Tibor bá (szatirikus) blogja (347-sz) Támad a Reader’s Digest

Tegnap kaptam egy „szigorúan bizalmas, személyre szóló” levelet a Reader’s Digesttől. Ilyen levelet utoljára a 8. általánosban kaptam matekórán a pad alatt, amit Bognár Katika küldött  négy sorral a hátam mögül. Indokolt volt, mert 2-kor az iskola padlásbejáratához invitált, ahol csókolózni szoktunk. A családi otthon melegét (és saját zsebét) támogató Reader’s Digest természetesen nem ante-szexuális élményre invitált, hanem azt közölte velem, hogy nézzek alaposan körül, nem lát-e valaki, majd nyissam ki a  belső borítékot, ahol egy 120 gramm/m², merített papíron, hatalmas betűkkel az ált, hogy Tisztelt ANTALFFY TIBOR ön nyert*  30.000.000 forintot. Első blikkre az apró csillagot nem vettem észre, és voltam olyan marha, hogy az egészet végigolvastam.

Szóval, az a lényeg, hogy jönne értem egy limuzin (az meg mi?), ami engem egy 5 csillagos szállodába vinne, ahol élvezhetném a luxus minden kényelmét. Másnap személyesen gratulálna nekem Nemes Tamás (ez meg ki?) és utána ünnepelhetném a nyereményemet, kiválaszthatnám a legkiválóbb éttermet, ahová elvihetnének. Amikor ideértem az olvasásban, akkor vettem észre, hogy minden egyes ínycsiklandozó mondat feltételes módban van írva. OK Nemes Tamás (gondolom minimum 1 milkó a havi fizetése), de mi a feltétel? - nem várat magára sokáig. Szóval napokon belül fogok kapni egy bordó borítékot (körmöm rágva várom a pillanatot) amibe be kell helyeznem egy itt levágandó cetlit és vissza kell küldenem (hogy kiderüljön elég pali-madár  vagyok-e).

Nem untatlak tovább, mert nem ez az érdekes. Ami érdekes, hogy honnan a fenéből tudták meg a címemet? Ahá, megvan! A 4. oldal alján bolhapöcse betűkkel a következő áll. (Várj egy kicsit! Előveszem a lupémat.): Az Ön adatainak forrása: Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala. Ez csak azért érdekes, mert 3 hónapja ott jártam személyesen, hogy egy volt osztálytársam (Bognár Kati) címét megtudjam. Kiderült, hogy a címeket titkosan kezelik (csak az enyémet nem). A bevezetett eljárás: megadom a nevem és a címem, fizetek 2000 forintot. A nevem elküldik a megadott személynek, és ha az illetőnek van kedve, akkor válaszol nekem.

Gondoltam írok egy levelet Nemes Tamásnak és közlöm vele, ha az én címemért fizetett 2000 forintot, akkor elmegyek érte egy limuzinnal (addig megérdeklődöm, hogy az mi?) és oda viszem, ahová akarom, ez esetben a fészkes fenébe.

Tibor bá (szatirikus???) blogja (342-sz) S-300 föld-levegő rakéta

Mielőtt elolvasnád a posztot, vegyél elő egy közel-keleti térképet, mert szükséged lesz rá. Ha nincs közel-keleti térképed, akkor szégyelld magad, mert ez a hanyagság felér egy jó-adag antiszemitizmussal. Ha a térkép megvan, akkor ki is terítetheted magad elé, én pedig folytatom azzal, hogy az S-300 egy piszok jó légelhárító rakéta, nem csak a hatótávolsága, megbízhatósága miatt, de azért is, mert gigantikus teherautókra van szerelve a kilövő állás és ezek a mobil egységek össze-vissza mászkálhatnak, elbújhatnak, előjöhetnek és 5 perc alatt tüzelésre készek. Szóval ilyenek birtokában jöhetnek a vadászbombázók, mert azok garantáltan nem fognak  visszatérni bázisaikra. Ez volt az oka annak, hogy Irán rendelt egy rakás S-300-at, és előre ki is fizette őket. Az oroszok le is gyártották, de politikai sakkjátékba kezdtek. Szállítjuk - nem szállítjuk - szállítjuk egy hónapon belül - nem szállítjuk, mert csak! - mégis szállítjuk, mert ez védelmi fegyver. Ekkor, az orosz származású izraeli külügyminiszter gyorsan Moszkvába repült és ékes moszkvai kiejtéssel meggyőzte Medvegyevet,  hogy Irán az egész emberiséget veszélyezteti nem létező atombombájával, míg a békés Izrael a 200 hidrogén robbanófejével a légynek se árt, legfeljebb segélyhajókat támad meg az éjszaka leple alatt és gyilkol válogatás nélkül nemzetközi vizeken. Medvegyevet ez úgy meghatotta, hogy elfelejtette porcellán csészéjéből kiinni a maradék csáját, helyette kimondta a végső szót: nem szállítunk.

Időközben, már hosszú évek óta, állandóan azt lehet olvasni, hogy Izrael nem tűri, hogy Iránnak atomfegyvere legyen, mert az a zsidó állam végét jelentené, tehát le fogja bombázni az iráni atomlétesítményeket, pontosan úgy, ahogy hajdanán az irakit, mostantájt pedig a szíriait.  Ezt a fenyegetést már olyan régen halljuk, hogy szinte fel vagyunk háborodva, amiért még mindig nem történt meg az esemény, ami persze elindíthatja a III. világháborút is, de ennek már éppen ideje, hiszen 1945 régen volt, az se emlékszik rá, aki részt vett benne. Egyáltalában, az egész II. világháborúból csak a holokausztra emlékezünk, mert a nem emlékezésért lassan már börtönbüntetés jár. Mielőtt folytatnám az eszmefuttatásomat (persze, azt hitted, hogy csak lovakat futtatnak?), leképezem nektek az S-300-at.

Egész jól néz ki, igaz? Képzeljétek, ezek a huncut oroszok most bejelentették, hogy telepítenek néhány tucat S-300-at Dél Oszétiába és Abháziába. Na, erre az izraeliek egyből kitalálták, hogy ezekben az oroszokban nem lehet megbízni. Ezek még mindig emlékeznek arra, hogy a II. világháborúban 20 millió katonájuk hagyta ott a fogát, és semmi kedvük egy újabb  csetepatéra, főleg mert ezt a második hidegháborút úgy kívánják megnyerni, hogy nem csinálnak semmit, hagyják az amerikaiakat elvérezni. Mit mondjak egész jó esélyük van rá. Közben a MOSAD kiderítette, hogy Oroszország és Irán kötött egy titkos megállapodást, hogy S-300-at ugyan nem szállítanak, de telepítenek közel az iráni határhoz, aztán ha jönnek a zsidó gépek, hogy megsemmisítsék például azt az atomerőművet, ahová az oroszok éppen most szállítják a fűtőelemeket, akkor majd ők elsütik ezeket az S-300-okat, csak úgy bele az iráni légtérbe, és ha történetesen arra szálldogál néhány zsidó vadászbombázó, hát annál jobb. Hol van az előírva, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy ők akarják.

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

Tibor bá (szatirikus) blogja (341-sz) Kimentem az ÉLETBE

Tipikusan hülye rendelkezés szerint évente egyszer meg kell látogatnom egy állami fizetésen tengődő kardiológust, hogy a háziorvos felírhassa a szükséges gyógyszert. A rendelkezés azért hülye, mert betegségem (arteroszklerózis) gyógyíthatatlan. Vagyis, ha tavaly kellett a gyógyszer, akkor az idén is fog kelleni, sőt jövőre is. Ezenkívül az egészségügyi intézmények túlzsúfoltak, szükségtelen velem tovább zsúfolni. Viszont - örömmel jelentem - vannak okos rendelkezések is. Például nem kell órákat sorban ülni és az orvosra várni, lehet kérni időpontot is. Hát én kértem, jó előre gondolva rá, mert bizony 6 hét a várakozási idő. Ez a 6 hét éppen tegnap előtt járt le (péntek 13.) megjelentem tehát a Szent János Kórház kardiológiáján. Amióta az eszem tudom, ez János Kórház volt, de néhány éve szentté avatták - nem kellett volna, mert így szarabb, mint úgy. Különben az igazgatóság se teng túl észből, mert a kórház a hegyoldalon van és a kardiológia van legfelül.  Ergo, a szívbetegeknek kell felmászni a hegyre, hadd fulladozzanak. Egy kis légszomj jól jön a 33 fokos melegben. Minden más betegségben szenvedőt meg kell kímélni.  

Az én időpontom 9:40 volt. 9:30-ra megérkeztem a kórházhoz, ahol kiderült, hogy a parkolásért fizetni kell. Nem sokat, mindössze 320 forintot egy órára. Óvatos duhaj vagyok, tehát bedobtam egy teljes órát. Van ám itt tapasztalat. Amikor betértem a megfelelő váróba, hárman már vártak, akiknek az időpontja az enyémnél korábban volt. Ugyanis orvos még sehol. Mindenki szép csendben ül és várja a halált vagy a főorvos asszonyt, attól függően melyik jön meg hamarabb. Egy öreg néni méltatlankodva rikácsol, hogy neki a múltkor azt mondták, hogy örüljön, hogy még él. Hát ő nem örül, mert minek? Közben mindenféle fehérköpenyes nők ki-be mászkálnak és nagyokat fontoskodnak. Létrákat cipelnek, felmásznak a szekrény oldalára, fiókokat húzogatnak, húzogatnának, de a létrától nem lehet. Majd 9:50-kor bejön egy 155 cm magas és másfél mázsás mosónő, akiről kiderül, hogy ő a főorvos asszony, és bevonul a szentélyébe. Minden esetre, ha megkérdezi mennyi a testtömeg indexem, a helyszínen kapok röhögő görcsöt. Ugyanis az elhízás kiemelt rizikó faktor szívbetegség megkapása terén. A főorvos asszony munkaideje természetesen 8:00-kor kezdődött, de még fel kellett porszívózni a lakást, mert este vendégek jönnek, akiknek porszívózás után megvette a baromfi virslit - a legolcsóbbat - mert a fizetéséből csak erre telik. Aztán súlyos testét becipelte a munkahelyére, valahányunk gyönyörűségére. Ekkor úgy döntöttem, hogy lemegyek a kocsihoz egy kis pénz bedobálás végett, mert 13.000 forintért már maszek rendelésre is mehetnék. Épp jókor érkeztem, mert a közterület felügyelő várta, hogy lejárjon a jegyem. Amikor  visszaértem, rögvest szólítottak, de nem az istennő színe elé, mindössze a helyettese fogadott és levette az ÉKG görbéimet. Nem volt könnyű, mert az elektródák nem akartak a helyükön maradni. Ugyanis egy olyan priznicszerű nedves ruhát terítettek rajtam végig, amire az előttem lévő 20-30 beteg baktériumai voltak megtalálhatók - már ha  valaki kereste volna őket.

Ezt követve - a  változatosság kedvéért - újra várakozni kellett, illetve újra lementem és dobáltam a pénzt, oda be, abba a feneketlen résbe. Csak az vigasztalt, hogy tudok olyan résről, ami sokkal többe kerül. Mindegy, a végén így is elment a 900 forint. Ekkor észrevettem, hogy a folyóson van egy üdítő automata. Ez jókor jött, mert egyre álmosabb lettem. Bedobtam egy százast és megnyomtam a kapucsínó gombot. Kaptam érte egy deci forró kakaót. Azon töprengtem mit kellene megnyomni, hogy kávé jöjjön ki? Aztán -a kakaó megívása után - aludtam egy sort, ülve, mint a tyúkok, ezt még a honvédségnél tanultam meg. Még álmodtam is - ülve - nem semmi. Azt álmodtam, hogy Orbán Viktor az orvosok fizetését ötszörösére emelte, de minden maradt a régiben, illetve francokat. A főorvos asszony baromfi virsli helyett bécsi virslit vásárolt. Na ennél a pillanatnál löktek meg, hogy éppen most szólítottak. Beléptem és egy nagyot lélegeztem a légkondicionált, kellemes levegőből. Ez igen! Gondolom uniós keretből, mert költségvetésből biztos nem. Ugyanis, ha lenne költségvetési pénz, akkor lenne papír a vécében, de nincs. A dolgát végezze el mindenki otthon.

A szokatlanul terebélyes főorvos asszony, egy szokatlanul terebélyes forgószékben terpeszkedett. Kell ide a klíma, mert 8 cm vastag háj roppant jó hőszigetelő. Felhevül és a végén még megüti a guta, aztán a kollegák kezelgethetnék a kebelbelit. Megkérdezte van-e panaszom. Hajaj, de mennyi. Például, hogy már majd 3 órája várok. — Ja, hogy egészségügyi? Nincs. Mellkasi fájdalma? Nincs. Ide az van írva, hogy… Engem nem érdekel, mi van oda írva, NINCS. Mit szed? Azt, ami oda van írva.  Nem változott? Nem. - Ezt követve egy kicsit adminisztrált a főorvos asszony (tényleg, mitől lett főorvos? Lehet, hogy az érdemeket súlyra mérik?) Végül elém tolt egy papírt, hogy az az enyém. Aztán egy másikat, hogy írjam alá. Nem baj, ha előbb elolvasom? Nyugodtan. Azt írtam alá, hogy a kezelésemért a kórház 1532 forintot kap az államtól. Röhögnöm kell, ha a benzint is beszámítom, nekem háromszor ennyibe került. Sebaj. 2011 augusztus még messze van, és az is lehet, hogy addigra még papír is lesz a vécében. Már, ha merünk nagyot gondolni. 

Tévedsz, nem ez volt a főorvos asszony.   

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Tibor bá (szatirikus) blogja (234-sz) Szakember

Nem tudom észrevettétek-e már, hogy újabban senki nem ért semmihez (kivéve a vásárlást), mindenhez van SZAKEMBER. Hogy ki, hogyan lesz szakember, azt most egy kicsit tegyük talonba. Inkább vizsgáljuk a jelenséget. Tehát, piacgazdaságban az értékesítések növelésére a legalkalmasabbak a hirdetések. Íme: Óvónő létemre tudom, hogy ha a kicsik összefossák magukat, a feneküket legjobban a bla-bla-bla védi meg a kipállástól. Mint fogorvos kizárólag a bla-bla-bla fogkrémet ajánlom, amely nemcsak megóvja fogainkat a kirohadástól, de büdös leheletünket is rózsaillatúvá varázsolja. Mosónőként elárulhatom, hogy a bla-bla-bla mosópor nem csak a piszkot veszi ki az agyonizzadt, mocskos ingekből, de a lyukakat is bestoppolja. Mosógép szerelő szakemberként megmutatom, mennyi vízkövet találok a mosógépében, látja, ez legalább húsz kiló, hamarosan kidobhatja az egészet, ha ezt el akarja kerülni, tegyen bla-bla-bla-t a vízhez. Újsághír: Szakemberek megállapították, hogy a bojler rosszul volt bekötve, ez okozta a lányánál vendégeskedő anyós halálát. A rendőrség szakemberei nyomozni kezdtek gondatlanságból elkövetett emberölés alapos gyanúja miatt. Dr. Átverő János befektetési szakembernek teszem fel a kérdést, tudja-e, hogy a Zabhegyező befektetési alappal akár 40 százalék hozam is elérhető?

Lehet valami a dologban. Ugyanis például a zöldségesnél olyan digitális mérlegre rakják a burgonyát, ami a súly mellett kijelzi a fizetendő összeget is. Nincs szükség szorzásra. A szorzótáblát ugyanis csak szakemberek ismerik, és nem lehet minden zöldséges mellé odaállítani egy szakembert. Amikor magánbeszélgetésben ilyesmikkel lamentálok, akkor egy barátnak álcázott multi-szakember mindig azzal nyugtat meg, hogy most ilyen a világ és vegyem tudomásul, hogy a 3 x 17 -et nem kell tudni fejben kiszámolni. Tudomásul veszem, de mielőtt ezt kijelenthetném, ez az átkozott, minden lében kanál multi-szakember közli velem, hogy aki nem tudja a 3 x 17 -et, az valami mást tud, amit viszont én nem tudok. Na ezt aztán nem nyelem le. Még, hogy én nem tudok valamit? Ki kérem magamnak! Tegyünk egy próbát! Tegyél fel egy kérdést.  

Tudod-e, hogy a nők bal seggére mit divatos tetoválni? - Beismerem, fogalmam sincs, de ez egy kivétel, ami erősíti a szabályt. Folytasd!

Tudod-e, hogy melyik márkájú szilikon trendi most a női keblek kitömésénél? -   Bameg, ezt se tudom, de van mentőkörülményem. - Ki vele! - A női keblek már évtizedek óta elkerülnek….jó-jó, helyesbítek. Én kerülöm őket. Tehát ilyet kérdezni nem fair. Folytasd!

Tudod-e, hogy a Szomszédokban ki halt meg utoljára? - A kutyás Szűcs, tüdőrákban, napi negyvenet szívott. - állítsd le magad. Azt kérdeztem a SZOMSZSÉDOKBAN. - Szomszédokban? Mi a fene az a Szomszédok? - Na, látod, hogy ezt se tudod. - Szabad a gazda, mi az? - Olyan, mint a Jóban-rosszban. - Ha az országra célzol, akkor én inkább azt mondanám, hogy szarban. - Megint mellé lőttél. A Jóban-rosszban az olya, mint a Barátok közt. - Na, ettől mentsen meg az Isten. Akkor már inkább Arma Gedeon, ő legalább nem szarozik, megmondja egyenesen, ide, bele a blogba. - Ne dumálj félre, valld be, hogy lövésed sincs, mi az a Jóban-rosszban. - Vallja be a halál! Ez csak egy pillanatnyi rövidzárlat, de mi az, hogy nincs lövésem? - Látod, ezt se tudod. - Dehogy nem tudom, csak nem egyre gondolunk. - Tudod mi a te bajod? Az hogy….. - Ne haragudj, hogy közbevágok, de ezt tudom. - Igen? Hát akkor ki vele! - Az, hogy nincs lövésem, te mondtad. - Tudod mi vagy te? Egy szenilis, hülye, akadékoskodó, beképzelt vénember. - Bameg, ezt is tudom. Mondtam, hogy mindent tudok. Én is szakember vagyok. - Igen? És mi a szakterületed? Mi az, amihez értesz? - Hogy mi? Már rájöhettél volna. Az épelméjű, nem szenilis, nem hülye, nem akadékoskodó, nem beképzelt, kurva trendi, up to date, észt osztó fiatalok bosszantása. Ha már így rákérdeztél.         

Tibor bá (szatirikus) blogja (223-sz) G8…G20…G??

Sajtó jelentések szerint Angéla Merkel úgy érzi, hogy a Torontói Összeröffenés egy váratlan sikernek mutatkozott. Lehet, hogy arra gondolt, fekete hím karjaiban még nem érezhette magát, ez végre megtörtént. Barack magömlése mellett Angéla bugyija komoly mértékben átázott. Így mulatnak a világ nagyjai! Barack úgy megilletődött, hogy a németek által vezetett európai spórolási rohamra is áldását adta, bár nekik egy jobban eladósodott Európához nagyobb kedvük lett volna.

Minden esetre az Euró övezet tagjai 2013-ra a költségvetési hiányukat felére csökkentik - nem ténylegesen, csak az ígéret szerint, de a Honecker keblein szocializálódott Angela Merkel, die tüchtige hausfrau, már ezzel is mennyei örömökben részesül. Bár az ilyen ígérgetés betartására nincs semmi garancia, mégis megbecsülendő mert más nem is történt. A bankok és spekulációs ügyletek megadóztatásáról szó sem lehet. A világ vezetői a láthatatlan főnökeiktől ilyen felhatalmazást nem kaptak.

A csoportképből (ahol egy kicsit többen vannak, mint húsz) mindenesetre kiderül, hogy piszok jól érezhették magukat, oly annyira, hogy az egész vircsaftot ősszel megismétlik Dél Koreában, feltéve, hogy addig nem tör ki egy aprócska háború, mert a világtörténelem 30 éves háborúról tud, de egy 60 éves tűzszünet kifejezetten botrányos. — Jaj, majd elfelejtettem, legkésőbb 2016-ban az Euro-övezet elkezdi visszafizetni az államtartozásokat. Aki nem tudná, ezt azt jelenti, hogy a megszokott államháztartási hiányokból államháztartási megtakarítás lesz. Ez most az évtized vicce.   

Tibor bá (szatirikus) blogja (216-sz) Orbán Viktor átment komcsiba

Hosszú-hosszú hónapok óta várt Orbán „forradalom” végre beköszöntött, legalább is verbálisan, és mi derült ki belőle? Hogy Orbán Viktor átment komcsiba. Ugyanis a kapitalizmus legszentebb tehenét levágta. Íme a tehénmészárlás viktóriánus definíciója: „Spekuláció az, ha valaki úgy keres pénzt, ha azzal másoknak kárt okoz, munkának pedig azt, ha értéket hoz létre, és ezzel a közösségnek hasznára van.” Az kétségtelen, hogy a spekulációs haszon valakinek káros, hiszen a pénz nem vész el, csak tulajdonost vált. A tőzsdén például csak úgy lehet árfolyamnyereségre szert tenni, hogy valakinek árfolyamvesztesége lesz. De egy ilyen mondatért Obamát perceken belül lelőné egy orvgyilkos. Az angol miniszterelnök megbukna. Angela Merkelt pedig becsuknák a bolondok házába. Viszont a Kádár rendszerhez szokott magyar fül meg se rebben. De elvtársaim lassan a testtel, akarom mondani nyugtával dicsérjük a napot. Ugyanis a (pontosan meg nem határozott) jövőben a miniszterelnök úr a minimál bért is megadóztatja, még hozzá 16 %-al.  Ezek szerint, aki a minimális 73.500 forintot vitte haza minden hónap elején, az ebből 16 %-ot, vagyis 11.760 forintot le fog perkálni az APEH-nak és ténylegesen csak 61.740 forintot kap kézhez. És mivel megszűnik a progresszív adózás, a magas jövedelműek pedig jóval többet, mint korábban. Ez pedig aligha nevezhető munkásbarát ötletnek. Orbán Viktorról az „elvtárs” megszólítást tehát sztornó. Pláne, hogy a progresszív adózás törzsgyökeres kapitalista országokban is dívik, méghozzá generációk óta. Esquire Orbán tehát valójában az oligarchák puszi pajtása.

De aztán egy hirtelen mozdulattal a kormány feje 180 fokos fordulatot vett. Hiába na, ez az ember kiismerhetetlen, egy igazi Terra Incognita,  mivelhogy „felkéri a Fellegi Tamás vezette minisztériumot, hogy a közüzemi díjak emelésére rendeljen el moratóriumot és kezdjen tárgyalásokat az új árak megállapítására.” Életem folyamán ezzel a jelenséggel már többször is találkoztam, egyszer a háború alatt, egyszer pedig a létező szocializmusban. Az államnak valóban van lehetősége egy árunak az árát maximálni, de annak az a következménye, hogy a nevezett áru eltűnik a piacról, vagy csak itt-ott kapni, vagy sorba kell állni érte. Ha a Magyarországi gázszolgáltató többet fizet a gázért, mint amennyiért a lakosságnak eladhatja, akkor veszteséges (lenne), vagyis nem szolgáltat tovább. Hogy mégis legyen gáz, államosítani kell a vállalatot, vagy az árkülönbséget az államnak kell fizetni, azaz szubvencionál. Miből? Azokból az adóforintokból, amit be se szed. Itt megint az fog jól járni, aki sok gázt használ, vagyis a gazdagok. A miniszterelnök úr nem veszi észre, hogy szél ellen pisálni nem lehet. Illetve lehet, de nem érdemes, mert az ember lehugyozza sajt magát.  Az energiaárak folyamatosan fognak növekedni. A többlet költséget nem lehet elővarázsolni a cilinderből, mert ott már nyulak sincsenek, legfeljebb egy-egy nyúl csontváz, igaz az se a cilinderben. Magam részéről várom, hogy mi lesz a gázzal? Mert ez hogy gáz lesz az biztos.

Viszont Orbán Viktor egyetlen huszárvágással megszüntette a feketegazdaságot. Nem kell röhögni, mert ezt komolyan mondom. Ez a teljesítmény, szavamra mondom nem semmi. Íme: „Aki adózott jövedelemből másnak munkalehetőséget biztosít, annak ne kelljen már adót fizetni. Itt az államnak már nincs keresnivalója.” Szó szerint, az állam nem fog rajta keresni (megjegyzem a feketegazdaságon se keresett). Példának felhozta a házitanítót és az alkalmi kerti munkást. De ide lehet sorolni a dugulást elhárítót, az üvegest, a takarítónőt, és mindenki mást, akitől amikor megkérdeztük mennyivel tartozunk, azt válaszolta: „Ha kér számlát, akkor 20 rongy, ha nem kér, akkor csak 16.” Természetesen nem kértünk. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy az orvosnak se kell bevallani a hálapénzt (nem mintha eddig bevallotta volna), és így tovább. Tisztelettel jelentem, megszűnt a feketegazdaság, elsőnek Európában. Mertünk nagyot gondolni.

Érdekes ötlet az ajándékozási és örökösödési illeték megszüntetése egyenes ágon (bár az eredeti ötlet az ősellenségtől, Dávid Ibolyától származik). De itt is kilóg a lóláb. A szegény ember nem örököl, vagy csak valami ócska kunyhót. A gazdag viszont 100 milliókat, mostantól illetékmentesen. Hát, ezen el lehet gondolkodni.

Végül pedig, aki elgondolkodott és arra az elhatározásra jutott, hogy Orbán Viktor ötleteit nem bírja idegekkel, és bánatában le akarja inni magát, nos, az ezentúl szabadon főzheti magának a pálinkát. Népünk nagy vezére kiadta a jelszót: „Adjuk vissza az embereknek a szabad gyümölcspárlat készítési jogot!” Nézetem szerint a nép megkapta a cirkuszt. Mi lesz a kenyérrel? Azt majd meglátjuk.

Tibor bá (szatirikus) blogja (198-sz) Két forduló között

A két választási forduló között az a téma, hogy lesz-e a Fidesznek 2/3-os többsége. Meg nem tudom érteni, ezen hogy lehet annyit témázni! Természetesen lesz! Tegyük fel, hogy a 2/3-hoz 1-2-3-4 képviselő hiányzik. Orbán Viktor ebédre meginvitál 1-2-3-4 megválasztott képviselőt és két fogás között megkérdezi őket, nincs-e kedvük átülni a Fideszhez. Nem fogjátok elhinni, de mire a desszertre kerül a sor, már meg is állapodtak. Sokkal inkább kérdés az, hogy mi lesz a nemzettel? Ennek az eldöntéséhez azonban át kell tekintenünk a magyar történelmet. Íme: (© copy right Tibor bá)

A magyarok névjegyét Attila hozta magával, amit a kor szokásainak megfelelően Kr.u. 451-ben adott át Katalauniumnál az ott összegyűlt romaiaknak és gótoknak. Egy kicsit összeütközött velük, mellesleg jól rájuk hozta a frászt, majd némi gyújtogatással dúsítva visszavonult miután neki adományozták „Attila az isten ostora” címet. Ez azonban sok hűhó volt semmiért. Végtére is a hunok semmit se tettek annak érdekében, hogy Európára ne boruljon néhány száz év béke és vallásos bigottság.

Valamikor a IX. század vége felé valaki egy háztetőn elrikkantotta magát „jönnek a hunok”, de ez csak részben volt igaz. Valójában a hívatlan látogatók magukat magyaroknak nevezték, akik mint tudjuk, mindössze rokonaik voltak a hunoknak, de úgy kívülről pont olyan szörnyen néztek ki. Különben a magyarok nyereg alatt puhított nyers húson éltek, amit erjesztett kancatejjel öblítettek le. Ruházatuk nyúzott ürgék bundájából készült. A német krónikások szerint két lábon járó fenevadak voltak, akik minden jel szerint össze voltak nőve lovaikkal olyannyira, hogy az éjszakai alvást is nyeregben végezték lovaik nyakára borulva. A német lovagok esküdtek rá, hogy a magyar harcosoknak semmi közük a homo sapienshez. Még a nyelvük is jobban hasonlított a lovak nyerítéséhez, mint értelmes emberi hangokhoz. Különben ez a nézet elég sokáig tartotta magát. Pontosabban fogalmazva a II. világháború végéig.

Mindent összevetve azért a magyarok a IX. század folyamán szépen betelepedtek a Kárpát-medencébe, ahol a hét magyar törzs vezérének első dolga volt megegyezni a közös teendőkben, amire aztán ittak egyet, természetesen saját vérükből (a magyar gasztronómia azóta se vált nyugativá). Az ágenda szerint először is megsemmisítették a helyszínen található kazár királyságot, majd elég nagy gyakorisággal portyákat indítottak nyugat felé. Különben a „portya” kifejezés volt az első politikai mellébeszélés. Lényegében rablást, gyújtogatást, fosztogatást jelentett. Tudományosan azt mondhatnánk, hogy a magyarok iparkodtak a keresztény világot megszabadítani bűnös földi javaiktól, mellesleg elég nagy sikerrel.

Mire a germánok összeszedték magukat egy kis visszavágásra, addigra a magyarok Koppány négyrétre vágásával pontot téve elég sokáig tartott vérengzéseikre, gyorsan megkeresztelkedtek és megpróbáltak civilizáltan viselkedni. A germánoknak nem volt semmi más választásuk, mint széles mosollyal a szájuk szélén örök barátságot kötni velük. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy némi megszakításoktól eltekintve kerek ezer esztendőn át tartott, és végső soron hozott a magyar konyhára két elveszített világháborút is. Na de, ne siessünk annyira az eseményekkel! Először is a Mohi pusztán a magyaroknak be volt tervezve egy rangadó a tatárokkal, amit annyira nem vettek komolya, hogy előtte még rendeztek egy kis hülyéskedést a kunokkal is. Így aztán a főműsor nem tartott sokáig. Estére kiderült, a honfoglaló lendületből a keresztény államiság elég sokat lefaragott. Végül is a tatárok, miután a lakosságot többnyire kardélre hányták, az országból egyszerűen kivonultak állítólag valami örökösödési hecc miatt, de előbb a biztonság kedvéért, amit lehetett felgyújtottak.

A következő évszázadok elég unalmasak voltak. Legfeljebb egy-egy keresztes hadjárat vonult át az országon, melyek alig értek fel egy tatárdúlással. Az egyik ilyen alkalommal a jobbágyságnak is kedve szottyant egy kis vérfürdőre. Ezért aztán egy Dózsa nevű pasi vezetésével megpróbálták kiirtani a nemességet. A kísérletet nem koronázta siker. Végtére is a kiegyenesített kasza már akkor se tartozott a legmodernebb fegyverek közé. Az viszont elmondható, hogy a mozgalom egy kulináris unikumba csúcsosodott. Történt pedig, hogy egy jogász kitalálta a roston sült Dózsát á la Werbőczy, amit a még mindig meglehetősen népes sereg, nem túl nagy lelkesedéssel, el is fogyasztott „közepesen átsült” kivitelben.

A fentiekben körvonalazott nemesi dáridó nem tarthatott túl sokáig, mer a törökök is a fejükbe vették a magyar falvak felégetését. Hiába na, a középkor teli volt piromániásokkal. Igaz, vagy száz éven át sikerült őket tervükről lebeszélni elsősorban déli harangzúgások segítségével, de a végén győzött az iszlám fundamentalizmus és így 1526-ban, Mohácson, néhány hónappal a tavaszi busójárás után sort kerítettek egy kis keresztény-mohamedán vetélkedőre. A két csapat igazából még ki se lépett a pályára, a meccs már rég lefutottnak volt nevezhető. Több keresztény ország meleghangú biztatása mellett, a Szent Atya látványos imádkozása közepette a törökök egyszerű kiütéssel győztek jóval az első menet lefújása előtt. A trófea az ország 153 évre szóló megszállása volt. Igaz, ebbe nem kis mértékben játszott bele a magyar nemesség balfácánkodása is.

De hát mi örök ebben a világban? Egy szép napon a törökök is távoztak, igaz nem teljesen önszántukból, de ez nem sokat változtat a lényegen. A még itt-ott fellelhető lakosságot a hozzájuk tartozó ingatlanokkal együtt megkapták az osztrákok, minden bizonnyal azon az alapon, hogy ők imádkoztak értük a legbuzgóbban, ami egy ilyen ízig-vérig katolikus országban nem is lehetetlen. Az csak természetes, az osztrák császárok alig bántak rosszabbul magyar alattvalóikkal, mint más nemzetiségiekkel, amiért a magyar nemesség „életét és vérét” kínálta fel. Ezt aztán az enyhén nimfomániás császárnő majdnem szóról-szóra vett.

A felvázolt árnyaltan hátrányos megkülönböztetést egyes magyarok meglehetősen nehezményezték, aminek hangot néhány felkeléssel adtak. Ilyen volt például II. Rákóczi Ferenc tárogatóval színesített szabadságharca az ezerhétszázas évek elején. Különben ez a tárogató egy klarinétszerű magyar hangszer, amin többnyire vesztett csata után játszanak valamelyik közeli hegycsúcson. Ez alkalommal a nemzetközi munkamegosztás jegyében a franciák drukkoltak értük, és éjt nappallá téve küldték jókívánságaikat, de furcsa módon ez a győzelemhez kevésnek bizonyult. Rákóczi kurucai elbuktak pontosan úgy, ahogy azt harminc évvel később megjósolta egy meglehetősen szorgalmas, rodostói levélíró.  

Ezt követve az ország erejéből egy darabig csak egyéni akciókra tellett, legfeljebb ötvenhárom résztvevővel, amire a császárnak álcázott despota látványos kivégzésekkel válaszolt. Igaz, volt kinek fejét a helyén hagyták, amiért cserében saját anyanyelvét abajgatta máig ható sikerrel.

Aztán a XIX. század derekán egy Kossuth nevű politikus némi pénzügyi visszaélést követve sikeresen ütött ki a nyeregből néhány útjában álló értelmes embert, és ezért úgy gondolta, ha a magyar parasztot lázba hozza egy-két ceglédi beszéddel, akkor könnyűszerrel el tud bánni az egész Szent Szövetséggel is. Így aztán komoly meglepetésben volt része, amikor másfél évvel később annyi orosz jött be az országba, hogy a helyi lakosság percek alatt kisebbségi etnikummá változott. A jól bevált nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az ötlet kiagyalója külföldre távozott, hátrahagyva a fejére képzelt Szent Koronát, na meg a beosztottait kivégeztetés végett, ami rendre be is következett.

Ilyen viszontagságok közepette az ország népe egyszer csak azt vette észre, hogy ráköszönt az újkor hajnala és jobb elfoglaltsága nem lévén, szorgalmasan készülődött az I. világháborúra, amit elsősorban a hagyományok miatt természetesen elvesztett. Ez önmagában nem lett volna nagy ügy, állítólag veszett már több is Mohácsnál, de ez alkalommal a nyertesek nem hülyéskedtek holmi megszállással. Bosszantásukra kitalálták a határozatlan időre szóló elcsatolást. Ezzel a Nyugat nagy gondtól szabadult meg, hiszen évszázadokon át komoly dilemmával küszködött, miként tudná meghálálni ennek a magyar névre hallgató lelkes népecskének a keletről érkező veszélyek elhárítása terén kifejtett hasznos tevékenységét.

A többire már van, aki emlékszik a ma élők sorából. A II. világháború előkészületeiben újra a németek mellé kellett állni egyfelől a földrajzi fekvés miatt, másfelől a jogtalanul elorzott területek visszaszerzésének reményében. Hogy ezt a háborút is elveszítsék, a magyarok szinte presztízskérdést csináltak a dologból. Mint utóbb kiderült, a döntés ez alkalommal se az ő kezükben volt. Miután Churchill és Truman Jaltában elismeréssel adózott az orosz vodka kitűnő bukéját illetően, egyetlen halovány mosollyal adták beleegyezésüket Kelet-Európa szovjetesítéséhez. Persze egy átmulatott éjszakát a kijózanodás követ, de esetünkben más már nem maradt hátra, mint a szovjet hódítás mélységes elítélése és a megszokott módon történő drukkolás a rab népekért. Aztán a rengeteg biztatást komolyan véve a magyarok 1956-ban saját szakállukra megpróbálták levetni a szovjet jármot, ami a Nyugatnak jó alkalmat adott egy kis szuezi hülyéskedésre. Ami pedig a magyarokat illeti…, miért pont ez a felkelés járt volna sikerrel? Maradt tehát minden a régiben, miközben egy feltűnően éles eszű hóhér néhány év alatt gulyás kommunistává változott, amihez tízmillió lelkes sörfogyasztó egyetértően bólogatta a fejét.  

Aztán 1989 környékén anélkül, hogy bárki bármit tett volna, a szovjetrendszer egyik napról a másikra egyszerűen kimúlt és itt maradt az ország elnyomók nélkül, amitől néhány száz év alatt egy kissé elszokott. Elsőnek egy „nyugodt erőnek” becézett úriember ocsúdott fel, aki fittyet hányva tízmillió vágyának, játszi könnyedséggel pocsékolt el évezredenként egyszer előforduló lehetőséget, hogy gyermekkori rögeszméjének hódolva visszafordítsa a történelem kerekét, amire legitimitást sajátosan értelmezett „mély hivatástudata” és „klientúrájának kistafírozása” adott.

Szerencsére újabban minden csak négy évig tombol. Így 1994-ben egy úrrá vedlett elvtárs meglovagolva némi nosztalgiát sikeresen hitette el magáról a szociális érzékenység nagyfokú birtoklását, miközben kliensei gyors ütemben tulajdonították el azt, amit elődjének kliensei idő hiányában meghagytak.

1998-ban egy kimagasló tehetséggel megáldott férfiú sikeresen hirdette magáról a nemzetmentő szerep biztos felvállalását, aminek következtében az isten adta nép beszavazta a hatalomba, ahol kiderült róla, hogy adott esetben minden idők legveszélyesebb diktátorává válna. A köré sereglett „tolvajbanda” tudományos szisztematikussággal fosztotta tovább az országot, gyűrte maga alá az ügyészséget, bíróságot, rendőrséget, közszolgálati médiát és még az adóhatóságot is. A huntává átvedlett politikai vezérkar munkájának visszafordíthatatlan befejezéséhez már csak egy utolsó válasz­tást kellett volna megnyerni, amihez elég sokan voltak ugyan, csak szerencsére nem elegen.

2002-ben jobb híján az emberek visszaszavazták a „régieket” főleg, mert nem tehettek mást. Így esett, hogy egy peremkerületi proli, majd egy vidéki feltörekvő után újfent egy elvtársból úriemberré avanzsált helyezkedő ült a legkényelmesebb bársonyszékbe, amit alig melegített fel már át is kényszerült adni.

 A dakota ló oldalairól oda-vissza áteső nép pedig nem tehetett mást, mint gyorsütemben megtanulni a piacgazdaságnak becézett kapitalizmust, illetve a kapitalizmusnak gúnyolt piacgazdaságot. Ezt a tanulási folyamatot azonban megzavart egy gazdasági világválság, amit az időközben felhalmozott hatalmas tartozással próbált kiegyensúlyozni. Végszóra ekkor derült ki, hogy az országban két dologhoz ért mindenki, az egyik a foci a másik a gazdaság. Ebből következően globális értelemben egyikben se vagyunk sehol. Ilyen körülmények között érkezett el az ország a 2010-es választásokhoz, 972 évvel azt követve, hogy az első uralkodó országát felajánlotta a szűz Máriának. A választások első fordulóján kiderült, hogy ez alkalommal az ország népe ajánlotta fel saját országát Orbán Viktornak, aki ezt - ellentétben szűz Máriával - lelkesen el is fogadott, és a krónikás (ez vagyok én, Tibor bá) érzései szerint, úgy is fog vele bánni, mintha a sajátja lenne.     

Tibor bá (szatirikus?) 191. blogja: Bekattantam

Van ilyen. Most éppen én kattantam be. Van szép házam, szép feleségem, két szép kislányom, jó munkám, gépkocsim, nem tartozok senkinek se, de valami hiányzott az életemből. Nem tudom mi hiányzott, majd valamelyik neves, több nemzedékes pszichológust meghívják az ATV-hez, meg a Club rádióhoz és elmagyarázza.

Mivel te még nem kattantál be, nem tudhatod azt, amit én tudok. A bekattanás úgy kezdődik, hogy ránézel a családodra és elkap egy érzés, hogy „anyám én nem ilyen lovat akartam”.  Kik ezek az idegen emberek itt körülöttem, mi a francot keresnek ezek itt. A rohadt életben, kinyírom őket. Szépen lefekszem aludni, előtte mindenkit megcsókolok, nehogy megneszeljék, hogy bekattantam. Az éjszakát átalszom, nyugodtan felkelek és elkészítem a reggelit a családnak, sok-sok szeretettel, ahogy évek óta teszem. Büszkén nézek a nagyobbik lányomra, micsoda élvezet egy ilyen koponyát egy csapásra kettéhasítani. Ekkor eszembe jut, hogy a fejszét meg kellett volna élezni, de most már mindegy. Legfeljebb egy kicsit erősebben fogok suhintani. Közben a család reggelizik, én is eszem és mosolygok hozzá, mint mindig. Ők még esznek, amikor kimegyek a fejszéért és belépek a szobába. A feleségem megkérdezi, minek ez a fejsze? Majd mindjárt meglátod - válaszolok és egyetlen csapással….. nem az anyja istenit, sikít és elkapja a fejét. A francba, most a két lány is elkezd sikongatni. Ettől végképp begőzölök. Rohanok az asszony után, az ajtóban utolérem és zuttya. Na ez megvan. Hol a két lány. Kifutottak a házból. Nyomás utánuk. Ott remegnek a kapuban, mert be van zárva. Mosolyogva odamegyek hozzájuk - gyertek vissza a házba, még nem ettétek meg a reggelit és az anyátok is vár. A két lány erre felderül és szépen abbahagyják a sikongatást, amit a szomszédok meghallottak volna, de később közlik velük, hogy nem hallottak semmit. Aki mégis hallott, azt figyelmen kívül hagyják. Most jön a java. Egy balta, két lány. Egyszerre nem megy, csak egymás után, de minden zökkenőmentesen zajlik, három meglett férfi ereje rejtőzik bennem. Egy kis csihi-puhi és végre van három hulla szanaszét a lakásban. Micsoda slampos munkát végeztem, szégyellem el magam. Nálunk ez a rendetlenség nem szokás. Összeszedem a hullákat, beviszem a hálószobába és egymás mellé fektetem őket az ágyra. Rend a lelke mindennek! Letakarjam őket? Na ezen még gondolkodom. Jaj, majdnem kiment a fejemből, most magammal kell végezni. A fene egye meg, erre nem gondoltam. A nyolcadikról nem tudok leugrani, mert ez egy családi ház. Altatót nem tudok bevenni, mert nincs itthon egy szem se. A palackból kifogyott a gáz. Különben is vért akarok, jó sok vért. Kicsit összeszurkálom magam, de ez teljesen eredménytelen. Á….megvan. Láncfűrész. Az igen, azzal be lehet kerülni a Guinness könyvbe is, ilyen még nem volt. Technikailag nagyon könnyű a dolog. Leteszem a láncfűrész az asztalra úgy, hogy a lánc a levegőbe kinyúljon. Persze a súlya lehúzná, tehát keresek valami nehezet, amit ráhelyezek a motorházra, mondjuk a kertből egy járólapot. Aztán elindítom a fűrészt és szigetelőszalaggal a ravaszt leragasztom, mert elengedés után leáll. Most tehát jár a gép, nem esik le az asztalról és nekem nincs más dolgom, mint hogy a nyakamat ráhajtsam a láncra. Kicsit komplikált, de megéri. Majdnem elfelejtettem. A fűrészmutatvány előtt írok néhány sor a leányom füzetéből kitépett papírlapra „az idegenkezűség kizárva, cigány elkövető pláne. Szavazz az LMP-re.”    

Tibor bá (szatirikus) blogja (190-sz) Gulyás kommunizmus (egy félig külföldi szemével)

A hajdan volt gulyáskommunizmusnak már annyi, és lassan már megszokjuk, hogy a hipermarketek pénztárosnőit meztelenre vetkőztetve motozzák, átkutatva „testüregeiket” is, nehogy egy csomag rágógumit hazalopjanak kisfiúknak nyomorúságos fizetésük mellett. Nem volt ám ez mindig így. Most éppen átestünk a ló másik oldalára.

A gulyáskommunizmus éveiben érkeztem vissza szülőföldemre, ahol még életemben nem dolgoztam, nem ismertem a viszonyokat. Az első, és egyben utolsó munkahelyem az Egyesült Izzó (valamikor és ma újra TUNGSRAM) volt, annak is a Műszaki Tájékoztató, később a Kutatás és Fejlesztési Osztálya. Az első nap programja: hivatalos intézgetés, bemutatás a leendő kollegáknak, majd az osztályvezetőm hozzám vágott 50 kiló szakirodalmat, rágjam át magam a tájékoztatási (azaz reklám és PR) szakma pillanatnyi állapotán. A munkaidő ½ 8-tól délután 4-ig tartott, és mivel nem akartam mindjárt az első nap elkésni, ezért „némi” ráhagyás miatt már 7-kor bent ültem a helyemen, és havi 1800 forintért beindítottam a szakirodalom olvasást. Az első kollegám, önhibáján kívül, ¼ 8-kor érkezett, ugyanis távolsági busszal járt dolgozni, és annak volt egy bizonyos menetrendi merevsége. Köszönés helyett azt kérdezte tőlem „mi az, te itt aludtál?” Erre a provokatív mondatra félszegen hebegtem valamit, de ő szóra se érdemesített. Azért ¾ 8 körül már majdnem mindenki bent volt, aminek a mechanizmusát nem nagyon értettem, de később kiderült, hogy aki 7.29-kor ér be, az minden gátlás nélkül valamennyi kollega kártyáját lecsöngeti.

Végül azért 8 óra környékén az irodában szép lassan beindult az élet. Sanyi, a rajzoló, megtömte a presszógépet és előkészítette a poharakat. Lajos, a dokumentátor, kiterítette íróasztalára a Népsportot és nagyokat csámcsogott a Dózsa 3:0-ás győzelmén. Harkai Pista, aki semmihez se értett, de tíz nyelven beszélt (a minőség lényegtelen), megterítette az asztalát és elkezdte elkölteni villásreggelijét. Nem rég kapott lakást a József Attila lakótelepen, neki másfél óra volt az út idáig, és persze reggeli nélkül indult el otthonról. ¼ 9-re kifolyt Sanyi kávéja, szétporciózta és kiosztotta, majd egy csészével bevitt a másik szobában székelő osztályvezetőnek is. Mialatt - én balga - a General Electric katódsugárcsöveit tanulmányoztam igen behatóan. Kávészürcsölés közepette, úgy ½ 9 tájékán az Abigél nevű, sok nyelven beszélő vénkisasszony, hajdan volt horthysta katonatiszt leánya, megszólalt: „Tibor, magát spiclinek küldték közénk?” A hölgy akkor még nem tudta, hogy én lettem volna a tízmilliomodik, akit be tudtak volna szervezni, ezért megbocsátottam neki a kérdést, meg különben is addigra már volt némi elképzelésem mi lehet velem a bajuk. Ezért mindössze azt mondtam, hogy nagyon érdekes, amit olvasok. 9-re elfogyott a kávé, Harkai befejezte a reggelit és a társaság kipakolt az íróasztalokra, mintha dolgozni kezdenének, de nem. Kipattant az ajtó és egy előttem ismeretlen kollegina libbent be a szomszéd osztályról, kezében két szettel (így hívták a vékony fésűsfonalból kötött pulóver/kardigán együttest), amiket a férje hozott Bécsből. Ezeket kiterítette az egyik üres íróasztal tetejére és beindult a mustra. Kiderült, hogy Pipike, a gépírónő, aki családja révén harmadgenerációs Tungsramos volt, megvenné az egyiket, ha ráér három részletben kifizetni. Ráért. Pipike tehát bement a női öltözőbe, ami az egyik szekrény kihajtott ajtaja mögötti rész volt, és másodperceken belül virított rajta a halványlila szett egyik fele.

Már majdnem elkezdtek dolgozni, amikor az ajtó újfent kivágódott. Ez al­kalommal egy 16 év körüli kislány jött be egy kockás füzettel. Ebédjegynek ne­ve­zett apró cetliket osztott szét, engem egy kicsit megbámult, majd min­den­ki­től összeírta mit szeretne ebédelni a következő nap. Volt fapados és a-la-kárt. A fapados egy olcsó zsákbamacska volt. Az utóbbi viszont jelentett egy kis gondot, mert nehéz volt dönteni a sertés pörköl tarhonyával és a tepertős túrós csusza között, de ¼ 11-re ezen is átestünk. ½ 11 körül az osztályvezető kihozott 3 kézzel írt oldalt és megkérte az Abigéllel beszélgető gépírónőt gépelje le két példányban. Pipike a válla mögött hátraszólt „jól van János, tegye csak le az asztalomra” és folytatta a traccsolást. Én azt hittem nem hallok jól, de az irodában ezt egyedül csak én hittem, mindenki más ezt totálisan helyénvalónak találta, és zavartalanul folytatta korábbi tevékenységét, ami többnyire maszekolás volt. Ugyanis a gépírónőn és a rajzolón kívül mindenki beszélt nyelveket és a maszekfordításokat főleg munkaidőben végezték.

 Sanyi, miután elmosogatta a csetrest, beszedte a kávéért járó egy forintokat, majd nekilátott színes gyertyákat gyártani, ami akkor nagy divat volt, és a gyártásból beszerezhető üres lámpaburák különösen alkalmasnak bizonyultak e célra. Közben az éppen nem maszekoló kollegák ki-be jártak, mintha valamit intéznének, de ez csak illúzió volt, mert később kiderült, hogy a szomszédban vicceket mesélnek, amiket az én kedvemért saját irodahelyiségünkben elismételtek. Miután jól kiröhögtük magunkat, kezdtek befogadni, és azután érdeklődtek, mit fogok ebédelni, hiszen nincs ebédjegyem. Ez azonban sok hűhónak bizonyult semmiért, mert a minden lében kanál Pipike 12 előtt 20 perccel valahonnan hozott nekem egy ingyen fapadost. Ezek után nem volt semmi akadálya annak, hogy valamennyien felkerekedjünk és átvánszorogjunk a 400 méterre lévő étkezdébe. Azt felesleges mondanom, hogy az étkezés a fél órás ebédszünetből másfél órát vett igénybe, aminek egy része azzal telt el, hogy zaba után a büfében nagyokat válogattunk a megvehető cukrászsütemények között, amiket felvittünk magunkkal az irodába elcsámcsogás végett. 2 óra környékén Sanyi újabb kávét gyártott, amivel le lehetett öblíteni a franciakrémeseket. ½ 3-kor már majdnem elkezdtek dolgozni, illetve Pipike már jó ideje dolgozott is (amiről később kiderült, hogy maszekolás), amikor a kultúrfelelős személyében újabb vendég érkezett, aki színházjegyeket akart „ránk sózni” 20-22 forintos áron. Az én mércémmel mérve ez bagónak számított, ám a kollegák nem hallván a 20-30 dolláros nyugati jegyekről, alig álltak kötélnek.

Közben a Lovas Ica nevű kollegina félóra „házon kívüli” tartózkodás után megjött, ami után Abigél és Pipike összenevettek a háta mögött. Csak napokkal később tudtam meg, hogy a derültség oka Lovas Ica szoknyájába varrt zipzár volt, ami távozáskor a baloldalon, érkezéskor a jobb oldalon helyezkedett el, és állítólag azt jelentette, hogy az elmúlt fél óra alatt a szoknya egy rövid időre minden bizonnyal lekerült róla . Lovas Ica köztudottan a függetlenített KISz titkárhoz járt munkaidőben kefélni (akkoriban még nem „dugtak” csak „keféltek”). Amikor az eseményt illetően átestem egy alapos tájékoztatáson, nem tudtam, min csodálkozzak jobban, a munkaidő alatti kefélésen vagy azon, hogy a cég valakit azért fizet, mert KISz titkár. Aztán kiderült ez nem egy elszigetelt eset, mert az osztálynak volt két olyan dolgozója, akit sosem láttunk, csak a fizetésnapokon. Ők a Tungsram kézilabda csapat tagjai voltak. Ekkora a kollegák teljesen belendültek, és szemmel láthatóan élvezték a munkaidő végéig tartó kioktatásomat, illetve átnevelésemet.

A rákövetkező napok hasonlóan teltek csak volt némi variáció. A délelőtti foglalatoskodások közé tartozott még a szakszervezeti megbízott tagdíjbélyeg árusítása, ami elég vontatottan zajlott. Aztán valaki hetente kétszer megérkezett 10-15 hitelre árusított könyvvel, ami szintén nem volt teljesen zökkenőmenetes. Volt, aki frissen megjelent bélyegsorozatokat árult a posta megbízásából, de a gyár engedélyével. Ja, ha te Tungs rám, én Viseg rád. Szóval a „munka” mindennek, csak monotonnak nem volt nevezhető. Még nem voltam ott tíz napja, amikor ránk virradt a Sándor nap, amit természetesen meg kellett ünnepelni. A piát Sanyi, az osztály rajzolója hozta, és aznap ingyen osztotta a kávét. Az ünneplés csak ebédig tartott, de délutánra mindenki be volt csípve, és az idő általános viccmeséléssel telt, ami a szólásmondás szerint „belefért a nyugdíjba”. Ez akkor nekem rettenetesen tetszett, mert ESP-vel nem rendelkezvén fogalmam se volt, milyenek lesznek majd a mai nyugdíjak.

Pár nappal később az osztályvezető összecsődített minket annak megvitatására, ki legyen kitüntetve április negyedike alkalmából, mert az osztály jelölhet egy személyt. Erre ráment fél nap, mert mindenki más szempontot tartott figyelembe veendőnek. Végül megszületett a kompromisszum. Pipikét tüntessék ki, mert ő az egyetlen munkásszármazású, őt biztos nem húzzák ki listáról, de a pénzbeli jutalmat közösen költse el az osztály az újpesti halászcsárdában. Ez különben össznépi játéknak bizonyult, mert néhány nappal később kapott az osztály 500 forint bérfejlesztést, és azt kellett kollektív eldönteni ki vagy kik kapjanak belőle és mennyit. Na hiszen! Abigél volt az egyetlen, aki tényleg dolgozott, neki illett volna kapni 2-300 forintos emelést, de nem volt gyereke, bár igaz, hogy beteg édesanyját egyedül tartotta el, viszont segítették a külföldi rokonok. Pipikének volt gyereke, de a férje élmunkás volt az Orvosi Műszergyárba és táskaszámra hordta haza a fusit. Harkai Pista új lakást kapott, amit be kellene rendezni, de a felesége külkeres és állandóan utazik, hordja haza a cuccokat. Engem meg se említettek, hiszen csak most jöttem. Sanyi se jöhetett számításba, mert agglegény volt. Pistuka nyolc nyelven fordított ide-oda (elképesztő slampossággal), de ő minden pénzét a „Kőműves” nevű kricsmibe hordta, belé kár volt minden forint. A vége az lett a dolognak, hogy az én kivételemmel mindenki kapott 50 forint emelést.

Aztán megtudtuk, hogy Hruscsov elvtárs hamarosan meg fogja látogatni az üzemet. A felkészülés abból állt, hogy a tervezett gyárlátogatási útvonalat a TMK kifestette, a büfében pedig néhány napig lehetett kapni téliszalámit, amit rúdszámra vásároltunk. Furcsa módon erre mindenkinek volt pénze. Manapság a téliszalámit 10 dekás csomagokban, gusztusosan felszeletelve, szétterítve, fólia alatt, védőgázzal töltve, tálcán árulják - mellesleg méreg drágán - és hegyek állnak belőle, de reggelente 300.000 kisdiák éhgyomorral indul az iskolába. Félve kérdezem, lehet-e, hogy közülünk „páran” a gulyás kommunizmusból egyenesen a korgógyomrú kapitalizmusba léptek át? 

Tibor bá (szatirikus) blogja (186-sz) Csak a vicc kedvéért

Csak a vicc kedvéért tételezzük fel, hogy van nekem 24.000.000 forintom húszezresekben. Szép kis kupac! A legoptimistább becslések szerint is legfeljebb van még 20 évem hátra. Ha most az egyszerűség kedvéért elfeledkezünk a kamatról (mert az infláció lenullázza). Akkor a hátralevő életem minden egyes hónapján 100.000 forinttal ki tudom egészíteni a jövedelmem (ami megint csak az egyszerűség kedvéért, nyugdíj). Ebben a feltételezett, igen kedvező esetben már csak egy gondom marad. Hogyan őrizzem meg a 24 millió vásárlóértékét, mibe fektessem? —– Valljuk be, kurva nagy szarban vagyok (milyen jó, hogy nincs 24 millióm), mert nem tudom, hogy mit tegyek. Forintról ugye szó se lehet. Egy éve az Euró még egészen jó ötletnek tűnt. Időközben a 1,50 $/Eu arány 1,32 $/Eu-ra süllyedt, és a görög váltság még egyáltalán nincs megoldva, sőt a láthatáron már látszik az Ír, a Portugál és a spanyol probléma is. Maradna az arany. Pillanatnyilag 3343 gramm aranyat kapnék a 24 milláért. Igen ám, de ebből nem tudok minden hónapban levágni egy darabkát. Nekem havonta csak 13,93 gramm arany átváltására van szükségem. Szerencsére a 4 dukátos aranyérme majdnem ennyi, vagyis 13,77 gramm. Tehát akkor ezt kellene venni, csakhogy abból a 24 milláért „mindössze” 232 darabot kapnék. Vagyis az utolsó 8 hónapra nem maradna tartalékom. Ráadásul, amit 103.300 forintért tudnék megvenni, azért csak 91.500-at kapnék a beváltáskor. Ez pedig eleve 9 % vesztesség. Sebaj, egy kicsit összehúzom magam és 100.000 helyett, csak 91.500-al egészítem ki a nyugdíjamat (amit időközben majd eltörölnek). 9 százalék vesztesség megéri a biztonságot! De, milyen biztonságot? Pillanatnyilag aranyláz van és az arany (állítólag) messze túl van értékelve. Ha erre a Piac (igen nagybetűvel írtam) ráébred, az arany ára a negyedére zuhan. Én meg kitörölhetem vele a seggem, illetve még azt se, mert ahhoz túl kicsik. Ezzel szemben - kapom mindenkitől a tanácsot - most olcsón lehet ingatlanokhoz jutni, és az nagyon jó értékmegőrző. Éljen, meg vagyok mentve, illetve, ezzel a problémával már találkoztam. Nem tudok havonta eladni 3 négyzetméternyi telket, vagy egy lakásnak a bejárati ajtaját. Egy ingatlan nem darabolható, havonta nem lehet kivenni belőle egy darabkát. Dehogynem - érkezik a bölcs válasz - lakást veszel és kiadod bérbe. Lakbért szedsz minden hónapban. Első megközelítésre jól hangzik, de csak az elsőre. Budapesten 20.000 üres lakás van (ha ezt valakinek megjósoltad volna a 70-és években, a Lipót mezőn végzed, az tuti) a bérlőket lasszóval fogják. Ezen kívül a bérlő egy olyan állat, amelyik iparkodik annyit lelakni a lakáson, amennyit fizet, mert kurvára utálja a bérbeadót. Három év után egy komplett rekonstrukcióra van szükség, ami kábé elviszi a lakbért. Tök tanácstalan vagyok, gyorsan bemegyek a spájzba és kínomban megszámolom a 24 millát. Megvan, de nem ez a kérdés hanem, hogy meg lesz-e? Ki volt az a barom, aki néhány napja azt írta, hogy a pénz boldogít? Én például, azóta vagyok ideges, amióta azt hiszem, hogy van 24 millám. A puszta gondolattól is kiver a hideg veríték.    

TÁRSKERESŐ ROVAT - Tibor bá (185-szatirikus) blogja

Közkívánatra, vagy inkább közkövetelésre engedek a nyomásnak. Ma már úton-útfélen mindenütt társakat keresnek az Interneten. Nekem is rá kellett döbbennem, hogy hazánkban megközelítőleg 10 millió társtalan tengeti életét valamelyik hipermarket és panellakása között. Ezért úgy döntöttem, hogy kísérleti jelleggel az első három hölgynek, akik már hetek óta ostromolnak, lehetőséget biztosítok arra, hogy az én honlapomon is keresgéljenek társat. A hölgyek felé mindössze egyetlen kikötésem volt, hogy lehetőleg saját fényképüket küldjék be, és ha van rá mód, a kép ne legyen 20 évnél régebbi. Ezt is csak saját jól felfogott érdekükben erőszakoltam rájuk, mert egy esetlegesen összejött személyes találkozónál sokat segít az egymásra találásban. 

Grobacsek Mária: Mint azt a jobb oldalt látható fényképem is illusztrálja egy átlagosnak mondható lány vagyok az egyik észak magyarországi településről. Még csak 20 éves vagyok, de már elég sok barátom volt, viszont a szüzességem még nem vesztettem el. Egészen pontosan egyszer már elvesztettem, de valaki megtalálta és 10 % jutalom ellenében visszahozta. Valójában ez a nagy bánatom és ezért teszem fel magam az Internetre, mert a helyi csajok már halálra cikiznek. Szóval várom azt a vállalkozó férfit, aki elvenné - de most már tényleg - a szüzességem.

Kiscelli Ildikó: Sajnos nem volt jobb fényképem. Ez pedig eléggé előnytelen, de eligazodásnak azért megfelel. Gondolom jól látható rajta, hogy egy számítástechnikai cégnél dolgozom, mint kávéfőző, amivel a főzés tudományom be is fejeződik. Éppen ezért csak olyan pasik ismeretségét keresem, akik tudnak főzni (mosni, porszívózni, stb.) Különben 19 éves vagyok, eddig volt 4 abortuszom, 2 görög társasutazásom és 4 cicusom, de az utolsó pasim ezekből hármat agyonvert, mert dugás közben mindig mellénk ültek dorombolni. Ezért egy új pasival szemben nincs semmi más megkötésem, csak a macskák szeretete.

Nagy Fruzsina: A NAGY nem az igazi nevem, csak olyan ragadvány név. Az első pasimtól kaptam a melleim miatt. Vele egy mammográfiai szűrésen ismerkedtem meg. Amikor levettem a blúzomat azt mondta ilyet még nem látott és ezen az alapon össze-vissza nyomkodott, de úgy az ágyban OK volt. Most azért tettem fel magam az Internetre, mert mammográfiára 2 évig nem kell mennem és ekkora kihagyást túlzásnak tartok. Az életkoromat szándékosan nem mondom meg, hadd legyen meglepetés. Különleges igényeim nincsenek, legfeljebb a 22 cm, de kölcsönös egyetértés esetén ebből engedhetek. 

Tibor bá (szatirikus) blogja (184-sz) Hazudsz kutya!

A hazugsággal kapcsolatban számtalan közmondás, (pl. A hazug embert hamarabb érik utol, mint a sánta kutyát.) és bölcs intés látott napvilágot. Ez utóbbiak közül érdemes felidézni két tényleg megszívlelendőt. George Bernard Show: A hazug büntetése nem az, hogy nem fognak hinni neki - maga lesz képtelen hinni bárkinek is. Mark Twain: Ha nem hazudsz, nem kell emlékezned semmire sem. Ennek ellenére hazudunk éjjel, hazudunk nappal, hazudunk ha kell, és hazudunk ha nem. Az ember már csak ilyen! De vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy a beszélgető partnerünk szemébe vághassuk, hazudsz kutya? Nos, attól függ, hogy mik a beszélgetés mellékkörülményei, és itt a „mellékkörülmény” alatt a technikai megoldást kell érteni.

A dolog úgy alakult, hogy a legújabb felmérések szerint az emberek állításainak 14 százaléka hazugság, illetve nem felel meg a tényeknek, amennyiben a kommunikáció E-mailen keresztül történik. Aki ezt megdöbbentőnek találja, annak hátra van még az igazi fekete leves, mert az elemzők szerint E-mailben az embereket valami furcsa őszinteségi roham kapja el. Ugyanis SMS-ek esetében a hazugságok száma jó ötven százalékkal megugrik, tudniillik az SMS szövegeknél az állítások 21 százaléka hazugság.

Talán meglepő, ha elárulom, hogy az emberek egymás „szemébe”, vagyis beszélgetés közben 27 százalék hazugságot engednek meg maguknak. Tehát minden negyedik állítás hazugság. Erre lassan már tényleg rá lehet mondani, hogy a fele se igaz, mert a negyede egészen biztosan nem az.

A „rekordot” pedig a mobiltelefon állítottra be. Mobilbeszélgetés közben az emberek állításainak 37 százaléka, vagyis több mint egy harmada hazugság. Szedjük ezt táblázatba!

E-mail                   14 %

SMS                       21 %

Szemtől szembe  27 %

Mobiltelefon        37 %

Ha így átgondoljuk, tulajdonképpen logikus a dolog. Az E-mail „a szó elreppen, az írás megmarad”, azaz a hazugság visszakereshető, ezért aztán óvatosabban bánunk vele. Végeredményben az SMS is írásos forma, csak egy kicsit már lazább, hiszen viszonylag gyorsan kitörlésre kerül.

A mobilbeszélgetést pedig úgy lehet letagadni, ahogy akarjuk. A mobilt tulajdonképpen elsősorban azért használjuk, hogy féktelen fecseghetnékünket kielégítsük. Tanulság? Ha mobilon mondja valaki, hogy szeret, és elvesz feleségül, ne rohanj másnap a ruhakölcsönzőbe, várj, amíg állítását legalább kétszer megismétli, de még ennél is jobb, ha megvárod az első érzelmekkel átszőtt E-mailt.

Tibor bá szatirikus blogja (173-sz) Műhelytitok

Nincs értelme, hogy letagadjam, én is látogatok néha pornó oldalt, természetesen ingyeneset, mert ha eddig nem fizettem szexért, most már nem fogom elkezdeni. Így esett, hogy volt már szerencsém leszbikus jelenetekhez is, amit - szerény véleményem szerint - (tudom, hogy szvsz, de én már így fogok meghalni) elsősorban férfiak részére készül. Az nem számít, hogy egy férfi számára biológiai lehetetlenség, hogy leszbikus legyen, imádják nézni, amikor két csaj egymás csöcsét macerálja. Én viszont másfelől közelítem meg a dolgot. Sajnálom őket, hogy nincs mit bedugniuk, pedig hely lenne bőven, hogy hová. E szimpátiából kiindulva néhány blogom volt már leszbikusokkal kapcsolatban. Különben is micsoda pocsékolás baromi jó nőket veszni hagyni, még akkor is, ha ők ezt nem így gondolják. Szóval a lényeg az, hogy a honlapomat belinkelték egy leszbikus portálon, amit hatalmas megtiszteltetésnek veszek, de van ennek egy érdekes hozadéka. Naponta átlagosan 30 hölgy téved át hozzám és jön rá arra, hogy hülyeség volt elcsavarogni az eredeti helyről - gondolom én - mert a statisztikán kívül az égvilágon semmi nyomot nem hagynak maguk után. Mivel feltételezem, hogy mindenki csak egyszer jön és az áradat már egy éve tart, úgy saccolásra vagy 10.000 leszbikus hölgy tehette eddig tiszteletét, de csak úgy, mint egy lopakodó macska. Jött, olvasott és eltűnt. Szentisten! Ekkora divat lenne a leszbikusság, ennyi nő praktizálja, vagy csak kacérkodik a gondolattal, esetleg mindössze kíváncsi. A fenébe, én is az vagyok (úgy értem kíváncsi). Ha valaki inkognitóban akar maradni, akkor az Internet erre a lehető legideálisabb hely. Van egy ötletem. Gyűljetek össze mind a tízezren és sorsoljátok ki. Legalább az az egy írjon néhány sort: „itt jártunk, megbántuk, különben nyald ki” aláírás bőbe.

Kedves bőbe! Köszönöm, hogy vetted magadnak a fáradtságot és írtál néhány sort. Amit elolvastál az 1258 karakter volt, a válaszod pedig mindössze 41, de ez engem akkor is boldoggá tesz. Igaz, ha megtoldottad volna még 20 karakterrel, akkor azt is tudnám, hogy mit kell kinyalnom, vagy ez szerinted teljesen egyértelmű? Háááát, lehet, hogy igazad van. Üdvözöl Tibor bá, ja és add át a többieknek is.  

Tibor bá szatirikus blogja (158-sz) Hurrá emberek, meg vagyunk mentve!

Hurrá emberek, meg vagyunk mentve! Horváth Csongor túlélni vágyó társunk talált egy gyöngyszemet és elküldte nekem. Én meg közzé teszem. Nem kell már izgulni a jövönket illetően. MEG VAGYUNK MENTVE! A magyar szakértelmiség (régi kifejezéssel élve: bot csinálta doktor - isten nyugosztalja Moliére-t) összeszervezte magát, levett kalappal ott állnak a brüsszeli ingyenkonyha sátra előtt és várják, hogy a nagy európai kondérból elkezdjék osztani az euró-pörköltet. És nini! A tolakodók soraiban ott találjuk régi barátunkat Hetesi Zsoltot is, méghozzá az előkelő harmadik helyen, akit itt a blogban kedves ismerőse, sőt hálás barátja oly lelkesen megvédett a csúnya vádjaimmal szemben, ami mindössze annyi volt, hogy szerintem a fickót személyes ambíciók vezérlik, nem pedig nyájának szeretete. —– Tetszésem különösen elnyerte a “fenntartható fejlődés előmozdítása”. Szóval még mindig etetik a jónépet a fenntarthatósággal.

Tibor bá szatirikus blogja (144-sz) Marx röhög a markába

A közhiedelem szerint egyes emberek forognak a sírjukban. Szép emberi szokás, de remélem, én nem fogom követni. Ismerek viszont egy Marx Károly nevű pasit, aki fittyet hányva a szokásnak forgolódás helyett hülyére röhögi magát, még a könnyei is kicsordulnak. Nem azért mert a Das Kapital című művével bizonyítottan antikapitalista volt, és ennek ellenére Londonban, a korai kapitalizmus fővárosában temették el. Hanem azért mert a világot egy Tőke nevű kísértet szelleme járja át. Átjárja? Hülyeség, uralja és irányítja.

Húsz éve még azt tanították, hogy „tőkésnek” lenni csúnya dolog, és mi meg voltunk győződve róla, hogy csúnya ide, csúnya oda, azért mégiscsak jó lenne tőkésnek lenni. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész koncepció, úgy ahogy van, rossz. Mert mindenki, minden egyes ember tőkés, és ugye valamennyien nem lehetünk csúnyák. Ugyanis nem attól tőkés valaki, hogy milliárdjai vannak, hanem attól, hogy pénzre, egyre több pénzre iparkodik szert tenni. Márpedig ez alól nincs kivétel, mert mint írtam a Tőke nevű elvont fogalom irányítja az egész emberiséget. Egyszerűen uralkodik rajtunk. A célja pedig nem más, mint ami minden lénynek célja, a szaporodás. De a Tőke – vesszük észre, nem kis riadalommal – jobban szaporodik, mint bármely biológiai élőlény, és csupán egyetlen célja van, a proliferáció. Ha ezt a célt szabadság jogokkal éri el, akkor azt segíti elő, ha szólásszabadsággal, akkor azt vívja ki, ha cenzúrával, akkor betiltja a sajtószabadságot, ha népirtással, akkor anyagi juttatásban részesíti a kegyetlenkedőket, ha igazságszolgáltatással, akkor nemzetközi bíróságok finanszírozásával, ha diktatúrával, akkor demokratikus országok felforgatásával, ha menekült áradat befogadásával, akkor segélyek küldésével, ha a nyersolaj hiány megszüntetésével, akkor megszállással vagy atombomba bevetésének a kilátásba helyezésével, és így tovább.

A Tőke olyan, mint a vírus, addig szaporodik, amíg meg nem öli azt, akiben szaporodik. Pillanatnyilag a Tőke célja az emberiség kiirtásához vezető út megteremtése, mert ezen az úton haladva tud a Tőke a lehető legjobban szaporodni. Aztán velünk együtt majd a Tőke is kipusztul, mint az agyhártyagyulladás vírusa, amikor meghal a beteg, de addig Marx Károly csak röhög, csak röhög, csak röhög tovább.      

Tibor bá szatirikus blogja (141-sz) Dr. Rónaszéki Éva megtanított pszichológizálni.

Magyarországon egy bárkit megtévesztő érettségi bizonyítvány 30.000, egy diploma 100.000 forintba kerül, amit a lebukásig bárki elfogad. Ezzel szemben a hivatalos szakértői vélemények ára, nullától a csillagos égig terjednek, attól függően ki szakért és mit. Viszont a szakvélemény ára a minőségétől egyáltalán nem függ. Az engem szakértőző pszichológus, Dr. Rónaszéki Éva volt, akivel, két alkalommal, darabonként 3 órán át szórakoztattuk egymást, potom 90 rugóért, amit természetesen nem nekem, hanem neki kellett volna leperkálni.

Ha most itt abba akarod hagyni az olvasást, akkor nagy hibát követsz el, mert sose tudhatod, téged mikor szakértőznek. Ugyanis családi ügyekben bárki elkiabálhatja magát, hogy nem vagy beszámítható, vagy, nem vagy alkalmas erre, vagy arra, és akkor már jön is a szakértő, akinek a szava többet ér, mint a szentírás, teljesen függetlenül attól, hogy mekkora marhaságot ír, vagy mond.

Akkor most vissza hozzám! Az én esetem viszonylag egyszerű, ezért szakdiploma nélkül, józanésszel is állást lehet foglalni. Ha nincs pszichológusi képesítésed (és miért lenne?), akkor is kapásból fogod tudni a választ. Tehát egyik unokám 0-13 éves kora között velem egy fedél alatt élt, majd 13 év után, édesanyjával együtt elköltözött, aki úgy döntött, hogy bár 13 éven át alkalmas voltam a nagyapai „feladatok” ellátására (hogy mik azok, az nincs definiálva), de 13 év után már nem. [Az igazi ok természetesen nem ez volt, és ha kíváncsi lennél rá, akkor el kell olvasnod az „Évszázad biztosítási” csalása című könyvemet.] A gyermekben a 13 év alatt kialakult kötődés elhanyagolható, egyfelől mert ő kötődik, nem pedig a pszichológus, másfelől pedig, mert 2-3 év után a kötődés úgyis megszűnik (az időközben beszerzett pszichés sérülés pedig nem számít, ha az illetékes lelkiismeretét egy kitömött borítékkal lecsillapítják). Na, mármost, a nagyapai feladatok ellátására való alkalmasságomat, Dr. Rónaszéki Éva igazságügyi szakértőnek kellett megállapítani, aki végül is alkalmatlannak talált az egymás társaságában eltöltött 6 óra után. Ez azonban nem volt elvesztegetett idő.

Első nekifutásra egy intelligencia tesztet kellett kitöltenem. A véletlen úgy hozta, hogy – Dr. Rónaszéki Évától teljesen függetlenül – az intelligencia hányadosom a 24-es szórású Raven teszt szerint 150. Nem fogod elhinni, de van róla papírom is, amit a MensaHungarIQa állított ki. Az IQ értékem természetesen lehetne 180 vagy 120, esetleg mindössze 90, csak azt nem tudom, hogy ennek mi köze a nagyapai alkalmassághoz. Elképzelhető, hogy egy nagyapának minimum 100 IQ-val kell rendelkezni ahhoz, hogy az unokájának vegyen egy karácsonyi ajándékot? Mert ha igen, akkor a nagyapák fele nem ajándékozhat, ugyanis az intelligencia már csak olyan, hogy az emberiség fele 100 IQ alatti, a mási fele pedig 100 IQ feletti. Mindegy, itt nem álltunk meg és a szakértői véleményben az IQ értékemet nem is említette, akkor meg minek mérte? Csakhogy menjen az idő?

A második – az előzőnél egy kicsit viccesebb – nekifutás az úgynevezett „Szondi teszt” volt, amit a magyar születésű Szondi Lipótról (1893-1986) neveztek el. Érdekessége több is van. Az első mindjárt az, hogy a világon már sehol nem alkalmazzák, legalább 40 éve. Nálunk – gondolom – azért alkalmazzák, mert hát nekünk nem volt Freudunk se Jungunk, csak egy Szondink, akkor pedig becsüljük meg! Mivel én is magyar vagyok, én is megbecsülném csak úgy, mint Semmelweist, vagy Korányit, de nem tehetem, mert a Szondi teszt egy nagy rakás ……..! Szondi ugyanis abból a sajátos feltételezésből indult ki, hogy egy kicsit mindenki elmebeteg (vagy, ha nem, akkor lehetne), tehát ilyen, vagy olyan látens elmebaja van, és mivel ezt recesszív gének biztosítják a számára, az agyi defektus nem nyilvánul meg érzékelhetően. Viszont az egyedek egy ismeretlen mechanizmus útján ösztönszerűen vonzódnak az azonos recesszív génekkel rendelkező személyekhez, ami persze csak úgy lenne lehetséges, ha egy-egy gén jelenléte kiülne az ember arcára. Az elmélet abszurditása nyilván való, hiszen ilyen alapon például a hemofilek is felismernék egymást. Szondi azonban ezt nem vette figyelembe és sorsanalitikus ösztönrendszer néven 1947-ben nyilvánosságra hozta elképzeléseit. Maga a teszt – amit végig szenvedtem – az én esetemben következőképpen nézett ki: Dr. Rónaszéki Éva kirakott elém 48 darab elmegyógyintézeti betegről készült fényképet, és felszólított, hogy válasszam ki belőlük a számomra legszimpatikusabbakat. Megpróbáltam tiltakozni, mert mind a 48 személyt szélsőségesen antipatikusnak találtam. Csakhogy ezt a játékszabályok tiltják. A teszt alanynak (ez voltam én) igenis választani kell. De, ha rám van erőszakolva, hogy 48 db antipatikus személyből válasszak ki számomra rokonszenves személyeket, akkor én meg vagyok erőszakolva. Ebből a tényből kifolyólag, az eredményem akkor is érvénytelen lenne, ha ez lenne a világ legjobb tesztje. Ezt a logikát azonban a pszichológusok nem ismerik el érvényesnek, kötik az ebet a karóhoz. „Válasszam ki a legkevésbé antipatikusa fényképeket”. Ez olyan mintha választanom kellene, hogy egy csótányt vagy egy svábbogarat nyeljek le. Ugyanis Szondi, és a tesztjét még ma is alkalmazó pszichológusok tudni vélik, ha a svábbogarat nyelem le, akkor skizofrén vagyok, ha a csótányt, akkor pszichopata. Ha pedig alávetem magam a tesztnek, akkor egy kötöznivaló barom.  Mit se számít, hogy Szondi maga állította, „a teszt nem használható önálló diagnosztikai eszközként.” Nem szép dolog tőlem, hogy egy elhunyt pszichológust faggatok, de tessék mondani Herr Szondi (Svájcban élt), akkor az ön tesztjének mi az értelme? Ugyanis az én, természettudományokhoz szokott, agyam úgy tudja, a teszteknek éppen az a lényege, hogy a más úton szerzett információktól függetlenül mérjenek valamit.  Jól van, a Szondi teszt tehát nem mér semmit, csakhogy erről Dr. Rónaszéki Éva nem tud, ami csak azért baj, mert történetesen neki kell engem vizsgálnia, mint egy potenciális félőrült nagypapát. Tudniillik Szondi elmebetegek kiszűrésére alkalmazta a tesztjét (amit különben 30 éven át éjjel-nappal foltozgatott). Amikor pedig rámutattak, hogy a tesztnek matematikai-statisztikai alapon nincs validitása akkor Szondi „kikérte magának” hogy a matematika beleszóljon az ő módszerébe. Mindegy, kiszűrésre kerültem csak nem derült ki, hogy most elmebajos vagyok-e vagy sem. Persze lehetnék, de ha 76 év alatt nem derült ki rólam, akkor nagy valószínűséggel már nem is fog. Sebaj, a tesztet Magyarországon továbbra is úgy használják, mintha misem történt volna, azaz, mintha nem bizonyosodott volna be a teszttel kapcsolatok kétségek jogossága. De ez még nem minden. Az ember néha hallja itt-ott, hogy az elmeorvosok, pszichológusok, pszichiáterek nem normálisak. Ez természetesen nem más, mint a köznép rosszindulatú feltételezése. Szondi esetében azonban van néhány adat, ami elgondolkodtatásra késztet. Szondi ugyanis tizenketted magával egy fanatikusan vallásos segéd rabbinak volt a gyermeke. A papa oly annyira volt fanatikus, hogy egész nap csak a szentkönyveket bújta, a család eltartásáról az idősebb gyerekek gondoskodtak. És most jön a poén. Szondi (Sonnenschein) Lipót saját életrajza szerint, a 12 testvér közül, egyes-egyedül, egy teljes éven át, minden áldott nap, reggel és este elmondta a „kaddis” nevű imát egy ortodox zsidó gyülekezet előtt, 18 éves korában. Szerény és laikus véleményem szerint, ez az ember súlyos pszichés zavarban szenvedett. Ilyen, betegesen szoros apai kötődés mellett, ha valaki ilyet állít: „Sorsunkat az ösztöneink határozzák meg, ezeket viszont az ősök örökségeként, magunkkal hozzuk. Ezért ki kell békülnünk a bennünk továbbélő ősökkel.” Akkor az a pasi simán elmebeteg. Nekem viszont még jócskán volt időm a rám szánt 6 órából.    

Harmadik nekifutás a Rorschach vagyis tintapaca teszt volt. Ha még nem láttál ilyet, akkor megemlítem, hogy szimmetrikus pacák vannak felfestve kártyákra. A tesztalanyt (ez megint én vagyok) arra szólítja fel a vizsgáló (még mindig Dr. Rónaszéki Éva), hogy mondja el mit lát a képen. Úgy látszik belém bújt a kisördög. Ugyanis az egyik tintapaca engem egy tátongó női nemi szervre emlékeztetett, ami éppen készül bekapni. Viszont tudom, hogy engem most egy pszichológusnő vizsgál, ezért a női nemi szervet gyorsan elhessegetem magamtól és azt mondom, hogy „két pillangó kiszívja a nektárt egy búzavirágból”, és vágtam hozzá egy bárgyú képet. A másik tintapacában egy sátánszerű lényt láttam, amint egy furkósbottal szét akarja verni egy csecsemő fejét. Már éppen be akartam számolni a látomásomról, amikor beugrott, hogy az unokámmal való kapcsolattartás a tét, ezért ártatlan arccal közöltem, hogy itt meg egy őrzőangyal simogatja az kisfiú buksi fejét. Gondolatban megveregettem a vállaimat, mert voltam győződve arról, hogy jól átvertem Dr. Rónaszéki Évát. Csakhogy ezek a pszichológusok cselesek ám. A Rorschach pacákra egyszerűen nincs rossz, vagy jó válasz. Hogy mit mond a tesztalany (emlékszel, ez vagyok én) az lényegtelen. Amiből a pszichológus következtet az a következő: hány másodpercig nézed a képet, forgatod-e a kártyát vagy sem, bizonytalan vagy-e a válaszadásban vagy határozott. Ez kérem egy igazi lúz-lúz szituáció (aki tud angolul annak: lose-lose). Nem csoda, hogy menő analizátorok fúrják is a tesztet, hogy vizsgálatra alkalmatlan. Legjobb esetben is magáról az értékelő pszichológusról árul el ezt-azt. Arra meg nem kíváncsi senki.

A negyedik nekifutás (ígérem azt utolsó) 200 kérdés volt, amire egyszerű IGEN vagy NEM lehetett a válasz. Gondoltam végre egy értelmes teszt, ami segít feltárni az egyéniségemet, amire most már én is egyre kíváncsibbá váltam. Emlékszem rá egyszer a szcientológusok is felcsaltak egy ilyen tesztre, csak ott előbb meg kellett ismerkednem L.R. Hubbarddal, aki pont úgy kontárkodott lélekbúvárkodással, mint Szondi, és persze már ő se él, de követői szintén igen lelkesek. Ők is pont 200 kérdést tettek fel, ami után a válaszokat berakták egy számítógépbe, ahonnan kijött a válasz. Ezek szerint kitűnő jellemem van, de egy kis rásegítés még nem árt (4000 Ft.). Szóval ilyen kérdésekkel már találkoztam. Minden esetre elég akadékoskodó fazon vagyok, mert tiltakoztam az igen-nem válaszlehetőség ellen. A valós világ nem fehér és fekete, hanem a szürke, ezer árnyalattal. Most egy példa a kérdésekre: Ha egy társaságban valaki belém köt, eltűröm-e? Én ilyen kérdésre nem tudok válaszolni, nem mert hülye vagyok, hanem mert a válaszadás előtt visszakérdeznék. Milyen társaságban? Mivel köt belém? Ki köt belém? Milyen céllal köt belém? Ha ezekre a kérdésekre nem kapok választ, akkor igaz szívemre nem tudok rá válaszolni. Adott körülmények között eltűröm, más körülmények között nem. Ezt viszont nem lehet kiértékelni.

Amerikai filmekben azt látom, hogy a pszichológus a páciensével elbeszélget egyszer-kétszer vagy százszor és akkor rutinjával kihámozza a páciens jellemét, meg minden mást, amit akar. Nem húzom tovább a szót, egészen biztos kíváncsi vagy az eredményre. Szóval az eredmény valóban megszületett, és kaptam is belőle egy példányt, igaz nem Dr. Rónaszéki Évától, bár az etikai kódexük ezt előírja, hanem a gyámhivataltól. jellemzésem vagy 20 sor, amivel sikerült engem alaposan meglepni. A legszebb mondat a következő: „Agresszív indítékaimat a szorongásom ellensúlyozza.” Gondolom, ezt úgy kell érteni, hogy agresszív lennék, de a szorongásom ennek nem ad teret. Némi erőlködéssel el tudom képzelni, hogy agresszív vagyok, sőt brutális, teli gyilkoló vágyakkal, vagy bármit. Csak nagyon csendben és óvatosan megjegyzem, életemben utoljára akkor szorongtam, amikor az apámmal alá kellett íratnom, hogy hittanból félévkor megbuktam, 70 évvel ezelőtt. Minden esetre született egy bánatom. Miért nem mentem el pszichológusnak? Már rég lenne néhány Antalffy teszt, amit most Szondi unokája szapulhatna apai örökségként.  Esetleg kitalálhattam volna a szorongástant a körömrágás 3 fokozatával (tövig, könyökig, hónaljig) és centiméterrel kellene kiértékelni, mert azért a hosszúság mégiscsak egy racionális, konkrét és megtámadhatatlan adat.

Tibor bá (szatirikus) blogja (137-sz) Körforgás

Ez a körforgás tulajdonképpen fizetésemeléssel kezdődött, de azt hiszem, most mellélőttél. Ugyanis nem a miniszterelnök és csapatának a fizetésemeléséről akarok írni, ami minden évben téma és már úgy hozzászoktunk, mint szódás lova az ostorhoz. Nem, nem, a főnököm kurvára meg van elégedve a melómmal, és egy egész rugóval megemelte a fizetésemet. Kicsit ugyan meglepődött, amikor a könyvelő közölte vele, hogy ez a cégnek a járulékok miatt 1500 forintba fog kerülni. Sebaj, majd legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt fizetést emel. Én viszont majdnem gazdagabb lettem ezer forinttal. Azért majdnem, mert az ezresből csak 700-at kaptam kézhez. A hiányzó 300, mint jövedelemadó, az állam markát ütötte. Mindegy, úgy döntöttem, hogy erről a 700-ról kussolok a nejem előtt, és szépen betettem egy borítékba, a borítékot pedig a belső zsebembe. Délutánra megfájdult a fogam, ezért este elmentem a fogászati rendelésre, ahol kiderült, hogy lyukas az egyik fogam. A fogrenoválás nem tartott tovább 15 percnél, és már mentem volna haza, de a doki addig szöszmötölt, amíg eszembe nem jutott az intézményesített hálapénz. Azonnal feltaláltam magam, és a 700 forintot rejtegető borítékot átadtam a fogorvosnak, aki a tartalom megtekintése nélkül, besüllyesztette a zsebébe és engedte, hogy kikecmeregjek a fogorvosi székből. Nem fogjátok elhinni, de ez a doki nem szerette az izgalommal fűszerezett életet, éppen ezért a meglepően csekélyke 700 forint extra jövedelmet bevallotta a APEH-nak és ki is fizette utána a 210 forint adót. Maradt tehát a zsebében 490 forint. Másnap a feleség megjegyzéseiből kiderült, hogy akkor volt a házassági évfordulójuk, és a doki nem térhetett ki egy kis ünneplés elől. Ezért aztán munka után a feleségével beült egy budai halászcsárdába, ahol tényleg jól érezték volna magukat, ha az egyik enyhén részeg vendéget a biztonságiak nem verték volna félholtra, de ettől eltekintve mindennel meg voltak elégedve. Később bankkártyával fizettek, amire a pincér vágott egy pofát, majd egy konyharuhával lecsapkodta az asztalon maradt morzsákat, rá a feleség ruhájára. Ekkor a doki rádöbbent, hogy borravalót kellene adnia. Egy gyors mozdulattal a zsebébe nyúlt, kivette, majd átadta a pincérnek azt a bizonyos 490 maradék forintot, hogy hagyja már abba a csapkodást. A pincér sokáig nézegette a szokatlan összeget, és mivel APEH ellenőröknek nézte a dokit és feleségét, azon nyomban bejelentette extra jövedelemét, és a könyvelésen befizette a 150 forint adót egy nyugta ellenében. Később, zsebében a megmaradt 340 forinttal, fütyörészve indult el hazafelé a pesti éjszakában. Reggel átadta nejének a 340 forintot, aki csak erre várt és már rohant is le a szemben lévő fodrászhoz, hogy bemossák enyhén fakó tincseit. A kasszába fizetendő számla eléggé tetemes volt, amiből a fodrászlány egy fillért se kapott. Ezért aztán borravaló gyanánt a bemosott tincsű hölgy maradéktalanul átnyújtotta a 340 forintot a lökött fodrászlánynak. Szóval lökött volt a drágám, ami abból is látható, hogy az adóhatóságnak ő is leadta 120 forintot kitevő forrásadót, de a maradék 220 forintot jó mélyen besüllyesztette a zsebébe. Később hazament, de útközben tankolnia kellett, amit a szokásos elegáns módon a kutas kezébe csúsztatott kulcscsomó átadásával oldott meg. Fizetés után a kutas hosszasan babrált a szélvédővel, hogy alkalmat adjon a lökött csajnak a 220 forint átadására. Sajnos a kutas főnöke üzemanyaglopásban utazott (a kutjai 1 liter helyett csak 9,5 decit adagoltak), amiért kényesen ügyelt beosztottainak az adófegyelem terén kifejtett tevékenységeire. Ez egy nemzetközi tapasztalat alapján működik így. Ugyanis, aki milliárdokat lop a közösből, az kényesen ügyel arra, hogy mások a filléreket is befizessék. A kutasnak tehát mindössze 150 forint maradt a zsebébe, amikor elindult hazafelé, de nem haladhatott sokáig, mert egy toprongy az egyik piros lámpánál az orra elé nyomott egy Flaszter nevű sajtóterméket. A kutas a hajléktalannak szomorú képpel adta át a maradék 150 forintot, mely összeg erejéig átvállalta az állam szerepét a hajléktalanokról való gondoskodásban. Végül is az történt, hogy a dilis főnököm rajtam akart segíteni, ami neki 1500 forintjába került, viszont mindössze az állam nyert (sok részletben befolyt) 1500 forintot, én pedig anyagi helyzetemet illetően pont oda kerülte, ahol korábban voltam, vagyis maradtam a pénzemnél.

Tibor bá (szatirikus) blogja (132-sz) Barangolok

Így néhány nappal Mikulás előtt eszembe jutott, hogy barangolni kellene egyet. Sajnos a tolószékem bal kereke a múlt héten kiesett, mert a karbantartási utasításba nem írták be, hogy időnként a csapágyat zsírozni kell, persze ha beírják se érek vele semmit, mert a feleségem olajjal főz (amikor éppen nem engem tologat), zsírt már évek óta nem láttunk. Szóval nincs tolószék, nincs barangolás, legfeljebb az Interneten. Tudom, hogy azt nem így hívják, hanem valami browser vagy micsoda, de hát most tanuljak meg angolul vénségemre? Szóval beírtam a saját nevem a Google-ba. Na, azért ez még megy, ajjaj, szinte magától, mert az igazat megvallva a Google-től meg se tudok szabadulni. Aztán lett 2850 találatom. Röhögnöm kell, ezen végig menni eltart húsvétig. Mi van, ha meg se érem? De azért nem bántam meg. Képzeljétek, mikre nem jöttem rá. Ez a fránya tnsnames össze-vissza pletykál rólam, meg beírogatja a szájtom URL-jét. Na, csak találkozzak vele! Egy másik grafomániás meg azt írta rólam, hogy fiatalos a stílusom pedig elmúltam 70. Nana! Napokon belül 77 vagyok. Csak semmi öregítés! Azt nem csak a nők utálják, az idős férfiak is. Pláne, hogy olvasom, a magyar férfiak fele 40 éves korban impotens. Megjegyzem, amilyen nők manapság vannak….azokkal a kitetovált seggekkel. Kinek áll fel a dákója, ha farkasszemet kell nézni egy tűzokádó vörös sárkánnyal? Bocs, egy kicsit elkalandoztam. Már majdnem elkezdtem mesélni legújabb kalandomat az urológussal. Hatalmas bütykös mutatóujját be akarta bökni az ánuszomba. Tudom, hogy ez újabban divat (fisztelés, meg ilyesmi) de engem hagyjanak ki belőle. Azt mondja a doki, hogy akkor produkáljak neki ondót, és kezembe nyomott egy üvegcsövet, és megmutatta hol van a vécé, ahol valaki már éppen produkált. Gondoltam, ha nem megy, akkor kérek tőle pár cseppet, de ment. Aztán jött a spermaszámlálás? 1-2-3-4-szünet. Mikor lesz ebből 50 millió? Állítólag már soha. Tessék, már megint kicsúsztam a ritmusból.    Szóval barangolok-barangolok. Valaki átmásolta a Véletlenről írt teljes posztomat. Hát, ha annyira tetszik neki! Itt aztán nincs szerzői jogdíj. De a pasinak nem volt elég az átmásolás, hozzátette, hogy ő is pont erre gondolt és én kvázi elloptam a gondolatait. Nem mondom, 15 éves koromban a bazilika perselyéről elloptam néhány forintot, amikor Mindszenthy a letartoztatása előtt celebrált még egy utolsót, de csak azért feledkeztem meg magamról, mert már több pénz nem fért be a perselybe és mellé rakosgatták. Aztán jött az a fekete (vagy vörös, már nem emlékszem) sátán és megkísértett, én meg engedtem, de isten látja lelkemet, azóta nem, soha többé. Francokat! Nem hülyültem meg, csak a gondolatolvasó az ezoterikus honlapon nyilatkozott, amit én vén marha végigolvastam és egy kicsit megfertőzött, és két napja mindenütt földöntúlit látok. —- Jaj, ez cuki volt, egyik olvasómnak küldtem egy nyereménykönyvet és úgy meglepődött, hogy megírta, de azért azt hozzátette, micsoda jó PR, mert ömlenek hozzám a hozzászólások. Vicces! Osztogasson ő is. —- Aztán volt egészen megható bejegyzés (képzeljétek el, amint éppen meghatódok) azt írta, hogy már két napja nincs a szájtomon új poszt, ez teljesen szokatlan. Reméli nincs semmi baja az öregnek (ez lennék én). Na, idefigyelj tökös. Seggbeszúrtam magam egy szezonálissal, aztán egy sertéssel, a végén pedig egy pneumokokkusz koktéllal (23 különböző baci) és hogy vörösvérsejtjeim is legyenek, ezeket megtoldottam egy B-12-vel. Olyan a seggem mint egy szita, csupa lyuk (nem ott, ahol kellene). És ezek után te még aggódsz értem? De azért értékelem, sikerült magad belopni a szívembe. Ha az özvegyed időben értesít, elmegyek a temetésedre. Addigra – remélem – a tolókocsimat valaki megjavítja, ha nem, lélekben veled leszek. Ez utóbbira kaptam asztrális tippeket az ezoterikusoktól, amiket feltétlenül ki akarok próbálni.

Tibor bá (szatirikus) blogja (131-sz) Valamiben meg kell halni

Ha tényleg meg kell valamiben halni, akkor tegyük meg a médiának azt a szívességet, hogy a döntést átengedjük nekik. Először azonban egy kis statisztika (mára már az élet kikerülhetetlen szükségszerűsége). Influenza általában minden télen van, csakúgy, mint megfázás. Normál körülmények között a kettő közötti különbséget az ember alig veszi észre. Jó anyám annak idején észrevette, még a papír zsebkendőket megelőző korban, mert a teli taknyolt textil zsebkendőket utálta mosni. Ha magas láz, akkor influenza, ha sok takony, akkor sima megfázás. Ez így ment tavaszig. Kicsit tudományosabban: Évente átlagosan 3000 emberből 1 hal meg influenzában, de ez az adat a képet egy kicsit eltorzítja. Mindjárt meg fogjátok látni miért. Magyarországon évente 100 embert bicskáznak meg kocsmai verekedés közben. Vagyis, 100.000 emberből egyet. Mivel én be nem teszem a lábam egy kocsma ajtaján (és rajtam kívül még sokan), aligha mondhatom, hogy az esélyem eme halálnemre 1:100.000-hez. Valójában az esélyem nulla. Ugyanez a helyzet a minden háromezredik influenzás halottal is. A halottak legnagyobb része, már különben is haldoklott valamiben. Ilyet azonban a média nem ír meg, mert ki a fenét érdekel, ha olyat írnak a világról, amit ismerünk, hiszen a valóság nem szenzáció. Igazi ütőset kell írni, amit, ha komolyan veszünk, akkor az elmúlt 10 évben az emberiség már háromszor kipusztulhatott volna.

Kezdem a SARS-sal. Emlékszik még valaki rá. Igen-igen, az volt az atípusos tüdőgyulladás, minimum minden századik embernek illet volna belehalni, de mi az istennek se álltunk kötélnek. A róla terjedő hírek egyik napról a másikra megszűntek. A média pedig várt, mint pók a hálója sarkán, mikor csaphat megint le ránk.

Ekkor valahol Ázsiában egy szerencsétlen paraszt, aki élete nagy részét csirkék társaságában töltötte, hosszas próbálkozás után megkapta a madárinfluenzát, ami percek alatt pánikba sodorta az egész világot. A TV-ben láthattuk, amit a légmentes ruhákba öltözött egészségügyi dolgozok, ezer számra ölik le a magyar libákat, hogy a lakósságnak legalább egy apró töredéke túlélje a vészt. A madárinfluenzát, amely összekeverte önmagát az emberi influenzával, mindenki túlélte, kivéve a néhány millió elégetett tyúk, liba, kacsa és egyéb szárnyas. Közben a vándormadarakat elátkozták, mert kiirtásukra nem volt kidolgozott eljárás. Aztán egyik napról a másikra ez a hűhó is elült. Pedig 100 millió áldozatról hangzottak el jóslatok, akik valahogy mind egy szálig túlélték. De a média résen volt, várta, hogy mikor csaphat le ránk legközelebb. 

MOST! Megérkezett a sertés influenza, az 1918-as spanyolnátha unokatestvére. Hű, az anyját. Ez már komoly dolog. Itt most már nagyban folyik a játék. 1918-ban az influenzában kétszer többen haltak meg, mint az éppen akkor véget ért I. világháborúban. Anyám azt mesélte, hogy fiatal lány volt és heteken át ülve kellett aludnia, mert az a hír járta, hogy csak az kap tüdőgyulladást, aki a hátán fekszik. És akkor még nem is volt TV, de a rémhír valahogy mégis terjedt. Most viszont van WHO, akik már a nyáron I. fokozatú riasztást adtak le. Ilyen járvány még nem volt! A középkor pestise el fog bújni szégyenében, ha meglátja mire képes a H1N1. Egyelőre azonban még csak azt látjuk mire képes a média. Tegnapra Magyarországon már 10 áldozata van a sertésinfluenzának (tényleg, miért nem hívják mangalica náthának? A mangalicából divatszó lett!). Aztán valahogy kiszivárgott, hogy a halottak egy része csak úgy simán meghalt, de a boncolásnál sikerült H1N1 vírus nyomaira bukkanni (nem lehet, hogy a boncmester csempészte be némi csúszópénz ellenében?). Aztán páran végstádiumú cukorbetegek voltak, meg súlyos szívelégtelenség segített a vírusoknak. Különben a többségnek pont olyanok a tünetei és pont úgy gyógyulnak meg, ahogy az elmúlt 50-100 évben szokássá vált. Viszont csak Magyarországon valaki legyártott 6 millió ampulla vakcinát, amit 3000 forintért bármelyik háziorvos bead. Ebből 1800 a vakcina, 1200 pedig a beadás. Mondjuk, én beadnám 600-ért is, de akkor kuruzslásért kapnék 5 évet, ahol a smasszerek jól agyonvernének (az orvosi kamara keze messzire elér) és kiderülne a boncolásnál, hogy én is a H1N1 áldozata vagyok, ami némi áttétellel még igaz is lenne.      

Tibor bá (szatirikus) blogja (129-sz) Motorizálok

Írói tevékenységem tiszteletdíjából vettem magamnak egy gépkocsit. Attól azonban óvok mindenkit, hogy arra a messzemenő következtetésre jusson… szóval nem kaszáltam, na! Gépkocsim márkáját nem árulom el, mert unom, hogy mindenki rajtam röhög. Annyit azért megtudhattok, lehet, hogy én, meg te, meg ő, szóval lehet, hogy mi már majdnem nyugatiak vagyunk, de a gépkocsim egyelőre még keleti és éves revízió helyett hetente viszem gerontológiai vizsgálatra, ami rendszerint majdnem annyiba kerül, mint a beszerzési ára.

Cikizem ezt a járgányt, cikizem, de titokban azért büszke vagyok rá. Először is nincs szükségem 98-as benzinre, jó nekem bármi. Igaz, a bármiből elég sok kell. Nem bajlódom a katalizátorral, ami vagy kilyukad, vagy már eleve lyukas és száz rongyért cserélik ki. Röhögnöm kell. Ennyi zsozsóért két másik kocsit veszek magamnak, mármint olyat, mint a sajátom. Attól se kell tartanom, hogy kirobban a légzsák, csak mert egy szőke szuka a palijától kapott 16-szelepes, full extrás izével nem veszi figyelembe az útviszonyokat és egy picit belém csúszik. Kérem, egy ilyen légzsák visszaszerelése kétszáz rugó, vagyis négy gépkocsi ára. Mondtam már, olyan, mint a sajátom. Ki bírja ezt pénzzel? Ja, a 16-szelepes csaj pasija.

Bánatom csak egy van, nincs a közelben kedvemre való benzinkút. Az első tankolásomnál egy olyan kúthoz tértem be, akik azt állították magukról, hogy ők „barátságosak”. Mondjuk a kutas nem mosolygott, de ezt azért kibírtam, mert negyven éven át senki se mosolygott, bár ha már barátságosak… Oké. Azt kérdezte tőlem a pasi „menyi lesz”. Mondom neki „kétezerért”. Mit válaszol a nyomorult? „Csak?” – és vág hozzá egy képet. Ott süllyedek el a helyszínen. Oda se mentem többé. Nálunk 2000 forint négynapi konyhapénz és akkor még nem fizettük ki a gázt, meg a villanyt. A következő kútnál nagyon rendesek voltak és képzeljétek, literenként két forinttal olcsóbb volt a kakaó. Még azt is megkérdezték, megnézzék-e az olajnívómat. Ha tudnák, hogy nekem nincs is olajam, nekem a karterben is víz van, egy kicsit rozsdás, de víz. Szóval nagyon meg voltam velük elégedve körülbelül 2000 méteren keresztül. Ekkor ért némi meglepetés. Először a kipufogógáz lett irgalmatlan büdös, de olyan ám, mintha döglött tigrisek lettek volna a benzintankban. A következő meglepetés az első emelkedőn ért utol. A motor kopogni kezdett, majdnem mondtam neki, hogy lépj be. Aztán elkezdtem filózni, mi a fenét adhattak ezek el nekem benzin helyett? Petróleummal feljavított terpentint? Persze oda se mentem többét. A következő kút már elég messze volt a lakásomtól, de azért megérte. Képzeljétek, fotocellás ajtó, kettőt lépek és kinyílik. Isteni önkiszolgáló pult, gyönyörűen csomagolt csokoládék, meg ilyesmi, csak ránézek egy százas, meg is veszem, négyszáz. Szóval így amortizálódik a fotocella. Már másodszor tankoltam ott, amikor fizetés alatt valaki kiemelte a táskámat az anyósülésről. Közben persze pásztáznak az ipari kamerák meg három-négy kopasz pasi, tudod darabonkint 150 kiló, mászkál fel és alá stukkernek látszó tárggyal az oldalán. Nekem meg az anyósülésről elillan a táskám! Mondom a menedzsernek (az a pasi, aki régebben üzletvezető volt, csak közben egy aprócskát nyugatabbra csúszott a geográfiánk), szóval mondom a menedzsernek, eltűnt a táskám. OKÉ, nem volt benne tízmillió (így szokták csinálni, aztán másnap osztoznak), szóval nem volt benne tízmillió, mert amikor van pénzem, akkor sem a táskában tartom, hanem az asszony kötényzsebében és persze nem egészen tízmillió, de azért rohadt ciki volt. Találjátok ki, mit válaszolt a menedzser! Neki is, mármint neki is kilopták már a táskáját. Mondjuk, ez engem tényleg nem érdekel, mert nem az ő táskájában volt a gyerek anyakönyvi kivonata meg a többi cucc, de azért érdekes, nem? Mondom a menedzsernek, nézzük meg a cég videó klipjeit, hátha látunk valami érdekeset. Azt nem. Hogyhogy nem? Azok a pásztázó izék nem igazi kamerák, csak makettok. Ijesztgetésnek szánják őket. Szóval ennyi. Azaz, frászkarikát, van még a tarsolyomban elég! Szóval ki akarok menni Bécsbe, az utolsó percben veszek egy matricát. Húszezressel fizetek, a pénztáros csaj egy bűbáj, nyomja a szöveget, riszálja magát, és gondoskodik róla, hogy köldökig belássak a trikója alá, mintha nem venné észre az 50 év korkülönbséget, és közben visszaad. Visszaad tízezerig, de akkor megáll a keze, mert most jön szövegének a csattanója, „és a csaj szó nélkül lehúzta a tangáját”. Piszok jó érzés, 30 év után megint férfinek érezhetem magam. Elrakom a visszajáró pénzt, és megfordulok, „anyám, de megdugnálak” – gondolom, de akkor belém vág a felismerés. Mintha húszezrest adtam volna, és csak tízig kaptam vissza. A félfordulatból egész lesz, és szólásra nyitom a szám, de felesleges, a csaj – megvető undorral a szája szélén – már nyújtja is a tízest. Dögöljek meg, ha nem gondolatolvasó. Legközelebb meg hogy jártam! Itt is ment a mosoly ezerrel. Azt mondja a kutas, ő megnézi az olaj nívómat. Nézze, ha éppen ez a perverzitása! Jelenti alássan 3 centivel van a minimum alatt. Mivel töltse fel? Van fáradt olajuk? Kezdek el hülyéskedni, mert nem díjazom, ha át akarnak vágni. De a srác nem veszi a lapot. – Mire hazaér kifolyik a főtengely csapágya, Tata. – Fenyeget meg a legény. Na, ezt nem kellett volna. A „tata” megszólítást nem csípem. Különben kurva érdekes a dolog. A piacon, ha enyhén rohadt TV paprikát akarnak rám sózni primőr áron, akkor „fiatalember” vagyok. Ez meg itt letatáz. OKÉ, nézzük azt a nívópálcát! De ekkor a srác már húzza a csíkot, mintha ott se lett volna. Még hogy elfogyott az olajam, egy Ládánál? Kiröhögöm a vakbelem!  

Nem cikizem tovább, mert holtakról jót vagy semmit. A jó öreg járgány kilehelte a lelkét. Mit lehet tenni, vettem egy vadiúj kocsit O Ft. befizetéssel, 72 hónap részletre, egy évig ingyen benzin. Az asszony aggódik a részletek miatt, pedig megmondtam neki: anyukám ne idegeskedj mindent kiszámoltam, a paraszolvenciára félretett pénzt átcsoportosítjuk a részletfizetéshez. Életem alkonyán végre van egy igazi japán kocsim. Igaz, hogy ifjúkorom 3 forintos benzinje most már 300, de végre mehetek 160-al, hegynek fel. Bárom is én, hogy a balszemem most műtötték, a jobbra meg nem látok. Elegem van abból, hogy a zebrán állandóan megfuttatnak, most én fogom ugráltatni a gyalogosokat. Motorizálok, értitek? Mo-to-ri-zá-lok….amíg lehet kapni benzint.

Tibor bá (szatirikus) blogja (125-sz) Micsoda jó társaságba kerültem

Hazudj egy nagyot, legyen az egyszerű, és ismételd megállás nélkül. A végén mindenki el fogja hinni. Adolf Hitler

A hatalom birtokosai nem csak arra képesek, hogy jóslataikat megvalósítsák, de hazugságaikat is igazzá tudják tenni. Eric Hoffer

Az emberek nem azért hiszik el a hazugságot, mert rávannak kényszerítve, hanem mert el akarják hinni. Melcolm Muggeridge

Nem az borított ki, hogy hazudtál nekem, hanem az, hogy többé nem hihetek neked. Friedrich Nietzsche

Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik Vlagyimir Iljics Lenin. (horpad nyomán)

Könnyebb elhinni az egyszer hallott hazugságot, mint az ezerszer hallott igazat. Antalffy Tibor

Tibor bá (szatirikus) blogja (123-sz) A 95 oktános benzin

Istenem, mióta vártam, és most végre, valahára valóra váltak álmaim. A 95-ös oktánszámú benzin ára átlépte a (lélektanilag fontosnak tartott – csakhogy használjak egy zsurnalisztikai klisét –) szóval nagy nehezen átlépte a lélektanilag fontosan tartott 300 Ft./liter árat. Én, személy szerint, majd kiugrok a bőrömből, sőt madarat lehetne velem fogatni. Tankolásra adom a fejem és a kért összeg meghaladja a 10 rongyot. Csakhogy ezt  is megértem!!!

Te meg azon töprengesz, hogy meghülyültem-e? Őszintén bevallom nem tudom. Az ember a saját hülyeségét rendszerint nem veszi észre, és ha más felhívja rá a figyelmet, akkor nyomban megsértődik. Isten látja lelkem, mentek már így szét barátságok, de most más a helyzet. Én fel tudom sorakoztatni örömöm okait, és nem sértődöm meg, ha nem értesz velem egyet.

1) Amíg nem volt a benzin 300 Ft, boldog-boldogtalan gépkocsival járt le a Svábhegyről a belvárosban lévő munkahelyére. Teli voltak az utak gépjárművel. Most viszont az emberek elkezdenek Fogaskerekűvel járni, és döcögés közben olvasni fognak. (Na, erre majd még visszatérek.)

2) Az utóbbi 10 évben mást se olvasok a statisztikai jelentések között, minthogy „hízik a magyar”. Az egyre nagyobb nyomor közepette, egyre többet zabálunk. Minél drágább a sertéshús, annál több bécsi szeletet fogyasztunk, és akkor a pacalpörköltet még nem is említettem. Már iskoláskorú gyermekeink 20 százaléka túlsúlyos. Az ok egyértelmű és világos, még a vécére is gépkocsival járunk. Na ennek most vége. A 300 forintos benzin megtanítja a nemzetet a rég elfelejtett gyaloglásra. A testmozgás pedig a legnagyobb ellensége az elhízásnak.

3) Amerre csak járok, az egész országban egyre több fakeresztet látok az útszélén, friss virágokkal teliaggatva. A közlekedési áldozatok hozzátartozói temető látogatás helyett a halál helyszínére hordják virágaikat. Ha ez így megy tovább, akkor hamarosan a teljes magyar úthálózat temetővé válik. Na de ennek most vége, mert a 300 forintos benzinnel megszűnik a száguldás, kevesebb lesz az utunkat álló járművek gondatlan előzése, és csökkenni fognak az út menti fakeresztek száma.

4) 300 forintos benzinár mellett már megéri etanolt és biodizelt gyártani mezőgazdasági terményekből, ami oda vezetett, hogy a kenyér és étolaj ára, plusz a gabonafélékkel etetett haszonállatok húsa minden korábbi mértéket meghaladva emelkedett. Ez pedig azt jelenti, hogy ezentúl az se hízhat el, akinek eddig nem volt kocsija. Ennek a társadalmi rétegnek nem kell többet mozogni az elhízás ellen, hiszen eddig is gyalog járt, viszont  mostantól kevesebbet ehet, ami felér a legjobb fogyókúrával.

5) Na ez lesz a legszebb!  Visszatérve a 2) pontra, az emberek nem csak a Svábhegyről fognak tömegközlekedési eszközökkel le-fel mászkálni, hanem más vonalakon is. Az emberek sokkal többet fognak utazni és a hosszú utakon unalom elűzése végett olvasni fognak, újra megtanulnak olvasni. Újra könyveket fognak vásárolni, hogy legyen mit olvasni és a nagy olvasnivaló keresgélés közepette rá fognak bukkanni az én könyveimre is, és akkor hatalmasakat fogok kaszálni, és akkor ki fogom tudni fizetni majd a 400 forintos benzinárat is, aminek következtében még több ember fog utazni és még többen fognak olvasni és……. Ez a kurva ébresztő óra! Mi a fenének kellett nekem ezt reggel 8-ra beállítani? Pont akkor kezd el csörögni, amikor a benzin ára már majdnem 500 forint.       

Tibor bá (szatirikus) blogja (122-sz) Halló, itt a másvilág beszél

Senki se él örökké, de erről a fiatalabbak nem tudnak. Akik viszont tudnak róla, azok ragaszkodnak a másvilághoz, ahol boldogan (vagy boldogtalanul) folytathatják az életüket.  Üzletet ebből eddig csak a papok tudtak csinálni, de ebben a globális izében szabad a gazda, és az csinál hülyét a másikból, akinek kedve és fantáziája van hozzá. Amerikában például sok tízmillió ember fut a pénze után. Éppen tegnap olvastam, hogy az összes amerikai bankban 6840 milliárd $ elhelyezett betét van, de a bankok összesített tőkéje mindössze 273 milliárd $, ami ha jól számolok mindössze 4 százaléka a betéteknek. Hová lett a 96 %? Most persze könyörögnek a betéteseknek, hogy nem vegyék ki a pénzüket. Én persze nem sajnálom az amerikai középosztályt, jólétük érdekében az egész világot kizsákmányolták, de most speciel az (amerikai) másvilágról akarok írni, amivel kapcsolatban egy jó hírrel szolgálhatok. Megnyílt az első telekommunikációs szolgáltatás a Másvilág és a Föld között. Azért ez nem semmi. A szilikon-völgy eddig sok mindent csinált, de ez minden képzeletet felülmúl. De miről van szó?

Egyszerűen fogalmazva, mostantól kezdve mód nyílik arra, hogy elhunyt szeretteinknek üzenjünk. A tarifa szavanként (az inflációra való tekintettel) 10 $-cent, ami természetesen előre fizetendő. A telekommunikációs technika a következő. A szolgáltató rendelkezik vég-stádiumban lévő, gyógyíthatatlan betegek hálózatával, nevezzük őket „postás-lelkeknek”, akik az üzeneteket a címzett személyes adataival együtt kívülről megtanulják, aztán amikor rájuk kerül a sor, meghalnak.

A postás-lélek, amint átkerül a Másvilágba, első útja a felvállalt elhunyt lelkek felkeresése és a bemagolt szöveg elmondása, miközben gondosan köteles figyelni arra, hogy az üzenet más, illetéktelenek ne hallhassák meg.

A szolgáltató szívesen válaszol minden kedves érdeklődőnek amennyiben megkeresik a következő honlapon < www.afterlifetelegrams.com >.

Én magam nagy érdeklődéssel várnám a választ a következő néhány kérdésre: 1) Van-e lehetőség válaszkapásra (bérmentesítés természetesen itt a Földön értendő)? 2) Mi a garancia arra, hogy átköltözés közben a hajlott-korú postás-lélek fejéből nem száll ki az üzenet. 3) A postás-lélek tudja-e teljesíteni vállalt kötelezettségét abban az esetben, ha hozzátartozóm (ne adj isten) a Pokolba került, míg ő a Mennyekbe jutott, illetve fordítva?

Amíg ezekre a kérdésekre nem kapok választ, a túlvilági telekommunikációmat a hagyományos gondolatátvitel útján bonyolítom. Igaz, egyelőre még csak kísérleti fázisban van, viszont költségmentes. Különben se tudnék semmi mást üzenni, mint „várjatok meg, hamarosan jövök.”

Tibor bá (szaritikus) blogja (119-sz) A családi orvosnál

Mindössze másfél órája ültem a leadott kártyám után járó, fejkvótát bezsebelő háziorvos rendelőjének folyosóján, amikor kiderült, hogy most már végképp én következem. Igen, tudom, lehet már időpontot kérni, de a helyzeten nemigen segít. Különben pedig, ha ma reggel ébredek vesetáji fájással, akkor ma kell mennem, hacsak nem akarok életem végéig dialízisre járni. Egyébként az in­tézmény európaiságát mi sem jelezte jobban, mint az a kis piros lámpácska, mely­nek kigyulladása azt jelezte, hogy beléphetek háziorvosom színei elé. Persze magyar honban a legtöbb engedély egyúttal kötelességet is jelent, ezért szapora léptekkel benntermettem a vizsgálóba. Belépésem pillanatában egy idős férfi kezdett lekászálódni a vizsgáló heverőről. Lehetne rosszabb is – gondoltam – például egy vén nyanya is szedelőzködhetne, aztán a szexuális egyensúly helyreállítása végett, este fél órát ülhetnék a „Free porn videos” előtt. Persze európai mér­cével mérve annak a nyavalyás piros lámpának még jó darabig nem lett volna sza­bad kigyulladni, de hát ez kigyulladt. Ha nagyon akarom, ki tudom találni miért. Nyi­l­ván evvel a finom presszióval kíván az orvos oda hatni, hogy a köszvényes öregúr saját unokáját megszégyenítő sebességgel kapkodja magára szegényes ruháit. Ha az ember még mindig nagyon akarja, akkor meg tudja érteni, hogy az orvos is siet, sőt együtt lehet vele érezni, rengeteg még a beteg és bár este nyolcig tart a rendelés, legfeljebb hét percet szeretne késni a hétórakor kezdődő színházi előadásról. A magyar színházak ugyanis emberemlékezet óta a hét órás előadásaikat egységesen és hulla pontosan 7 óra és 07 perckor kezdik. Hogy ez utóbbi eurókonform-e azt nem tudom, de most hogy beléptünk lassan majd kiderült. Különben legyen ez a legnagyobb bajunk! Egyelőre bebocsátást nyertem a családi orvos színei elé.

Szóval ott tartottam, hogy belépek a rendelőbe, és ha akarom, ha nem, végig kell mustrálnom az előző beteg vézna testét. Magamban megállapítom – amihez egyéb­ként semmi közöm, – hogy tisztességes méretű májfoltjai vannak, vakbelét egyszer már kivették (törlőkendőt nem hagytak benne, mert hiszen a páciens még él), a forradás elég hosszú, szé­le bugyros, valószínűleg a műtétet gebinben végezték. Elődöm erősen megkopott szőrzete ősz, már ahon­nan még nem hullott ki, alsó inge enyhén lyukas és szürkére mosott (felesége nyilván nem nézi a TV reklámokat, vagy ami még rosszabb, nem hisz nekik), alsónadrágja bőszárú, olyan, mint ami ötven éve volt divat, bőre petyhüdt, mellkasa aszott, maradék izmai erősen lógnak. A Nyugdíj Intézetnem már nem fog sokba kerülni. Ezeket természetesen ő maga is tudja, és tüntető elfordulással jelezi, hogy ezekhez semmi közöm.

A mustra persze hamarosan kölcsönös lesz, mert az orvos rám förmed, hogy vetkőz­zek. Az öreg muki még csak gombolkozik, így aztán bőven akad ideje, megnézni vajh nekem mi minden buggyan ki az öltözék alól. Mi tagadás, az utóbbi negyven évben már nemigen szólítanak le a nők az autóbuszon, teljesen függetlenül attól mily vaskosan domborodik ki pénztárcám a farzsebem kontúrjai mögül. Ebből kifolyólag alig titkolt kajánsággal most ő gyönyörködik az én megereszkedett izomzatomban, de a meccs nincs még lefutva. Mivel én is értek magyarul, megtudom, hogy a májfoltosnak hány­szor kell naponta ecsetelni és hány napig kell tartózkodni a házasélettől – bár ez utóbbit az orvos csak udvariasságból mondta. Kajánul kun­cogok. Istenem, de szép. Már senki se tudhatja meg személyi számomat, mert az al­kot­mányellenes. Hogy bűzös folyásom van, azt az utánam következő betegnek, aki már vagy fél órája a nyakamba liheg, simán az orrára kötik, mert az Alkotmány Bíróság figyelme erre még nem terjedt ki. 

Tibor bá (szatirikus) blogja (118-sz) Névcsere

A közelmúltban a magyar bíróság egy fiatal férfit, egy korházi beteghordozót elítélt gondatlanságból származó emberölés címén, aminek azonban volt előzménye. Tibor bá a helyszínen járt, és felmérte a helyzetet, íme:

Szegeden egy 80 éves férfinek tévedésből felnyitották a koponyáját, belenéztek. Jé, agyvelő! De akkor hol lehet a vakbele? Szépen visszapakolták az enyhén elhasználódott szürkeállományt és a beteget néhány órára visszatolták a kórterembe. Kovács bácsi (ahogy a nővérek becézik) a tőle telhető vehemenciával ugyan tiltakozott, de a betegjogi képviselő egy nádpálcával rácsapott a kezére: kuss, a beteg nem pofázik! Miután a most már nagybeteg Kovács bácsi belátta, hogy a magyar futball­hagyományoknak megfelelően a „kis pénz kis műtét, nagy pénz nagy műtét” szemléleten nem lehet változtatni, engedett az alul finanszírozott korházak alul fizetett sebészeinek a nyomására, és nem egészen önszántából átköltözött egy olyan ágazatba, ahová a közel 400 honatya hatásköre nem terjed ki. Az „eseménynek” azonban volt egy kis szépséghibája, kitudódott. Mi a francot lehet tenni? Végül az Egészségügyi Tanács Krízis Prevenciós Kollégiuma összeült három napirendi pont megvitatására:

1) Kit jutalmazzanak meg? Ennél a pontnál hamar jutottak döntésre. Mindenkit, aki a műtőasztal körül sürgölődött. Egy kicsit csaltak a jegyzőkönyvvel, hogy a tényleges létszámot nyolcról felsrófolják tizenhatra, azután az indítványt egyhangúan megszavazták.

2) Mennyi legyen a jutalom? Itt lépet közbe a rutin. Természetesen az évi fizetés 400 százaléka, mert az még törvényes. 

3) Kit terhel a felelősség? Első nekifutásra úgy döntöttek, hogy senkit. Később belátták, az elektronikussajtó nem veszi be azt a mesét, hogy Kovács bácsi maga nyitotta fel saját koponyáját, mert ez Nyugaton se szokás. Ekkor körbejárták a lehetőségeket. A portás nem jöhet számításba, mert a portásfülkében asztalra hajtott fejjel alussza át a műszakot, különben sincs sziké-viselési engedélye. A takarítónő első hallásra jónak tűnt, de az ötletet elvetették, mert Eszti néni etnikum volt, ami politikai vihart kavart volna. Ekkor valaki figyelmetlenségből megemlítette az osztályos orvos nevét, de őt a helyszínen bokán rúgták, maradt a betegtologató fiú, akit zokszó nélkül megszavaztak.

A korház összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol a betegszállítót bemutatták először elölről, majd hátulról, nyilvánosan lefokozták, felpofozták, négy rétre vágták (amit a Blikk lefotózott), kirúgták. Végül az igazgató, mint aki jól végezte dolgát, leporolta a nadrágját és külföldre távozott egy nemzetközi agytekervény konferenciára, ahol ő a főelőadó.

Az esetnek természetesen vannak tanulságai. Először is annak felismerése, ha ez Szegeden megtörténhetett, akkor ez megtörténhet máshol is, mással, máskor. Teszem azt maga a korház főigazgatója is megöregedhet, sőt megbetegedhet, sőt bekerülhet saját volt korházába. Hű de szar helyzet! De nem, lélegzik fel a főigazgató, én kebelbeli vagyok! De mégis, mi van, ha összetévesztenek egy Kovács bácsival és ő kapja a VIP bánásmódot, és helyette engem tolnak ki a sufniba? Ekkor vált világossá, hogy a főveszély az összekeveredésben van, mert ők maguk is összekeverhetők, ezt kell tehát megszüntetni, de hogyan? Ekkor az osztályos orvosok közül valakinek beugrottak azok a történetek, amiket gyerekkorában a nagypapa térdén ülve áhítattal hallgatott. A Don kanyarban rengeteg volt a halott, a felcserek nem győzték hordani a hullákat. A legtöbbnek se keze, se lába, de még feje se volt. Ennek ellenére az egyforma ruhákba bújtatott fejetlen hullák azonosítása a legkisebb problémába se ütközött. Volt ugyanis minden katonának egy dögcédulája, ami nevét meghazudtolva nem papírból, hanem fémből készült. A gondolatot tett követte.  Ezentúl minden beteg csuklójára kössenek egy cetlit, rajta tintaceruzával felírva a neve. Ahogy a piacon a levágott, tollaitól megfosztott libákra: „6 és fél kiló, 3900 forint”.         

Jelenleg a dolog itt megakadt. Közben kiderült, hogy a Kecskeméti Megyei Korházban is volt egy figyelemreméltó műtét. Megkísérelték egy idős nő vastagbeléből kivágni azt a 20 centis szakaszt, ami teli volt polippal. Volt azonban egy kis gubanc, felnyitás után kiderült, hogy polipnak se híre se hamva. Ellentétben Kovács bácsival a hölgy nem tiltakozott, mert három nappal korábban vastagbéltükrözésen esett át, így aztán a „polip a bélben” belefért hitvilágába. Az ő esetében nem a beteget cserélték fel, hanem a leleteket. Hiába na, az egészségügy leleményessége határtalan. Igen ám, de a leletcserét a dögcédula nem akadályoz meg, akkor pedig vissza az egész. Most aztán valakinek ki kell találnia a lelkiismeretes munkavégzést. Miket beszélek! Azt már rég kitalálták, mindössze alkalmazni kellene. Már meg is alakult egy parlamenti bizottság a lelkiismeretes orvosi munka tanulmányozására. Első ülésükön három napirendi pont volt:

1) A bizottság tagjainak a megjutalmazása. Ennél a pontnál hamar jutottak döntésre. Minden bizottsági tagot meg kell jutalmazni, beleértve az igazoltan távolmaradókat is.

2) Mennyi legyen a jutalom? Itt lépett közbe a rutin. Mulasztásos törvénysértéssel úgy döntöttek, hogy szokásos illetményük 2 x 300 százaléka, ami ugyan már kilóg a törvényesség alól, de majd törvénymódosítást fognak benyújtani. Elvégre ők a törvényalkotók.

3) Milyen eséllyel lehet közfelháborodás nélkül megbízni külső szakértőket (és itt elsősorban saját családtagjaikra gondoltak) egy 400 millió forintos tanulmány elkészítésére. A „ha lúd, akkor legyen kövér” alapon úgy döntöttek, hogy szarnak a közvéleményre, és a 400 milliót felemelték 800-ra.

Ezennel örömmel közlöm veletek, hogy az összeollózott, több száz oldalas tanulmány rekordidő alatt készült el, aminek végső ajánlata továbbképző tanfolyamok felállítása volt orvosok részére. A tanfolyam felállítását a Magyar Orvosi Kamara pozitív lépésnek tekintette, mivel annak elvégzése nagymértékben segíti a magyar orvosok külföldi, elsősorban svédországi korházakba való beilleszkedését. A poszt felrakása után kaptam a hírt, miszerint a Svédországban élő, Kovács névre hallgató betegek névváltoztatási kéréssel tömegesen fordulnak az ottani Belügyminisztériumhoz.

Tibor bá (szatirikus) blogja (117-sz) Bunkófón

Figyelj, én nem cicizek, én megmondom ide a szemedbe, nekem a mobil munkaeszköz, érted? A mobilt még a vécére is magammal viszem. A minap is ülök a retyón és térerőlködöm, nyögök és közben telefonálok. – Anyukám, képzeld, ülök a retyezáton, és alig hallom a hangod…. Mi? Mit mondasz? Hogy vasbeton a retyó, és nem megy át rajta a hullám? Milyen hullám?…. Ja, az?…. Nem, az nem elég, ha csak te hallasz engem. Ennyi pénzért én is akarlak hallani téged, bár, ha jól meggondolom! Hogy miért hívlak? Képzeld nincs papír a vécében. Tedd le szépen a fakanalat és hozz egy tekercs papírt….. Miért nem vittem magammal? Honnan tudjam, hogy itt nincs papír…. Na jó, most ne vitatkozz velem, ha nem akarod, hogy összekenjem magam…. Mi az, hogy nem érsz rá? Ne haragudj ez csak egy fél perc. Értsd már meg, ez vészhelyzet: helikopter 113, 113, 113. Pont erre találták fel a mobilt.

Megáll az eszem! A nejem nem érti meg, hogy ma mindenki kommunikál (ha kell, ha nem). Bunkófón nélkül hogyan érték volna utol például Sólyom Lászlót a Komáromi hídon, hogy a másik oldalon mozsárágyukkal várják, és ha nem áll le a híd közepén lyukasra lövik seggén a gatyát? Lásd be, lyukas gatyával nem lehet szobrot avatni. És amikor Torgyánt Új-Zélandon érték utol, amint éppen kökörcsint akar elcserélni angolszász fejőlányokért, akik megtaníthatnák Cseh Máriát angol népdalokat énekelni. Az sose árt, ha egy légügyi dinasztia énekelni is tud. Látod, az embernek mi minden eszébe jut a retyón, amikor nincs papír.

Anyukám! Igen, megint én vagyok. Most már kösz a papír, megoldottam. Töröltem a szar…. Nem, nem a vécé falára, a memóriából töröltem. Várj egy kicsit, van egy bejövőm, majd visszahívlak. Halló, szia Feri, hol vagy?…. A hatoson? Te, figyelj, sok az utas?… Most jön a Rákóczi út? Az jó…. Mit kérdeztél? Hogy mi lesz nálunk ebédre? Mit tudom én. Miért kérdezed?…. Ja, hogy van még a kártyádon 136 forint, és le akarod beszélni. Lehet, hogy ma nem eszünk, mert a nejem ma reggel két feltöltő kártyát vett 7200-ért, most egy pár napig nem eszünk…. Halló Feri, ott vagy még…. Bameg! ez süket.

Anyukám! Megint én vagyok. Hívott a Feri, a hatoson utazik és volt még 136 forintja…. Hogy miért hívlak? Azt kérdezte a Feri, hogy mit fogunk ebédelni…. Hogy-hogy milyen Feri? Nem tudom, mert nem mondta. Neked nem elég, hogy a Feri? Figyelj, te egy bunkó vagy, téged nem érdemes felhívni…. Hogy-hogy nem érted?… Mi az, hogy hova akarlak felhívni?… Mi? Hogy megbántad, amikor először felhívtalak a kéglimre? Anyukám, hol van az már….. A franc akar kéglire hívni. Telefonhívásról volt szó….. Figyelj! Most nem érek rá, megint van egy hívásom, majd visszahívlak….. Nem, nem a kéglire.

Halló, ki vagy? Józsi? Mond!…. Sim kártya nélkül? Az király!…. Az is van benne? Le én, lecserélem. Mit kostol?….. Húsz rugó? Király! Lehetne kettő?….Hogy minek nekem kettő?….. Egy nekem, a másik a Bözsinek. Persze majd küldjük egymásnak a képet. Csúcs! Érted, csúcs!…. Hogy milyen képet? Full extrát apukám, full extrát, rólam, amint szarok, és nincs papír. Hadd lássa! Állandóan kifogy a papír….. nem erről beszélek, a retyóról beszélek, onnan fogy ki a papír…. Várj, majd visszahívlak, pityeg ez a franc…. …. Józsi? Én vagyok Feri…..Figyelj bameg, csak egy SMS…. Hogy mit ír? Névnapom alkalmából…. Milyen névnap? Bameg én nem vagyok Béla….Hogy mi vagyok? Bameg, Zoli vagyok.  Hogy-hogy milyen Zoli? …. Te milyen Józsi vagy?….Bameg én nem ismerek Toth Józsit! …Bameg, te hívtál engem.

A szerző utóirata: A fenti poszt sztornó (csak már nem tudtam visszahívni a felrakását, mert lemerült az aksim a mobilban. Szóval sztornó). A Google wave lett a menő. Hétfőtől a Feri a hatoson laptopról a Google waven fogja közölni 10-12 haverral, hogy a vécéjükben kifogyott a papír, mellékel hozzá családi képet, amit a feleségével együtt, egyszerre kenik a szart a vécé falára és külön kép fog készülni az odakozmált ebédről is.          

Tibor bá (szatirikus) blogja (115) Robin Hood nyomán

A világtörténelem hemzseg a Robin Hoodoktól, Tell Vilmosoktól, amely kategóriába nálunk Subri Jóska és Rózsa Sándor tartozik. Úgy tűnik, hogy az ilyen típusú hősök univerzálisan az emberiséghez kötődnek. Mire gondolok? Ezeknek a népi hősöknek számos közös tulajdonságuk volt. Valamennyien egyéni igazságérzetüktől vezetve szegték meg a törvényt, vettek el javakat hatalmasságoktól, gazdagoktól, és osztották szét a szegényeknek. Igaz a részletekben szélsőségesen különböztek. Azonban az említett népi legendák mára már a múlté. Ma egy fiatalnak nem Robin Hood az ideálja, még csak nem is Rózsa Sándor, nem ezekre akar hasonlítani, nem őket utánozza, és nem őket csodálja. Egy mai modern fiatal Kulcsár Attila szeretne lenni, esetleg Princz Gábor, de minimum a Baumag főkönyvellője. Mi a közös ezekben a karakterekben?

Jelentem alássan az évezredes trend hirtelen 180 fokos fordulatot vett. A felsorakoztatott negatívhősök a kisemberek ezreitől rabolnak, és osztják szét a hatalmasságok, gazdagok között. Ezen kívül semmi más nem változott. Például, ezek az emberek szintén törvényszegők, tehát büntethetők (lennének), de van itt egy kis ellentmondás. Mint említettem a rabolt pénz szétosztása a hatalmasságok között történik, azok között, akik a törvényeket hozzák, és betartatják. Természetesen ez se új a történelemben. Például I. Erzsébet angol királynő vagyonát egy Francis Drake nevű kalóz növelte jelentősen. V. Károly spanyol királyt se nagyon érdekelte mi módon jutott Hernando Cortez a hozzá elküldött több tonnányi aranyhoz.

Nem csoda hát, ha egy mai fiatal Pricz Gábor vagy Kulcsár Attila nyomdokaiba szeretne lépni. Az ellopott összeg csodás, a számonkérés viszont nevetséges. Amikor fény derült az eldorbézolt 36 milliárdra Pricz Gábor első rémületében kirohant  Bécsbe, ahol minden nagyon szép, minden nagyon jó, de végül is magyarnak kellemesebb hely Budapest. Amikor kiderült, hogy senki a füle botját se mozgatja, mondhatni úgy, hogy a hűtlenül elkezel 36 milliárd senkinek se hiányzik, Pricz Gábor visszatelepedett és élt, mint az a bizonyos Marci Hevesen. Aztán hat évvel később kitűztek egy tárgyalást, és elkezdődött az isten malmainál lényegesen lassabban őrölő jogi cezúra. A megjósolható fejlemény a következő: 3 év múlva elsőfokú ítélet, ami totálisan lényegtelen. További 4 év múlva másodfokú ítélet, ami szintén lényegtelen. Felülvizsgálati kérelem a legfelsőbb bírósághoz, ahol csak a tárgyalás kitűzésére kell várni éveket.

A legvalószínűbb előrejelzés szerint Pricz Gábort a bíróság abszolút jogerősen 3 év letöltendő börtönre fogja ítélni kábé húsz év múlva. Innentől kezdve a jóslat több esélyes. 1) Az erősen túlsúlyos Pricz Gábor nem éli meg az ítéletet, jóval előbb elviszi az infarktus. Visszatekintve, volt 25-30 éve, amit abszolút luxusban élvezhetett végig. 2) Őt év múlva a köztársaság kikiáltásának 25. évfordulóján kihirdetik az amnesztiát a gazdasági jellegű bűncselekményekre azon az alapon, hogy az eredeti tőkefelhalmozás (lásd: törvényes lopás) már rég befejeződött. 3) Pricz Gábor lefogy, nem viszi el az infarktus. Nem hirdetik ki az amnesztiát, mert (jézusmária) még mindig nem fejeződött be az eredeti tőkefelhalmozás. Ebben az esetben Princz Gábor hajlott korára, megromlott egészségi állapotára, de legfőképpen a bűn elkövetésétől eltelt idő hosszára való tekintettel a büntetés letöltésétől eltekintenek.

Kulcsár Attila története alig különbözik az előzőtől. Első riadalmában Kulcsár is Bécsbe szökött, de ellentétben Princz Gáborral, neki politikai pechje volt. Természetesen ő is adakozott mind a két oldalra, de időközben a két rivális párt között a méta elérte a „halálos” szintet. Már sokkal jobban tartottak a következő választások elvesztésétől, mint némi disznóság kiderülésétől, mert a választás megnyerése ad alapot a további disznóságok elkövetésére, és mert a disznóságok kiderülésének következményei, korábbi tapasztalataik szerint, totálisan elhanyagolható. Ezért aztán Kulcsár hazatoloncolása mindkét oldalnak szolgálta az érdekét. Azt hiszem, ezt nevezik politikai konszenzusnak. Itthon tehát megindult a verseny az ügyészség és a rendőrség között a Kulcsár vallomás megszerzéséért. Jó néhány hónapig az egésznek szegény Kulcsár Attila szenvedte kárát, ami, azért lássuk be, kifejezetten szemétség. Princz Gábor 36 milliárddal családi körben tengetheti napjait. Viszont Kulcsár Attila, akinek csak 26 milliárd jutott, vizsgálati fogságban kénytelen rohadni. Lévai Katalinnak közbe kellett volna lépni a feltűnően súlyos esély egyenlőtlenség miatt. Végül aztán Kulcsárt is kiengedték otthonába, amit minden bizonnyal „minden részletre alaposan kiterjedő, feltáró tanúvallomásával” érdemelt ki.

Megjósolható, hogy se a 36 milliárdból, se pedig a 26 milliárdból egyetlen forint se lesz meg. Az is megjósolható, hogy a kezdeti kellemetlenségek után mind a két figura meg fogja úszni a börtönt. Ezzel szemben Zalatnay Sarolta a feltűnően gyorsan kirótt három évet nem úszta meg, aminek két oka is van: 1) Zalatnay Sarolta egy piti 120 milliót tűntetett el. Ekkora összegért szigorú börtön jár. Cininek nem lett volna szabad megállni 120-nál. Sebaj, majd legközelebb, amikor lejár a három év. 2) Zalatnay Sarolta csak magára gondolt, zsákmányából a hatalmasságoknak nem juttatott semmit. Előrelátásának hiányát menti az a körülmény, hogy ilyen pici összegből számba jöhető „juttatás” nemigen valósítható meg.       

Az összegek közötti 2-300-szoros szorzónak van más kihatása is. Zalatanay mind a börtönbe vonulás előtt, mind pedig utána nyomorog, illetve nyomorogni fog. Ezzel szemben Princz-Kulcsár kettős abszolút luxusban él. Most már csak azt kellene valakinek megfejteni, honnan van hozzá pénzük?

A fentiekhez viszonyítva a Baumag ügy egy öszvér. Az összeg kulcsári, az eljárás zalatnays. Pontosabban fogalmazva, több tízmilliárdról van szó, amiből a politikusoknak egy fillért se jutott. Ezért aztán a független bíróságra ráborult a mindent befedő bizonytalanság. Fogalmuk sincs, milyen ítéletet kellene hozni. Következésképpen elkezdtek tökölni, aztán hirtelen kapóra jött egy újabb tellvilmosi tett, az állami vállalatok felső vezetői 1-2 évente 10 milliós végkielégítés után átmennek egy másik állásba. A nép, az istenadta nép most ezen rágódik, és az összes korábbi lopást delete, mert már nincs több hely a winchesterében. 

Tibor bá (szatirikus) blogja (114) Dedikálás

Életem vélhetőleg legsikeresebb könyve Szeretném, ha sokáig dobognál címen a 2006-os könyvnapra jelent meg. A „vélhetően legsikeresebb” jelző megelőlegezésének jogosságára több jel is mutat. Először is a manapság szokásos 100 példány helyett, kiadom döntése nyomán 300 példány hagyta el a nyomdát. Aztán a kb. 800 Mensa tagtárs közül, akikből statisztikailag minimum 400-at a szíve fog a sírba vinni, egyetlen egyet se érdekelt a téma, az őket megillető 50 százalékos árkedvezmény ellenére se. A siker tehát benne volt a levegőben, ahogy mondani szokás, mert az ilyen sikeres művek sikeres íróit fel szokás kérni dedikálásra, ami az esetemben is megtörtént. Évával, a feleségemmel lerendeztem a dolgot, jó asszony, megértette, hogy egyetlen órácskára át kell adnia az ünneplő tömegnek, aztán 364 napot úgyis az övé leszek. Akadály tehát egy se. Aztán eljött a nagy nap és megvolt a DEDIKÁLÁS, ami után, ha nő lennék, akkor az idegösszeroppanás és a súlyos depresszióba zuhanás között válogatnék, amíg el nem visz a mentő, vélhetően a Hárs-hegyre.

Szóval puccba vágtam magam, ami kétszer következik be egy évben, mert átlagosan egy temetésre és egy bírósági tárgyalásra vagyok hivatalos. Igaz az utolsó temetési lehetőséget a múlt héten elmulasztottam. Szegény Fóti János hunyt el 15 év lebénulás után, ugyanis annak idején sztrókot kapott. Ez volt Isten igazságtétele, mert a Kistext-nek volt a vezérigazgató helyettese és ilyen minőségben a volt osztálytársait a titkárnője a külső irodából egy tapottat se engedte tovább. Igaz, bénán minden találkozóra eljött, akarom írni nem kis fáradtsággal elvonszolta magát, amit a megelőző 30 évben nagyívben elhanyagolt. Na mindegy a temetésre nem mentem el, mert nem is volt temetés. A hamvakat (bármit értünk is ez alatt) szétszórták egy 30 m átmérőjű virágágyás felett. Volt Fóti, nincs Fóti. Mi meg nézhettük volna egymást, amiért nemigen érdemes kivillamosozni 30 km-t. Hát én nem is villamosoztam. Özvegye telefonon sérelmezte is távolmaradásomat, amit azzal indokoltam, hogy Fóti Jancsi se fog kijönni az én temetésemre, akkor pedig mindössze kvittek vagyunk.

Na de, visszakanyarodva a DEDIKÁLÁSHOZ, ott hagytam abba, hogy puccba vágtam magam. Elővettem 10 éve a szülinapomra kapott Pierre Cardin arany töltőtollamat. Szűz volt a lelkem, most raktam bele élete első patrónát. Feketét, ami olyan komoly áhítatott ad a szépívű betűknek. Íróasztalomhoz ülve gyakoroltam is egy kicsit, úgy fél órácskát, hogy golyóstollhoz szokott ujjaim levessék a váltás okozta drukk első remegéseit. Aztán még egy pillantás a tükörbe és már nyúltam is az ernyő felé, ami ott lóg az előszoba fogason. Kint ugyanis zuhogott az eső. Éva is felvette a csizmáját, dupla bunda bugyit húzott, ebben a korban a felfázás már nem gyerekjáték, pláne június közepén. El se hiszi az orvos, hogy nem készakarva lett beteg. Na, jó, szóval elindultunk a kb. 20 kilométerre lévő Vörösmarty térre. Útközben elállt az eső, amit jó jelnek tekintettünk. Megérkezés után kerestünk egy parkolót 3 km-es körzetben, amit meg is találtunk. Direkt nekünk hagyták meg, ugyanis 235 centire csak én tudok beparkolni a Ticonkkal. Ezt követve csak néhányszáz pocsolyát kellet kikerülni (ami Pesten nem kis mutatvány) és már ott is voltunk a helyszínen, időben, negyed órával a kiírás előtt.

Volt még egy kis anomália, amikor kiderült, hogy 3 darab 12-es pavilon van, egymástól elég messzire, de hát a szervezést kizárólag a verseléshez értő férfiak és nők bonyolították, akik annak idején a művészetet osztogató sátornál háromszor álltak sorba, így aztán megszületésük előtt már nem jutott idejük ellátogatni a logikaosztogatás színhelyére. Sebaj, pontban 11-re a helyszínre értünk. Kellemes volt látni a hatalmas betűkkel kiírt sort szombaton 11-12 h között Antalffy Tibor dedikál. A művelethez szükségeltetett asztalon 10 centis víz állt, amit a kiadó két alkalmazottja iparkodott eltüntetni. A székek is vizesek voltak, amikre ráülni felért egy vesemedence gyulladással, de ezek az apróságok fél óra alatt a helyükre kerültek. Vesztesség nem adódott a dologból, mert a téren kizárólag kiadói bódék voltak láthatók, amik körül néhány tulajdonos és egy-két dedikálásra váró író sürgött-forgott, mert leülni nemigen volt kedvük.

Pontban 12-kor lejárt a dedikálásra kitűzött időm, amikor az első vevőnek kinéző két alak betéved a mi bódésorunkba és elkezdte véget nem érő andalgását felénk. Egy szimpatikus házaspárról van szó, jóval túl a 60-on. A férfi nehezen, zilálva vette a levegőt, feje vörös volt, mint a rák, vérnyomása –csak így pofára – nem lehetett kevesebb, mint 180/100. Szerettem volna homlokon csókolni. Bántam is én, hogy holnap mellé fogják temetni az el nem olvasott könyvem, csak vegye meg. Dehogy vegye, megkapja ingyen, csak hagyja, hogy dedikáljam neki, legalább arra az egy napra, ami még hátra van neki.

Bingó. A házaspár megállt az asztalomnál, amin húsz darab „Szeretném, ha sokáig dobognál” volt szétterítve. A nőnek ugyanis szúrta a szemét ez a hatalmas rendetlenség, de végre elolvasta a címet, és megszólalt, „Apukám ez téged egészen biztos érdekel. Ülj le ide, nézegesd a könyvet, én mindjárt visszajövök.” És ezzel az asszonyság eltűnt a nem létező forgatagban.

A férfi unottan felvett egy példányt, belelapozott, majd palóc akcentussal megszólalt

–        Á, koleszterin, most Pozsonyban is ez a divat.

–        Hát igen – erőlködtem egyet – a mi korunkban már elég fontos téma.

–        Persze, persze – lapozott tovább a pasi – látom, van itt más is, na, igen, ezt a Tenox-ot én is szedtem, aztán valaki meghalt tőle.

–        Ugyan már, csak nem mondja? Kalciumcsatorna blokkolótól nem lehet meghalni.

–        Dehogynem, ahogy elkezdte szedni, mindjárt meghalt, és tudja mit? Nem boncolták fel. Nem akarták, hogy kiderüljön.

–        Hirtelen halál, – bólogattam – szívbetegeknél nem kell hozzá Tenox, jön az magától is.

–        Lehet, hogy igaza van – de ez a mondat töredék már nem nekem szólt, mert valami megragadta a figyelmét a könyvben. – Azért elolvasnám – és ezzel tovább pörgette a lapokat. – Itt van ni, by-pass műtét, ezt maguknál is így nevezik.

–        Így is, meg angioplasztika, revaszkularizáció, meg kinek mi jut az eszébe. A lényeg, hogy az elmeszesedett koszorúereket megkerüljék. Különben inkább gányolás, mint műtét.

–        Ne mondja, még jó, hogy nekem nincs rá szükségem.

–        Egyelőre, – „nyugtattam meg” a most már kissé irritáló pasast.

Ekkor megérkezett a nej – már itt is vagyok apukám, gyere, mert mindjárt indul a busz – majd felém fordult – nincs nekünk pénzünk könyvekre, szegény pozsonyi nyugdíjasok vagyunk.

Ekkorra újból csöpögni kezdett az eső, a kislányok rohanva hozták vissza a hatalmas nylon lepedőket, amikkel alig tudtak megbirkózni. Mi beültünk az ernyő alá. Ekkor Gyuri, a kiadó tulajdonosa, porcellán csészében forró feketét hozott az Évának, nekem pedig pozsonyi kifliket a Gerbeaud-tól. Gondolom egy kisebb vagyon. Meg is kérdeztem a Gyurit, hogy a csészék eldobhatók, egyszer használatosak, mert azért az mégis csak túlzás. Nem, nem, bizalmi alapon adták őket ki, vissza kell vinni. Az más, könnyebbültem meg. Nem szeretek túl lekötelezett lenni.

Közben a tér közepén a hatalmas óra nagymutatója komótosan csúszott a fél kettő felé, és engem már semmi más nem érdekelt csak az, hogy valami ürüggyel elővehessem liliomtiport töltőtollamat. Szerencsére igenis van gondolatolvasás, mert Gyuri kinyitotta az egyik könyvet, és elém rakta,

-         Légy szíves dedikálj nekem egy példányt.

-         Neked? – csodálkoztam el a kérésen – ne viccelj velem. Öt év múlva a könyv borítójával fogod kitapétázni az irodád falát.

-         Azért csak dedikálj egy példányt.

-         Természetesen. Különben tudom, hogy miben sántikálsz. 50 év múlva a fiad egy árverésen egy kisebb vagyont fog kapni ezért a példányért.

Utolsó mondatomon Gyuri úgy röhögött, hogy majdnem leesett a székről. Sebaj, a 20 éves Picassót is kiröhögték. Igaz én nem 20 éves vagyok, és nem festek, hanem írok, de ki lát a jövőbe? Miután Gyuri abbahagyta a röhögést és arcszíne visszanyerte eredeti tónusát (azért az ő vérnyomását is szeretném megmérni és látni a pofáját, amit eltorzul a 220 láttán) meghívott minket ebédelni, amit köszönettel nem fogadtam el. A dedikálásnál a koleszterin szintem egy kicsit jobban érdekel.

Az esti hírekben 15 percet szenteltek a Vörösmarty téri eseményekre. A felvételt délután 4 körül készíthették. A tömeg beláthatatlan volt, a Nap hétágra sütött, önmagam nem láttam sehol, ugyanis akkor már otthon ültem. Este Gyuri telefonált. Könyvemet szépen veszegetik a kíváncsiskodók. Istennek hála, hogy ennyi szívbeteg van az országban. Erről jut eszembe a Tenox-ot még nem vettem be. 

Tibor bá (szatirikus) blogja (113) Folyik már vér?

Már százszor elhencegtem vele, de hát ezzel nem lehet betelni. Szóval töltöttem az életemből néhány évet Ausztráliában is. Ugye, egyesek szerint Ausztrália az Nyugat. Persze nem földrajzilag, de talán még úgy is, mert ha sokáig megyünk nyugat felé, akkor előbb-utóbb megérkezünk Ausztráliába. Erről Kolombusz Kristóf tudna mesélni, bár ő útközben elakadt egy kis arany keresgélés miatt. Szóval Ausztráliában voltam, és lévén mindössze húszegynéhány éves, éjjel-nappal nők után futkostam. Ennek ellenére a mindennapi betevő pumpálás sehogyan se jött össze, mert köztudottan Ausztráliában kevés a nő. Nekem legalább is úgy tűnt. Egyszóval nagy volt a hajtás, és kevés a dugás. Ezt máig nem tudom megbocsátani annak a kontinensnyi országnak.

Egyik alkalommal egy (természetesen) magyar házibulin voltam, ahol a szokásoknak megfelelően három férfire jutott egy nő, annak az egynek is két férje volt. Az egyikkel együtt élt, de egy másikkal volt papírja róla, akit nem látott már vagy fél éve. Ezen kívül volt még a nőnek három gyereke és egy vele élő enyhén rozoga mamája, aki mohón várta a leeső morzsákat. A nő különben állás nélkül tengette az életét, azonban volt neki valami a combjai között, amiért többen aranyat adtak volna, és volt, aki adott is. Este 11-ig már ketten is jelentkeztek harmadik férjnek, amit azért nem kell szó szerint venni. A kettő közül az egyik én voltam, de a szerencse nem rám mosolygott. A szerencse már csak ilyen, mindig másra mosolyog. Tizenkettő előtt távoztam, miután a zsebemből az óvszert gondosan ráhelyeztem az éjjeliszekrényre, „nekem már úgyse lesz rá szükségem” alapon.

Két háztömbbel később belém bújt a kisördög. Visszaosontam a földszintes családi ház kertjébe, és belestem a hálószoba ablakán, vaj dugnak-e már, mint ahogy sejtettem. A szobában egyiptomi sötétség uralkodott, a látási viszonyok egyenlők volt a nullával. Már éppen fel akartam hagyni a kísérlettel, amikor megállt mögöttem egy járőr kocsi, de nem ám bömbölve, szirénázva, amolyan magyarosan, hanem csak úgy halkan odagördülve, és persze első dolguk volt, hogy leszedtek az ablakból. A három perc alatt kiérkező zsarukat a szomszéd hívta ki, aki elsötétített ablakán keresztül szintén leselkedett. A két jól megtermett zsernyák pedig arra volt kíváncsi, hogyan és főleg miért kerültem az ablakba éjjel tizenkettő környékén. Tök leégés! Be kellett csöngetni a házba és megkérni a nőt, hogy tanúsítsa én is ott partiztam, és én voltam az, aki lecsúszott a hajnalig tartó lihegésről. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mert a becsengetés alatt éppen lihegtek, vagyis azzal voltak elfoglalva, amit én elpasszoltam, és közben azt játszották, hogy nincs otthon senki, és akkor ugye nincs aki az ajtóhoz megy.     

De hát az ausztrál rendőr megértő, hagyták, hogy verjem az ablakot, és hangosan kiabáljak egy előttük ismeretlen nyelven. – Csesszétek meg, gyertek ki, mert le vagyok tartóztatva.

Hát ez elég régen történt, és csak azért jutott eszembe, mert a múltkor a szomszéd kissé részegen egy 45 centis bökővel kergette a feleségét a ház körül, aki úgy visított, mint egy szopós malac. Na, ennek a fele se tréfa, és már hívtam is a 107-et. Mondom az ügyeletesnek, jöjjenek ki, mert a szomszéd férfi késsel kergeti a feleségét. Él még a nő? Kérdez vissza az ügyelet. Persze, hogy él, tudtommal hullát nem lehet kergetni. Akkor ez egy családi veszekedés, állapítja meg az ügyelet. Na és? Háborodok fel, feleséget meg szabad ölni? Mert ha igen, azt már rég megmondhatták volna. Fakad ki belőlem az akasztófahumor, de az ügyelet nem hatódik meg. Uram, mi csak akkor megyünk ki, ha vér folyik, magyar, de minimum szittya vér. A fene érti ezt az egészet. Ha nem folyik (még) vér, akkor szarnak az egészre. Ha folyik vér, nem találják a tettest és kitűznek 1 millió forint jutalmat a nyomravezetőnek. Mi lenne, ha kimennének a nem folyikhoz, és megvárnák, amíg folyik. Nem mondom, hogy humánus, de spórolnának egy milliót. Szinte mérget lehet rá venni, hogy azt kell megfogni, aki hátul fut, és úgy mellesleg villog kezében a kés.

Szerintem a rendszerváltást elkapkodták. Az újonnan hozott törvények alig érnek egy kalap szart. Akarom mondani, csak hiszik róluk, hogy demokratikusak. Egyáltalán tudja itt valaki, hogy mit jelent ez a szó? Egy pasit tévedésből 3 évig börtönben tartanak, majd kárpótlás címén kap félmillió forintot. Egy másik valakit finoman kitessékelnek a vezérigazgatói székből, mert alkalmatlan oda vagy, mert valaki más akar beleülni ugyanoda. Rendben, de miért kap 65 millió kártérítést? Miféle kártérítés? Csak nem arról a kárról van szó, amit az igazgató úr a következő évben okozott volna?

Tibor bá (szatirikus) blogja (111) Hungarikum

Gyerekkoromban, ami azért elég régen volt, az óvoda udvaron lelkesen mutogattunk fel az égre, amikor ott nagy dirrel-dúrral átvonszolta magát egy aeroplán. Ha vendégek jöttek hozzánk, előttük anyám büszkén kérdezte, mi akarok lenne, ha megnövök, én meg még büszkébben vágtam rá, hogy masiniszta. Hát igen! Ha a sors úgy hozta volna, hogy 56 környékén születtél, esetleg még később, akkor nézd szépen meg a szótárban, hogy miről beszélek, de ha erre lusta lennél elárulom, repülőgépről és mozdonyvezetőről volt szó. A két háború között az élő nyelv teli volt ilyen, hogy is mondja, anti-hungárikumokkal. Irtották is őket a honfi kebeltől dagadó magyartanárok, csakúgy, mint a lépten-nyomon fellelhető germanizmusokat. Persze a lehető legnagyobb germanizmust, a háborúba való belépést, azért még kinyögtük magunkból. A hungarista mozgalom nem kívánt hungarikumot csinálni a megfontolt politizálásból.

Szóval tudom én azt, hogy az élőnyelv változik. Nincs többé masiniszta, van viszont például, hungárikum. Nem tudom ki találta ki a szót, mert, hogy kitalálták az szent. A szövegszerkesztőm vörössel aláhullámozza a szót, mert a szövegszerkesztő szerint, ilyen szó nem létezik. A mindössze három éve kiadott lexikonban se lelhető fel a szó, mert a nagyszámú tudós, alkotó és szerkesztő szerint, a szó nem létezett, legalább is nem a 2001-ben kiadott harmadik javított kiadás tanúsága szerint. Ma meg ettől zeng a parlament, amikor éppen ül benne néhány képviselő, és ez köszön vissza a napilapok hasábjairól. Naná, büszke nép vagyunk, és van kulináris kultúránk. Hungárikum a Tokai bor, a kisüsti pálinka, a kalocsai paprika (na meg a szegedi is), a mangalica (csak egy kicsit egészségtelen), az asszonyt félholtra verő részeg férj, de a felsorolásban itt most leállok, mert nem akarok Fenyő Miklós sorsára jutni, azaz személyesen megismerkedni egy kis ukrajnikummal. Maradjunk csak a hungárikumoknál!

A brit sajtó napokig röhögve rólunk írt, hogy kicsesztünk magunkkal. Olyan ez mintha a franciák holnaptól hirtelen nem ehetnének sajtot, a németek nem ihatnának sört, az amerikaiakat eltiltanák a marha steaktől, az eszkimót a haltól, a kínait a majom agyvelőtől, a bantu négert az éhezéstől. Itt álltunk nyakig az unióban egy megveszekedett öt deka pirospaprika nélkül. Az egész „ügyből” engem csak az lep meg, hogy a hatóságok meglepődtek. Ugyan-ugyan, ez borítékolható volt (meg, ami még jön uniós melléktermékként). Hogy a pártállam alatt mit ettünk pirospaprikaként, azt örökké tartó mély homály fedi, minden esetre olcsó volt és november 7-én biztos lehetett kapni. Azóta viszont volt már a pirospaprikában téglapor (gondolom szép vörösre égetett, hőálló téglából), amit nem tüntettek fel a csomagoláson, és csak úgy mellesleg nem volt könnyű megőrölni. Volt ólompentoxid, magyarul mínium, ami azon kívül, hogy kurvára mérgező, még csak nem is tisztességesen piros, különben vagy tízszer drágább a paprikánál, vagyis egyértelmű, hogy lopott volt. Még az is lehet, hogy az eltűntetett nehézfémért járt valami környezetvédelmi különdíj is.  Mindegy, a paprikát alaposan feldúsította és kellően hozzájárult a Magyarországon várható emberi élettartalom kurtításához, ami különben is a legalacsonyabb Európában.

Szóval voltak előzmények, amiket mind az elkövetők, mind pedig a nép megúszott, amiből az előzőek levonják a tanulságot, de az utóbbiak nem. Az elkövetők rájöttek, hogy helyes huja haj, sose halunk meg, legfeljebb a fogyasztó. A nép pedig azt, hogy méreg ide, méreg oda, sohase ő hal meg, hanem mindig valaki más. Egy szónak is száz a vége, várható volt, hogy előbb vagy utóbb, valaki kitalálja a mérgezett paprikát. Ami azon kívül, hogy öl, még humánus is, kimúlás előtt az ember legalább zabál egy jót. Ha hungárikum, akkor legyen kövér, mint a lúd.

Csakhogy van itt más is. A hungarikumba kevert brazilikum nem annyira mérgező, mint sokkal inkább fene olcsó, úgy tudni mindössze 300 ft/kg. Ez pedig már extra profit, legalább is Marx-Engels szerint, és nekik lehet hinni, mert elképzeléseik kipróbálásába alig 20 millió ember döglött bele. Mindegy az extra profit az extra profit, és most hadd mutassak fityiszt a magyar közgazdászoknak, akik mintegy tizenöt éve egyenesen elbűvölőnek tartják a piacgazdaságot, mert a szabad verseny az isten (ennek fognak szobrot állítani a Szabadság téren, amint sikerül eltávolítani a szovjet emlékművet [jut eszembe a ráfröccsentett fáradt olajt én fél áron, azaz 500.000 forintért hajlandó vagyok eltávolítani]). A fityisz pedig azért jár, mert ez a paprika ügy fényesen bizonyítja, amit mellesleg mindig is sejtettünk, hogy a piacgazdaság sántít. Ugyanis a kilónkénti majd 1000 forintos extra haszonból az importáló cég egyetlen petákot se adott át se a fogyasztónak, se a kiskereskedőnek. A kis huncut az egészet megtartotta önmagának, és még arra is sajnálta a pénzt, hogy a nyomdától soron kívül rendeljen új zacskókat, feltűntetve rajta a hungárikumnak a brazilikummal kötött házasságát. Pedig illet volna, főleg, mert elsősorban a fogyasztó döglik bele a méregbe, nem a forgalmazó.

Persze volt, aki jelesen vizsgázott, például az országos tiszti főorvos, mert példás szigorral, még példásabb gyorsasággal parancsolt le mindent a polcokról, aminek volt valami köze a paprikához. Némi szépséghiba azért csúszott ebbe a príma primisszimó tettbe (itt van ni, ezek is milyen szép új magyar szavak, felérnek egy generalisszimusszal), az ugyanis, hogy széltében-hosszában minimum két hónapja rebesgették az országban, hogy gáz van a paprikával. A lakósság csak azért nem vásárolta fel a készleteket, mert tudta, hogy mérgező.

Időközben a rendőrség nem csak szolgál és véd, de nyomoz is. Szinte hónapok alatt kiderítette, hogy a kalocsai pirospaprikát Kalocsán őrölték és csomagolták, és már azt is tudják ki a gyár vezérigazgatója. (kíváncsi vagyok ki lesz-e valaki kitüntetve a soron kívüli gyors felderítésért) Az ügyről fogunk még hallani valószínűleg a 2010-es választás után. Én, bár nem vagyok nyomozó hatóság, nem csodálkoznék, ha az egészet a spanyolok rendezték volna meg, hogy helyettünk ők szállítsanak pirospaprikát nem csak az egész uniónak, de még nekünk is. Fogjuk mi még hiszpanikummal fűszerezni az ételeinket feltéve, hogy lesz mit ennünk.

Tibor bá (szatirikus) blogja (110) Rendelőintézet

Karácsony másnapján a nyolcadik töltött káposzta gombóc után éles fájdalom nyílalt a gyomromba. Erre rányomtam még két további tölteléket “most már úgyis mindegy” alapon és eldöntöttem, hogy másnap bemegyek a körzeti rendelőbe, ahol aztán reggel nyolckor beálltam volna az 1000 forintos sorba, de kiderült, hogy megszűnt. Méltatlankodásomra valaki megmutatta hová volt felírva egy hatalmas transzparensre: NEM ÉRTÜNK EGYET A VIZITDÍJJAL, ÉS A KORMÁNYRENDELETTEL. Szépen megköszöntem az információt, cserébe elmeséltem, hogy ha 20 évvel korábban írták volna ki, akkor a rendelést másnaptól már Kistarcsán látta volna el az intézet össze orvosa, és asszisztensek helyett smasszerekkel lettek volna körülvéve. Szép ez a demokrácia – gondoltam – ahol a nép által megválasztott kormánnyal nem értenek egyet a főorvosok (mint véleményformálók) majd aztán perceken belül a nép se. Ekkor rám került a sor és a boríték átnyújtása után megtudtam, hogy panaszommal fel kell mennem a III. emelet 38-as szobába, aminek ajtajára az van kiírva, hogy gastroenterológia. Persze azt is ki lehetne írni, hogy “emésztőszervi panaszokkal ide szíveskedjenek befáradni”, azonban azt a nép nem csak megértené, de mindjárt félre is értené, és még képes lenne azt hinni, hogy a többi borítékot hagyja otthon.

A gastroenterológián a rendelést 8-12 között Dr. XY főorvos tartotta, aki 3/4 10-kor érkezett meg, amikor már tizenöten vártunk rá. Mielőtt azonban az első beteget behívták volna, egy fehérköpenyes fiatal hölgy kijött a szobából és elsétált a büfé felé, majd egy tálcán 3 pohár feketekávéval visszatért és eltűnt az ajtó mögött. Nem akarom húzni a szót, tíz után bement az első beteg, de rám csak 3/4 12-kor került a sor. Panaszomra a főorvos úr azt mondta, hogy meg kell műteni, Hogy mit kell megműteni, azt nem árulta el, viszont amíg egy műszerért átment a másik szobába az asszisztensnő, illetve a pincérnő – akivel már volt szerencsém találkozni a büfé felé vezető úton – odasúgta, hogy a főorvos úrnál egy műtét 100.000 forint. Nekem meg – amilyen marha vagyok – kiszaladt a számon, hogy az kéthavi nyugdíjam. Alig tettem pontot a mondatom végére, a főorvos úr meg is jelent egy hosszú flexibilis fémcsővel. Erre a pincérnő, akarom mondani az asszisztensnő egy kicsit megrázta a fejét, amire a főorvos úr összehúzta a szemöldökét és azt mondta, hogy a műtétre előjegyezhet 2025 június 3-án, reggel 8 órára.

Drága főorvos úr – kezdtem a mondókámat – a síromra az lesz felírva, hogy élt 75 évet (1940-2015). Hol leszek én 2025-ben? Persze, hogy hol leszek én 2025-ben azt ő se tudta, ezért csak annyit mondott, hogy köszönjem meg Ágikának. De főorvos úr kérem – próbáltam szót érteni vele – a feleségemet Ibolyának hívják és ő főzte a töltött káposztát. Különben is én zabáltam be a nyolc tölteléket egy ültő helyben, nem pedig ő. Aztán meg – érveltem tovább – mit kell belőlem kioperálni? Nem mindegy magának – förmedt rám – akkor már úgyis tíz éve halott.

Kissé feldúltan távoztam a gasztró-micsodából, de szerencsémre eszembe jutott egy múltkori TV műsor, ahol a betegjogi képviselő intézményről volt szó, mert nálunk már ilyen is van. Gondoltam, ha oda be lehet jutni boríték nélkül is, akkor esetleg megpróbálom, mert húsvétkor Ibolya megint töltött káposztát fog főzni.

Az eligazítóban megkérdeztem, hol van a betegjogi képviselő irodája. Erre a nő úgy nézett rám, mintha stukker lett volna a kezembe és kértem volna az aznapi bevételt, de azért a viszonylag zárt ajkai között kisziszegte az ajtószámot. Értek én a metakommunikációból, ezért aztán menten elment a kedvem a betegjogistól, de győzött bennem a polgári öntudat (végül is rájuk szavaztam) és most már azért is elmentem hozzá. Itt óriási szerencsém volt, mert egy lélek se várt az ajtó előtt. Vettem egy mély lélegzetet és beléptem a szobába, ahol egy koloniál íróasztal mögött egy kibontott árpád-sávos zászló lengedezett, ami alatt egy szúrós szemű férfi ült, és láthatóan az égvilágon semmi dolga se akadt. Mint kiderült maga a betegjogi képviselőhöz volt szerencsém.

Szép kerek mondatokban előadtam sérelmemet, amire azt a választ kaptam, hogy minden bizonnyal félreértettem a dolgot. Dr. XY főorvos úr 1/2 8-kor már bent volt az intézetben, de halaszthatatlan konzíliumon vett részt, egyébként az intézet legkiválóbb orvosa, hálapénzt nyugdíjasoktól el se fogad, sőt saját zsebéből fizeti ki nekik a havi gázár támogatás felét. Törlőrongyot, ollót, szikét még soha senkibe sem felejtett, amiért már négyszer terjesztették fel Kossuth-díjra, de “de ezek” és legyintett egyet a kezével. Ami pedig a 2025-öt illeti, egészen biztos elhallottam az évszámot, hiszen az épületet jövőre tervezik lebontani, mert statikailag életveszélyesnek nyilvánította egy csupa szakértőből álló bizottság. 2025-ben itt egészen biztos egy magán korház lesz, a legmodernebb diagnosztikai berendezésekkel és szuper módon felszerelt műtőkkel. Nahát – ültem le a csodálkozástól – és tessék mondani, de hiszen egy ilyennek a felépítése milliárdokban kerül, honnan lesz nekünk erre pénzünk? Magánvállalkozásból – vigyorgott a betegjogi képviselő – az intézet főorvosai fogják összedobni rá a pénzt.

Tibor bá (szatirikus) blogja (109-sz) Morbusz Hungarikus

Egyetlen magyar se olvassa szívesen, de higgyétek el nekem, morbid egy nemzet vagyunk, a legmorbidabb. Először is az öngyilkosságok elkövetésében világelsők vagyunk, de nem ám egy orrhosszal, dehogy, akkora előnnyel, hogy a második és a harmadik helyet ki se akarják adni. Persze most azt hiszitek, hogy erről akarok csetelni (szép szó mi? mostanában tanultam), meg arról, hogy ennyi öngyilkossággal a nyakunkban nem vagyunk eurókonfórmok. Még jó, hogy a Vatikán nem tagja az Uniónak, már rég kitagadták volna az egész országot. Ezen kívül a lakosság várható élettartama évről-évre csökken. Most már lassan ott tartunk, hogy meg se nagyon születünk. Aki megszületik, az pedig meghal, mielőtt nyugdíjba menne, a költségvetést fel fogja vetni a pénz. Csak még annyit tennék hozzá, nem kell izgulni ott a Miniszterelnöki Hivatalban, akarom mondani a Kancellárián, illetve mégis csak a Minisztériumi Hivatalban, hogy nem lesz miből fizetni. Hülyeség! Nem lesz kinek fizetni nyugdíjat.

Ami pedig a morbiditásunkat jelenti, egészen másra gondolok. Jó-jó, hogy önkezünkkel. Jó-jó, hogy egyre rövidebb ideig. Na de, amikor végre eljön a várva várt beteljesedés, vagyis a halál. Hát kérem, mi még akkor se tudjuk abbahagyni. Hogy úgy mondjam, nem tagadjuk meg magunkat. Tudom, mire gondoltok, hogy a sírcsokrokat lelopják és újból, meg újból eladják. Ami azt illeti ez igaz, de nem, nem erről van szó. Akkor talán a sírkövek ellopása, és fürdőszoba padlóburkolatnak való felhasználása. Nem, és nem. Hát akkor szabad a gazda. Kérem, én arra gondolok, hogy imádunk temetkezni, kicsit ugyan drága, de ez a miénk. Élünk-halunk érte, hogy stílszerű legyek. Remélem, belátjátok ez tényleg morbid. Az bizony, a javából, de miből veszem én ezt az állításomat? Gondoljatok bele, ha egyetlen pici esély van rá, mi mindenkit nemcsak eltemetünk, de újra eltemetjük, sőt, ha lehet, újra és újratemetjük. De ez semmi, ennek a határozottan morbid szokásnak komoly hagyományai vannak.

Nem is tudom meddig érdemes visszamenni, de kezdjük, mondjuk Attilával, illetve Atillával, na mindegy, bizonyára tudjátok, kire gondolok, hát aki megölte saját fivérét, mert nem akart osztozni a trónon, na tehát őreá, akinek a sírját kisebb-nagyobb lendülettel kb. 1500 éve keressük. Hogy miért keressük, azt pontosan nem tudom, talán az aranykoporsó miatt. Minden esetre, ha megtaláljuk, az újratemetés elkerülhetetlen. Lelki szemeimmel már látom is a tömör sorokban kígyózó temetési menetet, ahol mindjárt az első sorban Vikidál lohol mind a 140 centijével, felejtve III/III-as besúgó múltját, harsányan üvöltve egy másik daliás Levente pentaton melódiáját. Mind eközben Csaba királyfi lovasainak égi dübörgése szolgáltatja a hátteret.

I. István király, újabban megint Szent István, minimum egyszer biztos ki volt hantolva, majd újra temetve, mert különben hogyan került volna elő az enyészettől megkímélt, országalapító „Szent Jobb”? Mert előkerült, sőt, ha jól tudom, többször is előkerült.

Aztán van olyan magyar, aki nem csak előre gondoskodik újratemetéséről, de szinte kiprovokálja azt, ilyen volt Kossuth, aki direkt nem jött haza, amíg élt. Ferenc József például a lelkét kikönyörögte neki, de ő nem, az istennek se jött volna haza, pedig volt ideje gondolkodni rajta, a Kiegyezés után még élt vagy egy negyed századot.

A kierőszakolásnak van más formája is. Teszem azt, hazánk egy másik nagy fia békésen éldegél, gyűjtöget néhány népdalt, amiknek átdolgozását kortársai képtelenek megemészteni és aztán egy szép napon gyógyíthatatlan betegséget kap. Na, akkor megtáltosodik, egyszeribe külföldre akar távozni, ha kell, kölcsönt versz fel, és abból utazik, de elutazik, csakhogy külföldön élhesse utol a halál, ami ugye elsőszámú előfeltétele az újratemetésnek. Ez a recept Bartók Bélánál elég jól bevált.

A fenti trükknek van pontos ellentétje is. Ez egy külön kategória, ez ideig csak Mindszenthy József, a nagy és egyben az utolsó hercegprímás próbálta ki. Ö excellenciája az országot még lidérces álmában se hagyta volna el. Ehhez olyan makacsul ragaszkodott, hogy inkább csücsült tizenöt éven át az amerikai követség egyik padlásszobájában, csakhogy itthon maradhasson. Na de akkor mi lesz az újratemetésével? Hát kérem, itt lép be a pápai segítségnyújtás. Amikor a Szentatya megneszelte, hogy Mindszenthy napjai meg vannak számlálva, pápai paranccsal a makacs bíborost külhonba utasította egészen biztos azzal az egyetlen kis titkos szándékkal, hogy néhány évvel később újratemethessék.

Előfordulnak olyan esetek, amikor a dolgot egyáltalán nem sietjük el. Egyik-másik nemzeti hősnek akár kétszáz évet is kell várni az újratemetésére. Ilyen volt például Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc. A várakozás azonban sose hiábavaló. A nemzet nem felejt. Igaz, tanulni se nagyon szokott. Ez utóbbi két hős újratemetésének a helyét kissé elkapkodva, meglehetősen slamposan választották meg. Még csak nem is gondoltak arra, hogy Kassa meg Késmárk egyszer megszűnhet hazai föld lenni. Hát megszűnt! Persze az is lehet, hogy az újratemetési mániánknak ez egy szerves része. Ilyen ügyes csellel előre lehet gondoskodni az újratemetés újratemetéséről, mert kinek esik jól, ha a nagyságos Fejedelem megint idegen földben találja magát? Csak hát van még egy kis bibi a dologban. Kell még várni egy másik kétszáz évet, amíg rádöbbenünk, hogy Kassát és Késmárkot végképp leírhatjuk.

Az újratemetés non plusz ultrája azt hiszem az, amikor nem használnak hozzá még hullát, (jaj, mit mondok!) földi maradványt sem. Ilyen esetben van katonai pompa, ágyútalp, díszlövés, szentbeszéd, madzagvasút, ingyen virsli, na meg találomra összekapart egy marék hamu. Mert mi újratemetésben nem ismerünk objektív nehézséget. Kállay Miklós, ha másképp nem, hát jelképesen hazai földbe tért meg.

Mániánkat illetően vannak egészen hálás halottak is. Ilyen volt például Rajk László, akinek nem csak meg lett bocsátva belügyminiszteri túlkapása, elsősorban, mert őt is túlkapták, nem csak újratemették aztán megint újra, de még az is lehet, hogy hátra van még egy végső kihantolás, ha a hatalomra jutó polgári körök utódja úgy gondolja, mégiscsak az árokparton van a végső helye. Mit mondtam, végső? Már amennyiben Magyarországon valami is van, ami végső.

Az újratemetés rekordját, természetesen magyar rekordját, József Attila tartja hárommal. Az elsővel annyira siettek, hogy a földi maradvány még el se bomlott. Az egész cécóval, úgy ahogy volt, Gömbös Gyulát akarták megtisztelni, illetve csak a sírját, de ez ellen a volt pék és hintáslegény, Marosán György, szociális és hazafias érzelmekre hivatkozva, erősen tiltakozott. Tehette, mert akkor, vagyis 1942-ben az oroszokat még nem hívta be, arra várt egy újabb tizennégy évet. Mindegy, ebből is látható, néha egy proletár költő többre viszi, mint a legrafináltabb politikus.

Vannak, akik életükben könnyen elkerülhetnék az erőszakos halált, mint például Batthyányi gróf vagy Nagy Imre, de akkor az újratemetés valószínűsége a minimumra csökkenne. Ez viszont nincs ínyükre. Inkább választják az újratemetést biztosító kivégzést. Úgy látszik, ez nem csak nemzeti, de egyben egyéni mánia is.

Tuti tippnek bizonyult, ha valakit kommunista hite miatt nyírtak ki. A mozgalom, már, mint a kommunista mozgalom, ugyan szép számmal nyírta ki, vagy írjam inkább úgy, hogy ritkította saját sorait, de ha a másik oldal tette ugyanezt a ritkítást, az a mártírsággal járó újratemetést abszolút bebiztosította. Így aztán Sallai Imrének, Schönherz Zoltánnak, Fürst Sándornak, Rózsa Ferencnek (Vigyázat! Ez nem az ismert betyár, azt Sándornak hívták, és senkinek se jutott eszébe, hogy újratemessék, legalább is, még nem), Ságvári Endrének, stb., stb. óhaja valóra vált. Tegyük még hozzá, hogy az újratemetést nem tudták elkerülni olyan kétes értékű baloldali veteránok sem, mint Frankel Leó vagy Károlyi Mihály, a vörös gróf.

Gondolom lesz, aki azt mondja majd, hogy ezek elszigetelt esetek. Mi az a néhány tucat újratemetés az évi száznegyvenezer halotthoz képest? A Mari néniket és a Pista bácsikat a kutya sem akarja újratemetni. Nana, ne tessenek froclizni! És a megszüntetett temetők? Amikor a család kap egy levelet: vigyék a földi maradványt ahová akarják, különben beszántják. Na, ugye! Persze tudom, ez nem az igazi. Na de az átlag polgár mikor kapott valamiből is „igazit”?

Aztán meg, amikor direkt azért megyünk külföldre és kifejezetten azért molesztáljuk a talajt, hogy előbukkanjon egy-egy magyar hulla? És amikor a kikapart első női csontvázra ráfogják, hogy Petőfié, mit nekik az a 150 év, meg néhány ezer kilométer! Mindez csak azért, hogy újratemethessünk. Hát nem megmondtam, morbid egy nemzet vagyunk.

Ne is mondjam, ez az újratemetési mozgalom elég széles bázissal rendelkezik. Itt van, mondjuk a színész társadalom. Mint derült égből a villámcsapás úgy érte őket a felismerés, hogy magyar színészt még nem temettek újra. Hogy a költségvetés ilyen mértékben fordítson hátat a kultúrának, az már tényleg párját ritkítja. Nem tűrhetjük! Első lépésnek kellett találni egy külhoni földben nyugvó földi maradványt. Nem volt könnyű! A színművészet művelése nyelvhez van kötve, mondjuk az anyanyelvhez. Éppen ezért kevés olyan hülye színész van, aki külföldre megy, akár csak meghalni is, de azért akad. Így leltek Kabos Gyulára, aki három emberöltővel ezelőtt játszott, két emberöltővel ezelőtt temették el és egy emberöltő óta a kutya se emlékszik rá, csak aki nagyon akar. A többi már gyerekjáték volt, csak előbb a földi maradványt kellett megtalálni New Yorkban, ahol azért sírból is van néhány millió.

Horthy Miklós pontosan tudta, hogy minden bűne ellenére újra fogják temetni, csak ki kell várnia. Kivárta! Horthyt magánemberként újratemető Antall Józsefet is újból fogják temetni, akárki meglássa, valószínűleg Kenderesen. Erre okot mély hivatástudata, na meg az a tény szolgáltat, hogy annak idején a kegyelmes Kormányzó úr a kis Józsikát személyesen lovagoltatta saját ő főméltóságos térdein.

Ha Horn Gyula tényleg népszerű akart volna lenni, akkor erről a mániánkról nem feledkezett volna el. Persze ahhoz, hogy Horn Gyulát újratemessék, előbb el kell temetni, ahhoz pedig előbb meg kellene halnia. Na de ennyit igazán megtehetne értünk, már úgyse kell neki sok! Különben nem fontos az egész, szociálisan roppant érzékeny harmadik miniszterelnökünk már úgyis páneurópai, vagy mi a fene, neki már mindegy, mi pedig nemrég csúsztunk be a hátsó ajtón, úgy, ahogy. És persze még az is megeshet, ha párttársai nem hallgatnak rá, akkor a végén még Bonnban temetik el, esetleg Kohl kancellár mellé, az európai ház kellős közepén. Aztán majd látogathatjuk, amíg haza nem hozzuk.

A Horn Gyuszit követő miniszterelnökünkkel egészen más a helyzet. Ő annyira fiatal, nem hogy az újratemetés, de az eredeti temetésére is évtizedeket kell még várni hacsak….. hacsak Frei Tamásnak nem sikerül összehoznia valamit az ukrán maffiával. Igaz, Orbán Viktor ambícióit ismerve még az is benne van a kalapban, hogy az egész procedúrát megfordítja. Nem a nemzet fogja eltemetni őt, hanem ő fogja eltemetni az egész nemzetet, úgy ahogy van. Ehhez a művelethez különben kimagasló érzéke és tehetsége van. Ahogy én értékelem az eseményeket, már most azt az elképzelést dédelgeti magában, hogy lélekben ő lesz tizenötmillió magyar siratóasszonya. Mellesleg ezt a feladatot minden bizonnyal kitűnően látja majd el, mert, hogy van-e élet az Unión kívül, vagy nincs, azt nem tudom, de halál az egészen biztos van. 

Gyurcsány egy egészen más eset, belőle szinte kicsattan a fiatalság, egy kicsit ugyan kommunista ez a fiatalság, de nem ez a lényeg. Mert még az is lehet, hogy virtuálisan halhatatlan, akkor pedig szarban lesz a nemzet. Halál nélkül nincs még temetés se, nem hogy újratemetés. Átmentett magának egy csomó zsozsót, megfúrta az elődjét, sikeres üzletemberré vált, meg minden más. De aztán ő is befuccsolt. Hiába, na! Itt a földön semmi se biztos csak a halál. Közben valakitől azt hallottam, hogy egy bizonyos Bajnai a miniszterelnök, állítólag ő is fiatal, és meg akarja szorítani a nemzetet, mert, hogy túl sokáig, túl jól éltünk. Ahogy vesszük, a BKV vezetők egészen biztos jobban éltek, persze nem buszvezetőkre, meg villamosvezetőkre gondolok, csak sima vezetőkre. Szóval a végén itt maradunk egy csomó megszorító intézkedéssel és anyagi okok miatt le kell szoknunk az újratemetésekről. Mit újratemetésről, a sima temetésről. Úgy értesültem, hogy némelyik korházban már van két éves hulla is, mert nem akad senki, aki eltemetné. A hozzátartozók halottak napján a korház kapuhoz viszik a koszorút. Hiába na, már semmise a régi.

Tibor bá (szatirikus) blogja (106) Ügyintézés

Normál körülmények között az ügyintézés áll egy ügyből és annak az intézéséből. Tiszta sor! Valami azért egy kicsit bűzlik. Ha ez olyan egyértelműen tiszta sor, akkor miért vannak olyan szavaink, mint: ügyintéző, ügyfél, ügyfélfogadás. Ezek a szavak nekem azt sugallják, hogy azt a fránya ügyet nem is olyan könnyű intézni, ha például külön erre a feladatra ki vannak képezve egyesek. Kutakodjunk csak egy kicsit. Vegyünk egy ügyet. Mondjuk lejárt a személyi igazolványom. Hogy ez mit jelent azt minden magyar tudja, pedig ez a lejárás nem semmi. Mi az, hogy lejárt? Ez nem egy bérlet. Én vagyok, az igazolvány van. Semmi nem változott. Mi a fenének jár le, mint egy rossz vekker? OKÉ, nem érdekes! Szóval lejárt a személyi igazolványom és meg kell újítani. Ilyen esetben mi van például Angliában? Semmi. Angliában nincs személyi igazolvány. Rendben van, akkor újra kezdem. Mi van akkor, ha Angliában lejár a jogosítványom? Nehogy nekem avval gyere, hogy az sincs Angliában. Na, ugye. Hát, ha lejár a jogsid Angliában, akkor elmész az Okmány Irodába, ami körülbelül száznyolcvan éve ugyan ott van. Egy erre a célra rendszeresített ablaknál befizetsz 15 fontot, ők beütnek egy pecsétet és három évre oké vagy.

A nagy büdös helyzet az, hogy nekem is lejárt a jogsim, de nem Angliában, hanem itt, Pilisborosjenőn, ahol élek. Mivel van már némi (de közel se elégséges) érzékem az ügyintézéshez, egyből beugrik, hogy utoljára a Vörösvári úti rendelőben kellett kezdenem, és mert akkor hazaküldtek avval, hogy másnap reggel jöjjek újra saját vizeletemmel együtt, hát mindjárt vittem magammal két decit egy kólás üvegben. A rendelőben kiröhögtek, és azt kérdezték, uram ön hol él? Kiderült, nem hozzájuk tartozom. Újabban a körzeti orvos ügyintéz. Loholok a körzeti orvoshoz, még mindig a két deci vizeletemmel, aki kiröhög, nem kell neki a vizelet. Ami neki kell, az a kártyám, adjam le. Haza, keresgélés, kiderül nekem még nincs. Rohanás a TB-be, sorbaállás, fizetés, sorbaállás. Van már kártya, amit leadok a körzetinek. Most derül ki, hogy nincs több hely a jogsimon, nem tud beütni, tehát új igazolvány kell. Gyerünk a rendőrségre! Engem utoljára a pilisvörösvári rendőrségen ügyintéztek, de ez még az ágycsökkentés előtt volt. Mindegy, tépek Pilisvörösvárra. Úgy kell nekem, miért tartozom oda. Vörösváron kiderül nincs félfogadás. Úgy kell nekem miért nem telefonáltam oda előbb. Miért? Megmondom, mert vagy foglalt, vagy nem veszik fel. Különben ne jöjjek holnap újra, mert nem hozzájuk tartozom, hanem Budaörsre. A Buda környéki lakókat ott ügyintézik. Közben kisütök valamit. Van ugye Buda és van Budának környéke, ez utóbbi Buda körül terül el félkörben. Pilisborosjenő Budától északra van, Budaörs délre. Úgy tudok odamenni, hogy előbb beutazok Budára, átmegyek rajta, délen kilépek Budából és lemegyek Budaörsre. Oda-vissza közel száz kilométer. Valaki jól kitalálta. Nyilván ezt nevezik szakértelemnek, amivel a szakemberek rendelkeznek. Bizony, bizony, a szakembernek van szakértelme, de nincs esze, erre esküszöm. Ugyanis koromból kifolyólag elég gyakran kell megújítanom a jogsimat. Közben persze a szakemberek tevékenykednek, aminek hatását mindenki a saját bőrén érezheti. Szóval megyek a háziorvoshoz, vidáman lóbálom magam. Ez kérem ma már egyszerű rutin vizsgálat és már ütik is a pecsétet. Ütnék apukám, ütnék, de újra változtattak rajta. Jogosítványt ezentúl, csak az okmányiroda ügyintézhet! Rajtam nem fognak ki! Befogom a lovakat, mind a harminckettőt, és már tépek is ki Budaörsre. Hülyeség, hogy oda kell kimenni, de hát ez van! Akarom mondani ez volt. Budaörsön a pofámba heherésznek és közlik velem, hogy az ügyfelek érdekében az okmányiroda Pilisvörösváron van, jobban mondva ott is van, és én persze oda tartozom. Ezek szerint ezeken a rohadékokon nem lehet kifogni. De most már nem dühöngök, sőt dúdolok, mint Mici mackó, miközben intézem az ügyem. Miért dúdolok vidáman? Hát mert összefutok az egyik szomszédommal, aki a Földhivatalban próbált tulajdonlapot szerezni. Hát, amit ő mesél… A röhögéstől csurogtak a könnyeim. Meg is sértődött, de addigra már elmesélte az ügyet. Figyeljetek!

Kezdem azzal, hogy a Földhivatal túl van terhelve. Ezt ugyan nem értem, mert tízezer számra élnek országunkban munkanélküli diplomások, akik könnyedén megoldanák ezt a túlterheltséget, de hát szivacs reá. Túl vannak terhelve és kész. Mivel minden (de sajnos nem az összes) hájjal megkent polgár vagyok, telefonon megkérdezem, mikor van félfogadás. A válasz: hétfőn fél kilenctől tizennégyig. Ilyenkor mit tesz az ember? Oda megy hétfőn reggel fél kilenc helyett nyolcra és vigyorog, hogy milyen könnyű túljárni a hivatal eszén, aztán szép lassan arcára fagy a vigyor. A Földhivatalban kismillió ember nyüzsög, mint egy kaptárban a méhek. Veled nem áll szóba senki. Az ügyintézők azért nem, mert ők ügyeket intéznek és te nem vagy ügy. Az ügyfelek pedig azért nem, mert intézik az ügyeiket, és legfeljebb kajánul mosolyognak rajtad, tudnak valamit, amit te nem tudsz, és ezt a valamit nem árulják el. A portás, nos a portás az szóba áll veled, és atyaian ki is oktat. Elemében van. Fontos embernek érzi magát. Rád pedig, rád szakad a nagy magyar valóság. Reggel sorszámot osztanak, általában negyvenet. Ennyi ügyet ügyintéznek az ügyintézők egyetlen nap alatt. Jöjj tehát szerda reggel, jó korán és akkor majd kapsz sorszámot. Na de milyen korán? A portás mosolyog és rángatja a vállát. Jó korán. Mégis? Nem tudja, ő minden esetre 7-kor jön ki a kapun sorszámot osztani. Másnap odamész, frászt, nem mész oda, másnap kedd van. Szerdán odamész fél hétre, ami ugye két órával van korábban, mint a hivatal nyitása. A hajnali szürkületben ott topog nyolc ember a kapu előtt, rád förmednek, te vagy a kilencedik. Sorban állsz tehát, hogy sorbaállási sorszámot kapj. Hétkor kilép a portás, és osztani kezdi a számokat, de az első szám mindjárt az ötös. Hová lett az első négy szám? Tizenkettő körül rád kerül a sor, de hamar végzel. Kiderül, ez kell, az kell, amaz kell. Vagyis hétfőn vissza kell jönnöd. Na, ekkor kezdtem én röhögni. Kifelé menet az utcán eléd lép egy feketegazdasági ügyintéző és azt állítja, 2000 forintért soron kívül azonnal ügyintéz bármit. Kipróbálod. A feketegazdasági ügyintéző tíz percen belül hozza a tulajdonlapot. Ne kérdezd, hogy csinálja, mert legfeljebb csak sejtem, ezt hívják összefonódásnak. A végrehajtó hatalom és a feketegazdaság összefonódása ezerforintos alapon.

Ez a sztori azonban gólyafing ahhoz képest, amit tegnap olvastam egyik napilapunkban. Budapesten egy hullát már két éve nem tudnak eltemetni bürokratikus okok miatt. A hullát plusz két fokon tárolják, és szabályos időközönként cserélik alatta a lepedőt, mert elrohad. Már mindenki kiborult miatta, beleértve az újságírót is. A korház igazgató jajgat, forgatja a szemeit, és a költségről beszél. Az önkormányzati jegyző hörög, kiveri a hideg verejték. A gyámhatóság hápog és hüledezik. A hulla szép csendben rohad tovább. Aztán kiderült, hogy az elfekvő hulla nem egy elszigetelt eset. Felesleges hullák minden korház hullaházában vannak az igazgatók nem kis bosszúságára. Micsoda balfácánok! Adjanak ennek a feketegazdasági ügyintézőnek hullánként egy ezrest, szerintem tíz perc alatt meg fogja őket szabadítani tőlük. Persze az is elképzelhető, hogy csak én dramatizálom túl a dolgokat, hiszen a Nyugat beengedett minket hullákkal együtt. Akkor meg mi a fenének költünk annyit temetésekre. Temesse el őket Brüsszel, esetleg velünk, élőkkel együtt.

Tibor bá (szatirikus) blogja (105) Táplálkozás

Most már ott tartok, hogy meg se merek születni, mert félek, hogy a gólya Magyarországon pottyant le, ott pedig semmi se stimmel. Majd mindenki öngyilkos lesz, vagy elüti egy kamion, esetleg egy bankban lövik le, miközben fel akar venni néhány forintot, avagy egy korházban teszik el láb alól. Ha mindezeket sikerül elkerülni, akkor még mindig ott van a helytelen táplálkozás, ami gyakorlatilag elkerülhetetlenné teszi a korai halált. Hát kell ez nekem?

A dolog mindjárt azzal kezdődik, hogy anyatejet kellene kapnom, de leendő mamám ehhez nem járul hozzá, félti a kebleit. Ha netán kap egy epizód szerepet a Big Brotherban, nem akarja, hogy a fél ország lógó csöcsein röhögjön, amint székrekedés közben megdugják a vécében. Aztán ott van a nagy Ő is! Befuccsolt mellekkel eleve nem lehet nagy Ő (legfeljebb lapos Ő), és ezen még az se segítene, ha úgy különben kórosan exhibicionista lenne. Ha pedig neki kellene küzdeni a nagy Ő kegyeiért, kérdem én, mekkora lenne az esély két fonnyadt, szilikon éhes lebennyel? Így aztán még ki se növök a bölcsiből, de már pszichés elváltozásaim vannak. Csoda, ha a Szabadság-hídon végzem a Turul-madár szomszédságában?

Én ugyan megpróbáltam meggyőzni a mamát, hogy öreg kurva nem vén kurva. Nézze csak meg, egy nyuszis szex magazin suba alatt pályázatot hirdet a „hónap nagymamája” címen, ahol a korhatár mindössze 60 év, és kifejezetten elhízott, formátlan, némileg gusztustalan testű nőket keresnek pöffedt-löttyedt tőgyekkel. Egyetlen feltétel, hogy a modell a barátaiból ki tudjon csalni, soha vissza nem térítendő 120 milliót. De hát a mama ehhez jobban ért, tavaly még azt sem tudta, hogy a Seychelle-szigeteket eszik-e vagy isszák, az idén pedig ott akarja magát ünnepeltetni. Szóval nehéz!

Főleg ha meggondolom, hogy az iskolában a folyosó végén felállítottak egy automatát, amiből némi felár mellett „junk food” jön ki a lyukon. Ezt a „junk food”-ot le se merem fordítani, mert azt jelenti, hogy „szemét kaja”. Ebben az országban jó zsíros szemetet etetnek a gyerekekkel halálra fűszerezve, hadd öblítse le a kölyök jó sok koffeinnel dúsított kólával. Aztán persze gyűlik a koleszterin, és divatba jön a gyerekek elhízása.

Orvosi tanács természetesen van bőven, ami csak arra jó, hogy tök összezavarja az embert. Most például kiderült, hogy a nők mellett a férfiak is tömegesen esnek csontritkulásba. Ez eddig csak a nőknek volt fenntartva, de az ÁNTSZ utasítására, most már a férfiakat is bevonták, amihez az Egészség Biztosítási Pénztár hozzájárult. A kereskedelmi tévék egymásra licitálva hívnak meg orvosokat egy kis reggeli csettelésre, ahol kiderült, hogy rengeteg tejterméket kellene ennünk, mert abban sok a kalcium. Másnap viszont megtudjuk, hogy az infarktus veszély miatt csökkentenünk kell az állati zsiradék bevitelét. Ugye a sajtok zsírtartalma cca. 40 százalék körül mozog. Ez tehát egy vérbeli dilemma, amihez hozzájön férfiasságom problémája is. Lényegében a tökmagolaj mellett, (ami a lenyugvó napnak is kölcsönöz meleget mindössze 8890 forintért, ha az ember egyszerre kettőt vásárol) ha nem akarok infarktust kapni, akkor csontritkulok, ha nem akarok csontritkulni, akkor az infarktus csap le rám, miközben állandóan prosztata problémáim vannak, és csak vigyorogva tudok nyilvános vécében enyhíteni a szúró-nyomó fájdalmaimon, amennyiben háromszor is ellenőrzött kapszulákat nyelek le. 

Igaz, a nők se járnak jobban. Reggelenként arról lehet értesülni, hogy hastáncolás közben bélpuffadásuk lehet, amitől nyilvános étteremben leeshet a szoknyájuk. A bélpuffadás okát homály fedi, azt találja ki mindenki saját maga! Gyermekkori emlékeim szerint ezt a bizonyos bélszéllel járó puffadást főleg a hüvelyesek okozhatják, de bejátszhat a dologba a káposztafélék családjának fogyasztása is. Ezeket gyűjtőnéven zöldségeknek neveznek, amiket naponta háromszor kellene fogyasztani, legalább is a Mezőgazdasági Zöldségtanács szerint. Ha tehát el akarom kerülni a vastagbélrákot, akkor rengeteg főzeléket kell fogyasztanom, ami miatt marad a puffadás. Ha nem akarok puffadni, akkor marad a vastagbélrák. Melyiket szeressem?

 Közben kiderül, hogy levertségem, életuntságom legfőbb oka az akut vitaminhiány. Ezen viszont könnyű könnyíteni, és persze a pénztárcámon is, mert viszonylag pitiáner összegekért szinte rám tukmálják a különböző táplálék kiegészítő készítményeket, amik agyon vannak dúsítva vitaminokkal. Ez rendben is lenne, de közben meg arról értesülünk, hogy bizonyos vitaminok túladagolása is káros a szervezetre. Ha ez így megy tovább nem lesz más választásom, mint dalolva boldogan menni a biztosra vehető korai halálba. Azt persze eddig is tudtam, hogy a halálhoz vezető út az életen át vezet, de milyen élet ez?

Gyerekkoromban még azt tanították: nem ezért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Jó-jó, de mit egyek, müzlit? Naponta háromszor? Röhögnöm kell, mert ez se stimmel. Táplálékológusok szerint a legjobb, ha változatosan táplálkozunk, ami nem azt jelenti, hogy egyik nap McDonalds, másik nap Burger King, hanem mit? Reggel király, délben polgár, este koldus módjára? De mit, az isten szerelmére, mit?

Azt mondják halat, tengeri halat, és pokolba a sertéssel és a marhával, még akkor is, ha az előzőt mangalicának hívják. Rendben van, szokjunk le a négylábúakról és térjünk át a kopoltyúsokra, amíg ki nem derítik, hogy mit okoz a halzabálás (ótvar, lúdtalp, vagy mit tudom én)! Egy kicsit ugyan tönkremennek a parasztok, de előtte persze légkondicionált traktorokkal fel fognak jönni a parlament elé egy adag éhségsztrájkolásra, amit főleg aszfaltra telepített bográcsállványok kíséretében rendeznek.

Apropó éhségsztrájk. Megvan a megoldás, szokjunk le az evésről, úgy ahogy van. Abból nagy baj nem lehet, legfeljebb egy kicsit éhen halunk, de hát a halál úgyis elkerülhetetlen.

Tibor bá (szatirikus) blogja (96) Ajánlat

Egy igen fárasztó nap után bevallom nincs semmi mondanivalóm. Minden esetre én, mint az író, meg vagyok veled elégedve, mint olvasóval és őszintén remélem, hogy te is meg vagy elégedve velem, mint íróval.

Ezek szerint kialakult közöttünk egy kölcsönös bizalom, amit – ha nem veszed zokon – mindjárt hasznosítok is. Vagyis helyt adok egy szórólapnak, és felhívom a figyelmed, hogy személy szerint én melegen  ajánlom, már csak azért is mert anyagilag némiképp érdekelt vagyok. A helyzet ugyanis az, hogy könyvek írásából nem lehet megélni, a nyugdíjról meg már nem is beszélve. Még csak annyi, van-e megtakarított pénzed? Van! Hát ez ragyogó. Akkor folytasd!

     140 %

TEMPLOM EGERE (HUNGARY) BEFEKTETÉSI ALAP KFT (azaz korlátlanul felelőtlen társaság) MEMZETKÖZI TÁJÉKOZTATÓJA

Cégünk sikeresen telepítette át Magyarországra ezt a páratlan lehetőséget biztosító szolgáltatást, aminek lényege egy mondatban a következő. A lakósság megtakarításait megnyugtató módon húzni ki a zsebekből. Ez, a külföldön már komoly múlttal rendelkező lehetőség, immáron magyar honban se szorul mellőzésre, hanyag háttérbeszorításra. Neked, mint kisbefektetőnek, semmi más teendőd nincs, mint selyem masnival átkötve befizetni cégünkhöz összekuporgatott filléreidet, amit mi minden további teketória nélkül egyéni céljainkra fogjuk felhasználni, és erről neked egy olyan bizonylatot állítunk ki, amivel nyugodtan kitörölheti a segged. 

Kérjük, ne feledd! Ez egy páratlan lehetőség. Tőkédet befekteted hozzánk, amit mi pillanatok alatt nem csak elherdálunk, de 140 százalékkal megnövelve havonta be is mutatunk neked, hogy lásd mire költöttük el pénzed, de csak egy röpke pillanatra, amit követve nyugodtan elbúcsúzhatsz tőle egy teljes életre.

Még annyit. Ne csodálkozz, hogy a hazai törvények ezt a lehetőséget nyitva hagyták nekünk. Ennek oka talán abban van, hogy igazgatói tanácsunk és felügyeleti bizottságunk valamennyi tagja parlamenti képviselő, ami megint csak gondos előrelátásunkról tanúskodik.

Tisztelettel: Link Csa Ló, elnök-vezérigazgató (honosított magyar)

Tibor bá (szatirikus) blogja (95) A bolsevizmus vírusa

Lapozgatok egy napilapot, de nem árulom el melyiket, mert teljesen mindegy. Na, jó, nem M-betűvel kezdődik a neve. Szóval lapozgatok egy újságot, olvasgatom a hirdetéseket egy nyugat-európai szemével, és megállás nélkül csóválom a fejem. Morgok a bajuszom alatt, a magyarok nem tudnak hirdetni, pedig most már így, itt bent az unióban, igazán kellene tudni. Rossz az egész konstelláció úgy, ahogy van. Mert mi a lényeg? Ő hirdet, nem pedig én, tehát neki van szüksége az én figyelmemre, nem pedig nekem az övére. Úgy gondolom, nekem kell megértenem, mit akar a hirdető, nem pedig neki, hogy mit akarok én. Egy hirdetőnek az a célja, hogy hirdetésének segítségével megnyerjen engem ahhoz, hogy el tudja érni célját nálam. De ezek a magyar hirdetők hülyére idegesítenek. Ugyanis arra kényszerítenek, hogy felesleges, úgy értem az én szempontomból felesleges hirdetésekből felesleges sorokat olvassak el, vagy vágjam földhöz az egész újságot. De mit papolok ennyit, itt van néhány példa:

- Eladnám alig használt, megkímélt állapotban lévő, OTP-n nyert… Mit?  

- Családi okok miatt eladom, vagy telekre cserélném…. könyörgöm, mit?

- Igényes vevőnek eladnám újszerű állapotban lévő, metál piros, . . . . Mit, az istenért, mit?

Miért kell nekem elolvasni az egész hirdetést, hogy megtudjam, nem ezt keresem. Szóval ez nem vírus, ez puszta hülyeség. Miért nem lehet kezdeni a felkínált tárggyal? Például: Honda Civic gépkocsimat eladom…. Na, jó, de mit szóltok ehhez? 

35/29 éves házaspár bedolgozó munkát keres. Ügynöki munka nem érdekel. Nem meg­gazdagodni akarunk, a megélheté­sünket kívánjuk biztosítani. Kiss Kálmán 4299 Bujdosófalva, Petőfi u. 3.

Lefogadom, nem találtok benne semmi kivetnivalót. Persze, hogy nem, mert meg vagytok fertőzve a bolsevizmus vírusával. Egy európai munkaadó hülyére röhögi magát, ha elolvassa. Miért alkalmaznám ezt a pasit – kérdi magától a munkaadó – amikor az életkorán kívül semmit sem tudok róla. Mihez ért? Mi a szakképzettsége? Eddig hol volt, mit csinált?

Mi persze rögvest kiigazodunk ezen a Kiss Kálmánon. Bizonyára egy tisztességes ember, nem egy galád szemét alak, aki munkája révén meg akar tollasodni. Ennek a becsületes munkásembernek az életben maradáson kívül semmi más vágya nincs. Szilárdan hisz abban, hogy a puszta vegetálásához morális joga van, és konokul bízik abban is, hogy a munkaadónak erkölcsi kötelessége hozzásegíteni őt ehhez a vegetáláshoz.

De nem csak ennyi. Ezen kívül ez a Kiss Kálmán úgy gondolja, hogy a munkaadónak kötelessége elnézni, hogy esetleg rossz munkát fog végezni, nehezen lesz betanítható, az orvos gyakran ki fogja írni, mert amúgy eléggé beteges ember, de ő is ember. A munkaadónak bőséges anyagi hátrányt is le kell nyelni pusztán azért, mert ő Kiss Kálmán és neje becsületes munkásemberek, akiknek nem igényük a csúnya meggazdagodás.

Nyilvánvaló, nem csak ti vagytok megfertőzve ezzel a rohadt vírussal, hanem én is. Nem csak a ti szívetek sajog ezért a két emberért, de az enyém is. Ebben az esetben viszont valamennyien elkövetünk egy kurva nagy hibát. Vagy maradtunk volna benn a szocialista táborban, vagy ha már megszűnt, akkor ne léptünk volna be az Európai Unióba. De ha már beléptünk, akkor azt a rohadt bolsevik vírust ki kellene ölnünk magunkból, és oda kell rikkantani ennek a Kiss Kálmánnak és a feleségének: dögöljetek meg! – Dögöljetek meg! Mert ebben a rendszerben úgysem vagytok életképesek, és előbb vagy utóbb úgyis meg fogtok dögleni. De mi van akkor, ha engem hívnak Kiss Kálmánnak?

Tibor bá (szatirikus) blogja (94) Önéletrajzom

Néhány évvel a statisztikai halálom után, most már tényleg itt az ideje, hogy megírjam önéletrajzomat, mert ugye, ami késik, az nem múlik. Akkor tehát kapaszkodjatok, mert indulok. Anyám vajúdása után átlagos gyermekként láttam meg a napvilágot. Ez lett a vesztem, mert mint jól nevelt átlaghoz illik, negyvenöt évet töltöttem el szorgos munkában tizennyolc és hatvannyolc között. Ja, igen, néhány évről nem tudok számot adni. Nos, kettőt, mint jól nevelt átlag, természetesen sitten töltöttem el, valószínűleg egy csattanós Rákosi-vicc miatt vagy, mert néhány tojással adós maradtam a beszolgáltatásnál. Ki tudja? Ennyi év után! Aztán három évet, mint jól nevelt átlag, természetesen a seregben dorbézoltam el, ahol akkoriban még nem volt rendszeresítve a TV nézés, videó játszás, a folyamatos hazajárás és az öngyilkosság elkövetésére rendkívül alkalmas csőre töltött géppisztoly, viszont kötelező volt a katonai szolgálat. De azért az a negyvenöt év munkában, szorgos vagy nem túl szorgos munkában telt el. Nem tudom pontosan ki találta ki, de építettük a szocializmust. Tényleg! Néha még lelkesen is, például Sztálinvárosban (tudom, hogy nem hiszed el, de volt ilyen és csak ott lehetett téliszalámit kapni. Megmondjam mennyiért? 6 forint volt tíz deka). Mit részletezzem! Tettünk-vettünk képességeink szerint. Cserébe el lettünk látva szükségleteink szerint. Persze a szükségleteinket is központilag határozták meg, természetesen szovjet mintára. Például sok percen át tartó, igen alapos hójelentések alapján kimenni Ausztriába egy kis síelés végett, hát ez nem igazán volt szükséglet. Az sem, hogy gépkocsi legyen a seggünk alatt, még akkor se, ha az óhajtott járgányt mondjuk, Cseszkóban barkácsolták össze. Ha pedig valaki azt állította volna, hogy a horvát tengerparton villája van, ahová helikopterén ugrik le a hétvégén, azt egyenesen vitték volna a Lipótmezőre, amit persze időközben megszüntettek. Tudniillik ma az országban mindenki normális, senki se elmebeteg, még az a másfélmillió se, aki svájci frank alapú lakáshitelt vett fel mozgó kamatláb és a bank tetszőleges szerződésmódosítási joga mellett. Tudom, tudom, ne beszéljek félre, végül is ez egy önéletrajz.

Szóval elment az a negyvenöt év, el bizony, és mint jól nevelt átlaghoz illik, nyugdíjba vonultam, és mint jól nevelt átlaghoz illik, nyugdíjam kereken 60.000 forint. természetesen lehetne 31.000 forint is, ugyanis ez a minimális nyugdíj, de hát, mint már írtam, én átlagos vagyok.  Hát csak ennyit szerettem volna írni és ki se nyitnám többé a szám, ha nem öt nap múlva jönne csak a postás, és lenne miből megvennem fél kiló kenyeret. De bizony kinyitom a szám, mert egy csomó dolog jut az eszembe így, amikor korog a gyomrom. Szóval, mint jól nevelt átlag, negyvenöt éven át átlagfizetést vittem haza, ami mai pénzben kifejezve 100.000 forint volt. Ennek az összegnek tíz százalékát minden hónapban levonták társadalombiztosítás címén, merthogy én a társadalomnak voltam egyik tagja (hogy ma az vagyok-e, azt nem tudom).

A mai napra rendelt Kavinton adag lenyelése után nekem úgy tűnik, hogy összesen 10.000 forint x 45 év x 12 hónap = 5.400.000 forintot fizettem be, igaz, közvetett úton, és természetesen mai értéken számolva, amit a statisztikusok „reálértéknek” neveznek. Na, már most, nem tud olyan hülye közgazdász lenni széles e hazában, aki, ha a rendelkezésére álló tőkét nem lopja el, ne tudná azt úgy elhelyezni, hogy 5 százalék reálkamatot ne hozna. Egy pillanatra legyünk nagyvonalúak és tételezzük fel, hogy az állam mögé bújva a politikusok nem lopják el a befizetésünket, hanem összegyűjtve kamatoztatják azt. Ebben az esetben van nekem valahol névleges értékben kb. 15 millió forintom, amit átadtam az államnak arra az esetre, ha megérném a nyugdíjkort. Hát elértem. Amint betöltöttem a hatvannyolcadik életévemet, vagyis a magyar átlagéletkort, elküldtek a jól kiérdemelt nyugdíjba. Ugyanis ezt ilyen szépen illik mondani. Nos, ez a jó kiérdemelés forintosítva havonta 60.000-et jelent, mínusz borravaló a postásnak, aki piszkosul tartja ám a markát, mert ő már nem öntudatos dolgozó csak én voltam az. Tekintve, hogy éppen három éve vagyok nyugdíjban, ez ideig összesen 36 x 60.000 = 2.160.000 forintot folyósítottak. (gondolom, tudjátok, a nyugdíjat folyósítják. Vagyis se nem juss, se nem ajándék, bár a kormány úgy tesz, mintha ez utóbbi lenne.) Ha nem tévedek, lenne még fedezet kábé további 12.840.000 forintra, de beütött a krach. Ugyanis mint jól nevelt átlag, pontosan 68 évet fogok élni, illetve ennyit éltem és nincs tovább. Minden további folyósítás berekesztve. Halálom után, önéletrajzom vége felé megállapítom, hogy tőlem kötelezően levont összegnek és kamata­inak mindössze egy aprócska részét, talán 15 százalékát sikerült elkótyavetyélnem, folyósítás után, közvetlenül a helyi ABC kenyeres és tejes pultja között. Igaz, a temetésemre is elköltenek még vagy százezret, de után aztán slussz, a többi pénz….. Nahát, éppen ez az! Mi a franc történik, vagy történt a többi pénzzel? Mert ha ilyen sok gyűlt össze, és ilyen rövid ideig élvezhettem (persze csak átlagosan), akkor miért nem kaptam meg ennek a 60 rongynak a többszörösét, vagy legalább a dupláját, amíg éltem? Még akkor is hagytam volna magam után néhány milliócskát a kilátástalan fiataloknak, azoknak, akik nem építették a …., na, hagyjuk a francba az egészet!  

Nem vagyok én megsértődve! Frászkarikát! Mi a fenének ettem meg a maszlagot még 1952 környékén, hogy a fényes jövőnket építjük? Minek nyeltem le a dudvát úgy 1965 körül, hogy perceken belül utolérjük a Nyugatot? Mindenért én vagyok a felelős. Pláne ha meggondoljuk, hogy én öregedtem meg. Nem arcátlanság ez? Dehogynem! Főleg ha kiderül, hogy az ország szarban van. Még hogy legnagyobb érték az ember. Ugyan kérem! Fogyóanyag vagyunk, és persze fogyunk is, csak nem elég gyorsan. Van valakinek valami jó kis ötlete? Hát persze! A Nyugatra kacsingató magyar pénzügyminiszternek van. Milyen oltári jó lenne, ha 68 helyett kicsit korábban, mondjuk, 62 körül hajtanánk fejünket örök álomra. Még kevesebb kórházi ággyal még drasztikusabban dráguló gyógyszerárakkal esetleg el lehet érni. Ugyanis ez utóbbi esetben egyetlen fillér nyugdíjat se kellene,.. na, mit? Úgy van, folyósítani. Persze előfordulhat, hogy ezt a szívességet juszt se tesszük meg a makrogazdaságilag egyre javuló országunknak. Akkor is van megoldás. A végső megoldás (azt hiszem, úgy mondták, hogy „Endlösung”) fel kell emelni a nyugdíjkorhatárt 70 évre, és pont ott vagyunk, illetve még inkább ott vagyunk, mert akkor egy kicsit tovább lehet tőlünk szedni a járulékot (attól, aki mégél), és egyáltalán nem kell fizetni nyugdíjat, semmit. Micsoda bődü­le­tesen jó üzlet! Szedjük-szedjük a járulékot, és amikor elkezdődne a visszafizetés, akkor az alany, a nem túl távoli jövő nyugdíjasai egyszerűen kivitetik magukat a temetőbe.

Persze nem minden nyugdíjas ilyen belátó, csak az átlagos.  Vannak egészen körmönfont nyugdíjasok is, akik fittyet hánynak az átlagos életkornak és egyszerűen nem hajlandók alulról szagolni az ibolyát a hatvannyolcadik szülinapjuk után. Túlélik azt. Túl bizony. Van olyan arcátlan, aki akár húsz évvel is. Felháborító!

Ne is mondjam, engem, így a statisztikai halálom után néhány évvel, egészen más háborít fel. Nevezetesen az, ha ez a kormány jogfolytonosságot vállalt az előző kormányokkal például olyan értelemben, hogy az előző rezsim által felvett külföldi hiteleket hajlandó visszafizetni, akkor miért nem tudja átvállalni az előző rezsim azon kötelezettségeit is, ami az idős, megrokkant honfitársainkkal szemben áll fenn? Hadd mondjak valami érdekeset, ha már okosat nem tudok. Az idősekkel intézményesítve kicseszni a világ legnagyobb butasága. Ugyanis, kivéve azokat, akik a diszkó után százhússzal belerohannak egy török kamionba, előbb vagy utóbb mindenki öreg lesz. Rendben van, ne hatódj meg, te örökké fiatal maradsz. Van ilyen…. a hirdetésekben! Azonban Nyugaton van egy mondás, egy ország kulturáltságát az mutatja meg, miként bánik idős honfitársaival. Kénytelen vagyok előző mondatomat átfogalmazni. Az idősekkel intézményesítve kicseszni nem „euró konform”. Látjátok milyen modern kifejezés is eszébe jut egy vén faszinak a statisztikai halál beállta után, főleg, hogy bevittétek Európába.

Tibor bá (szatirikus) blogja (93) Adóalany vagyok

Tudom, hogy tudod, hogy előbb vagy utóbb az adó is sorra fog kerülni. Hogy a fenébe ne kerülne sorra, és főleg, nekem ne mosolyogj a bajuszod alatt, mert, hogy te nem adózol. Azt hiszed, megúszod, csak azért mert nem vallasz be semmit, és ott csalsz adót, ahol csak tudsz? Megnyugtatlak, naponta többször is fizetsz adót és többet, mint gondolnád. Vedd tudomásul, hogy Magyarországon csak a levegőt szívhatod be adómentesen, de azt is csak azért, mert a magyar levegő beszívhatatlan.  Te nekem ne gyere azzal, hogy a 30.000 forintos minimál nyugdíj adómentes. Tudod, mit teszel te rokkantnyugdíjas, korkedvezményes kényszervállalkozó, megélhetési bűnöző? Megmondjam? Áltatod magad. Mert mit is csinálsz ezzel a 30.000 forinttal? Elköltöd az utolsó fillérig. El bizony. Kivéve azt az esetet, amikor adsz, az unokádnak egy ezrest vegyen magának ecstasyt, tudod azt a diszkó-tablettát. Be kell vallanom, az ecstasy után valóban senki se fizet Áfát, de egy fecske nem csinál nyarat! Aztán meg, nem mindenki nyugdíjas, és nem minden nyugdíjas ad az unokájának ecstasyra. Ha te se adsz, hát nem, de a teljes 30.000 forintot akkor se kajára dorbézolod el, mert arra csak 24.000 forint jut. A hiányzó 6.000 forint nem más, mint a 24,000 forint után levont ÁFA, ami bizony az állam bácsié. Magyarul, a te kis nyomorult nyugdíjadat ennyivel csapolja meg az állam. Bizony-bizony, meg eszed azt a kis szalonnát, megiszod azt a kis tejet, és az állam máris gazdagabb lett 6.000 forinttal.

Most hogy belenyugodtál ebbe az elharácsolt 6.000 forintba, egy kicsit tovább idegesítelek. Történetesen ez a 6.000 forint csak a nyílt megcsapolás, van ugyanis rejtett csapolás is. Bizony! Vegyük például a mindennapi reggeli italt, ami már majdnem tej. Ennek ára 125 Ft/liter. A 125 forintból 100 megy a tej ellenértékére, 25 pedig az ÁFA. Eddig ez világos, de az a reggeli ital nem repül a kosaradba. Ide-oda szállítják, ragad tehát rá gázolaj költség 16 forint, aminek a fele adó. A kartondoboz, amibe az italt öntik, szintén termék, ezért aztán terheli némi ÁFA. Aztán ragad erre a reggeli italra némi bérköltség hányad is, amik szintén meg vannak adóztatva Szó, ami szó, a 125 forintos tejből legalább 65 forint üti az állam markát, vagyis az általad kifizetett összeg némileg több mint a fele. Mindezt összegezve a 30.000 minimál nyugdíj fele visszakerül az államhoz. Hitted volna? Te persze ebbe már belenyugodtál, de én nem. Nézd, én csak egy egyszerű adóalany vagyok. Nem a közgazdász beszél belőlem, hanem az alany, nem az alanyi jog, ami már rég nincsen, hanem az adóalany, és az a véleményem, hogy ha az állam engem szélsőséges spórolásra kényszerít, akkor talán ők is spórolhatnának egy kicsit, mondjuk az állami személygépkocsi beszerzések terén. Nem aljasság azt mondani egy 20 méter hosszú, 6 éves Mercedesre, hogy már rég le kellett volna cserélni, amikor százezrek szaladgálnak 22 éves Trabantokkal, igaz csak vasárnap és havonta csak egyszer, de akkor is!

Adókkal a népet mindig is sújtották, de régen valahogy ki lehetett a dolgot kerülni. Manapság a módszerek bomba biztosak. A középkorban kitalálták a kéményadót, amit ha valaki nem akart fizetni, hát lebontotta a kéményét és kész. Kiment a füst az ablakon, természetesen adómentesen.  Ezzel szemben ma csak vizelsz egyet úgy délután három körül és puff, az állam máris nyert rajtad, amennyiben vizelés után lehúzod a vécét. E művelet után ugyanis lezuhog vagy 5 liter víz, ami pénzbe kerül oda-vissza kétszer is, merthogy nem csak a vízért, de az elfolyó szennyvízért is fizetni kell, amit megdobnak egy kis áfával is. Erre te kitalálod, hogy nem vezeted el a szennyvizet, hanem begyűjtöd egy pöcegödörbe. Hahó, ezzel nem érsz el semmit, mert akkor meg „talajterhelési díjat kell fizetned”. Ki van ez találva! Tudod ki fog ebben az országban adómentesen vizelni? A miniszterelnök, mert neki esze ágában sincs otthon vizelni, ő a parlamentben végzi a dolgát, állami költségen. A 20 méter hosszú Mercedeshez ez is jár! Ha ingyen akarsz szarni, hugyozni, menj el képviselőnek. Ha pedig egész nap otthon ülsz, mint nyugdíjas vagy munkanélküli, azaz ezen apró kis 4 millió lelket számláló csoporthoz tartozol, akkor fizess, vagy járj ki a ház falához, esetleg a lépcsőházba. Tudod, úgy ahogy a Központi Bűnüldöző Igazgatóság (na jó, most már megszűnt, de van helyette más) kissé elhízott vezetőjétől tanulhattuk, aki azóta egy ültő helyben összetört négy autót (Plusz a sajátját, akarom mondani a rendőrségét) jobban mondva nem is ő, hanem valaki, aki nagyon hasonlít rá. Igaz, ha én nyomozó lennék, akkor ennél jobb történetet találtam volna ki, de ez egy egészen más történet.

Azt mondták a piacgazdaság nélkül nem engednek be Európába. Mi persze be akartunk menni. Mit menni? Egyenesen tódulni, és ezért természetesen hagytuk, hogy legyen piacgazdaság. Ki akar állandóan Bécsbe menni egy porszívóért? Aztán egy kicsit elment a kedvünk ettől a tódulástól, mert a piacgazdaság eléggé furcsának tűnt menet közben. Például kiderült, hogy az állam nagyon rossz pék, még rosszabb cukorgyáros, meg elviselhetetlenül rossz húsfeldolgozó, és hogy milyen pocsék állattartó arról már ne is beszéljünk. Viszont kurva jó adóbehajtó. Ezért aztán az össze felsorolt és fel nem sorolt tevékenységet privatizálta lehetőleg úgy, hogy bőven teremtődjön monopolhelyzet, és főleg azoké legyen a gyár, akiknek édesapjuk annak idején tűzzel-vassal irtották a gyárosokat. Mi lett a következmény? Hát a tej, a kenyér, a hús, stb. ára egy picit megugrott. Az állam az alapvető termékek támogatása helyett, jól megadóztatta az értékesítést. Ez a piacgazdaság, illetve a piaci körülmények, ami azt jelenti mindennek annyi lesz az ára, amennyit a nemzetközi tőke ki tud belőlünk préselni. Amire aztán az állam rárakja a maga kis áfáját és kíváncsian figyeli beledöglünk-e, mert szeretné, ha négyévente elmennénk szavazni. Mivel nem döglöttünk bele, sikerült betántorognunk az Unióba. Illetve, aki beledöglött az még használható homokzsáknak a NÁTÓ keleti partvidékén. Amiben legalább már van gyakorlatunk, minimum ezer éve csináljuk.

Tibor bá (szatirikus) blogja (91) Jó dolgunkban

Néhány perce döbbentem rá, hogy nekünk, magyaroknak milyen jó dolgunk van. Ugyanis az égvilágon semmi, de semmi problémánk nincs. Más országokban tüntetnek sőt, zendülnek, mert elcsalták a választásokat, mert nem lehet megélni a fizetésekből, mert hagyják abba az afganisztáni háborút. Ja, igen, más országokban lőnek, robbantanak, nincs nap, hogy ne haljon erőszakos halált 20-30 ember. Máshol éhen halnak tízezrek és persze járványok pusztítanak. Hónapok óta fohászkodnak esőért, mert kiszáradt a termés. Gond és baj szerte a világban, de nálunk semmi probléma. Bocsánat, egyetlen egy problémánk akad, igaz egy kicsit mesterséges, de probléma. Van egy-kétezer ember, aki büszke arra, hogy ő meleg, és akad néhányszáz, akinek ez nem tetszik, és akkor most foglalkozzunk egy kicsit ezzel.

Én heteroszexuális vagyok, nem tehetek róla, ezzel vert meg az isten. Igaz, már hozzászoktam, és a vele járó kényelmetlenségeken sikeresen túltettem magam. Arra viszont nem emlékszem, hogy valaha is büszke lettem volna rá. Különben 42-es cipőt hordok, és erre se vagyok büszke. Egyetlen egy dolgom akad vele, hogy amikor cipőt akarok venni, akkor a polcról a 42-es cipőket veszem le. Most nem sorolom fel, de rengeteg tulajdonságom van, ahogy másnak is, és egyikre se vagyok büszke, valahogy nem jut rá időm. Éppen ezért nem értem, hogy ez a bizonyos egy-kétezer ember miért büszke arra, hogy meleg? Négy éven át keményen nyomták az egyetem padját, és éjt nappallá téve tanultak, hogy melegek lehessenek, és most, hogy végre melegek, kimennek az utcára és a maguk enyhén rendhagyó módján tudtunkra adják, hogy ők büszkén melegek. Egészségükre! Parádézzanak, éljék ki magukat, legyenek boldogok, én a magam részéről kívánok nekik sok-sok kellemes együttlétet. Aki ezzel nem ért egyet, az maradjon otthon és ne nézze végig a parádét, amit különben gusztustalannak tart, amihez természetesen joga van. Ugyanis nem csak ahány ház, annyi szokás, de annyi ízlés is.

De nem, amazok néhány százan ellen parádéznak. Úgy gondolják, nekünk olyan jól megy a dolgunk, annyira nincs semmi problémánk, hogy direkt kell csinálni. Illetve, nem is gondolják végig. Nekik nem számít, hány millióba kerül a rendfenntartása, a károk helyreállítása, ők egyszerűen utálják a melegeket, amit valahol meg tudok érteni, mert sok szeretnivaló nincs rajtuk. Ez a bohóckodás, amit csapnak, egy kicsit nekem is sok, de ha minden heteroszexuális tüntetően otthon maradna, és a dobáláshoz előkészített tojásokból jó kis rántottát készítenének maguknak és az ellenkező nemű partnereikkel elfalatozgatnák, majd bekapcsolnák a tévét és azt látnák, hogy a tökéletesen elnéptelenedett utcákon egy-kétezer büszke meleg miként menetel teljesen céltalanul a meglepődött rendőrök sorfala között, akkor mindenki, de legalább is a többség jól járna. Jövőre nem lenne meleg parádé, mert ha a kutya se támadja meg őket, akkor nem érdemes parádézni, nem lehetnek áldozatok. A rendőrök szombati napjukat a családjukkal tölthetnék és a belügyi tárca milliókat spórolna meg. A TV adók pedig kénytelenek lennének helyszíni tudósítás helyett, mondjuk Los Angelesből közvetíteni egy meleg parádét, hadd lássák a magyar nézők, milyen büszkék arrafelé a melegek. Könnyen lehet, ha nem dobálja őket senki, akkor még az is kiderül, hogy pontosan mire büszkék.       

Tibor bá (szatirikus) blogja (90) Névcsere

Szegeden egy 80 éves férfinek tévedésből felnyitották a koponyáját, belenéztek. Jé, agyvelő! De akkor hol lehet a vakbele? Szépen visszapakolták az enyhén elhasználódott szürkeállományt és a beteget néhány órára visszatolták a kórterembe. Kovács bácsi (ahogy a nővérek becézik) a tőle telhető vehemenciával ugyan tiltakozott, de a betegjogi képviselő egy nádpálcával rácsapott a kezére: kuss, a beteg nem pofázik! Miután a most már nagybeteg Kovács bácsi belátta, hogy a magyar futball­hagyományoknak megfelelően a „kis pénz kis műtét, nagy pénz nagy műtét” szemléleten nem lehet változtatni, engedett az alul finanszírozott korházak alul fizetett sebészeinek a nyomására, és nem egészen önszántából átköltözött egy olyan ágazatba, ahová a közel 400 honatya hatásköre se térben, se időben, már nem terjed ki.

Az „eseménynek” (ahogy az orvosok az elpatkolást becézni szokták) azonban volt egy kis szépséghibája, kitudódott. Mi a francot lehet tenni? Végül az egészségügyi tanács krízis prevenciós kollégiuma összeült három napirendi pont megvitatására: 1) Kit jutalmazzanak meg? Ennél a pontnál hamar jutottak döntésre. Mindenkit, aki a műtőasztal körül sürgölődött. Egy kicsit csaltak a jegyzőkönyvvel, hogy a tényleges létszámot nyolcról felsrófolják tizenhatra, azután az indítványt egyhangúan megszavazták. 2) Mennyi legyen a jutalom? Itt lépet közbe a rutin. Természetesen az évi fizetés 400 százaléka, mert az még törvényes. 3) Kit terhel a felelősség? Első nekifutásra úgy döntöttek, hogy senkit. Később belátták, az elektronikussajtó nem veszi be azt a mesét, hogy Kovács bácsi maga nyitotta fel saját koponyáját, mert ez Nyugaton se szokás. Ekkor körbejárták a lehetőségeket. A portás nem jöhet számításba, mert asztalra hajtott fejjel alussza át a műszakot a portásfülkében, különben sincs sziké-viselési engedélye. A takarítónő első hallásra jónak tűnt, de az ötletet elvetették, mert Eszti néni etnikum volt, ami politikai vihart kavart volna. Ekkor valaki figyelmetlenségből megemlítette az osztályos orvos nevét, de őt a helyszínen bokán rúgták, maradt a betegtologató fiú, akit zokszó nélkül megszavaztak. A korház összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol a betegszállítót bemutatták először elölről, majd hátulról, nyilvánosan lefokozták, felpofozták, négy rétre vágták (amit a Blikk másnap leközölt), kirúgták. Végül az igazgató, mint aki jól végezte dolgát, leporolta a nadrágját és külföldre távozott egy nemzetközi agytekervény konferenciára, ahol ő volt a főelőadó.

Az esetnek természetesen vannak tanulságai. Először is annak felismerése, ha ez Szegeden megtörténhetett, akkor ez megtörténhet máshol is, mással, máskor. Teszem azt maga a korház főigazgatója is megöregedhet, sőt megbetegedhet, sőt bekerülhet saját volt korházába. Hű de szar helyzet! De nem, lélegzik fel a főigazgató, én kebelbeli vagyok! De mégis, mi van, ha összetévesztenek egy Kovács bácsival és ő kapja a VIP bánásmódot, és helyette engem tolnak ki a sufniba? Ekkor vált világossá, hogy a főveszély az összekeveredésben van, mert ők maguk is összekeverhetők, ezt kell tehát megszüntetni, de hogyan? Ekkor az osztályos orvosok közül valakinek beugrottak azok a történetek, amiket gyerekkorában a nagypapa térdén ülve áhítattal hallgatott. A Don kanyarban rengeteg volt a halott, a felcserek nem győzték hordani a hullákat. A legtöbbnek se keze, se lába, de még feje se volt. Ennek ellenére az egyforma ruhákba bújtatott fejetlen hullák azonosítása a legkisebb problémába se ütközött. Volt ugyanis minden katonának egy dögcédulája, ami nevét meghazudtolva nem papírból, hanem fémből készült. A gondolatot tett követte.  Ezentúl, minden beteg csuklójára kössenek egy cetlit, rajta tintaceruzával felírva a neve. Ahogy a piacon a levágott, tollaitól megfosztott libákra: „6 és fél kiló, 6500 forint”.         

Jelenleg a dolog itt megakadt. Közben kiderült, hogy a Kecskeméti Megyei Korházban is volt egy figyelemreméltó műtét. Megkísérelték egy idős nő vastagbeléből kivágni azt a 20 centis szakaszt, ami teli volt polippal. Volt azonban egy kis gubanc, felnyitás után kiderült, hogy polipnak se híre se hamva. Ellentétben Kovács bácsival a hölgy nem tiltakozott, mert három nappal korábban vastagbéltükrözésen esett át, így aztán a „polip a bélben” belefért hitvilágába. Az ő esetében nem a beteget cserélték fel, hanem a leleteket. Hiába, na, az egészségügy leleményessége határtalan. Igen ám, de a leletcserét a dögcédula nem akadályoz meg, akkor pedig vissza az egész. Most aztán valakinek ki kell találnia a lelkiismeretes munkavégzést. Miket beszélek! Azt már rég kitalálták, mindössze alkalmazni kellene. Már meg is alakult egy parlamenti bizottság a lelkiismeretes orvosi munka tanulmányozására. Első ülésükön három napirendi pont volt: 1) A bizottság tagjainak a megjutalmazása. Ennél a pontnál hamar jutottak döntésre. Minden bizottsági tagot meg kell jutalmazni, beleértve az igazoltan távolmaradókat is. 2) Mennyi legyen a jutalom? Itt lépett közbe a rutin. Mulasztásos törvénysértéssel úgy döntöttek, hogy szokásos illetményük 2 x 300 százaléka, ami ugyan már kilóg a törvényesség alól, de majd törvénymódosítást fognak benyújtani. Elvégre ők a törvényalkotók. 3) Milyen eséllyel lehet közfelháborodás nélkül megbízni külső szakértőket (és itt elsősorban saját családtagjaikra gondoltak) egy 400 millió forintos tanulmány elkészítésére. A „ha lúd, akkor legyen kövér” alapon úgy döntöttek, hogy szarnak a közvéleményre, és a 400 milliót felemelték 800-ra.

Örömmel közlöm az érdeklődő olvasókkal, hogy az összeollózott, több száz oldalas tanulmány rekordidő alatt készült el, aminek végső ajánlata továbbképző tanfolyamok felállítása volt orvosok részére. A tanfolyam felállítását a Magyar Orvosi Kamara pozitív lépésnek tekintette, mivel annak elvégzése nagymértékben segíti a magyar orvosok külföldi, elsősorban svédországi korházakba való beilleszkedését.

A kézirat nyomdába adásakor kaptuk a hírt, miszerint a Svédországban élő, Kovács névre hallgató betegek névváltoztatási kéréssel tömegesen fordulnak az ottani Belügyminisztériumhoz.

Tibor bá (szatirikus) blogja (88) Ihaj, csuhaj, sose halunk meg

Csak a macskának van kilenc élete, az embernek mindössze egy. Viszont ezen az egy élet alatt majdnem mindent rutinszerűen teszünk. Élete folyamán az ember húszezerszer száll fel a villamosra, vagy ül be a gépkocsijába, miközben ötszázszor lépnek a lábára, vagy anyázza le egy félőrült. Ezerötszázszor áll sorba valamelyik hivatal ablaka előtt, és közben háromszázszor csapják be orra előtt az ablakot. Szóval az ember sok mindent tesz igen sokszor. Van azonban valami, amit minden ember egészen biztos csak egyszer tesz, ez pedig….. hát igen, a halál. Meghalni mindenki csak egyszer tud, de egyszer egészen biztosan meg is teszi. Magyarul, ha eddig nem haltál meg, akkor egyszer majd fogsz. Ezzel a ténnyel nem mindenki szeret szembe nézni, ezért ha ezek közé tartozol, akkor ne is olvass tovább. Ha tovább olvasol, akkor viszont figyelj ide, ugyanis mivel még nem haltál meg, az ezzel kapcsolatos tapasztalatod minden bizonnyal nulla. Ezért aztán, amikor jön a halál, jön a meglepetés is csőstül.

A vicc kedvéért tegyük fel, hogy neked nyolcvan előtt nincs kedved elhunyni. Ez különben nem egy túl szerény óhaj, mert Magyarországon az átlag életkor úgy 68 év körül van, amire te most szépen rá akarsz dolgozni, mondjuk húszat. Legyen neked igazad. Csakhogy egyszer ennek is a végére érsz, a kérdés, akkor mi van? A végső eltávozásod azzal fog kezdődik, hogy nyolcvanöt táján eléggé gyanús vagy a családnak, ezért bevisznek egy korházba. Semmi konkrét bajod nincs, így aztán számodra végső megoldásnak csak a végelgyengülés marad. Aztán egy adott napon kijelented: „jaj de rosszul érzem magam” és ezzel visszahanyatlik a fejed a párnára. Ne is mondjam az ápolók és az orvosok csak erre vártak, ugyanis az ágyadat már rég odaígérték egy vállalkozónak, aki már tejelt is, hogy legyen hova elfektetni a mamáját, aki már évek óta útjában állt, illetve feküdt. Persze a nővérek óriási szakmai rutinnal sürgölődnek körülötted, és roppant nagy hozzáértéssel próbálnak visszahozni a klinikai halálból, mert nem tudni milyen okból kifolyólag, de az „újraélesztés” újabban divatba jött. Tehát másfél órán keresztül újraélesztenek, amiről pontosan tudják, hogy négy perc után tök felesleges. Mi, a téged meglátogató család, egymásra nézünk, jajgatunk, sírunk, egymást vigasztalva nem térünk magunkhoz, hiszen az előbb még szürcsölted az otthonról hozott húslevest, és egy viccet meséltél el nekünk, amit a műtőstől hallottál. Most meg ott fekszel az ágyban agyonbökött vénával, meztelen felsőtesttel, kékre püfölt mellkassal. Kezdünk rádöbbenni, hogy nem vagy többé.

Előfordulhat, hogy te ezt nem várod be, és két héttel korábban kéred a családot, vigyenek haza meghalni. Ezzel az okos húzással azonban sem a halált, sem a bánásmódot nem sikerül elkerülnöd. Ugyanis a családból valaki még időben észreveszi, hogy ki kell hívni az ügyeletet, de milyen ügyeletet? Biztos az orvosi ügyeletet, találgat valaki, jó-jó, de minek ide orvos. Te ugyanis már hulla vagy, és amire valóban szükséged lenne, az egy hullaszállító, de ez az okoskodás érvénytelen. Egy hulla nem attól hulla, hogy nem ver a szíve, hanem attól, hogy ki van róla állítva egy bizonyítvány. Tehát, igenis fel kell hívni az orvosi ügyeletet. Az „Ügyelet” nevű idős úriember fehér köpenyben, a hívást követően 3-4 órával később állít be. Az Ügyelet rád néz, bólint és nekünk, ott lődörgő hozzátartozóknak kiadja a parancsot, hogy fordítsunk meg téged, a hullát, ott az ágyon. Mi összenézünk, hiszen valamennyien nagyon szeretünk, akarom mondani, szerettünk, de a hulládat, illetve a földi maradványodat, a nemrég exitált tested (ezt a szép szót az orvosoktól tanultam), szóval a nemrég exitált tested nem kívánjuk rakosgatni. Valahogy nem vagyunk rá diszponálva (ezt viszont egy zongoraművésztől hallottam).

Ha lenne humorérzékünk, akkor most sorsot húznánk, hogy melyikünkre háruljon a feladat, de nincs humorérzékünk, és rettenetesen tanácstalanok vagyunk. Az Ügyelet nevű, fehérköpenyes úriember méltatlankodik, de aztán valahogy mégis csak olyan pózba kerülsz, ami elő van írva. Ezt követve az Ügyelet kitölt egy több oldalas kérdőívet, amit otthagy nekünk, és lelkünkre köti, hogy hétfőn vigyük el a körzeti orvoshoz, aki már majdnem családi orvos, de azért inkább csak körzeti. Tehát vigyük el neki, de nem a földi maradványodat, hanem a kitöltött íveket. Az Ügyelet távozni készül, de az ajtóból még visszaszól (ezt az ajtóból történő visszaszólás egészen biztos Columbo hadnagytól leste el): a halottért majd jönnek, és ezzel végképp távozik. Mi egymásra nézünk, és azt kérdezzük, ki jön érte? A halál? Az már nyilván nem. Na, majd meglátjuk. Minden esetre most már hivatalosan is halott vagy.

Hátrom órával később újfent csengetnek, majd belép a lakásba négy tagbaszakadt férfi sötétszürke, erősen kopott, elnyűtt öltönyben. A négy pribék cipel magával egy meglehetősen gusztustalan, pléhből összebarkácsolt, ideiglenes koporsót. A főnökük félrehúz a sarokba és közli velem, hogy a szállítás ingyenes, de az öltöztetés az nem. Jó, hogy mondja, mert az életben nem jönnék rá. Az első problémánk, hogy nem vagy meztelen. A második problémánk, hogy hamvasztva leszel, ha eljutunk odáig, azt pedig lehetne pucéron is, de meg merünk mi mukkanni? Különben az öltöztetés 3800 forint, ha kérünk számlát, ha nem kérünk, akkor csak 3000, és négy kézmosás a fürdőszobában törülköző használattal kombinálva. Mindenekelőtt azonban adjunk egy tisztességes ruhát, ami viszonylag jól fog állni rajtad. Nem jutunk szóhoz, és úgy mozgunk a lakásban, mint a tetszhalottak. Valaki megkockáztatja, hogy az öltöztetés talán egy kicsit felesleges, de többen lehurrogják. Tisztességes állampolgár ilyesmin nem spórol, legfeljebb legközelebb csak egy hónap múlva lesz rántott hús, de az öltöztetés az fontos. A szakemberek meg is magyarázzák, a tested hamarosan merev lesz, aztán a hűtőházban még merevebb. Az öltöztetés most következik be, vagy soha. Mindenki megadja magát, a négy fő elégedetten távozik, és persze téged magukkal visznek. A szűk, pici liftben felállítják a koporsót, ugyanis másképp nem fér be, te majdnem kicsúszol a pléhkoporsóból, de aztán a dolgok rendeződnek. Mi pedig csak percekkel később döbbenünk rá, hogy fogalmunk sincs, hová vittek.   

Két nap csendes gyász és megdöbbenés. Hétfőn irány a körzeti orvos, és amilyen szerencsénk nekünk van, délután rendel 14-19 között. Fél háromkor még csak az asszisztensnő van benn, de „a doktor úr perceken belül itt lesz”. Három óra környékén a doktor úr berobog, és fájó szívvel veszi tudomásul, hogy téged többé már nem lehet maszek alapon injekciózni haszontalan vitamin ampullákból, némi felár ellenében, aztán meg a kártyád is ugrott, egy beteggel kevesebb. Máskülönben a Körzetis nagyon rendes. Mindent kitölt, lepecsétel, nem faggat, és végül egy picit tartja a markát, de aztán mehetünk a temetési vállalkozáshoz, akiket nem nehéz megtalálni, a temetőben vannak.

Az iroda ajtaján biztonsági zár, csak belülről lehet kinyitni. Úgy tűnik, ezek hisznek a kísértetekben, és van félnivalójuk. Az ajtón egy tábla, rajta fenyegető szöveg: belépés szigorúan csak szólítás után. Ezek szerint a részvénytársasággá vedlett állami vállalat javában játssza a hatóságot. A meglepetéstől még alig hápogunk egy perce, amikor kivágódik az ajtó, kiront rajta két, talpig feketébe öltözött nő, és hangos szitkok közepette elhagyják az épületet. Nyomukban üget a hivatalvezető, vagy valami hasonló, de az is lehet, hogy a Főatyaúristen. Egy magyar temetőben bármi előfordulhat. A Főatyaúristen is üvöltözik, bár a címzettek már rég nem hallják, de mi igen. Minden esetre a frász ott a helyszínen kiver minket, pedig beinvitálnak a Főatyaúristen belső szentélyébe, igaz nem elhanyagolható mogorvasággal. Besettenkedünk, majd elnézést kérünk a zavarásért, meg hogy ott szeretnénk hagyni néhány százezer forintot. Tetszik tudni, makogunk, miközben széttárjuk kezeinket, nem tehetünk róla, nekünk azt mondták, hogy ide kell jönni. A Főatyaúristen lekezelően bólint, kitépi kezünkből a papírokat, amit még a fehérköpenyes Ügyelet kezdett kitölteni, és a Körzetis fejezett be. Azt hiszem remegett a lábam, de ebben nem nagyon vagyok biztos. Minden esetre úgy éreztem magam, mintha én lettem volna a halott, holott a halott te voltál. A Főú. (Főatyaúristen) rám förmedt, hamvasztás lesz? Halkan elrebegtem egy igent, mire a Főú. arcán átsuhant egy gúnyos vigyor, és hangja felcsattant. Így nem hamvasztunk! A halotti bizonyítvány hiányosan van kitöltve, amíg ezt nem pótolják addig nincs hamvasztás. Tanácstalanul nézünk össze. Kiderült, hogy az Ügyelet elnézte az egyik rubrikát. Azonnal elnézést kértünk az Ügyelet helyett, majd kisomfordáltunk az ajtón, és elmentünk ügy intézni az Ügyelethez.

Két nappal később visszamentünk a Főúhoz, de most már tökéletesen kitöltött HB-vel, ami nem házibulit jelent, hanem halotti bizonyítványt, de ezt mi is csak ott a helyszínen tudtunk meg. Természetesen ez alkalommal is az előtérben ültünk és vártuk a bebocsáttatást. A baj az volt, hogy mások is azt várták, és ezek a mások előttünk voltak. Úgy tűnik, az emberek Magyarországon szép sorban elhalálozgatnak. Ugyanis, itt éppen úgy sorba kell állni, mint régen a banánért. Végül azért ránk is sor került, és beléptünk a már alaposan ismert Főú. színei elé. Köszönésünkre bólintott, jelezve, hogy megismer minket, és késlelkedés nélkül meg is szólalt. Azt szerette volna tudni, hogy te az elhunyt, hol vagy. Fogalmunk se volt. Tényleg röhej, temetést intézünk, de nincs hullánk. Mentegetődzünk, hogy elvitték. Micsoda balfácán népség, még egy hullára se tud vigyázni, néztük ki a Főú. szemeiből. Csoda, ha tönkre megy az ország? A Főú. gúnyosan szemlélte zavarunk, majd megszólalt, mindegy, majd elintézem. Istenem, mekkora hatalom! Ha nagyon kell, még hullákkal is tud diszponálni. Esetleg pont azzal, amelyikre szükség van, bár hamvasztásnál ez nem feltétlen megalapozott egy követelmény. Aztán Főú. megint kérdezett, hogy akarjuk? Mi szerettünk volna egy szép helyet, esetleg közel a kapuhoz, ahol ritkábban lopják le a koszorúkat a sírokról, ugyanis te, amíg éltél, így szeretted volna. Erre megint jött a gúnyos vigyor, csak itt lehet, és ujjával rábök egy fali térkép egy bizonyos pontjára. Itt nyitottunk sírokat, erősíti meg előző mondatát.

Ez volt az a pillanat, amikor kezdett megjönni a hangom, mert ami sok, az sok. Különben is ennyivel tartoztam neked: tisztelt hölgyem, ha csak oda lehet, ahová az ujjával szíveskedett bökni, akkor minek kérdezi? Nem volt szerencsém, félreértettem, ő úgy gondolta, hogy milyen urnában, milyen urnaterítővel, és mikor? A válaszadást szerfölött megkönnyítette, mert elénk dobott egy fényképalbumot, amiben urnák láthatók totál és premier plánban, valamint fantázia névvel és árcédulával. „Feltámadunk II.” 29.700 forint, „Kegyelet IV.” bíbor páccal 24.200, pác nélkül mindössze 19.800 forint. „Irgalom III.” natúr fenyő 20.800, lakkozva 21.800, intarziával 26.500 forint. Bennem elkezdett derengeni, hogy életem legnagyobb hibáját akkor követtem le, amikor nem urnakészítő kisiparosnak mentem el és azon töprengtem át tudnám-e magam képezni még mielőtt rám is sor kerül, bár úgy saccolható, hogy az ötlet egy eső utáni köpönyeg. Viszont hamarosan kaptunk egy másik fényképalbumot is, amiben fátylak voltak, akarom mondani szemfedők, csak azt nem árulták el hozzá, hogy egy kis rakás hamunak hol vannak a lefedendő szemei. Erre a talányra magunktól kellett volna rájönni. Minden esetre a választék vonzó volt: Muszlin kendő fekete berakással, szélén azsúr, ára: 8200 Ft. Vert csipkekendő bársony aláhergeléssel, ára: 10.500 Ft. Tüll kendő két sor pikével ára: kerek 8000 Ft. Ugyan ez batikolva is, ára: 11.000 Ft. Az ÁFA minden esetben külön felszámításra kerül.

Szokjuk már meg a szentségét, hogy mindennek ára van. Te meg csak ne röhögj ott a Mindenható jobbján azzal a kitűzött kokárdával, vagy a balján az egy szál szegfűvel. Tudd meg, először rossz helyre vittek, ugyanis ott nem volt krematórium. Onnan téged át kellett szállítani oda, ahol van. Tehát, szállítás rakodással 22.000 Ft. + ÁFA. Hamvasztásos temetés 261.750 Ft. Azért ilyen sok, mert 80 kiló vagy. Ha csak egy gyerek lennél, a család olcsóbban úszná meg. A hamvasztáshoz nagyon sok kWó kell, aminek az árát nem rég emelték harmadszor fel az idén. Hűtés = 1.890 Ft/nap. Tulajdonképpen bagatell. Egy kilo mélyhűtött őszibarack 1020 Ft és az csak egy kiló, igaz, mínusz 18 fokon, te pedig alig éred el a plusz kettőt, de hát a hűtés, az hűtés. Urnafülke betéti díj = 8.000 Ft/10 év. Se hosszabb, se rövidebb időre neme lehet. Részletfizetés nincs, és a lízing is kizárt. Az összeg természetesen tartalmazza az ÁFA-t, mert az állam nem lehet tekintettel az állampolgárság egyoldalú megszüntetésére. Az viszont meglepő, hogy a bérleti díjat nem toldják meg közös költséggel, és a közös képviseletet még nem találták ki. Ennek az elnéző magatartásnak oka valószínűleg az, hogy a halottak kifejezetten jó bérlők, konyha és fürdőszoba használatra nem tartanak igényt, alig van velük gond. Carrarai márványlap, 26×26 cm, begipszeléssel együtt 15.400 Ft. A betűbevésés fekete színezéssel betűnként 820 Ft, arany befestéssel betűnként 1.360 Ft. A temetői sorszám bevésése kötelező! Pap + kántor 22.800 Ft, kántor nélkül a költség megegyezés szerint. Külön rendelhetők: gyertyák (darabra), szőnyeg (méterre), zene magnóról (percre), stb. számtalan extra egyéni igény szerint.

Ez az a pont, amikor kezd lelkiismeret furdalásod lenni, és már bánod az egész végelgyengülést. Bizony, bizony, tovább élni sokkal olcsóbb, mint meghalni. Látod! Látod! De nincs visszaút, és még örülhetsz, hogy sikerült minket itt hagynod mielőtt az amerikai kultúra a Valentínó-day és Halloween-tök sikeres elterjesztése után megérkezik a magyar temetőkbe is, mert bizony hamarosan lesz még hullaberetválás, balzsamozás, függöny, baldachin, orgonabúgás, fekete tollcsákós halottkísérők. Szóval egész iparág dobja majd be maggát, olyan jó kis kapitalista módra. Nálunk ez még egy picit szocialista, és egyelőre ezért nincs például lélekharang se, mert ha lenne, akkor az egész országért szólhatna. 

Tibor bá (szatirikus) blogja (87) Uram, Ön nyert!

A Kárpát-medence közepén elterülő magyar honban, aki még nem kapott olyan névre szóló színes nyomtatványköteget, melyben értékes díj megnyeréséről tájékoztatták, nos az nem számít igai, törzsgyökeres, ízig-vérig piacgazdasági fogyasztónak. Bocsánat, fogyasztónak. Így, félkövéren szedve, mert ez a minimum. Ha történetesen te vagy az, aki ilyenben még nem részesültél, ne kapj a szívedhez és ne kapkodj levegő után, az egész csak idő kérdése és rád (is) sor kerül. De ha tényleg nem kaptál, akkor elmondom, mire számíthatsz. A dolog azzal kezdődik, hogy kapsz egy névre szóló, nagyalakú borítékot, amiből mindenféle színes nyomtatvány potyog ki. Kapkodod a fejed, mert elég nehéz kiigazodni rajtuk. Az viszont egyre világosabb, hogy személy szerint . . . valahogy így: Ön, kedves Gyanútlan János NYERT, megnyerte cégünk fődíját a 626-os meggypiros MAZDÁT.

Mivel az eddigi tapasztalataid szerint mindig más nyer, sohasem te, ezért nem akarsz hinni a szemednek. Forgatod a pa­pí­rokat erre meg arra. Semmi kétség, itt van feketén-fehéren Önt kedves Gyanút­lan János (aki ugye te vagy) nyertesnek választotta ki a számítógép. Az áldóját! Bözsi – üvöltesz ki a konyhába – Bözsi, gyere már! Nyertünk, érted, nyertünk. Idenézz! Ön kedves Gyanútlan János MEGNYERTE az első fordulót. Te, mi van ide írva ezekkel a bolhapöcs betűkkel? Az első fordulót? Igen, az elsőt. Na de akkor lehet, hogy van még hátra második forduló is? Kezd a dolog gyanús lenni. Forgatod tovább a papírokat. Az egyik kartonlapra fel van ragasztva egy autókulcsszerű valami. Idegesen letéped, alatta felírat: kedves Gyanútlan János ez az Ön nyeremény gépkocsijának a kulcsa. Ne bomolj Bözsi, itt a kocsi kulcsa. Jól van apukám, de hol van a kocsi?  

Olvassátok tovább, lassan bontakozik ki a kép. Az alig megfejthető, meglehetősen rafinált fogalmazásból valahogy kiderül, nyertetek ugyan, de még nem egészen. Ahhoz, hogy egészen biztos ti nyerjétek meg ezt a 16-szelepes, 4WD-os, injektált, szervo csodát, full extrával, nos, ahhoz kell még tenni egyet és mást. Ez az „egyet és mást” kivétel nélkül, minden esetben tartalmaz egy fontos, mondhatnám nélkülözhetetlen közös elemet, éspedig azt, hogy fizetni kell. Igen, kedves Gyanútlan János, ha nyerni akarsz, akkor előbb rendelned kell a cégtől egy háromsebességes, kézi meghajtású citromfacsarót 2999 forintért + posta költség. Ne orrolj meg rám, de az egyszerűség kedvéért én ezt a 2999 forintos árat mostantól 3000-nek fogom szólítani. Tehát, ha részt akarsz venni a számítógépes ajándéksorsolás harmadik, egyben utolsó fordulóján, akkor 3000 forintért meg kell venned a cégtől a már említett háromsebességes, kézi citromfacsarót.

A helyzet az, hogy ez a háromsebességes, kézi meghajtásos citromfacsaró elég hülye, és persze elég felesleges egy jószág ahhoz, hogy az embernek ne menjen ki könnyen a fejéből. Így aztán beugrik, hogy négy hete pont ezt hirdették a „Tökkel ütöttek szuper infoja” elnevezésű újságban, de csak 1999 forintért, vagyis pontosan egy ezressel olcsóbban. De ez semmi! A Király utcában, úgy két hete megnyílt a 26 ezredik kínai üzlet (amelyekben a hivatalosan itt tartózkodó 6000 kínai szolgál ki), ahol a tulaj 980 forintért akarta ránk sózni ugyanezt a citromfacsarót, amikor bementünk egy kis terepszemlére. Ráadásul az négysebességes volt, meg négy ke­rék­meghajtásos, és ha jól emlékszem leofilizált volt a fogantyúja. Ebből aztán röhögve következik, hogy a Mazda megnyerésével ijesztgető cég pontosan 2200 forinttal kér többet egyazon termékcsalád korábbi változatáért, mint a ferdeszemű. Nem kell tehát csodálkozni, hogy azóta már két kézigránátot is bedobtak az ablakán (ismeretlen tettesek, ismeretlen típusút).

Nem akarom megvédeni a fajgyűlölőket, sem pedig a kézigránát dobálókat, de valahogy nem tartom helyesnek, ha a munkanélküliből kényszervállalkozóvá előlépő magyar állampolgár képtelen százezer forint hitelt kapni egy kóceráj megnyitásához. Ezzel szemben sok ezer kínai, sok ezer kilométerről simán beszivárog, rendszerint törvénytelenül, amihez néhány magyar tolmács, jó tippeket adó zugügyvéd és persze lefizetett rendőrtisztek boldogan adnak segítséget.

Uram, Ön nyert! De nem egy Mazdát, hanem némi tapasztalatot. Rádöbbent milyen olcsón megszámítják Önnek azt a totálisan felesleges kínai mütyürt, amit az isten tudja, miért hívnak eurófacsarónak. Már rég tudjuk, hogy a piacgazdaságban nem termelni, hanem eladni a kunszt. Trükk tehát van elég, amiket mi szép sorban megtanulunk. Aztán majd, ha minden trükköt megtanultunk, kiegészítjük néhány törzsgyökeres magyar trükkel és megépítjük saját hungarófacsarónkat. Cserébe a szegedi paprikagyártást átengedjük a dél-amerikaiaknak, majd a készterméket visszaimportáljuk, ha kapunk hozzá bizonylatot, hogy tartalmaz megfelelő mennyiségű aflatoxint.

Tibor bá (szatirikus) blogja (86) Magyar elektronika

Újabban a Gázai övezetben érzem magam. Ebben a hónapban másodszor fordul elő, hogy az Elektromos Művek reggel kikapcsolja az áramot, és csak este kapcsolják vissza. Napközben a közeli trafó körül 8-10 ember lődörög, a pártállami időkre emlékeztetve bütykölnek valamit, de a régi beidegződésnek megfelelően eszük ágában sincs előre felhívni a figyelmünket az eseményre és annak időtartalmára. Az eljárás arra minden esetre jó, hogy észrevegyük mit is jelent áram nélkül lenni. Leáll a jégszekrény és a hűtőpult, nincs meleg víz, illetve víz is csak annyi van, amennyi a hidroforban található, 20 liter. Magyarul dél körül már a retyót se lehet lehúzni, és kezet se lehet mosni. Főtt ételről nem is álmodunk, és irigykedve gondolunk azokra, akiknek most emelték fel a gázárát 30 százalékkal. Természetesen egész nap nincs Internet, és nincs TV. Nem tudok szöveg szerkeszteni. Szóval semmit se lehet csinálni csak gyereket. (de hát az én koromban!) Emlékeim szerint 20-30 éve New York és környékén összeomlott az elektromos rendszer. Emberek rekedtek a liftekben. Nyílt pályán megálltak a vonatok. Nem volt közlekedésirányítás, stb. stb. És 9 hónappal később, szinte napra, háromszor több gyerek született, mint egyébként. Tehát ne röhögj ki, mert az áramtalanság igenis kihat a népesedésre (kár, hogy a Magyarok Világszövetsége nem tud róla). Minden esetre lassan kezdjük megszokni, mint a politikusok lopásait.

Sajnos az áramszünet nem egyedi eset. Ugyanis 10 napig nem volt telefon se, amire úgy jöttem rá, hogy valakit fel akartam hívni telefonon és a készülék süket volt. Akkor ötlött belém, hogy napok óta nem hívott senki. Mobilon felhívtam saját vezetékes számomat. A hívott szám szépen kicsenget csak épp az íróasztalomon álló készülék nem szólalt meg. Útközben valahol elakadt a hang. Csakhogy az Internetem működött, és az a telefonvezetéken jön be hozzám. A vezetékben tehát nincs szakadás. Nahát, csak nem a készülékem lehelte ki a lelkét?

Átmentem a szomszédba a Ferihez és kölcsön kértem az ő készülékét. Nem nagyon lelkesedett a dologért, de azért odaadta. Bedugtam, próbáltam, süket. Akkor mégis csak a vezetékben a hiba.  Nosza felhívtam a T-Online céget (azért is kiírom a nevüket), hogy mi az isten van.

Ez úgy történik, hogy tárcsázom az 1234-et, amire egy magnetofon válaszol, amit én szépen végighallgattam. Három perc feszült koncentrálás után azt is megtudtam, hogy műszaki problémával a kilences gombot nyomjam meg. Gombnyomás után magnetofonról ugyanaz a női hang az egészet elmondta még egyszer angolul, vagy legalább is angolnak szánta. Végül magyarul közölték velem, hogy minden előadó foglalt, de amint lehet kapcsolnak, addig hallgassak egy kis Mozartot, mondjuk az Eine kleine nach musikot, természetesen nappal, déli tizenkettőkor. A zenei előadás után egy monológot is kaptam, aminek során tájékoztattak, hogy amit mondok azt hangrögzíteni fognak, tehát semmi anyázás. Végre beleszólt egy hús-vér férfi, akinek elmondtam a panaszom. Internet van, telefon nincs. Válasz: Uram a bejövő vezetékre van kötve egy szplitter, ami a kettőt szétválasztja. Ez kinyiffant.

OK kinyiffant a szplitterem, és akkor mi van? Mi sem egyszerűbb – jön a szaktanács - menjek be egy T-Pont üzletbe, ahol 200-300 forintért lehet kapni egy újat. Az már az én egyéni pechem, hogy a legközelebbi T-Pont a Nyugati pu-nál van, vagyis kb. 15 km-re tőlem. Bementem, mit bementem, beszédelegtem a 32 fok melegben és miután gondosan áttanulmányoztam, melyik gombot nyomjam meg, húztam egy számot az ajtónál felállított automatából. Később kiderült az egésznek semmi értelme, mert a gép folyamatosan adta a számokat, bármit nyomott meg az ember, és a számokat folyamatosan hívták a mindenkor megüresedett pultokhoz.

Én egy mütyürt akartam venni, ami kézpénzfizetés esetén 30 másodperc. Igaz a művelet lehet akár 5 perc is, ha hitelkártyával fizetek, de én sajnálom az időt a modernkodásra. Az emberek előttem szerződéseket kötöttek, illetve módosítottak. Mások készülékeket vettek és ragaszkodtak a működési elv elmagyarázgatásához, meg hasonló időt emésztő műveletek. A lényeg, hogy négy pult funkcionált, és lassan fogytak a számok. Kábé egy óra után kijelezték az én számom. Az asztalhoz vonszoltam magam, mert addigra már félig kiszáradtam és a vércukrom is valamelyik határérték mögé szökött. Mondtam a nőnek egy ilyen kell, és ezzel az orra alá dugtam a szplittert. Azt mondja a csaj, ilyen nincs, nekünk csak ilyen van és mutatott egy közönséges telefon elosztót. Utólag rettenetesen röstellem, de azt mondtam neki, ezt bassza meg a hívószámommal együtt.

Száz méterre volt egy Média Mark, ahol minden van, ami létezik informatikában, csak persze háromszoros áron, mert a cégvezető nem hisz a versenyben. Ott kaptam egy igazi szplittert 300 forint helyett 4000-ért, de boldogan loholtam vele haza. Bekötöm, az eredmény: telefon süket. Ekkor megtettem azt, amit korábban kellett volna. Szplitter nélkül rácsatlakoztattam a telefont a bejövő vezetékre. Süket!

Mit tehettem, ez alkalommal felhívtam a T-Com céget, akik megvették a Matávot. Megint egy magnetofon kezdte felsorolni a megnyomható gombok számát, amire az idegességtől remegő szájszéllel lecsaptam a telefont. Ezt már ismerem! Nyomás a számítógéphez, elvégre az Internetem működik. Küldtem egy E-mailt a cégnek, amiben volt néhány enyhén vulgáris kifejezés. Mindez péntek délután történt, és nem vártam gyors sikert, csak vártam-vártam-vártam. Hétfőn délelőtt a rúterem a szokásos zöld villogás mellett pirosat is villant. Ezt követve elment az Internet. Semmi se jött be. Nesze neked korlátlan hozzáférés. Csodák csodájára félóra múlva helyreállt. Kíváncsiságból megemeltem a telefonkagylót. Nahát, tíz nap után újra volt búgó jel.

Másnap felhívott, mondom másnap felhívott egy élő női hang és megkérdezte jó-e a telefonom. Vicces! Most már igen. Azt mondja a spiné, akkor leveszem a javító jelzést, és ezzel letette a kagylót. Nem tudtam tőle megkérdezni, hogy a 4000 forintos szplittert átveszik-e mondjuk fél áron, és az egy harmad hónapig tartó telefontalanságot beszámítják-e a jövő havi telefonszámlába, de hát üres kagylóval beszélgetni csak szenilis vén hülyék szoktak. Ezt az örömet pedig nem szerzem meg nekik. Azt azért még el kell döntenem, minek örüljek jobban a globális kapitalizmusnak, a fejlett elektronikának, vagy a mindenható piacgazdaságnak. Ezt jó lenne eldönteni, már csak azért is, mert időnkét kurvára elfog a nosztalgia és rengeteg dolog jut eszembe, amit visszasírok.   

Tibor bá (szatirikus) blogja (85) Nyakig a szarban

Valamelyik újságban olvastam, mert, hogy újságot is szoktam olvasni, főbajunk abból származik, hogy még mindig itt van az összes szocialista szar, de már bejött az összes kapitalista szar is. Ne szépítsük, magyarul nyakig ülünk a szarban. Ennek a megál­lapításnak egyetlen szépséghibája, hogy nem én találtam ki. Na de, igaz-e?

Azt mondja a tinédzser életkoron kissé már túljutott lányom, adjak neki pénzt, mert whiskast akar venni, vagy tíz köcsöggel, 80 kilós kutyája számára. Ne hülyéskedj velem, válaszolom, először is a whiskast macskák eszik, másodszor pedig egy vagyonba kerül. Lehet, hogy egy vagyonba kerül, véli a lányom, de az a legjobb a kutyának. És ugye mit meg nem tesz egy lelkes kutya tulajdonos az apja pénzén.

Persze eszem ágában sincs ily könnyen beadni a derekam, de végig kell hallgatnom, hogy ami jó egy macskának az pláne jó egy kutyának és még sokkal jobb a kutya gaz­dájának. Mivel se kutya, se macska, sőt még tulajdonos se vagyok, el nem tudom képzelni, hogy kerültem be a képbe. Állítólag úgy, hogy én adom a pénzt. Így persze már stimmel a dolog. Ebben már van rutinom. Az APEH elszedte a pénzem, és fogalmam se volt róla, hogy a BKV igazgatóinak a végkielégítésére adják tovább.

Kutya ügyben az események ennél sokkal gyorsabban zajlanak. Azt is megtudom, minden különösebb faggatás nélkül, hogy ha már az embernek kutyája van (miért mondtam, hogy legyen?), akkor hozza ki belőle a maximumot. De a végén azért én is szóhoz jutottam, és mindjárt fel is tettem egy bátortalan kérdést, miért nem vesz inkább csirkefejet a kutyának, ha mindjárt az én pénzemért is? Tudniillik a csirkefej nem csak olcsó, de kitűnő tápanyag is. Ugye van benne csont, ami kell a kutya fejlődéséhez. Egy kis agyvelő, aminek magas a tápértéke. Van ott egy kis zsiradék is a tarkó táján, amit a nyugdíjasok szoktak kiszopogatni, de itt már belém fojtották a szót. Lányom szerint csirkefejet nagytételben nem lehet kapni, illetve csak csúszópénz ellenében. Bonbon a titkárnőnek, egy doboz cigi a kiszolgáló zsebébe csúsztatva, meg a fene tudja mi.

Nekem egyszerűen megáll az eszem. Régen, a szemináriumon úgy hallottam, hogy a kapitalista piacon a kereslet-kínálat törvénye uralkodik. Rendben van, egy kiló csirke­fej 100 forint és pillanatok alatt elkapkodják, mert egymillió kutyával kétmillió nyug­díj­as versenyez. Ennyi csirkefej tényleg nincs. Ekkor felemelik az árát 200-re. Ez után bein­dul a csirkefej raktáron rohadása. Gyorsan leengedik 150-re, és lám csoda történt. Nem rohad el a csirkefej, és az összes kutya és nyugdíjas igénye ki van elégítve.

Igen ám, de ez csupán az én képzelődésem nem pedig a valóság. Így kénytelen va­gyok felhívni a tudakozót. Tessék mondani, Nyugaton ez hogyan van? Nyugaton kérem, jön a válasz, nem lehet kapni csirkefejet, mert nem kell a kutyának se (nyilván nyugati kutyákról van szó). Hát akkor, mit csinálnak vele? Bedarálják szerves trágyának. Magyarul szar lesz belőle. Hát ez óriási. Nem csak nyakig ülünk a szarban, de mi még a szart is megesszük vagy megetetjük a nyugdíjasainkkal csúszópénzes alapon.

Hát kérem, végre egy mindenki számára érthető ok, mire jó az Európai Unió. Az összes nyugati csirkefejet ingyen megkaphatjuk. Kétmillió magyar nyugdíjas fog tobzódni a csirkefejben januártól decemberig, éjt nappalás téve. Hurrá!

Tibor bá (szatirikus) blogja (84) Olcsó húsnak híg a leve

Ha az olcsó húsnak híg a leve, akkor milyen lehet az ingyen hús leve? Jó kérdés, mi? Boldogult nagyapám többször intett, óvakodjak mindentől, ami ingyen van. Ezt én akkor óriási marhaságnak tartottam, de imádtam a nagyapámat, hát inkább lenyeltem a választ. Pedig bölcs volt az öreg, csak akkor még nem tudtam róla.

A napokban csak úgy tébláboltam az egyik hiper-izében, na hogyan is hívják? Ja, igen, a fogyasztás szent templomában, ahol belebotlottam egy született bűbájba. A bűbáj negyven lehetett, de ez cseppet sem akadályozta abban, hogy húsznak akar­jon látszani, ami persze nem sikerült neki, hiába mutogatta mosolyra emlékeztető arc­munka árán, fehér cementtel tömött fogait, valamint szilikonnal dúsított, nyakában cipelt kebleit. Szóval nem tudtam tőle tovább menni egyetlen lépést se. A rökönytől pad­lóhoz ragadt a lábam. A lemerevedés eme reflexszerű megnyilvánulását kihasz­nálva a bűbáj úgy döntött, én leszek a következő áldozat, és már mellém is termett.

A bűbáj első ténykedésének keretein belül a kezembe nyomott egy nagy üveg kölnis doboznak látszó tárgyat és kérte fogadjam el, mint a cége ajándékát, aminek külön­ben 5200 forint a fogyasztói ára, de én teljesen ingyen kapom meg a cégtől mert, hogy ők ezt a kitűnő francia kölnit be akarják vezetni a magyar piacra, és ebből a célból elsősorban ilyen intelligens emberekre gondolnak, mint amilyen én magam is látszok.

Ezen szóáradat közepette a nagyüveg kölninek látszó dobozt ki kapta a kezem­ből, és mellé tette a bal kezében szorongatott kisebb üveg dobozának látszó tárgyat. Közben biztosított arról, hogy a kettő együtt 8500 forint, de én megkapom az összeg feléért mert, hogy én olyan szimpatikus vagyok a cégnek, meg neki is személy szerint (hogy a mellettem álló feleségemnek közben leesett az álla, az egyáltalán nem zavarta). Azonban ha én úgy döntök – folytatta az éltes lady – hogy ez a két üveg nem kell fél áron, vagyis 4250 forintért mert, hogy nekem csak a nagy üveg kell ingyen, akkor a kisüvegért se kell fizetnem amen­nyiben ezt a három üveget venném meg 9900 forintért, jóllehet ezt holnap már csak 16000 forintért kaphatnám meg. Természetesen, ha éppen nincs nálam elég pénz, ak­kor az eredeti nagyüveget még mindig teljesen ingyen megkaphatom, ha a másik kettőt megveszem 4800 forint helyett már csak 1800 forintért. Persze ez az ajánlat csak nekem szól, mert ilyen kedvező feltételt a cég csak kimondottan finom úriem­ber­ek­nek ajánl fel, és naponta maximálisan három alkalommal, amennyiben erre méltó fogyasztóval találkoznak.

Ekkor a bűbáj kénytelen volt levegőt venni, ami a részemre háromtized másodperc időt engedélyezett régóta formálódó kérdésem gyors elhadarására: Tessék mondani, akkor most mit kapok ingyen?

Ha ebben a hivatásos bűbájban lett volna némi vagánybecsület, akkor egy szót se szólt volna csak a könyökben behajlított bal karján lengetett volna egyet, és a nemzetközi egyezmények értelmében az ökölbeszorított jobb alsó karjával belecsapott volna a balkönyök belső hajlatába, tudod, az LFS előírásának meg­felelően. De nem, ő elölről kezdte. Uram, ezt az 5200 forintos kölnit ingyen kapja a cégünktől, mert a másik kettő összesen 8900 forint, de ön a hármat 2900 forintért megkaphatja és így az 5200 forintos üveg teljesen ingyen kerül a birtokába, de a másik két üvegen is megtakarít 4300 forintot.

Asszonyom! Üvöltöttem a száját befogni képtelen dögre. Válaszoljon egyszerű igennel vagy nemmel. Kapok-e öntől valamit anélkül, hogy a pénztárcámat elő kellene ven­nem? Erre aztán a bűbájnak is elfogyott a türelme, mert válasz helyett visszakérdezett, hülyének néz maga engem?   *        *        *  

Egy hete telefonon felhívott egy simogató, szőke női hang és megkérdezte van-e feleségem. Már azon törtem a fejem, hogy letagadom, de még időben eszembe jutott, hogy hiába kértem Viagrát a háziorvostól.  Állítólag Viagrát csak az urológus írhat fel TB által támogatott vényre, de az meg szóba se áll velem, hacsak minimum prosztataburjánzást nem tudok produkálni, ami egyelőre még nincs. Így aztán töredelmesen bevallottam, hogy feleségem, az van. Erre ez a simogató, szőke női hang azt mondta, akkor mind a kettőnket meghívja egy ingyen vacsorára ide meg oda. Na, mondom ez éppen kapóra jön, mert betudhatom a 120. házassági évforduló megünneplésébe (ja kérem, az idő relatív, ezt már Einstein is megmondta) és már le is fixáltam a dolgot.

Hát kérem, puccba vágtuk magunkat, és elmentünk az adott helyre, az adott időben. Első meglepetésünk az volt, hogy rajtunk kívül meghívtak még vagy hatvan másik házaspárt is, és persze ezek se fiatal vagányok voltak, hanem olyanok, akikről lerítt a viszonylag könnyű megfejhetőség. A második meglepetés maga a „vacsora” volt, ami néhány ütött-kopott, erősen másnapos szendvics formájában lett előadva. A harmadik meglepetés maga a simogató, szőke női hang volt, aki így élőben festett vörösnek tűnt, hatvanon éppen innen, de csak egy hajszállal ám, és kerek húsz kilóval többnek, mint ami rám még képes hatni. Viszont mindkettőnket nagy, meleg szeretettel libegett körbe és elkezdett mesélni a nyár szépségeiről, ami így január derekán nem tűnt túlzottan aktuálisnak.

Később összetereltek vagy húszunkat egy kisebb terembe, ahol a sarokban elhelyezkedett egy iskola tábla a hozzá tartozó angol nyelvű előadóval és egy jól megfizetett tolmácsnővel. Hamarosan beindult a szédítés, aminek lényege néhány millió forint kifizetése volt harminc év alatt, amiért cserébe össze-vissza üdül­hettünk volna a nagyvilágban egy eléggé komplikált és nehezen érthető rendszeren belül. Piszok módon észnél kellett lenni, mert különben néhány kopott, alig használt szendvics könnyen hárommillióba kerülhetett volna. Szegény nagyapa meg forog­hatna a sírjában.   *        *        * 

Már megint csöng ez a rohadt telefon. Esküszöm az élő istenre, le fogom szereltetni. Egy kicsit még mindig monopolhelyzetben lévő T-Com (mint MATÁV utód, ezer köszönet érte kedves Schamschula úr, mikor tetszett utoljára párbajozni?) már megint emeli a szolgáltatásainak az árát. Heteken át rá se nézek, nem hogy felemeljem a kagylót, mégis 5000 forint feletti a számlám. Na, szóval megint cseng.

Apám! Nem fogod elhinni mi történt. Kihúzott a komputer. Hát ez nem lehet igaz! Kihúzott, pont engem. Nem, nem és megint nem, nincs benne semmi átverés, semmi csalás. Teljesen frankó. Kihúzott a komputer és a cég nagy-nagy tisztelettel értesített, hogy a költségükön, teljesen ingyen (jaj, nagyapa!), másodmagammal elutazhatok a Kanári-szigetekre. Figyeld, már megint ingyen. Mi a franc lehet benne a trükk? Le fog zuhanni a repülő és életbiztosításomnak ők a kedvezményezettei? Hol akarnak átverni? Belehülyülök! Hol van elásva a kutya?

A hathetes tanfolyamon kiokosított „üzletkötő” bizonygatja, ez publicitás és isten bizony teljesen ingyen repülhetek a Kanári szigetekre, méghozzá másodmagammal. Oda-vissza? Teszem fel az óvatos kérdést? Természetesen oda-vissza. Előre odaadják a jegyeket még itthon, Magyarországon. Kezd a gombóc oldódni a gyomromban. Jó, megyünk a jegyekért.

Feleségem dörzsöli a kezeit, spórolunk 2 x 90.000 forintot. Tudniillik ennyibe kerülne a két repülőjegy. Tehát a feleségem dörzsöli a kezeit, ugyanis ő a család pénzügy­minisztere és a pénzügyminiszterek kedvenc szokása a kézdörzsölés. Tehát dörzsöli-dörzsöli, mígnem elkomorodik a tekintete, és vészjóslóan felvisít. Hol fogunk lakni? Hogy-hogy hol fogunk lakni, angyalom? Harminc éve lakunk ugyan ezen a helyen. Pont most jut eszedbe megkérdezni? Nem úgy értem, kiabál egyre vörösödő fejjel. Hol fogunk lakni a Kanári-szigeteken? Tényleg, hol?

Na, most mi telefonálunk a cégnek, ahol az okos komputer pont minket húzott ki (plusz még 1800 másik embert egyetlen nap alatt, de ezt csak később tudtuk meg). Szóval izé, van itt egy kis apróság, tessék mondani, hol fogunk megszállni a Kanári-szigeteken? Vigyünk magunkkal sátrat, vagy mi? Óh, dehogy! Jön a megnyugtató válasz. Semmi sátor, természetesen szállodában fognak lakni. És tessék mondani, a szálloda számlát ki fogja fizetni? Természetesen a kedves utas. Vagyis mi.

Anyukám hagyd abba a kézdörzsölést. Szállodába fogunk lakni és mi fizetjük a szálloda számlát. Igen? Hördül fel a feleségem, és mennyibe kerül egy kétágyas szoba? No, ezt nem tudják fejből, majd visszahívnak.

Mire tippelsz kedves olvasó, visszahívnak. Ha kitalálod, neked adjuk az ingyenes repülőjegyet. Hagyjuk az egészet. Elárulom, de csak neked, amiért olyan szimpatikusan és okosan, sőt intelligensen visszajársz a blogomhoz. Minimum egy hetet kell eltölteni a szállodában és a szállodai árba gyönyörűen beépítették a repülőjegy árát. Egy pici korrekcióval, mint a tőzsdén, korrekcióval 2 x 90.000 helyett 2 x 110.000. Tudod, ha lúd, akkor legyen kövér, esetleg hülye.   *     *     *  

Nagyapámra való tekintettel ne firtassuk, hogy elmentünk-e a Kanári-szigetekre vagy vettünk-e ingyen kölnit esetleg egy time-sharing (így hívják) üdülési jogot. Azt viszont leszögezhetjük, hogy százezreket vernek át és akkor most viccen kívül egy kis kiokosítás. Az üdülési jog vásárlásánál összebizalmaskodtam az üzletkötő nővel. Meg­kérdeztem, hogy miért angolul magyarázzák el a time-sharing lényegét, amit egy tolmácsnő lefordít. Most kapaszkodj, de tényleg. Próbálták, egy-egy behívott csoportból (max. 100 fő, vagyis 50 család) magyar előadás esetében rendszerint senki nem állt kötélnek, néha egyik-másik házaspár. Angol úriember + tolmács esetében 3-5 család szopja be a cuclit, ami 6-10 százalékos hatásfok. Hát ennyire vagyunk hülyék, itt Kelet-Európában, 5 évvel a csatlakozás után.

Tibor bá (szatirikus) blogja (83) Do you speak SzTK?

Beszélsz SzTK-úl? Ahá, azt se tudod, mit kérdezek. Állítom, hogy tudsz SzTK-úl, csak nem tudod, hogy tudsz. Próbáljuk ki! Szerinted mit jelent a következő mondat? „Ketteske, bevette a lázcsillapítót?” Na, látod, ez azt jelenti, hogy te Kovács Mihály, akinek a postás azt mondja, hogy „Kovács úr ajánlott levele éfrkezett.” Szóval te Kovács Mihály korházban fekszel, egy nyolc ágyas korteremben és ágyad az ajtótól a második. Ezzel a topográfiai elrendezéssel sikerült kivívnod, hogy ötven éve cipelt családi neved egy ültő helyben elveszítsd, és felvedd a Ketteske ragadvány nevet, ilyen szép, becézgető formában. Elvégre egy beteg bármikor kilehelheti a lelkét, és leendő halottakról jót vagy semmit.

Úgy is mondhatnánk, hogy a kórház kapu átlépésével megszűnsz személy lenni, legjobb esetben is csak egy munkadarab vagy és buzgón fohászkodhatsz a jóistenhez, hogy ne váljék belőled elfuserált selejt, mert ez is benne van a kalapban, és akkor merev állapotban napokig fognak hűteni a proszektúrán.

Viszont be kell látnunk, hogy ennek a komoly hagyományokkal rendelkező jelenségnek kimagasló előnyei vannak. Például a nővérnek nem kell emlékezni, hogy te tulajdonképpen Kovács Mihály vagy, mert amíg a nagylábujjadra rá nem akasztanak egy cetlit, illetve a fejfádra rá nem írják a civil életben használt neved, te bizony Ketteske maradsz, amiről az ágyad elhelyezése a napnál is világosabban árulkodik.

Ez ugyan Nyugaton nincs így, de hát ebben-abban ők is tanulhatnak tőlünk. Az igaz, hogy Herr Schmidt a müncheni korházban is Herr Schmidt marad, ez ugyanígy elmondható Mr. Smithről is az East Londoni korházban, de hát ezekben az országokban még nem hallottak az orvosi tekintély mindent elsöprő fontosságáról, aminek a tűzön-vízen való magas szintű fenntartása elsőszámú egzisztenciális érdek.

Most vizsgáljuk meg azt, hogy a társadalombiztosításban kialakult dialektus milyen mértékben befolyásolja a mondatszerkezetet! Példa: „Ketteske leveszi az ingét.” Első hallásra vedd észre a mondat praktikus tömörségét, miután megszabadult olyan felesleges tölteték szavaktól mint: legyen szíves, kérem szépen, szíveskedjék. Az is figyelemreméltó, hogy a felszólító mód átcsapott kijelentő módba. A nővér ezzel a tőmondattal tulajdonképpen azt állítja, hogy Kovács Mihály leveszi az ingét. Valójában erről szó sincs. Kovács Mihály haptákban ül az ágyában és súlyos lélektani dilemmától szenved, amit esetünkben úgy hívnak, hogy kognitív disszonancia. Ő ugyanis úgy tudja, hogy ül, ám a nagytekintélyű nővér azt állítja, hogy az ingének levételével foglalatoskodik. Mivel ezt a súlyos ellentmondást nem képes feldolgozni, ezért gyors ütemben kezdi magáról ledobálni az inget, hogy ezzel az őt gyötrő kognitív disszonanciát feloldja.   

Egészen más történik, ha történetesen nem vagy kiszolgáltatott helyzetben. Ilyenkor az SzTK szublinguában kapsz egy jelzőt: „kebelbeli”, és mint ilyen nem lehetsz Ketteske, nem kell sorba állnod, kijön eléd a nővér és karon fog, hogy bevezessen, valamint tízóraira a kockasajt mellé kapsz egy második kockasajtot is.

Az is megfigyelhető, hogy az SzTK szublingua egyes magyar kifejezéseket nagyon rosszul tűr. Különösen érzékeny a „hálapénz”, „csúszópénz”, „baksis”, stb. kifejezésekre, amik helyett a „paraszolvenciát” kedveli. Külön ki kell emelni a nyelvhez szorosan hozzásimuló sajátos metakommunikációt. Legeklatánsabb megnyilvánulása a „szigorú arckifejezés”, „a fej feletti átnézés”, „a megszólaláskor felvett zord, esetleg csak tudálékos arc”, illetve a „rendkívüli elfoglaltság” látszatának fenntartása, valamint a pácienssel történő szóba állás, illetve beszélgetés céljából történő leereszkedés merev elkerülése.

Olyan esetben, amikor a fentiekben említett „elkerülés” technikai okokból kifolyólag nem megvalósítható. Az SzTK szublingua kiemelkedő szerephez jut. A kialakult eljárás figyelemreméltó. A magyar nyelvtani szabályok általában érvényben maradnak, csak úgy, mint a magyar ragok. Ezzel szemben a főnevek és az igék súlyos változáson esnek át, még abban az esetben is, amikor a magyar megfelelő rövidebb, könnyebben kiejthető és helyesírásához nem fér kétség. Lássunk néhány példát!

Az „altatóorvos” prosztó kifejezés, és ezen az sem változtat, hogy közérthető, vagy talán éppen ezért a megbélyegzés. Az SzTK megfelelője, a magánhangzó torlódás miatt nehezen kiejthető „aneszteziológus” viszont roppant tetszetős, és egészen másként cseng, ha például műtét után a beteg elfelejt felébredni, mert ezt a nem elhanyagolható kellemetlenséget a család könnyebben nézni el egy aneszteziológusnak, mint egy altatóorvosnak, mert az „altatásban” valahol mélyen benne van, hogy esetleg „örök álomba merülésről” is szó lehet. Amikor a nagymamát sok tízezer forintos, több lépcsőben átnyújtott hálapénz után átsegítik a másvilágra, a családdal lényegesen könnyebb közölni a tényt az „exitált” kifejezés segítségével, mint beismerni a brutális „halált”. Hasonló megfontolásokból lesz a közönségesnek hangzó ”terhes” nőből „gravid”, főleg, ha nem várt elvetélésről van szó, amit a „gaviditás megszakadása” SzTK kifejezés jelez.

Amióta a zárójelentés átadása kötelezővé vált, a korábbi borítékba történő leragasztás helyett, a lingua SzTK újabb trükköket épített be sorai közé. A három betűs „máj” ötbetűs „hepar” lett, a négy betűs „tüdő” ugyancsak ötbetűs „pulmo”-vá változott. Nincs orvos széles e hazában, aki hajlandó lenne olyan egyértelmű szavak használatára, mint például „oldalsó”, „helyi” „elégtelen”, „kóros”, „sorvadás” ezek helyett sokkal jobban csengőnek találják a „laterális”, „lokális”, „insufficientia”, „pathologiás”, „atrophia” szavakat.

Az SzTK nyelv nem törekszik precizitásra, rendezettségre, célja az egészségügyi kaszt fennkölt fenntartása, és ezen törekvésének közepette a helyesírás másodlagos szempont. Így esik meg, hogy a „c” és „k” betűk csereszabatosak, csakúgy, mint az „y” és „i”. A „th”, „ph”, stb. betűpárosok helyett olykor a „t”, „p”, stb. betűket használják. Ragadjunk ki egy példát. Az egyszerű érelmeszesedés SzTK-úl lehet: isémia, iskémia, ishémia, vagy ahogy éppen sikerül. Szóval össze-vissza, ráadásul a billentyűzethez nem szokott ujjaik sorozatosan követik el a melléütést.  

Sajnos a lingua SzTK itt nem áll meg, azaz pusztán más szavak és kifejezések használata még nem jelenti az egészségügyi kaszt abszolút győzelmét. A végső cél az egyes fogalmak megváltozása, amint átlépünk az egészségügyi intézmény kapuján. Vegyük például a „felelősség” fogalmát. Nos, egy autóbuszvezető beül a volán mögé és végzi napi tevékenységét. Mindenki úgy gondolja, beleértve a büntetőjogot is, hogy munkájáért felelősséggel tartozik. Ha elüt egy gyalogost, nem mentheti ki magát azzal, hogy egész héten túlórázott. Ha egy felszállni készülő utas kezét becsípi a záródó ajtó és az utas testét néhány méteren át vonszolja magával a busz, nem mondhatja azt, hogy amikor az utas fel akar szállni egy autóbuszra, tudomásul kell vennie, hogy az néha kezének becsípésével jár. Ezt a rizikót fel kell vállalnia.

Hasonló a helyzet minden más szakmában. Egy híd nem szakadhat le, mert a tervező nem mondhatja, hogy aki rálép egy hídra, annak számolni kell a híd esetleges, időnkénti leszakadásával. A tervező mérnők se bújhat ki a felelősség alól, és nem állíthatja, hogy aki kilép egy erkélyre annak számolnia kell az erkélyek időnkénti leszakadásával, és persze sorolhatnánk, de hiszen a magyar nyelv művelői valamennyien tisztában vagyunk a felelősség fogalmával. Van azonban egy ága a magyar nyelvnek, az SzTK szublingua. SzTK-ul a felelősség azt jelenti, hogy az operáló sebész minden következmény nélkül a felnyitott hasfal alá bevarrhat ollót, törlőkendőt, csipeszt, vagy akár a nagymama nachtkasztliját is (ha befér), mert minden betegnek (természetesen magyar betegről van szó), tehát minden egyes magyar betegnek tudomásul kell venni, hogy időnként a sebészek ezt-azt bent hagynak a felnyitott beteg testében, és ezt a kockázatot a betegnek vállalnia kell.      

Aggodalomra azonban semmi ok, addig kell az orvosok fizetését a létminimumon tartani, amíg mind el nem megy Angliába. Nekünk majd jók lesznek a helyükre betelepülő ukrán orvosok. Arra felé az olló, meg a csipesz nagy érték, eszük ágában sincs bent felejteni a betegekben.

Tibor bá (szatirikus) blogja: Anyukám, utazunk!

A család tavaszi zártszámadásán kiderült, hogy van kétszáz felesleges rugónk, aminek feleségem a seggére kívánt verni. Én meg azt hallottam, hogy Bank Kong szex negyede már lerágott csont, újabban az arabokhoz sikk ellátogatni, mert olyan emberségesen sehol máshol nem ejtenek túszokat, mint ott. Szóba jöhetett Tunézia, Egyiptom, Jordánia és esetleg Irak is, ha magunkkal tudjuk vinni azt az itt-ott lyukas golyóálló mellényt, amit az utolsó turnus egyik részvevőjéről húztak le közvetlenül a temetése előtt.

Tunéziát kapásból kihúztuk a listáról, mert ott az összes úszómedencének csúfolt pancsoló agyon van pakolva unatkozó újgazdag magyarokkal, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a mindennapi betevő koktéljukat derékig érő vízben állva szopogassák el.

Első nekifutásra Egyiptom csábítónak tűnt, de aztán kiderült, hogy ott még a forraltvíz is fertőz, és elég ránézni a garnélamártásra ahhoz, hogy az ember százhússzal keresse a legközelebbi retyót.

Irak szerfelett izgalmasnak ígérkezett, csak hát ott a gyakori robbantástól a levegő szennyezettsége teljességgel elviselhetetlen. A TNT édeskés szaga kifejezetten gejl az európai gyomornak, amin a rohadó hullák bűze alig javít valamit. Így aztán kizárásos alapon megmaradt Jordánia.

A Jordánok imádják a magyarokat elsősorban azért, mert a Magyarországon beszerzett feleségek jó áron kelnek el a piacokon, van olyan, akiért 5-6 kecskét is adnak. Ezen kívül a magyarok számlájára lehet még írni, mindenfajta nyelvismeret teljes hiányát, ami rendkívül kezelhetővé teszi őket.

Szóval döntöttünk, Jordánia és kész! Odaszállításunk charternek nevezett elrendezésben folyt, ami azt jelenti, hogy a repülőgépre ugyan felkerültünk, még az is biztosnak látszott, hogy Jordánia a cél, de az információ áradat ezzel kifújt. Lehetetlenség volt megtudni, hogy van-e csoportvezető, és ha van, akkor az ki, mikor érkezünk és hová, hol fogunk lakni és miért. Bocs! Az utolsó kérdés sztornó, mert tudom rá a választ. Azért mert a feleségem a fodrásznál el akarja mesélni, hogy Jordániában nyaralt.

Végül azért megérkeztünk Amanba, ami úgy néz ki, mint egy város, de ez csak a látszat. A közlekedés iszonyatos káoszt mutat, aminek elsősorban az iszonyatos káosz az oka. Hogy ezt kátyúk nélkül hogyan érik el, örök rejtély marad. Amit különben úgy megszoktak, hogy ma már káosz uralja az élet minden területét, amin azonban a helyiek valahogy ki tudnak igazodni. Útlevélvizsgálatot követve addig nem indult el egy busz, amíg kihasználtsága nem érte el a 150 százalékot. Végül rengeteg tülekedés, és több baleset gyanús konfliktushelyzet után megérkeztünk egy szállodába, ahol már vártak minket, de addig le se rakhattuk a bőröndjeinket, amíg három napra nem fizettük ki azt a szállást, amit még odahaza bevasalt rajtunk az utazási iroda. Ez persze egy kicsit gyanúsnak tűnt.

Másnap reggel az előző feltételezés beigazolódást nyert, a gyanú alaposnak bizonyult. A „Happy Utasok” utazási iroda, ahová belapátoltuk azt a bizonyos 200 rugót, egy árva petákot se utalt át a jordániai szállóba, amiről a kollektív idegenvezető mit sem tudott. Néhány fiatalabb útitársunk habzó szájjal hiába fojtogatta a szerencsétlent, az utólag befizetett 3 nap lejártát követően ki fognak rúgni. Ez az egyetlen dolog, ami tutinak tűnik. Egyszerűbben fogalmazva, van három napunk arra, hogy valahogy hazahúzzuk a csíkot.

A fakultatív programokra félretett kis pénzünk felhasználásával délben sikerült megebédelnünk. Ebéd után valaki kapott egy mobil hívást Pestről, ahol az a hír járja, hogy ha minden kötél szakad a MALÉV hajlandó minket hazavinni amennyiben az utazás költségére jelzáloghitelt jegyezhetnek be panellakásunkra. 

Közben ahányszor elmentünk a recepció előtt, minden esetben úgy néztek ránk, mint szegény rokonra szokás nézni Pesten, a Volán pályaudvar érkezési oldalán. Még jó, hogy nem zártak be az adósok börtönébe, ami keleten állítólag még divatban van. Viszont az is igaz, hogy három nappal később még megtehetik.

Estére a MALÉV visszavonta ajánlatát, de úgy tudni, két buszt már elindított értünk a Kulturális Minisztérium, csak azt nem tudni hogyan kelnek át a Földközi-tengeren. Ez a kunszt eddig egyedül Mózesnek sikerült, és neki is csak a Vörös-tengeren.

Másnap reggel reggelizés közben egy szimpatikus nászutas házaspár hangosan veszekedett. A férfi többször hivatkozott feldúlt lelki állapotára, ami állítólag nem várt anomáliákhoz vezetett. A hallottakon többen hangosan vihogtak megfeledkezve arról, hogy mekkora szarban vagyunk valamennyien.

Néhányan egész nap esküdöztek, hogy ha egyszer hazajutnak, az utazási iroda tulajdonosát laposra verik. Ennek a valószínűsége azonban rendkívül kicsiny, mert mobilon valakinek a kárörvendő anyósa elárulta, hogy az irodába nem lehet bejutni, ajtaján egy cetli, miszerint technikai okokból kifolyólag bizonytalan időre zárva.

Ezen aztán hosszasan elgondolkoztam. Miért kell hazudni? Sokkal tisztességesebb lenne kiírni, hogy „Marhák! Át lettetek verve, mert ez még mindig az eredeti tőkefelhalmozás.” Aztán rádöbbentem, hogy én ezt sose fogom megérteni. Aki átver néhány tucat embert, az nem tisztességes. Aki tisztességesen kiírná a valóságot, az nem ver át senkit.

Aztán persze valahogy valamennyien hazajutottunk, és a be nem tervezett nagy kalandon szép lassan túltettük magunkat. Visszamaradt azonban egy apró probléma. Feleségem jövőre is fog a fodrászhoz járni, ahol meg szokás beszélni a külföldi utakat, tehát mi is megyünk. De, hogy a fenébe lehet megtudni egy utazási irodáról, hogy a befizetett útra el is visz, vagy csak beseperi a pénzt?

Legegyszerűbb megoldásnak egy huszárvágás látszik. Alapítok egy bétét, és beindítok egy utazási irodát, mondjuk „Happy Vállalkozók” néven, legrosszabb esetben csődbe jutok, természetesen néhány millás kaszálása után, és ha nem vernek agyon, akkor én leszek a happy vállalkozó.

Ha tetszett a történet rendelj egy példányt a „Született feleségek”-ből. Ott még olvashatsz több mint 60 hasonló történetet darabonként 15 forintért. Ha nem röhögöd magad halálra, visszaadom a pénzt. Rendelés: evatibor(kukac)t-online.hu.  

Tibor bá (szatirikus) blogja: Külföldi férj a magyar nők álma

Ez az álom legkönnyebben a török és arab férfiak esetében jön be. Nem akarom nagydobra verni, de egy ilyen vegyes házasságnak számtalan előnye van. Először is ezek a nyelvek megtanulhatatlanok. Így aztán, amikor a férjed éppen el akar cserélni egy tevére, neked fogalmad sincs, miről beszélnek. Nem izgatod fel magad, semmi se változik, csak a pasid. Látom, már kezded érzékelni az előnyöket. Ez természetesen nem minden. Előbb vagy utóbb megtanulod, hogy te valójában a férjednek egy vagyontárgya vagy. Nem túl értékes vagyontárgya, de mégis csak az vagy. Úgy rendelkezik veled, mint mondjuk egy asztallal, csak egy kicsit másképp használ. De ezt is meg lehet szokni. Erről jut eszembe, az “apukám ma fáj a fejem” szövegről gyorsan le kell szokni, mert arrafelé az a szokás, hogy a nők seggét encián kékre verik az első zokszóra. Arról se nagyon lehet szó, hogy elválsz és viszed a lakást meg a „közös szerzemény” felét. Első bejelentésed hallatán a környék hangos röhögő görcsbe rándulna. Második bejelentésed már nem vennék viccnek és simán megköveznének, olyan bibliai módon. Butikról, vagy divatáru üzletről szó se lehet. Egy fekete lepel + fátyol. Ezen kívül szükséged lesz némi földrajzi ismeretekre, mert naponta ötször térdelés közben be kell magad tájolni Mekka felé. Érdekes szokások társulnak a gyerekszüléshez is. Ha leánynak adsz életet, azt viszonylag gyorsan megbocsájtják. Ha fiúnak, akkor attól elbúcsúzhatsz. Nincs ebben semmi furcsa, elvégre egy vagyontárgy szaporulata természetszerűen a tulajdonosé. Minden esetre, ha elfogadsz tőlem néhány tanácsot, akkor felsorolnám őket. Tehát: Amikor a többi feleséggel megegyezel a házimunka felosztásáról, próbáld meg kisajátítani a mosogatást. Az arab férfiak alig hagynak maguk után csetrest. Ennek oka az, hogy evőeszköz helyett kézzel esznek és nem tányérból, hanem az asztalról. Legnagyobb ellenséged minden bizonnyal az anyósod lesz, aki a legmesszebbmenően gondoskodni fog arról, hogy a te életed egy fikarcnyival se legyen kellemesebb, mint az övé volt. Ha induláskor arra gondolsz, legrosszabb esetben visszajössz Magyarországra, akkor ezt verd ki a fejedből. Esélyed se lesz rá. Olyan trükk, hogy átlovagolsz egy másik pasira, elképzelhetetlen. A puszta gondolata is lefejezést von maga után. Igen, igen, a te fejedről van szó. Arra felé bevett szokás a csonkítás. Erről jut eszembe, egyes körzetekben még mindig divat a csikló kimetélése. Ha tehát szerelemházasságra gondolsz, akkor a szerelem részt nyugodtan elfelejtheted. Természetesen van tudomásom arról, hogy a te arabod a pécsi egyetemen végzett és egy tökéletes gentleman, ezen kívül figyelmes, gyengéd és igen szeretetreméltó. Ez pontosan addig igaz, amíg Magyarországon van, esetleg más európai országban, de szülőföldjére lépve elképzelhetetlen transzformáción esik át. A jelenség okait még kutatják. Egy dolog viszont garantált, hatalmas élményben lesz részed.

Tibor bá (szatirikus) blogja (61) Hulla jó

Meghalt a hőn szeretett nagymama, akit gyermekein és számtalan unokáján, vőkön, menyeken, és az unokák házastársain kívül barátok, volt munkatársak és sokan mások is gyászolnak, és most összegyűlnek a temetőben, hogy végső búcsút vegyenek a nagymamától. A ravatal igazi profi kivitelezés, és persze egy vagyonba kerül, de ki nézi ilyenkor a pénzt. Elindul a gyászzene pont úgy, ahogy meg volt beszélve. Ekkor az elhunyt legkisebb lánya zokogás közepette úgy dönt, hogy még egyszer megnézi édesanyját, még mielőtt végképp elnyeli a sír. Felnyitják a koporsó tetejét majd döbbent csönd, mert a gyászolókra egy idegen hulla mered.

Amikor először olvastam a hír a hangos röhögéstől még a könnyem is kicsordult. Ilyet csak burleszk filmekben látni, legfeljebb ott a hulla ki is esik a koporsóból, majd talpra áll és kiszalad a temetőből. Ez a hulla a helyén maradt, bár a rémült gyászolók enyhén feldúlva rohantak a temetkezési vállalkozóhoz a végsőkig jogos reklamációjukkal. Egy vagyont költöttek el egy ismeretlen hullára.

Én már csak olyan vagyok, hogy az ilyesmin röhögök, persze csak akkor, ha mással esik meg, de amint abbahagyom a röhögést, átérzem a helyzet tragikumát.

A múltkoriban a betegeket cserélték össze, most meg már a hullákat is, de alaposan ám. Ez nem volt egy sima felcserélés, a cetliket össze-vissza keverték. Egy hullát már elégettek, amit a hozzátartozók nem kívántak égetés előtt megtekinteni, mert nem szokás, meg nem is lehet. Így aztán a hulla bárki lehetett, csak az nem, akit betoltak a krematóriumba, ugyanis akit be kellett volna tolni, az a nagymama koporsójában gyászoltatta magát. Jó, de akkor hol a nagymama? Azt még ki kell deríteni, főleg, mert egy harmadik hulla is hiányzik, jobban mondva darabra megvannak, de ki kicsoda?

A hír hallatán kiszáll a média, és felvételeket készít a proszektúrán uralkodó állapotokról, ahol a tavalyi átszervezés óta van egy kis tumultus, azaz a hullák egymás hegyén-hátán fekszenek, hogy úgy mondjam ömlesztve, nyilván így olcsóbb a tárolás, és manapság mindenki költség-centrikus. 

Magyarországon az utóbbi időben elharapódzott egy szokás. Ha valaki hanyag munkát végez, aminek következtében, a hatáskörén belül, totálisan elfogadhatatlan állapotok alakulnak ki, akkor arra hivatkozik, hogy ennek a pénzhiány az oka, amit én egy kicsit másképp látok.

Nálunk a BKV vezérigazgatója sok tízmilliós év végi jutalmat kap, mert a BKV éves hiánya csak 30 milliárd volt, amikor lehetett volna akár 50 milliárd is. Mivel feltételezésem szerint a BKV hiány mindenfajta pazarlásból és folyamatos gondatlanságból adódik, végeredményben a vezért azért jutalmazzák meg, mert az idén kevesebbet pazarolt, mint tavaly, illetve nem volt annyira hanyag, mint a múlt évben. Az én apám, akinek még a háború előtt prosperáló vállalakozása volt, a vezért már tavaly kirúgta volna, ha nem tavalyelőtt.

Az MTK labdarugói egy elveszített meccs után fejenként kapnak 5 milliót, mert csak 2:0-ra kaptak ki, amikor 6:0-ra is kikaphattak volna. Bajor Imre egy tízperces ripacskodás közben hármat böfög a színpadon, és máris utána vágnak 200 rongyot, ami nem olyan nagyon sok, mert ekkora összegért mindössze három pénztárosnőről rohad le a hús egy teljes hónapon át bármelyik hipermarketban.

Az unokám egyik osztálytársa a mamájától 1000 forintot kap minden olyan nap, amikor nem visz haza egyest, pedig vihetne. Konkrétan az egyes kivételével minden osztályzatért kap egy ezrest. Az csak természetes, hogy maximum ketteseket kap, és még azt is el tudom képzelni, hogy többet, mint kellene, mert az ezresből 500 forint a tanár markát üti. Jó, ha a gyerek korán megtanulja, hogyan kell érvényesülni az életben.

Arról természetesen szó sincs, hogy a fentiek közül bárkitől irigyelném a ki nem érdemelt gázsit, de ezek az aránytalanságok vezetnek a hullák felcseréléséhez. Ugyanis, ha felcseréli a hullát, ha nem, év végén jön a prémium.

Amikor még működött a társadalom, olyan meséket hallottam, hogy a király fele királyságát, ráadásul lánya kezét adta annak a vitéznek, aki meg tudta oldani ezt vagy azt, de a sikertelen próbálkozónak a fejét vette. A normális működéshez hozzátartozik, hogy legyen tét, ha csak nyerni lehet, senki se csipkedi magát.

Különben is teljesen nyilvánvaló, hogy csipkedésből sose lesz zsozsó. A rendszerváltás után 15 évvel kiderült, hogy már többünknek is van 50 milliárdos magánvagyona, amire számtalan módon lehetett szert tenni, de ezek között nem szerepel az „ön-csipkedés”. Akkoriban mindenki fizetésből élt, esetleg gebinből, de őket se vetette fel a pénz. Jó lenne tudni, hogy közel nulla indulótőkéből mi módon lesz 50.000.000.000! Ugyanis ha tudnánk, akkor iskolában lehetne tanítani, és a kölykök megtanulhatnák, hogy nem a nagymama, feldarabolásából lesz a pénz.

Szóval a társadalom alaposan széthasadt nem csak politikailag, de erkölcsileg is. Az egyik unoka méltatlankodik a nagymama felcserélése miatt, a másik lemegy vidékre és lebaltázza a saját nagymamáját, mert úgy sejti, az öreglánynak van 700 forintja a kispárnában.

De a héten végre egy csapásra megvilágosodott az agyam, rádöbbentem hol van elszúrva az egész. Nézek egy mai témával foglalkozó amerikai filmet és egyszeriben észrevettem azt, amit mindig is láttam, csak nem tűnt fel. Vacsora előtt az amerikai család istenhez fohászkodik. Őszintén, láttatok már ilyet a háború után készült bármelyik magyar filmben? Ezek kapitalisták, de hisznek istenben. Nálunk negyven év alatt a kommunizmus sikeresen kiirtotta az istent, ami úgy tűnik a nagy többség esetében nem volt kimondottan szerencsés. Mi isten nélkül lettünk kapitalisták, nekünk tökmindegy, hogy a nem létező isten színe elé kerülve mit olvashatnak a fejünkre.