Tibor bá’ csodálatos női

Juditnak, akit isten a bűneim vezeklése végett küldött rám, meglehetősen konfúzus egyénisége volt. Az egyik szombat délután munkaruhában érkeztünk haza a hobby-kertünk kapálásából. Mielőtt felmentünk volna a lakásba Judit a sarki újságostól kért egy IPM magazint, amiben, neki köszönhetően, megjelentek fordításaim. A cigány újságárus végignézett rajta, és kihangsúlyozott gúnnyal visszakérdezett, IPM magazint? Judit pulykavörösen sarkon fordult és felviharzott a lakásba, megfürdött, felvett egy kisestélyit és visszament az újságoshoz, ahol ezer forintért megvette az összes megvehető magazint. A jelenet végignézése után nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Judit egyelőre csak bontogatta szárnyait, de már egyre inkább kezdett neki „tartása” lenni, hogy finoman fejezzem ki magam… Pár évvel később a helyzet már sokkal kiforrottabb volt.

Néhány évvel az IPM eset után kimentünk Londonba két hétre, amit Judit részére jutalomnak szántam hasznos családi tevékenységéért. Az időpont 1976, és amilyen az én szerencsém, az évszázad legmelegebb angliai nyarát fogtuk ki. Hogy Juditnak kellő függetlenséget biztosítsak, amire ő nagyon adott, kapott az útra 50 font „zsebpénzt” szabad felhasználásra. Az összeg akkori vásárlóerejére jellemző, hogy 3 fontért már elegáns pulóvert lehetett kapni, 5 fontért pedig csinos cipőt. Ezen kívül még Pesten kapott egy Zenit fényképezőgépet, hogy kedvére fényképezhessen. Máskülönben együtt róttuk az utcákat, tereket, meg ami van. Viszont tökéletesen függetlennek érezhette magát, elvégre azt vett, amit akart, és azt fényképezett le, amihez kedve szottyant. A szállásról, ellátásról természetesen én gondoskodtam, és persze együtt töltöttük az éjszakákat, na meg a nappalok legnagyobb részét is. Az előzőhöz én ragaszkodtam az utóbbihoz pedig ő.

Különben az adottságaink remekek voltak, mert gépkocsival mentünk, az angol főváros messze nem volt olyan zsúfolt, mint napjainkban, szabadok voltunk, mint a madár, és ha napközben nem vesztünk össze mondjuk, minimum háromszor, akkor este még némi szexre is sor került.

Nőmet természetesen elragadta a hév, semmiben sem ismert határt. Ami útjába került, azt mind lefényképezte szinte válogatás nélkül. Intő szavaimra a legkisebb mértékben se figyelt, biztosra vette, hogy megvan neki a magához való esze. Meg is volt a 25 évéhez képest. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy valami abszolút meglepőt minden nap produkált. Hitvallása szerint egy nőnek kiismerhetetlennek kell lenni, mert csak akkor nem unja meg a férfi, és csak így tarthatja a nő a férfit kezesbárány szinten. Ez a taktika nálam ugyan nem működött, de ahhoz már nem volt elég esze, hogy ezt észlelje. Maradtak az örökös próbálkozások.

Aztán eljött a pillanat, amikor Judit elsütötte az utolsó, vagyis a harminchatodik kockát, pedig még csak két napja voltunk az angol fővárosban. Semmi gond, színes negatívot lehet kapni minden sarkon, legfeljebb nem ugyanazon az áron. Ez azonban Juditot aligha idegesítette 50 kemény angol font birtokában.

Aztán letelepedtünk egy kisebb park közepén és fotóriporter utazótársam nekilátott a filmcserének. Én ugyan figyelmeztettem, hogy ilyesmit árnyékban szokás csinálni, mert bármilyen jó is egy kazetta, a verő napfényből valamicske könnyen bejuthat a filmhez. E szavak azonban süket fülekre találtak, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valamit jobban tudjak, mint ő. Elkezdett tehát bénázni, amire menten felajánlottam segítségem. Tény, ami tény egyes fényképezőgépekben a filmbefűzés nem feltétlenül egyszerű dolog, főleg ha a bütykös dob nem akarja elkapni a film perforációját.

Hősnőnk azonban nem állt kötélnek. Úgy gondolta, amit én meg tudok csinálni 40 év fotózás után, az neki is megy röpke két perc alatt.

• Hát jó, – válaszoltam – akkor megvárom, amíg kész vagy vele – és ezzel kényelembe helyeztem magam a padon.
• Nyugodj meg, mindjárt kitalálom – és ezzel folytatta a bütykölést. Az egyik kísérletet a másik követte, már 20 centi film kilógott a kazettából, amit gondosan visszatekert, és kezdte az egészet elölről.
• Ne szarakodj annyit, – fogyott el a türelmem – már rég kész lennék vele, neked meg már a fél tekercs fényt kapott. – de ezt már válaszra se méltatta.
• Na jó, – döntöttem – én ezt nem bírom nézni, amíg elkészülsz, átülök a másik padra – és ezzel kissé tovább álltam.
• További tíz perc után Judit átkiabált hozzám – Gyere, fűzd be!
• Fűzi a halál! – kiáltottam vissza. – Makacs voltál, idd meg a levét. Ma már nincs több fényképezés, majd este befűzöm – és még az is lehet, hogy mérgesen összefontam a karjaimat, de akkor kezdett kibontakozni az aznapi meglepetés. Judit átült hozzám, kezembe nyomta a fényképezőgépet és megszólalt.
• Fűzd be, megfizetem a munkádat! – és ezzel elővette a pénztárcáját, benne az 50 fontból megmaradt pénzzel, ami még mindig jóval több volt negyvennél.
• Szerintem te nem vagy normális – szaladt ki a számon a gondolat.
• Miért? Pénzzel mindent meg lehet vásárolni, én most megveszem a te munkádat.
• Az én munkámat a saját pénzemen fél óra szemtelenkedés után? Vizsgáltasd meg magad!

A szomorú tény az, hogy nekem kellett volna megvizsgáltatni magam, nem neki. Én voltam az a barom, aki még évekig eltűrtem elmebeteg viselkedését. Valahogy mindig hittem abban, hogy egyszer megjön a józan esze. Sose jött meg. Sok év kellett annak belátásához, hogy ami nincs, az nem tud megjönni.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
____________________________