Tibor bá’ online
Aki ma fiatal, mondjuk 30 év körüli, az minimum 15 éve számítógépezik, amihez szorosan hozzátartozik a vágólap, és bizony a vágólap tudatmódosító. Ne röhögj! Mert bizonyítok. Ha kapsz egy levelet és van benne egy jó vicc, amit el akarsz küldeni egy másik barátodnak, hadd röhögjön ő is, akkor rárakod a vágólapra és átmásolod a másik levébe. Ha bármit, bárhonnan le akarsz menteni, nem körmölsz mint régen az őseid, hanem rárakod a vágólapra, ahonnan oda rakod, ahová akarod. Fel se merül benned, hogy a művelet közben akár egyetlen betű is tévesen kerülhetne a másolatba. Csakhogy ez nem volt mindig így. Valamikor az „írnokok” majd később a „gépíró kisasszonyok” dolga az volt, hogy egy-egy dokumentumot, levelet, vagy bármi mást átmásoljanak egy tiszta lapra, előbb kézírással, később pedig írógéppel. Természetesen az ilyen másolásnál mindig becsúszhatott hiba, és be is csúszott. Az írott szövegnél is rosszabb volt a helyzet a hallott szövegnél. Az emberi memória messze nem tökéletes, amit hall, azt általában csak tartalmilag jegyzi meg (néha még úgy se) és amikor továbbadja bizony jelentkezik némi eltérés. Ezzel kapcsolatban írtam a „Tibor bá blogja (229) Dávid és Góliát” 94. hozzászólásában, ami így szólt:
Gyerekkoromban volt egy olyan téli társasjáték, hogy körbeültük az asztalt vagy tízen. Az első kitalált egy összetett mondatot és azt odasúgta a másodiknak, aki tovább súgta a harmadiknak és így tovább. A tizedik pedig hangosan kimondta, amit a kilencediktől hallott. Erre az első elmondta, hogy mi volt az eredeti mondat. Hatalmasat röhögtünk az eltérésen.
Vagyis abban az időben elfogadott dolog volt, hogy a „másolás” minden csak nem pontos, amiről tegnap is meggyőződhettem. Kaptam ugyanis egy 50 éves viccet. Az eredeti verzió (amit emlékezetből írok) így szólt: „Kohn a lépcsőházban megállítja Grünt és megkérdezi, mondja Grün magát nem idegesíti, hogy a Weiss rájár a csinos, fiatal feleségére? Amire Grün ezt válaszolja: Nézze Kohnkám én inkább vagyok csendestárs egy jól menő üzletben, mint kizárólagos tulajdonosa egy csődtömegnek.” Tegnap viszont a következő viccet kaptam: „Izmail házasodna, felkeresi a bölcs rabbit: – Rabbi! Házasodni akarok, de nagyon tanácstalan vagyok. Mondd, mit tegyek: vegyek el egy bomba jó nőt, aki egész életemben meg fog csalni fűvel-fával, vagy pedig egy rusnyát. Ez esetben tudom, hogy csak az enyém lesz örökre. Mire a rabbi: – Nem jól teszed fel a kérdést, fiam. Mondd, mi a jobb: megosztani egy tortát a barátaiddal, vagy megenni egy kalap szart egyedül?” — Ez a vicc 50 év alatt alaposan meg változott, de nem az előnyére. És akkor most beugrik Karinthy Frigyes műfordítása is:
Egy költői antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétől:
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképp megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy lefordítja és a „Dichterstimmen” című folyóiratnak beküldi. Le is fordította a következőképpen:
Ich kam von Ufer der Ganges
Dort traumt ich von südischen Schlager,
Main Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.
Hát, istenem a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik műfordító elolvasta a verset a „Dichterstimmen”-ben, nagyon megtetszett neki és elragadtatásában nem vette észre, hogy magyarról fordították németre: eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:
Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.
Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát – érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a „südischen” szót „jüdischen”-nek olvasta. Azonkívül, hogy a Ganges szót folyosónak fordította. Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a „Gedicht-Magazin”-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:
O, Dichter der alten Juden
Was schlafst du im Flußsalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?
No, igen ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalatnyi különbségekre, hogy a minálunk „folyó só” és „folyosó” mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül előforduló „Herz” tulajdonnévről inkább azt teszi fel a fordító, hogy a „Herceg” rövidítése. A „Gedicht-Magazin” nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, leadta a verset, és úgy került a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, mégpedig a következő formában:
A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!
Tekintve, hogy a „Dichter” szót „sűrűbb”-nek fordítani valóban éppen úgy lehet, mint „költő”-nek:
Most tegyétek fel nekem a kérdést, amin magam is néha elmélázok, mindezt minek írtam le? Az jutott eszembe, hogy ahányszor az emberiség nyer valami nagyszerűt, valamit mindig elveszít. Néha olyan érzésem támad, hogy összességében nem gazdagabbak leszünk, hanem szegényebbek – természetesen szellemileg értettem.
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
„… az emberiség nyer valami nagyszerűt, valamit mindig elveszít.”
Ez nagyon találó volt Tibor bá. És ez pontosan így van kicsiben is vagyis a saját életünkben is.
Legtöbbször az életet megkönnyítő eszközök egy-egy készség elsorvadását, vagy ki nem fejlődését okozzák. Aki már az új lehetőségek között nevelkedik, az meg gyakran értelmetlen hagyományőrzésnek gondolja, ha az adott készség fejlesztését erőltetik. Például amikor térképészetre jártam, már számítógéppel készültek a térképek, de mégis tussal rajzolós óránk is volt, amikor a három alapszínt kellett egyenként megrajzolnunk (mindet feketére), majd egyenként levilágítani, és az alapján készültek el a nyomólemezek. Legtöbben felesleges nyűgnek találták ezt a tantárgyat, és azóta sem használtunk csőtollat.
Na ez a poszt egy igazi érdemes telitalálat.
Gratulálok !
Informatív szellemes , reális, tanulva szórakoztató.
Élvezet volt olvasni.
Sirály !
Annakidején, fémtan tanárunk kifejezetten javasolta, hogy ZH-ra készítsünk puskát. Feltételek:
1: a puskát használhatjuk, de ha észreveszi, elkobozza
lefordítva: olyan puskát kellett készíteni, ami nem csak jól használható, de észrevétlenül is -> kreativitás
2: ha elkobozza a puskát, befejeztük a ZH-t. A ZH az akkori állapotának megfelelő érdemjegyet kap, tehát nem helyből fúró, kivéve a 3. pontban rögzített esetet.
lefordítva: mindenképpen megéri egy fasza puska készítése és használata, mert nagyobb eséllyel kapunk egyesnél jobb jegyet. Megjegyzem, ennél a tanárnál létezett a 0, mint osztályzat!
3: a puskát átnézi és ha a puskában hibát talál, akkor két fúró jár, egy a puskára, egy a ZH-ra, ugyanis hibás puskával helyes erdeményt csak akkor lehet produkálni, ha valaki duplán hülye 🙂
lefordítva: olyan puskát kellett készíteni, ami nem csak jól és észrevétlenül használható, de helyes is.
Összegezve tehát, a puskakészítés technikai kreativitása mellett át kellett nézni az egész anyagot és úgy másolni puskára, hogy abban biztosan ne legyen hiba. Egy míves puska elkészítéséhez általában kétszer, háromszor kellet újat körmölni, vagyis ennyiszer olvasta el/nézte át az ember újra meg újra a definíciókat, képleteket, ötvözeti diagramokat. Szerintem jól gondolkodott az öreg! 😉
A minap látom, hogy egyik haverom vadul nyomtat valami iszonyú apróbetűs szöveget, kilenc hasábban az A4-re. Kérdésemre elmesélte, hogy az osztályban az egyik srác megcsinálta a puskát és most kinyomtatja huszonhét példányban, hogy legyen mindenkinek.
Az önzetlenség a srác részéről mindenképpen dícséretes, node hová lettek a fentebbi pozitívumok: kreativitás, adatkeresés, a fellelt képletek, ábrák rendezgetése és végül, de nem utolsósorban, a körmölés során óhatatlanul végrehajtott tanulási folyamat?!
Igen, az egyetlen egyén nyer valami nagyszerűt, ugyanis ő végrehajtotta a tanulási folyamatot, melynek során az ismeretszerzés mellett létrehoz egy megosztható eredményt, amellyel mellesleg népszerűségre is szert tehet. Ugyanakkor az eredményt gyakorlatilag minden befektetett munka nélkül élvező közösség, elveszítette az ismeretszerzés lehetőségét és az alkotás örömét, mely újabb tanulási és alkotási folyamatokra serkentené. (Fogyasztói társadalom?)
Mindezt azért gomboltam be ide, mert a vágólap hasznos is lehet, de káros is. Káros abban az esetben, melyet Tibor bá’ te is leírtál (és köszi a posztot! 🙂 ), ám ugyanakkor hasznos is lehet, például amikor egy publikációban többször alkalmazott szakkifejezést, netán képletet, idézetet (márpedig azt pontosan kell!) vagy linket másolunk, képet illesztünk be.
No de lássuk be, minden annyira hasznos, amennyire hasznosan vagyunk képesek használni! Egy szép, öreg, bőrkötésű, kapcsos Bibliát tanulmányozva, lelkileg gazdagodhatunk, de legalábbis óriási esztétikai élményben lehet részünk. Más részről viszont agyon is lehet vele verni valakit.
Apropó, biblia… 😀 Az asztán az állatorvosi lova a szándékos, nem szándékos lajterjakabozott infó átvitelnek… 😉
Nem is olyan régen utaztunk a feleségemmel kirándulni egy távolabbi városba és GPS helyett nyomtatott térképet használtunk. Annak rendje és módja szerint sikerült is eltévednünk a pontatlan térképolvasás miatt, így aztán egyre keskenyebb és egyre kevésbé szilárd utakra tévedtünk, mígnem egyszer csak megszűnt az ösvény is és egy gyönyörű tisztásra értünk ahol néhány felejthetetlen pillanatot töltöttünk. Erre azóta is szívesen emlékszünk vissza.
Mindez GPS-el nem történt volna meg és csak egy lenne a tömérdek dögunalmas utazás közül ahol mindig mindenhova odaérünk időben és tévedés nélkül.
6. Szurkoló
Én tudok hasonló élményekhez jutni GPS segítségével is… 🙂
Egyszer Nyugat-Magyarországról próbáltam hazajutni egy üdülés után, és rábíztam magam a GPS-re. Csak éppen rosszul állítottam be az úttípust, na el is vitt olyan utakra, hogy a nejem már bepánikolt, hogy ő fél, forduljunk vissza.
Ha papír alapú térképet használtam volna, biztos nem megyek arra, vagy ha veszem a fáradságot, és megnézem a GPS-en az áttekintő térképet a teljes útvonalról.
A készülék bevezetett a Bakony legjáratlanabb sűrűi közé, volt ahol egy darabig olyan erdészeti úton mentünk, ami egy nyomvonalas volt, a szembe jövő munkagép elől ki kellett húzódni az út mellé, hogy elférjen mellettünk.
De aztán olyan csodálatos, vadregényes tájakra jutottunk, ahol még soha nem jártam, a pihenő alatt nagy adag gombát szedtünk az erdőben, végül a nejem is azt mondta, de jó, hogy erre jöttünk…
De a GPS végülis hazavezetett, ha nem is úgy, ahogy terveztük. 🙂