Tibor bá’ vissza a múltba online

Az ötvenhatos freedom fighter (szabadság harcosokból) Ausztrália első nekifutásra 10 ezret vállalt. Ezek egy része hajókon, egy része kimustrált II. világháborús repülőkön érkezett. A szállítási költségeket Amerika állta, amiről nem is tudtunk. A kivándorlók egy kisebb részének volt már kint rokona, vagy barátja, akik a háború után, tehát kábé 10 évvel korábban érkeztek. Ezek a barátok az érkezőket a kikötőkben vagy a repülőtéren várták és azon nyomban vitték az előre kibérelt házakba, aztán jött a munkahely keresés. A nagy többséget azonban nem várt a kutya se. Ezeket az állam elvitte a II. világháború alatt használt (volt) katonai táborba, ami Bonegilla névre hallgatott. A táborban a helyi viszonyoknak megfelelően 8 szobás barakkok voltak, ahol szobánként két-két ágy volt. Itt minden menekült, most már bevándorló, addig maradhatott, amíg nem találtak neki munkát, addig pedig kapta a munkanélküli segélyt, mínusz az élelmezési költségek.

Bonagilla majdnem félúton volt Sydney és Melbourne között, olyan 4-500 km-re, ami csak idehaza tűnik nagy távolságnak, ott ez még a közepes teljesítményt se érte el. A benzin piszok olcsó volt, az utak kényelmesek, a forgalom gyér. Ebből következett, hogy az unatkozó „régi magyarok”, tehát, akik a háború után érkeztek, zömmel erősen jobboldali érzelműek (hiszen ezért nem jöttek vissza Németországból, ahová az oroszok elől menekültek), hétvégi programnak fogták fel a bonegillai látogatást. Rendszerint dél körül érkeztek, és nagyokat barátkoztak velünk. Nekik mi élményt jelentettünk, nekünk ők mindössze magyarul beszélő furcsa figurákat, akik a nyakukat törték, hogy minket informáljanak. Elképesztő furcsa dolgokat mondtak, feltűnő komolysággal. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a hazáját elhagyónak megáll az idő. Életének következő 40-50 évét úgy éli le, hogy tökéletesen konzerválja – a különben folyamatosan változó – hazai kultúrát, abban az állapotban, amikor még a nemzet aktív tagja volt. 1957-ben szemmel láthatóan a magyarok között dühöngött a Horthy korszak. Ezért aztán a vasárnapi tanácsadókat nem vettük komolyan, pedig vehettük volna.

Vicces volt, amikor halál komoly pofával közölték velünk, hogy eszünkbe ne jusson az utcán ráfütyülni egy bombázóra, mert annak 6 hónap börtön az ára. Fütyülni? Nem olyan nagyon régen még, az orosz katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar nőket. Ilyen információkkal a birtokunkban ez a ráfütyülés elég képtelennek tűnt, pedig igaz volt.

Amikor megtudtuk, hogy a kocsmák délután hatkor intézményesítve zárnak, leesett az álunk. Hogy a mozik vasárnap nem játszanak, az meg már tényleg abszurdumnak volt fogható. De a nagy dobás még hátra volt. „Kispajtás, itt a kerítések a családi házak körül csak 80 centiméter magasak. Nem azért vannak, hogy megakadályozza a behatolásodat, hanem csak jelzik, hol a határ. De eszedbe ne jusson átlépni, mert a saját birtokán felszólítás nélkül lelőhet a tulajdonos.”

A figyelmeztetés eléggé vérfagyasztó módon lett előadva, el kellett hinni, és be is tartottuk. – – – Ez jutott eszembe a héten, amikor abban a hatalmas Duna parti homokozóban a honsuhancok a jogos önvédelemmel kapcsolatban tököltek. A szokás szerint néhányszáz módosító javaslat, visszavonás, előterjesztés, zárószavazás előtti utolsó indítvány, meg a kutyagumi. Mert minden egyes képviselő a szavazás előtt azon tököl, hogy ez most neki személyesen jó lesz-e vagy rossz. Az ország pedig le van szarva. No, a végén nálunk is le lehet lőni a behatolót. De ettől még nem leszünk Ausztrália. Jut eszembe, a magyar társadalomnak már csak 44 százalék menne el szavazni. Nem tudom most mi a helyzet, de abban az időben a képviselő választásokkor, Ausztráliában a szavazás kötelező volt. Ezt mért nem vezetik itt be?

Utógondolatok:

Rákosi alatt a magyar társadalom jelentősen megváltozott. A kommunista eszme az egyenlőségre volt felépítve, vagyis olyasmire, ami Horthy alatt egyáltalán nem volt. Igaz, az akkor mondás szerint nem a proletáriátust emelte fel polgári szintre, hanem a polgárságot húzta le proletár szintre. Általánosság vált a tegeződés. A takarítónő tegezte az igazgatót, csak hozzá tette az elvtárs megszólítást. Színházba, operába nem kellett kiöltözni, és természetesen megszünt a nagyságos úr, tekintetes úr, méltóságos úr, főméltóságos úr, kegyelmes úr, szigorúan betartott megkülönböztetés. Akinek semmilyen rangja nem volt, az csak sima „Kovács úr” lehetett, ha volt megélhetése. Ha nem volt, akkor csak sima „Kovács”. Persze az idősek, akik már nem jártak dolgozni, ezeket nem felejtették el. A hatvanas években jót röhögtem, amikor a sír szélén álló anyai nagynéném szóváltás közben imigyen szólt a társbérlőjéhez: „Hát idefigyeljen Kovácsné asszony….” Ez alatt már nem létezett megszólítás. Szóval ez volt az a Horthy „klíma” amit a korábban érkezett ausztráliai magyarok sikeresen prezerváltak, és ezt tartottuk mi bohockodásnak, pedig ők igen lelkesen csinálták, egyszerűen nem tudtak belőle kilépni a világ egyik legegalitáriánusabb társadalmában.   

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________