Van-e Isten?

Szolgálati közlemény  - Április 29-én a blogunk rekordot döntött. Összesen 608 egyedi látogatót fogadtunk, összességében 1563 alakalommal.

Van-e Isten? Tudom, ezt a kérdést nem én teszem fel először, és még csak nem is utoljára. Sőt olyan is lesz, aki azt gondolja közületek, hogy a téma egy kissé unalmas. Ígérem nem lesz az. Valójában a hívőkkel vitatkozni elképesztően frusztráló, mert az érveik legnagyobb része még csak nem is érv. Minden igyekezetük abból áll, hogy az ellenoldal okfejtését érthetetlennek tüntessék fel, teljesen reális kérdéseket elferdítsenek, támadják a szkeptikusok emberi értékét, és érthetetlenül összekeverik a bizonyítékot a vágyaikkal.

Isten létét bizonygató argumentum azonban van, nem jó argumentum, de azért az, mert egy őszinte próbálkozás bizonyítékkal szolgálni isten létezésére. Na ez az, amit érdemes végigzongorázni, vagyis, amikor a vitapartner kijelenti: „Istent itt érzem a szívemben. Érzem a jelenlétét. Miért kételkednék én jobban ebben az érzésben, mint bármelyik érzékszervem működésében?” Vagyis jelentkezik valaki, aki azt állítja, hogy ösztönösen érzi isten jelenlétét. Azt állítja, hogy istent éppen úgy érzékeli, mint amit hall, vagy lát, vagy bármely érzékszervével tudomást szerez. Lássuk be, ez ellen az állítás ellen nagyon nehéz érveket felhozni. Nem azért mert az argumentum jó, frász karikát, hanem mert a kijelentő makacsul ragaszkodik hozzá, amiből felmérhető, a vallásos megtapasztalás rendkívül erős lehet. Tudom, mert gyermekkoromban (internátusi bentlakó voltam egy katolikus iskolában), magam is éreztem. Számomra isten léte tökéletes valóság volt, mondhatnám percepcionáltam. Ez utóbbi adja a probléma magját. Agyunkban nem bízhatunk meg automatikusan. Az intuíció, vagyis a „ráérzés” egy fontos dolog az életünkben, de az intuíciók notóriusán félrevezetők és bizony tudat alatt módosíthatók. Például: Nagyon sok ember érzékeli isten jelenlétét, de ezek az érzések igen széles skálán mozognak. Sőt, teljesen ellentmondóak is lehetnek. Van, aki a teremtményeire vigyázó, szerető istent érez. Más valaki egy bosszúálló istent érez, aki szigorúan megbüntet minden bűnt, amit elkövetünk. De van, aki egy világot magában foglaló, ködbetűnő istent érez. Megint más egy megszemélyesített istent érez, akinek határozott véleménye van mindenről. Az emberek által percepciónált isten annyi féle, ahány ember percepciónálja, és ráadásul a múló századokkal is változik. itt van elásva a kutya. Ha ezek mind ugyanazt az istent percepciónálják, akkor hogyan lehet ez az érzés igaz? Ugyanis bárki közülünk rátekint egy fára, mindegyikünk egy fát fog percepciónálni a valós, fizikai világban, és meg fogunk egyezni abban, amit látunk: magas, ágas-bogas, teli van levelekkel és zöld. Nem feltétlenül értünk egyet a fafajta elnevezésében, kinek a tulajdonát képezi, szebb-e mint egy adott másik fa. De az alap tények érzékelésében nem lesz különbség. A fizikai világ jellemzésében az emberek meglehetősen jó hatásfokkal értenek egyet. Ez a spirituális élmények-érzések terén egyáltalán nincs így. Ez utóbbi tény kétséget kizárva azt sugallja, hogy amikor egy ember az istent érzékeli. Akkor nem a valóságot percepciónálja, hanem csupán az agya „működik”. Ezt támasztja alá az is, hogy amikor egy ember az istent érzi, ez az isten minden esetben egybeesik azzal, amiben hisz, vagy amit ismer. A keresztények rendszerint Jézust „érzik”, míg a muszlimok Allahot, és így tovább. Aki sohasem hallott Jézusról, az sohasem „érzi” Jézust. Erre az argumentumra a szokásos válasz a következő: Isten hatalmas és beláthatatlan, mindenki más és más aspektusban látja. Hó-hó! A fizikai világ is hatalmas és beláthatatlan, érzékelésében mégis egyetért az egész emberiség. Ráadásul a fizikai világ megismerésében az emberiség az évszázadok alatt egyre előbbre jutott, és szinte beláthatatlan szintet ért el. Ezzel szemben a vallások egy jottányit se jutottak előre a különböző hitek között fennálló különbségek megszüntetésére.

Fel teszem tehát még egyszer a kérdést. Ha a számtalan különböző istenérzet mögött ugyanaz az isten van, hogyan lehetnek ezek az érzések igaziak? Az összesített válasz ugyanaz: az isteni intuíció nem egy valós világ egy részének a percepciónálása, hanem csak az emberi agy kegyetlen játéka, pont olyan, mint a hallucinálás és a vizionálás. Ezért, amikor valaki kijelenti, hogy ő az istent percepciónálja, akkor valójában percepciónál valamit, amire azt mondja, hogy az isten. A gyakorlatban ez így jelentkezik: „Megszólal egy belső hang, és azt mondja, hogy változtassak az életemen, ezen hang eredetét én istennek tulajdonítom.” Vagy „egy láthatatlan kéz megragadott és elrántott a leomló korláttól és ezzel megmentette az életemet, ezt a láthatatlan kezet én isten kezének tulajdonítom.” Csakhogy ez a hang, vagy kéz olyan erőteljesen tűnik valódinak, hogy aki hallja vagy érzi, az tökéletesen meg van arról győződve, hogy azok valóságosak. Ugyanakkor minden másodéves hallgató tudja, hogy 100 % biztonsággal az ember nem bízhat meg percepcióiban, mert az emberi agy nagyon-nagyon messze van a tökéletestől. Az emberi agy egy csodálatos szerv, ragyogóan használható arra, amire kialakult, de sokszor hibázik, előítéletekkel terhelt és gyakorta követ el kognitív hibát. És ezek a kognitív hibák erősen tendálnak afelé, hogy erősödjön az istenbe vetett hit. Az emberi elme tendenciózuson lát tudatos szándékot ott, ahol ilyen nem létezik. Következésképpen teljesen természetes eseményben természetfeletti dolgot vélünk felfedezni. Elménk összefüggéseket lát ott, ahol nincsenek összefüggések. (lásd: összeesküvés elméletek) Elménk törvényszerűséget vél felfedezni ott, ahol minden véletlenszerű. Az átlagos emberi elme nemigen érti a valószínűséget, azért szokatlan dolgokat sokkal valószínűtlenebbnek gondol, mint a valóság és szükségét érzi az esemény magyarázatául természetfeletti erőket igénybe venni. Az emberi elme ragaszkodik ahhoz, amit gyerekkorában megtanítottak neki. Ezért van az, hogy abban a vallásban hiszünk, amiben gyerekkorunkban neveltek. Az emberi elme hajlik annak elfogadására, amit tekintélyes személyek mondanak, ezért van az, hogy a vallásos hitet megerősítik azok, akikben megbízunk. Az emberi elme hajlamos a megerősítés keresésére. Ezért mindent elfogadunk, ami a meglévő hitünket erősíti, de átsiklunk minden olyan bizonyítékon, ami hitünk ellen szól. Ezért van azt, hogy aki hisz, az körme szakadtáig ragaszkodik hozzá. Az emberi elme ragaszkodik ahhoz, ami számára hasznos. Ezért ha valamire pénzt és időt fordítottunk, azt nem szívesen vetjük el. Magyarul „futunk a pénzünk után”.

Mindez azért van, mert az emberi elme nem úgy alakult ki, hogy a megszerzett információt 100 százalékos precizitással feldolgozzon. Az emberi elme úgy alakult ki, hogy megtalálja a táplálékot és elkerülje a ragadozókat. Lássuk csak! Kognitív hibáink fontosak és hasznosak létünk fenntartásában, de ebből kifolyólag elménk nem teljesen megbízható mint információ forrás. Ráadásul elménk nem mindig működik úgy, ahogy kellene. Nem kell beszámíthatatlannak lenni, vagy drog hatása alá kerülni ahhoz, hogy különös dolgokat tapasztalj, képzelj olyat, ami valójában nincs. Öntudatunk megváltoztatásához nem kell sok. Kimerültség, stressz, körbeforgatás, optikai illúzió, nagyfokú álmatlanság, érzékszervi kimerülés, és sok egyéb más mind elégséges, hogy a külső realitástól elszakadjunk. Vagyis automatikusan nem bízhatunk a személyes megtapasztalásban. Ha tehát, ha meg akarunk győződni arról, hogy megtapasztalásunk valós, akkor módot kell találni arra, hogy megtapasztalásunkat  szigorú vizsgálatnak vessék alá.  

Post script: Az emberi elme nem csak istenben hisz (vagy nem hisz), hanem számtalan más dologban is, teljesen alaptalanul, bizonyítékok ellenében. Amire rá szeretnék mutatni az, hogy az emberi elme szilárdan tagadhatja a klímaváltozást, elutasíthatja a financiális katasztrófa lehetőségét, vagy az energia hiány miatt bekövetkező társadalmi összeomlást, egyszerűen mélyen ülő meggyőződésből. Ezért találkozhatunk olyan jelenséggel, mint az előzőnap, amikor “Hírnök” bejelentkezéssel valaki ormótlanul nekitámadt az ő lelki nyugalmát felkavaró írásoknak.

Miért vagyunk?

Napjainkban egyre több gondolkodó ember teszi föl magának a kérdést, illetve hozza szóba, hogy mi, emberek miért vagyunk itt a Földön? Milyen célt töltünk be? Ki és miért teremtett minket? Van, aki ennél is kritikusabban kutat, azért vagyunk, hogy most megsemmisüljünk? A nehezedő életkörülmények, az egyre kilátástalanabbnak tűnő jövő miatt sokan a vallások felé fordulnak, ott találnak menedéket, de többnyire nem az európai, történelmi egyházak felé, hanem hihetőbb misztikumot sugalló keleti egyházak felé, vagy olyan keresztény alapú gyülekezeteket vesznek célba, amelyek papjairól nem derül ki egymás után sorba, a kiskorú hívők sérelmére elkövetett pedofília.

Tehát, miért vagyunk a Földön, mi a szerepünk? A boncolgatást azzal kellene kezdeni, hogy ez a kérdés vajon tudományos-e, vagy filozófiai? És akkor már is leakadtunk. Rendelkezésünkre áll egy Darwinizmus, ami megmagyarázza, hogyan lettünk, de maga Darwin se tudott válaszolni arra, hogy a Fajok eredetének folyamatára miért kerülhetett sor. mert egy isten úgy akarta? Mert egy isten megteremtette a kezdeti feltételeket, „belendítette a masinát” és a többi már ment magától? Tudományosan nemigen jutunk tovább. A ma élő legnagyobb elméleti fizikusok egyike, Stephen Hawking azt mondta, hogy egy bizonyos ponton túl az asztrofizikát fel kell váltani a teológiának. Marad tehát az empirikus megközelítés

Javaslom, nézzünk körül! A Földön sok millió faj létezik az egészen primitívtől a főemlősökig (amennyiben önmagunkat nem számítjuk). Valamennyi fajnál azt fogjuk látni, hogy az életben maradáson kívül a legfontosabb feladatának a fajfenntartást (szaporodást) „tekinti”. Leírok egy személyes tapasztalatot, ami nagyon jól tükrözi ezt az állítást. Éles kapával a gyökér felett kivágok egy virágzó gyermekláncfű bokrot, és otthagyom. 2-3 nap után azt tapasztalom, hogy a kivágott bokron a virágok becsukódtak és a holt növény leveleiben lévő energia felhasználásával a magok kifejlődtek. Ezek szerint a szerves lények „feladata” a Földön az utódok létrehozása.

Van-e ezen megfigyelésen kívül más, ami aláhúzhatná az állításomat? Igen, van. Egy bizonyos életkor után az embert egyedül az elégíti ki, ha van utóda. Ez még akkor is igaz, ha ez az „utód” messze nem teljesíti a vele szemben támasztott elvárásokat. Személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy idős korban lelkileg sokkal jobban szenved az, akinek nincs gyermeke, mint akinek „rossz” gyermeke van.

És akkor elérkeztünk korunk nagy problémájához. Ha ennyire sötét a jövő, mint amennyire (az én írásaimból is) látható, akkor szabad? lehet? érdemes? gyereket nemzeni? Az én válaszom egyértelműen IGEN. Nem az a „kötelességünk” hogy a gyermekünk gazdag legyen, hogy jó állása legyen, hogy biztos megélhetése legyen, hogy vegyünk neki egy lakást, hogy biztosítsuk a jövőjét, és sorolhatnám az oldal aljáig. A „kötelességünk” mindössze az hogy LEGYEN. A többi a természet dolga.         

Az emberi hitről

A nyugati ember számára (és minden ellenkező híreszteléssel szemben mi is ide tartozunk) a vallás az Ó és Újszövetséget magában foglaló Bibliában lefektetett tanokat jelenti, hite pedig a bibliai teremtő istenhez kapcsolódik. Mi tehát vagy hiszünk a Bibliában vagy nem. Szerencsénkre a zsidók már több ezer évvel ezelőtt is olyan „modernek” voltak, hogy egyetlen egy istenhez kötötték a világ teremtését és elég koherens mesét találtak ki hozzá, úgy hogy az, kisebb-nagyobb foltozgatással mind a mai napig fennmaradhatott. Ugyanis a Teremtés könyve jóindulatú allegóriákkal még a hinni akaró természettudósok torkán is lenyomható.

Az természetesen más kérdés, hogy a római katolikus egyház az újszövetségi mesével, nem utolsó sorban az elképesztő maradiságával saját létét csak azért nem veszélyezteti, mert a Föld lakósságának egy jelentős része még ma is primitív, tanulatlan állapotban tengeti életét. Az európai feudalizmust oly jól kiszolgáló egyház most Afrikában és Dél Amerikában biztatja a kisemmizett embermilliókat, hogy nyugodtan tűrjék a Tőke kizsákmányoló hatalmát, amiért cserébe a Másvilágon övék lesz az örök boldogság. Ezzel a maszlaggal az embereket a fejlett országokban már nem lehet megetetni, kivéve az USA 70 százalékát, nem véletlen tehát, hogy a Amerikába a dúsgazdag felső tízezer a keresztény fundamentalizmus bástyája, míg az életét lassan már nyomorszinten tengető, felvilágosodott 30-40 millió állampolgár nagyívben tesz a vallásra.

Mindenek ellenére a nyugati világ embere a vallás alatt valamifajta keresztény, azaz bibliára támaszkodó hitet ért. Ebből egyenesen következik, hogy az istentagadók a Bibliát kritizálják, a hívők pedig a Bibliára hivatkoznak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a 6 és félmilliárd lelket (bocs. a szójátékért J) meghaladó emberiség teljes egészébe behúzható ezen ernyő alá. Éppen ezért szükségesnek tűnik néhány világvallás körvonalazása a diverzifikáció bemutatása céljából. A teljesség kedvéért kezdjük mindjárt a kereszténységgel.

A kereszténység

Keresztényeknek a bibliai Újszövetségben szereplő Jézus Krisztus követőit nevezzük. Jézus egy vándor prédikátor volt, aki kétezer évvel ezelőtt a Palesztina elnevezésű romai provinciában élt és megközelítőleg 3 éven keresztül hirdette tanait, amíg keresztre nem feszítették, megközelítőleg I. u. 30-ban. Jézus apostolai és tanítványai a tanokat tovább hirdették, melyek mélyreható szociális tartalmuk miatt gyorsan terjedtek a Romai Birodalomban, ahol a kezdeti ellenállás után 380-ban Konstantin császár állami vallássá nyilvánította. A vallás hirdetői szinte az első perctől fogva kötelességüknek érezték hitük terjesztését, számtalan esetben akár erőszakos eszközökkel is. Nem véletlen, hogy napjainkban a mintegy 2 milliárd hívővel a világ legnépesebb hitének nevezhető.

A történelem folyamán a kereszténység többször is szétvált, és számtalan szekta keletkezett. Az eredeti hit „jogutódja” a romai katolikus anyaszentegyház mintegy 1 milliárd hívőt tarthat számon. A három fő mellékág: VIII. Henrik angol király által létrehozott Anglikán vallás, Luther Márton német reformátor tanait követők az evangélikusok, míg Kálvin János tanait magukévá tevők a reformátusok. A körvonalazott fővonulatokon kívül számtalan olyan szekta jött létre, melyek mindegyikének a Biblia képezi a spirituális alapját. Ezeknek némelyike a hagyományos európai normák szerint morálisan teljesen elfogadhatatlan.

Az iszlám

Allah követőinek száma a világon 1,3 milliárdra tehető, ami a kereszténység után a Föld második legnépesebb, míg a követőik számát tekintve a leggyorsabban terjedő vallás. Az elmúlt években legnagyobb mértében Afrikában tudott terjeszkedni, és meglepő módon Közép Ázsiában a volt Szovjet Unió hajdani tagállamaiban.

Az iszlám kifejezés tartalma „az isteni akaratnak való teljes alávetettség”. Az a hívő ember, aki ennek eleget tesz, az muzulmán. A muzulmán hitt követői nem fogadják el a „mohamedán” elnevezést (amit a keresztények akasztottak a nyakukba), mert Mohamed próféta maga nem isten, mindössze a muzulmán hit megalkotója.

Kevesen tudják, hogy a muzulmán hit alapjai is a zsidó-keresztény Bibliából származnak. Az i.u. 570-ben, Mekkában született és i.u. 632-ben Medinában elhunyt Mohamed próféta látomásai Gábriel arkangyallal kapcsolatosak. Az igazhitű muzulmának Allah az istene és Mohamed annak profétája. Szent könyvük a Korán, amiben 114 fejezet (sura) található. Az iszlámhívők is hisznek a halál utáni életben, a paradicsomban és a pokolban. Az iszlámvallás öt támasza a következő: 1) Allah az egyedüli egy isten, és Mohamed az ő profétája. 2) A napi ötszöri imádkozás. 3) Alamizsna adása. 4) A „Ramadan” hónap alatti böjtölés. 5) Mekka városába zarándoklás legalább egyszer a hívő muzulmán élet folyamán. A mindennapi életben az imádság (salat) minden felnőtt muzulmán részére kötelező, amit naponta ötször kell megejteni, méghozzá „tiszta” helyen, amit egy kisméretű, maguknál tartott szőnyeggel biztosítanak. Imádság előtt a muzulmán hívő leteríti az imaszőnyegét és arra térdelve Mekka felé fordul. Gyülekezeti imádkozást a mecsetekben végzik. Az imára való gyülekezést a minaretnek nevezett toronyszerű épület tetejéről kürtölik szét.

Sok mindent megmagyaráz, ha figyelembe vesszük, hogy a muzulmán hit szorosan összeköti a mindennapi életet a politikával és a hittel. A Korán nem csak vallásos utasításokat ad, de beleszól az életvitelbe is, ami sajnálatos módon lehetetlenné teszi az iszlámkövetők lépéstartását a társadalmi fejlődéssel, illetve más társadalmakba való beilleszkedésre. A vallás és a mindennapi élet szoros összefonásának eredménye az iszlám fundamentalizmus létrehozása és terjeszkedése, aminek végső célkitűzése a vallás valamint a politika egyesítése, és globális elterjesztése az iszlám törvények szerint. Az csak természetes, hogy a fundamentalista iszlám ellenzi a nyugati befolyást, és élesen tiltakozik a vallás és az állam szétválasztása ellen. Az már csak ráadás, hogy a nyugati, hedonisztikus életstílust (az élet adta örömök kihasználását, az élet élvezését) elutasítják. [Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezekből a tételekből világosan kiderül az iszlám és a nyugati életforma inkompatibilitása, ami felveti a nyugati politikusok felfoghatatlan felelőtlenségét a muzulmán hívők Európába történő beengedésével kapcsolatban.]

A muzulmán hitnek két, egymással élesen szembeforduló ága van: szunniták és a síiták. A szunniták Ali bin Abi Talib nevű 4. kalifát imádják. Aki Mohamed leszármazottja. A síiták ennél kevésbé dogmatikusak, és elfogadnak olyan vallási vezetőket is, akik nem közvetlen leszármazottai Mohamed profétának. A síiták főbb bástyái: Irán 60 millió követővel, Pakisztán 20 millió követővel és Irak 15 millió követővel.

Az iszlámmal foglalkozva, most, 2009-ben, külön ki kívánok térni az amerikai neocon (új konzervatív) vezetők érthetetlen magatartására a muzulmán országokkal folytatott konfliktuskezeléssel kapcsolatban. A jelek szerint egyszerűen nincsenek tisztában az ellenfél mentalitásával, magukból kiindulva érthetetlenül állnak szembe például az öngyilkos merénylők jelenségével. Ennek oka, hogy a keresztény Biblia világosan kimondja, Isten az embernek szabad akaratot adott. Ez a szabad akarat ad „jogalapot” istennek, hogy a bűnös megbűnhődjön. A judaizmus alapjait lerakó zsidó főpapoknak volt annyi sütnivalójuk, hogy ez csakis így működhet. Ha az ember mindössze egy isten által mozgatott bábú, akkor aligha lehet számon kérni tetteit. Igen ám, de mit mond az iszlám? Vesd magad alá isten akaratának! Nincs tehát keresztényi szabad akarat, van helyette isteni akarat, ha úgy tetszik egy isteni nagykönyv, amiben benne van minden egyes igazhívő sorsa. Az egyén nem irányítja sorsát, hanem megéli azt, amit Allah rászabott. Ebből adódóan egy igazhitű muzulmán félelmetes ellenség lehet, (és volt is a középkori hódítások alkalmával), hiszen nincs mitől tartania. Ha isten számára úgy rendelte, hogy békés öregként megéri a 100 évet, akkor 20 évesen nyugodtan szembeszállhat, akár puszta ököllel is, egy modern izraeli tankkal.

Az erre vonatkozó mese egyik verziója szerint az egyik kalifa szolgája találkozik a Halállal, aki közli vele, hogy az urával akar beszélni. A szolga rohan az urához és jelenti, hogy itt van érte a halál. A kalifa lóra pattan és egész napi vágta után, este megérkezik Bagdadba, ahol a város kapujában vár rá a halál. A holtfáradt kalifa csodálkozására a Halál megszólalt: reggel csak figyelmeztetni akartalak, számodra az van megírva, hogy ma este végkimerültségben meg fogsz halni Bagdad kapujában. 

Judaizmus

A harmadik, de kronologikus sorrendbe véve az első monoteista (egy istenben hívő) vallás. Hívei számát tekintve a világvallások közül a legkisebb. A mintegy 13 millió zsidó az egész világon szétszóródva él. Ebből a zsidó államban, Izraelben 5,3 millióan képezik a legnagyobb tömörülést. A zsidók magukat „Izrael fiainak” (Bne Israel) nevezik. Felfogásuk szerint Isten szövetséget kötött Ábrahám, Izsák és Jákob patriarchákkal. A zsidók az istent a világ urának tartják, magukat pedig az isten által kiválasztott népnek. A zsidók hite szerint az isten a Szinai hegyen Mózesnek átadta törvényeit (Tora), ami nem csak a keresztények által is jól ismert Tízparancsolatot tartalmazza, hanem 613 tilalmat is.

A szabály szerint zsidó az, akinek szülőanyja zsidó, illetve, aki a vallás törvényei szerint felveszi a zsidó hitet. A zsidó hit felvétele után a prozelita (megtért) zsidóvá válik felruházva azonos jogokkal és kötelességekkel. Manapság a zsidók diaszpórákban élnek. Miután feltevéseik szerint i.e. 586-ban a babiloniak meghódították a zsidó államot, illetve azt követve, hogy i.u. 70-ben a romaiak lerombolták a jeruzsálemi templomot, a zsidók földönfutókká váltak. A jeruzsálemi templom lerombolása és Júdea meghódítása a zsidó történelem legnagyobb tragédiája, amiről minden évben augusztus 9-én emlékeznek meg egész napos gyásszal összekötött böjtöléssel. A mai Izraelen kívül a legnagyobb zsidó közösség az Amerikai Egyesült Államokban él, mintegy 5 millió. Ezen kívül élnek zsidók Dél Amerikában, Oroszországban és európai nagyvárosokban. A II. Világháború folyamán a Nácik mintegy 6 millió zsidót gyilkoltak le különböző haláltáborokban. Ennek statisztikai következménye, hogy míg 1933-ban Németországban 570.000 zsidó élt, ebből a háború végét mindössze 20.000 élte meg. Magyarországon körülbelül 100.000 zsidó él, ami a környező országokhoz viszonyítva a legszámosabb. Nem lenne teljes a kép, ha a fenti „hivatalos” adatokat nem egészíteném ki kevésbé „hivatalos” tapasztalati tényekkel. Középiskolás koromban az egyik zsidó osztálytársnőm édesanyja meghalt, akinek temetésére az osztályból néhányan elmentünk. Az eseményre 1950-ben került sor, tehát több mint egy fél évszázaddal ezelőtt. A megásott sír mellé fel volt állítva egy hordozható tábla, amin messziről is jól látható, hatalmas héber betűkkel egy ima volt felírva, nyilvánvalóan azok részére, akik az imát nem tudták fejből. Legnagyobb meglepetésemre (mert, hogy az én családomban a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, vagy a Hiszekegyet mindenki kívülről fújta) a gyászoló zsidó gyülekezetből az imát senki nem ismerte, néhány 70 körüli idős rokon (akik 1880 környékén születhettek) a tábláról olvasva együtt imádkozott a rabbival. Az 50 körüliek (akik 1900 környékén születhettek) nem néztek a táblára, feltételezhetően, mert nem tudták elolvasni a héber szöveget, ezért csak motyogtak. Az ennél fiatalabbak pedig néma csendben álltak. Ismeretségi körömben tudok olyan haláltábort megjárt zsidóról, aki a kádári évek alatt egyetlen egyszer nem járt zsinagógában. Viszont a rendszerváltás óta kóser hentesnél veszi a grillcsirkét (háromszoros áron). Rákérdeztem, mitől lesz kóser egy grillcsirke? Nem tudott rá válaszolni. Zsidó ismerőseim hanukáznak, majd néhány nappal később felállítják a karácsonyfát is.

Magyarországon rasszista csoportok néhány tucat zsidó politikus és újságíró nevét és címét közzé tették (nehéz megérteni, hogy miért). A pellengére állított „zsidók” egyike se vallásos. Akkor mitől zsidók? Közvetlenül a rendszerváltás után született a megállapodás, az a zsidó, aki zsidónak tartja magát. Érdekes módon 1942-ben senkitől se kérdezték meg, hogy zsidónak tarja-e magát. Akkor most, hogy állunk ezzel a kérdéssel? Segítséget kell kérnem Gilad Atzmon-tól[i], aki szerint (és vele tökéletesen egyetértek) a zsidó lét megfogalmazása igen széles skálán történhet, mert belefér a különböző kulturális megnyilvánulás, megkülönböztethető csoportok, egymástól eltérő hitek, egymással szemben álló politikai pártálláshoz tartozás, különböző társadalmi osztályhoz tartozás és eltérő etnikum jegyei. Mégis van közöttük egy intellektuális, spirituális és mitologikus kollektív kapocs, ami a zsidó létnek erős identitást ad. Természetesen szó sincs faji vagy etnikai kategóriáról, annak ellenére, hogy a zsidóazonosság faji és etnikai orientációval bír, mégis, egy körülírható, homogén csoportról szó sem lehet. Egyes vélemények szerint a mai zsidóság az izraelita vallást követő ősök leszármazottai. Ez természetesen csak részben igaz, csak kevés zsidó izraelita. Továbbmegyek, a magát büszkén zsidónak vallók legnagyobb részének fogalma sincs az izraelita vallásról (amint erre fentebb több példával kitértem). Sőt, számtalan zsidó egyenesen ateista és vehemens ellenlábasa az izraelita vallásnak. Ha tehát a zsidó lét nem jelenti az izraelita vallás követését, akkor pontosan mi is határoz meg egy zsidót? Született volna egy új vallás vagy ideológia, esetleg mindössze egy különleges elmeállapot?

• Tegyük fel, hogy a zsidó lét egy vallás követése. Akkor fel kell tennünk a kérdést, milyen vallás? Mit foglal magában? Miben nyilvánul meg? Miben hisznek követői?
• Tegyük fel, hogy a zsidó lét egy ideológia követése. Ebben az esetben fel kell tennünk a kérdést, mi is ez az ideológia? Megfogalmazzák-e ezt az ideológiát? Merev és megváltoztathatatlan ez az ideológia? Törekszik-e egy új világrendre? Mi a célkitűzése, béke vagy erőszak? Van-e univerzális üzenete az emberiség számára, vagy csak egy újabb, ember csoporttól származó manifesztum?
• Tegyük fel, hogy a zsidó lét nem más, mint egy elmeállapot. Nos, ha így van, akkor meg kellene tudnunk, hogy racionális-e vagy irracionális? Megfogalmazható-e ez az elmeállapot vagy sem?

Mindezeket átgondolva az ember igazszívvel arra gondol, hogy némi eséllyel a zsidó lét egy érthetetlen hibrid állapot, mert egy időben lehet vallás, ideológia és elmeállapot is. Yeshayahu Leibowitz[ii] filozófus és egyben ortodox zsidó, volt az első, aki kijelentette: „Az izraelita vallás 200 éve halott. Ma már a világ zsidóságát semmi más nem tartja össze, csak a Holocaust.” Vizsgáljuk meg közelebbről a témát! A Holocaust egészen biztos sokkal több, mint egy történelmi esemény, és valóban tartalmazza az alapvető vallásos elemeket. Meg vannak a papjai (Shimon Wiesenthal, Elie Wiesel, stb.)[iii], és a profétái (Shimon Peres, Benjamin Netanyahu)[iv], akik megjósolják a bekövetkezendő iráni atomcsapást. A Holocaustvallásnak van kialakult rítusa (auschwitzi zarándoklás, megemlékezések az évfordulókról). Léteznek ezoterikus szimbólumok: kapo (a haláltáborok zsidókból toborzott rendfenntartói, akik nem egyszer a náciknál is kegyetlenebbek voltak),  gázkamra, kémény, hamu, Musselmann (a haláltáborok „élőhullái”), stb. Megvannak a szentélyek, templomok: Yad Vashem (A holocaust áldozatainak és hőseinek az izraeli emlékhatósága, holocaust múzeum. A holocaustvallás annyira koherens, hogy megvannak saját antikrisztusai is, azok, akik tagadják a holocaust létezését.

Jó hazai illusztráció az a tény, hogy Deutsch Für Tamás (mára a „Für” sztornó), ismert és aktív Fideszes politikus a Holocaust megemlékezésének napján a dohány utcai zsinagógában könnyes szemekkel vett részt a ceremónián. Ehhez tegyük hozzá, hogy a Fidesz Polgári Párt a kezdeti időben erősen vallásellenes volt. Egészen az utóbbi időben pedig, a magyarországi fasisztoid szélsőjobbnak szellemi partnere. Másik meglepő saját tapasztalatom a ”rasszista” fogalommal kapcsolatos. Baráti társaságban arról volt szó, hogy a liberális magyar zsidók érthetetlen módon viszik túlzásba a cigányok védelmét. Ekkor megkockáztattam azon nézetem ismertetését, miszerint ennek oka az, hogy ösztönösen arra gondolnak, amíg a cigány biztonságban van, addig a zsidókhoz egészen biztos nem nyúlnak. Ez a vélemény meglepő reakciót váltott ki az egyik, haláltábort járt, idős zsidónőből. Az illető felháborodott hangon ”kikérte magának”, hogy a zsidókat összevonjam a cigánysággal. A hölgy – életkorából kifolyólag – nem vette észre, hogy kitörésének alapja a cigányok ellen irányuló mélyen ülő rasszista előítélet. 

Mindezeken felül a holocaustvallás politikailag és gazdaságilag erejét tekintve vetekszik a katolicizmussal. Sikerült elérnie, hogy több európai országban a holocaust „tagadása” köztörvényes bűnnek számítson, amiért több év börtönbüntetés is kiszabható. Ennek abszurditása normál körülmények között nem igényelne külön megvilágítást, de éppen az abszurditása miatt kell szót vesztegetni rá. Ugyanis, ha végiggondoljuk, egy ilyen törvény azt jelenti, hogy az állampolgárnak nincs joga hülyének lenni. Konkrétabban, a butaságért börtönbüntetés jár. Ha kijelenteném, hogy 1848-as szabadságharc valójában sose volt, az egészet Kossuth találta ki halála előtt 5 évvel, legrosszabb esetben az emberek elmebetegnek tartanának, de ezért semmi esetre se csuknának börtönbe. Ilyen önkényes hatalma a romai katolikus egyháznak csak a középkorban volt, vagy napjainkban a muzulmán fundamentalista vezetés alatt álló országok zsarnokainak.

Érdekes, és nagyon friss adalék a judaizmussal/cionizmussal kapcsolatban. A Tel-Aviv University európai történelem professzora, Dr. Shlomo Sand szerint a „zsidó nemzet” fogalma egy olyan mítosz, amit alig több mint 100 éve találtak ki kizárólag azért, hogy az Izrael állam megteremtésének jogosságát bizonyítsák. Nézetének közreadása előtt Dr. Sand mindenre kiterjedő történelmi és archeológiai vizsgálatot folytatott nem csak a fentiekben vázolt állítás igazolására, de több más ellentmondásos „tény” cáfolására is. Állítása szerint a zsidók soha nem hagyták el a Szentföldet. A ma élő zsidók nagy többségének semmi történelmi köze sincs az Izraelnek elnevezett területhez. Dr. Sand szerint alig több mint száz évvel ezelőtt a zsidók úgy gondolták, hogy ők azért zsidók, mert egy közös vallás hívői. A XX. századfordulón a cionista zsidók ezzel a nézettel szembefordultak és belefogtak egy nemzeti történelem kitalálásába, belopva azt az ötletet, hogy a zsidók a vallásuktól függetlenül, mint „nemzet” léteznek. Ezt követte az a zsidó „kötelesség”, hogy a száműzetésből visszatérjenek az „ígéret földjére”, ami a judaizmustól teljesen idegen. A cionizmus megváltoztatta Jeruzsálemmel kapcsolatos képet is. Korábban Jeruzsálem volt az a hely, ahová vágytak, de nem ahol élniük kellett. A zsidók 2000 éven keresztül távol maradtak Jeruzsálemtől, de nem azért, mert nem tudtak volna visszatérni, hanem azért mert a vallásuk megtiltotta, hogy visszamenjenek még mielőtt a messiás megjelent volna. Bevallása szerint Dr. Sandot a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor a bibliai időkből származó archeológiai bizonyítékokat vizsgálta. Korábban csak úgy, mint minden más zsidó, magától érthetőnek vette, hogy a zsidók Júdeában éltek, ahonnan a rómaiak i.u. 70-ben elűzték őket. De miután elkezdte keresni a bizonyítékokat, rájött, hogy Dávid és Salamon királysága mindössze legenda volt. Ugyanez a helyzet a száműzetéssel is, állítja Dr. Sand. A zsidóságot nem lehet a helyére rakni száműzetés nélkül. De a történelemmel foglalkozó könyvekben a száműzetés leírásával kapcsolatban, semmi se találtható. Semmit. Az ok egyszerű, a romaiak senkit se száműztek. Tény az, hogy a palesztinai zsidók majdnem kizárólag parasztok voltak, és a bizonyítások szerint a földjeiken maradtak. Egy alternatív elmélet sokkal valószínűbb. A száműzetés mítoszát a korai keresztények találták ki, hogy a zsidókat áttérítsék az új hitre. A keresztények a későbbi zsidó generációkkal el akarták hitetni, hogy őseiket Isten által elrendelt büntetéskén űzték el a földjeikről. Viszont ha nem volt száműzés, akkor hogy szóródott szét oly sok zsidó a világban mielőtt a modern Izraeli állam biztatta volna őket, hogy térjenek „vissza”? Dr. Sand úgy gondolja, hogy közvetlenül a keresztény vallásalapítás előtt és után, Judaizmus egy prozelita vallás volt, mindent megtett az áttérítésért. Ezt a tényt a korabeli romai könyvekben megemlítik. A környéken utazó zsidók próbálkoztak térítéssel Jemenben, az Észak-afrikai berbereknél, évszázadokkal később a Kazár birodalomban (ami napjainkban Oroszország déli része), ahol a teljes lakóság áttért, és belőlük lettek a közép- és kelet-európai askenázi zsidók. Ezzel kapcsolatban Dr. Sand felhívja a figyelmet arra a furcsa önámításra, amiben az izraeliek élnek. Nemrég az újságok beszámoltak új ásatási eredményekről, ami szerint a Kazár birodalom fővárosát felfedezték a Kaspi-tenger mellett. Ha viszont a zsidók többsége nem hagyta el a Szentföldet, akkor hová lettek? A választ az izraeli iskolákban nem tanítják, de a korai cionista vezetők, beleértve David Ben Guriont is (Izrael első miniszterelnöke) úgy gondolták, hogy a palesztinok az eredetileg ott élő zsidók késői leszármazottjai. Úgy gondolták, hogy a zsidók áttértek az iszlám hitre.

A téma természetesen jóval tovább lenne gördíthető, de nem célom a 13 millió zsidó hitének vagy hitetlenségének politikába hajló boncolgatása, hanem az Ember feltételnélküli hajlandósága elhinni a bizonyíthatatlant.

Keresztény „osztódás”

Az előzőekben ismertetett vallásokat Magyarországon a „hagyományos” jelzővel szokás ellátni, ami nyilván azt implikálja, hogy kell lenni nem hagyományos egyházaknak is. Világviszonylatban beszélhetünk még jó néhány szektáról, amelyeknek valamilyen mértékben a biblia az alapja. Ilyenek a Metodisták, akik körülbelül 1725-től John Wesley tiszteletest követik. A Jehova tanúi, akiket Charles Taze Russell választott le 1844-ben az eredeti hitről, és az tette őket hírhedté, hogy saját gyermekeik egészségét veszélyeztetik elavult vallási nézeteik miatt. Az Adventisták 1863-ban alakultak meg, hisznek Jézus Krisztusban, és betű szerint értelmezik a Bibliát. Legfontosabb megkülönböztetésük az, hogy szombat az ünnepnapjuk. A Szcientológia vallást egy Ron Hubbard nevű amerikai alapította 1954-ben szigorúan üzleti alapon. A csatlakozó tagok tudományos módszerességgel vannak anyagilag kihasználva. Maga a szekta meglehetősen agresszív és igyekszik politikai befolyáshoz jutni. A Mormonok tanát 1830-ban hozta létre Joseph Smith. Legfőbb nevezetességük a többnejűség, amit 1890-ben hivatalosan „betiltottak”, de amit mind a mai napig töretlenül gyakorolnak. A Baptisták a szentháromság alapján élik hitéletüket. Legfontosabb tételük, hogy Krisztus megváltását az eredeti bűntől nem kell senkire ráerőszakolni. Mindenki saját elhatározásából keresztelkedik meg. A Kvékerek azaz a „barátok társasága” érdekessége, hogy elutasítják a szertartásokat. Szerintük mindenkinek magának kell megtalálni önmagában az istent. Görögkeleti vallás végeredményben a Krisztust követők 1054-ben történő kettéválás utáni keleti, Konstantinápolyhoz szakadt rész, amennyiben ezt szláv nemzetiségűek gyakorolják akkor Pravoszláv az elnevezés.

A szektaalapítás tulajdonképpen azóta „divat”, amióta vallásszabadság van. Magyarországon is összeállhat 100 ember, és abban hisz, amiben akar. Ilyen például a Hit gyülekezete, amit 1979-ben Németh Sándor alapított, és meglehetősen diktatórikus eszközökkel irányít. Mit ad isten, 1998-ban egy csoport szakított vele és létrehozta a Budapesti Autonóm Gyülekezetet. Az emberek hinni akarása, és e vágy egyesek által történő kihasználása a kizárólagos oka annak, hogy a világot százával lepik el a különböző szekták. Ezek egy része kifejezetten káros. Példának röviden megemlíthetem: AUM szekta, ami a buddhizmus tanaira épülő szekta. 1995-ben a tokiói metróban ideggázos merényletet követtek el. A Jombola kultusz követői hisznek egy erőben, amelynek segítségével át tudják alakítani magukat, macskává, kutyává vagy egyéb teremtménnyé. A szekta 1996-ban 30 emberáldozatot követelt. A Naptemplom Rendje (Order of the Solar Temple). Hittek abban, hogy a halál felszabadulás a test fogságából. Ez a francia-kanadai-svájci szekta 1994 és 1997 között kollektív öngyilkosságra utasították/beszélték rá tagjaikat. A Mennyek Kapuja (Heaven’s Gate) 1997-ben Kaliforniában 41 ember tömeges öngyilkosságát követte le Marshall Applewhite vezetésével, melyre előre tudatosan felkészültek. Téves nézeteik szerint a Hale-Bopp üstökös mögött UFO rejtőzködött, melyben földön kívüliek közeledtek a Föld felé, hogy kitelepítsék az “arra méltó” embereket. Sátánista Hasfelmetszők (The Ripper Crew) Robin Getch vezette szervezet az Amerikai Egyesült Államokban a nyolcvanas években működött, nézeteiket hatása alatt sorozatgyilkosságot követtek el. Adolfo Jesús Constanza szektája vudu nézeteket vallott. 1989-ben harminc áldozatuk volt. Isten bárányai (The Church Of The Lamb Of God) 1960-tól Ervil LeBaron vezette új poligamista szekta. A szekta legtöbb tagja, saját felesége és gyermekek zöme tőle származott. Az Ervil LeBaron által elkövetett gyilkosságban elhunyt 20 ember a “többnejűség verseny” áldozatai voltak. Hippí-pünkösdista sey kultuszt David Brandt Berg alapította 1968-ban az amerikai Kaliforniában. Megengedett volt a házasságtörő heteroszexuális kapcsolat. (Házasok egyedülállókkal, valamint egymás gyermekeivel 18 éves kor után közösültek). 1969-ben a hippy-pünkősdista Charles Manson 9 gyilkosságot követett el. Magyarországon a szervezet „A Család” néven működik. A Szeretet Temploma (The Temple of Love) 1980 és 1999 között 14 halálos áldozatot követelt. A Holic csoport (Holic gruppe) leginkább a szülők kötelező meggyűlölése, a vagyon kötelező beszolgáltatása, alapvető szabadságjogok korlátozása, valamint a tagok leromlott mentális és fizikai állapota miatt (mely a kötelezően önsanyargató hitelvek következménye) a közvélemény, a sajtó illetve a tagok rokonai, ismerősei destruktív szektának tartja. A Népek Temploma (The People’s Temple), amit az 1970-es években Jones tiszteletes hozta létre és végeredményben a hívők lakóközössége volt a guyanai dzsungelben. 1978-ban a közösség 914 tagját tömeges öngyilkosságra kényszeríttették.  Aki ellenszegült, azt agyonlőtték. A legújabb szekta a Christian End Times (Keresztények utolsó napjai), akik szerint Amerikát liberális csoportoknak álcázott sátáni banda irányítja. Miközben az „igazak” (vagyis ők) a végítélet eljövetelében reménykednek. Szóval az amerikai elnöknek csak meg kell csak nyomni a piros gombot és kész J. 

Különben a lista természetesen nem teljes, mert nem is lehet az. Ki tudja hány szekta létezik titokban vagy éppen jelentéktelenségben. Egy biztos, az emberi hinni akarás valóban „csodákra” képes.  

Monoteista vallások összefoglalója

Az egy isten „ötlete” Ábrahámtól származik, és az egy istenben hívő vallások közös alapja a bibliai Ó-szövetség, aminek lényege, mint emlékezhetünk, a zsidónép és Isten szövetsége. Ideológiai alapja pedig, hogy a teremtő isten Izrael népét kiválassza magának (nem tudni miért), kiváltságos helyzetben tartja, amiért cserébe Izrael népének „jól kell viselkedni”. Az csak természetes, hogy a nép és isten közötti kapcsolat a papokon keresztül történhet, amiért cserében a papoknak nem kell „vérednek verejtékével” keresniük kenyerüket, munka nélkül eltartja őket a nép. Ez a felállás természetesen csak addig működik, amíg a népnek jól megy a sorsa, de mi van akkor, ha nem. Háborús vereség, éhínség, szárazság, stb. stb., mind benne van a kalapban. A nép ebben az esetben számon kérheti a papokon, mi van az istennel kötött szövetséggel? Miért hagyta el isten az ő népét? Erre az esetre kellett kitalálni az isteni büntetést, de ez csak úgy volt lehetséges, ha előtte kitalálták a bűnt. A probléma tehát megoldódik: „Bűnösök vagytok, ezért isten elfordult tőletek.” Most már csak egyetlen egy probléma maradt, olyan tevékenységet kitalálni, amitől az embereket hiába tiltják, nem képesek engedelmeskedni. Ebben az esetben ugyanis lehetetlen nem bűnbe esni. Ha például kikiáltjuk a sertéshús fogyasztását bűnnek, akkor a nép nem eszik sertéshús, eszik helyette birkát. Nem követ el bűnt, nincs mivel magyarázni a csapást. De ha kitalálják azt a híres vagy hírhedt 6. parancsolatot: Ne paráználkodj, akkor megoldódott a gordiuszi csomó (néhányezer évvel Nagy Sándor előtt J). A szex az egyetlen dolog a világon, amitől az embereket nem lehet eltiltani. Így már teljes rendszer. A nép állandóan paráználkodik, de az isten elnéző. [Gondoljunk Lótra, aki saját lányával „hált”. Tehát Istent egyáltalán nem zavarta Lót vérfertőzése.] Amikor a népet éri valami csapás, akkor az eladdig elnéző isten egyszeribe haragra gyúl és a papok meg tudják magyarázni a csapást, sőt kigondolhatnak önmaguk részére valami előnyös dolgot, amivel az isten kiengesztelhető. Ez a zseniálisan átgondolt rendszer aztán átöröklődött és beépült valamennyi monoteista vallásba.

Az eredeti egy istent kitalálók leszármazottjai, mára már gyakorlatilag ateista, 13 millió zsidót leszámítva, a keresztény világot és az iszlám hívőket egyaránt, durván 3 milliárd embert, azaz az emberiség felét évszázadok óta sújtja a Szinai hegyen kiötlött „Ne paráználkodj” mózesi parancsolat hozadéka, amit én egyszerű szavakkal „nemi erkölcsnek” neveznék. Nem kívánok a hit ismertetésétől túl messzire merészkedni, de az előzőekben leírt szavaimnak szeretnék két példával súlyt adni.        

* A legtöbb keresztény (mondjam úgy, nyugati?) országban a házastársi hűtlenség egyértelmű válóok. Ami például az elkövető férj esetében igen komoly anyagi vesztességet jelenthet, Amerikában plusz egy politikai karrier kettétörését is.

* A muzulmán országokban a helyzet ennél is rosszabb. Szád Arábiában a házasságon kívüli szeretkezésért a nőket egyszerűen lefejezik.

Jól tudom, bennetek ez túl nagy megütközést nem eredményez, elsősorban azért, mert egy olyan országban nőtettek fel, ahol a judo-keresztény kultúrának évezredes hagyományai vannak. Más azonban a helyzet, ha ezt a monoteizmusból származó kellemetlen kinövést összehasonlítjuk az ázsiai vallásokkal, ahol a testi örömök szerzése nem csak nem bűn, de egyenesen kívánatos cél. Van itt azonban más is. Amikor Jézus követői létrehozták az Újszövetséget, akkor ebbe a monoteista elrendezésbe bedobtak egy svédcsavart. Jézusból istent akartak csinálni, de a monoteista elrendezést se akarták felborítani. Arról nem beszélve, hogy Máriát is meg kellett valahogy termékenyíteni, amit a Szentlélekre bíztak, elvégre Jézus önmagát nem termékenyíthette meg. Tessék, máris három istennél tartunk. Most jön a fából vaskarika. Egy isten van, de az egy istenben három személy van: az Atya, a Fiú ás a Szentlélek. Egy kicsit ugyan kusza, egy kicsit érthetetlen, de istennel kapcsolatban nem kell mindent érteni, tökéletesen elég, ha hiszünk.     

Hinduizmus (Brahmanizmus) 

A hinduizmus természetesen politeista (több istenben hívő) vallás. Követői nem érzik kötelességnek az istentől sugallt térítést, ezért hívei főleg Indiában találhatók. Ráadásul a vallás gyakorlásához nem feltétlenül szükséges egy pap. Minden hívőnek megvan a saját istene vagy istennője, de összeköti őket a mindent magában foglaló Lélekben való hit. A vallásnak nincs megnevezett alapítója, csak úgy van, és összefonódik az indiai társadalommal, illetve a társadalmi kasztokkal, amelyek egyike a „brahmana” vagyis papi kaszt. A papok létre hoztak szent könyveket, amikben vallásos előírások, szokások, rítusok és mitológiai formációk vannak összegyűjtve. Erre szükség is van, mert a hinduizmuson belül elég nagy rendetlenség uralkodik. Némi humorral mondhatnánk azt is, hogy hinduizmus a legliberálisabb vallás, bizonyos tág kereteken belül mindenki abban hisz, amiben akar. Mik ezek a keretek? Nincs teremtés, a Világ öröktől való és örökké tart. Az embernek lelke van, ami a test halála után beköltözik egy másik testbe, ami lehet állat, ember, vagy akár isten is, attól függően, hogy az ember milyen életet élt. A társadalom kasztokban (társadalmi osztályok) élnek, amelyek egymás alá, illetve fölé vannak rendelve. Az újjászületés (reinkarnáció) után a lélek lejjebb vagy feljebb csúszhat. Főistenek: Brahma, aki megteremtette a világot (ez egy kicsit ellentmond az öröktől való világnak, de hát az vesse az első követ……) és irányítja a lélekvándorlást. Visnu, aki az egész herce-hurcát fenntartja. Hatalma nagyobb, mint a Brahmáé, elvégre ez utóbbi csak létrehozta (tulajdonos), de Visnu az üzembentartó. Különben ő maga is reinkarnál abba, amibe az egyén elképzeli (már írtam, hogy a legliberálisabb vallás). Siva, aki nem tudja eldönteni, hogy romboljon-e vagy építsen. Ezért aztán a hívők szerint ezt is, azt is teszi, kinek-kinek ízlése szerint. A három főisten között nincs meghatározott sorrend. Hol Siva, hol meg Visnu az erősebb, ez megint csak az egyén ízlésére van bízva. Vannak alacsonyabb rangú istenek is, például: Indra, Mitra, Varuna és Agni, Ganésa, stb. Ezek össze-vissza mindent csinálnak, amit az Ó-kori görögöknél már megszokhattunk.

Buddhizmus

A vallást kb. 500 évvel időszámításunk előtt Siddharta Gautama (i.e. 563-483) alapította, akit követői a Buddhának vagyis „felvilágosultnak” neveztek el. Buddha tanításának alapja a „négy nemes igazság”, amik a következők:

• Az élet szenvedésének igazsága.
• A szenvedés oka a vágy és a megtévesztés igazsága.
• A szenvedés megszüntetésének igazsága a pártatlansággal és elszakadása.
• A nyolc út igazsága, ami a vágy és szenvedés megszűnéséhez vezet.

 Akkor most a nyolc út:

• Az igaz hit (vagyis a négy nemes igazság).
• A helyes cél: a testiség legyőzése, mások szeretete, élőlény nem bántása.
• A helyes beszéd.
• A helyes viselkedés.
• A helyes életvitel.
• A helyes célkitűzés.
• A helyes odafigyelés.
• A helyes meditáció annak érdekében, hogy szentté váljunk és megnyugodjunk a nirvánában. A lények (így mi emberek is) addig-addig reinkarnálunk, amíg el nem érjük a nirvánát.

Shinto: Ezt a tant kizárólag a japánok követik mintegy 100 millióan. A hit lényege, hogy mindennek lelke van, állatnak, növénynek, élettelen tárgyaknak, sőt elvont fogalmaknak is. Az istenek (kami) beköltöznek bizonyos tárgyakba, például hegyek, fák vagy a Nap, ezért aztán ezeket imádni kell. A vallásnak nincs ismert alapítója és nincs szent könyve. A Kami kultusz a VII. század körül jött létre a japán önazonosulás megerősítésére. Ezért aztán különös erőssége a társadalmi rítusok gyakorlása a mindennapi életben (örökös hajlongások, stb. amikről a japánok híresek). A shinto vallás nem dogmatikus, ezért aztán mellette lehet hinni másban is.

Taoizmus: Kína eredeti vallása, ami egyben filozófia is. Alapítása i.e. a VI. században történt. Alapítója Lao Tzu, akinek műve a Tao Te Ching. A vallás érdekessége, hogy egyetlen egy istene sincs. A „Tao” szó értelme „út” átvitt értelemben. Megfigyelt erők az életben a yin (nő) és a yang (férfi), ami egy általános elv emberi elmével nem elérhető. Mint gondolkodó iskola a Konfuciánizmus éles ellentéte. Központi témája az erő nélküli világ, amit tevőlegesség (wu wei) nélkül lehet elérni, vagyis minden szükségtelen közbelépés elkerülésével. A tudás csak azok számára elérhetők, akik tisztában vannak tudatlanságukkal és harmóniában élnek a természettel. A valláshoz tartoznak szellemek és démonok is, valamint meditációs technikák, amik a hosszú életet biztosítják, sőt adott esetben akár halhatatlanságot is.

Konfuciánizmus: A vallást Confucius (i.e. 551-479) alapította, ami nem más, mint erkölcsi és állami filozófia. Kezdetben fontos eleme volt az állandó háborúzás. Elve az uralkodás öröklés helyett rátermettségi alapon történő átvétele. A nemesség tehát nem egy osztályt jelent, hanem a rátermettek csoportját, akik kiérdemlik az uralkodást. A vallás szerinti főerények: Igazság ismeret, együttérzés, erkölcsösség, bölcsesség és őszinteség. Ezekkel a tulajdonságokkal az ember nem születik, hanem állandó tréning által eléri. Confucius tanításainak főforrása a Lunyu elnevezésű bölcs mondásainak gyűjteménye.

Sikhizmus:  A mindössze 24 millió követőre talált sikhizmust Nanak guru (1469-1539) hozta létre északnyugat Indiában. Nanak szerint csak egy isten van (ezek szerint tartozhatna a monoteisták csoportjába is), aki mindenható. Viszont megvan a keleti vallások kedvenc megoldása a reinkarnáció, amit a lélek mind addig folytat, amíg nem egyesült istennel. Ez az egyesülés annál hamarabb következik be, minél kevesebb a reinkarnálódás. A cél tehát az újraszületés elkerülése, aminek módja az erkölcsös életben van elrejtve. Szent könyvük a Guru Granth Sahib.

Ez a rövid összefoglaló a vallásokról valóban csak egy összefoglaló azok részére, akik születésük óta egyetlen vallás hívei és nehezen tudják elképzelni, hogy a földön vannak emberek, akik egészen más dolgokban hisznek. A valóság az, hogy megfelelő körülmények mellett az Embernek felülmúlhatatlan készsége van elhinni bármit, ami nem bizonyított, illetve bizonyíthatatlant.

Hogy állunk az istenhittel?

A vallásról mindenkinek meg van a véleménye, ami többnyire megváltoztathatatlan, pedig a társadalmi háttér folyamatosan változik. Közismert, hogy az európai történelemben hosszú évszázadok alatt az állam és a vallás, ha nem is jelentett egyet, de szorosan össze volt fonódva. Ezen elvben (némileg a gyakorlatban is) a Francia Forradalom változtatott. Az Ó-világ értelmisége egyetértett abban, hogy az államnak szekulárisnak kell lenni. Jobban mondva kellene lenni, de nem nagyon volt az, és ez az állapot kisebb mértékben ugyan, de egyes országokban máig fennmaradt, illetve a keleti blokk felbomlása után visszaállt. Az Ó-világ kifejezést azért használtam, mert az Európából szétáramló bevándorlók utódai az amerikai kontinensen, de nem csak ott, még kevésbé szekulárisak, mint az Ó-hazában a hátrahagyottak. Ez természetesen semmit nem változtat azon a tényen, hogy az európai kultúra alapja a judo-keresztény, azaz a Bibliára támaszkodó hitvilág és erkölcs. Mindezek ellenére – és ezt most a hitbuzgóknak ajánlom a figyelmébe – a vallási hatalom különválasztása a világi hatalomtól nem csak helyes, de egyenesen Jézustól eredő, aki egyértelműen leszögezte példabeszédében, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré és istennek pedig, ami az istené.

Azon pedig nem is csodálkozhatunk, hogy a XX-XXI. század társadalmi, technológiai - iszonyatosan gyors - átalakulása nem hagyták érintetlenül a vallást se. Napjainkban szemtanúi lehetünk, hogy isten nevében hajtanak végre gyilkos, terroristatámadásokat öngyilkos merénylők (akik a robbantás után egyenesen a paradicsomba lépnek át), miközben az Amerikai Egyesült Államokban a fundamentalista keresztény jobboldal karöltve a zsidó lobbyval megvetette lábát az államhatalomban. Az USA korábbi elnöke nyilvánosan fohászkodott az istenhez, egyértelműen kijelentette, hogy isten sugallatára cselekszik és az egész világ sorsára kiható döntésekhez isten irányítását kérte. Miközben a „szekuláris” Európában egyre többen fordulnak isten felé, ami nem ellentétes azzal, hogy a sok százéves templomok, katedrálisok ne ürülnének ki, mert az új idők, új embere keresi istent, de nem feltétlenül a tradicionális vallások kebelén belül, aminek hatása elsöprő. Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy a katolicizmus kapott az emberiségtől 2000 év türelmi időt, nem hozta az elvártakat, most másfelé keresik azt (vagy fogalmuk sincs, mit keresnek).

A néhány évtizeddel ezelőtti „modern idők” a vallások elsorvadásával kecsegtetett, és a kor embere elképzelhetetlennek tartotta azt az istenkeresést, aminek szemtanúi lehetünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tradicionális vallások katasztrofális mértékben ne veszítenék el híveiket akár olyan hagyományosan keresztény országokban is, mint például Lengyelország. És, ami ennél lényegesen aggasztóbb, a vallással együtt gyengül Európa keresztény kulturális jellege is, aminek csak egy apró szegmense a 15 millió európai moszlim konok ragaszkodása kulturális hagyományaikhoz a bevándorlást követően még három generációval később is. Az új trendért nagyobb mértékben felelősek a gomba módjára feltűnő szekták, törpevallások (Magyarországon például a hit gyülekezete, vagy a szcientológusok) és főleg Ázsiából importált, Európában csak hírből ismert egzotikumok, mint például a Krishna hívők, buddhisták, taoisták és shintoisták, hogy csak néhányat említsek.

Annak feltételezése, hogy a vallások szép csendben elhalnak, mindössze halovány illúzió maradt. Az ok egyszerű. Az ember létezésének transzcendens megválaszolására csak a vallásos hit képes, ami minden egyes emberi kultúra fundamentumát adja. Ezért nehéz megmondani, hogy az elektronika káprázatában élő modern ember istent keresi-e, vagy létének értelmét, esetleg csak nem akar végleg megsemmisülni. Bárhogy legyen, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a vallásos hit újraszületése Európában újfent beindította a hitek közötti ellenségeskedést. Nyugat Európában a magát szekulárisnak valló emberek nagy része úgy érzi, hogy az utcákon megjelenő lefátyolozott moszlim nők „jelensége” nem más, mint a vallásos fundamentalizmus nyílt kihívása a keresztény – nem vallással, hanem – kultúrával szemben. Korábban nem látott jelenségek ütik fel a fejüket. Egy dán újságban Mohamed profétáról megjelent karikatúra kellő oknak bizonyul ahhoz, hogy több ezer kilométerre élő vallásos fanatikusok utcai lázadásba törjenek ki, dán konzulátusokat gyújtsanak fel. Az a tény, hogy XVI. Benedek pápa a Mohamed próféta tanításait kritizáló, több százéves idézetet megemlített, elégséges volt ahhoz, hogy Szomáliában radikális iszlámhívők legyilkoljanak egy katolikus apácát. Joggal állíthatjuk, hogy a hit és a hithez kötődő kultúrák békés egymás mellett élése, alig több mélyről fakadó óhajnál, és a helyzet javulásában aligha bízhatunk.

Maga az iszlám jobban terjed a világban, mint bármely más vallás, annak ellenére, hogy önnön soraik is mélyen megosztottak. Az ok nyilvánvaló, a híveik főleg a fejlődő országokban élnek, ahol a nagycsalád a norma. Csakhogy az iszlám térhódítását Európa mély aggodalommal szemléli. Olyannyira, hogy például a volt keletnémet Erfurtban egy plébános felgyújtotta önmagát (tegyük hozzá a katolikus tanok határozott tiltása ellenére), hogy felhívja a keresztények figyelmét a fenyegető veszélyre. Ehhez hozzátehetjük, hogy a társadalom képtelen különbséget tenni az európai társadalomba beágyazódó békés moszlim tömegek és az agresszív iszlám fundamentalisták között. Míg néhány éve a nyugat európai nagyvárosokban (például Párizs) az iszlámmal kapcsolatos általános elutasítás csak a szélsőjobb kisebbségre volt jellemző, addig mára ez az aggodalom kezd áthúzódni a politikai centrumra, sőt a liberális baloldalra is. Az iszlám verbális támadása politikailag korrektté vált, ami ellehetetleníti mindkét oldal mérsékelt elemeit.

Ezek után aligha nevezhető meglepőnek, hogy Oroszországban és a volt Szovjet Unió felszabadult országaiban feltartóztathatatlan erővel újul meg az ortodox egyház a kommunizmus összeomlása óta, mely utóbbi megígérte a „földi paradicsomot”. Egyes elemzők szerint a fundamentalista iszlám híveit éppen azokból az illúziót vesztett tömegekből nyeri, akik a kommunizmustól igazságot és egyenlőséget vártak. Más elemzők visszatérnek a korábban már jelzett okokra, miszerint a vallásos hit visszatérésének oka kevésbé az illúzióvesztés, sokkal inkább az emberi lét megmagyarázás nélkül maradása.

De ha csak a mintegy 2 milliárd követőt számláló kereszténységre gondolunk, akkor meg kell még említeni a pápák tudatos ökumenikus törekvéseit, ami a vallási ellentétek elsimítását célozva az isten létére helyezi a hangsúlyt. Jótékony hatású még az is, hogy XVI. Benedek pápa kijelentette, a Darwinizmus igen is összeegyeztető a katolikus tanokkal. Ezzel sikerült kihúznia a sámlit az Intelligens Tervezővé változott Kreácionista kontra Darwinizmus késhegyre menő vita alól, bár jelenleg még az ID (Intelligent Designer) hívők nem tették le a csatabárdot. Ez utóbbi tény felveti a kérdést, mi lehet az oka annak, hogy míg a hagyományos egyházak befolyása Európa nyugati felén határozottan visszahúzódóban van, addig a nyugati világ vezető nagyhatalmában, az Amerikai Egyesült Államokban, új szárnyakra kapott? Megfigyelők szerint ez az európai visszahúzódás csak látszólagos. Egyszerűen arról van csupán szó, hogy a vallásos hit átalakulóban van, a merev eklesztikus formát az individualisztikus forma váltja fel. A hívő a kötelező menü helyett á la carte választhat. Ezt a konfúzus állapotot jól illusztrálják a közvélemény kutatási felmérések. Míg Németországban a feltett kérdésre „Hisz-e Ön Istenben?” 1992-ben mindössze 50 % válaszolt igennel, addig ez a szám 2006-ra 64 %-ra növekedett. Ugyanez az összehasonlítás a „Hisz-e Ön a halál utáni életben?” 42 % és 50 % eredményt produkálta. 

Tagadhatatlan, hogy a globalizáció szétveri a jól ismert és megszokott világot, ami az embereket állandó jellegű izgalmi állapotban tartja. Ez a bizonytalan érzés kergeti az embereket olyan mozgalmak karjaiba, amelyek megígérik, hogy a régről ismert, és megbízhatónak bizonyult értékeket visszaállítják. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fundamentalizmus a globalizáció egyenes következménye, azaz nem más, mint a mai idők tiltakozása a modernizáció ellen. Az pedig természetes, hogy a XXI. század tiltakozása jóval elrugaszkodottabb az összes korábbinál, aminek oka a diagnózisban keresendő. Ugyanis mind a keresztény, mind pedig az iszlám fundamentalizmus vezető egyéniségeinek tanítása szerint, a mindenki által kitapintható társadalmi krízis csak a vallásos tradíciók alapjaihoz történő visszatéréssel szüntethető meg.

Ezek a tények azonban nem berobbantak, hanem fokozatosan váltak ismertté. Jó példa erre Samuel Huntington szociópolitológus „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című munkája, ami az iszlám, és a nyugati társadalmak összeütközéséről szól. Az első publikáció a Foreign Affairs-ban jelent meg 1993-ban, de a cím végén egy kérdőjellel. Öt évvel később a művet bővített kiadásban, könyv formájában jelentette meg a Touchstone Books kiadó, de a kérdőjel már lekerült a cím végéről. Dr. Samuel Hantington Harvardi professzor (1927-2008) természetesen amerikai és aligha tud róla, hogy a második öbölháború kitörése óta számtalan európai részére az amerikai keresztény fundamentalizmus majdnem oly mértékben aggasztó, és bizonyos értelemben meglepő, mint az iszlám változat. Meglepő, mert az első telepesek nagyrészt az európai vallásháborúk és vallásos üldözések elkerülése végett választotta az Újvilágba történő kivándorlást. Ha valakinek fontos volt az állam és a vallás különválása, akkor a bevándorlóknak az volt, de nem csak ezért volt a szekularizáció fenntartása magától érthető. Egyetlen vallás vagy szekta se volt képes és alkalmas magának biztosítani egy exkluzív államot. A szekták tehát egymás mellett, békésen léteztek.

Hogy ez az állapot mára megváltozott, egy külön cíkk témája lehetne. Az minden esetre tény – és talán megengedhetem magamnak a kifejezés használatát – „sajnálatos tény”, hogy a XX-XXI. század fordulójára a keresztény fundamentalizmus, a katonai-ipari komplexussal együtt, hatalmába kerítette a Föld egyetlen szuperhatalmát. E tény az emberiségre, és az emberi hitre gyakorolt hatása egyelőre felmérhetetlen, vagy nagyon is felmérhető. Jövőjét illetően az Ember soha a történelmi múltban nem volt annyira bizonytalan, vagy éppen pesszimista, mint napjainkban. Végső fokon ez lehet a legfőbb oka annak, hogy (jobb híján) a modern ember visszatér valamifajta hithez, és mert a választék igazán bőséges, csak idő kérdése, és újfent megtapasztalhatjuk a rég nem látott vallási háborúk ízét.

Mi az Isten szerepe (egy normális társadalomban)?

Lehet, hogy Karl Popperrel értesz egyet, aki szerint a vallás a metafizika körébe tartozik, és mint ilyen nem lehet tudományos vizsgálat tárgya. Ezzel a véleménnyel a biológusok nagy része egyetért, és ezért kerülik a témát. Ennek ellenére neme lehet cáfolni, hogy a vallás és az isten az ember gondolatainak a középpontjában állnak. Ez az oka annak, hogy egyre több biológus úgy gondolja, be kell tekinteni az emberi fejlődés azon szakaszába, amelyiknél az agyban kialakult az isten szükségessége. Az Embernek van egy tulajdonsága, ami az állatokhoz viszonyítva meghökkentő, ez pedig a közösségi akarat feltétel nélküli elfogadása, még a halál vállalásának árán is. Ez a nagyfokú altruizmus fajunk sikeres fennmaradásának titka, mert lehetővé teszik az egyed túlélésével kapcsolatban felmerülő problémák együttműködésből származó megoldását. De ahhoz, hogy ez működjön, az egyénnek fel kell adni egyéni érdekeit a hosszú távú csoportérdek bebiztosítása végett. {Ha ezt napjainkban nem tapasztalod annak oka, hogy túl sokan élősködnek a magyar társadalmon, ezért aztán a többieknek is elment a kedve az önfeláldozástól.} Persze a csoport magas szintű kiszolgálása azzal a veszéllyel jár, hogy egyesek élősködni akarnak, és lefölözik a közösségből származó előnyöket, de nem hajlandók fizetni az árát. Normál körülmények között a többség az elvárható minimum megfogalmazásával és annak betartatásával védekezik az élősködők ellen. Azonban ez csak annyit ér, amennyi betarttatható belőle. Itt lépett be a vallás, ami a természetfeletti erők büntetését helyezte kilátásba már itt a földön, de a másvilágon egészen biztos. Ez a „megtorlás’ messze felülmúlja azt, amit a közösség (itt a földön) ki tudna szabni. Hátulütője, csak akkor működik, ha az emberek hisznek a túlvilágban (és ugye napjainkban elég kevesen, a hatalombirtokosai viszont egyáltalán nem). Ez az a pont, ahol az ember különleges készsége, vagyis a másik ember gondolatainak az olvasása, szerepet kap. Érzékeljük, hogy egy másik embert a hite vezérel. Tehát feltételezem, hogy te hiszel egy mindenhatóban, aki figyeli viselkedésünket. Ez teszi lehetővé a vallásalapítást. röviden, agyunk lehetővé tette az istenek és a vallások létrehozását. A kérdés az, hogy ez a készség agyunk fejlődésének véletlenszerű következménye-e, vagy csak egyszerű adaptáció? Megfigyelések azt mutatják, hogy főemlősüknél, beleértve az embert is, a neokortex térfogata, de különösen a homlok lebeny, egyenes korrelációban van a csoport nagyságával és közösségformáló képességével. Más szavakkal az agyvelő méretének fejlődését a számolási készség szükségessége váltotta ki, hiszen a nagy csoportok stabilitásának fenntartásához szükség volt a közösségi érzés kifejlesztésére. Miután láttuk, hogy a valláshoz szükség van nagyfokú agyműködésre, azt is megkérdezhetjük mikor került sor ennek kifejlődésére. Mivel a szellemi készség az agyvelő méretétől függ, ásatási leletekből kitűnik, hogy a vallás kialakításához szükséges szellemi kapacitást, minden valószínűség szerint, fejlődésünk egészen késői szakaszában értük csak el. Ez semmi körülmények között nem történhetett a Homo sapiens megjelenése előtt, vagyis fél millió évvel ezelőtt. Minden valószínűség szerint nem előzhette meg az anatómiailag maki embernek nevezett lényt, ami visszatekintve 200.000 évet jelent. Ez különben összhangban van a nyelv kialakulásával, ami egy másik előfeltétele a vallás létrejöttének. Természetesen a vallás nem csak büntetést helyez kilátásba, de jutalmaz is. Miközben a vallási megtorlás segít a konformitás megtartásában, a vallásosság megtapasztalása a csoporthoz tartozónak érezteti az embert. Megint egy példa arra, hogy az evolúció olyan szellemi készséggel látott el minket, ami ezt lehetővé tette. Az elmúlt években az neurobiológia felfedte az úgynevezett isten-pontot, ami az agyvelő baloldali parietális (koponyacsont melletti) lebenye. Ez felelős az önelhelyezésért, és egyszerűen kikapcsol, amikor extázisba esünk. Ezen kívül összekapcsolható „én és a világmindenség” érzetével, és felelős még a transz (önkívületi állapotban) alatt érzékelt vakító felvillanásokért is (természetesen csak azoknál, akiknek ilyen felvillanásai vannak). Különben a csoporthoz tartozás érzetének megjelenítésére a legalkalmasabb eszköz az endorfinok alkalmazása. Ez a vegyi anyag akkor jut az agyvelőbe, amikor a test stressz alá kerül. Nem véletlen tehát, hogy a vallási gyülekezetek hosszan tartó énekléseket, táncokat (flagellációkat) rendeznek, amik aztán endorfin kiválasztásához vezetnek. Az endorfin pedig az opiátokhoz hasonló hatást vált ki, megnyugvást és belső békét hoz ránk azokkal kapcsolatban, akikkel együtt tapasztaljuk az „élményt”. Végül is tehát azt mondhatjuk, hogy az isteneket a nagyméretű agyvelő hozta létre annak érdekében, hogy megakadályozza a társadalmon élősködőket az együttműködők kihasználásában. De a vallás megtapasztalása ennél pozitívebb megvilágítást is kaphat, mint a csoport (vagy társadalom) hatékonyságának növelője, úgyis, mint egy védőfal a természetes világ szeszélyei ellen. Befejezésül kitérek arra, hogy ez egy nagyon szép levezetés, csak lassan idejét múlja. Az evolúció nem áll le, sőt – ahogy nézem – piszkosul felgyorsult, mert az a pofátlan lopássorozat, amit napjainkban észlelhetünk, egészen biztos túlnőtt ezen a szép önfeláldozó készségen, amit az ember a saját csoportja érdekében megtett (ha, van még aki emlékszik rá).   

Mivégből hiszünk

Ez a könyv még nem kapható, csak előkészítés alatt áll.

A vallásról, vagy jobban mondva a vallásokról mindenkinek meg van a véleménye, csakhogy ez a vélemény stabil és többnyire megváltoztathatatlan, pedig a helyzet folyamatosan változik.
Közismert, hogy az európai történelemben hosszú évszázadok alatt az állam és a vallás, ha nem is jelentett egyet, de szorosan össze volt fonódva. Ezen elvben (némileg a gyakorlatban is) a Francia Forradalom változtatott. Az Ó-világ értelmisége egyetértett abban, hogy az államnak szekulárisnak kell lenni. Jobban mondva kellene lenni, de nem nagyon volt az, és ez az állapot kisebb mértékben ugyan, de egyes országokban máig fennmaradt, illetve a keleti blokk felbomlása után visszaállt.
Az Ó-világ kifejezést pedig azért használtam, mert az Európából szétáramló bevándorlók utódai az amerikai kontinensen, de nem csak ott, még kevésbé szekulárisak, mint az Ó-hazában a hátrahagyottak.
Ez természetesen semmit nem változtat azon a tényen, hogy az európai kultúra alapja a judo-keresztény, azaz a Bibliára támaszkodó hitvilág és erkölcs. Mindezek ellenére - és ezt most a hitbuzgóknak ajánlom a figyelmébe - a vallási hatalom különválasztása a világi hatalomtól nem csak helyes, de egyenesen Jézustól eredő, aki egyértelműen leszögezte példabeszédében, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré és istennek pedig, ami az istené.
Azon pedig nem is csodálkozhatunk, hogy a XX-XXI. század társadalmi, technológiai iszonyatosan gyors átalakulásai nem hagyták érintetlenül a vallást se. Napjainkban szemtanúi lehetünk, hogy isten nevében hajtanak végre gyilkos, terroristatámadásokat öngyilkos merénylők (akik a robbantás után egyenesen a paradicsomba lépnek át), miközben az Amerikai Egyesült Államokban a fundamentalista keresztény jobboldal karöltve a zsidó lobbyval megvetette lábát az államhatalomban. Az USA elnöke nyilvánosan fohászkodik az istenhez, egyértelműen kijelenti, hogy isten sugallatára cselekszik és az egész világ sorsára kiható döntésekhez isten irányítását kéri. Miközben a “szekuláris” Európában egyre többen fordulnak isten felé, ami nem ellentétes azzal, hogy a sok százéves templomok, katedrálisok ne ürülnének ki, mert az új idők, új embere keresi istent, de nem feltétlenül a tradicionális vallások kebelén belül, aminek hatása elsöprő.
A néhány évtizeddel ezelőtti “modern idők” a vallások elsorvadásával kecsegtetett, és a kor embere elképzelhetetlennek tartotta azt az istenkeresést, aminek szemtanúi lehetünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tradicionális vallások katasztrofális mértékben ne veszítenék el híveiket akár olyan hagyományosan keresztény országokban is, mint például Lengyelország. És, ami ennél lényegesen aggasztóbb, a vallással együtt gyengül Európa keresztény kulturális jellege is, aminek csak egy apró szegmense a 15 millió európai moszlim konok ragaszkodása kulturális hagyományaikhoz a bevándorlást követően még három generációval később is.
Az új trendért nagyobb mértékben felelősek a gomba módjára feltűnő szekták, törpevallások (Magyarországon például a hit gyülekezete, vagy a szcientológusok) és főleg Ázsiából importált, Európában csak hírből ismert egzotikumok, mint például a Krishna hívők, buddhisták, taoisták és shintoisták, hogy csak néhányat említsek.
Annak feltételezése, hogy a vallások szép csendben elhalnak, mindössze halovány illúzió maradt. Az ok egyszerű. Az ember létezésének transzcendens megválaszolására csak a vallásos hit képes, ami minden egyes emberi kultúra fundamentumát adja. Ezért nehéz megmondani, hogy az elektronika káprázatában élő modern ember istent keresi-e, vagy létének értelmét, esetleg csak nem akar végleg megsemmisülni. A kérdésre talán megtaláljuk a választ a könyvben.
Bárhogy legyen, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a vallásos hit újraszületése Európában újfent beindította a hitek közötti ellenségeskedést. Nyugat Európában a magát szekulárisnak valló emberek nagy része úgy érzi, hogy az utcákon megjelenő lefátyolozott moszlim nők “jelensége” nem más, mint a vallásos fundamentalizmus nyílt kihívása a keresztény (nem vallással, hanem) kultúrával szemben.
Korábban nem látott jelenségek ütik fel a fejüket. Egy dán újságban Mohamed profétáról megjelent karikatúra kellő oknak bizonyul ahhoz, hogy több ezer kilométerre élő vallásos fanatikusok utcai lázadásba törjenek ki, dán konzulátusokat gyújtsanak fel.
Az a tény, hogy XVI. Benedek pápa a Mohamed próféta tanításait kritizáló, több százéves idézetet megemlített, elégséges volt ahhoz, hogy Szomáliában radikális iszlámhívők legyilkoljanak egy katolikus apácát.
Joggal állíthatjuk, hogy a hit és a hithez kötődő kultúrák békés egymás mellett élése, alig több mélyről fakadó óhajnál, és a helyzet javulásában aligha bízhatunk.
Maga az iszlám jobban terjed a világban, mint bármely más vallás, annak ellenére, hogy önön soraik is mélyen megosztottak. Az ok nyilvánvaló, a híveik főleg a fejlődő országokban élnek, ahol a nagycsalád a norma. Csakhogy az iszlám térhódítását Európa mély aggodalommal szemléli. Olyannyira, hogy például a volt keletnémet Erfurtban egy plébános felgyújtotta önmagát (tegyük hozzá a katolikus tanok határozott tiltása ellenére), hogy felhívja a keresztények figyelmét a fenyegető veszélyre.
Ehhez hozzátehetjük, hogy a társadalom képtelen különbséget tenni az európai társadalomba beágyazódó békés moszlim tömegek és az agresszív iszlám fundamentalisták között. Míg néhány éve a nyugat európai nagyvárosokban (például Párizs) az iszlámmal kapcsolatos általános elutasítás csak a szélsőjobb kisebbségre volt jellemző, addig mára ez az aggodalom kezd áthúzódni a politikai centrumra, sőt a liberális baloldalra is. Az iszlám verbális támadása politikailag korrektté vált, ami ellehetetleníti mindkét oldal mérsékelt elemeit.
Ezek után aligha nevezhető meglepőnek, hogy Oroszországban és a volt Szovjet Unió felszabadult országaiban feltartóztathatatlan erővel újul meg az ortodox egyház a kommunizmus összeomlása óta, mely utóbbi megígérte a “földi paradicsomot”. Egyes elemzők szerint a fundamentalista iszlám híveit éppen azokból az illúziót vesztett tömegekből nyeri, akik a kommunizmustól igazságot és egyenlőséget vártak.
Más elemzők visszatérnek a korábban már jelzett okokra, miszerint a vallásos hit visszatérésének oka kevésbé az illúzióvesztés, sokkal inkább az emberi lét megmagyarázás nélkül maradása.
De ha csak a mintegy 2 milliárd követőt számláló kereszténységre gondolunk, akkor meg kell még említeni a pápák tudatos ökumenikus törekvéseit, ami a vallási ellentétek elsimítását célozva az isten létére helyezi a hangsúlyt. Jótékony hatású még az is, hogy XVI. Benedek pápa kijelentette, a Darwinizmus igen is összeegyeztető a katolikus tanokkal. Ezzel sikerült kihúznia a sámlit az Intelligens Tervezővé változott Kreacionista kontra Darwinizmus késhegyre menő vita alól, bár e sorok írásakor az ID (Intelligent Designer) hívők még nem tették le a csatabárdot.
Ez utóbbi tény felveti a kérdést, mi lehet az oka annak, hogy míg a hagyományos egyházak befolyása Európa nyugati felén határozottan visszahúzódóban van, addig a nyugati világ vezető nagyhatalmában, az Amerikai Egyesült Államokban, új szárnyakra kapott?
Megfigyelők szerint ez az európai visszahúzódás csak látszólagos. Egyszerűen arról van csupán szó, hogy a vallásos hit átalakulóban van, a merev eklézsikus formát az individualisztikus forma váltja fel. A hívő a kötelező menü helyett á la carte választhat. Ezt a konfúzus állapotot jól illusztrálják a közvélemény kutatási felmérések. Míg Németországban a feltett kérdésre “Hisz-e Ön Istenben?” 1992-ben mindössze 50 % válaszolt igennel, addig ez a szám 2006-ra 64 %-ra növekedett. Ugyanez az összehasonlítás a “Hisz-e Ön a halál utáni életben?” 42 % és 50 % eredményt produkálta.
Tagadhatatlan, hogy a globalizáció szétveri a jól ismert és megszokott világot, ami az embereket állandó jellegű izgalmi állapotban tartja. Ez a bizonytalan érzés kergeti az embereket olyan mozgalmak karjaiba, amelyek megígérik, hogy a régről ismert, és megbízhatónak bizonyult értékeket visszaállítják. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fundamentalizmus a globalizáció egyenes következménye, azaz nem más, mint a mai idők tiltakozása a modernizáció ellen. Az pedig természetes, hogy a XXI. század tiltakozása jóval elrugaszkodottabb az összes korábbinál, aminek oka a diagnózisban keresendő. Ugyanis mind a keresztény, mind pedig az iszlám fundamentalizmus vezető egyéniségeinek tanítása szerint, a mindenki által kitapintható társadalmi krízis csak a vallásos tradíciók alapjaihoz történő visszatéréssel szüntethető meg.
Ezek a tények azonban nem berobbantak, hanem fokozatosan váltak ismertté. Jó példa erre Samuel Huntington szociópolitológus “A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című munkája, ami az iszlám, és a nyugati társadalmak összeütközéséről szól. Az első publikáció a Foreign Affairs-ban jelent meg 1993-ban, de a cím végén egy kérdőjellel. Öt évvel később a művet bővített kiadásban, könyv formájában jelentette meg a Touchstone Books kiadó, de a kérdőjel már lekerült a cím végéről.
Hantington természetesen amerikai és aligha tud róla, hogy a második öbölháború kitörése óta számtalan európai részére az amerikai keresztény fundamentalizmus majd oly mértékben aggasztó, és bizonyos értelemben meglepő, mint az iszlám változat.
Meglepő, mert az első telepesek nagyrészt az európai vallásháborúk és vallásos üldözések elkerülése végett választotta az Újvilágba történő kivándorlást. Ha valakinek fontos volt az állam és a vallás különválása, akkor a bevándorlóknak az volt, de nem csak ezért volt a szekularizáció fenntartása magától érthető. Egyetlen vallás vagy szekta se volt képes és alkalmas magának biztosítani egy exkluzív államot. A szekták tehát egymás mellett, békésen léteztek.
Hogy ez az állapot mára megváltozott, egy külön könyv témája lehetne. Az minden esetre tény - és talán megengedhetem magamnak a kifejezés használatát - “sajnálatos tény”, hogy a XX-XXI. század fordulójára a keresztény fundamentalizmus a katonai-ipari komplexussal együtt hatalmába kerítette a Föld egyetlen szuperhatalmát. E tény emberiségre, és az emberi hitre gyakorolt hatása egyelőre felmérhetetlen, vagy nagyon is felmérhető.
Jövőjét illetően az Ember soha a történelmi múltban nem volt annyira bizonytalan, vagy éppen pesszimista, mint napjainkban. Végső fokon ez lehet a legfőbb oka annak, hogy (jobb híján) a modern ember visszatér valamifajta hithez, és mert a választék igazán bőséges, csak idő kérdése és újfent megtapasztalhatjuk a rég nem látott vallási háborúk ízét.

Kollapszus (összeomlás)

Mivégből hiszünk

Én, személy szerint, 28 éves koromban, az úgynevezett „Kubai rakéta krízis” után, 1962-ben döbbentem rá arra, hogy az elsőszámú főemlős, az ember a továbbiakban életképtelen, mert már technikailag képes kiirtani önmagát, de millió évek alatt kialakult pszichéje nem megváltoztatható.

Mivel ezeket a sorokat intelligens emberek számára vetem papírra (illetve képernyőre) kertelés nélkül kijelenthetem, hogy a Föld eszeveszett tempóban rohan a megsemmisülés felé, amit az evolúció által kitenyésztett legpusztítóbb kreatúra, az Ember okoz. A szomorú rádöbbenéshez hozzá kell tennem, hogy az átlagos emberi agy nem csak megváltoztathatatlan, de primitív, nevelése hibás, és döntéseit a fejében lakozó vallásos zűrzavar hatása alatt hozza.

A fenti kép egy gigantikus méretű amerikai kongregációról készült (de készülhetett volna a hit gyülekezetéről is), ahol emberek tízezreinek arcára kiül a vallásos hitük. Világosan látható, hogy olyan némethsándor szerű prédikátorok indokrináltsága (hipnózisa) alatt állnak, akik pontosan tudják, hogyan lehet manipulálni a hiszékeny tömegeket.

Arma Gedeon jóvoltából hasonló megyar tömeget is láthatsz fenn.

Nézd meg alaposan az emberek arcait. Ezek nem racionálisan gondolkodó emberek, akik a kapott információkat logikusan végiggondolják. Olyan arcokat láthatsz, akikről lesír, hogy érzelmeik és prédikátoruk kontrolja alatt állnak.

De ne hidd, hogy ez egy elszigetelt jelenség, nem! A Földön sok milliárd ember mélyen vallásos, hisz mindenféle istenben és különböző teológiában. Hogy a Földön sokfajta vallás van, amelyek mind egymástól eltérő, sőt egymással ellenkező dolgokat tanítanak, számukra nem zavaró, el se gondolkoznak rajta. Ezek az emberek úgy élnek, ahogy a vallásuk megszabja számukra és olyan is akad közöttük, aki hajlandó vallásos hitéért az életét is feláldozni. Miért?

A talány kulcsa az a tény, hogy minden vallás ígér egy halál utáni életet. A vallások tehát az emberek halálfélelmére vannak felépítve. Könnyebb szembenézni egy olyan halállal, ami után a lélek folytatja az életet egy másik világban, mint a végleges és teljes megsemmisüléssel. Pedig ez utóbbi vár valamennyi élő emberre.

Példa a hit erejére

Egy olvasó hitvallása: Úgy vélem, hogy a teremtő isten messze nem azonos azzal a képpel, amit az emberek korlátozott elképzeléseikkel kialakítottak róla, azonban határozottan állítom a Biblia alapvető kijelentései nem emberi kútfőből származnak, hanem Isten beszédéből. Azzal teljesen egyetértek, hogy amennyiben Indiában születtem volna, akkor most alighanem a hinduizmust fogadnám el, ha pedig iszlám kultúrában, akkor a Koránban hinnék. Ez azonban még mindig nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Isten szövetségeken keresztül nyilatkozott meg az embereknek, amelyek közül az ó és újszövetség csak a két legutolsó. Azt írja, hogy meglehetősen gyengíti a vallások igazságértékét, hogy minden hívő abban az istenben hisz, amit neki gyerekkorában tanítottak. Ez nagyon igaz, ezért vetendő el minden vallás, amit intellektuálisan belenevelnek a gyerekekbe, vagyis ténylegesen minden emberi vallás, az utolsó szálig. Csakhogy nem ez Isten akarata, hanem az, hogy minden ember felnőttkorában személyesen ismerje meg őt, a Ő kijelentése révén. Azt is írja, hogy a Világmindenség megismerése kizárja annak feltételezését, hogy isten gondoskodik rólunk. Csakhogy én nem látom be, ennek miért kéne szükségszerűen így lenni, ráadásul saját életemben megtapasztaltam, hogy Isten imameghallgató, és gondoskodó. Én is úgy gondolkoztam, mint Ön egészen addig, amíg újjá nem születtem, és isten maga nem jelentette ki számomra, hogy örökké való szellemmel rendelkezek. Teljesen egyetértek azzal az állításával, hogy az ember könnyen tudja magát megtéveszteni, vagy könnyen megtéveszthető mások által, de a bibliai hit nem ilyenfajta. Ugyanis teljesen racionális.

Tibor bá kiértékelése: A hit erejére talán nincs is jobb példa, mint a fenti olvasói üzenet, aminek szerkesztője minden kétséget kizárva egy intelligens, a világra nyitott, ám hívő embertől származik. Az üzenetben szembetűnő, hogy szerzőjét hite meggátolja az egyértelmű ellentmondások észlelésében. Íme: 1) Elfogadja, hogy az ember megtéveszthető, de a Biblia nem téveszt meg, mert teljesen racionális. 2) Elfogadja, hogy furcsa módon a „beleszületés” szabja meg ki, miben hisz, de ez nem jelent semmit. Úgy tesz, mintha fogalma se lenne a vallásháborúkról. Amikor az egyik embert pusztán azért ölte meg egy másik, mert más istenben hitt. 3) Feltételezi, hogy ő jobban tudja mi isten akarata, mint mindenki más, aki mást állít. 4) Amire nincs magyarázat azt egyszerűen „nem látja be”. Szerinte az isteni gondoskodásba belefér a II. Világháború 50.000.000 emberáldozata, a haláltáborok, a népirtások, a természeti katasztrófák, a pestis járványok végigsöprése, stb., stb.   

Tudatlan amerikaiak

Egy recenzióval összevont elmefuttatás.

A világ legerősebb nemzetére, mondhatnánk úgy, hogy az egyetlen szuperhatalomra, illetve történelmi elnevezés szerint, birodalomra az jellemző, hogy lakósságának túlnyomó többsége nem csak hisz istenben, de kifejezetten vallásos, sokak szerint egyenesen bigott. Maga Bush elnök (hatalmát 2009. Január 20-án adja át), mint az amerikai hadsereg főparancsnoka nyilvánosan kijelentette, hogy döntéseit Isten sugallatára hozza meg. [Itt szúrom közbe, hogy a világon a fegyverkezésre fordított erőforrások felét Amerika állja, jó lehet népessége kevesebb, mint az emberiség 5 százaléka.]

Hogy az istenbe vetett hit és a tárgyi tudás között van-e korreláció az lehet vita tárgya. Az viszont tény, hogy az (amerikai) tudósoknak mindössze 5 százaléka vallásos. Minden esetre a különböző felmérések azt mutatják, hogy az amerikai társadalom, per se, meglehetősen tudatlan. Nézzünk ebből egy kis ízelítőt!

Négy amerikaiból legfeljebb egy tud megnevezni az Amerikai Alkotmány által garantált öt szabadságjogból (szólás szabadság, vallásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, jogorvoslathoz jutás szabadsága) egyetlen egyet. Ezer amerikai közül mindössze egy tudja felsorolni mind az ötöt. Ezzel szemben a „Simpson család” című szappanopera mind az öt tagjának nevét a lakósság több mint a fele ismeri.

Ezen természetesen nem kell túlzottan elcsodálkozni, amikor a Legfelső Bíróság tagja Potter Steward nyilvánosan bevallotta, hogy a „pornográfia” fogalmát nem tudja meghatározni, csak ítéletet tud hozni azzal kapcsolatban, de persze – nyugtatta meg az újságírókat – ha látja, akkor meg tudja ítélni, hogy amit lát az pornográf-e vagy sem.

Még mielőtt folytatnám a felsorolást, hadd szúrjam közbe összefoglalómat a hülyeség 5 is,érvét:

1) Egyszerű tudatlanság. Ide tartozik fontos dolgok ismeretének teljes hiánya. Például, hogyan működik az igazságszolgáltatás, vagy az egyes hivatalok, milyen üggyel hová kell fordulni, stb.

2) Nemtörődömség. Az igény teljes hiánya arra nézve, hogy honnan szerezhet be megbízható információt, aminek következménye, hogy hülyeségeket fogadnak el ténynek.

3) Fafejűség. Hinni abban, amiről szeretné, ha igaz lenne, teljesen figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényeket. Magyarul, délibáb kergetés.

4) Rövidlátás. Bedőlve a politikai demagógiának, támogatni az egyén számára nyilvánvalóan hátrányos elképzeléseket.

5) Befolyásolhatóság. Értelmetlen frázisok, sztereotípiák, irracionális érvek, leegyszerűsített magyarázatok iránti fogékonyság, melyek az emberi reményeket és félelmeket lovagolják meg.

Nézzük az egyszerű tudatlanságot. Szociológusok megegyeznek abban, hogy az amerikaiak millió számra nem csak elképesztően tudatlanok, de nem is bánják, hogy nem tudnak semmit. Egyszerűen nem érdekli őket, nincs igény az ismeretek megszerzésére. Nyugodtan kijelenthetjük, Amerikában az emberek a tudatlanság korszakát élik.

Meglepő, mert az egyetemi ifjúságot megkérdezve, azzal a véleménnyel találjuk magunkat szembe, hogy soha ekkora tudás nem állt az emberiség birtokában. Az ismeretek halmaza szinte végtelen.

Mi a jelenség oka? Az emberek elkényelmesedtek? A New Yorkban elnökké megválasztott George Washington két héttel később tudta meg a tényt a virginiai Mount Vernonban. Manapság a Világ másik oldalán zajló eseményt fél másodperc késéssel tudhatjuk meg „Live” adásban. Nem csoda, hogy a diákok a fentiek szerint nyilatkoznak. Szüleik információ szerzés végett az újságokra voltak utalva, vagyis fél napokat kellett várniuk ahhoz, hogy az információ eljusson hozzájuk.

A szomorú valóság az, hogy az emberek nagy része információit a helyi TV műsorokból nyeri, a nemzeti műsorokat (CNN, NBC, FOX, stb. – és ne firtassuk orientáltságukat) 47 % nézi, de az Internetről információt a lakosságnak mindössze 23 százaléka kapja.

Amerikába látogató turistákat meglepi, hogy az emberek földrajz ismerete milyen elképesztően hiányos, de csak a II. világháborút követő években derült kvantitatív fény a hiányosság mértékére, mert akkor készültek az első tudományos felmérések. Például az amerikai külpolitikáról az emberek egészen kis részének volt csak valami fogalma, a többség ismerete egyenlő volt a nullával. Ráadásul ez a helyzet a múlt század kilencvenes éveire semmit se változott.

1991-ben például a megkérdezett emberek mindössze egy negyede tudta, hogy Amerikában hány évre választják meg a szenátorokat (6 évre), jó lehet a választásokra ennél jóval többen mennek el. Az emberek mindössze 40 százaléka tudja megnevezni a három hatalmi ágat (vajon nálunk hányan tudnák? – törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás).

Az amerikaiak történelem tudása még elkeserítőbb. Arra kérdésre, hogy mi történt 1066-ban (Norman megszállás) csak 10 százalék tudta a helyes választ, ami fontosságában megfelel a magyar  896-os év honfoglalásával. Arra a kérdésre, hogy ki volt Amerika legkiemelkedőbb elnöke, 20 % Reagant, 15 % Bill Clintont, 12 % John Kennedyt, 5 % G.W. Busht és csak 14 % válaszolta Ábrahám Lincolnt és 5 % Washingtont.

Na és ki volt a legcsapnivalóbb elnök. Évtizedeken keresztül (okkal-ok nélkül) Herbert Hoover vitte a pálmát. De ma már nem. A népesség 43 százaléka azt se tudja ki volt Herbert Hoover.

Akkor mit tudnak? Egy meglepően magas, 84 százalék meg tudta mondani, hogy mi történt Pearl Harborban, és 70 százalékuk hallott a Holocaustról (ezek szerint 30 százalékkal mi van?). A megkérdezettek diákok kevesebb mint a fele tudta, hogy a Yorktowni csata volt az amerikai felkelés utolsó ütközete, ami megfelelne a magyar Segesvári-csatával. Az már csak hab a tortára, hogy nem tudták megfogalmazni mi a különbség a Demokrata párt és a Republikánus párt között.

Az első Öbölháború idején az amerikaiaknak mindössze 15 százaléka tudta ki az USA vezérkari főnöke (Colin Powell). 2007-ben, amikor már a második Öbölháború az ötödik évében volt, csak 21 % tudta megnevezni a védelmi minisztert. Az amerikaiak többsége képtelen megnevezni saját képviselőjét vagy szenátorát.

Erre persze rá lehetne fogni, hogy az amerikaiak nem könnyen jegyzik meg a neveket, van ilyen, de arról sincs fogalmuk, mi a kormányuk felépítésének szerkezete. Csak 34 % van tisztában azzal, hogy egy háborúba való belépést a kongresszusnak meg kell szavazni. Csak 35 % tudja, hogy a kongresszus egy elnöki vétót felülbírálhat.

Na jó, egy tősgyökeres kapitalista ország, nyilván csak a gazdaság érdekli őket igazán. Hát, nem egészen. A gazdasággal kapcsolatos kérdések háromnegyed részét a népesség mindössze 5 százaléka válaszolja meg helyesen.

A Nemzeti Stratégiai Intézet felmérése szerint az amerikaiak tudatlansága a külvilággal kapcsolatban olyan nagyméretű, hogy az már nemzetbiztonsági rizikótényezőnek számít.

A legriasztóbb mégis inkább az a tény, hogy napjaink fiatalságának ismeretei alulmúlják a 40 évvel ezelőtti fiatalokét. Az újságolvasás divatja a hatvanas években elszállt. A mai 18-34 év közötti amerikaiaknak mindössze 20 százaléka olvas újságot, de a felmérőknek fogalma sincs, hogy pontosan mit olvasnak, lehet, hogy csak a sportrovatot vagy a képregényeket. De nem csak újságot nem olvasnak, a kábel TV adók híreit se nézik meg. A CNN nézőinek átlagos életkora 60 év. Persze a fiatalok tömegesen barangolnak az Interneten, de csak 11 százalékuk klikkel rá hírportálokra.

A mai fiatal amerikait nem érdeklik a hírek, unják a politikát, az állampolgári jogokra fütyülnek, és alig járnak el szavazni.

2004-ben a 18-24 év közötti fiataloknak mindössze 43 százaléka olvasott könyveket. A trend lehangoló, mert 1984-ben ez a szám 60 % volt. Tegyük hozzá, hogy a Biblia olvasása a statisztikából ki lett véve.

Évente hatalmas összegeket költenek közvélemény kutatásra, aminek a célja annak feltárása, mit is akarnak az amerikaiak? Ha őszintén akarunk válaszolni a kérdésre, akkor be kel vallani, hogy legnagyobb részének fogalma sincs, de ezt csak kevesen vallják be. A tényre jól rámutat a 2004-es elnökválasztás egyik nagy témája, azonos neműek közötti házasság. A közvélemény kutatók első kérdése az volt, hogy „Támogatja-e az alkotmány módosítását, lehetővé téve az egyneműek házasságát?” A megkérdezettek túlnyomó többsége igennel válaszolt. Majd négy kérdéssel később: „A házasság intézménye elég fontos-e ahhoz, hogy miatta meg kelljen változtatni az alkotmányt?” Erre a túlnyomó többség azt válaszolta, hogy NEM. Akkor most valójában mit szeretnének?

Vajon baj-e, ha az átlag állampolgár tudatlan? Nem feltétlenül, bizonyos mennyiségű tudatlanság nem állítja meg a társadalmat, de egy adott színt felett komoly gondokat okozhat. A baj csak az, hogy ez a színt nem állapítható meg előre, majd csak a gyakorlat mutatja meg, hogy hol van, de akkor már talán túl késő lesz. És ez az utolsó bekezdés a magyar társadalomra is érvényes.

Rick Shenkman: Just How Stupid are We http://www.alternet.org/story/90161/

A BOLDOGSÁG

Közismert, hogy az istenben hívő emberek többnyire kiegyensúlyozottnak mutatkoznak és boldognak nevezik magukat. De mi van akkor, ha valaki nem hisz, viszont boldog szeretne lenni? Vagyis isten nélkül hogyan kergesse a boldogságot. Nos, ebben a dilemmában segít eligazodni a következő írás.

Most már tudományosan is megállapították mi, jobban mondva mik képezik a boldogság kulcsát. Az csak természetes, hogy a BOLDOGSÁG kulcsa nem egyetlen tényező. Nem adják azt ilyen könnyen! De nézzük néhány bizonyított tételt. Persze a lista egyfelől nem teljes, másfelől viszont egyikünk számára se lesz meglepő, lelkünk mélyén valamennyien ismerjük, de valahogy nem sikerül szolgálatunkba állítani őket. Vizsgálódásaink arra azért mindenképpen jók, hogy legalább megerősödjön bennünk a tudat, mit és hogyan kellene tenni a nagybetűs BOLDOGSÁG elnyerése érdekében, még akkor is, ha nehezen szánjuk rá magunkat.

I. Találj istenre, vagy higgy valami másban

Marx Károly nem állt távol az igazsághoz, amikor kijelentette, a vallás a tömegek ópiuma. A több tucat vizsgálódás mind avval az eredménnyel zárult, hogy a vallás és a BOLDOGSÁG között pozitív összefüggés áll fenn. Egészen egyszerűen a vallásos emberek BOLDOGABBAK, és elégedettebbek életükkel, mint a nem vallásosak.

Rendben van, de miért? Erre a válasz a következő: Hinni Istenben vagy a túlvilágban ad az embernek valamifajta értelmet és célt, ezen kívül, különösen idősebb korban, csökkenti az egyedüllét érzetét. Ez főleg kényszerhely­zet­ek­ben jelentkezik. Az istenhit katasztrófa esetében komoly támaszt jelent a vész áthidalásában. 

Az is kiderül, hogy bármiben való hit jobb, mint a semmi. Ez legeklatánsabban a halál közelében derül ki. Sokkal könnyebben viselik el a halál tudatát azok, akik mélyen hisznek a vallásban és azok, akik totálisan elvetik azt, mint a bizonytalanok.

Arra is vannak bizonyítékok, hogy mások hitéről való meggyőződés is pozitív élményt nyújtó tapasztalat. De nem csak az a jó, ha az ember másoktól lelki támasz kap, de az is, ha önmaga adhat. Kísérleti eredmények igazolják, hogy mások támogatása kedvezően hat vissza a támogatóra is, még életük tényleges meghosszabbítását is eredményezheti. A vallásos gyülekezetekhez való aktív csatlakozásból származó kedvező hatás nem érhető el más társadalmi egyesületnél végezhető tevékenységgel, például sportklubba történő lejérással.

Már csak egy kérdés maradt megválaszolatlan, hatásában van-e különbség a felekezetek között? A vizsgálatok azt mutatják, hogy van. Igaz, nem nagy a különbség, de a számtalan vallás jelenlétével büszkélkedhető amerikai társadalomban élők közül a legtöbb BOLDOG a protestánsok között van.

II. Tartsd féken vágyaid

A bölcs emberek úgy tartják, a vágyak féken tartása könnyebb út a BOLDOGSÁG felé, mint az egyre növekvő bankbetét. Valószínűleg igazuk is van. A 80-as években 39 ország 18.000 diákját kérték fel, hogy egy numerikus skálán jelöljék ki boldogságuk szintjét. Később arra kérték meg őket, hogy jelezzék milyen mértékben érték el az életben azt, amit szerettek volna. A kiértékelés később feltárta, hogy azok, akiknek vágyaik (pénz, állás, egészség, család, barátok, stb.) messze meghaladták azt, amiben részük lett, kevésbé voltak BOLDOGOK, mint azok, akik kevesebbel is beérték volna.

Az életben nem nehéz találkozni olyan emberekkel, akik hiába érik el – különben meglehetősen magas – céljaikat, boldogtalanságukat sikerül fenntartani újabb célok gyors kitűzésével. Ezt a tételt a kutatók is megerősítik. Ugyanis, egy csoport amerikait megkértek, hogy sorakoztassák fel azokat a javakat, melyeknek megszerzése véleményük szerint alapja lehet a BOLDOGSÁGNAK. Ezt követve megkeresték azokat az embereket, akik ezekkel a javakkal eleve rendelkeztek. Most az ő véleményüket kérték ki, milyen javak megszerzése biztosítja a BOLDOGSÁGOT. Talán nem meglepő, hogy a második lista jóval hosszabb volt, mint az első, miközben a listák közül nem bukkant elő maga a BOLDOGSÁG.

Régi megállapítás, hogy nem a BOLDOGSÁGOT kell megkeresni, hanem a boldogtalanságot kell elkerülni. Ez pedig úgy lehetséges, ha objektíven felmérjük lehetőségeink korlátjait, és csak olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek ezt a korlátot nem lépik át. Ebből következik, hogy a boldogtalanságnak a receptje sokkal egyszerűbb és látunk is rá bőven példát. Ki ne ismerné azt a nőt vagy férfit, aki örökös boldogtalanságra van ítélve, mert az életben bármit elér, mérhetetlen telhetetlenségében azonnal még elérhetetlenebb célokat tűz ki maga elé.

III. Ne aggódj, ha nem születtél zseninek

Olyan felmérést nemigen végeztek, mely az intelligencia BOLDOGSÁG biztosító hatását mérte volna, de amiből erre következtetni lehetett volna, az mind azt célozta, a szellemi készség nem hat ki a BOLDOGSÁGRA. Első megközelítésre ez meglepő, hiszen okosabb emberek általában több pénzre tesznek szert és a gazdagok rendszerint BOLDOGABBAK. Ennek ellenére az átlagosnál nagyobb intelligenciával rendelkezők közös véleménye, ha újra születhetnének és választhatnának a kiemelkedő intelligencia és az átlag között, nehezen tudnának dönteni.

Néhány kutató úgy véli, hogy az okos emberek életében valami rejtett negatív tényező kell, hogy legyen, de azonosítás helyett mindez ideig csak spekulációkkal tudtak előállni. Lehet, hogy az okosabb emberek elvárása önmaguk felé maximális és ennél bármivel kevesebb elégedetlenné teszi őket. Természetesen az is lehet, hogy a pszichológusok nem a megfelelő intelligenciát mérik. Előfordulhat, hogy a magas IQ érték nem jár együtt az embertársakkal való könnyed kapcsolat­felvétellel. Lehet, hogy a BOLDOGSÁGHOZ vezető út nem a magas, hanem a „társadalmi” intelligencia, értsünk alatta bármi is.

IV. Minél jobban használd ki képességeidet

Létezik-e az, hogy valaki boldognak vagy boldogtalannak születik? Van olyan kutató, aki úgy véli, hogy BOLDOGSÁG érzetünk felét a pillanatnyi élethelyzetünk adja, másik felét pedig örökölt készségünk szabja meg. Precízebben, az adott genetikai BOLDOGSÁG-pont nagyszüleinktől öröklődik, de hogy alá süllyedünk-e vagy fölé emelkedünk, az saját egyéniségünktől vagy szüleink nevelésétől függ. Ezt az eredményt 1936 és 1955 között 4000 felnőtt ikerpár kiértékeléséből kapták, akik boldogság szintjét 44-55 százalékban genetikai tényezők szabták meg, míg a jövedelem, családi állapot, vallás, iskolai végzettség, stb. egyenkint 3 százaléknál nem adtak többet.

A személyiség bizony kapcsolódik a BOLDOGSÁGHOZ. Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy az extrovertált (kifelé forduló, társaságkedvelő, közlékeny) ember jóval BOLDOGABB, mint az introvertált (külső világtól elforduló, lelkiző, társaságtól elzárkózó). Ez lehet azért, mert az extrovertált emberek nagyobb valószínűséggel tesznek olyat, ami BOLDOGSÁGOT okoz, például barátkozik, házasodik, stb. De az is lehet, hogy a BOLDOGSÁGTÓL az ember extrovertált lesz. A tapasztalat azt mutatja, hogy jókedvükben az emberek barátkozóbbak.

Azonban az extrovertáltság nem jelent automatikus BOLDOGSÁGOT, mert az függ a (szélsőséges) környezettől is. Börtönben az introvertáltak jobban érzik magukat, mint az extrovertáltak (naná, ki akar barátkozni egy smasszerral?).

V. Külsődet ne hasonlítsd állandóan össze másokéval

Úgy általánosságban a szebbek, a csinosabbak valóban boldogabbak. Ezt már számtalan kísérlet bizonyította.  Kérdés inkább az, hogy miért? Talán az élet többet nyújt az átlagnál szebb embereknek. Ki tudja? Viszont nem az abszolút szépség számit, sokkal inkább az, hogy minek tartjuk magunkat. Tartsd tehát magad szépnek. Csakhogy ez könnyebb mondani, mint végrehajtani.

A szépségskálán a megkérdezett kísérleti alanyok mindössze 5 százaléka helyezi el magát a valóságnak megfelelően. A másik 95 százalék alul becsüli magát. A nők például kövérebbnek képzelik magukat, a férfiak pedig tömzsibbnek, mint a valóság. Nők körében végzett kísérletek bizonyítják, hogy 2-3 percig tartó csinos modellek szemlélése után a kísérleti alany önmagát jelentősen negatívabban értékeli, mint korábban. A kísérletvezetőket külön meglepte, hogy a nők milyen gyorsan képesek elveszíteni önbecsülésüket. Ez a jelenség azért is sajnálatos, mert a legújabb technológiák segítségével a médiák egyre irreálisabb képekkel állnak elő.  

Mit lehet tenni? Szerencsére ma már a plasztikai sebészet viszonylag olcsón csodákat tud tenni. Csakhogy az első sikeres műtéteket rendszerint továbbiak követnek, ami azt sugallja, hogy a műtétre vállalkozók másodi, harmadik, stb. arcukkal sincsenek teljes mértékben megelégedve.

Az igazi megoldás annak belátása lenne, hogy a médiákban megjelenített szépségideál totálisan mesterséges. Tested kiértékelését pedig alkalmazhatósága, ne pedig látszata szerint végezd.

VI. Tegyél szert barátokra és becsüld meg őket

Egy kalkuttai koldus, prostituált vagy panellakó életénél nyomorúságosabb egzisztenciát elképzelni igencsak nehéz. Ellenére annak a nyomornak és szennynek, amivel ezeknek az embereknek szembe kell nézni, jóval BOLDOGAB­BAK mintsem gondolnánk.

Életükkel való megelégedettségét mérték három csoportnak. Meghatározás szerint az 50 % jelentette a se jót, se rosszat, vagyis a semleges boldogságtudatot (bt). Nos a kalkuttai koldusok bt-jére 49 %-ot mértek. Ettől persze nem lehet feldobódni, de mesze van a kibírhatatlantól. A kalkuttai panel lakók bt-je már 55 % volt, míg a városi középosztály diákjainál ez az érté 60 % mutatott. Az értékek magukért beszélnek.

A kutatók úgy értékelik, hogy a koldusok, panelosok nem várt jó eredménye a barátok közé történő beágyazódásnak köszönhető. Összegezve, az elvisel­hetetlennek tűnő élet is elfogadható a sorsban osztozó barátok gyűrűjében. Ez azonban nem vetíthető ki például a budapesti hajléktalanokra, akik között semmi szolidaritás, barátkozás nem tapasztalható. Úgy tűnik a hajléktalanságot is meg kell tanulni, vagy némi cinizmussal, a tradíció kialakulásához a nyomornál is időre van szükség.

VII. Házasodj meg

Nem kevesebb, mint 42 országot átfogó felmérés szerint a házasságban élők BOLDOGABBAK, mint a magányos életet választók. Igaz, nem sokkal, mindössze 2 százalékkal, de ez elég ahhoz, hogy feltegyük az összetett kérdést: BIOLDOGÍT-E a házasság, vagy a BOLDOG emberek könnyebben házasodnak?

A kérdés eldöntésére több mint 30.000 német házaspárt kísértek figyelemmel 15 éven keresztül. Az eredmények azt mutatják, hogy mind a két feltételezés igaz. A BOLDOG emberek könnyebben házasodnak és a házasság mindenkit BOLDOGABBÁ tesz, de nem örökre. A kedvező hatás a házasságot megelőzően körülbelül egy évvel kezdődik, és a házasságot követően eltart még egy másik évig. Nem sok! Csakhogy, teszik hozzá a kutatók, egy jó házasság pozitív hatása állandó jelleggel megmarad.

Még néhány apróság! Minél kevésbé BOLDOG egy ember, a házasság annál nagyobb mértékben képes kifejteni kedvező hatását. Aztán meg, szinte hihetetlen, az egyszerű élettársi viszonynak nincs meg ez a kedvező hatása. A kutatók úgy gondolják a puszta együttélés nem képes megadni a házasság által nyújtott biztonságot, ami kihat a BOLDOGSÁG érzetre is.  Leszögezhető, a bizonytalanságot az emberi természet rosszul tűri.

VIII. Szerezz több pénzt (persze csak egy bizonyos mértékig)

Megvásárolható pénzzel a BOLDOGSÁG? A kérdésre a rövid válasz – ellentétben a népszerű közhittel – az, hogy igen, de pénzedért túl sokat nem kapsz belőle. Ugyanis, ha az alapvető igényeket kielégítik (megfelelő hajlék, gépkocsi, nyaralás, stb.) a további milliók már alig számítanak.

A kutatások azt mutatják, hogy a vagyonos emberek általában boldogabbak, mint a szegények, de bizony vannak magukat boldogtalannak érző gazdagok és olyan szegények, akik állandó jelleggel istenien érzik magukat. Azonban, aki gazdag létére nyomorultnak érzi magát, szegényen még nyomorultabb lenne.

Ugyanez vonatkozik olyan emberekre is, akik hirtelen meggazdagodnak hatalmas, nem várt örökség vagy várt, ámbár ritkán befutó lottó nyeremény következtében. Ellentétben a közhiedelemmel a vagyon elérése után ezek az emberek boldogabbak, mint előtte. Viszont a kapcsolat a pénz és a BOLDOGSÁG között ennél egy kicsit bonyolultabb. Példának okáért gondoljuk át a következőket. Az elmúlt fél évszázad alatt a fejlett ipari országokban az átlagos jövedelem az egekig emelkedett (kb. megnégyszereződött). Ennek ellenére az átlagos boldogsági szint maradt ott, ahol volt, körülbelül minden negyedik ember.

Ebből az következik, hogy ha az alapszükségletek ki vannak elégítve, a jövedelem növekedése egyáltalán nem hat ki a BOLDOGSÁGRA. Az emberek általában azt hiszik, hogy havi százezer forinttal több biztosítja számukra a megelégedettséget. De ez nem így van. A valódi mechanizmus a következő. Pénzzel státuszt lehet szerezni, és a státusztól lesznek elégedettebbek életükkel. Ez magyarázza meg azt, hogy a pénztől függetlenül elért státusz birtokosai (pl. körzeti orvos, egyetemi előadó) miért érik be relatív alacsonyabb fizetéssel.

A vizsgálódások azt is feltárták, hogy az alkalmazottak egy vállalati struktúrán belül többre értékelik a fizetésemelés nélküli előrelépést a ranglétrán, mint a fizetés­emelést előrelépés nélkül. Akinek kétségei támadnának ezzel a megállapítással kapcsolatban, annak vissza kell emlékezni, mondjuk a 70-es évekre, amikor egy tervező mérnök fizetése ritkán érte el a 6000 forintot, míg egy csemperakó könnyedén megkereste ennek az összegnek a kétszeresét. Ennek ellenére kevés olyan mérnökről tudunk, aki a rajzasztalt felcserélte volna a kőműves kanálra.

A végső konklúzió? Nos, a pénz igenis számít, de nem olyan nagy mértékben, mint legtöbbünk gondolja.

IX. Tégy valakivel jót

A vallásos tanítás szerint a jótékonyság gyakorlása jó a léleknek, vagyis BOLDOGABBÁ teszi az embert. Már számtalan tanulmány kihozta az eredményt, az altruista viselkedés BOLDOGÍT. De mint sok más viselkedési vizsgálódásnál látható, itt se tökéletesen világos, hogy az altruizmus BOLDOGÍT-E vagy egyszerűen a BOLDOG emberek egyúttal altruisták is. A válasz megint az, mindkettő igaz lehet. 

Önkormányzatokkal kapcsolatos kísérletek azt mutatták, hogy a BOLDOG emberek jóval gyakrabban jelentkeznek önkéntes ingyen munkákra, mint a boldogtalanok. Az egészséges alaptermészetű emberek örömet találnak abban, ha „adhatnak”. Innen az örökérvényű közmondás: Ajándékot jobb adni, mint kapni. Rajta tehát világ boldogtalanjai, győzzétek le fösvénységeteket és adjatok a rászorultaknak! Ha nem így lenne, az önkéntes véradás intézménye meg se született volna.

Most pedig egy konkrét kísérlet. Mondvacsinált célból hirdettek felmérést néhány tucat diákpár között. A „felmérés” után -bár nem volt beígérve- a diákpárok egyike kapott 10 dollárt, amihez a „felmérésvezető” hozzá tette, nincs ideje vacakolni a részletekkel, aki akarja (vagyis nem volt kötelező), ossza meg társával a tízest. Ez követve jött az igazi felmérés. Volt, aki megosztotta, volt, aki nem. Na és kik osztották meg, akik eleve BOLDOGOK voltak és a tíz dollár megfelezése után még BOLDOGABBAK lettek.  

A fenti kísérleteket továbbiak követtek, mígnem összeállt a kép. Egyetlen nagylelkűség senkiből sem varázsol BOLDOG halandót, de az állandó nagyvonalúság összegezett hatása már igen.

X. Öregedj tisztességgel

Az öregedés nem annyira rossz, amennyire sokan gondolják. Átlagosan az idősek között legalább annyi a BOLDOG ember, mint a fiatalok körében és jóval többen vannak közöttük azok, akik meg vannak elégedve életükkel. Ez azonban a legtöbb kutató szemében paradoxonnak tűnik. Az öregedés mellett fellépő számtalan probléma mellett, hogy az ördögben lehetnek az idősek boldogabbak?

A rejtély kitapogatása végett 18 és 94 év közötti embereket huzamos időn keresztül, naponta ötször kérdeztek meg. Az eredmény szerint a fiatalok beszámolója a pozitív élményekről nagyvonalakban pont annyi volt, mint az időseké. Viszont negatív élményekről az idősek alig számoltak be, míg a fiatalok nem győztek panaszkodni.

Részletesebb vizsgálódás azt mutatta, hogy az idősek BOLDOGSÁG tudatát befolyásolja még: neműk, személyiségük, társadalmi tényezők, stb. Példának okáért a kor előrehaladásával mind a nők, mind pedig a férfiak egyre több pozitív élményről számoltak be, de kevesebb negatív élményben csak a nős férfiak részesültek.

Ez persze magyarázat lehet, de van sokkal konkrétabb okuk is. Idős emberek elvárása az élettel szemben jóval szerényebb, mint a fiataloké és ezért könnyebben elérhető. Az időseknek már volt elég idejük hozzáedződni az élethez és csak annyit akarnak, amiről tudják, hogy elérhető (lásd II. alatt). Magyarázat lehet még az is, amikor az évek meg vannak számlálva (vagy a hónapok), az idős emberek már csak a kellemes dolgokra fókuszálnak és átnéznek azokon, amik kellemetlenek. Idős korra az ember megtanulja kordában tartani saját érzéseit, és rádöbben arra bármily kellemes legyen valami, nem tart örökké. „Egy búcsúcsók a 85 éves férjtől sokkal differenciáltabb és összetettebb érzést válthat ki, mint egy hasonló csók 20 éves korban.”          

Az álom

Abban az évben, amikor elsőször lett meghódítva az Everest, és amikor a DNS struktúráját felfedezték, egy frissen végzős PhD hallgató, Eugene Aserinsky olyan megfigyelésbe kezdett, ami előtte senkinek se jutott eszébe. Órákat töltött el alvó emberek mellett figyelve lehunyt szemüket. Meglepő volt amit tapasztalt. A várt lassú periodikus szemgolyómozgás helyett, gyors és szabálytalan „csapkodást” tapasztalt. Korábban az alvást meglehetősen passzív és érdektelen agyi állapotnak hitték. De Aserinsky és oktatója a Chicagói Egyetem pszichológusa Nathaniel Kleitman kimutatták, hogy ez a gyors szemmozgás (rapid eye movement = REM) szoros korrelációt mutatott a felfokozott agyi tevékenységgel és az álmodással.

Most, ötvenöt évvel később, az alvás majd minden aspektusa még mindig titokzatos terra incognita[1]. Ma se tudjuk mire jó az alvás, hogyan alakult ki és egyáltalán miért álmodunk, annak ellenére, hogy az átlagos emberi élethosszon belül 25 év alvással telik el. Minden esetre a REM felfedezésének ötvenötödik évfordulóján Chicagóban összegyűltek a világ alváskutatói, hogy egymástól kérdezzék, miért alszunk, mi az egésznek az értelme?

Az emberek nagy része úgy érzi, nem aludhat eleget. Néhányan kitűnően érzik magukkal fele annyi alvással, mint amennyi az átlag. Egy adott időben a delfinek agyának csak a fele alszik. A kísérleti patkányok három hét alvástalanság után kimúlnak. Evvel szemben bizonyos pingvin fajták költés közben három hónapig is kibírják alvás nélkül. Minden fajnál előfordul, még a bogarak is alszanak. Az ember élete egy harmadát alvással tölti. Ennek ellenére senkinek sincs semmi ötlete, miért alszunk vagy egyáltalán miért alakult ki az alvás.

Az alvással kapcsolatos ismerethiányunk lassan már szégyellnivaló. Próbáljunk csak találni egy másik olyan alapvető biológiai jelenséget, aminek nem ismerjük az okát. Nem megy, mert ilyen nincs. A Kaliforniai Egyetem alváskutatója, Craig Heller szerint: „Az agykutatás terén ez a legnagyobb eddig meg nem válaszolt kérdés.”

Tudatlanságunk nem próbálkozás hiányából fakad. Legalább egy tucat elmélet létezik az alvás funkciójára, melyek négy csoportba oszthatók:

1) Rekuperáció (helyreállítás és felépülés),

2) ragadozók elkerülése,

3) energia takarékoskodás, és

4) információ feldolgozása.

Az alváskutatók nagyobbik része örömmel fogadja el, hogy az alvásnak több funkciója is van és az elméletek nagy része, talán valamennyi, párhuzamosan alkalmazva helytálló. Ennek ellenére egyik elképzelés se bizonyított. Vegyük például a helyreállítást és felépülést. Valószínűleg ez lenne a legkézenfekvőbb ok az alvásra, és egészen biztos ez lenne a legkönnyebben igazolható. Csakhogy fogalmunk sincs mi az, amit helyre állit az agy és hogyan.

Miért lehet ilyen kemény dió az alvás? Egyik legnagyobb akadály az alvás kettős természete. Alvás közben két, egymástól nagyon eltérő állapot között ingadozunk. Az első a lassú hullámú alvás, mert erre a hosszú, lusta, hullámzó elektromos aktivitás (delta hullámok) jellemzőek, ami látszólag az egész agyra rászinkronizálódik. A második a gyors szemmozgással (REM) jellemezhető alvás. A REM alvásra jellemző a viharos agyi aktivitás, ami az EEG vizsgálat szerint nagyon hasonlít az ébrenlétre. Ezen kívül egyértelmű fizikai jelei vannak:

1) a szemgolyók gyors vibráló mozgása,

2) a közel totális izomgörcs, ami megakadályozza az álom alatti mozgást,

3) pénisz erekciója (nőknél a clitoris megtelik vérrel és a vagina nedvessé válik).

A REM alvás az evolúció korai szakaszában jelent meg. Az emlősökön kívül madarak és hüllők is alszanak. Aztán meg a REM alvás aktív volta azt sugallja, hogy funkciója valószínűleg igen hasznos. Ezeket mind figyelembe kell venni minden valamire való elméletnek. Az igazság az, hogy ez ideig az alváskutatás főleg a REM kutatásából állt (olyan mértékben, hogy bár a lassú alvásnak több fázisa is van ezeket egyszerűen nem-REM alvásnak titulálják). Ennek ellenére a REM titok megfejtése annyira nehéznek tűnik, hogy egyes kutatók kétlik, meg lesz-e valaha is oldva a talány. A Lyoni Egyetem veterán alváskutatója, Michel Jopuvet szerint, aki eddig 48 évet töltött alváskutatással: „A REM alvásnak biológiai funkciója van, de eddig nem voltunk képesek megtalálni azt, és nem is hiszem, hogy megtaláljuk a következő ötven év alatt.”

Bár a különböző kutatócsoportok folyamatosan vizsgálják a REM alvást, az elmúlt néhány évben olyan új alváselméletek látottak napvilágot, melyeket a REM alvást a háttérbe helyezték, és azt állítják, hogy vizsgálódás szempontjából a nem-REM alvás a fontosabb. Ezen elméletek szerint a REM alvás mindössze kiszolgálója a nem-REM alvásoknak azzal az egyetlen funkcióval, hogy időnként mentesítse az agyat a nem-REM alvás tevékenységének terhelése alól, esetleg ellenőrizze, és az igénynek megfelelően módosítsa annak menetét. A kérdés persze az, hogy ez az új ötletsorozat meghozza-e a sikert?

Ezen elméletek egyikét Heller dolgozta ki, aki vagy hat évvel korábban furcsa agyi elektromos tevékenységet vett észre nem-REM alvás alatt. Az EEG jelek alapos elemzése azt mutatta, hogy rövid ideig tartó, apró, olyan tevékenységi mintázatok jelennek meg, amelyek a REM alvásba történő, félbehagyott, átmenetre hasonlítottak. Ezek a jelenségek egyre gyakrabban jelentek meg, mígnem az agy a végén REM alvásba süllyedt. Másképp fogalmazva a REM alvásba süllyedést erőltető nyomás fokozatosan növekedett a nem-REM alvás alatt, míg végül az agy nem tudott tovább ellenállni.

Heller szerint ez egy forradalmian új megfigyelés. Az alvás szabályozására vonatkozó elméletek szerint egy külső főkapcsoló szabályos menetrend szerint (a klasszikus 90 perces ciklusnak megfelelően) végzi az agy egyik alvásból a másikba kapcsolását. Így aztán mind a két alvásformának meg van a kellő ideje, hogy ellássa feladatát. Csakhogy a félbehagyott átmenetek felgyülemlése azt sugallja, hogy az átkapcsolást valami más végzi. Úgy tűnik, mintha a nem-REM alvás okozná a REM alvás szükségességét. Ezt az elképzelést tovább erősíti a tény, miszerint a REM alvás hossza arányos az azt megelőző nem-REM alvás hosszával. Talán kijelenthető, hogy minél több időt töltünk a nem-REM alvás állapotában, annál több REM alvásra van szükség a nem-REM alvás kiheverése végett.

Heller szerint a REM alvásnak másodlagos, agyat pihentető szerepe lehet olyan kifáradás közömbösítés, amit a nem-REM alvás alatt végzett –bármi legyen is az- kemény munka okoz. A feltételezés szerint a nem-REM alvás alatt történik valami (bizonyos kiegyensúlyozatlanság), amit a REM alvás alatt kijavításra szorul.

De mi történik a nem-REM alvás alatt, amit utána ki kell javítani? Heller szerint energia feltöltésről lehet só. Maximális kapacitással működő neuronok glikogén készlete hamar kimerül, amit rövid időn belül fel kell tölteni. Ehhez a feltöltéshez az agynak nyugalmi állapotba kell kerülni, amikor is a neuron membránok csillapított, „hiperpolarizált”-nak nevezett elektromos állapotba kerülnek, inaktívvá válnak, és mint ilyen nem reagálnak a külső ingerekre. Ez az állapot az öntudatlan, lassú hullámú alvásban mutatkozik meg. Hiperpolarizációnak azonban ára van. Csak úgy érhető el, ha a működésben fontos szereppel rendelkező nátrium ionok kiszivárognak a neuronból. Ez a kiszivárgás azonban sokáig nem tartható fenn visszafordíthatatlan folyamat bekövetkezése nélkül. Éppen ezért az agynak időnkint nátrium ionokat kell bepumpálni a rendszerbe, újrapolarizálva a membránokat és ezzel működési állapotba kapcsolja a kortext, miközben az agy viszonylag nyugodt állapotban marad. Ez az, amit REM alvás alatt átélünk, amikor is az összes felfokozott jelenség csak mellékterméknek számít. Az álom mindössze másodlagos vagy harmadlagos jelenség és semmiképpen nem funkciója a REM alvásnak.

Csak hát ez egy kissé kiábrándító. A REM alvás alatt tapasztalt varázslatos élmény és komplexitás valóban nem lenne más, mint nátrium ionok bepumpálása a membránokba? E kérdésre Heller hamiskás mosoly kíséretében rámutatott arra, hogy feltételezése többnyire bizonyítatlan, és jócskán van még hely meglepetéseknek, majd így folytatta: „Abban viszont biztos vagyok, hogy a dolog ennél jóval bonyolultabb lesz.”

Időközben olyan újabb ötletekkel állnak elő, amelyek a nem-REM alvást helyezik az előtérbe anélkül, hogy a REM alvást teljes mértékben mellékszerepbe száműznék. Az egyik hipotézissel a Kaliforniai Salk Intézet komputációs laborjának munkatársa, Terrence Sejnowski állt elő. A hipotézis szerint a nem-REM alvást az agy rekuperálásra használja fel, ami alatt olyan regenerálódást kell érteni, mint például: fehérjefeltöltés, szinapszisok megerősítése, receptorok membránba helyezése, és így tovább. A rekuperációs agytevékenység alatt az embernek öntudatlan állapotban kell lennie, hogy a neuronok tevékenysége ne akadályozza a folyamatot. Ez hasonlít ahhoz, amikor lakás átalakítás közben a bentlakók ideiglenesen elköltöznek. Aztán, amikor az agy elvégezte a „felújítást” átkapcsol REM alvásra, ami alatt az agy leellenőrzi az elvégzett munkát és megvizsgálja kell-e még tenni valamit. Ez után újfent visszakapcsol nem-REM állapotba és folytatja a rekuperációt.

„Napközben tapasztalatokat gyűjtesz, információkat szedsz össze, apró kis, adagokban.” Állítja Sejnowski. „Azután ezeket az információkat át kell szervezni, és fontossági sorrendbe kell rendezni, amire a lassú-hullámú alvás közben kerül sor.” Ezekhez az elképzelésekhez a bizonyíték az a „spindling”-nek (tüskekitörés) elkeresztelt elektromos jelenség, ami a számítógépes modellből származik. Az elektromos tevékenység tüskekitörést kizárólag az ébrenlétből nem-REM alvásba és REM alvásból nem-REM alvásba történő átmeneti állapot alatt tapasztalják. Tüskekitörés alatt azokba a neuronokba történik felfokozott kalcium beáramlás, amelyek a nap folyamán kismértékben módosultak. Az pedig tudott, hogy a kalcium enzimtevékenység aktiválására és génutasításokra használatos. Követ­kezés­képpen feltételezhető, hogy az ébrenlét alatt bekövetkező apró változásokat a kalcium állandósítja.

Tény-e vagy fikció a természetfeletti erő?

A paranormális vagy természetfeletti erő létével kapcsolatos vitáktól zengett az egész XX. század, és ez minden valószínűség szerint folytatódni fog a XXI. század folyamán is. Magyarországon még soha annyi ember nem hitt a természetfeletti dolgokban, mint napjainkban, és minél többen hisznek benne, az ellenzők tábora annál hevesebben tiltakozik. Mielőtt azonban mélyebbre ásnánk magunkat a témában, tisztázni kell néhány fogalmat.

Az öntudatra ébredt Ember ragaszkodott ahhoz a feltételezéshez, hogy testén kívül van lelke is. Ha pedig van testétől függetleníthető lelke, akkor kell lenni egy anyagtól független világnak is, amit általában „másvilágnak” neveznek. Ha pedig van egy anyagtól független másik világ, akkor ott olyan dolgok is lehetségesek, amik az anyagi világban nem. Az egyik ilyen „dolog” a telepátia, ami két lélek egymással folytatott kommunikációját jelenti ismeretlen csatorna segítségével. Ezt magyarul „gondolatátvitel” néven emlegetik. A másik a telekinézis, ami távoli tárgyak mozgatását jelenti, nem természetes erők, hanem az emberi akarat segítségével. Mondhatnánk úgy, hogy a szellem ereje az anyag felett.

Minden más ezekre vezethető vissza. Amikor például a rendőrség „látó” embert segítségét veszi igénybe egy eltűnt személy fellelésére, akkor a „látó” telepátiát alkalmaz. Amikor „ráolvasással” valakit meggyógyítanak, a telekinézis működött. Amikor valaki arra ébred, hogy ikertestvére bajban van, majd délelőtt kap egy ilyen tartalmú táviratot, megint csak a telepátia működött. Szóval valahogy így.

Az Emberiség pedig két csoportra osztható. Az egyik, akik hisznek a természetfeletti erőkben, a másik, akik (nagy adag felháborodás kíséretében) nem. Most ragadom meg az alkalmat, hogy ismertessem, én a második csoporthoz tartozom, de ez nem jelenti azt, hogy nem kívánom a témát a tőlem telhető lehető legnagyobb objektivitással tárgyalni.

A szemben álló két csoport természetesen nem elégedett meg azzal, hogy kígyót-békát kiáltson a másikra, hanem „tudományos” szinten iparkodtak rendezni a nézeteltérést. Először is megegyeztek abban, hogy a hivőknek kell bizonyítani a természetfeletti létezését, mivel negatívumot, vagyis a nem létezést bizonyítani nem lehet.

Aztán meg kellett állapodni abban, mi lehet a bizonyítás. Tanúvallomások, élményekről szóló beszámolók szóba se jöhettek egyfelől, mert számtalan jóhiszemű hivő minden további nélkül hajlamos a kegyes csalásra, másfelől pedig az érzéki csalódásban (delúzió) lévők jóhiszemű tanúskodása nem zárható ki. Arról meg végképp nem beszélve, hogy a bizonyítékként felhasználható esetek véletlenszerű bekövetkezését kivárni idegtépően időigényes. Ki kellett tehát találni egy vizsgálati módszert.

Ami azt illeti kitaláltak, nem is egyet. Íme egy példa a korai időkből. Vettek mondjuk egy 100 lapból álló kártya paklit. A pakliban öt különböző kártyából 20-20 darab volt a következő, nagymérető jellel:

O Ñ ¨ * »

Tehát: kör, háromszög, négyzet, csillag és hullám. Vettek továbbá két telepátiával megáldott személyt, akiket elhelyeztek két egymás mellett lévő szobában. Az egyiknél volt a jól megkevert pakli kártya és egy óra, a másiknál egy jegyzet fűzet, egy ceruza és egy óra. Az „átadó” 1-1 percig nézte a sorra következő kártyákat. Az „átvevő” 1-1 percig koncentrált és próbálta kitalálni mire gondol az „átadó” és ezt lejegyezte. A kiértékelés értelemszerűen történt. A valószínűség számítás szerint 20 %-os találatra lehet számítani telepátia nélkül. Ennél több találat, de inkább jóval több találat, már bizonyításnak számított a telepátia javára.

Természetesen ahány próbálkozás volt, annyi eredményt kaptak. Az eredmények zöme a 20 % körül volt, amit a tagadók nagy triumfálással fogadtak. Csakhogy itt-ott voltak kimagaslóan sikeres eredmények is, mondjuk 60-70 százalékos találat, amit meg a hívők fogadtak nagy örömmel. A vita újfent beindult. Az ellenzők állították, hogy a matematikai szabályok szerint van egy úgynevezett „szórás”, ami azt jelenti, hogy hébe-hóba meg van engedve egy-egy jelentősen eltérő eredmény is, ami alapvetően nem változtatja meg a tézist. Aztán pedig „csalást” emlegettek, és valljuk be nem mindig alaptalanul.

A telekinézis bizonyítására kezdetben hatalmas tárgyak mozgatásával próbálkoztak, ahol számtalan esetben csalásokkal is lehetett találkozni. A leggyakoribb trükk (már amennyiben trükkről van szó) evőeszközök hajlítgatása volt. Csakhogy változtak az idők! Újabb generációk jöttek, akik között szép számmal voltak olyanok, akik valóban tudni szerették volna az igazságot függetlenül attól, hogy ők személy szerint melyik táborhoz tartoztak. Ki kellett tehát dolgozni egy olyan módszert, amely minden kritikát kiállt. Ma már a telepátiát az úgynevezett Ganzfeld módszerrel tesztelik, ami németül annyit tesz, mint „teljes mező”, technikailag pedig a következőképpen néz ki.

A „vevőt” érzékszervi árnyékolásba helyezik, vagyis szeme bekötve, fülén fejhallgató, amiből halk semleges zaj hallatszik. Egy másik szobában a „küldő” egy TV képcsövet figyel, amin 30 másodpercen keresztül négy különböző videó klip közül valamelyiket láthatja újra meg újra. Ezt követve a „vevőnek” bemutatják mind a négy klipet, és azt kell kitalálnia, melyiket látta a „küldő”. Ennél a kísérleteknél a véletlen adta valószínűség 25 %. E témában a legújabb kísérlet sorozat (40 egymástól független vizsgálat) 30 százalékos találatot regisztrált, amit, lévén valamivel több, mint 25, bizonyítékként él meg a hivők serege. A kételkedők természetesen megint csak a matematikai szórásra hivatkoznak.

A telekinézis vizsgálatánál újabban elektronikus módszerekhez folyamodnak. Például a vizsgált személy egy TV monitoron megjelenő, elektronsugárból álló jelet iparkodik eltéríteni. Az eredmény zömmel nulla. Nagy ritkán érkezik hír némi sikerről, de a kételkedők ezeket nem tartják meggyőzőnek.

A legátfogóbb kísérlet a DMILS (direct mental interaction with living systems) arra irányul, hogy a kísérleti alany próbáljon meg befolyásolni egy távoli biológiai rendszert. Például lassítsa le az élesztő kelesztő hatását, vagy egy palánta növekedését. Az eredményeket statisztikailag analizálják egy kontrol csoport bevonásával. Az újabb, negyven különböző vizsgálatból álló csoport eredménye mutatott egy kisméretű, ám szignifikáns pozitív eredményt. Amikor azonban a hét legkifejezőbb eredményt vették górcső alá, a pozitív eredmény eltűnt.

Ezek után a „hívők” részleges sikerről beszélnek, azt sejtetve, hogy a módszer finomításával az eredmények javulhatnak. A kételkedők álláspontja teljesen más. Véleményük szerint olyan elsöprően egyértelmű pozitív eredményre van szükségük, ami minden kétségen felül állhat.

Ez az a pont, ahol meg kell vizsgálnunk egy úgynevezett „materialista” helyzetét. Meg kell értetni a hívőkkel, hogy egy materialista nem úri passzióból nem hisz, hanem meggyőződésből, miközben irigyli azokat, akik minden fenntartás nélkül képesek hinni (bármiben). Egyáltalán nem egy kellemes érzés az a tudat, hogy a lét megszűnik az ember halálával. Éppen ezért a materialista sokkal inkább érdekelt abban, hogy mindenfajta természetfeletti erővel kapcsolatos kísérlet pozitív eredményt hozzon. A hívő mindössze álláspontját védi, a kételkedő részére ennél jóval nagyobb a tét, ő az örökéletét reméli megkapni, de persze nem csalárd módon. Egyszerűen fogalmazva, a hívő nem vágyik arra, hogy meggyőzzék. Ezzel szemben a kételkedőnek minden vágya, hogy hívővé váljon.

Jó, de végül is hol tartunk? Az igazság az, hogy több mint száz év szoros küzdelme mind ez ideig nem hozott eredményt annak egyértelmű kimutatására, hogy létezik-e paranormális erő vagy sem. Persze, hogy nem, állítják a kétkedők, hiszen nincs semmi, amit bizonyítani lehetne. Maga a száz éven át tartó szívós, de gyümölcsöt nem hozó munka az élő bizonyíték a paranormális erő fiktív voltára. Csakhogy ez nem teljesen tisztességes a hivők felé, hiszen az elmúlt húsz évben a nyakukat törték, hogy kielégítsék a kétkedők által szabott feltételeket, feltételezhetően jó szándékuk demonstrálására. Csakhogy minél többet nyújtanak a hívők, annál nagyobb követeléssel állnak elő a kétkedők.

Mindez ideig a legnagyobb akadály a megismételhetőség. Ha a hívők előállnak egy pozitív kísérleti eredménnyel, a kétkedők követelik a kísérlet megismétlését és elvárják a korábban kapott pozitív eredmény újfent kinyerését. Ez viszont nem valósul meg.

A hívők azonban visszavágnak. Szerintük a paranormális jelenség alapvetően nehezen megfogható, akkor meg hogyan akarjuk nyakon csípni egy laboratórium­ban? Ezért aztán pszeudotudományos módszerekhez kezdenek folyamodni.

Egyik táborhoz sem tartozó, objektív megfigyelők véleménye szerint a parapszichológiával kapcsolatos vita alapvetően eldönthetetlen. További kísérletek elvégzése, mindössze további vitaalapot produkál, ezért aztán értelmetlen.

Csakhogy valami értelmes mégiscsak kiderült a szüntelen vitából, nevezetesen az, hogy a tudománynak igenis vannak határai. Induljunk abból ki, hogy a megfigyelő racionálisan gondolkodik, nem elkötelezett és csak a kő kemény tényeket veszi figyelembe. Akkor most folytassuk! Két objektív és minden gyanú felett álló tudóscsoport vizsgálta két különböző ágens hatékonyságát. Az egyik csoport úgy találta, hogy az általa vizsgált anyag igen hatásos, az eredmények messze túlléptek a valószínűség határain. A másik csoport nagyvonalakban közömbös eredményt mutatott ki, némi hatékonyság gyanújával. A kérdés az, egy fent körvonalazott racionális egyén melyik eredményt fogadja el meggyőzőnek?

A válasz természetesen egyértelmű mind addig, amíg el nem árulom, hogy pontosan miről van szó. A nagyvonalakban közömbös eredményt egy olyan új gyógyszerrel kapcsolatban kapták, amely infarktus után egy második infarktus bekövetkezését hivatott megakadályozni. Elég fontos téma, nemde? Az eredmény azt mutatta, hogy a gyógyszer alkalmazása mindössze 1-2 százalékkal csökkentette a második infarktus bekövetkezését, ami alig haladja meg a véletlenszerű szórás értékét. Végső eredmény? A gyógyszert természetesen forgalomba akarják hozni.

Ezzel szemben a sokkal jobb eredményt adó kísérletet Arthur Koestler[1] által létrehozott alapítvány végezte az Edinburghi Egyetemen. A kísérleti eredmények azt támasztották alá, hogy természetfeletti erő határozottan létezik. Hoppá! Ugyanis azok, akik egy alig bizonyított gyógyhatást elfogadtak, most kifejtik, hogy ez még kevés ahhoz, hogy elfogadják a természetfeletti létezését. A Koestler intézet a vizsgálati eredményt meg tudja ismételni. Ennek ellenére nem fogadják el. Álláspontjuk szerint mivel természetfeletti erő nem létezik, minden azt igazoló eredmény hamis kell, hogy legyen. Ez a vélemény természetesen meglepő, de megmagyarázható.

Szociológusok és történészek már évek óta állítják, hogy jelentős különbség van a tudományról feltételezettek és a valóság között. Erre a tudósok természetesen legyintenek, de azért érdemes mögé nézni a dolgoknak. Amikor például Einstein elméletével szemben ellenvetésekkel álltak elő, Einstein egyszerűen lesöpörte az érveket az asztalról egy számára természetes, egyszerű megjegyzéssel. „Ez nem lehet jó, mert kevésbé valószínű.” Vagyis tudomásul kell venni, hogy egy-egy tézis elfogadásánál jelentős mértékben lép a képbe az, hogy a tudósok hisznek-e benne vagy sem.

Csakhogy egészen új, vagy paranormál dolgok esetében nincs, nem is lehet előzetes elképzelés. Következésképpen a tudós társadalom vonakodik elfogadni a kísérleti eredményeket, és ezt a szubjektív hozzáállást nem is tagadják. Példának okáért, ha valaki előáll statisztikai adatokkal alátámasztott elképzeléssel, miszerint összefüggés van a rák és az éttrend között, a tudósok minden további nélkül elutasítják azon az alapon, hogy nem plauzibilis. Erre egyébként számtalan példát láthatunk Magyarországon belül is. Gondoljunk bele milyen kálváriát járt Béres a cseppjeivel, Kovács Ádám a celádámmal vagy Bánfi a hajszeszével. Akadémiai körökben szinte ellenségnek tekintették őket, és kellő kivizsgálás helyett ott gáncsoskodtak, ahol tudtak.

Ha ilyen összpontosított támadás ér egy nyomelemeket tartalmazó Béres-cseppet, akkor mit várhatunk a parapszichológiai kutatások pozitív eredményei esetében? Erre válaszoljon mindenki saját ízlése szerint, de azt azért tegyük hozzá, a vita távolról se eldöntött. A hivők nem tartják méltányosnak, hogy bármilyen bizonyítékkal állnak is elő, a kételkedők éjt nappallá téve találnak ki mindent, amik eszükbe jutnak, a jelenség normál magyarázatára. Erre a kételkedők azt válaszolják, hogy mielőtt valamit elhisznek, minden lehetséges alternatív magyarázatot számba kell venniük.

Megint csak ott tartunk, hogy valami igazság mind a két csoport álláspontjában van. Csakhogy fölmerül egy további idegesítő tény. Alternatív magyarázatok felsorakoztatásának sose lehet vége, hiszen minden egyes tudományos elmélet bizonyításánál számos segéd-feltételezésre van szükség, például a kísérlet felállítását, az adatok kiértékelését, de még magukat a kísérletben résztvevők személyét illetően is.

Pontosan ez az oka annak, hogy a hívők nagyobb eséllyel találnak pozitív eredményt, mint a kételkedők. A parapszichológusok feltételezése teljes mértékben méltányos, ami szerint lehetetlenség a természetfeletti erő létére utaló olyan pozitív eredményt kihozni, amit a kételkedők elfogadnak. Hát igen!

Csakhogy ez a megállapítás igaz minden más tudományos kutatási eredményre is. Sok függ, ha nem is minden, az elmélet bizonyításának elfogadásától. Az a jól ismert mondás, miszerint egy tudományos elmélet sohasem bizonyítható, csak cáfolható, mindössze egy magát életben tartó mende-monda. A valóságban a tudósok furcsa eredményekre is kitalálnak magyarázatokat, illetve cáfolatokat. A parapszichológiai pozitív eredményeinek eseteiben a cáfolások arzenáljába beveszik még a „hozzá nem értést” és az „összehangolt csalást” is.

Az összhang (és talán a jóindulat) hiányát mi se mutatja jobban, mint az a tény, hogy egy adott vizsgálati eredményt a két csoport teljesen eltérően értékel. Mai divatos kifejezéssel élve, a két tábor elbeszél egymás mellett.

Úgy tűnik 2000 év sem volt elég annak tisztázására, hogy Jézus feltámadt-e halottaiból, majd felszállt a Mennyekbe, vagy a tanítványok csak kilopták testét a sírból, ahogy azt sokan állították, és állítják ma is.

A hit ereje

Úgy vélem, hogy a teremtő isten messze nem azonos azzal a képpel, amit az emberek korlátozott elképzeléseikkel kialakítottak róla, azonban határozottan állítom a Biblia alapvető kijelentései nem emberi kútfőből származnak, hanem Isten beszédéből. Azzal teljesen egyetértek, hogy amennyiben Indiában születtem volna, akkor most alighanem a hinduizmust fogadnám el, ha pedig iszlám kultúrában, akkor a Koránban hinnék. Ez azonban még mindig nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Isten szövetségeken keresztül nyilatkozott meg az embereknek, amelyek közül az ó és újszövetség csak a két legutolsó. Azt írja, hogy meglehetősen gyengíti a vallások igazságértékét, hogy minden hívő abban az istenben hisz, amit neki gyerekkorában tanítottak. Ez nagyon igaz, ezért vetendő el minden vallás, amit intellektuálisan belenevelnek a gyerekekbe, vagyis ténylegesen minden emberi vallás, az utolsó szálig. Csakhogy nem ez Isten akarata, hanem az, hogy minden ember felnőttkorában személyesen ismerje meg őt, a Ő kijelentése révén. Azt is írja, hogy a Világmindenség megismerése kizárja annak feltételezését, hogy isten gondoskodik rólunk. Csakhogy én nem látom be, ennek miért kéne szükségszerűen így lenni, ráadásul saját életemben megtapasztaltam, hogy Isten imameghallgató, és gondoskodó. Én is úgy gondolkoztam, mint Ön egészen addig, amíg újjá nem születtem, és isten maga nem jelentette ki számomra, hogy örökké való szellemmel rendelkezek.
Elolvastam újra (sokadszor) a 7. fejezetet (Az eszköz). Teljesen egyetértek azzal, hogy az ember könnyen tudja magát megtéveszteni, vagy könnyen megtéveszthető mások által, de a bibliai hit nem ilyenfajta. Ugyanis teljesen racionális.