Vissza a múltba (29) Kozma Elemér

(The founder of KOZMA INDUSTRIES)

Kevés az olyan anya, aki rejtett vágyait ne próbálná meg kiélni serdülő lányán keresztül. Ami azt illeti nevelőanyám se tartozott ezen kevesek közé. Ildikó, a húgom, későn érő típus volt. A középiskola első osztályában a tehéncsöcsű lányok között deszkalapos mellkassal szaladgált, amiből kifolyólag se a fiúk, se a lányok nem vették be maguk közé. Ez az állapot más-más okból kifolyólag, de anyámat és Ildit egyaránt sújtotta. Aztán eltelt még néhány év, és a dolgok rendre megváltoztak.
Egy gyerek memóriája megbízhatatlan, de a fényképek alapján Ildikó kísértetiesen hasonlított édesanyánkra. Olyan kis helyes volt, mondhatnám szabályos. Senki nem fogta rá, hogy szép és persze csúfnak se volt mondható, de kevés fiúnak akadt meg rajta a szeme. Arra viszont, amire anyámnak kellett, tökéletesen megfelelt, vagyis sétálgatásra, mert ugyan mi rossz van abban, ha anya és lánya elmennek együtt sétálni a friss budai levegőben, mondjuk télen a sí sánc felé. Semmi.
Esett pedig, hogy 52/53 telén, a nyikorgó hóban, iskola után, a kora délutáni órákban szépen elsétáltak a Norma-fa irányába. A sí sáncnál mindig volt egy kis csoportosulás, mert a sportolók edzettek, a sétálok, pedig bámészkodtak. Itt esett meg, hogy anyám sasszeme kiszúrt egy 20-22 éves, mokány kis legényt, aki szorgalmasan ugrált a sáncról és láthatóan nem tartozott hozzá senki.
Nem kellett sokat helyezkedni a pálya menti hóban, hogy a következő ugrást követő visszamászás közben a legényke -mint később kiderült, Elemér- előttük menjen el. Anyám egy tapasztalt nő - akkor volt 40 éves - rutinjával megszólította és kérdezett tőle valami “szakmai” csekélységet. Tehette, mert Elemérnek az anyja lehetett volna. Ez inkább volt barátságos érdeklődés, mint “kikezdés”.
Elemér gyorsan felmérte a helyzetet és “kötélnek állt”, ugyanis meglehetősen kis növésű volt, nemigen haladta meg a 160-at, és mint ilyen nem volt neki könnyű feladat megfelelő partnert találni. Ildi viszont egészen biztos átfért volna a 160-as léc alatt, így aztán Elemér számára a húgom magassága gyakorlatilag ideálisnak volt mondható, nem beszélve az életkoráról, akkor volt 16 és fél, a legszebb “női” kor, úgy ropogott, mint egy cseresznye.
A kölcsönös megfelelőség alapján kialakult egy szakaszokra bomló diskurzus. Elemér és anyám minden egyes ugrása után megbeszélték annak szépségét, hibáit, eredményességét, meg ilyesmi. Aztán némi érdeklődés a körülmények felől és a végén a meghívás egy jó forró teára.
A sí sánc és a Rege úti házunk között nem tűnt nagynak a távolság, ahhoz képes, hogy sokan a pesti oldalon laktak, de télen, hóban hazafelé az út eltartott egy fél órát is. Ez alatt bőségesen volt idő Elemér alapos, ám nagyon tapintatosnak látszó és abszolút jóindulatot sugalló kikérdezgetésére. Kiderült, hogy Elemér a háború után kerül Erdélyből Magyarországra. Az összes rokonai, egy unokabátyot kivéve, mind Erdélyben élnek, ő meg az unokabáty budapestkörnyéki családi házában. Most szerelt le kétévnyi katonáskodás után, és a Kontaktában dolgozik, mint szerszámkészítő. Ezen kívül a Honvédben síel, és gyakran viszik “külföldre”, ami alatt a havas Csehszlovákiát kellett érteni. Már a fogaskerekű végállomása körül jártak, amikor a havi 2200-2400 Ft fizetésre is fény derült.
Ezt az utolsó információt ki kell egészítenem azzal, hogy a “közönséges” melósok kábé 1000 forintot vittek havonta haza, plusz némi fusit, már akinek volt rá módja. Ezzel szemben egy élsportoló Cseszkóból hozhatott ezt-azt, ami további plusz jövedelemnek felelt meg. Szóval Elemérről fél óra alatt kiderült, hogy egy valóságos gyöngyszem, akit feltétlenül meg kell becsülni.
A forró tea szürcsölése közben anyám már “fiacskámnak” szólította Elemért, és mire a második csésze utolsó kortya is lecsúszott Elemér torkán, a vasárnapi ebédre szóló meghívás is le volt pacsizva. Miközben Ildi jóformán még ki se nyitotta a száját, mi több, Elemér Ildire még rá se nézett. A felületes szemlélő még azt hihette volna, hogy minden kétséget kizárva, anyám lesz a boldog ara.
A vasárnapi ebéd alkalmából apámnak is sikerült megismerkedni Elemérrel, akiről akkor már ő is tudta, hogy az égből pottyant leendő családtag maga a két lábon járó főnyeremény. Én nem voltam jelen, mert akkor nyögtem első hónapjaimat a seregben és nem minden hétvégén volt lehetőségem eltávozásra. Minden esetre az ebéd utáni kávézgatás közben, és hadd szúrjam közbe, hogy abban az időben Magyarországon a feketekávézás még ünnepi eseménynek számított, hogy mást ne mondjak babkávét a közértben nem is lehetett kapni, az csak külföldön befizetett IKKA csomagból juthatott az asztalra.
Szóval, kávézgatás alatt Elemér már “Mamának” szólította az anyámat, és a következő hétvégén, amikor én is jelen lehettem, érkezéskor és távozáskor Elemér és anyám már ölelkeztek.
Nevelőanyámat minden bizonnyal az 1920-as évek szokásai irányították, elfeledve azt a néhány évtizedet, ami időközben elszállt, ugyanis minden az ő irányításának megfelelően történt. Ennek természetszerűen nem volt semmi jelentős akadálya, mert Ildi még nagyon fiatal volt és félénk, Elemér pedig apátlan-anyátlan árva, és megdöglött egy jó szóért. Így történhetett meg, hogy a kávé után anyám kiadta az utasítást a fiataloknak (ez volt a szavajárása, a “fiatalok”), “menjetek sétáljatok egyet”, amit egy másodpercnyi szünet után pontosított “elég nagy a kert”. Azaz Elemér a húgommal 50 méteren belül négyszemközt lehetett előre meg nem határozott ideig.
Nem voltam ott és nem hallgatóztam, de el tudtam képzelni, hogy Ildi elmesélte mennyire utálja a matekot, Elemér pedig megpróbálta leendő feleségének ecsetelni a szerszámkészítés szépségét. Szóval el tudtam volna képzelni, de nem ez történt, mert egy negyed órán belül a leselkedésről híres apám berontott a konyhába és magából kikelve, feldúlt hangon közölte “te Manyi, ezek csókolóznak a fenyőfa alatt a padon”. Amire anyám csak annyit válaszolt, “te csak ne idegeskedj, minden a tervek szerint történik”.
A tél hamar elszállt, jött a tavasz, majd a nyár, amikor Ildi betöltötte a tizenhetet és a már ismert szemtanú szerint meg is lett dugva a nevezetes kerti pad mögött a füvön, csak azt nem tudta apám, hányadik alkalommal. Izgalom természetesen egy sem, minden valószínűség szerint ez is bele illett a tervbe, mert még aznap ki lett tűzve az esküvő napja. Ildi 1955 október 29-én Kozma Elemérné lett. A házassági ceremónia és beiktatás az Istenhegyen lévő Szent László plébánián történt a Diana utca 15/a. alatt.
Persze marha nagy volt a szerelem, egész nap fogták egymás kezét, ami nem volt nehéz, mert gond nem volt egy sem. Elemér unokabátyjával meg volt beszélve, hogy Ildi is odaköltözhet hozzájuk, Elemér szóbájába. A szoba bebútorozásáról Apám gondoskodott, mint később kiderült megkérdezésem nélkül, a mi anyai örökségünkből.
Akkoriban már harmadéves katona voltam, szinte naponta jártam haza. Ildi már nem lakott a házban, de hétvégeken délben mind a ketten jöttek ebédre. Persze ezeket az ebédeléseket se adták ingyen, ezek szolgáltatták az alkalmat a dolgok kézbentartására. Szakasztott úgy történt minden, mint annak idején, amikor még kijártunk Sashalomra a Manyi szülőkhöz vasárnapi ebédekre, ami után anya és lánya visszavonult a belső szobába.
Szóval a rendszer tökéletesen működött, és ki tudja talán évtizedeken át működött volna, de mindössze két hónap eltelte után az egyik vasárnap csak Ildi érkezett, Elemér sehol. Hamarosan kiderült összevesztek.
Ez alkalommal én magam is jelen voltam, és bár nemigen törődtem húgom viselt dolgaival, de ezúttal az események elég érdekesek voltak ahhoz, hogy átöltözés és ebéd után ne rohanjak le a városba. Ildi ugyanis világossá tette, hogy ez nem egy sima összeveszés, hanem “szakítás”, amitől anyám feje olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- Te nem vagy normális - kiabált a lányával, - más megnyalná mind a tíz körmét, ha egy ilyen férjre tehetne szert.
Erre Ildi előadta a részleteket, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy vasárnap reggel Elemér kedvenc szórakozása az volt, hogy álló farkára ráakasztott egy vödröt, és meztelenül körbeugrálta a szobát. Elképzeltem a jelenetet és hatalmas hahotába törtem ki.
- Te csak ne röhögj - méltatlankodott a húgom - a vödör félig van vízzel.
- Te vagy az első nő az életemben, aki kifogásolja, hogy a férjének feláll a micsodája - fakadt ki anyám, akinek száján az a szó, hogy “fasz” az életben nem jött volna ki. Egyébként pedig egy percig sem volt vitás, elsősorban saját szomorú nemi életére gondolt.
A végleges szakítás természetesen nem következett be, de azért valami elindult. Későn érő húgom érési folyamata nem állt le, 18 évesen már 30-40 körül járt, amit kellően ecsetel a következő epizód.
Ildikó néhány héttel később megint egyedül állított be az anyámtól kapott, mély-lila színű, divatos ballonkabátjában. Anyám már említett sasszeme ez alkalommal se hagyta cserbe tulajdonosát, mert mielőtt Ildi a kabátját levehette volna, anyám rákiáltott:
- Várj egy kicsit - és megakadályozta, hogy levegye a kabátját, majd a háta mögé ment, lehajolt és valamit tanulmányozni kezdett a kabát comb körüli részén. A végén diadalmasan felkiáltott - te ez geci, valaki legecizte a drága kabátodat.
Ildi egy szót sem szólt csak állt az előszobának is felfogható konyha közepén és várta, hogy mi lesz.
- Biztos beleültél, mert sose nézel se jobbra, se balra - ajánlott anyám egy magyarázatot, de ezt Ildi hatalmas felelőtlenséggel elhárította egy kurta mondattal.
- Le se ültem a villamoson, egy talpalatnyi hely se volt. Végig álltam egész úton.
- Igen? - öntötte el a méreg anyám agyát - akkor valaki hozzád dörgölte a micsodáját, te pedig hagytad.
- Nagy ügy - vélekedett Ildi - majd kipucolom.
- Te szerencsétlen - így az anyám - a geci nem jön ki a ruhából csak ollóval.
Ő csak tudta, futott át az agyamon, bizonyára van elég gyakorlata. Mindazonáltal, a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. Ildinek már nem számított, hogy Kozma Elemér mekkora fizetést visz haza, a szomszédban lakott egy cigány srác, aki teljesen kitöltötte fantáziáját. Persze a Szabadság-hegy (ma már megint Sváb-hegynek nevezik) olyan volt, mint egy zárt falú. Amint anyám neszét vette a dolognak, és ehhez nem kellettek hetek, habzó szájjal közölte húgommal, hogy “levette róla a kezét, mert még egy ilyen marhát nem hord hátán a föld”.
Amikor aztán véglegesnek tűnt a dolog Apám egy hétköznap délelőtt Ildivel együtt elment a közös szobába, felpakolta a bútorokat és mindent hazahozott. Este, amikor Elemér hazaért, részére is világossá vált, hogy ennyi. Így aztán 56 nyarán Ildi szabad lett, mint a madár. Nem volt férj, de voltak munkahelyi kollegák, és csakúgy, mint édesanyja, nem csinált nagy ügyet a szexből. Viszont ez a történet nem a húgomról szól, ezért ugranunk kell két teljes évet.
58-ban Ildi átjött Sydneyből Melbournebe kifejezetten hívó szavamra, mert Apámtól egyre-másra kaptam a szemrehányó leveleket, hogy nem törődöm a húgommal. Megpróbáltam hát törődni vele.
Egy szép napon kaptunk egy levelet a Svájcban tartózkodó Kozma Elemértől, aki kerek-perec közölte Ildivel, hogy még mindig nagyon szereti. Ildi két keserve év tapasztalatával a háta mögött visszaírta, hogy ő is szereti. Erre Elemér elment az ottani Ausztrál követségre és kérte az áttelepedési engedély megadását “családegyesítési” alapon.
Elemér természetesen hozta formáját. Amikor minden egyes magyar menekült heti 14 fontot vitt haza, őt, mint szerszámkészítőt, heti 30 fonttal dobták meg. De neki ez se volt elég. Elment a Snowy River Mountins-ba, ahol akkortájt vezették be a síelést Ausztráliában. Kurva trendi volt a dolog, mindenki síelni akart, akinek volt rá pénze, de senki se tudott. Elemér, mint síoktató, a szállás és ellátáson kívül háromszor többet keresett, mint szerszámkészítő korában. Egy ilyen pasit otthagyni tényleg felelőtlenség volt. Ildi otthagyta.
Az otthagyott Elemér első útja természetesen hozzám vezetett. El tudtam képzelni, hogy szüksége van némi vigasztalásra, de nem ez történt. Simán beszámolt az eseményekről, ami szerint Ildi még megvárta a pénteki fizetésnapot, vetetett magának egy bundát, adott érte egy búcsúdugást (már majdnem azt írtam, hogy búcsúcsókot), és másnap reggel angolosan távozott.
- Ráismerek - vallottam be - és akkor most mi lesz?
- Semmi - rántott egyet Elemér a vállán.

Hát persze, heti 100-120 font már akkora pénz volt, hogy el se lehetett hinni, hiszen 2000 font lefizetéssel meg lehetett venni egy 6000 fontos házat, ami néhány év alatt kifizette saját magát az albérletbe kiadott szobák segítségével. Ráadásul ez a székely góbé még autót se vett, helyette szépen hizlalta a bankszámláját, elkerülte a magyar “kurvákat”, akiknek kedvenc szórakozássa volt néhány év után a szorgaalmasan gyüjtögető férjeik megkopasztotása volt.
Nem, nem, Elemérnek ausztrál csaj kellett, és akadt is a tanítványok között. Volt ugyan némi kényelmetlenség, mert Elemér még Erdélyben felszedett passzív rezisztenciája erősen a nyelvtanulás ellen dolgozott. Volt viszont áthidaló megoldás, megkért, hogy vasárnap menjünk el az állatkertbe, aminek kapujánál megismerkedhettem Eleonórával. Szépen bemutatkoztunk egymásnak és megkezdődött az állatkerti séta.
- Tell Elemér, this is a lion.
- Eleonóra azt mondja, hogy ez egy oroszlán.
- Mond meg neki, hogy nagyon szép.
- Ki nagyon szép, az oroszlán vagy ő?
- Ő.
- You are beautiful.
- Who thinks so, you or Elemér?
- Both of us, eeeee, he said it.
- Tell him, thank you.
- Mit mondott?
- Azt mondta, köszöni szépen.
- What did he say?
- Nothing, he was talking to me.
- Most miről beszéltek?
- Semmiről.
- De akkor mit mondott?
- Are you arguing?
- No, we are not. Figyelj Elemér, ha udvarolni akarsz, akkor tanulj meg angolul.
- Jó, akkor csak annyit mondj meg még neki, hogy elveszem feleségül.

El is vette. A nászéjszaka után megkérdeztem tőle, hogy a vödör trükköt bevetette-e. Erre megsértődött, de csak egy rövid időre. Kapcsolatunk azért szakadt meg, mert semmi nem volt, ami összetartotta volna.

Elemér és apósa létrehoztak egy kisebb üzemet, ahol Elemér magyar esztergályosokból szerszámkészítőket faragott és annyi pénzt keresett, amennyit nem szégyellt. Aztán csinált néhány gyereket és boldog ausztrál apuka lett és sokat síelt.

Harminc évvel később Ildi már nem élt, Magyarországon pedig lezajlott a rendszerváltás, amikor Elemér minden előzmény nélkül betoppant apámékhoz. Hatalmas volt a meglepetés, ölelkezés, egy-két könnycsepp, meg miegymás. Elemér anyámat pont úgy, mint rég “mamának” szólította, apámat pedig “papának”. Semmi sem változott, csak egy kicsit mindenki öregebb lett.

Anyám elővette a régi fényképeket. Együtt nézték a 16 éves Ildit és a 24 éves Elemért, amint egymást hóval dobálják, a sísáncot meg egy kis fekete pontot a levegőben, na meg az esküvői képet.

Aztán az 70 éves Elemértől anyám megkérdezte “és fiacskám veled mi van? Boldog vagy? ” Erre Elemér elővett egy zsebalbumot, ami degeszre volt tömve hitelkártyákkal, és megmutatta őket. Csak hát se az apám, se az anyám nem látott még ilyet, és ez ki is ült az arcukra. - Hát - kezdte el Elemér a magyarázatot - ezekkel bármit megvehetek. Ez egy arany kártya, itt nincs limit. - Igen - csodálkozott el apám. - Igen papa, bemehetek egy szalonba és megvehetek egy autót. - Nahát, és nem kell 5 évet várnod? - Nem.

Később, a harmadik rákérdezésre Elemér elárulta, hogy vannak gyerekeik, de ez nem látszott fontos témának. Aztán egyszer csak kibukott a lényeg. Elemér élete alkonyán arról kezdett el beszélni, ha akkor nincs forradalom, milyen boldogok lehettek volna ők ketten Ildivel itt Magyarországon. Tökéletesen megfeledkezve arról a tényről, hogy október 23-án már hónapok óta külön éltek.

Aztán eljött a búcsú pillanata, és Elemér mindenfajta fogadkozás és ígérgetés mellett távozott. Pár évvel később az élők sorából is. Született Csíkszeredán, meghalt Melbourne-ben. Maroknyi a székely porlik, mint a szikla.

Azonban az élet minden csak nem unalmas.

Különösen akkor nem, ha valaki böngészi az Internetet. Én böngésztem és hatalmas meglepetéssel konstatáltam, hogy Kozma Elemér közvetlenül halála előtt felrakta életrajzát, amiben aztán szép számmal van kitaláció (ne nevezzük hazugságnak) és némi emlékezet kiesésé. Első házassága tökéletesen kiment a fejéből. Akkor egy kis kiegészítés.

Kozma Elemér, amíg én ismertem, egy tisztességes, becsületes ember volt. Később pedig, évtizedeken át igen “sikeres” is. Nem értem tehát, ha idős korára úgy gondolja, hogy életútja megérdemli az írásos fennmaradást, és evégből ír, majd könyv formájában megjelentett egy önéletrajzot, miért kell hazudnia, miért kell ferdítenie. A halál közeli állapotra éppen az jellemző, hogy az ember feltárja egész élete alatt elhallgatott “nagy titkát”, mert addig - úgy mond - nem tud nyugodtan meghalni.
Kozma Elemér a húgomat, Antalffy Ildikót 1955 október 25-én vette el feleségül, ráadásul katolikus liturgia igénybevétrelével (ami tiltja a  válást). Ez az életepizód az önéletrajzból teljesen kimaradt. Nem szép, de talán megbocsátható, hiszen a második házassága is egyházi liturgiával volt füszerezve. Így aztán idős korára teljesen kiment a fejéből egy korai házasság, és csak csip-csup kis síversenyek és eredmények szűnni nem akaró sorozata jut az eszébe. Az viszont már nem szépséghiba, hanem egyenesen hazugság, ahogy előadja Ausztráliába való kikerülését.
Elemér a határt január 7-én lépte át. A kivándorlási regisztrációk 15 majd egy második 15 ezres kerete december elejére beteltek. Elemér csak úgy kapott lehetőséget, hogy a “családegyesítési” okra hivatkozóknak fenntartottak egy bizonyos kontingenst. Ő tehát kizárólag azért tudott Ausztráliába kijönni, mert a felesége már eleve ott volt.
Természetesen hazugság a Bonegilla tábor is, hiszen felesége Melbourne-ben várta. Meg kellett tehát magyaráznia, hogyan került Melbourne-be. Erre a célra “kölcsönvette” az én történetemet. Ugyanis Antalffy Pali bácsi valóban létezett és a fényképe is korrekt az önéletrajzban. Csakhogy Antalffy Pali bácsi azt a hajólistát nézte, amelyiken én érkeztem, és az én nevem tűnt fel neki, hiszen névrokonok voltunk. Amikor két évvel később Elemér érkezett, a magyarok tömeges bevándorlása már befejeződött, senki nem böngészte a hajólistákat, mivel legfeljebb egy-két magyar lehetett már csak rajtuk.
Ha pszichológiai ismereteimet akarnám fitogtatni, akkor bő lére eresztve azt fejtegetném, hogy tudat alatt valahogy le akarta írni önéletrajzában az Antalffy nevet. Antalffy Ildikót nem írhatta, mert mit ír, ki ez a nő? Leírta hát Antalffy Pali bácsit, akihez - egy futó ismeretségen kívül - az égvilágon semmi se kötötte.
Antalffy (Kozma) Ildikó 27 évvel később, 1987. április 22-én maga mögött hagyta az árnyékvilágot. Ezért aztán helyette is kijelentem, hogy a fentiek pontosítása személy szerint engem, és húgom emlékét is érinti, így a “helyreigazítást” nem érzem inkorrektnek.

A magyarok világhimnusza

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Haló magyar, Hol vagy, felelj.

Haló magyar, hallasz, felelj.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Zászlója még ma is: Piros Fehér Zöld!

Haló magyar, Kárpát, felelj.

Haló magyar. Erdély, felelj.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Szívedben megmaradsz: Piros Fehér Zöld!

De messze van, Amerika.

Szegény magyar, hol van haza.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Véredben megmaradsz: Piros Fehér Zöld!

Komment: A magyarok világhimnusza a nagyfokú honvágy szüleménye, de semmiképpen nem a hazaszereteté. Ugyanis, senkit se kényszerítettek, hogy elmenjen, és bárki visszajöhet. Az pedig kifejezetten a felelősség áthárítása, hogy a sorsra fogja az elkódorgást. Máskülönben az éneklő kórus, amit az URL-re kattintva majd meghallgathatsz, egyértelműen akcentussal énekel. Erről természetesen nem tehetnek, de egy picit komikus. Az írott szöveg viszont - amit nem illik elfelejteni - sok sebből vérzik. Sorban a kifogásaim: 1) Vessző után nincs nagybetű. 2) A felszólító mondat végére felkiáltójelet kell tenni. 3) Az Ősi földet fel lehet fogni tulajdonnévnek, tehát dukál a kezdőnagybetű, de nem a földnek, hanem az ősinek. 4) Felsorolásnál vesszőt kell alkalmazni. 5) A  színek - mint melléknevek - nem írhatók nagykezdőbetűvel. 6) A színek felsorolása után nincs helye a felkiáltójelnek. 7) Olyan fogalom, hogy „Kárpát” nem létezik. 8.) A kérdő mondat végére kérdőjelet kell tenni.  

http://www.youtube.com/watch?v=0Bb7bH3WXYA&feature=related

Most tedd fel nekem a kérdést, hogy mind ez hogyan kerül ide? A helyzet az, hogy az Irány Auszrtália című könyvemben 30 oldalon keresztül foglalkozom a honvággyal. Ugyanis, botcsinálta szakértője vagyok a kérdésnek. Ezt jegyezd meg, mert sohase tudhatod, nem lesz-e rá szükséged.

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

IRÁNY AUSZTRÁLIA című könyvemből részlet

Honvágy vagy nosztalgia?

Kivándorló nemzet vagyunk. Az elmúlt jó száz évben több millió honfitársunk keresett (és talált) magának második hazát. Ezzel szemben hozzánk viszonylag kevesen érkeznek, így aztán a hontalanságban szenvedőkről keveset tudunk. Persze tudhatnánk, ha a hazalátogató „külföldre szakadt hazánkfiai” őszinték lennének elsősorban magukhoz, meg aztán hozzánk, itthon élőkhöz is, de nem azok. Ugyanis a hazalátogató emigráns legfőbb vágya, hogy bizonyítsa, döntése megalapozott volt, jól járt, megtalálta számítását, és mindenki „hülye”, aki itthon marad, közben „rázza a rongyot”, mert ez élteti, aminek ára tíz hónapon át tartó, intenzív takarékosság az Újhazában. Az „itthon rekedt” régi barátok érzik, hogy valami nincs teljesen rendben, de mivel - ellentétben Amerikával - nálunk nem minden második ember pszichológus vagy annak páciense, a laikus átlagember nem gondol komolyabb gondokra. Pedig vannak!

A jobb élet utáni vágyakozás egy természetes emberi tulajdonság, és mert „a messziről jött ember azt mond, amit akar”, a többség meg van róla győződve, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon” mindössze idejét múlta folklór, a valóság pontos ellenkezője. Az Újhazába történő megérkezést rendszerint többhetes eufória követi, amelyet viszonylag hamar elkoptat a „véres valóság”. Ez utóbbiról feltételezhető a belátható időn belüli megszokás. Ez azonban késik, egyre késik, a türelem pedig fogy, egyre fogy. Az új nyelv megtanulása korántsem könnyű feladat, sőt, nem egyszer megoldhatatlannak tűnik. Persze az, aki ezeket a summás megállapításokat túlzásnak tekinti, felteszi a logikus kérdést: ha annyira kellemetlen ez a vállalkozás, akkor miért nem változtatnak rajta? Elvégre a kivándorlás nem egy irreverzibilis döntés. De bizony az. A kínkeservvel összekuporgatott útiköltség nem retúrjegyre szólt. A faji, politikai üldözött hogyan jöhetett volna vissza? A pártállam alatt pedig a disszidensre több év börtön várt, ha „tettének” elévülése előtt (5 év) hazamerészkedett.

Miért nem jött öt év után? Most jön a tragédia, amellyel honfitársaink közül vajmi kevesen vannak tisztában. Öt év hosszú idő, amely alatt megannyi adaptáció lép életbe. Az új hazát ugyan nem szokták meg (tökéletesen sosem fogják), de a régitől már elszoktak. Ajak biggyesztve közlik velünk, hogy a Balkánon élünk: a tejet nyálkás zacskóban vesszük, az útburkolat teli van lyukakkal, a hivatalokban úgy bánnak velünk, mint a kutyafekáliával (és ugye folytathatnám a kritikákat hajnal­hasadásig). Mi tagadás, ez a valóság, csakhogy van ám más is. A nagymama lecsója, amelyet a nyári konyha előtt sámlin ülve eszünk. A közösen átélt balatoni alkony és az utána belopott első csók. Az ultipartik a verandán. A Füstbement terv, amelyen akkor nevettünk („repül felém anyám, én kinyitom az ablakot, s ő repül-repül tovább)”, most meg könnybe lábad tőle a szemünk. Természetesen ezt a felsorolást is folytathatnám.

Gyógyír? Úgy tűnik, nincs! Nem igaz az a mondás, hogy az idő mindenre meghozza a megoldást. A halál igen, pusztán az évtizedek múlása nem. Persze az ember a legadaptívabb állat, a halálon kívül mindent képes megszokni, bizonyos mértékig. Tudom, megállapításaimmal sokan vitába szállnának (különben tehetik, erre való a honlapon található fórum), csak nem érzik magukat érintettnek. Ezeknek azt üzenem, gondoljanak bele, mit takar az alábbi hír: a Kossuth-díjjal kitüntetett, nemrég elhunyt Teller Ede kaliforniai otthonában 96 évesen öttagú magyar személyzetet tartott (főleg ott tanuló diáklányokat), mert már csak magyarul beszélt, és nagyon szeretett volna hazalátogatni, csak erre már nem volt ereje. Utolsó szereplése alkalmából a magyar tv-ben (zenei kíséret nélkül) elénekelte a „minden vízbe mártott test, kis angyalom” című diákdalt. Tegyük még hozzá, hogy Teller Ede jóval a II. világháború előtt emigrált az USA-ba. Annak bizonyítására, hogy ez nem egy elszigetelt eset, hadd toldjam meg néhány másikkal.

Sir George Solti, azaz Solti György világhírű karmester, akit az angol királynő lovaggá ütött, végrendeletileg kérte angol feleségét, - akivel évtizedeken keresztül nyilván nem magyarul beszélt -, hogy hamvait szállítsák vissza hazájába, Magyarországra. Solti 1912-ben született és közvetlenül a II. világháború előtt, 27 évesen hagyta el szülőföldjét. Huszonkét évig volt a Chicagói Szimfonikusok vezető karmestere, majd 1979-1983 között a Londoni Filharmonikusoké. Nyolcvanöt évesen halt meg. Ebből a 85 évből mindössze az első 27-et élte itt, a következő 58-at külföldön, ahol maximum annyit ismertek be, hogy „magyar származású”. Meghal, kinyitják a letétbe helyezett végrendeletét, és kiderül, hogy magyar földben akar nyugodni. Vagyis pontosan az van, amit az imént írtam: idő nem, csak a halál hozta meg a megoldást.

Solti esete nem egyedi. Szilárd Leó fizikus, a nukleáris láncreakció kigondolója 1964-ben, vagyis jó negyven éve halt meg San Diegóban. Hamvait a leszármazottak hazahozták és újratemették a közelmúltban.

George Mikes, számtalan humoros angol nyelvű - és magyarra természetesen lefordított - könyv (Anglia papucsban stb.) szerzője nem váratott a végrendeletének megismeréséig. Egy helyen azt írta: nem tudom, hogy halálom előtt mi lesz életem utolsó mondata, de abban biztos vagyok, hogy magyar mondat lesz. Mikes eredetileg újságíró volt, Angliából küldött tudósításokat - természetesen magyar nyelven -, de a háború kitörésekor, 1939-ben Angliában maradt. Néhány évvel később már angolul ír élete végéig, és akkor jön ez a kikívánkozó „vallomás”! Persze ő sem egyedi eset.

André Kosztolányi közgazdász és tőzsdeguru az egyetemeken németül tart előadásokat. Saját bevallása szerint barátaival franciául beszél, bankárokkal angolul tárgyal, de istenhez 90 évesen is magyarul imádkozik.

A „jelenség” természetesen nem exkluzív magyar. Az 1901-ben született Marlene Dietrich apja porosz katonatiszt volt, ami Dietrichhel alaposan megutáltatta a katonai szellemet. 1930-tól az USA-ban élt, és számtalan jeles filmnek volt a főszereplője. Deklaráltan nem érezte magát németnek. A II. világháború alatt az előrenyomuló szövetséges csapatokkal együtt vonult be Párizsba, este pedig szórakoztatta a katonákat. Nem sokkal 91 éves korában bekövetkező halála előtt sokadik „búcsú” hangversenyén a közönség kérte, hogy utoljára énekeljen valamit németül. Dietrich „kötélnek állt”, és elénekelte ifjúkora egyik német slágerét. Amikor a szöveg szerint a „Berlin” szóhoz ért, hangja érezhetően megcsuklott a hirtelen rátörő érzelmi indulattól, olyannyira, hogy a jelenlévő angol újságírók riportjaikban feltették a gúnyos kérdést: a vér nem válik vízzé?

De hát akkor mi ez, hazaszeretet, honvágy, nosztalgia? 1688-ban egy fiatal svájci orvos, egy bizonyos Johannes Hofer figyelt fel egy Bázelben tanuló fiatal berni diákra, aki láthatóan nem volt képes beilleszkedni a helyi életvitelbe. A diák egészsége egyre romlott, lázas lett, nyugtalan és izgatott, légzése szaggatott, szívverése szapora. A kezelőorvos a legrosszabbra gondolt, de mi az a betegség, amely ezt a fiatal férfit a halál előszobájáig hajszolta? Dr. Hofer talált rá egy nevet: nostalgia, amelyet korábban a németajkúak das Heimweh, a franciák la maladie du pays, míg az angolok homesickness névvel illettek. Magyarul csak „honvágy” vagy „hazavágyódás” a fordítás, és mint látható, a „betegség” toldalék hiányzik a magyar kifejezésből. Dr. Hofer átnézte a rendelkezésére álló szakirodalmat, de a tünet ­együttesre jellemző betegséget nem talált, pedig a betegség nagyon is létezett. Gyártott tehát hozzá egy nevet a görög nostos = hazatérés, és az algos = fájdalom összevonásával. Így született meg a „nosztalgia”, amely alatt ma egy kicsit mást értünk (de olaszul a mai napig is így hívják a honvágyat: nostalgia).

Csakhogy a honvágy mindössze egy elmeállapot, amely nem lehet halálos. Akkor pedig ezek a betegek egészen pontosan miben is halnak meg? Dr. Hofer találkozott aggodalomra okot adó esetekkel is, amelyek közül egyet így írt le: „A diák először csak vágyakozott az otthona után, de hamarosan meg is betegedett. Nem evett, lázas lett, izgatott. A szimptómák egyre rosszabbra fordultak. A szállásadók közeli halálát várták, és elkezdtek imádkozni érte, de nem halt meg, bár nem az imádság segített rajta. Hívtak hozzá egy borbélyt, aki gyógyír beadása helyett diagnosztizálta a betegséget, és a fiú hazaküldése mellett döntött. Meghallván ezt, az ifjú azonnal felvidult. Használati tárgyainak csomagolása közben légzése normálisra váltott. Mire megérkezett a postakocsi, a fiú teljesen felélénkült. A várostól néhány mérföldre eltávolodva már tökéletesen egészségesnek volt tekinthető.”

Dr. Hofer másik betegleírásában említést tesz egy „társadalmilag lecsúszott” fiatal vidéki lányról, akit eszméletvesztett állapotban vittek be a kórházba, élete egy hajszálon lógott. Amikor magához tért, maga körül csupa „siránkozó, jajgató öregasszonyt” látott és nyomban súlyos nosztalgiába esett. Nem volt hajlandó enni, gyógyszereit kiköpte, állandóan sírt, és azt hangoztatta, hogy haza akar menni. Annyira legyengült, hogy a kórház nem tudott vele mit kezdeni, összecsomagolták és hazaküldték. „Hazaérkezve néhány napon belül tökéletesen meggyógyult mindenfajta orvosság nélkül.”

Dr. Hofer arra a következtetésre jutott, hogy a betegség elsősorban fiatal embereket támad meg, különösen azokat, akiket otthonuk elhagyására késztetnek, és akik nehezen alkalmazkodtak idegen emberekhez és szokásokhoz. Az eset diagnosztizálása könnyű. Az áldozat „bánatos arccal lődörög”, lenézi az idegen szokásokat, és nehezen viseli a tréfát. „A vég nélküli bánatosság, a haza örökös szóbahozása, a fizikum legyengülése, az érzékszervek eltompulása, a szívritmuszavarok azt jelzik, hogy a betegség teljes erővel tombol.”

Agysebészet a XVII. században természetesen nem létezett, ennek ellenére dr. Hofer úgy gondolta, hogy kellett lenni az agyban egy olyan területnek, ahol az otthon élménye mélyen be volt ágyazódva. Az állandó hazavágyás bekapcsolta ezen agyterületet, amely hatalmába vette az egész testet. Minél többet gondol a beteg haza, annál inkább vált uralkodóvá a test felett ez a specifikus agyterület. Ez abban nyilvánult meg, hogy egyre-másra törtek a felszínre régi, rég elfelejtett emlékek emberekkel, eseményekkel és helyekkel kapcsolatban. „Ezek a gondolatok oly mértékben vették igénybe az agy kapacitását, hogy más feladatok ellátására nem maradt elég erő. Ez vezet az étvágytalansághoz, és ezért nem képes a szervezet a normál emésztésre. A páciens, amint abbahagyja az étkezést, teste fokozatosan legyengül, és beáll a totális nosztalgia.”

Dr. Hofer kidolgozott egy hatásosnak vélt gyógymódot is, amely szerint opiátok alkalmazása könnyítheti az örökös izgalmi állapotot, de ami a legfontosabb, a beteggel közölni kell, amint jobban lesz, indulhat haza. A legsúlyosabb esetekben egyetlen dolog segít, a beteg haladéktalan hazaküldése.

Miután dr. Hofer leírta a betegséget, orvosok szerte a világban diagnosztizálni kezdték a nosztalgiát, ami hamarosan jól körülhatárolt orvosi esetté vált. Volt olyan orvos, aki azt állította, hogy a betegséget diagnosztizálni tudja csupán a szívverés meghallgatásával. A nosztalgiában elhunyt betegek boncolása után elváltozásokat találtak az agyban, a szívben, a tüdőben, de még a belekben is. Az egyik korabeli orvos szerint a skótduda egyetlen felbúgása elég volt arra, hogy az emigráns skótok elsírják magukat.

A korai tapasztalatok szerint egyes emberi csoportok könnyebben megkapták a betegséget, mint mások. Katonák, különösen fiatal kényszersorozottak voltak fogékonyabbak az átlagnál. A francia forradalom után csendes vidéki lakhelyükről elhurcolt, erőszakkal verbuvált fiatal legények között a nosztalgia járványszerűen terjedt.

Az amerikai polgárháborúban az otthonuktól távol harcoló katonák közül 1861 és 1866 között pontosan 5213 nosztalgiabeteget diagnosztizáltak, akik közül 58 meg is halt. Ezzel azonban a nosztalgia, mint betegség el is tűnt a Földről. Orvosok és pszichiáterek új diagnózisokkal álltak elő: depresszió, idegösszeroppanás, anorexia (vészes testsúlycsökkenés), katonák esetében viszont szimulálás. A nosztalgia pedig elveszett a régmúlt homályában.

Nem így van, állítja The Past is a Foreign Country (A múlt egy idegen ország) c. könyvében David Lowenthal: szerinte a nosztalgia, mint betegség jelen volt a II. világháborúban harcoló angolszász csapatok személyi állományában is. A legfőbb amerikai sebész által összeállított betegséglista előkelő helyén szerepelt a nosztalgia. Nem oly nagyon régen, 1946-ban az egyik eminens szociológus „pszichofiziológiás betegségnek” írta le. A honvágy tipikus diákbetegségként volt nyilvántartva az egyetemi rendelőkben.

A múlt század ‘70-es éveitől kezdve divatba jött a nosztalgia, azonban központi helyét nem a múltbéli földrajzi hely, hanem a múltbéli történések, események foglalták el. Oly nagyfokú volt a nosztalgia felé fordulás, hogy egyesek attól tartottak, „az emberiség olyan jövő felé tart, ahol a nosztalgia újfent halálos betegséggé válhat.”

Mit tegyünk hozzá? Talán annyit, hogy a honvágy, mint betegség legalább egy aspektusban pont olyan, mint bármely más betegség. Nem egyformán „fertőz” meg mindenkit. Van, aki fogékonyabb rá, van, aki kevésbé. Ezt nem lenne szabad, hogy elfelejtsék a nagyszájjal hencegők („Még hogy honvágy? Örülök, hogy megszabadultam attól az országtól”). Van, akit évről évre elkerül az influenza, aztán egyszer úgy leveszi a lábáról, hogy nem akarja elhinni, hogy ez vele is megtörténhet.

Pali bácsi

Pali bácsit, a közvetlen magyar munkatársam, hihetetlen keményfából faragták. Megözvegyülésének első napjától kezdve feltalálta magát, így hiányt semmiben sem szenvedett, de hogy Klári nem ült az ablak előtt és nem kötött (csak az isten tudja, hogy mit), az elviselhetetlennek tűnt előtte. Sebaj, gondolta, majd megszokom, de nem szokta meg. Így esett, hogy egy szerdai napon, amikor a magyar hentes leszállította a rendelést, a magyar hentes magyar kifutójával szóba keveredett, és elmondta neki magányosságából fakadó bánatát. A fiú, aki még csak pár hete érkezett Ausztráliába, megígérte neki, hogy segít.

Tíz nappal később Pali bácsi kapott az Óhazából egy nagyméretű borítékot, amelyet egy közvetítő iroda küldött neki, és amelyből női fényképek, valamint egy szerződéstervezet került elő, egy elmaradhatatlan bankszámlaszám, ahová a szolgáltatás ellenértéke befizetendő. A dolgok nyélbeütése után egy húsz évvel fiatalabb hölgy karácsonykor már Sydneyben volt, majd hat hónapon belül megejtették az esküvőt is. Hiába, csak a fiatalok érnek rá, az időseknek minden nap számít!

Magdi viszonylag gyorsan megtanulta, hogy fő funkciója az ablak előtti kötögetés, amit különben szívesen felvállalt, de az egy sima, egy fordított helyett az egy sor kötés, egy sor plafonra bámulást praktizálta. Egyre csak nézte a plafont, és szomorú képpel Petőfi-verseket motyogott. Pali bácsi érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért egy terápiás megbeszélést kezdeményezett. Megállapították, hogy Magdi lélekben többet van otthon, mint Sydneyben, és ez így nem maradhat. Ekkor Magdi előállt azzal, hogy van neki egy zalai apró falúban egy harmincéves keresztfia, aki ki szeretne jönni, és, ha itt lenne, ő magas is sokkal jobban érezné magát.

Az ötletet tett követte, hol volt még az egyéves házassági évforduló, amikor Feri, a zalai törpe falúból már bőszen lakta az utcára néző kisszobát. A házirend hamar megváltozott, mert a munkát találni képtelen Feri esténként üzleti elképzelésével Pali bácsit zaklatta szüntelen. Végül az öreg úgy gondolta, egyszerűbb, ha ad a fiúnak 10.000 dollárt, aztán érvényesüljön, ahogy tud. Az természetesen borítékolható volt, hogy a tíz rongy hamar elolvad, és Ferinek újabb tervei lesznek.

Az első tízezer dollár Pali bácsitól oly elképesztően könnyen volt leakasztható, hogy a jég hátán is megélni képes fiatal honfitárs vérszemet kapott, már nem csupán kért, követelt. Családi jelenetet családi jelenet követett, már amennyiben ők hárman családnak voltak nevezhetők. A végeredmény minden esetben egy újabb és újabb csekk kitöltése volt.

Közben Pali bácsi szekatúrához nem szokott szervezete a kifáradás jeleit kezdte mutatni. Mire a bankszámla kiürült, Pali bácsit kivitték a temetőbe szeretett hitvese, Klári mellé.

A temetés után Magdi és enyhén mohó keresztfia átnézte a házat, ahonnan minden kacatot és olyan tárgyat kihajítottak, amely a legkisebb mértékben is emlékeztetett Pali bácsira. Aztán elkezdték tervezgetni, mit is fognak csinálni, miután eladták a házat és megfelezték a vételárat. A tervezgetésnek még a felénél sem jártak, amikor a halált követő harmincadik napon levelet kaptak egy olyan ügyvédi munkaközösségtől (hogy ennél a magyar kifejezésnél maradjunk), ahol magyar anyanyelvű munkatárs is dolgozott. A levél tartalma a következő volt.

„Tisztelt asszonyom! Kötelességem értesíteni önt arról, hogy a megboldogult halála előtt a saját tulajdonát képező családi házra 700 000 ausztrál dollárt vett fel, mely összeget letétbe helyezett. A letétből az összeget az özvegy a nevére kiállított csekk ellenében 14 napon belül felveheti. Ha ezt 14 napon belül nem teszi meg, úgy a letéti összeg tulajdonjoga a helyi állatmenhelyre száll. A névre szóló csekk megtalálható az örökhagyó családi fényképalbumának belső borítója alatt. Az ügyvédi iroda páncélszekrényében őrzött végrendelkezés az ausztrál jog szerint megtámadhatatlan. Tisztelettel: Dr. X. Y. ügyvéd.”

A levél olvasása után Magdi elsápadt, majd kihullott kezéből az elolvasott szöveg. Ferinek a földről kellett felvenni, hogy átfuthasson a sorokon. Olvasás után felüvöltött, hol az az átkozott fényképalbum? „Hogy hol van?”, kérdezte vissza Magdi, miután magához tért, „Te vitted ki a kukába, te szerencsétlen.” „Tudod mi történt?” - folytatta a most már cseppet sem víg özvegy. - „A ház sem a miénk, földönfutókká lettünk. Éveket vesztegettem el e mellett a nyomorult férfi mellett, és most mehetek vissza Zalába egy huncut vas nélkül, még azt sem tudom, miből fizetem ki a repülőjegyet.”

Ez a kis történet egyaránt figyelmeztető azoknak, aki 40-50 éve kint élnek, és azoknak is, akik a külföldre szakadt hazánkfiait meg akarják sarcolni. Több évtizedes külhoni lét a magyarságtudatot sok esetben egészségtelen szintre srófolja, ami a természetes óvatosság rovására megy. Tanuljuk meg, az azonos anyanyelv nem garancia a tisztességre. De figyelmeztetés lehet a kivándorolni szándékozóknak is, ha valaki mindenképpen tisztességtelen harácsoláson töri a fejét, okosabb, ha Magyarországon marad, itt legalább ismeri a „dörgést”. Ilyen végrendeletet Magyarországon nem lehet érvényesíteni. Arról nem is beszélve, hogy az ügyvédi iroda jó eséllyel rávehető az örökhagyó kijátszására, elvégre az már halott, de az angolszász hagyományok szerint a végakarat, bármily hóbortos is legyen az, szent és sérthetetlen. Ha többet is meg szeretnél tudni a külhoni élettel kapcsolatos ”anomáliákról” akkor rendelj egy példányt az Irány Ausztrália című könyvemből. Nem csak tanulságos, de még szórakoztató is. Különben is, fél áron juthatsz hozzá. Micsoda alkalom!   

Ausztráliába megérkezett a nyár

Mivel Ausztrália a déli féltekén van, ott a nyár december – január - február hónapokból áll. Most tehát, éppen a nyár közepénél járnak, miközben mi a hideg ködben várunk negyed órákat a buszokra, hogy beálljanak a megállóba. Szóval, van miért irigyelni az Ausztráliába „szakadt” magyar honfitársainkat. Különben is, egész ifjúkoromban állandóan a nyarat vártuk, és tódultunk a Balatonhoz, ahol hetekig kempingeztünk, napi 20-30 forintból. Szóval, a nyár az nyár volt. Viszont a közmondás szerint a jóból is megárt a sok. És ami sok az sok. Most olvasom, hogy Melbourne-ben éjjel 12-kor 37 °C volt és a meteorológusok nem ígérnek változást.

Persze leírni azt, hogy 37 °C nagyon könnyű, benne élni már kevésbé. Személy szerint én 30 foknál már szédelgek, de ezt hagyjuk. Az emberi test 36 °C-on működik. A működéséhez napi 2000 kalória energiára van szüksége, amit élelmiszer „elégetésből” nyer. Ha egy ember teljesen pucér (és nem süt rá a Nap) akkor is disszipálnia kell 2000 kalória hőt ahhoz, hogy ne menjen feljebb testének a hőmérséklete. A hő azonban a melegebb helyről a hidegebb felé áramlik. 37 fokos levegő nem tudja hűteni a 36 fokos testet, éppen fordítva. Arról nem beszélve, hogy ez éjfélkor mért érték, délben nyilván ennél jóval több van. Az emberi test egyetlen egy módon tudja hűteni magát, ha izzad. Mivel 1 liter víz elpárologtatásához körülbelül 500 kalória kell, ez azt jelenti, hogy Melbourne-ben egy nap alatt egy ember által termelt hő elvesztéséhez 4 liter vizet kell kiizzadni alaphelyzetben. Valójában nyilván többet, mert a környezete is átad(na) hőt, és a megnövekedett terhelés miatt a kalória szükséglet is több mint napi 2000. Becslésem szerint a puszta túléléshez napi 6 liter vizet kell kiizzadni, de mert a salakanyag eltávolításához is víz kell (vizelet), ez azt jelenti, hogy meg kell innia napi 8 liter vizet. De folytatom a fejtegetésem, mert az idén nyáron nálunk is lesz egy kis kánikula tekintettel az El Nino évre. Ugyanis a 6 liter vizet nem csak ki kell izzadni, az még csak menne, de ennek el is kell a bőr felületéről párologni. Vagyis az nem megy, hogy az izzadság csurog le a hátamon és felszívja az ingem, vagy folyik a homlokomról, amit letörlök egy ronggyal. Nem annak a 6 liter izzadságnak el kell párologni. Na, majd meglátjátok!

Különben a történetnek még nincs vége. Akinek volt, természetesen mind bekapcsolta a légkondicionáló készülékét (naná, majd hülye lesz izzadni), amit a trafók nem bírtak, és leégtek. Pontosítok, a teljesítményfelvételt bírták volna, erre voltak tervezve, csak ugye a feszültség transzformálásnál mindig van veszteség, ami hőtermelést jelent. A belső hő, plusz a külső hő viszont már sok volt a trafóknak. Csak azért írom, mert, ami most ott van, az pár év múlva itt is lesz. Jobb, ha tudjátok, mivel kell majd szembenézni. Aztán még egy-két évtized, és a trafóházak egészen biztos nem fognak leégni, mert nem lesz mit transzformálni. Majd azt nézzétek meg milyen érdekes lesz J.

Karácsony down under (and up here)

— karácsonyi nosztalgia —

Azt persze mindenki tudja, hogy Ausztrália a déli féltekén van (down under), aminek okán az év 180 fokot el van fordulva. Ennek egyenes következménye, hogy december 24-én Melbourne-ben a Nap reggel 3 órakor kell és este 10 után nyugszik. Délben pedig 41 °C van árnyékban, és hogy röhögni is legyen kedve az embernek az üzletek teli vannak Angliából importált karácsonyi üdvözlőlapokkal, amiken hólepte táj virít apró templomokkal, szánkót húzó szarvasokkal, ami ma már Európában is giccs, Melbourne-ben pedig égbekiáltó marhaság.

Hajnali négy, hasamra süt a Nap, élettársam tök meztelemül izzadtan forog a lepedőn, nekem fáj a fejem, hiszen máris 36 °C van a szobában. Szex? Unottan átfordulok a másik oldalamra és nagy nehezen félálomba szenderülők. Eszembe jut az utolsó karácsonyfa, amit az utolsó pillanatban, a szomszéd kertjéből vágtam ki 20 centis hóban. Hogyan is volt?

November 4-én megindultak az oroszok, 10-én átléptem a határt, pár nappal később Ausztráliába regisztráltak, indulás kb. január végén. Addig ellődörgünk Bécsben. Aztán december közepe táján elkapott a karácsonyi láz. Tavaly anyám sütötte a halat, keverte a borsadót, mert ez a kettő kötelező volt. Húgom és én díszítettük a fát, apám le-felmászkált a konyha és a szoba között és bontogatta a szaloncukrokat, vaníliásat keresett. Mindenkinek máshova volt eldugva a többinek szánt ajándéka és rettenetesen ügyeltünk arra, valahogy ki ne derüljön a rejtekhely. Aztán megvolt a vacsora és az ajándékosztás. Később kimentünk a nyikorgó hóba és elbaktattunk a közeli kápolnába az éjféli misére. Családom nem volt vallásos, sose mentünk misére, de valahogy ez az éjféli mise hozzátartozott a hangulathoz.

Már vagy tizedszer gondoltam végig az utolsó, családban eltöltött karácsonyt, amikor megszületett az elhatározás, szentestére visszamegyek. Felpakoltam magam banánnal, Milka csokoládéval, babkávéval, szardíniával, szóval minden „földi jóval” és a határon egy kilométernyi kúszás után irány Budapest. Húgom már Nyugaton volt, anyám és apám nagy magányukban fenyőfát se vettek. Ezért kellett az utolsó percben a 44-ben nyugatra ment szomszéd elhanyagolt kertjéből kivágni a díszfenyőt. Szüleim könnyes szemekkel öleltek magukhoz, én meg boldog büszkeséggel pakoltam ki hátizsákomból az évtizedek óta nem látott finomságokat. Aztán karácsony után egy nappal újfent útra keltem. Nem lehetett hülyéskedni a határt napról-napra egyre jobban őrizték.

Az álmodozás nem tartott sokáig. Öt órakor fáradtabban keltünk, mint amikor lefeküdtünk. Bekapcsoltuk a rádiót, amiből kilószámra ömlöttek a karácsonyi énekek, azok a híres angol Christmas carols-ok, a szánkót húzó pacik nyakában lógó csengő csilingelésével, amik újabban Magyarországon is kezdenek teret hódítani.

Pedig rendbe kellett szedni magunkat. A karácsonyi „dinner”-re meg voltunk hívva élettársam szüleihez Dandenongba, ami kb. 100 km-re volt Melbourne-től. Hatalmas megtiszteltetés. Ugyanis három évig hallani se akartak rólam pusztán azért, mert nem voltam Ausztrál. Jakérem, akkor még nem tudták mi az a multikultúrális társadalom. Vadházasságban pedig azért éltünk, mert Elayne nem volt még 21, és ugye arrafelé akkor lesz az állampolgár nagykorú. Nem tudtam miért, de most megtörni látszott a jég.

Délkörül meg is érkeztünk az adott farmra és megjátszottuk, hogy mennyire örülünk egymásnak. Bemutatkozásra nemigen volt szükség, ők pontosan tudták én ki vagyok, én meg ránézésre rájöttem. Elayne húga volt az egyetlen őszinte ember a társaságban. Ő rögvest a nyakamba ugrott, amiért kapott is egy gúnyos megjegyzést az anyjától. Legelsőnek a kommunikációs hiányosság ütötte fel a fejét. Anyósom kiejtését az istennek se értettem meg, ha szólt hozzám, a lányának meg kellett ismételni viszonylag egyszerű mondatát, hogy meg is értsem. Így aztán hamar leszoktunk a beszélgetésről.

Margaret, a húg, körülvezetett a farmon, mialatt feleségem a rég nem látott mamával diskurált, amiből egy szót se értettem. Elayne csodálatos módon egyik pillanatról a másikra pont olyan akcentussal beszélt, mint az anyja. Ez alatt sógornőm bemutatta a teheneket. Ilyen szentestém se volt még, gondoltam magamban, elvégre már délután 6 körül járt az idő, odahaza rég sötét, itt meg hétágra sütött a Nap és a hátamon rám tapadt az izzadságtól csurom nedves ing. A tehenek után kiderült, hogy nincs más látnivaló. Szerencsére addigra összetereltek minket a dinner-hez.

Meg nem lepődtem, mert akkor már veteránnak számítottam. Pontosan tudtam, hogy a dinner nem lehet más, mint egybesült marha, amiből szeleteket vágtak, azt leöntötték egy gravy nevű szósszal, adtak hozzá főtt krumplit, főtt bimbós kelt és főtt hagymát. Aztán jött a Xmas pudding, ami a maga nemében tényleg kuriozitás. Ugyanis minimum 3 hónappal korábban állítják elő és karácsonykor csak meg kell főzni és leönteni híg vaníliás szósszal.

Persze a Xmas puding egyszerűen ehetetlen, mert a rengeteg mogyoró és szárított gyümölccsel telitett tésztát birkafaggyú tartja össze, szó szerint. Az egész kőkeményre szárad. Karácsonykor pedig konyharuhába kötve megfőzik, tálalják és szagolják a bűzt, amit terjeszt. A lényeget viszont kifelejtettem. A puding közepébe betesznek egy ezüst shillingest, ami azé, akinek a tányérjába kerül. Persze, ha közöttük nőttem volna fel, én is zabáltam volna a pudingot, és vártam volna, hogy ráharapjak a fémpénzre, de ez az, nem nőttem fel közöttük és rettenetesen zavart a hőség, a bűz, a napfény és közben az állandó Marry Christmas így, Marry Christmas úgy.

Végül a karácsonyon túlestünk, sőt egymás után több karácsonyon is. Megszokni persze nem tudtam őket, de az legyen az én ügyem. Elvégre saját akaratból mentem ki és persze saját akaratbólé jöttem vissza is.

A sors érdekes fintora, hogy évekkel később éppen karácsony előtt érkeztünk haza (up here) mind a „hárman”. Apámék háza fele akkora volt, mint amire emlékeztem. Ugyanez volt a helyzet a feldíszített fenyőfával is, csak a hó volt 20 centis. Elayne még életében nem látott havat. Úgy tapsolt neki, mint egy gyerek. Rugdosta a havat, csúszkált, hógolyót gyártott, teljesen megfeledkezett arról, hogy első gyermekünkkel mégiscsak a hetedik hónapban volt. Viccesen megkérdeztem tőle hiányzik-e neki a 41 fokos meleg. Nem szólt egy szót sem, csak rázta a fejét, hogy nem, de a szeme sarkában láttam egy csepp összegyűlt könnyet.     

Sydney versus Melbourne

Amióta van városnak nevezhető település Ausztráliában, azóta versenyez a két rivális egymással, Sydney és Melbourne. Az előző New South Wales az utóbbi Victoria állam fővárosa. Csakhogy Ausztrália 1901. január 1.-től szövetesési állam lett, amibe 6 korábbi gyarmat egyesült. A Commonwealth of Australia – mert ez lett a hivatalos neve – igényelt volna egy fővárost is. Ne is mondja, hogy mind Sydney, mind pedig Melbourne el szerette volna nyerni a címet, de egyik se engedett a másiknak. A végén nem volt mit tenni, mint a két állam között kijelölni egy függetlenített területet (ezt lett Canberra). Sajnos ez geográfiai nehézségbe ütközött. Az ausztrál kontinensen négy állam és egy úgynevezett Északi Terület van, de minden határvonal mértani pontossággal, a térképen lett kijelölve, egyenes vonalak segítségével. Egyetlen kivétel a Victoria és New South Wales közötti határ, aminek jelentős része a Murray folyó. Ez egymagában még nem lett volna probléma, de a két fővárost összekötő egyenes éppen a 2000 méter feletti Mount Kosciusko (igen, igen, a Tádé) hegyen van, ahová nyilván nem lehet egy várost telepíteni. Ezért egy kicsit beljebb, NSW testéből szakítottak ki egy darabot (Australian federal territory). Ezt követve a két főváros tovább versenyezett egymással, egészen napjainkig. Becsléseim szerint Ausztráliában megközelítőleg 50.000 magyar ajkú (vagy magyar származású, ahogy tetszik) ember él, nagyjából fele-fele arányban megosztva a két főváros között. Persze viszonylag jelentéktelen létszámban vannak Brisbane, Adelaide és Perth városokban is, de ez most lényegtelen. Ami lényeges, hogy a mai napon több külföldön élő magyar is tiltakozott a szlovák nyelvtörvény ellen. A hírek szerint a melbournei magyarok is, viszont a sydenyi magyarok nem. Mivel tudom, hogy a honlapomat Ausztráliából is látogatják, kíváncsi lennék valakinek a véleményére, hogy ez miért van így? A sydneyi magyarok átmentek Melbournebe tüntetni? :-)      

Ausztráliába disszidáltam (könyv ismertető)

Megpróbálom nem elragadtatni magam, amikor Antalffy Tibor „Ausztráliába disszidáltam” című könyvét méltatom. E kötet sokat ígérő címéből egy földrész és egy életforma bemutatására következtethetünk. A címlapon egy koala macit láthatunk, de ez csak afféle humoros kedvcsináló, mert az író őszintén bevallja, hogy ő személy szerint egyet sem látott ezekből a kedves, de alamuszi állatokból. Ez a könyv nem az útikalauzok népes családját bővíti. Több annál, jóval több, mert nem azt tudhatjuk meg belőle, hogy melyik múzeumba érdemes ellátogatni, hanem azt, hogy ha nekivágunk a nagyvilágnak, mire is számíthatunk. Magyarán a kitelepülni szándékozóknak ad hasznos és megszívlelendő tanácsokat. De azoknak sem árt kézbe venni ezt a kiadványt, akik már túl vannak a nagy ugráson. Tibor szakavatott ismerője a disszidens életformának és mindazoknak a gondoknak, amelyek ezt a sajátságos utat kísérik. A saját tapasztalatait gyűjti csokorba, irigylésre méltóan közvetlen hangnemben, sok humorral, könnyed meseszövéssel. Örökérvényű és minden közegben helytálló igazságokat mond ki játszi könnyedséggel, de gondolkodásra késztetően. Míg egyfelől például a honvágy fogalmát képes tudományos pontossággal meghatározni, addig a felhozott példákon lehet derülni és álmélkodni, hiszen mi is ugyanebben a csónakban evezünk. Akad a könyvben egy jó adag fontos és hasznos információ is, de a szerző van annyira rafinált, hogy ezeket az oldalakat sem kell unatkozva átlapozni. A tájékoztatás mellett bőven jut hely a remek vicceknek és a jópofa anekdotáknak is. Több mint ötven évet ugrunk vissza az időben, hiszen hősünk 56-ban hagyta el az országot. Kor-dokumentum értékű az akkori állapotok ismertetése, de persze nemcsak ennyiről van szó. Mivel a könyv már a hazai rendszerváltás után íródott, így olyan részekkel is kiegészült a mű, amelyek aktualitása vitathatatlan. Jut hely az angol nyelv bemutatására is és itt most ne a segédigék helyes használatára gondoljunk. Sokkal többet érünk azzal, hogy megismerjük a káromkodásban oly népszerű „bloody” szó igazi jelentését, vagy az angolszász kultúra számunkra vadhajtásnak tűnő sajátosságait. Néhány olyan gondolattal is találkozunk, amely akár egyetemi disszertáció témája lehetne. Például, a szerző megfigyelése szerint az idegen nyelvet beszélőknél jelentkezik az a szindróma, aminek lényege, a megfogalmazott gondolatok anyanyelvtől eltérő átérzése. Ez a faramuci állapot magyarázza meg azt a tényt, hogy szemrebbenés nélkül fogadunk el olyan angol szavakat, melyeknek magyar megfelelője hallatán a hajunk tövéig elpirulunk. Ezt a sokoldalú kiadványt néhány fényképes oldal zárja, hogy kétségeink se lehessenek a leírtak hitelességét illetően. Nem tudom, hány honfitársam osztózott eddig abban a kellemes érzésben, hogy olvashatta ezt a könyvet. De ha ez a kiadvány már nem elérhető, azért még tudok vígasszal szolgálni. A szerző újabb könyvvel jelentkezett, „Irány Ausztrália” címmel, ami tulajdonképpen az „Ausztráliába disszidáltam” második kiadása kibővítve 2006-ban aktuális információkkal. E kötetek alapján állíthatjuk, hogy a szerző aztán igazán „ismeri a dörgést”. Talán nem meglepő ezek után, hogy már jó ideje Magyarországon él.

Egy Sydneyben élő magyar

Az ausztrál hőhullám előrevetíti a kontinens lakhatatlanságának árnyékát

Joseph Romm, Climate Progress

A sorok írásakor, vagyis 2009. Február 2-án Ausztráliában minden idők legnagyobb hőhulláma söpör végig. A nappali hőmérséklet Melbourne-ben harmadik napja haladja meg a 40 °C hőmérsékletet, és éjszaka se esik 30,5 °C alá. időközben (február 8.) Melbourne hőmérséklet rekordja 47 °C lett, több mint 1000 ház leégett és a halottak száma meghaladja a 40-et, de ez nem végleges adat.

A klímaváltozás okozta sivatagosodás terén Ausztrália nevezhető lakmuszpapírnak. Az Angliában megjelenő Independent múlt évi egyik szalagcíme így szólt: drought in southern Australia was declared ‘worst on record’  azaz Dél-Ausztráliában a 12 éve tartó szárazság a legrosszabb, amióta meteorológiai feljegyzéseket készítenek a kontinensen. Máskülönben a Föld legszárazabb kontinense. Ezen túlmenően a CSIRO szerint az ausztrál ökológiarendszere a legsérülékenyebb az összes földrész közül az előttünk álló klimatikus veszélyek miatt.     

A száraz szubtrópusi klíma első és legnagyobb mértékben érintett földrésze Ausztrália, ahol a klímaváltozás okozta sivatagosodás elviselhetetlen mértékben fog jelentkezni.

A NOAA tanulmány szerint: NOAA stunner: Climate change “largely irreversible for 1000 years,” with permanent Dust Bowls in Southwest and around the globe a Föld sivatagai a mai kevesebb, mint 3 %-ról 30 %-ra fog növekedni 2100-ig. Sivatagosodás várható: Észak-Amerika délnyugati, Ázsia délkeleti, Dél-Amerika keleti, Európa déli, Afrika déli és Ausztrália nyugati részein. A felsoroltak közül Ausztrália lesz az első áldozat, tekintve, hogy Ausztrália máris a legszárazabb kontinens.

Az ausztrál Alpok egymás után három igen száraz évet élt át, aminek következtében a Murray-Darling folyórendszer az év 40 százalékában nem juttat vizet a tengerbe. Ez azonban csak rosszabb lehet, ahogy a globális felmelegedés fokozódik. Kisméretű átlaghőmérséklet emelkedés – ami már teljességgel elkerülhetetlen – a szárazságot 70 százalékkal fogja megnövelni NSW-ben, és a Murray-Darling vízszállítást további 25 százalékkal fogja csökkenteni. A lassú sivatagosodási folyamat mellett egy brutális méretű hőhullám a pokol erőit szabadítja fel.

Az ausztrál kormány a hőségért a globális felmelegedést okolja, ami egy rekord méretű szárazság után érkezett. Ausztrál szakértők aggódnak, hogy a klímaváltozás első áldozata Ausztrália lesz. Ennek előjelei az elmúlt héten nyilvánvalóvá váltak. Pénteken Melbourne-ön a káosz uralkodott miután egy elektromos elosztóállomás felrobbant, ami a város teljes villamosforgalmát leállította, emberek ragadtak liftekben, és közlekedési dugók keletkeztek, mert a forgalomirányító lámpák nem működtek. Félmillió családi házban nem volt áram. A korházak nem tudtak betegeket felvenni. A melbourne-i parkok fáinak levelei lehullnak a szárazságtól. „Mindez összhangban van a klímaváltozással és avval, amit a tudósok előre megjósoltak.” Mondotta Penny Wong klímaváltozási miniszter.

The Australian recession

Elnézést kérek azoktól a látogatóktól, akik nem tudnak angolul. Csak egyetlen adat. Az 1929-es gazdasági világválság alatt az ausztrál részvények 46 %-ot zuhantak. Jelenleg már elérték a 47 %-ot. És a 300 $/tonna szenet már cask 120 $-ért tudják eladni.

The shockwaves from the global financial breakdown have arrived on Australian shores. Metal ores and minerals exports dropped by 13 percent in November alone, contributing to a 4 percent decline in total exports, while the number of homes approved for construction dived by nearly 13 percent to their lowest level in eight years.

Both results were far worse than expected. JPMorgan Bank is warning that the country is already in recession (two successive quarters of negative growth) and that worse lay ahead in 2009. Australia is in the midst of the first recession since the early 1990-s. Households currently are in a rare state of retreat, previously upbeat businesses are slashing investment and hiring, and commodity exports are in free-fall. The Australian economy had most likely already contracted in the final quarter of 2008 and would do so again in the first quarter of 2009. JPMorgan estimated that Australia’s official jobless rate could double to 9 percent by the end of 2010, or close to a million unemployed, up from 4.4 percent in November.

Because both Japan and China, Australia’s largest export markets, are now slashing production, hopes have vanished that the local economy would be sheltered from the worst of the global storm. In fact, the heavy dependence of Australian economy on raw material exports, combined with historically unprecedented levels of household and corporate debt, makes it particularly vulnerable to the economic meltdown that began in the United States in mid-2007.

By the end of last year, the local share market had suffered one of the biggest losses in the world — stock prices fell 47 percent from their peak in November 2007. By comparison, Wall Street’s Dow Jones index lost 33.8 percent. According to the Australian Financial Review, the falls in Australia have already exceeded those of the Great Depression of the 1930-s, when prices dropped 46 percent from their 1929 high to their low a year later.

One of the biggest factors is that export mineral prices suffered a major drop in the second half of 2008 — the CRB index of a basket of commodities has sunk more than 52 percent since July. For Australian-based mining companies the situation will only deteriorate after April, when new price and volume contracts will commence. For hard coking coal, prices are expected to drop at least to $US 120 a ton in April, from $US 300 a ton in present contracts.

All the indications are that the building slump will intensify. A survey conducted by the Australian Industry Group and the Housing Industry Association showed construction activity at new lows in December, the 10th straight month of decline. November’s plunge in construction came despite extraordinary efforts to stimulate investment. The Reserve Bank had slashed interest rates by 2 percentage points in the preceding months, and the Rudd government had tripled the first homebuyers’ grant to $21,000.

The failure of the government’s efforts was underlined by the latest retail and car sales figures. In November, retail sales rose 0.4 percent in seasonally adjusted terms, but only food sales kept the data in positive territory. Once food was taken out of the statistics, sales fell by 1.1 percent — the worst result on record.

New vehicle sales dropped 11.3 percent in December, on top of a 22 percent plunge in November. These results give an early picture of the severe financial and social impact that the economic crisis will have on ordinary people. Even though mass unemployment has yet to hit, working people are already heavily in debt and being forced to cut back, delay or cancel spending on housing, consumer items and cars.

An Australian Chamber of Commerce and Industry survey showed business confidence fell to record lows in December. Many firms have put capital expenditure, including vehicles, on hold, and expect jobs to be shed over the next six months. Companies reported that business conditions, sales and profits continued to decline over the final months of 2008 and were expected to deteriorate further in early 2009.

Under the headline, “Real carnage about to start,” the Australian Financial Review last week reported: “Insolvencies and company administrations have jumped by about a third in the past year, but insolvency experts expect the real carnage will begin for a broad range of businesses early this year.”

Is Australia Making Its Drought Worse by Turning to Desalination Plants for Water?

Ausztrália egyre szárazabb és ez a helyezet csak egy irányba változhat, még szárazabb lesz.

A cikk természetesen elsősorban az ausztrál látogatóimat érdekli, elvégre nekik ez húsbavágó. Éppen ezért alant megtalálható az eredeti cikk angol nyelven. Az angolul nem tudó magyar látogatóknak csak annyit, hogy az ausztrál nagyvárosok komoly gondba kerültek, és mert a szakemberek szerint ez nem egy átmeneti állapot, a tengervíz sótalanításához kezdtek. Megszűnt az önfeledt pancsolás. Az ausztrál gyerek maximum 2 percig zuhanyozhat, és az elhasznált vizet más hasznos célra iparkodnak még felhasználni.

By Joseph Romm, Climate ProgressPosted on November 13, 2008, Printed on November 13, 2008

THE worst drought in a century, especially in Australia’s most populated and fastest growing regions, has forced state governments to make expensive, and in some quarters unpopular, decisions to secure water supply.

As rainfall dwindles, new dams are a less-than-promising prospect, so governments have looked to the boundless resource surrounding us — the sea — for an answer. Their solution: desalination….

The Bureau of Meteorology, in its annual climate statement for 2007, “warns of a drying trend in the decades ahead.” I noted last year that one Australian newspaper reported

… drought will become a redundant term as Australia plans for a permanently drier future, according to the nation’s urban water industries chief…. “The urban water industry has decided the inflows of the past will never return,” Water Services Association of Australia executive director Ross Young said.

People, however, need water. And even though many Australian kids now “use timers to take two minute showers, and collect the water in buckets so it can be re-used in the garden”(see “What climate change drives behavior change“), conservation is not enough for some:

Four states — Western Australia, Queensland, South Australia and NSW — either have working desalination plants or are planning to build them. Opponents say that producing the large amount of electricity required to run a desalination plant hastens climate change, which may be the culprit behind Australia’s drying trend. The scientific jury is still out.

Actually, I don’t think you’ll actually find very many climate scientists who believe the jury is out on whether human-caused climate change is a major contributor to Australia’s drying trend — since the expansion of the subtropical deserts is in fact a major prediction of climate change (see here, page 10-11).

THE FEEDBACK: Greenhouse gases cause climate change that increases drought and water shortages, which in turn drives countries to desalination, which in turn generates more greenhouse gases — a classic amplifying feedback. A classic amplifying feedback unless, of course, you do the desalination with renewable power:

Some governments have countered or appeased those arguments by building wind farms to offset the power needs of their desalination plants. In Queensland, Premier Anna Bligh has challenged energy companies to come up with the best way to power a planned desalination plant at Tugun on the Gold Coast using only renewable sources.

She said recently: “I want industry to come to us with their best ideas — it could be solar or wind-generated power for example, it could be carbon offsetting, or it could be a combination. Making the plant carbon neutral will save 207,000 tones of greenhouse gas emissions every year — which is equivalent to emissions from 46,000 cars.”

Western Australia was first off the mark with a large-scale plant. Its Kwinana plant opened in November 2007. Now it provides about 45 Giga liters of water per year, about 17 per cent of Perth’ s needs. It is powered by a wind farm at Emu Downs, although the Australian Competition and Consumer Commission recently found that statements by the Perth Water Corporation that the plant was carbon neutral were misleading, and told it not to make similar claims in the future. The corporation is now calling for tenders for a new plant at Binningup, 155km south of Perth.

Gosh, claims of carbon neutrality that were misleading — who ever would have guessed? (see “CCX sells rip-offsets: “It seemed a little suspicious that we could get money for doing nothing”“)

Victoria is building a plant at Wonthaggi in Gippsland which will supply about 150 billion liters a year, roughly one third of Melbourne’s water. The Victorian Government says it has already included the price of using renewable energy into the cost of the project.

Sydney’s desalination plant is being built at Kurnell on Botany Bay. The state government hopes to have it pumping 90 Giga liters of potable water per year from late 2009. To offset the power needs the state is building, with a private partner, a wind farm at Bungendore, east of Canberra. The 63-turbine farm is projected to have a capacity of 132 megawatts, about eight times greater than NSW’s existing installed and accredited wind power.

Stung by public criticism of the plant’s power needs, the state government says that renewable energy certificates earned from the wind farm will provide clear public evidence that the desalination plant is powered by 100 per cent renewable energy.

Running desalination plants on wind power is a start. But the future is using concentrated solar thermal power (CSP) for desalination, see for instance, here and here. Given that Australia is one of the leaders in solar base load, I suspect this will be their strategy once CSP becomes standardized over the next few years — assuming people figure out what to do with the “super-salty brine” left over from desalination:

Not everyone is happy with desalination. Community groups have sprung up in each state where a plant is planned to oppose them on environmental and finance grounds.

In South Australia, the Save Our Gulf Coalition says the planned plant at Port Stanvac presents many problems. Coalition chairman Peter Laffan says for one, the site is a contaminated former oil refinery.

“Our chief concern is the brine in the Gulf St Vincent because it is very slow moving water and we have unusual phenomena in dodge tides; every two weeks there is no tidal movements for a day or so.”

That, together with the fact that flushing takes three to six months, means there is a significant threat that the brine will not disperse. Laffan says brine builds up in low-oxygen slugs that can create “dead” zones.

That’s all we need — more hot, acidic, and now salty coastal dead zones in a globally warmed future (see “The Dead Zone“). Such are the pitfalls of adaptation/desalination.

Maybe we should focus harder on prevention — after all, it’s going to take all the wind and solar (and other forms of carbon free energy) we can imagine just to avert mass desertification in the first place.

Kedves Ausztráliába szakadt hazánk fiai!

A kisebbik lányomnak volt az a mondása: „Az a szép az életben, hogy hosszú”. Persze hosszú annak, aki 16 éves, de nem annak, aki 90, igaz az örökségre váró 60-as gyerekének nem egészen ez a nézete. Hosszú vagy nem hosszú, relatív fogalmak, de az biztos, hogy sok minden történhet alatta. Northcote Parkinson professzor általános szabálya szerint, ha történhet, akkor történik is. Mert ki hitte volna, hogy az ideiglenesen Magyarországon állomásozó orosz katonák egyszer tényleg el fogják hagyni az országot? És ki hitte volna, hogy Ausztrália (nem is beszélve az USA-ról) inkább nevezhető „rendőrállamnak”, mint Magyarország. Hogy a magyar bankrendszer stabilabb lábakon áll, mint az ausztrál.

Jó-jó, tudom most felszisszentetek. Az ember a negatív irányú változást nem szereti észrevenni. De az tény, hogy az oligarchák egyre gazdagabbak, a kékgallérosok egyre szegényebbek lesznek, míg a középosztálynak egyre inkább kapaszkodnia kell. By the way, az utóbbi napokban mennyit veszítettetek a tőzsdén? Ki van már fizetve a házad? Emelik-e a törlesztő részletet? Mi van az ingatlan árakkal, csökkennek már? Ja, és a klíma! Mi lesz a gyermekeitekkel?

Elhitted volna akár egy évvel ezelőtt, hogy fel fogom tenni azt a pimasz kérdést: Nem fontolgatod a visszadisszidálást? Most éppen érdemes. A magyarországi termőföld tized annyiba kerül, mint a Lajtán túl, persze nem sokáig, és az élelmiszer árak az egekbe fognak szökni. Szóval a mi jövőnk tök jól néz ki. Ja, és képzeljétek, nekünk is van gay pride felvonulásunk az Andrássy úton, észre se fogod venni, hogy nem Sydneyben vagy. De, tényleg! Az utcán négerek és kínaiak sétálnak, és minden harmadik ember angolul beszél. Szóval nyugodtan gyertek, Sydneyt nem fogjátok visszasírni.       

Irány Ausztrália (részlet a könyvből: Chevrolet)

A sors úgy hozta, hogy Miki barátom Sydneyben, én Melbourne-ben telepedtem le, de azért egymást szemmel tartottuk. Három hónap után már mindkettőnknek volt autója. Nekem egy sok éves Morris Minor, amelyet 1400 dollárért vettem (na olyan is volt). Miki viszont egy 1932-es Chevrolet-t vett, vagy csak utána dobták, hogy vigye már el ezt a roncsot, viszont „üzemképes” állapotban volt. Az is igaz, hogy ez nem számított különösebb eredménynek, mert 1932-ben még annyi anyagot raktak egy benzinmotorba, és olyan alacsony a fordulatszáma, hogy ezek a kocsik még ma is „üzemképesek”, csak éppen nem tartozik hozzájuk már sem alváz, sem karosszéria. Azok már rég lerohadtak a motor környékéről.

Na szóval, Miki első gépkocsija működött, és ez volt a fontos. A tömegközlekedés nemcsak igen drága volt, de nem is lehetett rá mindig számítani: Miki a kocsiját nagyon előkelően csak Chevnek (ejtsd: sev) becézte, pontosan úgy, ahogy a papa pénzét költő selyem ifjak a Detroitból importált, méregdrága, vadonatúj gépóriásokat. Annyi volt a különbség, hogy Miki nem pörgette a slusszkulcsot a mutatóujján a társaságtól való búcsúzása közben, ugyanis slusszkulcs helyett két drótot kellet összekötni a műszerfal alatt.

A kocsinak voltak még más apró hiányosságai is, de hát ennyi pénzért mi a fenét akarhat az ember. Így például a padlózata meglehetősen hiányos volt. Nem csak a kárpit kopott fel róla, de már a deszkázat is át-átlyukadt (abban az időben nem lemezből készült a padló), és bizony a kocsi alatt lapuló macskaköveket is látni lehetett. Na persze volt ennek előnye is, mert menet közben a kiürült sörösdobozokat nem kellett nagyívben kidobni a kocsiból, amit ugye a rendőr akár több száz yardról is láthatott, le lehetett engedni őket a padlón tátongó lyukakon keresztül. Szép csendben, sutyiban. Igaz, Miki ezt sosem engedte meg az utasainak, de ez nem jelentett semmit.

Az viszont kifejezetten bosszantó volt, hogy bal kanyar esetén a jobb ajtó kinyílt. Ennek egyszerű oka volt. Kanyarban az ajtó és az ajtókeret közti hézag (normális körülmények között 4-5 mm) sokszorosára, mondjuk két centire nőtt. Miki eredeti foglalkozása különben autószerelő, így rácsavarozott a karosszériára egy hatalmas WC-riglit, amelynek tollát mintegy három centire lehetett kitolni. Ez aztán megfogta az ajtót.

Ne is mondjam, a gépkocsi birtokában Miki ázsiója megnőtt a sydneyi társadalmi életben. A kocsit a gazdag ausztrálok nagyon jópofának tartották. Különben is mindenki tudta, hogy csóró magyar, most jött. Lesz neki még több pénze is (nem lett). A lényeg azonban mégis az volt, hogy hajnalban, egy-egy parti után volt mivel hazamenni a húsz-harminc kilométerre lévő albérleti szobába.

Mikinek volt egy gyerekkori osztálytársa, aki 15 évvel korábban ment ki, akarom mondani, vitték ki a szülei. Ez a fiú ott járt középiskolába és egyetemre is. Ez az a két hely, ahol az életre szóló barátságok kötődnek, és az utóbbi a kulcsa az uralkodó rétegbe való bekerülésnek. Gyuri már bekerült, és mint ilyen, Mikit meghívatta egy rohadt előkelő partira. Biztosan azt mondta, „srácok, hozok szombaton egy igazi komcsit Magyarországról”.

Miki elment a partyra és végig jópofáskodta az estét, mindenki dűlt a röhögéstől. Neki minden angol mondatról egy magyar vicc jutott az eszébe. Ezt csak le kellett fordítani, és az ausztrálok rettenetesen eredetinek találták (mi nem, még ma is azokat a vicceket hallom tőle, ki tudja hány ezredszer).

Jött az est fénypontja, a búcsú és a hazamenés. Ez azért fénypont, mert itt dől el, ki kit visz haza, stb. Kipárosítás után egyetlen facér lány maradt (persze az isten háta mögött lakott) és két fiú, egyik a Miki. Na, ki vigye haza a csajt? Folyt a vita a két fiú között. Végül úgy döntöttek, megkérdik magát a lányt, mivel vigyék haza, egy VW-vel vagy egy Chevvel. Így előkelően: „ví-dabljú” vagy „sev”.

Na persze, a csajok Ausztráliában sem különbek, és csak természetes, hogy a lány a Chevet választotta, és már előre lázban égett, mit fognak szólni a szomszéd ablakból leselkedő lányok, ha meglátják, hogy éjfél környékén egy hófehér Chevből száll ki.

A fiúk persze tudták, és az ablakhoz sorakozva nézték a hatást. Miki és a lány kimentek a kapun, és kezdtek végigmenni a járda szélén sorakozó gépkocsik mellett. Ötödik vagy hatodik helyen állt Miki kocsija. Olyan volt, mint egy ott felejtett emlékmű, robosztus és a rossz világítás mellett is láthatóan kopott. Mellette a csaj földig érő nagy estélyiben és tűsarkú cipőben. Megálltak. Az ablakban mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Megindult a beszélgetés.

– Ez mi?

– Ez egy Chev.

– Ez egy Chev?

– Ez az.

– Hol kell beszállni?

– Hol akarsz ülni? Elöl vagy hátul?

– Ahol lehet.

– Ülj mellém.

– Inkább hátra ülnék.

– Oda nem lehet.

– Mért nem?

– Lehet, de nem tűsarkú cipőben.

– Mér’, mi baj van a cipőmmel?

– Most még semmi, csak lesz, ha odaülsz.

– Hát ezt nem értem.

– Nézd, hátul nincs padló.

– Hogyhogy nincs padló?

– Úgy, hogy nincs padló.

– Hát mi van?

– Lyuk.

Dermedt csend, a lány nyilván arra gondolt, hogy ez egy rohadt nagy leégés, vissza kellene menni, de az még nagyobb leégés. Tehát egy hirtelen mozdulattal úgy döntött, beül előre, és nyúlt a kilincs után, beleakaszkodott, de az nem engedett. Tehát rángatni kezdte.

– Mit csinálsz?

– Ki akarom nyitni az ajtót

– Várj, előbb elhúzom a riglit

– Minek itt ez a rigli?

– Menetközben ez tartja csukva az ajtót.

– Mért, különben kinyílik?

– Ki.

– Azt ígérted, Chevvel viszel haza.

– Ez egy Chev.

– Lehet, de százéves.

– Nem száz, százötven.

– Ezt nem mondtad.

– Nem kérdezted, hány éves.

Ekkorra az ablakokban már olyan hangosan röhögtek, hogy nem lehetett nem meghallani. A lány menekülni akart a jelenet elől.

– Nem érdekes, csak indulj már el.

– Azt csinálom.

– Akkor mért nem indul?

– Nem találom a drótot, sötét van.

– Milyen drótot? Ez nem kulccsal működik?

– Ez nem. Ez dróttal.

– Ilyet még nem is hallottam.

– Én sem, én találtam ki.

– Na, indulj már!

– Nem akar, azt hiszem, meg kell kurblizni.

– Kurblizni, az meg mi?

– Mindjárt meglátod.

Szóval a kurblira sem indult be. Először lejöttek a fiúk és tolták. Oltári nagy heccnek számított. Végül kihívták az autóklubot, akik a tagjaik részére ingyenes kishiba-elhárítást szolgáltattak. Mikinek volt annyi esze, és a vételt követő napon belépett a klubba.

Igen ám, de azon a héten akkor már harmadszor hívta ki a klubot, és ott már kezdték unni a dolgot, finom célzásokat tettek.

A végső eredmény a következő lett: a lány többet nem állt vele szóba, az autóklub nem állt vele szóba, Gyuri nem állt vele szóba, és ugye a saját kocsijával sem tudott szót érteni.

Miki barátom tehát gondolt egyet. A kocsiról levette a rendszámtáblát és „ott felejtette” valahol. Hazament és megfogadta, az életben többé nem vesz Chevrolet-t. Be is tartotta. Azóta japán kocsikkal jár.

Apocalypse Down-under

A magyar olvasóktól elnézést kérek, ez a hír kizárólag az Ausztráliában élőknek szól arról, mennyibe kerül Ausztráliának az amerikai hitel krízis.

The scariest news of the week comes from down-under, where the National Australia Bank (NAB) announced it would “slash an AUD 400m bond sale by two thirds. The retreat comes days after the Melbourne lender shocked the markets by announcing a 90pc write-down on its AUD 550m holdings of US mortgage debt, an admission that it AAA-rated securities are virtually worthless….The decision by National Australia Bank to make drastic provisions on its US mortgage debt could have ramifications in the US itself. It opted for a 100pc write-off on a clutch of “senior strips” of collateralized debt obligations (CDO) worth AUD 450m - even though they were all rated AAA. (Ambrose Evans Pritchard, “Australia faces worse crisis than America”, UK Telegraph)
This is a huge story with grave implications for America’s struggling banking system. No wonder the establishment media is avoiding it like the plague. If AAA rated CDOs are worthless, then some of the biggest financial institutions in the country will be packed off to the boneyard feet-first.
The original article appeared in the Business Spectator and was titled “NAB will shock Wall Street”, by Robert Gottliebsen. “Shock” is an understatement. This is more like a meat cleaver crashing down on a butcher block. Schwook! This is a must-read for anyone who is following the meltdown in the financial markets. Here is an extended excerpt from Gottliebsen’s article:
“The National Australia Bank’s decision to write off 90 per cent of its US conduit loans will have dramatic repercussions around the world. Wall Street will be deeply shocked when they understand the repercussions of what NAB has done. It is clear global banks have nowhere near provided for their exposures to US housing loans which in the words of John Stewart are experiencing a “meltdown”.
We are now way beyond sub-prime. NAB says that it is suffering a 55 per cent loss on American housing loans, an event that has never happened in the history of a developed country in recent memory. This is an unprecedented event and means that the cost of bailing out the US financial system is now far beyond the highest estimates. A US recession is now locked in, but more alarmingly, 55 per cent loan losses point to the possibility of a depression.
It means the cost of bailing out housing exposures to the two mortgage insurers will be so great that it will leave no room to bail out anything else and there are several US banks that are now in big trouble. NAB says that the dislocation in the residential market is separate from the corporate market, but the flow on is inevitable.” ( The Business Spectator,”NAB will shock Wall Street”)
The conduits are off-balance sheets operations run by the banks which contain hundreds of billions of dollars of bonds which are now essentially worthless. So far, many of the banks have not accurately reported the losses from these operations hoping that the housing market will stabilize and the value of the bonds will rebound. The action taken by the National Australia Bank is a “game-changer”; it’s like the Grim Reaper swooping down on Wall Street and lopping-off the top of every big investment bank in downtown Manhattan.

Amerikában egy apró botlásért is drágán megfizetsz

Tudom, Amerika nem Ausztrália, de ha ilyen tempót tart fenn, hamarosan megérkezik oda. Nézzük inkább milyen csemege van a tarsolyomban! Joe Bageant-ról már olvashattatok néhány napja (május 24. Deer Hunting with Jesus), aki most egy újabb valós történettel állt elő. Ime:

Este tíz óra van, ülök a számítógépen előtt, miközben az ablakomon át látom Stokest, amint kerékpárján elhajt a 24 órán át nyitva tartó ABC felé, hogy megvegye a létfenntartásához szükséges élelmiszereket, jóval drágábban, mint ahogy ezt nappal megtehetné, mert valójában ez az egyetlen módja annak, hogy bevásároljon, ha nem akar rendőrkézre kerülni. Ugyanis, mint[1] „a convicted sex offender, he is not allowed to be near young women in a supermarket checkout line. Nor is he allowed to visit a park, or even his own grandchild, even though he is not a child molester by the court’s own admission. He is not allowed to drink beer. In fact, he is not even allowed to read Playboy Magazine”[2].

A szabad világ legszabadabb országában ez szinte hihetetlen, de egészen biztos kell lenni rá jó oknak, mert hiszen ok nélkül ilyen drákói ítélet szinte hihetetlen. Ami azt illeti ok van is, bár ahogy vesszük. Nézzük dióhéjban mi is történt: ”A dozen or so years ago Stokes, now 66, an altogether gentle soul, got caught by police in a ’vehicular sexual incident’ with a married woman (magyarul egy férjezett nőt megdugott egy gépkocsi hátsó ülésén). They were both drunk, big deal. To make a long story short, by the time they got to court, the lady’s testimony was that it was all against her will, which being a married woman, solved a lot of problems for her. That resulted in Stokes being convicted as a sex offender, while his public defender all but slept through the trial.”[3] Persze ha lett volna pénze drága ügyvédre, akkor szabad emberként sétálhatott volna ki a bírósági épületből.

Stokes pechére, az esemény saját gépkocsijában történt, amelynek kesztyűtartójában ott lapult egy engedély nélkül tartott pisztoly, ami Amerikában nem egy ritka eset. Így lett az ügyből „an armed abduction for sexual purposes”[4] amiért 10 évet kellett lehúznia.

Stokes most már évek óta szabadlábon van, de a börtönből egy egészen más világba lépett ki, mint amiből bement. Egy olyan világba, ahol a munkásosztályról lehúzzák az utolsó bőrt is, ami még lehúzható. Igaz, ez már megtörtént a privatizált börtönben is, ahonnan nevelő munkára küldik ki őket dolgozni kevesebb, mint 50 centes órabérért. Tegyük ehhez hozzá, hogy az amerikai lakósság közel 2 százaléka, úgy 5-6 millió közötti állampolgár van börtönbe zárva és kb. ugyanennyi van próbaidőre bocsátva. Azaz a kapitalista rendszer elég szép hasznot húz a bebörtönözöttekből.

Igaz a jó öreg USA még nem érte utol Sztálin 9 milliós gulágját, ahol a kitűzött tervek elérésére egyre több ingyen dolgozó börtönlakóra volt szükség, de hogy a munkásosztály tagjainak bebörtönzése Amerikában is egy piszok jó üzlet, az biztos. Ugyanis ezzel még nincs vége a történetnek.

Stokes köteles havonta 200 dollárt fizetni csoportterápiára, ahol semmi más nem történik, mint egymás történeteinek a végighallgatása. Önmutogatós szex-őrültektől kezdve pedofil pasikig mindent, jólehet ő maga csak egy félrészeg nőt dugott meg félrészegen. Ráadásul a csoportterápiát csak engedéllyel hagyhatja abba.

Ezen kívül fizetnie kell a regisztrációjáért is, amihez szükséges vérvétel, nyálminta, ujjlenyomat vétel, Internetes címének bejelentése (a belépést követő 30 percen belül) és friss fényképek benyújtásáért, valamint címváltozáskor jelentkeznie kell a területi rendőrkapitányságon is. Mindez egy további 10 éven keresztül, ami után nem szűnik meg automatikusan, hanem külön kérelmeznie kell. Stokesnak nem szabad elhagyni az állam területét, és munkavállalás esetén a leendő munkaadó figyelmét fel kell hívnia arra a tényre, hogy 10 évet ült szexuális bűncselekményért. Ez utóbbi természetes következménye, hogy vagy nem veszik fel, vagy csak fél fizetésért.

Stokes 66 évesen havi 400 dollárt köteles költeni azért, mert kiengedték a ki nem érdemelt börtönből és 600 dollárt fizet egy nyomortanyán, ahol elvégezheti az összes piszkos munkát.

A múltkoriban hozzákerült egy kiöregedett szuka, akit valaki kirakott az utcára. A szuka hamarosan ragaszkodni kezdett új gazdájához, aki boldogan vette tudomásul, hogy némi öröme még maradt ebben a rohadt kapitalista világban, ahol csak a középosztálytól felfelé számít valaminek az ember.

Sajnos a nagy egymásra találás nem sokáig volt gondtalan, mert a szuka minden etetés ellenére egyre soványabb lett. Hiába, a kutyák se élnek örökké. Stokes gyerekkorában az ilyesmit egyszerűen oldották meg, a szenvedő vén kutyákat egyszerűen lelőtték, ami az új gazdinak eszébe se juthatott több okból kifolyólag is.

Egy szép napon aztán Stokes szukájára felfigyelt az állatvédelmi felügyelet, és kötelezték a gazdit, hogy kutyáját vigye el egy állatorvoshoz, amire Stokesnak nem volt pénze. A vizsgálat viszont kimutatta, hogy a kutyának öregkori cukorbetegsége van, Stokest pedig megbüntették állatkínzásért.

Ettől kezdve Stokes széltében-hosszában hirdette, hogy ö egy olyan peches lakója a Földnek, aki mágnesként vonzza a magához a bajt. Pedig nem erről volt szó, mindössze a kapitalizmus új keletű formáját érzékelte saját bőrén.

Aztán a minap Stokes háza előtt megállt egy rendőrautó. A két zsaru mielőtt bement volna a házba egy köteg papírt néztek át, majd beléptek a kapun, ahol percekkel később az öreg Stokest bilincsbe verve vezették ki. A szomszédok tudni vélték, hogy Stokesnak ez alkalommal a szodómia vádjával kell szembenéznie.           

Könyvismertető

Joe Bageant: „Deer Hunting with Jesus” (Őzvadászat Jézussal). Alcím: Jelentések az amerikai osztályharcról.

Talán azzal kezdeném, hogy ahányszor Heller Ágnes szerepel valamelyik magyar TV műsorban, annyiszor isteníti Amerikát, amiről csak szépet és jót tud mondani, és felfesti a nézőknek, mint egy igazi demokráciát, egy követendő példát. Mivel ezzel a belénk sulykolt véleménnyel nagyon nem értek egyet, úgy gondoltam, hogy segítségül hívom egy virginiai kisvárosban született, majd idős korában, 30 évvel később oda visszatérő Joe Bageant könyvét, ami  egészen más Amerikáról szól.

Az Őzvadászat Jézussal egy olyan világot tár az olvasó elé, ami előtte nem csak ismeretlen, de hihetetlenül valószínűtlen is. Végeredményben az amerikai kisvárosok lakóiról, az úgynevezett „vörös nyakúakról” szól, akik fehérbőrű, istenfélő proletárok. Ehhez hasonló talán Ausztráliában létezik, ami jó ok arra, hogy ott a könyvet úgy vigyék, mint a cukrot. De a sikerhez hozzájárul az is, hogy a fehérek tulajdonában lévő MSM (main stream media = véleményformáló tömegkommunikáció) nem ismeri a fehérbőrű proli fogalmát, ezért a kifejezés használata tilos. Az MSM szerint Amerikában nincs fehérbőrű proletár. Akinek bőre fehér az minimum a középosztályhoz tartozik. Szegény csak fekete bőrű lehet, ami természetesen nem igaz, de ezt Magyarország és azt USA között ingázó hazánkfiai nem tudják. Ha ugyanis lennének fehér bőrű szegények, akkor az felkavarná az úgynevezett „liberális értelmiség” állóvízét, és kinek kell ez? Végül is a fekete szegénység megmagyarázása is éppen elég kellemetlenséget jelent. Pedig Bageant szerint

“… slightly over half of all poor people in the United States are white. Poor whites outnumber all minorities combined. Black poverty consumes a larger percentage of black society, to be sure. But that does not negate the fact that there are at least 19 million poor and working class whites and their numbers are growing.”

Az Őzvadászat Jézussal oda kalauzolja az olvasót, ahová kevesen merészkednek, a fehér bőrű munkásosztály közé, amely egy igen tekintélyes 75 millió lelket számláló „kisebbség”. Miközben az író meglehetősen intim képet fest róluk, a USA apró városainak fegyverszerető, istenfélő lakóiról.

Nincs könnyű dolgom átadni a magyar olvasónak Joe igen meggyőző érvelést a fegyvertartási jogról és az amerikai keresztényhitről, ami közben azt a szót, hogy „szocialista” egyetlen egyszer se írja le egyszerűen azért, mert a könyv nem baloldali érzelműek részére íródott (minek prédikálni azoknak, akik már eleve megtértek).

A legfontosabb talán mégis az, hogy ezekről a szegény, Bushra szavazó, fehér amerikaiakról a képet az írón keresztül maguk a Winchester nevű városka lakói festik:

 “Winchester is one of those southern places where the question of whether Stonewall Jackson had jock itch at the Battle of Chancellorsville still rages right alongside evolution, gun control, abortion, and whether Dale Earnhardt Jr. is half the driver his daddy was.”

De azért azt szögezzük le, ezek nem rossz emberek, mint a legtöbb amerikai, ők is nagylelkűek és nem bizalmatlanok, annak ellenére, hogy aluliskolázottak, rosszul informáltak és előítélettel terheltek. Ötven felett szinte nincs közöttük senki komoly egészségügyi probléma nélkül. Életük értelmét három dolog adja: alkohol, Jézus és a zabálás. Viszont ők képezik Bush elnök legfőbb támaszát, mert a gondosan megfogalmazott propaganda által fenntartott félelmeik és bizonytalanságuk fűti az imperialista politikát.

Bageant a könyvben feltárja, hogy sok millió szegény ember miért ért egyet Bush ördögi elképzeléseivel, azoknak, akik odafigyelnek, mert a könyv nagy része azokat a kocsmai beszélgetéseket rögzíti, amit Joe folytatott a vele együtt gyerekeskedett emberekkel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Joe előítélet mentes lenne, különösen amikor értelmiségiekre terelődik a szó, ami különben is szitokszónak számít. És persze Joe maga is értelmiségi, akár tetszik ez neki, akár nem, mert szorosan kapcsolódik hozzájuk:

“… when I moved back after thirty years out West, it was if my heart was back where it belonged. Which lasted about three months.”

Mindössze három hónap? Nem tartott soká! Joe a könyvében rámutat, hogy a munkásosztály életében a vallás milyen központi szerepet tölt be, ráadásul nem úgy, ahogy az olvasó gondolná. Az író könyvében idéz egy beszélgetést, ami egy bevásárlóközpont pénztáránál sorban állók között hangzott el:

“as he receives his change with nicotined-stained fingers and stuff it into the breast pocket of his shirt. His wife is telling the clerk how her church rallied to buy her and Eddie a secondhand truck after theirs was repossessed: “It needs a spare tire, but we can come up with that.”

“Praise be to Him!” exclaims the clerk, as if God had come down with a five-piece band and personally delivered that 1990 Toyota himself. Obviously they are all born-again. The wife grabs up her purchases, a sixer of Diet Pepsi, a carton of Little Debbie cakes, then moves on toward the door.”

Winchesterben és sok ezer másik winchesterekben az élet realitása jól felmérhető a következőkből:

“It is a class thing. If your high-school dropout daddy busted his ass for small bucks and never read a book and your mama was a waitress, chances are you are not going to grow up to be president of the United States, regardless of what your teacher told you. You are going to be pulling down eight bucks an hour at shift work someplace and praying for overtime to pay the heating bill. And you are going to be pitted against your fellow workers and a hundred new immigrants on the other side of town to hang on to that job. And you are going to draw the inescapable conclusion that it’s every man for himself. Solidarity be damned. The much-needed eight bucks comes first.”

Joe, mint egy idegenvezető, elviszi az olvasót az amerikai, fehér bőrű, munkásosztályhoz a „Royal Lunch” elnevezésű, helyi kricsminél kezdi,

“where we meet Dottie and Dink, and the other good working folks who populate this book…. Then its on to meet some local employees of Rubbermaid and take a hard look at the ways globalism plays out for the people of this town.”

És akkor ez még csak a bemutatkozás volt, ami aztán a következő „könyörgéssel” ér véget:

“Maybe the next time we on the left encounter such seemingly self-screwing, stubborn, God-obsessed folks, we can be open to their trials, understand the complexity of their situation, even have enough solidarity to pop for a cheap retread tire out of our own pockets, simply because that would be a kind thing to do and surely make the ghosts of Joe Hill, Eleanor Roosevelt, and Mohandas Ghandi smile.”

Amihez hozzá kell tennem a magyar olvasók kedvéért, hogy Joe Hill a múlt század elején Svédországból kivándorolt munkás volt, akit gyilkosság hamisvádjával kivégeztek, mert aktivistája volt az „Industrial Workers of the World” (IWW) szakszervezetnek.

Visszatérve a Deer Hunting with Jesushoz, a könyv központi témája a Winchesteri jóemberekkel való találkozások sorozata. A meghallgatott történetekről az író mély szimpátiával, és nem kis felháborodással ír, mert ezek egy olyan életről szólnak, amit a CNN vagy a NBC sose mutatna be. A valóságot tükröző mesék, amik egy olyan kisvárosból származnak, ahol egyetlen gumigyár adja a munkalehetőséget, a bevásárlás természetesen a Walmartban történik [a világ legnagyobb vevőforgalmával dicsekedhető kiskereskedelmi hálózat], de ahol mindenek felett az emberek szívében ott lapul a félelem a betegségtől, amibe belehalhatnak egyszerűen azért, mert nem tudnak fizetni a kezelésért (ami a könyv megírása közben több emberrel előfordult). Az apró történetek közé ügyesen be vannak helyezve információk, valójában mi is történik a munkásosztállyal „a nagy lehetőségek hazájában”.

A könyvben szembetalálhatjuk magunkat egy túlhízott, önmegvalósító milliomossal, aki vagyonát nyomorúságos családi házainak bérbeadásából nyerte. Olyan buta mint hétpár rendőrcsizma, de felnéznek rá azok, akik bérlik a házait egyszerűen azért, mert befutott, míg ők simán csak lúzerek. Amerikában lúzernek lenni igen szégyenletes dolog, mert azt jelenti, hogy nem elég keményen dolgoztál, mi másért lennél lúzer? Pedig, mutat rá Bageant, még a legszegényebbek, akik állami segélyt kapnak, még azok is legalább hat hónapot dolgoznak egy évben. Segély csak annak jár, aki keményen küzd, hogy hozzájusson. És a segélyből nem lehet megélni.

Ez a része a könyvnek elsősorban azért érdekes, mert napjainkban sok vita van Magyarországon is arról, hogy kaphat-e segélyt az,  aki nem dolgozik. Vajon a vitázó felek tudnak-e róla, hogy az „ígéret földjén”, ahová csak kisorsolt „zöld kártyával” lehet eljutni, sok millió odaszületett melós él segélyből?

Minden esetre ez megmagyarázza az amerikai munkásosztály pszichés állapotát és azt, hogy miért lehet velük oly könnyen manipulálni. Egyszerűen fogalmazva, miért nincs bennük összefogási hajlam? Miért küszködnek egyedül, egymástól elszigetelődve?

Bowles említés tesz egy New yorki beszélgetésről, ahol egy pubban beszélő partnere egy korházban dolgozó Puerto Ricói férfi volt, aki szerint Amerika a világ lehető legjobb helye. Nos, ezt a nézetet az emberek fejéből nem könnyű kiverni, elsősorban ilyen heller ágnesek miatt. Különben jó okuk van rá, hogy higgyenek benne. Mert ha valaki azt gondolja, hogy az élet nem szól másról, mint arról, hogy egymagában az egész világgal kell szembenéznie, akkor nem kérdőjelezheti meg a sikeresség lehetőségét, mert ezzel szembefordulna egy olyan valamivel, amiben minden amerikai hisz.

Ha valaki hisz abban, hogy a Amerika a világ lehető legjobb helye, akkor nem csoda, ha olyan politikusokat szavaz be a hatalomba, akik legkevésbé se nézik a tömegek érdekeit. Azt meg úgyse értenék, hogy az USA nem demokrácia, hanem plutokrácia, ahol minél gazdagabb valaki annál kevesebb adót fizet, azon az alapon, hogy a pénzével majd munkalehetőséget teremt.

Az minden esetre kétségtelen, hogy az Őzvadászat Jézussal színültig van tömve jobbnál jobb megállapításokkal. Az egyik fejezet például így kezdődik:

“Faced with working-class life in towns such as Winchester, I see only one solution: beer. So I sit here at Royal Lunch watching fat Pootie in a T-shirt that reads: ONE MILLION BATTERED WOMEN IN THIS COUNTRY AND I’VE BEEN EATING MINE PLAIN! That this is not considered especially offensive says all you need to know about cultural and gender sensitivity around here. And the fact that Pootie votes, owns guns, and is allowed to purchase hard liquer is something we should all probably be afraid to contemplate.”

És még mondja valaki, hogy a feminizmus Amerikától származik! Minden esetre Bageant érdekfeszítően festi le az amerikai munkásosztályt. Néha kegyetlenül, néha megértően. Minden esetre az világos, hogy ők tartják fenn Amerikát. Itt van például Dottie lefestése:

“Dot started work at thirteen. Married at fifteen. Which is no big deal. Throw in “learned to pick a guitar at age six” and you would be describing half the southerners in my generation and social class. She has cleaned houses and waited tables and paid into Social Security all her life. But for the past three years Dottie has been unable to work because of her health.… Yet the local Social Security administrators, cold Calvinist hard-asses who treat federal dollars as if they were entirely their own in the name of being responsible with the taxpayers money, have said repeatedly that Dot is capable of full-time work. To which Dottie once replied, “Work? Lady, I cain’t walk nor half see. I cain’t even get enough breath to sing a song. What the hell kinda of work you think I can do? Be a tire stop in a parkin’ lot?”

“Although it might seem that my people use the voting booth as an instrument of self-flagellaton, the truth is that Dottie would vote for any candidate—black, white, crippled, blind or crazy—who she thought would actually help her. I know because I have asked her if she would vote for a candidate who wanted a national health care program. “Vote for him? I’d go down on him!”

Az Őzvadászban érezhetően van elrejtve némi humor is, amit ezt az előző idézetben láthattuk. Van azonban egy téma, amit Amerikán kívül, a világ más tájain, aligha értenének, ez pedig a kézifegyver, amire az amerikai alkotmány így utal: Az állampolgár joga a kézifegyver tartása és magával hordása.

Begaent családja több mint 250 éve él az USA-ban és e hosszú idő alatt a család történetében a kézifegyvereknek kiemelkedő szerepe volt. Ezt leginkább a következők foglalják össze:

“In families like mine, men are born smelling of gun oil amid a forest of firearms. The family home, a huge old clapboard farmhouse, was stuffed with guns, maybe thirty in all. There were 10-, 12-, and 20-gauge shotguns, pump guns, over-and-unders [whatever they are], and deer rifles of every imaginable sort from classic Winchester 94 models to 30-ought-sixes, an old cap and ball “horse pistol” dating back to the mid-1800s, and even a set of dueling pistols that had been in my family since the 1700s … For millions of families in my class, the first question asked after the death of a father is “Who gets the guns?” That sounds strange only if you didn’t grow up in a deeply rooted hunting culture.”

Az Őzvadászból kiderül a kézifegyverek és a keresztény fundamentalizmus közötti összefüggés. Ez az összefüggés visszanyúlik Bageant skót-ír őseiig, talán még messzebb, egészen a Magna Chartáig, amely biztosította a kézifegyver birtoklását, na nem azért, hogy bárki lelőhesse szomszédját, hanem hogy megvédjék magukat, ha szükséges elsősorban a nyakig felfegyverkezett állammal szemben.

Amerikában a fegyverviselés gyökerei a pionír időkig nyúlik vissza, amikor az emberek részben vadásztak, részben művelték a földet, és a kézifegyverek birtoklása a nemzeti mitológia részévé vált. Napjainkban 200 millió lőfegyver van 70 millió amerikai birtokában. Ráadásul a városi legendákkal ellentétben a lőfegyver birtoklása valóban életeket ment, legalább is a hivatalos statisztika szerint (amit remélhetőleg nem a fegyver gyártók lobbyja finanszíroz). Íme:

“Citizens use guns to defend themsleves as many 2.5 million times a year… Each year firearms are used sixty times more often to protect the lives of citizens than to take lives. The majority of these citizens defend themselves by brandishing their weapons or firing a warning shot … Only two percent of civilian shootings involved an innocent person mistakenly identified as a criminal. By contrast, the error rate for police officers is eleven percent.

“The Carter Justice Department found that nationwide 32 percent of more than 32,000 attempted rapes were committed, but only 3 percent of the attempted rapes were successful when a woman was armed with a knife or a gun.”

Bageant természetesen tisztában van azzal, hogy fegyverrel rendelkező félőrültek rohangálnak Amerika szerte (egy egész fejezetet áldoz ennek tagolására). Olyanokról van szó, akiknek a fegyver arra jó, hogy embereket öljenek meg, nem pedig őzeket, de felhívja a figyelmet a faji megkülönböztetésre is. Fehér embernek lehet fegyvere, de feketének nem:   

“The fact is that the right of every citizen to own a gun was taken for granted in this country until periodic race and immigration issues brought it into question. After the Civil War southern whites denied blacks the right to own guns. Consequently, race and gun ownership were factors in ratifying the Fourteenth Amendment in 1868. Besides nullifying the South’s “black codes,” which prohibited blacks from travelling, testifying in court, and suing whites, the amendment clearly guaranteed blacks the right of gun ownership and possession. This guarantee largely helped sell the passage of the Fourteenth Amendment to Congress. Supporters of Negro rights understood that an armed citizen “suffered significantly less likelihood of oppression”—shorthand for being lynched.”

Egy végső megfigyelésemről számolok még be, mielőtt abbahagynám ezt a könyvismertetőt. A könyv olvasása óta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Winchesterben olvasta-e valaki a könyvet? E-mailben megkerestem Joet, aki bőségesen el volt látva visszajelzésekkel, de egyetlen egy se származott azoktól, akikről a könyv szól.

“I [Bageant] am told by one local official that a city councillor wanted council to issue a proclamation of denouncement of the book. But then he was reminded that it is the sort of thing communist states do. Another portion of the offended business class took it upon themselves to have a bad review campaign on Amazon…which didn’t go too far. But reading those reviews offers much insight into the logic of the dominant class. In the end the best they could accomplish was getting me taken off of Wikipedia as one of Winchester’s most famous natives. Editors at the local newspaper tell me that the owner, has banned mention of me or my book in the paper. And it seems that many of  the realtors in town seem to believe the illiterate realtor was them.”

Na most lehet mesélni arról, hogy mekkora nagy sajtószabadság van Amerikában, de olvassuk inkább Bageant!

„But the liberals cheered the book, and, thanks to them, I’ve had the distinction of outselling Harry Potter at the independent bookstore downtown. Many non-natives who’ve moved here from metropolitan areas for the cheaper housing say it explains so much of what they see around them, but could never quite comprehend…the poverty no one acknowledges, the closed minds, the general belligerence toward outsiders, the intense religiosity…”

Egyetlen egy nő viszont elolvasta a könyvet, Dottie, aki maga is szerepel benne, de nem mondott róla véleményt. Hogyan jutott Dottie a könyvhöz azt megtudhatjuk Bageant E-mailjéből:

“…most working people, almost none of whom buy books, never heard of me, naturally.  I’ve given most of the people in the book a signed copy…On the whole though, books are completely irrelevant to their lives, even books in which their lives appear. Which tells you a lot about the lives of working Americans.

“In many respects it has reduced my relationships with my people, the ones I write about. I seldom go into the old haunts because I’ve become the guy who wrote a book. Doesn’t matter what book. In their eyes I am no longer quite one of them.”

Ami nem meglepő. Bageant már tényleg nem tartozik közéjük, de megköszönhetnék neki, hogy felhívta az angolul beszélő (egyelőre) világ figyelmét rájuk. Mi magyarok több, mint száz éve vándorolgatunk ki Amerikába. Aki annak idején látta a Dollár papát, azt hitte a szegényen visszatelepedett emigráns története mindössze kommunista propaganda. Think again folks.

Csak időseknek (For senior citizens only)

Ilyen cím olvasása után az emberben elsőre az ötlik fel, ki az idős, mert meghatározni az életkor segítségével egészen biztos nem lehet. Az, aki 75 évesen több éven átívelő terveket sző (ha egyáltalán van ilyen), az egészen biztos nem idős, ebben egyet érthetünk. Ha pedig így van, akkor magától adódó, idős az, aki annak érzi magát, ami annyira igaz, hogy megfigyelhető, az idősek úton-útfélen elárulják magukat: „Kicsit rojtos, de már nem veszek másik köntös, ez megteszi, amíg élek.” Vagy: „Öreg ez a járgány, már rég lecserélhettem volna, de engem még kiszolgál”.

Idős az, aki a nap 24 órájában egy percre se felejti el, hogy közeleg az elmúlás. Átszövi minden gondolatát, bekalkulálja minden döntésébe, egy percre se felejti el.

Meghalni könnyű, sokszor csak percek kérdése, és egyáltalán nem komplikált. Felkészülni a halálra hosszú és cseppet se élvezetes. Hosszan és sokáig tart, amíg az ember leszámol életével. Ennyi és már alig valamivel tovább, miközben kapaszkodókat keres. És ugye, aki keres, az talál.

Könnyű annak, aki gyermekeiben, unokáiban önmaga folytatását képes látni, de ez vagy ezért, vagy azért egyre kevesebbeknek adatik meg.

Az is könnyit a dolgon, ha az idős ember tudatosan észlel egy beteljesülő folyamatosságot. „Itt született, élt apám-anyám, nagyszüleim, itt vannak eltemetve, itt lesz az én helyem is”. Ezért van az, hogy idősebb emberek keresik a gyökereiket. Visszatérnek gyermekkoruk színhelyére, futnak az emlékeik után, keresik a pillanatnyi megnyugvást a végső megnyugvás előtt.

Ez az oka annak, hogy az emigrációban leginkább megöregedni nem jó. Sokan érzik is. Kanadában élő nagybátyám élete utolsó tíz évében állandóan haza akart jönni, úgy értem véglegesen visszatelepülni. Minden évben tervezte, egészen addig, amíg meg nem halt.

Soós Imre barátom, a jómódú sydneyi pék, haza jött meghalni. Elhívott, menjünk, nézzük meg azt a házat, ahol kamasz fiúként élt. Aztán eszébe jutott egy nála négy évvel fiatalabb bakfis a földszint 2-ből. Szívós munkával kinyomozta, hogy a hajdani Zsuzsika Barcelonában él. Rohanás a MALÉV-hez és bookolt egy helyett a legközelebbi Madridi járatra. Imre döntött, ha Zsuzsika özvegy elveszi feleségül. Én csak hápogtam, még az se jött ki a számon, hogy jobb későn mint soha. Imre 4 nap múlva visszaért, komor volt és szótlan. Unszolásomra elárulta, igen Zsuzsikát megtalálta, öreg és semmire sem emlékezett. Két nappal később megkapta utolsó infarktusát. Ő maga hívta ki a mentőket és integetett az ötödik emeletről, melyik kaput használják. Mire felértek Imre már halott volt.

Nem minden emigráns ilyen szerencsés, van, akinek csak a hamvait hozzák haza, és addig? Marad a szomorú vágyakozás. Sokáig tart, és nehéz, nagyon nehéz befejezni egy befejezetlen életet. 

Tisztelt Tibor!

Nagy István vagyok,a vajdasági Kanizsáról. Az egyik legjobb tanárom mondása beigazolódott, „Mindenki irigyel valamit a másiktól: a házát, a feleségét, a fizetését, csak egy dolgot nem irigyel, a másik eszét. Mert minden ember azt hiszi magáról, hogy ő a legokosabb.”

Engem tíz hónap után kapott el a honvágy. Most már tudom, hogy mit jelent. Tényleg nagyon jó az angol kifejezés rá, hogy „homesickness”. Hát igen, otthonról nem épp így képzeltem el, azt hittem, hogy a pénz mindent megold, s a honvágy csak valami sóhajtozás az ágy szélén. Hogy majd mennyi minden tehertől, kötelezettségtől megszabadulunk. Nos, azok a bizonyos „terhek, kötelezettségek” már piszokul hiányoznak. Pedig a pénz meg jön dögivel – fogjuk rá – munkámat megbecsülik, nagyon jó helyen dolgozom.

Érdekes módon nagyon sok magyarországi magyar érzi azt, hogy őket itt lenézik. Nekem, mint volt vajdaságinak kisebbséginek, semmi ilyen érzésem sincs, sőt, éppen ellenkezőleg. S mégis visszavágyok! Egyes szám első személyben írom ezt, mert a családom többi tagjánál nem jelentkezik ilyen erősen a honvágy. Ez próbára tette a házasságunk is, de az asszony beleegyezett a hazaköltözésbe. Fájó volt hallani a gyerekek válaszát, amikor megkérdeztük őket, hogy hol is éljünk: Ausztráliában, illetve Szerbiában? Azt válaszolták: Mindegy hol, csak ne veszekedjetek!

Mint ahogy írta is, Ausztráliában élni jó, nagyon jó. Az időjárás verhetetlen, a lehetőségek egy erős középosztálybeli élethez adottak. Persze, most már nagyobb feltételeket támasztanak a bevándorlókkal szemben – tehát angoltudás igenis szükséges, s egy jó szakma se árt. Nekem mind a kettő megvolt, s a kezdeti nehézségek után tudtam is kamatoztatni. Csak hát itt a multi-kultúra – amit én se szeretek igazán, mert láttam, hogy Jugoszláviában mi történt (mihelyt fogy a pénz, s romlanak az életkörülmények, az emberek kezdenek egymásra ujjal mutogatni és állíthatom, hogy az emberekkel nagyon könnyű manipulálni), meg hát azért van itt is faji előítélet, még ha nem is nyilvános a dolog – a piacgazdaság érdekében titkolják, de azért létezik.

Meg ugye az emberek értékrendje, szokások, mind más, és ez hat rám a legjobban. Nem jobb, nem rosszabb – de más értékrendek alapján nőttem fel, és nem érzem magam igazán idevalónak, hiába a megbecsülés, megértés-no meg a pénz. A barátságok se igazán olyanok, mint otthon. Bár egy ideje már itt vagyok, a régi kollégákkal meg mindig jobban el tudok beszélgetni, mint az itteni emigránsokkal. Más a mentalitás, hozzáállás. Vagy csak azért, mert tulajdonképpen meg mindig otthon élek? Meglehet….

A gyerekeknek sincsenek úgy játszótársaik, mint otthon. Illetve akik vannak, azok más értékrendek szerint vannak nevelve. Csak azért játszanak együtt, mert nemigen van választék. Szóval, ez is megváltozott, s szerintem: nem előnyünkre. Még jó, hogy három gyerekem van és (néha) el tudnak egymással is játszani.

Mindehhez még ehhez hozzájön, hogy kisvárosi vagyok, s a nagyváros az bizony nagyváros. Otthon mindenkit ismertünk. Itt mindenki költözik, de emígy se érzik magukat képesnek rá, hogy a szomszéddal szóba elegyedjenek. Próbálkoztam én, de mindhiába. Ez szerintem nagyvárosi dolog, nem annyira ozzis (azaz ausztrál). De legalább tudom, hogy nem vagyok nagyvárosba való.

A Perth-i Magyar Házról meg ne is beszéljek, ami óriási csalódás volt a számomra. Hiába próbálok beszélgetni valakivel, nem nagyon állnak velem szóba (vagy csak egyszerűen faképnél hagynak), pláne amikor meg angolul szólnak hozzám…. Csak a kifogásokat keresem, ugye? Persze úgy kábé tíz hónapig ezek a dolgok mind-mind mellékesek voltak. Most ezek lettek a fontosak. Hát, ez a honvágy! No, mindegy. Így vagyunk itt mi, falusiak a nagyvárosban. Az állampolgárságot még kivárjuk (mert a magyar kettős állampolgárságra szerintem várhatunk - nem szeretném hazafias érzelmeiben megsérteni senkit, de ez így igaz) - még kilenc hónap, de nem tűnik hosszúnak, pláne hogy a  hazaköltözést eldöntöttük – aztán futás haza!

Összefoglalva: Nagyon anyagias világban élünk - sajnos. Azt látjuk magunk körül, ennélfogva azt hisszük, hogy rossz az életünk, s majd  a sok pénz minden gondunkat megoldja. Ezért felrúgjuk eddigi életünket, s belevetjük magunkat egy teljesen idegen világba, ahol van pénz dögivel. S csak ekkor fogjuk fel azt, a sokak számára közhelyet (számomra EGYÁLTALÁN nem az), hogy a pénz nem boldogít. Én úgy érzem, hogy még idejében rájöttem és hogy még van erőm – és bátorságom(!!!!!) visszamenni. Mert bizony ez már sokkalta nehezebb, mint a kijövetel volt.

Üdvözlettel: Steven Nadj, Project engineer.

Az ausztrál jövő? (könyvismertető)

Irány Ausztrália

Honlapomat havonta átlagosan 60 Ausztráliában élő magyar keresi fel. Ezek közül januárban 22 honfitárs jött át Hayim blogjáról, árulkodik az awstats. A “legszorgalmasabb” ausztrál látogató 111 oldalt böngészett át, és a magyar, kanadai és román látogatok után, az ausztrálok a 4. helyen állnak. Gondoltam legfőbb ideje, hogy nyújtsak valami érdekes olvasnivalót ennek a lelkes kis csapatnak.
Jared Diamond könyve 2006-ben jelent meg “Collapse” címen (Penguin Books). Az alcíme: How Societies Choose to Fail or Succeed. A könyv négy részből tevődik össze. A negyedik rész címe: Why Do Some Societies Make Disastrous Decesions? Tényleg miért is?
A könyv 13. fejezete kifejezetten Ausztráliáról szól. Ezen belül: Land degradation and Other environmental problems. Nézzünk néhány megállapítást!
Australia has been and still is “mining” its renewable resources as if they were mined minerals. That is, they are being overexploited at rates faster than their renewal rates, with the result that they are declining. At present rates, Australia’s forest and fisheries will disappear long before its coal and iron reserves, which is ironic in view of the fact that the former are renewable but the latter aren’t.
The Australian environment is exceptionally fragile. As a consequence, there are overgrazing, salinization, soil erosion, introduced species, water shortages, and man-made droughts. They have already become severe is Australia.
When one starts to think of Australian environmental problems, the first thing that comes to mind is water shortage and deserts. In fact, Australia’s soils have caused even bigger problems than has its water availability. Australia is the most unproductive continent: the one whose soils have on the average the lowest nutrient levels, the lowest plant growth rate, and the lowest productivity. That’s because Australian soils are mostly so old that they have become leached of their nutrients by rain over the course of billions of years.
At present, Australia produces more food than it consumes and is a net food exporter, but Australia’s domestic food consumption is increasing as its population grows. If that trend continues, Australia could become a net importer rather than exporter of food.
Over the last half century Australia’s exports have shifted from predominantly agricultural products to minerals, while its trade partners have shifted from Europe to Asia.
Given Australia’s limited supplies of water and limited potential for food production, it lacks the capacity to support a significantly larger population. An increase in population would also dilute its earnings from mineral exports on a per-capita basis.

Ezeket a részeket azért idéztem a könyvből, hogy gusztust váltsak ki az elolvasásához és a könyv megvételéhez (anyagilag nem vagyok érdekelt ). Azt természetesen tudjuk, hogy pillanatnyilag Ausztrália populációja 20 millió körül van. Azt már kevesebben tudják, hogy a Kormány hosszú távú célkitűzése az 50 millió. Akkor most újra átadom a szót Jared Diamond-nak. De most jön a slusszpoén.
In the long run it is doubtful that Australia can even support its present population. The best estimate of a population sustainable at the present standard of living is 8 million people, less than half of the present population.
Tudom, aki nem hallott róla, az most kérdezi: ki ez a Jared Diamond? Mit hablatyol össze ez a félőrült idióta? Még, hogy az én gyermekeimnek nincs olyan fényes jövője, mint amiről álmodunk! Nos, akkor bemutatom:
Jared Diamond is a professor of geography at the University of California, Los Angeles. He began his scientific career in physiology and expanded into evolutionary biology and biogeography. He has been elected to the National Academy of Arts and Sciences and the American Philosophical Society. Among Dr. Diamond’s many awards are the National Medal of Science, the Tyler Prize for Environmental Achievement, etc.

Amerikai vallomás

Az USA Politikai és törvényhozó szinten deklarálja az egyén mindenek fölöttiségét. Ennek ellenére érdemes megvizsgálni, hogyan szorulnak kiszolgáltatott helyzetbe, és hogyan semmisülnek meg az egyének.

Gondoljuk bele, mit érez a magyar emigráns, amikor megpillantja a Szabadság-szobrot, és a “korlátlan” lehetőségek, az ígéret földjére lép tele becsvággyal, nagy-nagy tervekkel, világváltó energiával.

Eltelik némi idő, amíg itt a 80-100 emeletes felhőkarcolók tövében rádöbbennek, hogy egy felfoghatatlan méretű országban, azaz százmilliókat mozgató, tökéletesen szervezett erők húsdarálójába hullva- mit ér az egyes ember? Aki ráadásul magyar, tehát idegen, aki bármennyire törekszik a beilleszkedésre a helyiek számára élete végéig jövevény marad. Bármit tesz, bárhogy törekszik ő marad a jövevény, az idegen.

Személy szerint én nagyon rosszul érzem itt magam. Persze, hogy magas az életszínvonal, sőt nagy a pazarlás. Valamikor elképzelni sem tudtam volna, hogyan lehet ilyen gazdagságban rossz közérzettel és tele szorongásokkal élni.

Csak mostanában kezdem megismerni az amerikaiakat, akik úgy általában tele vannak ellentmondásokkal. Ugyanúgy hajlamosak részvétre, együttérzésre, mint brutális kegyetlenségre.

Életünk elvesztette értelmét, végleg felszívódtunk az idegen semmibe. Legbelül minden emigráns szerencsétlen, nyomorult, amit persze tagad , de el ne hidd neki, hogy jól érzi magát ebben a hazátlanságban .

Az első nemzedékről beszélek, rólunk, akik áltatjuk magunkat. Nem vitás, aki keményen dolgozik és van egy kis szerencséje az jól él, nem hazai még itteni viszonylatban is viheti valamire. Kapkodunk mindenhez, ami igazol, vagy legalább bele lehet magyarázni, hogy igazol. Minden emigránsnak olyan érvrendszere kérgesedik ki, olyan szilárd logikai építmény, olyan sündisznóállás, hogy azt észérvekkel nem lehet megingatni. De akkor jönnek a pillanatok, amikor szerencsétlen nyomorultnak érzem magam, és ezzel az érzéssel nem lehet vitatkozni.

Mindnyájan szerencsétlenek vagyunk, de nem mindnyájan valljuk be se egymásnak se pedig az otthoniaknak, nekik a legkevésbé.

Vannak a kivándorlásnak olyan velejárói, amelyet a kikívánkozók a „távoli fű zöldebb” bűvöletében nem láthatnak.

Gyermekeink világnézete rendszerint a miénkhez hasonló, tudnak valamennyit magyarul és jóindulattal, szeretettel gondolnak Magyarországra. De ők nem annak a hazának a gyermekei. Itt születtek és Magyarország már nem az ő hazájuk. Az ő számukra nem jelentenek semmit azok a kedves versek, írások, melyek között mi felnőttünk. Bizonyos mértékig “idegenek vagyunk egymásnak” s ezt a köztünk levő kulturális különbséget sehogyan sem lehet áthidalni. Mi átplántált, ám gyökértelenek vagyunk.

Ezek az érzelmek sokkal mélyebben sajognak, mint ahogyan azt elképzelni lehet. Van bennünk egy mélyen érzett honszeretet, ami normális embernél természetes, amire nem gondolnak a minden más szempontot félretevő, csupán azonnali, önző, anyagi érdekekért kapkodók.

Kamaszkori fellobbanásokban olyan gyakori, hogy szinte már természetes, hogy egy érzelmi-gondolati hullám, a hangulati hatásokra fogékony lélekben végigsöpör, s egy vérszegény szálacska pillanatnyilag minden egyéb köteléknél erősebbnek tetszik.

Egy futó nyári kaland olasz sofőrje, francia tengerésze, a beat, a pop, a hippi, a romantika, külföldi nagybácsi, rokon, ismerős biztató vagy dicsekvő levele elég lehet ahhoz, (minél sivárabb valakinek az érzelmi, értelmi világa annál inkább elég ahhoz) hogy minden egyéb kötelék “engedjen”. Amely a családhoz, a szülőföldhöz, a barátokhoz, ismerősökhöz, a hazához fűz.

Átmenetileg elég lehet. Valameddig.

Amikorra azután az érzelmi hullám lefut, s az ábrándok elfolynak a véznácska szál elsorvad magától. Az elszakított kötelékekről pedig kiderül, hogy elszakíthatatlanok. S ha könnyen engednek is, a lélek mély rétegeiben megfeszülnek, és később erősebben kötnek, mint valaha.

Már hogyne csábítana sokakat maga a lehetőség, hogy megtakarítsák maguknak ezt a kemény munkát, áldozatot, és egyik napról a másikra fejest ugorhatnak olyan fejlett civilizációkba, “jólléti társadalmakba”, melyet hazájukban évtizedek múlva sem biztos, hogy megvalósíthatnak az utódok.

Noha e vonzás ellenében erős hatások érvényesülnek, az emberi kapcsolatoknak az együvé tartozásnak azok a pénzzel megfizethetetlen értékei, melyeket csak a hazai környezet nyújtja. Még a legelmaradottabb ország szülöttjének is csak a hazai környezet lehet.

Sokan éppúgy képtelenségnek érzik, hogy hazájukat, a szűkebb-tágabb családi kört, barátokat, ismerősöket, szülőföldjüket elhagyják anyagi jóllétért, mint egy gyermeknek megszökését módosabb szülők gyermekeként. “

Szokás letagadni, elleplezni a honvágyat, mint otthon a szerelmet, mint napjainkban minden nagy érzést, elérzékenyülést. A hűtlenség emberi vonás, hűtlenség a szerelmeshez, a házastárshoz, a szülőföldhöz, hazához.

De idős korban a hűtlen természetűeket is elfogja a honvágy. Ha vannak gyerekei, azért mert eltávolodtak a gyermekei. Még inkább az unokái, az itt születők, nevelkedők már nemcsak más nemzedék, de más nemzet, más kultúra, más faj. Szülők és gyermekek már álmodni is más tájakról és más nyelven álmodnak.

A gyermektelen öregekben még inkább feltámad a honvágy. Meglehet nem is a vágy vonzza őket a szülőhazába a maradék rokonaik, ismerőseik körébe, hanem a menekülés ösztöne taszítja az irtózattól, a szánalmas és végleges megsemmisüléstől, amely idegen földön, idegen környezetben, süket és közönyös idegenek között vár minden gyökere-szakadt, és még elfajzott gyümölcsöket sem hozó bevándorlóra.

Rettenetes dolog, ha nincs gyökerünk a világban, otthontalanok vagyunk, elszigetelődünk, nem vagyunk a helyünkön. Egy olyan országban élünk, amihez semmi közünk.

Apa, anya, nemzetség, barátok nélkül. Anélkül, hogy megvethetnénk a lábunkat a földön.

Én már sohasem leszek amerikai. Nekem csak egy szívem van és az magyar. Az én édes hazám nem az Államok, hanem Magyarország és én ezen nem akarok, de ha akarnék sem tudok változtatni. Én a legszívesebben ma is ott élnék.

Az emigráció a súlytalanság állapota. Szabadulni a kényszerű gravitációtól, a SZABADSÁG fölemelő, hatalmas élményszerű illúzióját adhatja, ideig-óráig.

Mert az emigráns egyre rosszabb közérzettel, egyre magányosabban lebeg az űrben.

Ha azt tapasztaljuk, hogy a körülöttünk élők nincsenek egy hullámhosszon velünk, nem értenek meg, az még rosszabb mintha teljesen egyedül lennénk. A magányosságot nem oldhatja fel akárki.

Van valami mélységesen erkölcstelen és lehangolóan primitív abban, ahogy némelyek az újhaza gazdagságait fitogtatva becsmérelik az óhazát. Fel nem merül bennük, hogy ők csak beültek a készbe, és ezzel az alaptalan gőggel mindent saját érdemeként mutogatnak.

Hat hosszú esztendeig laktam a kincses városban. Most a télen azonban újból megtámadott az a betegség, amely egyszer már elűzött a tengeren túlra. Igen, nyugtalan lettem és a betűk sem akartak tisztességesen sorba állni, ha dolgozni próbáltam. Ilyenkor vagy orvos kell az embernek, de még jobb, ha szárnya van, mint a vándormadárnak. Én a szárnyat véltem érezni a szívem két oldalán.

Különös természetük van az ilyen szárnyaknak, mert minden irányítás nélkül oda repítik az embert, ahol a bölcsője ringott.

Hiszen van-e jobb orvos a világon, mint az édesanya? És van-e egzotikusabb föld, mint a szülőföld? Erre magyarázatot nem lehet találni.

Ausztráliáról hideg fejjel

Ha megkérdeznék hová szeretnék újraszületni, habozás nélkül Ausztráliát választanám. Hogy miért? Mert ott élni jó. Igaz, a multikultúrának nem vagyok híve, de ezen kívül (ami különben kontrol alatt tartható) más kifogás nemigen akad. De nézzük meg, hogy a XXI. század emberének mit rejteget ez a sokak által csodásnak tartott kontinensnyi ország.

Az emberi jólét alapja az élet fenntartásához szükséges javak előállítása. Javakat „előállítani” nemzeti szinten háromféleképpen lehet: munkával, elorozással, ajándékként. A munkával szerzett fizetést mindenki ismeri. A közismert mondás szerint, aki dolgozik nem ér rá pénzt keresni. Az „elorozás” vagy gyarmati kizsákmányolást, vagy háború útján nyert „szerzést” jelent, napjainkban már nemigen valósítható meg. Az „ajándék” kategória az, amiről érdemes elmélkedni. Ugyanis ezek nem mások, mint a természet kincsei. Fúrok egy lyukat, amiből évtizedeken keresztül ömlik a nyersolaj. Ez igen! Busás jövedelem munka nélkül. Külszíni kőszénfejtés vagy maguktól legelésző birkák, amiket évente egyszer kell megnyírni, és már ömlik is a bevétel. Esetleg hatalmas erdőségek, ahol csak ki kell vágni egy fát, őt perces munka, és a sok mázsa fa értéke egy heti fizetéssel felér. Beláthatatlan búzatáblák, melyek gépi megművelése minimális emberi munkavégzés mellett fantasztikus mennyiségű gabona begyűjtését jelenti.

A helyzet az, hogy Ausztrália természeti kincsei szinte beláthatatlanok. Az elkényeztetett ausztrál munkások jólétének pontosan ez az alapja. De vajon fenntartható-e ez?

A globális felmelegedés fényében történő előretekintés során Ausztráliával kapcsolatban a legszembetűnőbben a vízhiány, illetve a nagykiterjedésű sivatag jelentkezik. A valóság azonban az, hogy maga az ausztrál talaj minősége sokkal riasztóbb, mint a vízhiány, csak jóval kevésbé ismert. Geológiai szempontból nézve Ausztrália a legöregebb kontinens, talaját évmilliárdok óta lúgozzák az esők. Az ausztrál termőföld tápértéke messze a legalacsonyabb az összes többi kontinenshez képest. Délnyugat Ausztrália gabonatermő földjeit elképesztő mértékben kell műtrágyázni, és még így is alacsony a fajlagos hozam. A mai üzemanyag és műtrágya árak mellett az ausztrál mezőgazdasági termékek a világpiacon már nem igazán versenyképesek.

Az alacsony tápértékű termőföld másik következménye az értelmes erdőgazdaság fenntartása. Fákat kitermelni lehet, de az újraültetés gazdaságtalan. Ausztrália őshonos fája a „blue gum of Tasmania” olcsóbban termelhető külhonban.

A termőföld alacsony tápértéke mellett másik kedvezőtlen tulajdonsága a szikesedési hajlam, mert a felszín alatt nagymennyiségű só lapul, ami öntözéskor feloldódik, és a felszínre kerül. Ezekről a problémákról a farmereken kívül senki más nem tud. A többmilliós nagyvárosokban élők élvezik a pillanatnyi prosperitást.

Mindent összevetve az évtizedek alatt hatalmas hasznot hozó birkatartás tulajdonképpen a talaj rablógazdálkodásából élt. A birkák egyszerűen felélték az ausztrál föld tartalékait. Ma már a birkatartás jövedelmezősége erősen megkérdőjelezhető. A gyapjút adó merinó birkák száma 1970-ben tetőzött 180 milliós létszámmal. Ezt követve a létszám folyamatosan csökken.

Jelenleg Ausztrália még mindig több élelmiszert termel, mint amennyire saját állampolgárainak szüksége van. Elsősorban durum búzát, bort és bió-marhát exportál. Ez az állapot azonban gyorsan megváltozhat a népesség rohamos növekedése mellett.

Legnagyobb export bevétel természetesen a bányászatból származik, érték szerinti sorrendben: szén, arany, vasérc, bauxit. Ezeken kívül hatalmas tartalékokkal rendelkezik a következőkből: uránium, ólom, ezüst, cink, titán, tantál, réz, nikkel és még gyémánt is. A legbuzgóbb importálók: Japán, Dél Korea, Tajvan, ami eléggé árulkodó.

Nyersanyag olcsó exportálása és késztermék drága importálás tipikusan a Harmadik Világ országaira jellemző (sok esetben rájuk erőszakolt) rövidlátó politika. Hogy Ausztrália mégis ezt választja annak oka, a természeti kincsek relatív kiapadhatatlansága és a lakósság viszonylag alacsony létszáma.

Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy valaki megütközzön a következő tényen. Japán nagymennyiségű gépkocsit, távközlési berendezést és számítástechnikai eszközt exportált Ausztráliába, viszont hatalmas volumenben importál kőszenet és különböző fémércet. Jóllehet az ausztrál társadalomban megvan a szellemi képesség és a technikai felkészültség ezen importcikkek hazai előállítására.

Ez az állapot azonban nem fenntartható, sőt nem is lesz fenntartva, ugyanis az ázsiai „sárga veszedelemtől” való télelem miatt az 50 milliós Ausztrália van kitűzve mint cél. Vagyis a természeti kincsekből származó jövedelmet két és félszer annyi ember között kell majd szétosztani.

Végeredményben a számítások szerint ausztrál társadalom a jelenlegi életszínvonalat hosszútávon csak 8 millió összlétszám esetén tudná fenntartani. Húszmillió vagy ötven, teljesen mindegy, az ausztrál életszínvonal nem fenntartható és akkor még nem vettük számításba, hogy a Föld tartalékainak felhasználása miatt az életfenntartási költségei a jövőben különben is emelkedni fognak. Ez azonban egy egészen más történet.

A hazatérő disszidens (egy ausztrál levél)

A hazatérő disszidens helyes döntését dehogy is kérdőjelezem meg. Ha most így nagy hirtelen próbálok visszaemlékezni, akkor azt mondhatom, hogy a barátságunk is tán annak köszönhető, hogy az írásaimon keresztül lemérhetted, mennyire hasonlóan látom én is a helyzetet. A novelláim itt élő magyar hősei, tulajdonképpen nem mások, mint egy rakás félresiklott sorsú szerencsétlen, akik a körülmények miatt már nem tudnak letérni a pályájáról, de azzal korántsem elégedettek. Igaz, ismerek olyanokat, akik be nem vallanák, hogy mennyire hiányzik a szülőföld, de nem kell atomtudósnak lennem, hogy rájöjjek, nekem is és önmaguknak is hazudnak. Elképesztő mennyiségű magyar filmekkel felszerelve csipegetnek valamit az otthonhagyott hangulatból és persze repülőre is ülnek rendszeresen, hogy hazalátogassanak. Ilyenkor úgy térnek vissza, hogy a világ minden kincséért nem tudnának már otthon élni, de azért kiderül, hogy a következő években újra tervezik a hazalátogatást. Hamis, hazug világ ez, és ha az ember bevallja, hogy mennyire fontos a szülőföld, akkor is tehetetlen. Sokan már nem képesek az ismételt újrakezdésre és végtére is, hazaköltözés esetén megint csak bele kéne szokni valami idegenbe, mert ez már akkor is egy külön világ, ha az utcán magyar szót hall az ember. Sokan – köztük jómagam is – abban reménykednek, hogy tán nyugdíjasként több időt tölthetnek otthon. De meddig lehet bírni egészségileg és anyagilag ezt a röpködős, sehová nem tartozó életmódot? Én tudom, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, szóval az ember az idegen jóban is csak vágyakozhat a “legjobb ” után. Egyetlen mentségem van csak a jelenlegi állapotomra: Ha nem próbálom meg ezt a lépést, örök életemre szemrehányást tettem volna magamnak, hogy nem volt bátorságom hozzá. Fonák helyzet ez, de már kár keseregni rajta. A gyökerek pedig vannak, léteznek és bár láthatatlanok, de eltéphetetlenek. Van itt olyan magyar, aki annyira kanadai akart lenni, hogy a magyaros hangzású Csabát Zale -re változtatta. Nos ez a szivar igazán nem panaszkodhat, de azért kiderült, hogy egy kis ingatlan már várja odahaza, ha esetleg mégis a hazaköltözés mellett döntene. A magyarsága meg abban nyilvánul meg, hogy hazai műsort ad egy tévécsatornán, ahol az egyik fia szorgalmasan olvassa a híreket, reklámokat, magyarul, de mivel a srác már itt született, így a kettőkor-ból kétkor lesz és hasonlók. Hát így magyarkodunk mi errefelé.

Ausztrália újabb bevándorlók hadát várja

Kőművesekre, vízvezeték szerelőkre, hegesztőkre, fodrászokra, cukrászokra, és még vagy 140 különböző szakmával bírókra van szüksége Ausztráliának. Egyes szakmáknál olyan nagy a szakember hiány, hogy például a cserépfedők extra 60 pontot kapnak szakmájukért a vízum elbírásánál. Ez pedig nem semmi, ha meggondoljuk, hogy egy orvosi vagy mérnöki diploma csak 50 pontot ér.

A tervek szerint a ma 20 milliós lakóssággal rendelkező Ausztrália a következő 12 hónap alatt 100.000 bevándorlóra számít. Ezzel nem csak a munkabérek meredek emelkedését kívánják megakadályozni, de nagy segítséget jelentene az építőiparnak is.

A megfontolás mögött demográfiai célkitűzések is vannak. Míg 1961-ben a nők átlagosan 3,6 gyereknek adtak életet, ez a szám mára 1,75-re csökkent. Az ausztrál társadalom érezhetően öregszik, amit már csak nagyfokú bevándorlással tud ellensúlyozni. Jelenleg a lakósság 26 százaléka nem ausztrál születésű, ami körülbelül 5 millió állampolgárt jelent.

Pillanatnyilag a be nem töltött állások száma 360.000 körül van, ami nyomasztóan hat a gazdaságra. Éppen ezért az évi bevándorlás célértéke pedig 180.000 fő.

Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az „Irány Ausztrália” megírása óta a bevándorlási kérelmek elbírálásának szigora jelentősen enyhült.

A multikultúra vége?

Howard government unveils new “Australian values” citizenship test

By Fergus Michaels
6 January 2007

Australian Prime Minister John Howard last month chose the anniversary of the December 2005 race riot at Sydney’s Cronulla beach to outline further details of the citizenship test initially proposed last September. The choice of date was itself indicative of the underlying thrust of the new test, and the entire campaign to restore what Howard’s government calls “Australian values”.

The anti-Muslim rampage at Cronulla was whipped up by talk-back radio hosts and other mass media, the Howard government and other promoters of Australian nationalism as part of a campaign aimed at creating the political climate for escalating military aggression in the Middle East, accompanied by attacks on basic democratic rights at home. Its purpose is to divide the working class along ethnic and religious lines, and divert escalating social tensions caused by the growing chasm between a wealthy elite and the vast majority of ordinary people into communal conflicts.

Howard announced that migrants would have to answer 30 multiple-choice questions on Australian society and history from a collection of 200, with all questions and responses exclusively in English. In addition, they will have to pass a yet-to-be specified test to demonstrate a “working knowledge” of the English language. Citizenship will be allowed only after four years of permanent residency, twice the previous requirement. These measures will discriminate against immigrants from non-English speaking backgrounds, and against those who are working class and poor, less able to afford the thousands of dollars needed to take intensive English language classes.

All citizenship applicants will also be compelled to sign a formal statement declaring their allegiance to what Andrew Robb, Parliamentary Secretary to the Minister for Immigration and Multicultural Affairs, describes as “the Australian way of life and our shared values.” Even those applying for a visa stay of more than 12 months, except New Zealanders, will first have to “indicate their understanding and respect of Australian values”.

Muslims and those of Middle Eastern descent are the immediate focus of this attack. In February last year, Howard said Muslim immigrants posed a unique social threat, citing a supposed “fragment which is utterly antagonistic to [Australian] society.” He claimed that “raving on about jihad” made Muslims particularly dangerous, insinuating that they were likely to be terrorists. Treasurer Peter Costello later declared that Muslims should accept “Australian values or leave.” The clear implication was that those who refused to pledge their allegiance to officially-defined “values” should be stripped of citizenship and deported.

More broadly, the proposed legislation will provide a means for denying citizenship—and hence fundamental democratic rights, such as the right to vote, stand for election and travel to and from Australia—to anyone regarded as politically dangerous or insufficiently patriotic. According to National Party Senator Barnaby Joyce, a member of Howard’s ruling Coalition, the new test will block those “who have militant ideas who want to destroy our nation”.

Already, visa and citizenship applicants can be rejected, on the advice of the Australian Security Intelligence Organisation (ASIO) as “security risks”. Now, adherence to a set of political “values” will become the basis upon which citizenship is granted or denied. As a September 17 government discussion paper stated, the test will become “a mechanism” to ensure that citizens understand “common values”, which will promote “social cohesion.” This is the real meaning of the government’s repeated claim that “Australian citizenship is a privilege, not a right.” Privileges can, after all, be taken away.

Howard’s timing—his announcement also came within a week of the election of a new Labor Party leader, Kevin Rudd—foreshadows a “khaki” election campaign this year centred on militarism and jingoism. But the implications of the “Australian values” crusade, which Labor entirely supports, go far beyond immediate electoral calculations. It is no coincidence that new citizens will be required to pledge their willingness to “defend Australia should the need arise”, i.e., participate in military operations.

Governments around the world are ratcheting up national “values” as a means of preparing their populations for war, amid the eruption of US militarism in the Middle East and escalating major power conflicts over energy resources, trade and markets. A day after Howard unveiled the new test, British Prime Minister Tony Blair declared that Muslims had a “duty to integrate” into British society and accept “common unifying British values”. US authorities have also recently announced a tougher citizenship examination, designed to test understanding of “US values”. Governments in Japan, the Netherlands and New Zealand are running similarly nationalist “values” and language campaigns.

According to last September’s discussion paper, “Australian values” are: “respect for the freedom and dignity of the individual,” “our support for democracy”, “our commitment to the rule of law”, “the equality of men and women,” “the spirit of a fair go,” and “mutual respect and compassion for those in need”.

The list is deeply hypocritical. Regarding “democracy” and “the rule of law,” the Howard government has been the most vociferous supporter of the Bush administration’s illegal wars of aggression against Afghanistan and Iraq, its installation of puppet regimes and the destruction of basic democratic rights at home under the banner of the “war on terror”.

In its own Pacific “patch”, the Howard government has dispatched troops, police and officials to enforce undemocratic “regime change” in East Timor, take control of key levers of power and create political provocations in the Solomon Islands, shore up an unelected monarchy in Tonga, undermine the government in Vanuatu and meddle in the internal affairs of Papua New Guinea and Fiji.

For more than five years, Australian citizen David Hicks has been stripped of all “freedom” and “dignity,” along with the right to a fair trial, in his incarceration and torture at the US military detention camp at Guantánamo Bay, and Australian personnel have been involved in similar illegal practices at Abu Ghraib and elsewhere in Iraq and Afghanistan.

As for a “fair go” and “mutual respect and compassion,” refugees seeking asylum in Australia have been turned away by warships or transported for indefinite detention on remote islands. At the same time, social inequality has reached unprecedented levels. The richest 200 people now have a combined wealth of $100 billion, while one fifth of all households, or 3.6 million people, attempt to live on less than $400 a week.

The new “dictation test”

Howard’s new measures bear a striking resemblance to the notorious dictation test used to enforce the racist “White Australia” policy at the turn of the twentieth century. The federation of the Australian nation in 1901 was founded on this policy, aimed at promoting Anglo-European supremacism and dividing Australian workers from their fellow toilers across Asia.

Under the Immigration Restriction Act of 1901, the test became the means for imprisoning and deporting any new arrival who could not accurately write down 50 words dictated by an immigration officer in any European language selected by the officer. Migrants who were nationally or racially “undesirable” were expelled on the official grounds of insufficient language skills.

At present, a “basic knowledge” of English is required for citizenship, with the test consisting of a simple oral conversation with an immigration official. Now, according to Howard, applicants must have a “working capacity” in “the national language, which is English.” The new requirement will be used to weed out immigrants from non-English speaking parts of the globe, notably Asia, the Middle East, Latin America and most of Africa.

In reality, English is only the de facto national language of Australia. It does not have de jure status, as acknowledged by the immigration department’s own website. The elevation of English into the “national language” is designed to separate English-speaking “citizens” from “alien” immigrants and foster a xenophobic climate.

Howard’s claim that after four years of Australian residency “it’s not unreasonable” to expect migrants to develop a “facility in the English language” lacks any foundation. The website of the Centre for Adult English Language Acquisition states that five years is generally acknowledged as the minimum time required for a person with no previous English to achieve most communication tasks. It takes 500-1,000 hours of instruction for an adult who is literate in another language, but has no prior English instruction, “to reach a level where she can satisfy her basic needs, survive on the job, and have limited social interaction in English”.

For many years, immigrants received free English language classes but today the government provides only limited help through the Adult Migrant English Program (AMEP). AMEP offers 510 hours of tuition to most adult migrants for an annual fee of $315. Refugee and humanitarian entrants are eligible for 610 hours, or 910 hours if they are under the age of 25. Beyond that, private providers charge hefty fees—for example, the Sydney College of English offers a part-time, 15-hour per week intensive English course for $250 per week.

Howard faces no real opposition within the parliamentary and media establishment. In fact, the Labor Party, which together with the trade unions was the architect of the “White Australia” policy, has played a leading role in the “Australian values” campaign. Last year, former Labor leader Kim Beazley demanded that all entrants into Australia, including tourists, sign an oath of loyalty as part of the “struggle against extremists and terrorists”.

While his successor Rudd has shelved this proposal, Labor fully supports the new citizenship test. Its shadow minister for immigration, integration and citizenship, Tony Burke, declared last week that the “Australian community” knew how important “speaking English is to successful integration”.

Australian Greens Senator Kerry Nettle opposed the citizenship measures, but only on the nationalist basis that Howard had “failed to justify [their] need, or show how they will make Australians better off”. She called on Labor to join the Greens in voting against the legislation. Her comments only serve to promote illusions in Labor and to obscure the real motivations behind the “values” campaign.

Working people should oppose all forms of discrimination and chauvinism. As a matter of fundamental principle, all people, no matter what their country of birth, ethnic background or financial position, should have the right to live and work wherever they choose, with full political and democratic rights. That is the perspective fought for by the Socialist Equality Party.

Angol Szalagcímek Megfejtése

Easy open can king dies: Elhunyt a feltéphető konzervdobozokban utazó nagyvállalkozó.

Survay says push for cut in hours is slowing: Felmérések szerint hanyatlik a nyitva tartás csökkentés iránti követelés.

Westland’s future in MoD hand: A Westland cég jövője a Hadügy Minisztérium döntésétől függ.

Drop a Size: Csökkentsd egy számmal a mellbőséged.

A Tale of trwo Robots: Dickens regényére utal: „The Tale of two Cities” (Két város története).

Survivel of the Smartest: A darwini evolució tézisére utal „Survival of the fittest” (A legalkalmasabbak fennmaradása).