az ágyat poloskavadászat címén. Kiirtása gyerekkoromban külső segítség nélkül lehetetlen volt. Ezt a külső segítséget pedig úgy hívták, hogy ciánozás, amit kb. 8 éves koromban át is éltem.

A ciánozás egy kisiparosi vállalkozás volt. Megrendelés után a cég dolgozói a lakás összes ablakának réseit belülről kb. 5 cm széles, barna, enyves papírcsíkkal leragasztották. Vagyis a lakást légmentesen leszigetelték a külvilágtól. Ezt követve az egész családot elküldték 24 órára, többnyire egy közeli rokonhoz, mert ott is kellett aludni. A lakás összes belső ajtaját kinyitották, majd az egyik szobában egy lavórban két folyadékot összeöntöttek, gyorsan elhagyták a lakást és a bejárati ajtó réseit is leragasztották, természetesen kívülről.

Egy nappal később gázálarcban bementek a lakásba, az összes ablakot kinyitva kereszthuzatot állítottak elő. Egy órával később vissza lehetett költözni. A bútor réseiben lapuló poloskák mind egy szálig megdöglöttek. Az enyvezett papírcsíkok eltávolítása után lehetett folytatni a családi életet addig, amíg a szomszédból egy poloska valahogy át nem került a mi lakásunkba, vagy hatalmas meggondolatlansággal nem vittünk haza egy ajándékban kapott képkeretet, esetleg egy virágállványt, vagy valami hasonlót, amiben egy-egy poloska simán meg tud bújni.

A poloska eltűrése, illetve az ellenük viselt állandó háború is hozzátartozott a XX, század első feléhez. A jelenség viszont nem volt egyedi. Akadt még hajtetű, lapostetű, rühesség és ótvar. Ezekről talán nem is hallottatok. Illetve azt hiszem hajtetű még manapság is előfordul, mert kiirtásuk hetekig tart, amihez nem mindenkinek van türelme.

A hajtetű az ember fejbőrén keresztül táplálkozik, petéjét pedig a hajszálakra ragasztja, és úgy hívják, hogy serke. A tetves gyerek egész nap vakarja a fejét, amit ha a szülő nem is vesz észre, a tanító néni egészen biztos. A baj az, hogy a hajtetű az egyik gyerek hajáról iparkodik átmászni a másik hajába, és ez elképesztő gyorsan sikerül neki. Persze ma már vannak jó tetűölők, de ezzel a problémának korán sincs vége. A tetűölő hatása elmúlik, a serkéből pedig kikel a kistetű, ivar érik, és már ragasztja is fel az újabb sertéket. A kiölés legradikálisabb módja a gyerek hajának nullásgéppel való lenyírása, de lányok esetében ezt nagy szégyen alkalmazni. Marad a hosszú napokon át tartó, mindennapi tetűirtás ás serte lehúzogatás egy sűrűfésűvel.

Ezzel szemben a közönséges lapostetű (ruhatetűnek is szokás becézni) derék környékén az alsónemű réseiben húzódik meg, és neki is főfoglalkozása a vérszívás. Ez csak olyankor terjed, amikor az emberek napokon át nem vetkőznek le, nem mosakodnak, ami kulturált emberek körében legfeljebb háború idején, lövészárkokban, munkatáborokban stb. fordul elő. Kellő higiénia esetén a kiirtása nagyon egyszerű.

Ez nem mondható el a rühességről. A rühatka egy szemmel éppen nem látható 1-2 tized mm hosszú lény, ami befúrja magát az ember bőrébe, és ott járatokat készít. Eszeveszetten viszket. Főleg a vékony bőrt kedveli, ezért kedvenc helye az ujjak közötti rész, de azért, nagyon nem válogat. Kiirtani csak az egész család egyszerre tudja. A tiszta fehérneműt forró vasalóval át kell vasalni. Minden más fehérneműt ki kell mosni forró vízben, beleértve az ágyneműt is. Minden családtagnak meg kell fürödni, és az atkaölő folyadékkal az egész testet át kell dörzsölni. Ha csak egyetlen egy atka is életben marad, a folyamat kezdődik elölről.

Ebből a nemes felsorolásból kimaradt még az ótvar. Az ótvar tulajdonképpen egy elgennyesedett seb a bőrfelületén, amit a rohangáló, semmire se figyelő gyerekek könnyen szereznek maguknak. Normál körülmények között a var alatti sérült bőr begyógyul, a var leesik (vagy a gyerek lepiszkálja) és kész. Nos az ótvar nem sebesüléstől származik, hanem fertőzéstől, de úgy néz ki mintha közönséges, gyógyulófélben lévő seb lenne, azzal a különbséggel, hogy soha a büdös életben nem gyógyul meg magától, hanem egyre nagyobb lesz.

Séta közben az erdőben 8-9 éves korom környékén találtam egy diáksapkát, amit mindjárt fel is próbáltam. Anyám rám kiáltott, dobod el mindjárt. El is dobtam, de akkor már késő volt. Pár nappal később a fejem közepén lett egy seb, nyilván ott, ahol a sapka tulajdonosának volt, és szépen elkezdett gennyezni. Anyám vitt a bőrgyógyászhoz, kaptam egy kenőcsöt és egy életre megtanultam, hogy másnak a sapkáját ne próbáljam fel.

Ebből csak az látszik, hogy akkoriban az élet nem volt se olyan egyszerű, se olyan gondtalan, mint napjainkban. Sokkal jobban oda kellett figyelni, és sokkal kevésbé volt kényelmes. Edzettebbek is vagyunk (úgy értem az én generációm), és persze egyáltalán nem kényeskedünk. Nektek viszont fel kell figyelni a tényre, vagyis a civilizáció visszaesése ilyen dolgokkal (is) jár. Fel kell rá készülni, hogyan irtod ki a rühességet, ha nem tudsz elfutni az SZTK Bőr és nemibetegség osztályára.

Vissza a múltba (7) Gyereknek lenni csak néha jó

Publikálva 2010.máj.16. | VISSZA A MÚLTBA | 38 hoizzászólás

Most jött el az ideje, hogy a 11 éve elégett családi fényképeket valahogy pótoljam. Az optimista elképzelésnek alapot az adott, hogy a képek negatívjai egy külön dobozban voltak összegyűjtve, ami valahogy megúszta a totális megsemmisülést, de a hőhatás nem múlt el teljesen nyomtalan. Beszereztem egy erre alkalmas szkenert, és bűvészkedem a negatív maradékokkal. Aztán egyszer csak feltűnt a rég nem látott fekete-fehér kép, három gyönyörű gyermekem a fürdőkádban. Egyik szebb, mint a másik- a másik bájosabb, mint az egyik. A képek úgy 35 éve készülhettek. Elmélázok mi lett ezekből a csillogó, ártatlan szemű gyermekekből! Aztán felötlik Rádai Gyuri rég nem látott barátom emléke.

Gyurival 1949-ben ismerkedtem meg, a Rákosi korszak legelején. Szana Sándornak, azaz Soma nevű osztálytársamnak volt előző évben osztálytársa, innen az ismeretség. Soma a Vörösmarty gimnázium ötödik osztályában megbukott, osztály kellett volna ismételnie, helyette némi protekcióval beíratták a Bolyai első évfolyamára, vagyis év vesztes lett, akárcsak én. Így aztán volt osztálytársai eggyel felettünk jártak. Amikor mi az érettségire készültünk, ők már az egyetem első évfolyamán hallgatták az előadásokat. Rádai Gyurit az első perctől kezdve George-nak szólítottuk, dühöngött az anglománia.

George az Üllői út 18-ban lakott, néha felmentünk hozzá néhány percre, elsősorban találkozás végett. Abban az időben az Üllői úton a 63-as villamos ment végig, amely a János Kórháztól jött, vagyis a Fogasról közvetlenül átszállhattam egy 63-asra. Az Üllői út 18. éppen két megálló közé esett, és mert nem volt kedvem gyalogolni - pedig akkoriban még tökéletesek voltak az ízületeim - a villamosról menetközben egyszerűen leugrottam. Tudom, hogy ez ma már elképzelhetetlen, de ilyen lábakkal, mint ami nekem van, meg se kísérelném. Na de akkor! Különleges technikát dolgoztam ki. Leálltam a peron alatti lépcső legalsó fokára, két karomat kitárva megfogtam egy-egy függőleges kapaszkodót, majd egy hirtelen mozdulattal hátravetettem magam. Természetesen a mutatvány közben előbb a jobb, majd a bal kezemmel elengedtem a kapaszkodókat. A villamost szinte kilöktem magam alól. Hatásában ez azt jelentette, hogy a talajhoz viszonyított sebességem 10 km/ó értékkel lett kevesebb, mint a villamosé. Ha tehát a villamos 30-35-el száguldott, én 20-25-el értem talajt és azonnal sebesen futni kezdtem, majd lelassítottam és megálltam. A mai fiatalok elől ez a lehetőség tökéletesen el van zárva, mert a szent technológia szerint, ha egy villamos ajtó nyitva van, akkor nem lehet elindítani.

George-ékhoz felmenve az előszoba falán, a bejárati ajtóval szemben, bekeretezve virított George fotója, amit valószínűleg az édesapja készíthetett a 30-as évek vége felé, amikor még csak nagyon keveseknek volt fényképezőgépe. Kissé furcsa volt látni az 5 éves George-t így 18 éves, „felnőtt” kora környékén. Egyszerűen nem volt aktuális. Gondoltam egy különösen jól sikerült felvétel, esetleg díjat nyertek vele, ebből kifolyólag bekeretezték, aztán egyszerűen csak ott felejtettek.

Beljebb lépve feltűnt George édesapja, aki minden alkalommal, úgy értem akár szombat-vasárnap, vagy éppen este 10 órakor is, egy asztal előtt ült és fajátékokat állított össze. Bedolgozó volt egy kisszövetkezetbe, ebből tartották el magukat. George édesanyja mindig egy másik szobából került elő, rendszerint díszes pongyolában és egy apró ölebbel a karján. A kutyának állandóan csipásak voltak a szemei és hihetetlen éles hangon tudott ugatni. George szemmel láthatóan utálta a kutyát, de ebből nem csinált különös kérdést. Az édesanyja különben is kutyával együtt azonnal visszavonult, mindössze a polgári udvariassági szabályokat tartotta be. Jött valaki a házhoz, hát üdvözölte, de aztán semmi. Sütemény vagy ilyesmi 7 év alatt egyszer se volt. Az édesanya egészen biztos azt se tudta, mi az a háziasszonyság. A férj egész életében eltartotta és ezen még Rákosi se tudott segíteni. A család belső viszonyát én kissé különösnek találtam. Az én szüleim néha-néha veszekedtek egy jót, de azért összetartoztak. George szülei sose veszekedtek, egyetlen hangos szó nem hangzott el a teljes házasságuk alatt, de sose tartoztak össze. El tudom képzelni, hogy George édesanyja nem csak a férjével, de a gyerekével se sokat foglalkozhatott, mert George otthoni viselkedését én meglehetősen hűvösnek találtam. Én például, amikor otthonról elmentem valahová szórakozni, apámat, anyámat megcsókoltam. George-nál ilyet sose tapasztaltam.

Aztán teltek az évek anélkül, hogy láttuk volna egymást. Én Melbourne-ben, George Budapesten töltötte idejét. Végül 63-ban újra találkoztunk, amikor már mindkettőnknek felesége, sőt nekem egy csecsemő gyerekem is volt. George-éknak feltűnően hamar, 1965-ben lett kocsijuk, még hozzá egy Renault, amire úgy tettek szert, hogy a cég kiállított a tavaszi BNV-n (Budapest Nemzetközi Vásár). Julika, George felesége megkérte az én nejem, hogy menjen oda a Renault pavilonhoz és kérdezze meg - természetesen franciául, - ha nem viszik vissza a kocsit, eladják-e nekik. Elayne nyélbe ütötte az alkut, mert a Renault megbízottnak egyszerűbb volt az értékesítés, mint a hazaszállítás, csak ragaszkodtak az ügylet dollárban történő bonyolításához, amit némi furfanggal meg is oldottak.      

Nyáron aztán George szülei kaptak valami beutalót a Balatonhoz, felhívták a fiúkat telefonon, hogy vigye ki őket a Déli pályaudvarra, mert hát a bőröndökkel nemigen bírtak. A történet vége az, hogy George azt mondta nekik, hogy hívjanak egy taxit, majd hozzátette: „na jó, majd én kifizetem”.

Hogy az „eset” miként jutott a tudtomra, ma már nem emlékszem, de ha nem is borultam ki tőle, roppantul elcsodálkoztam rajta. George elvégezte a Műegyetem Építészmérnöki fakultását, miközben apja éjjel nappal apró fadarabokat szegelgetett össze, és most a jól kereső fia nem viszi ki a pályaudvarra, amit összeköthetne egy elbúcsúzással is. Pláne, hogy mint új autótulajdonos imádott vezetni.

Ma már persze összeáll a kép. A George mamája csak magával törődött, az elhanyagolt fia erre már kamaszkorában is negatívan reagált. Az apja ezt önmagában úgy rendezte le, hogy csak az 5 éves George-re volt hajlandó emlékezni. Na, ezért maradt a kép a falon. Az ő szemükben akkor, George-ból egy „haramia” lett, habár, ma egy ilyen gyermeki magatartáson senki se ütközik meg. Jó nagyot változott a világ. Ja, még valami. Julika imádta a 4-5 éves Thomas fiamat „kölcsön kérni” egy kis sétáltatás címén. George ugyanis nem akart gyereket. Annyi pénzük volt, hogy maguk se tudták mennyi, de gyereket vállalni nem akartak. Amikor Thomas egyik kikölcsönzése alkalmából rákérdeztem, azt mondták „anyagilag egy gyereket nem engedhetnek meg maguknak”, ami egy bődületes vicc volt. Persze ma már tudom a választ. Az a felnőtt, akinek a gyerekkora, saját megítélése szerint rossz volt, úgy gondolja, gyereknek lenni nem jó, nem akar nemzeni saját gyereket, hogy legalább az övé ne szenvedjen. 

Vissza a múltba (6) ffy

Publikálva 2010.máj.14. | VISSZA A MÚLTBA | 26 hoizzászólás

1939 szeptemberében írattak be az elemi iskola (ami az általános iskolának volt a „jogelődje”) első osztályába Angyalföldön, de karácsony után a szüleim feljöttek Félegyházáról és kivettek egy háromszobás lakást a Bezerédi utcában. Engem pedig átírattak a Bezerédi utcai elemi népiskolába, ami ma is működik. Az iskolának természetesen két kapuja volt, az egyik fölé az volt kiírva, hogy „fiúk” a másik fölé pedig „lányok”. Az, hogy a padokba a fiúk és a lányok egymás mellett üljenek, egyetlen közös teremben, az Serédi Jusztinián  bíboros úrnak még lázálmában se jelent meg. Ki is verte volna a veríték. A tanítás reggel 8-tól 12-ig tartott, amit 10 órakor megszakított a nagyszünet. Ekkor lehetett tízóraizni. Ennek két módja volt, vagy otthonról hozott, kicsi, apró, fonott dobozból felmajszolni a becsomagolt élelmet, vagy a pedellus feleségétől venni 4 fillérért egy kiflit, amit ruháskorásból osztogatott. Tizenkettő után pedig mehettünk haza. Az iskolában eltöltött idő legnagyobb részében írni és olvasni tanítottak. Az íráshoz természetesen nem használhattunk golyóstollat, mert Bíró László éppen akkor kínlódott a prototípussal, ami a csődöt mondott tintenkulinak lett volna a módosítása, és hol volt még a megvalósítástól! Helyette tintába mártogatott hagyományos fémtollat használtunk és abban az évben bevezetett zsinórírást tanultuk. Ez utóbbi nem volt egy nagy siker, mert azon az elven alapult, hogy írás közben ne kelljen a tollat felemelni a papírról. Ezért egyes vonalakon kétszer is át kellett vezetni a toll hegyét. Ez elpacásította az írást, és a főelv egyáltalán nem valósult meg, vagyis az olvashatóság melleti gyorsaság. Természetesen minden füzetet és könyvet kék csomagolópapírba kötöttek be az édesanyák, mert kizárólag kék papírt lehetett kapni. Walt Disney az állatfiguráit akkoriban találta ki, és még senkinek se jutott eszébe, hogy a napjainkban füzetnek nevezett irkák fedelére kasírozzák őket. Hogyisne, ez elterelné a nebulók figyelmét. A felragasztandó vignetta pedig csak két méretben és egy formában létezett, fehér alap, dupla piros csíkkal bekerítve, legömbölyített sarkokkal. Erre lett ráírva a gyerek neve, az enyém is. Mivel azonban írni még csak tanultam, az irkán lévő vignettára Mami írta rá a nevemet: Antalffy Tibor, ami elől elhagyta az „ifj.” jelzést, hiszen csak én jártam az első osztályba, apu nem.

A Bezerédi utca a VIII. kerületben volt (és ma is van) csak egy ugrásra a hírhedt, vöröslámpás Konti utcától (ennek neve viszont megváltozott), szóval nem a Rózsadombon laktunk. Házunk lakói kishivatalnokok, munkások és a hátsó traktusban még cigányok is voltak, akik szigorúan a melléklépcsőn jártak fel. Ehhez még hozzá kell adni, hogy akkoriban kezdet a magyar „ébredni” mert, hogy az ősi föld veszélyben volt [Ébredj magyar! Az ősi föld veszélyben, Elvész a fajtánk hogy ha nem merünk. Vélünk az Isten száz csatán keresztül, Nem veszhetünk el, csak mi győzhetünk.], bár az árpád-sáv még váratott magára. Szálasi éppen börtönben csücsült, vagy nemrég engedték ki. Mindegy a legtöbb magyar éppen ébredt.  A tanító néni is, ezért aztán az irkámon lévő vignettát átragasztotta egy másikkal és ráírta, hogy Antalfi Tibor, így fi-vel. Mami otthon meglátta a helyreigazítást és menten pulykavörös lett. Újabb vignetta és megint Antalffy Tibor, amit másnap az iskolában felváltotta a korábbi verzió. Az ötödik vignetta átragasztás után a füzetem úgy nézett ki, mint egy hirdetőoszlop választásik után. A méregtől nem látó anyám nem tépett be az iskolába és nem verte félholtra a tanító nénit, mert akkoriban ez nem volt trendi (jót írtam?), meg aztán nem is voltunk cigányok. Helyette bevitte az anyakönyvi kivonatomat és bemutatta a ffy-t. És ezzel a személyes ellentét el is simult, bár a tanító néni - szerintem - azóta töri a fejét, hogy egy proli gyereknek  mitől lett ffy-ja?

Mondjuk ezt az affért viszonylag könnyen megúsztam, elvégre egy 6 éves gyerekre nem lehet haragudni, azért mert az apja a ffy mellé nem rendelkezik 20.000 hold földbirtokkal. Csak hát magyar honban a dolgok elég gyorsan változtak. Tíz évvel később a kommunista történelem tanár kifejezetten pikkelt rám, kizárólag a ffy miatt, mert a magyar nemesek állandóan azzal voltak elfoglalva, hogy elárulják az országot. További őt évvel később, amikor a legfelsőbb vezetés mániája az önéletrajz csatoltatása volt még egy villamosbérlet kiváltáshoz is, szép csendben, észrevétlenül, a nevem végéről elhagytam egy f-et, az y-ot pedig átfestettem i-re. Felesleges támadó felületet az ember nem hagy magán, ha nem muszáj.

Ezt követve viszonylag békés évek következtek, az újabb és újabb generációk már kimaradtak ezekből a hülyéskedésekből, legfeljebb annyi történt, hogy egy-egy magyarosított nevű zsidó esetében kihangsúlyozták az eredeti nevet. Valahogy így: Rádai-Rotchild, Renkei-Rejfeld és hasonlók. Viszont a ffy-ről kezdtek megfeledkezni. Ha valahol kérdezésre bemondtam a nevem, a fiatalabb korosztályúak automatikusan fi-t írtak, ha az illető idősebb volt, akkor megkérdezte, hogy ffy-vel írom-e. Végül is minden csoda 3 napig tart, de legfeljebb 40 évig.

Aztán jött a rendszerváltás és Antall József lett az első miniszterelnök. Akiről úgy hírlett, hogy édesapja a II. világháború alatt államtitkár szerepet kapott, bár valójában csak minisztériumi főosztályvezető volt, akit később kineveztek menekültügyi kormánybiztosnak. Ez mondjuk nem érdekes, annál szembetűnőbb, hogy Antall József a neve végén dupla l-t használt. Alig telt el néhány hónap és a nevem egyre gyakrabban változott át Antallfi vagy Antallfy-ra. Ha a posta ilyen címzéssel hoz levelet, üsse kő, nem számít, mert a helyi postás természetesen ismer. Viszont mostanában a számítógépek korát éljük, és ugye a számítógép nem találgat. Ha engem úgy tart nyilván, hogy Antalffy, akkor annyi. Lehet próbálkozni bármi mással, én a számítógép szerint kizárólag az eredeti nevemen létezem. A legkisebb melléütés és meghaltam. Végre eljött az idő, hogy én magam is megszokhatom, de csak filológiailag. Politikailag semmiképpen, mert, ha a jobbik nem lesz kormányerő, akkor nekem végem.       

Vissza a múltba (5) Háborús relikviák

Publikálva 2010.máj.11. | VISSZA A MÚLTBA | 18 hoizzászólás

A három-generációs családi házamban együtt élek 12 éves fiúunokámmal (is), aki féléve szupermenő édesanyjától kapott egy play stationt. Csongor azóta „full time” nyomkodja, azaz napi minimum 8 órát, ami most már a TV nézés rovására is megy. A ház legfiatalabb generációjának imént nevesített tagja ma reggel unottan jelentette, hogy már a 23. szinten jár és nem tudja pontosan hány száz szörnyet ölt eddig meg. Néha persze ő is meghal, amikor is a GAME OVER, de sebaj, egy apró gombnyomás és az elektronikus reinkarnáció be is következik. A mai fiúk virtuális világában ez ilyen egyszerű, a halál mindössze GAME OVER, ami különben „bad English”, mert a „to be” megfelelő formája, jelen esetben az „is” hiányzik a két szó közül, de most már 6 milliárd ember így tanulta meg, szóval egy kicsit későn szólok.

Mindegy, az én gyerekkoromban mi egy „real world” sűrűjében éltünk, ahol a meghalás mindjárt az első szinten LIFE OVER volt, azaz egy kicsit fogyóanyag voltunk. Ezért aztán a mamák GYES nélkül szültek is vagy 5-6 gyereket, hogy legalább két fiú felnőjön, amiből egy talán visszajön a frontról, hadifogságból, esetleg egy koncentrációs táborból, attól függően kit hova vitt a gólya. Szóval felcseperedés közben mi egy valós világban találtuk magunkat, ami vagy rosszabb volt vagy jobb, ezt nem tudom, de minden esetre más volt, mint a mai. Egyben viszont biztos vagyok, mi igazi tétben játszottunk, amit némi bevezető után azonnal bizonyítok.

Nem kell gyerek pszichológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk egy kamasz részére, miközben kezd kinyílni a világ, ezer meg egy újdonság akad, amit meg lehet „piszkálni”. Ez biztos így van, mert emlékeim szerint állandóan rám szóltak: Tibike ne piszkál azt a… virágot, kilincset, hamutartót, lábtörlőt, szóval semmit. Persze a felnőtteknek könnyű, ők már mindent végig piszkálhattak. Egy alkalommal apámék elmentek szórakozni, mialatt a húgom és én otthon maradtunk, és az utasítás szerint „időben” kellett volna ágyba bújnunk. Ildit ágyba is dugtam, de én nagy szorgalommal szétszedtem a világvevő rádiókészülékünket, mert szerettem volna megszüntetni a Szabad Európa Rádió zavarását. El tudtam képzelni apám mekkorát örült volna, ha egyszer végre zavarás nélkül hallgathatja a nyugati híreket. Szóval látható, hogy csupa jóindulat vezérelt, amikor nekifogtam a készülék szétszedésének. Szétszedtem, nem találtam benne semmit és nekifogtam az összerakásnak, csak éppen nem emlékeztem, mit csavaroztam le honnan. A dolog vége az lett, hogy a rengeteg próbálkozásba beleálmosodtam, aztán minden visszahánytam a borítólap mögé és lefeküdtem aludni.

Apám tényleg meglepődött, de nem egészen úgy, ahogy én megálmodtam. Másnap kora este, még vacsora előtt nekilátott a SzER befogásának valahol a 31 méter környékén. Innen csakhamar áttért a 41 méterre, majd a mindig tuti 49-re, de sehol semmi. Én akkor már lapultam, és megpróbáltam olyan kicsire összezsugorodni, amilyenre lehetséges, de hiába. Egy idő után apám eldübörögte magát, „Tibor te nyúltál a rádióhoz?” Néhány másodperc halálos csönd, majd elkezdtem nyögni, „egy kicsit”. „Mért kell neked mindig mindent szétszedni?” Hát ez az, miért is? Fogalmam se volt, de leszokni róla máig nem tudtam, azzal a különbséggel, hogy manapság, amit szétszedek azt össze is tudom rakni.

A lényeg mégsem ez, hanem az, hogy a budapesti ostromot követően a főváros utcáin szanaszét fegyverek és lőszerek hevertek nem elhanyagolható mennyiségben. Micsoda alkalom! Ekkor voltam 12 éves, vagyis fizikai ügyességem teljes kifejlődéséhez minimális tapasztalat és maximális kíváncsiság társult. Hamar megtanultam, hogy mi micsoda és mi hogyan működik. Hogy honnan? Részben a többiektől, részben ésszel kikövetkeztetve, na meg egy kis kísérletezgetéssel, ami néhány velem egyívásúnak itt-ott levitte egy-egy ujját. Gyorsan kiderült például, hogy a német puskalőszer köpenye acél, aminek szétszedése megoldhatatlan feladatot jelentett. A magyar puskagolyó hüvelye jóval képlékenyebb sárgarézből készült, ezért aztán a töltényből a lőpor kinyerése viszonylag egyszerű volt. A lövedék hegyét be kellett tenni egy kulcslyukba és oldalsó nyomás kifejtésével a lövedék a kulcslyukban, a hüvely a kezünkben maradt a benne lévő puskaporral együtt. Megjegyzem a puskapor nem por volt, hanem apró, sötétszürke, fényes szemcsék tömege.

Az orosz puskalőszer köpenye vörösrézből készült, amit még könnyebben szét lehetett szedni. Felmerül a kérdés, de minek? Nos a puskapor érdekes dolog volt. Először is meggyújtva sárga lánggal égett és egyáltalán nem robbant. Ahhoz, hogy robbanjon le kellett fojtani. Másodszor csíkot lehetett vele húzni a padlón, ahogy azt a Garry Cooper tette a western filmekben. Aztán a puskaporcsík egyik végét meggyújtva futott a láng, mint a nyúl és fantáziánkban már döglöttek is halomra a skalpoló, leányrabló rézbőrűek. Ennél is érdekesebb volt az ágyúlövedékekben található „puskapor”. Előbb azonban ki kellett onnan szedni. A dolog nem volt könnyű, mert amíg a puskalőszer lövedéke egy ólommal kiöntött acél vagy rézköpeny, külön robbanási lehetőség nélkül (kivételt képezve a nyomjelzős lövedékek), addig az ágyúlövedék egy gyújtófejjel ellátott robbanó szerkezet, amivel tanácsos volt kesztyűskézzel bánni, mert ha úri kedve úgy kívánta könnyen felrobbanhatott a kézben, Jó kis GAME OVER-t hagyva úgy 15 méteres körzetben. A megoldás mégis az volt, hogy a lövedék oldalát finoman a járdaszéléhez kellett ütögetni addig, amíg meg nem lazult a hüvelyben és ki nem lehetett húzni belőle. Különben megérte! Az ágyúlövedékben ugyanis makaróni formába préselt lőport lehetett találni. Ez a makaróni becenévre hallgató puskapor csuda dolgokat tudott. Ha az egyik végén meggyújtottuk, akkor a viszonylag gyors égés mellett a makaróni össze-vissza futkosott a földön, miközben egyre rövidebb lett.

A másik diákcsemegét a különböző gyutacsok alkották. Gyutacsnak ugye azt nevezik, ami ütésre vagy szúróláng hatására könnyen robban, beindítva egy nagyobb tömegű robbanóanyag felrobbanását. Gyutacs tehát mindenben van, amit felrobbanásnak szánnak, kézigránát, akna, ágyúlöveg, bomba, stb. A sláger a német tojás (kézi)gránát volt, mert abból szinte veszély nélkül ki lehetett csavarozni a néhány centiméter hosszú, vékony alumíniumcsövet, a tényleges gyutacsot. Mire volt ez jó? Hát kérem, miután belenyomtunk egy makarónit, az egészet el lehetett ásni olyan mélyre, hogy a makaróni vége kilógjon és meg lehessen gyújtani, és persze meg is gyújtottuk. Na most, rohanás 10-15 méterre, hasra vágódás, és bumm, a gyutacs felrobban, ami egy vödörnyi földet kivet a helyéről. Ez már majdnem természetátalakítás!

Ahogy nőtt a rutinunk, úgy lettünk egyre bátrabbak. Egy alkalommal kilőtt, de fel nem robbant gyalogsági aknát találtam, amiből láthatóan hiányzott a gyújtószeg. Magyarul totálisan ártalmatlan volt. Ha az orra végében látható sárga TNT-t meggyújtottam volna, nem robbanás, hanem lassú és kurva büdös, fekete füst kíséretében, még csak nem is túl heves, égés jött volna létre. Ezt márt többször kipróbáltuk, nem volt nagy élvezet. Közbeszúrva megjegyzem, képzelhetitek mekkorákat röhögök, amikor egy építkezésnél találnak egy „második világháborús aknát-gránátot-bombát és a tűzszerészek 500 méteres körzetben lezárták a környéket.” Mi ezeket jobbra-balra lökdöstük. Vissza a történethez! Na szóval, erre a körülbelül 30 centi hosszú aknára kötöttem egy három méteres spárgát és hazahúztam. Úgy „jött” utánam az akna, mintha kiskutya lett volna. A gyönyört az adta, hogy a felnőttek sikoltozva rohantak az utamból, vagy vágódtak hasra falfehérré vált arccal. Később az apám nadrágszíjjal alaposan elnáspángolt, fel is dagadt a seggem, de még ma is úgy gondolom, hogy megérte.

Ennek ellenére úgy vélem, hogy a nyomjelző lövedékek nyújtották a legnagyobb élvezetet. Ezeknek a robbanó ereje szinte elhanyagolható volt, de látványos dolgokat produkáltak, főleg a nappal használatosak. 1945 tavaszán a félegyházi temető szomszédságában felállított hatalmas szalmabála hegyek mellett egy ilyen nyomjelzős lövedék begyújtásával akkora lila színű füstáradatot sikerült keltenem, hogy a helyi tűzoltóság azonnal kivonult, csak hát rajtam kívül nem találtak semmi mást. Nagy hepiend! Ők boldogok voltak, mert nem találtak tűzet, én örültem, hogy nem pofoztak fel, ami akkoriban még szokás volt.

Az említetteken kívül található volt számtalan más robbanóeszköz is, például páncélököl, de ezekhez már tényleg csak velejéig vásott kölykök nyúltak. A páncélökölnél jóval kisebb ereje volt a magyar Vécsey elnevezésű kézigránátnak, de ennek szétszedése kifejezetten öngyilkosság számba ment, elsősorban azért, mert hibás volt a konstrukció. Ebből következően rengeteg fel nem robbant Vécseyvel lehetett találkozni a Budai hegyekben. Na ezeket nagyívben elkerültük, mert teljesen kiszámíthatatlanok voltak.

Hónapokkal később ezeket a szanaszét heverő háborús relikviákat összeszedték a magyar tűzszerészek, már akik megmaradtak közülük, nekünk meg sikerült felnőnünk, de nem teljesen nyom nélkül. Huszonhárom fős osztályba jártam. Közülünk két fiú fizetett drágán a kamaszkíváncsiság oltáránál. Berényi Sándornak két ujját vitte magával egy kezében felrobbanó gyutacs. Bíró Bélának, aki nem a hona alá fogta az elsütött páncélöklöt, hanem a hasa előtt tartotta, a kicsapódó láng átégette a télikabátját és maradandó nyomot hagyva, alaposan megperzselte a testét is. Hát, edződtünk-edződtünk, amire szükségünk is volt, hiszen a sarkon túl már leselkedett ránk a Rákosi-korszak.

Vissza a Múltba (4) Numerus clausus

Publikálva 2010.máj.10. | VISSZA A MÚLTBA | 32 hoizzászólás

A rendszerváltás óta a magyarországi antiszemitizmus bizonyítására a sajtó nagy rendszerességgel emlegeti a Numerus clausust, amit 1920-ban, az akkor éppen vallás és közoktatási miniszter Haller István terjesztett elő, aki, mint emlékeztek Mihály nagyapámnak volt az évfolyamtársa és legjobb barátja. Nem tisztem megvédeni ezt az embert, akivel magam 1956-ban találkoztam utoljára (és aki az október végi nagy eufória közepette legnagyobb megdöbbenésemre „megjósolta”, hogy az USA, ha szükség adódik, nem fog segítségünkre sietni), de a valóság meg­is­mer­tetését egy kicsit feladatomnak tekintem.

Nos, Haller István Nagy Károlyban született és iskoláit részben Szatmárnémetiben járta, ahogy ez már korábban kiderült. Ha van kedved, nézd meg a térképet. A két magyar város Satu Mare és Carei néven Romániához tartozik és a határtól mindössze 6-8 km-re vannak. Próbáljuk most beleélni magunkat a viszonylag fiatal (politikusnak mindenképpen az) Haller István helyébe!

Mint magyar értelmiség először is ki van borulva a trianoni sokk miatt. Másodszor ki van borulva, mert mindkét szülővárosa odaveszett. Harmadszor ki van borulva, mert az odaveszés mindössze 6 km-en múlott. Átkozottul szerencsétlennek érni magát és átkozottul tehetetlennek. Úgy érzi (helyesen vagy helytelenül, teljesen mindegy), hogy a nagy-magyarországi nemzetiségek hálátlanul hátba támadták a nemzetet. Azon töri a fejét, hogyan lehetne őket „megbüntetni”. Ebben a zaklatott lelki állapotban születik meg a Numerus clausus ötlete, aminek rendelkező főtétele a következő volt: “A magyar felsőoktatásban a nemzetiségi diákok csak olyan százalékarányban vehetők fel, amilyen arányban megtalálhatók az összlakosságban.” Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az antiszemitának kikiáltott törvényben a „zsidó” szó vagy annak bármilyen szinonimája egyetlen egyszer sem szerepel.

Mi az „eszme” a numerus clausus mögött? Semmiképpen nem az, hogy a zsidók ne kerüljenek be az egyetemekre (a zsidók ennek pont az ellenkezőjét állítják). Haller Istvánnak a zsidók eszébe se jutottak. A kultuszminiszter arra gondolt, hogy ez a hálátlan balkáni csőcselék (mondanom se kell, hogy mérge elsősorban és legfőképpen az „oláhok” felé irányult) ne élvezhesse a kulturáltabb, ám megcsonkított magyar hon előnyeit. Maradjanak csak olyan bugrisak, amilyenek.

A törvény nem elegáns, nem méltányos, nem keresztény és nem európai. Minden bizonnyal maga Haller is tudta és a törvényt megszavazó képviselőházi többség is. De hát Franciaország, a főkolompos. európai és keresztény, (Romániában a hivatalos vallás a pravoszláv) elegáns volt és méltányos? Fenébe az álfinomkodással! Haller és a képviselőház úgy érezte tettek valamit, egy kicsit visszarúgtak Trianonért.

Hogy jönnek a képbe a zsidók? A magyarországi zsidóság önmagát hol egy adott vallás követőinek kívánta tekintetni, hol meg nemzetiségnek. Akkor éppen nemzetiség volt, és így a törvény hatálya alá estek, de mert se születés helyük, sem pedig anyanyelvük szerint nem voltak valódi nemzetiségiek, kezdetben a törvényt nem is alkalmazták rájuk. Persze a két világháború közötti német események hatására egyre nagyobb teret nyerő magyar antiszemitizmusnak kapóra jött a törvény. Ki is használták alaposan. Csak annyi zsidót engedtek felvenni a magyar egyetemekre, amennyi őket arányaikban a törvény szerint megillette. Igen ám, de a magyar zsidók legnagyobb része akkorra már harmadik generációs bevándorló lévén többnyire vagyonos volt. Gyermekeiket a zsidó orvosok, ügyvédek, kereskedők, stb. tömegesen akarták egyetemre küldeni, és mert ez Magyarországon nem volt lehetséges, küldték őket Bécsbe, Párizsba, Berlinbe. Így a zsidó ifjak a diplomák mellé megtanultak egy világnyelvet is. Összességében a zsidók a Numerus Clausus-szal kifejezetten jól jártak. Persze panaszkodni azért lehet. 

A történelmi hűség kedvéért tegyük mindjárt hozzá, hogy a Világ Zsidó Kongresszusának nyomására a magyar zsidóság elérte, hogy nem nemzetiségnek, hanem vallásnak minősüljenek, de akkora már késő volt. Hitler hatalomra jutását követően az európai zsidók sorsa meg volt pecsételve, beteljesülése már csak idő kérdése volt. Különben a történelmi hűséghez tartozik talán még az is, hogy az 1989-es rendszerváltást követően percek alatt megszületett a döntés, a zsidók egy tömegben se nem tekinthetők nemzetiségnek, se nem vallásnak, minden zsidó egyedileg döntheti el, hogy ő maga a kettő közül melyiket tartja önmagára nézve érvényesnek.

Haller István nem volt se antiszemita, se pedig filoszemita, keresztény neveltetése túl erős volt benne ahhoz, hogy a kettő közül bármelyik lehessen. Minden esetre, ha ezt az agyon manipulált törvényt nem nyújtja be a Trianoni békediktátum évében, ma már az országban senki se tudná ki is volt ő tulajdonképpen.

Ezzel azonban Haller István története nem ért végett. Mihály nagyapám gyanúja, miszerint Tibor nevű fiának esetleg ő lenne az apja, nem volt teljesen alaptalan. Előttem ma már a napnál is világosabb, hogy apámat Mihály nagyapám nemzette, ő a biológiai apja, de akkor valami nincs a helyére rakva. Mihály társadalmilag lesüllyed, Hallerből miniszter lett, útjaik természetszerűen elváltak. Azonban két esetről is tudok, amikor Róza nagyanyám felkereste Hallert protekció kérés szándékával. Először, amikor a 11 éves apámat ki akarták rúgni a Szent István gimnáziumból, másodszor pedig, amikor a gazdasági világválság közepén, apám számára protezsálást kért állás ügyben. Szorult helyzetükre való tekintettel ez a lépés érthető lenne, elvégre ifjúkorukban Rózának Haller is udvarolt, de volt ott más is. Apám visszaemlékezései szerint, kamaszkorában ő és édesanyja, de csak ők, havonta egyszer meg voltak hívva a Haller villába vasárnap délutáni uzsonnára. Ezek az uzsonnák csendes beszélgetést jelentettek a világ dolgairól, de valójában apám bemutatása lehetett, mert egyikük se tartotta lehetetlennek Haller apaságát. Más szavakkal Róza és Haller között kellett lenni szexuális kapcsolatnak.

Tizenöt évvel később, az idősödő Haller hébe-hóba meglátogatta apámat - nem az otthonában - hanem az üzletében, ám hajdani barátjával, Mihállyal semmilyen kapcsolatot nem tartott. Ilyenkor apámmal meg hányták-vetették a politikai helyzetet, és számon tartották egymás létezését. Utoljára 1956-ban találkoztak a Kossuth Lajos utcában, ahol én is jelen voltam. Haller István nagyapámat 13 évvel túlélve, 1964-ben, 84 éves korában hunyt el.  

Vissza a múltba (3) Antalffy nagyapám

Publikálva 2010.máj.09. | VISSZA A MÚLTBA | 8 hoizzászólás

Antalffy István, az én dédapám, nyolc gyermek édesapja (akkoriban ez volt a szokás), Szegedi halászmester volt. Az 1861-es nagy szegedi árvíz idején nem csak házuk, de még az életük is komoly veszélyben forgott. Ezért aztán dédanyám, a felesége az állandó imádkozás mellett megfogadta, ha túlélik az árvizet, akkor valamelyik fiát papnak adja. A sors úgy hozta, hogy nagyapámra, Mihályra, esett a választás. Nagyapám alaptermészetét ismerve, ez viszonylag elfogadható megoldásnak tűnt ahhoz, hogy a kemény halászmunka helyett, néhány szertartás megtanulásával, és azoknak gyakorlásával kellemes életet biztosítson magának. Ezért aztán a 18 éves nagykamaszt beíratták a Szatmárnémetibe telepített teológiai líceumba. Szatmárnémeti, szín tiszta magyar várost 1920-ban Romániához csatolták így ma a Satumare névre hallgat. A líceum pedig egy régies elnevezése a főiskolának. A papneveldében Mihály legjobb barátja és évfolyamtársa Haller István volt. Abban az időben Szatmárnémeti legszebb lányát Jászter Rózának hívták, aki később a nagyanyám lett. Róza olyan csodaszép volt, hogy amikor bált rendeztek a városban, minden fiatalember vele akart táncolni, természetesen Haller István és Antalffy Mihály is. A dolog pedig úgy adódott, hogy Haller helyett Mihály nagyapám lett a befutó, ami némi anomáliához vezetett. Ugyanis a katolikus cölibátust a plébánosoknak eszük ágában sincs betartani, de a plébánossághoz vezető út alatt többnyire kötelező. Mihály ezt túl nagy áldozatnak találta, és úgy döntött, hogy maga mögött hagyja az egészet, és egy gyors mozdulattal kirúgatta magát. A rúgástól még sajoghatott a feneke, amikor már tiszteletét tette a Jászter családnál Róza lányuk kezének megkérése címen. Jenő dédapám kurtán közölte, hogy egy kirúgott kispaphoz nem adja lányát, és már ment is a fegyverszobába a sörétes puskájáért, majd a nyomaték kedvéért a menekülő Mihály fölé leadott egy figyelmeztető lövést.

Mivel Mihály úgy gondolta, hogy életét Rózával akarja leélni, nem pedig Róza apjával, egy huszárvágással nagyanyámat egyszerűen megszöktette, majd átmentek Sátoraljaújhelyre. Jászter Jenő, egyetlen lányát elveszítő, felesége pedig addig óbégatott, míg férje be nem látta, hogy szél ellen pisálni nem lehet. A szokatlanul nagytermetű Jászter papa az Első Magyar Biztosító Társaság kárfelmérője volt, és talán felesleges megjegyeznem, hogy „ezek” a dolgok akkoriban egy fikarcnyival se mentek tisztességesebb módon, mint napjainkban, így aztán Jenő nem jelentéktelen vagyonra tett szert, ami nagyban segített a dolgok lerendezésében, vagyis az após Sátoraljaújhelyen vett egy papíráru-könyvesbolt üzletet vejének, bízva abban, hogy ezzel a lányát is sikerül egyszer és mindenkorra sínre tenni. Az üzlet profilja nem volt illogikus, mert Mihály latint, görögöt és hébert is tanulván, a kor megítélése szerint művelt embernek számított, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy a vállalkozás csődbe ment. Az okokat nyilván kiértékelték, és tanulva belőle az após még egyszer kinyitotta a bukszáját és egy újabb üzletet vett vejének Tordán, ami egész szépen prosperált, de nem sokáig.

A karácsonyi ünnepekre Szatmárnémetibe látogató nagyszüleim egy fontos bejelentéssel kezdték a családi beszélgetést. Nagyapám büszkén bejelentette, hogy „papa, eladtam az üzletet”. -  Mit csináltál te nyomorult? - kiáltással az após immáron másodszor rohant a fegyverszobába. Mihály menekült, ahogy tudott, de még hallotta apósa utolsó szavait. „Ide többé be ne tedd a lábaid.” Így történt, hogy Mihály az apósát élve akkor látta utoljára, feleségével pedig felköltözött a fővárosba. Az együttélés alatt kiderült, hogy nagyapám nem egy kifejezett úriember, ezért aztán feleségével össze-összezördültek. A szebbnapokat látott, és mint egyke, kissé elkényeztetett Róza egy-egy ilyen összezördülés alkalmából Budapestről leutazott szüleihez Szatmárnémetibe és ott is marad mind addig, amíg néhány levélváltás során ki nem békült férjével. Az ide-oda utazgatással telt-múlt az idő, mígnem Róza terhes lett Tibor nevű apámmal, akit világra is hozott. Akadt azonban egy apró hiba, az utólagos számolgatás szerint a gyerek fogamzása idején Szatmárnémetiben volt a szüleinél. Mivel nagyapám elég jól számolt, nem tartotta kizártnak, hogy gyermekének apja valójában Haller István lehet. Meg kell jegyezni, hogy nagyapám öregkori fényképét összevetve apám időskori fényképével, óriási hasonlóságot látok, de Mihály ilyen hasonlóságot nem vélt felfedezni és bár Rózát megeskette, hogy nem feküdt össze Hallerrel (és az eskü abban az időben nagyon komoly dolog volt), élete végéig gyanakodott. Ez a gyanakodás odáig vezetett, hogy fiát gyűlölte, ezzel szemben három lányát, apám húgait viszont imádta, persze csak a maga módján. Ennek számtalan megnyilvánulása volt. Például akkoriban „divat” volt, hogy a családfő a gyerekeit vasárnap reggel elviszi a templomba, mialatt az anya elkészítette az ünnepi ebédet, aztán némi sétálgatás után hazamentek ebédelni. Ilyen alkalmakkor megesett, hogy megálltak egy cukrászda előtt, nagyapám rászólt a fiára, hogy várj meg itt minket, és a három lánnyal bement a cukrászdába egy-egy krémes elfogyasztása erejéig. Apám pedig kint ácsorgott.

Nem csoda hát, hogy amikor apám felnőtt, mindezekre emlékezve, nem nagy lelkesedéssel rajongott apjáért. Ennek ellenére velem, az unokával, és anyámmal, a feleségével haza-haza járt látogatóba. Én voltam az első unoka és Róza nagyanyám szemefénye, aki a rengeteg munkától agyongyötörve igen fiatalon, 51 éves korában elhunyt. Én akkor még csak 3 és féléves voltam, így közvetlenül nem emlékszem rá, csak egyetlen fénykép maradt meg, ahol az ölében ülök. Az elbeszélések szerint, élete vége felé nem volt neki semmi más öröm csak én, az egyetlen unoka.

Róza halálát követve apám nem látogatta többé a családját, mert a lányok férjhez mentek, az apjára pedig nemigen volt kíváncsi. Aztán eltelt kilenc év, ami alatt apám, kihasználva a háborús konjunktúrát, igen jómódú lett, küldözgetett is pénzt nyomorgó apjának, de látogatni nem látogatta. Így aztán a nagyapámmal egyszer se találkoztam.

A háború vége felé volt Budapest ostroma, amit a lakósság a pincékben vészelt át. Apám a háború végnapjai előtt rengeteg élelmiszert halmozott fel, így aztán ennivalónk volt bőven, mialatt mások éheztek. Apám szerzett egy cselédlányt is, Terit, akinek az eredeti zsidó gazdáit elvitték. Teri ragyogóan végezte a dolgát, minden nap kétszer is főzött. Mi meg dúskáltunk a jólétben. Ekkor történt, úgy február elején, hogy Mihály nagyapám egy nap bekopogott hozzánk (az elektromos szolgáltatást még nem állították helyre) és apámat kérte, hogy ha tud, adjon neki valami ennivalót, mert éheznek. Így esett, hogy mialatt Ildikó és én a szobában az ebédre vártunk, az ajtóban megjelent egy öreg bácsi, akit apám előre engedett (abban az időben az udvariasságot nem kellett kiérdemelni, a puszta életkorral együtt megadatott). 

A húgom meg én kíváncsian néztük az idegent, amint lassú, bizonytalan lépésekkel közeledett felénk. Félúton megfordult, visszaszólt az apánknak és azt kérdezte: „ezek a te gyerekeid?” Erre apám nem válaszolt csak bólintott, minek is válaszolt volna, hiszen a napnál is világosabb volt, ki mások lehettünk volna, de ki ez az öregember - tépelődtem. Végül apám szólalt meg és csak annyit mondott, „ő a ti nagyapátok”. Ildikó vigyorogni kezdett, de hát ő csak 7 éves volt. Én meg nem tudtam, mit csináljak. Végül kinyögtem egy köszönésnek szánt csókolomot. Aztán néztük egymást. Végül az öregember, akarom mondani a nagyapám leült hozzánk az asztalhoz és megkérdezte, hogy mi van ebédre?  Mi meg csak szótlanul vártuk mi lesz. Nem lett semmi különös. Végül Mihály hátrafordult apám felé és így szólat: „hallom, szegény Böbe meghalt”, amire apám csak bólintott. Nekem úgy tűnt senki se igazán tudja, mit mondjon, vagy mit csináljon. Apám bólintása után nagyapám megpróbálta megsimogatni a fejem búbját, de én ösztönszerűen kibújtam alóla, neki meg a levegőben maradt a keze, de aztán visszahúzta. Végül valamennyien elkezdtünk enni, apám pedig, dolgára hivatkozva, elhagyta a lakást.

A hangtalan ebéd végén Nagyapám azt mondta Terinek, hogy csomagoljon be egy kis ételt, mert van neki egy unokája odahaza, és az is nagyon éhes, kell neki vinni valami ételt. Teri csomagolt, nagyapánk pedig elment az unokájához. A magyar nyelv csodálatosan szép és kifejező. Mihály nem azt mondta, hogy „van neki még egy unokája”, hanem azt, hogy „van neki egy unokája”. Ezek szerint mi nem voltunk az ő unokái. Pedig tulajdonképpen ezt nagyon sajnáltam, mert édesanyám zabigyerek volt, vagyis hazásságon kívül jött a világra, természetesen apa nélkül. Anyja pedig meghalt végbélrákban, mert varrónő volt és egész életében reggeltől estig ült a varrógép előtt. Így aztán nekem egyáltalán nem volt se nagyapám, se nagyanyám, és most már édesanyám se, csak Teri. Rettenetesen irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akiknek volt édesanyjuk, nagyszüleik és rendszerint azoknál nyaraltak.

Később aztán összetalálkoztam azzal a másik, „igazi” unokával, akit Ibolyának hívnak és apám legidősebb húgának az egykéje. Apai rokonaim közül manapság már csak Ibolya él, nem is itthon, hanem Bécsben. Ibolyával 2-3 évente találkozom és az csak természetes, hogy családi dolgokról beszélgetünk, jobban mondva megosztjuk emlékeinket. Tőle tudtam meg, hogy apjával, anyjával és Mihály nagyapjával egy szobakonyhában éltek, ahol Mihály a konyhában alud, akinek halálakor ő 8 éves volt. Emlékei szerint nagyon szerette a nagyapját, aki sokat játszott vele és mindig hozott neki haza valami apró kis figyelmességet. Ne is mondjam, még vén fejjel is irigylem őt érte. Ebben a világban oly kevés szeretetet adnak az emberek egymásnak. Egy szerető nagyszülőre igen nagy szükség van, azaz csak lenne, mert nem mindenkinek adatik, hogy legyenek nagyszülei. Akinek meg van, az nem becsüli. 

VISSZA A MÚLTBA (2) Mostoha nagyapám

Publikálva 2010.máj.09. | VISSZA A MÚLTBA | 28 hoizzászólás

1945-ben édesanyám meghalt. 1946-ban lett egy mostohaanyám, akihez tartozott egy mostoha nagypapa is, Róth János, aki a felvidéki Füleken született, ott volt inas a helyi zománcgyárban, ott lett mester, és akkor jött Trianon, aminek okán családjával együtt szépen leköltözött Budapestre. Az Anyaországban a Lampartban helyezkedett el, mint zománcozó mester. Beszélt németül, mert ez volt az anyanyelve, beszélt magyarul, mert Magyarországon nőtt fel, és természetesen beszélt szlovákul is, mert a szomszéd kölykök szlovákok voltak. Hogy három nyelven anyanyelvi szinten beszélt azzal soha nem dicsekedett, meg se említette, én is csak az anyámtól tudtam meg. A Lampartnak csak azért nem lett az igazgatója, mert a negyedik osztályból kimaradt. Viszont ő volt minden idők legjobb művezetője.

1944-ben Róth János már túl idős volt ahhoz, hogy behívják katonának, de még dolgozott. Egy szép napon (október 15.) a nyilasok átvették a hatalmat, és a Róth vezeték neve miatt nagyapám percek alatt zsidó lett, holott még katolikus templomba se járt. Kis híján gettóba került feleségestől, mert az meg Róth Jánosné volt. Hiába tiltakozott, nemigen hallgattak rá, mert mindenki tiltakozott. A végén azért megúszta, mert ahelyett hogy összeszarta volna magát, üvöltözve követelődzött, ami nem volt tipikus zsidó magatartás. Hazaengedték, de azért kellően megviselte a kaland.

Budapest ostromát ragyogóan élte át, mert Sashalmon volt egy családi háza, ahová betelepítettek 6 orosz katonát. Persze aki szlovákul tud, az oroszul is beszél. Az oroszok körülrajongták a „papát”. Amit napközben máshol elzabráltak (azaz loptak), azt este hazavitték a papának. Amikor berúgtak, vagyis minden este, a kéményen lévő szélkakasra lövöldöztek - csak úgy szórakozásból - puskával. Szegény szélkakas csupa lyuk lett. Ez az idillikus állapot azonban hamar véget ért. Megkezdődött a „konszolidáció”, aminek legfőbb ismérve a volksbundosok összefogdosása és deportálása volt Németországba.

Valakinek megint eszébe jutott, hogy Róth János egészen biztos Volksbund volt, egy ilyen névvel, mi más lehetett. A deportálást valahogy megúszta, de B-listára került. Persze fogalmad sincs, mi az a B-lista. Kvittek vagyunk, mert én meg azt nem tudom mi az a bluetooth. [A bélista tehát: politikai okokból a rendszer által kiválasztott személyek listája volt, akiknek a mindennapi, civil sorsa a munkából való elbocsátás, és hátrányos megkülönböztetés lett.] Következésképpen nagyapámat kirúgták a Lampartból. Elment tehát a Konti utcába egy kuplerájba fizetés nélküli portásnak. Kizárólag a borravalóból élt. Fél évvel később a Lampartnál könyörögtek neki,hogy menjen vissza, mert nem tudják teljesíteni a tervet, de Róth János egy karakter volt, nem ment. Különben a kurvák is megszerették. Végül őt is sikerült megtörni, elment raktárosnak (de nem a Lampartba), mert a kuplerájokat is felszámolták. De az majd egy külön történet lesz.        

VISSZA A MÚLTBA (1) Ilyenek vagyunk

Publikálva 2010.máj.07. | VISSZA A MÚLTBA | 25 hoizzászólás

Ilyenek vagyunk - Ugorjunk vissza 1965-be, ha még nem születtél meg, vagy éppen totyis vagy az óvodában, rá se ránts, majd én kalauzollak. Magyarországon - néhány ember kivételével - senki se tudja, mit jelölnek IQ-val (a CV-ről nem is beszélve). A Mensa HungarIQa majd csak 29 év  múlva fog megalakulni. Az angliai Mensa még nincs 19 éves, akiktől hoztam magammal egy intelligencia tesztet. Ekkor gondoltam egy merészet, én most kitalálom, hogyan legyek milliomos. Kénytelen voltam mert a „Legyen Ön is milliomos” még 40 évet váratott magára, és kinek van   <—-itt balra Tibor bá 1965-ben) annyi ideje?

Első lépésben az angol intelligencia tesztet lefordítottam magyarra. A második lépésben egy szövetkezetnél kinyomtattam 5000 példányban, de ez így csalás. Kinyomtatni bármit csak a „Kiadói Főigazgatóság” engedélyével lehetett. Viszont nekem volt némi kapcsolatom egy kisszövetkezettel, akik vállaltak fénymásolást. Végül is, néhány írógépelt oldal lemásolásáról, és tűzőgéppel történt összefűzéséről volt szó, jó sok pénzért.

Második lépésben a budapesti telefonkönyvből kiírt 500 névre megcímeztem egy-egy borítékot, amibe becsúsztattam egy IQ tesztet és egy levelecskét. Ez utóbbiban tájékoztattam a címzettet arról, hogy 70 forintért a mellékelt teszt kitöltésével, és visszaküldésével megtudhatja az intelligencia hányadosát, amit meg is magyaráztam, hogy micsoda.

Harmadik lépésben elkezdtem várni, mi lesz. Öt megszólított, vagyis 1 %, elküldte a 70 forintot, és mellékelte a kitöltött tesztet. Akkor számoljunk, (nyugi, mindjárt érdekes lesz) a munkámon kívül az 500 „szórólap” 750 forintomba került, amiből visszajött 350, vesztesség 400 forint. Közbe kell szúrnom, hogy egy gépírónő havi fizetése 1000-1200 között változott. Gondolkoztam a projektum felszámolásán és az 5000 forint tiszta vesztesség leírásán, amikor egy korareggeli órában….

Utolsó lépés: valaki verni kezdte a lakás ajtaját. A franc egye meg, tegnap még jó volt a csengő. Megyek ki az előszobába, hallom ám, hogy a függőfolyosóról üvöltenek az ajtórácson át. „Rendőrség, nyissa ki.” Úgy látszik, ezek még nem láttak csengőgombot, vagy nem tudják mire jó. Kinyitom az ajtót, amin berohan néhány alak. Hova a fenébe siethetnek ezek - morfondíroztam - a nyugdíjukba nekik is belefér. Megyek utánuk, az egyetlen szobámban érem őket utol, Elayne épp a melltartójának csatjával bíbelődik, a két és féléves Thomas bömböl, mert nem ehhez az ébresztéshez van szokva. Neki ez 80 dB-lel több, mint a tűrésküszöbe. „Uraim, mi járatban? (semmi elvtárs, meg ilyesmi) - jön meg a hangom. Házkutatás - vágja oda az egyik közeg félvállról, és gyors tempóban kezdték lehajigálni a könyveinket a polcokról, ahogy a hollywoodi filmekből tanulták. Ha elárulnák mit keresnek, esetleg segíthetnék - vállalkoztam szerényen, de erre nem is válaszoltak, mert szemmel láthatóan földrengés utáni állapot imitálása lehetett a parancs. Már az ágynemű hasogatásánál tartottak, amikor Elayne félve - de persze angolul - kérdezte tőlem, hogy mit keresnek. Mondtam neki, hogy szerintem az IQ teszteket, de akkor rám üvöltöttek, hogy ne beszéljünk, pláne ne idegen nyelven. OK, akkor mi most megkukulunk. Az egyik épp a függöny karnisban kotorászott, amikor a másik megbotlott és átesett egy hajóládányi kötegen, amiről megkérdezte, hogy „ezek itt mik?” Mondtam nekik, hogy IQ tesztek. Erre varázsütésre végett vetettek a házkutatásnak és közölték, hogy én most velük megyek, és hozzam a teszteket. Na persze, kb. 80 kiló! A végén hárman lecipeltük a kocsijukba (egy rozoga Skoda), miközben Elayne elfojtva sírását érdeklődött, hogy mikor lát legközelebb? Megnyugtattam, hogy halálbüntetésre nem számítok.

A kerületi kapitányságon rabosítottak. Látod, te se tudhatsz mindent. A rabosítás azt jelenti, hogy lefényképeztek elölről, oldalról, miközben a kezemben kellett tartani egy hatjegyű számot. Aztán mind a tíz ujjamról vettek lenyomatot. Rabosítás után várattak délig, hadd kopogjanak szemeim az éhségtől. Ekkor viszont elkezdődött a kihallgatás. Nem fogod elhinni a főhadnagy nem csak normális volt, de még értelmes is. Elbeszélgettünk a tesztekről, meg hogy mi volt a célom vele, mert ezt sehogyan se lehet kitalálni. Érdeklődéssel hallgatta, hogy mennyi az anyagi vesztességem és jót derült, amikor beszámoltam a házkutatásról. Nem tiltakozott, amikor a kollegáit balfasznak jellemeztem, hanem röhögő görcsöt kapott. Délután 3 óra környékén megkérdezte nem vagyok-e éhes. A válaszom után hagyta, hogy rászabaduljak a földszinti büfére. Aztán megegyeztünk abban, hogy a legkisebb büntetést szabja rám ki, vagyis rendőri figyelmeztetésbe részesít és a 4500 tesztpéldányt levittük az alagsori kazánházba és behajigáltuk a lángok közé. Ez után haza is mehettem volna és akkor most neked nem lenne mit olvasnod tovább. Azonban valahogy sikerült magam belopni a főhadnagy szívébe és miután közölte velem, hogy szabadon távozhatok, meginvitált az irodájába azon az alapon, hogy mutat valamit.

Második alkalommal már nem a faszékre, hanem a sarokban található fotelban foglaltam helyet és csak azért nem gyújtottam rá, mert nem dohányzom. Ekkor a barátságos főhadnagy, aki már Tibornak szólított, elővett egy kövérkés dossziét az alsó fiókból, ráhelyezte az asztalra és jobb tenyerével rácsapott - eddig 65 feljelentés érkezett a szétküldött IQ tesztekkel kapcsolatban, tényleg hányat is küldött szét? Már jegyzőkönyvbe vettük, ötszázat. Ja, persze. Szóval hatvanöten jelentették fel és természetesen felháborodott feljelentésükhöz mellékelték a tesztet. Hivatalból, na meg kíváncsiságból én is elolvastam, nagyon érdekes, főleg az a céllövős, hogy ha jobbra hord a puska, akkor a célgömböt merre kell eltolni jobbra vagy ballra?

Iparkodtam - vallottam be. Tehát 500-at küldött szét? Akkor 13 % jelentette fel - állapította meg. Egész jó fejszámoló - gondoltam - igen, pontosan 13 %. Gondolta volna. Őszintén, nem. Mit lehet ezen feljelenteni? - Mi már megszoktuk, de most jön a meglepetés. - Na, erre tényleg kíváncsi voltam, mivel lehet ezt még überelni? Véleményeztetés végett - folytatta a főhadnagy - elküldtem a teszteket három igazságügyi szakértő pszichológusnak. - Ne mondja! - szaladt ki a számon - és mit válaszoltak? - Hát ez az, engem is meglepett. Természetesen jelentéktelen, szakmaiatlan, összekapart, értelmezhetetlen fércmunkának jellemezték, de olyan heves és egyértelmű ellenszenvvel, amit már nem lehetett nem észrevenni. Tibor, magának biztos van némi emberismerete, mire tippel, mivel váltotta ki ezt a hatalmas ellenszenvet. - Főhadnagy úr, ezt ön is tudja, miért kérdi. - Igaza van, de ezek az emberek mind magas pozícióban vannak, őn pedig, ha nem haragszik, hozzájuk képest teljesen ismeretlen senki. Mitől félnek? - A konkurenciától, de búcsúzásul elárulok valamit. A tesztet, amit úgy lehordtak, nem én találtam ki. Az angol Mensa hivatalos tesztje. A magyar pszichológus professzorok tehát nem engem kritizáltak, hanem az angol Mensát. Viszlát főhadnagy úr. - Minden jót, csak vigyázzon magára. Ez Magyarország!         

 

Vissza a multba (0) Gyermekkorom vége

Publikálva 2010.márc.19. | VISSZA A MÚLTBA | 20 hoizzászólás

Gyermekkorom vége: Március 19., Szent Józsefnek, az internátus védőszentjének volt a napja, merthogy minket Szent József fiúnevelő intézetnek hívtak. Szép hosszú név, jó sok gyerekkel. Tanítás akkor se lett volna, ha történetesen ez a nap nem vasárnapra esik, de hogy a védőszentünk napja emlékezetes legyen, kirándulást ígértek, ami évente csak néhány alkalommal esett meg. A kirándulás ugyanis jó dolog volt, mert a nehezen túlélt reggeli szentmise után máskor nem tapasztalt lazaságban lehetett részünk. Rendszerint felmentünk a Sváb-hegyre és össze-visszamászkáltunk. Néhány stréber[1] körülnyüzsögte a felügyelő kedves testvért, aki hol egy-egy növényre hívta fel a figyelmét azoknak, akik körülötte voltak, hol egy bogárra vagy valami kőzetre. Mi, a többiek, szabadon szaladgálhattunk. Ez a kirándulás azonban az utolsó pillanatban elmaradt. Ugyanis ez a március tizenkilencedike, történetesen 1944-ben volt és a német csapatoknak pont ezen a napon jutott eszükbe megszállni az országot.

Közvetlenül reggeli után a kedves testvérek elkezdtek rohangálni le és fel, s bár tanítás nem volt, betereltek minket az osztálytermekbe, és megpróbáltak csendben tartani. Később kivittek az udvarokra, és hagyták, hogy rendetlen­kedjünk, ami rendkívül szokatlan dolog volt. Dél körül megérkezett néhány német teherautó rajtuk vagy száz katonával. Ezek percek alatt birtokba vették a tornatermet, ahová rengeteg szalmát hordtak be. Később láttuk az igazgatót, aki hűvös távolságtartással hosszasan elbeszélgetett a parancsnokukkal. Ezt követve megtiltották, hogy a tornaterem, jobban mondva a németek felé menjünk. Este, vacsora után visszafogott ünnepélyességgel közölték velünk, hogy vége a tanításnak, holnaptól jönnek a szülők, és a tedeum[2] után visznek minket haza.

A hírt, mármint hogy vége a tanításnak, kitörő lelkesedéssel fogadtuk, de nem voltunk benne biztosak, hogy igaz. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, bár valami rendkívülit azért éreztünk a levegőben. Évek óta tapasztalható volt némi hivatalos lelkesedés a németek és a japánok iránt („Napkeleti vizeken hömpölyög az ár”)[3], amit egy gyerek igen jól érzékel, most meg mintha minden megfordult volna. Ezeken azonban irgalmatlan gyorsan túltettük magunkat, és vártuk a hirtelen ránk szakadt korai vakációt.

Másnap Apu eljött értem, hogy haza vigyen az éjszaka sebtében kiállított bizonyítványommal és az összepakolt holmimmal együtt. El se tudtam búcsúzni senkitől, elsősorban Péter testvértől, az osztályfőnöktől, mert mindenki „úgy rohangált, mint egy töketlen kutya” (ezt Apu mondta Maminak, amikor hazaértünk). Különben otthon Mami arcán nem láttam valami hatalmas lelkesedést vagy jókedvet, amiért végre otthon láthatja egyetlen Pusikáját, úgy tűnt, mindenki megváltozott, de ez legfeljebb csak engem zavart.

Hazaérkezésem után mindjárt másnap láttam egy nénit és egy bácsit, akik egymás kezét fogva riadtan fordultak be a Vilmos Császár útról az Ó utcába, és mentek a Nagymező utca felé. Mindkettő kabátján egy jó nagy sárga csillag volt. Azt már hallottam másoktól, hogy ehhez zsidónak kell lenni, de el nem tudtam képzelni, miért. Ebédnél Aputól megkérdeztem, miért viselnek sárga csillagot a zsidók. Apu azt mondta, ez nem tartozik rám, de ez nekem nem nagyon tetszett, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban nem tartozott rám valami. Később Mami is megkérdezte Aputól ugyanezt, de neki azt mondta, hogy azért „mert a parlamentben hülyék ülnek, és lesz még ennek böjtje”. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi miért nem viselünk sárga csillagot, amikor nekem az intézetben minden pénteken böjtölni kell, vagyis nem ehetünk húst. Igaz, más napokon se nagyon, de pénteken kifejezetten tilos. Na persze ez csak ránk vonatkozott, mert a kedves testvéreknek külön ebédlőjük van, és amikor annak ajtaja előtt elmentünk, sült hús illata szokott kiáramlani még pénteken is.

Most viszont már otthon voltam, és az intézetet nagyon hamar elfelejtettem, a háborút viszont nem, hiszen a rádióban állandóan katonadalokat énekeltek, és gyakran voltak „berepülések”[4]. Ezzel szemben a magyar honvédek tömeges pusztulásának híre nem nagyon jutott el a lakóssághoz. Így visszaemlékezve úgy tűnik, hogy egy mindent átfogó érzéketlenség borult az országra. A napi légiriadó után feljöttünk a pincéből, és ha valamelyik szomszédos ház helyett csak egy nagy rakás téglát láttunk, itt-ott bútordarabokkal, egyszerűen tudomásul vettük. Istenem, „csak egy nap a világ”, reggel itt még volt egy ház, hát most már nincs. A szomszéd házban lakott egy nálam egy évvel idősebb fiú, akit Karcsinak hívtak. Sokszor golyóztunk a téren meg az utcán és rendszerint ő győzött, vagyis alaposan kifosztotta a golyós harisnyámat.[5] Aztán egy napon házuk láncos bombát[6] kapott, ami a négyemeletes házat leborotválta. Karcsi bent volt a légópincében és ott is maradt. Én meg tudomásul vettem, hogy többet nem fog velem golyózni, csak azt sajnáltam, hogy pont az előző nap nyerte el az összes üveggolyómat.

Pár nappal később szüleim hosszasan tanakodtak, aminek eredménye az lett, hogy két nap múlva leutaztunk Félegyházára, Mami szülővárosába, ahol két éve vettünk egy parasztházat, mert „ez ma már az apádnak meg se kottyan”. Mami Félegyházán nagyon jól érezte magát, és a kedve is jobb lett, mert a régi barátoknak és ismerősöknek mutogathatta, hogy neki felvitte az isten a dolgát. Azt természetesen elhallgatta, hogy a vagyonosodást a szorgos munka helyett a szerencsének és a háborús konjunktúrának köszönhették. A lényeg az, hogy Mami rongyrázása közben Ildi, a húgom és én elkeveredtünk a paraszt­gyerekekkel és olyan jókat játszottunk, hogy esténként haza se akartunk menni.

Nekem úgy rémlik, hogy abban az évben hirtelen köszöntött ránk a tavasz, vidáman sütött le a Nap, de nem volt túl meleg. Húsvét is viszonylag korán jött, de jól fel kellett öltöznünk. Apu döntése szerint hárman Félegyházán maradtunk, ő pedig felment Pestre, ahonnan a hétvégeken leutazott hozzánk. Érkezésekor kimentünk elé az állomásra, ahová a pesti gyors mindig déli 12-kor futott be.

Az egyik ilyen Apu-váráskor a pesti gyors az istennek se akart megérkezni. Már vagy egy teljes órája várhattunk rá, amikor végre elárulták, hogy útközben a vonat légiriadóba került, megállt a nyílt pályán és majd megérkezik, amikor megérkezik. Mivel a házunk elég messze volt a pályaudvartól, Mami úgy határozott, hogy tovább várunk. Aztán egyszer mégiscsak befutott a gyors, rajta Apuval, akit jóval kevésbé viselt meg a késés, mint minket. Hazaérve aztán kaptam tőle öt darab négylevelű lóherét, de ezek igaziak voltak. Azért jegyzem meg, hogy igaziak voltak, mert annak idején divatos volt egy leszakított negyedik levelet odafogni a másik háromhoz, hogy nini, egy négylevelű lóhere. Szerintem azért, mert mindenki a szerencsében bízott (mi másban?). Tudom, hogy manapság ennek a butaságnak egyetlen gyerek se örülne, de hát a mai gyerekek a 2000 forintos bionicle-nek sem örülnek. Mi meg kiugrottunk a bőrünkből egyetlen négylevelű lóhere miatt.

Vacsoránál Apu elmesélte, hogy egyszer csak a vonat a nyílt pályán vészfékezéssel megállt, és üvöltözni kezdtek a kalauzok, hogy mindenki szálljon le, és szétszóródva menjenek be a sínpálya két oldalán elterülő szántóföldekre. Apu is lefutott a sínek mellett húzódó lucernásba, és ott elfeküdt, mert akkor már lehetett hallani a liberátorok[7] tompa, mély morgását. Ezeknek a dögöknek az volt a szokása, ha 6000 méter magasból valami mozgást észleltek, lehetett az akár egy kapirgáló tyúk vagy földet túró malac, géppuskával odapörköltek egy sorozatot. Éppen ezért feltűnő mozgás helyett jobb volt mozdulatlanul megvárni, amíg elmennek. Apu tehát ott hasalt a lucernásban, és unalmában semmi mással nem tudta magát lefoglalni, mint négylevelű lóherék keresgélésével.

Félegyházán bezzeg nem volt bombázás. Ebben a falúnak tűnő mező­város­ban egyszerűen nem volt célpont. A napok egyhangúan teltek. Közben, a vidéken igen nagy ünnepnek számító húsvét is beköszöntött. Mami úgy döntött, kirúg a hámból, amire megvolt minden anyagi alapja. Így aztán Húsvét vasárnap reggel szépen felöltöztünk mindahányan, és vártuk, hogy házunk elé érkezzen az előre megrendelt konflis. A konflis egy négykerekű, lóvontatású, nyitott kocsi, egymással szembe ülő négy fő részére, amit egyetlen ló húz, mert ha két lovat fognak be eléje, akkor már fiáker a neve. Szóval reggel a konflis megérkezett, mi beszálltunk, és megindultunk Szentkút felé.

Szentkút Félegyházától 16 kilométerre levő, a térképen is megtalálható Pál­monos­tor­­hoz tartozó búcsújáró hely. Hát a 16 kilométer konflison nem semmi, ahogy manapság mondják. Ez bizony 3 órás kocsikázás, mert a kocsisnak esze ágában sincs meghajtani a lovát. Oda-vissza 32 kilométer, amit csak poroszkálva lehet megtenni, ha az ember a lovát szeretné még sokáig használni. Nekünk, gyerekeknek meg kinőtt a szakállunk. Mami élvezte a dolgot, valószínűleg gyerekkora óta spórolt egy ilyen nagyméretű kocsikázásra. Az út tehát uncsi[8] volt a javából, ami okot adott arra, hogy halálra feszengjük magunkat, pedig a java még hátra volt.    

Szentkútra az emberek bűnbocsánat elnyerése végett mentek, amihez rengeteg imádkozás tartozik. Én magam az internátusban tényleg sokat imádkoztam a mindennapra elrendelt, éhgyomorral végig térdelt mise alatt, a tanítás előtt, déli tizenkettőkor, a tanítás után, az étkezések előtt és étkezések után, valamint a délutáni litániákon, végül pedig az elalvás előtti ájtatosság alkalmából. Bennem évek alatt kialakult az érzés, miszerint az internátusban imádkozunk, de jó sokat, internátuson kívül viszont semmit. Szerintem az imádkozás nem tartozott a civil élethez. Ezért aztán a vakáció közé beépített szentkúti kirándulás nem igazán nyerte el tetszésem. A körmenetben, vagyis a szentképek körbehordozásában végképp nem akartam részt venni.

Apu, akkoriban nem lévén vallásos (ami öregkorára teljesen megváltozott), morgásomat látványos együttérzéssel hallgatta, főleg azért, mert ő maga is kimaradt a körmenetből. Mami és a húgom viszont ott totyogtak a porban. Ekkor kérdeztem meg apámtól érdeklődő kíváncsisággal, hogy ez a rengeteg ember miért imádkozik egész nap. Ebben a kérdő mondatban a „miért” értelme nem az, hogy „mi az oka”, hanem, hogy „milyen céllal”. Apám természetesen pontosan érzékelte, mit akarok tudni, és meg is mondta, azért, hogy megnyerjük a háborút. Némi töprengés után azt kérdeztem Aputól, nem lenne-e okosabb, ha imádkozás helyett több katonát és fegyvert küldenének a frontra.

Ekkor alig múltam még 11 éves, ezért Apu úgy ítélte meg, hogy okos vagyok, és a megjegyzésemet hónapokon át fűnek-fának mesélte. Az ötletem azonban Horthy Miklóshoz egészen biztos nem jutott el, mert a háborút, a rengeteg imádkozás és szentképes körmenet ellenére, Szálasi besegítésével, végül is elveszítette.

Csakhogy még nyár volt, jó meleg nyár. Sokat bicikliztem, eljártunk a strandra és néha Apu ismerősei is lejöttek hozzánk Pestről, Mami szerint, hogy „zabáljanak egy jót”. Egy alkalommal két napig is nálunk volt egy Zarubay nevű ügyvéd, aki Mamit többször is átölelte, amikor Apu nem látta. Ezt a Zarubayt nagyon utáltam, de azért Apunak nem szóltam az átölelésről. Valójában nem tudtam mit kezdeni vele, mert a Szentjóskában velem egy hálóban aludt egy félárva fiú, akinek özvegy mamája volt. Ott láttam, hogy Miklós testvér, a tornatanár, mindig ölelgette, ha panasz volt a fiára. Ez valami felnőtteknek szóló nyugtatgatás lehetett, csak azt nem tudtam, Mamit miért kell megnyugtatni.

Aztán egyszerre vége lett a vendégjárásnak, mert a szüleim nagyon izgatottá váltak, ugyanis Apunak be kellett vonulni a Mária Terézia[9] laktanyába, mert „most már nincs mese, mindenkinek menni kell”. El is búcsúztunk tőle „egy időre, de ne féljetek, visszajövök” és kikísértük az állomásra. Mami nagyon szomorú lett és azt mondta, most már csak mi maradtunk neki, de ez nem igaz, mert voltak neki tyúkok is a pitvarban meg egy malac. A malacot kézből etette, és úgy hívta magához, hogy „pusi-pusi”, ami nekem nagyon fájt, mert addig úgy tudtam, én voltam az egyetlen pusikája. Sokáig nem értem rá szomorkodni, mert néhány nap múlva, teljesen váratlanul Apu betoppant.

Kiderült, hogy sorozás alatt több százan tolongtak a laktanyaudvaron, ahonnan hangos kiáltással egyenkint hívták őket be az irodába. Amikor éppen az ő nevét kiáltották megszólaltak a szirénák, ami némi zavart keltett, ő meg nem mozdult, és azon gondolkozott, mit keres itt a laktanyaudvaron. Amikor harmadszor kiáltották a nevét, egyszerűen kisétált a kapun, és egyenesen jött le Félegyházára. Mami megkérdezte Aput, hogy most már katonaszökevénynek számit-e, amire Apu bólintott, és hozzátette, hogy mostantól kezdve kitörölheti a seggét a hamis papírokkal, amiket igazoltatáskor szokott bemutatni. Szerinte az országban már több ezren futkosnak olyan papírral, ami azt igazolja, hogy tulajdonosa a fegyvergyárban dolgozik, de ezt már a kutya se hiszi el. Ez szomorú dolog volt, viszont hozott magával egy hordozható rádiót is. 

Akkoriban a hordozható rádió nagy szó volt, hiszen a tranzisztor felfedezése még váratott magára. A rádió úgy nézett ki, mint egy kisméretű, lapos, szürke bőrönd, aminek gombnyomásra kinyílt az eleje, és láthatóvá vált a skálalap és néhány kezelőgomb. A rádió 110 V tápfeszültségét rengeteg sorba kapcsolt szárazelem adta, ami miatt a „bőrönd” irgalmatlanul nehéz volt. Ez nem lett volna túl nagy baj, de kiderült, hogy cipelése az én feladatom lesz. Ezt viszonylag elég nagy közönnyel vettem tudomásul, mert cipelésről egyelőre nemigen lehetett szó, hiszen még csak hozzá se nyúlhattam a készülékhez, mert az indoklás szerint „amihez nyúlok, az menten elromlik”.  

Sajnos mindjárt másnap lett egy légiriadó, de ez alkalommal nem vonultunk be a nyári konyhába, ahogy szoktunk, hanem kirohantunk a mezőre, mert „még a végén fejünkre esik egy bomba”. Persze az igazi ok sokkal inkább a rádió kipróbálása volt, amit természetesen én cipeltem. Ekkor tanultam meg életemben először, hogy a cipekedés egy különös dolog. Az a teher, ami az első pillanatban könnyűnek tűnik, a percek múlásával egyre nehezebb lesz. Ez a jelenség addig tud fokozódni, amíg az ember el nem bőgi magát. Amikor meg panaszkodni kezdtem, kiderült, hogy engem „semmire se lehet használni”, de a végén mégis csak kikötöttünk egy árok szélén, egy nagy szilvafa alatt. Apu egyből nekiesett a rádiónak, amire Mami azt mondta „olyan vagy, mint egy gyerek”. Különben a hordozható rádió pont olyan volt, mint az otthoni „csúcs szuper”[10]. Semmi más nem hallatszott belőle, mint a magyar városok neve, meg az állandó „krokodil grósz” és nagy ritkán a „légiriadó vége”, de ezek már a könyökünkön jöttek ki. Szerencsére soha többé nem kellett a rádiót kicipelni a rétre, mert Apunak új ötlete támadt.

Pár nappal később az udvaron Apu nekilátott ásatni egy viszonylag hosszú és mély árkot, ami az óvóhely szerepét volt hivatva betölteni. Amikor az árok készen lett, deszkákkal befedték és a deszka tetejére visszakupacozták a kiásott földet, ami állítólag felfogja a repeszeket. Ettől kezdve, amikor légiriadó volt ide menekültünk le, de nem sokáig, mert Mami kijelentette, nem lesz bolond órákig csücsülni egy dohos lyukban. Ennek ellenére az óvóhely kiásása nem volt felesleges, mert ősszel, mielőtt felmentünk volna Pestre, Apu ide ásta el a hátrahagyott értékeket. Az más lapra tartozik, hogy a szomszédok tudtak róla, és persze elárulták az oroszoknak. Így aztán, amikor a háború után visszamentünk Félegyházára már rég eltűnt minden.

Minden esetre a nyár nekünk, gyerekeknek elég gyorsan telt. Igaz, a felnőttek egyre gyakrabban emlegették az oroszokat, akik állítólag „feltartóztathatatlanul nyomultak előre”, de ettől mi még ragyogóan tudtunk bújócskázni, papás-mamást játszani, na meg fogócskázni, mi­közben Apu rendszeresen Londont hallgatta. „pa-pa-pa-paaam, pa-pa-pa-paaam, Itt London beszél.” Mami folyton azt akarta megtudni, Apu miért bújja állandóan azt a rádiót, amikor azok is hazudnak, de Aput ez nem idegesítette. Az viszont igen, amikor kihirdették, hogy mindenkinek be kell szolgáltatnia a rádióját, amit a városházán gyűjtöttek össze, és állítólag a háború után visszaadtak volna. Ebből aztán nagy tanakodás lett, mert Apu nem akarta beszolgáltatni a rádiót, de Mami azt mondta, ilyen hülyeségért nem érdemes veszélyeztetni az életünket, mert neki aztán végképp nincs kedve bekerülni a gettóba a zsidók közé. A vége az lett a dolognak, hogy Apu valahonnan szerzett egy kis vacak rádiót, és azt szolgáltattuk be a mienk helyett.

Már a nyár vége felé járhattunk, amikor kiderült, hogy Hitlernek van egy csodafegyvere, csak még nem veti be, mert azt akarja, hogy az oroszok közelebb jöjjenek. Apu erre azt mondta, hogy ez egy „oltári nagy hülyeség”, de aztán kiderült, hogy mégis csak van egy V-5, csak az a baj, hogy nem hat. Ezen Apu hatalmasat kacagott, de Mami nem értette.

Közben közeledett a szeptember, és érdeklődtem, hogy mi lesz az iskolával? Erre Mami azt mondta, hogy az iskolának lőttek az oroszok, ami azt jelentette, hogy a beiratkozás elmaradt. Ezt persze nem bántam, de az oroszok közeledése érzékelhető volt, hiszen esténkét már lehetett hallani a távoli robbanásokat. Apu minden esetre kijelentette, hogy itt nem maradhatunk, mert ha bejönnek ezek a vadállatok, jobb, ha Pesten vagyunk, ahol több az ember, és kisebb rá az esély, hogy valami bajunk lesz. Mami még azt szerette volna megtudni, hogy az oroszok tényleg megbecstelenítik-e[11] a nőket, de ezt Apu se tudta. Amikor megkérdeztem, mi az a megbecstelenítés, azt válaszolták, az nem tartozik rám, gondoltam azért, mert hogy én nem vagyok nő.

Az ősz kezdetén azért még főztünk szilvalekvárt a pitvarban felállított nagy üstben. Mami szerint „jól fog az még jönni”, csak megint az történt, ami szokott, hogy a végén engem állítottak oda keverni. Aztán, amikor a felfröccsenő lekvár leégette a karomat, akkor persze én voltam az ügyetlen, aki „még magára se tud vigyázni”.

Nem sokkal a lekvár főzés után, úgy szeptember vége felé az egész család felment Pestre. Állítólag már korábban is mehettünk volna, de az új lakásunk még nem volt kész. Ekkor derült ki, hogy nem a Bezerédj utcába fogunk visszamenni, ahol régen laktunk, hanem a Vilmos Császár út 19/c-be. Ez az új lakás jóval nagyobb volt, mint a régi, de szükség is volt rá, mert állandóan rengeteg vendég volt nálunk, akik közül nem mindenkit kedveltem, de volt olyan, akit nagyon szerettem. Ezek közé tartozott Lóri bácsi, akit valójában Lórántnak hívtak, de Apu csak Lórit mondott. Lóri bácsinak nem volt gyereke, de volt egy fiatal felesége, aki egy évvel később majdnem a mamánk lett, mert hogy Lóri bácsi nem jött vissza a fogságból, de akkor erről még szó sem volt. Viszont nagyon sok szó esett az oroszokról, meg a GPU-ról, amitől nagyon kellett félni. Egyik nap ez a Lóri bácsi egy nagy aktatáskával érkezett, amiből mindenfajta érdekes dolgok kerültek elő. Például egy bajusz, amit nekem fel is ragasztottak, és vizsgálták, könnyen jön-e le. Hát nem jött le könnyen, és amikor a végén lerántották, még a könnyem is kicsordult. Ezen kívül volt a táskában egy félautomata pisztoly is, amit össze-vissza próbálgattak. Be kell vallanom, ez sokkal jobban tetszett, mint az álbajusz. Meg is mutatták, hogyan kell behelyezni a töltényeket a tárba, hogyan kell csőre tölteni és lereteszelni a pisztolyt. Azt is megtudtam, hogy az első lövés után semmit nem kell tenni, mert a pisztoly automatikusan csőbe tölti a következő töltényt addig, amíg a tár ki nem ürül. Na, amikor a Mami erről tudomást szerzett, nagyon fel volt háborodva, de Apu leintette azzal, hogy „mit akarsz, tizenhárom éves kamaszok kezébe már páncélöklöt adnak”. Csak utána nem mondta meg senkinek, mi az a páncélököl, amivel  -gondoltam- jó nagyot lehet ütni.

Aztán egyik októberi vasárnap reggel gyönyörűen sütött a nap, csak egy kicsit hideg volt. Apu megkérdezte, elmegyek-e vele megnézni a felrobbantott Margit-hidat. Én persze örömmel mentem volna, de egyszerre csak elkezdtek kiabálni az emberek a házban, hogy „kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót, Horthy bejelenti a kiugrást”. Hát ebből a sétából se lett semmi, mert hogy Horthy ki akart ugorni, de nem sikerült neki. Apu szerint az volt a baj, hogy túl sok németbarát tiszt van a hadseregben. Később mégis csak elmentem a Margit-hídhoz, persze csak egyedül, és jól megbámultam a lecsúszni készülő 6-os villamost. Elképzeltem milyen szörnyű lehetett azoknak, aki éppen a villamoson utaztak.

A nyilas hatalomátvétel után, mert Horthy kiugrási kísérletét ez követte, szüleim, de különösen Apu úgy el volt foglalva e rengeteg jövő-menő vendéggel, hogy egyáltalán nem törődtek velem. Persze ha kisebb, de azért jó nehéz csomagot kellett ide vagy oda vinni, akkor mindjárt tudta, hol vagyok. Ilyenkor azt mondta „te már okos nagyfiú vagy”, meg hogy „vigyázz nagyon magadra!” Egyszer a fülem hallatára Istók doktor mondta is Apunak, hogy kizárólag azért kell nekem vinni a csomagot, mert rám egészen biztos nem gyanakszik senki. Én viszont gyanakodtam, hogy valami nagyon titkos, nagyon fontos dolgot csinálnak, és roppant büszke voltam, hogy „a Tibikében meg lehet bízni, okos, ügyes fiú”. Aztán az ostrom[12] után kiderült, hogy Istók doktor, akit Apu csak Jánosnak nevezett, a Várnai Zseni által vezetett ellenállási csoporthoz tartozott, és nem csak Apunak, de még nekem is „le volt kötelezve”. Ez aztán nagy szerencse volt, mert az ostrom után az egész család lerühesedett, és csak Istók doktornak köszönhettük, hogy megszabadultunk a rühatkáktól, ugyanis Istók doktor bőrgyógyász volt és a velünk szemben lévő házban volt a rendelője.  

Igaz, akkor még nem voltunk rühesek, és ha nem kellett valamit elvinnem olyan címre, amit kívülről jól meg kellett tanulnom, akkor oda mentem, ahová akartam. Hát én mentem is. Pénzem annyi volt, hogy el se tudtam költeni. Ha mégis pénzre volt szükségem, lementem az üzletbe, és kértem. Apu nagykeres­kedésében két nő és egy férfi dolgozott. Feri még a tavasszal bevonult. Az egyik nő, Kati, gyereket várt és októbertől már nem járt be. Róla később megtudtuk, hogy december végén szült volna, de a belövések miatt senki se volt hajlandó bevinni a korházba, ezért aztán belehalt a szülésbe.  Novembertől már Zsuzsa se járt be, mert „nem volt semmi értelme”. Aputól kapott egy nagy rakás pénzt, „amivel úgyse tudunk csinálni semmit”, majd elbúcsúzott a családtól, de aztán Apunak mégis csak el kellett menni dolgozni, mert kijelölték. Ez azt jelentette, hogy áruval megrakott, lezárt üzleteket hatóságilag felnyitottak és kijelöltek „megbízható” kereskedőket, hogy az ott található árut olcsón árusítsák ki. Állítólag jobb, ha a lakósságnál van a portéka, mint ha az üzlet kigyullad, vagy más módon megsemmisül a benne lévő árukészlet.

Közben Apu barátai fáradhatatlanul jöttek-mentek, és egyre izgatottabban vitatkoztak, próbálva felkészülni arra, amiről fogalmuk sem volt, hogy mi. Közben én moziból moziba jártam, és mindent megnéztem, amit lehetett. Nagyon tetszett például az a híradó, amiben egy reverendás pap karszalaggal és pisztolytáskával az oldalán utasításokat ad néhány embernek az utcán a „hatalom átvételére”. Ugyanis én elég sok papot láttam már életemben, de olyat nem, akinek pisztolytáskája lett volna. Aztán az a film is érdekes volt, ami bemutatta az oroszok rémtetteit. Állítólag mindenkinek letépték a kezéről a karóráját, a nőket pedig megbecstelenítették. Itt van ni, már megint, de azt nem mutatták meg, hogyan becstelenítenek, mert akkor végre megtudhattam volna.

A nappalok természetesen egyre rövidebbek lettek, én meg -Mami szerint- egyre többet csavarogtam. Ezzel nem is lett volna túl nagy baj, de egy este az Erzsébet téren találkoztam egy idős nénivel, aki egy teli vödör petróleumot cipelt, csak hát nehezen bírta, állandóan megállt pihenni. Gondoltam, segítek neki, amit nagyon szívesen vett, de a petróleum rálöttyent a nadrágomra, és amikor hazamentem, kiderült, hogy irgalmatlanul büdös. Na, Maminak ez már sok volt. Szokás szerint majdnem kaptam tőle egy pofont, és csak akkor enyhült meg, amikor elmeséltem, hogyan történt. Szóval mászkáltam össze-vissza, amíg december nem lett.

Negyvennégy decemberében a pesti élet kívülről pontosan olyan volt, mint egy vagy több évvel korábban, azzal a különbséggel, hogy időnként a nagy távolból ágyúzást lehetett hallani, néha-néha megjelent az égen egy-egy magányos varrógép[13] és alaposabb volt az elsötétítés,[14] mert senki se akarta, hogy pont az ő ablakába csapódjon be egy akna[15]. A városra ráült az ünnepi hangulat, és mindenki tartalékok, na meg ajándékok után szaladgált.

A rengeteg élmény ellenére volt egy nagy bánatom. Tavasszal a Bezerédj utcából a Tisza Kálmán térre[16] jártam ki játszani, ahol sok barátom volt, na ezeket most a Bezerédj utcával együtt elveszítettem. Az új lakásunkhoz legközelebb az Erzsébet tér és a Szabadság tér esett, de ezeken a tereken egészen más volt a gyerekek összetétele, ráadásul Decemberben már nem is engedték őket ki az utcára. Valahogy mégis sikerült egy Sanyi nevű fiúval összebarátkoznom, aki két vagy három évvel volt idősebb nálam, és velünk szemben a 22-es szám alatt lakott a harmadik emeleten.

A délutáni sötétségben Sanyival a belvárosi utcákat róttuk. Sanyi indítványozta, hogy menjünk be a Liebner bácsi játékboltjába a Szent István tér sarkán. Az üzlet belül, korát messze megelőzve, önkiszolgálónak volt berendezve, ezért tudtunk sétálgatni a polcokra kirakott játékok között, megfogdoshattuk a játékokat, senki nem szólt ránk. Amikor meguntuk, vásárlás nélkül kimen