(3021) Van-e jövőnk?

Ez a rövid rész egy előző poszt ismétlése, átugorható. Világszerte, nagy hirtelen mindenki nem csak tudomást vett az emberiség vészhelyzetéről, de aktívan cselekednek is. Természetesen alapos késéssel. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy 15 évvel ezelőtt adtam ki a „Van-e jövőnk?” című könyvemet az „Extinctio ante portas” alcímmel, ami azt jelenti, hogy „a kihalás a kapuk előtt” A jelmondatom pedig a fedőlapon: „Annak esélye, hogy az emberiség megéri a XXI. század végét, nem nagyobb 50 %-nál.”

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

 

A demokrácia halála

A demokrácia – bármit jelentsen is – messze nem egységes fogalom. Ahány ország annyi demokrácia, mindegyik más és más. Szerkezetét tekintve azt mondják „parlamentáris demokrácia”, ami azt jelenti, hogy a „nép fenség” (elkábítóan szép kifejezés) demokratikus úton megválasztja képviselőit….. de hiszen tudjuk valamennyien, elvégre benne élünk.  Csakhogy az egészet megette a fene, úgy ahogy van. Erre mondta Churchill, hogy szar az egész, csak ennél jobban még nem találtak ki.

A demokráciával a legnagyobb baj az, hogy emberek játsszák. Az Ember pedig, mint önző állat, minden játékszabályt születés pillanatától kezdve, saját hasznára megpróbál kijátszani, legtöbbször igen nagy sikerrel.

Első ránézésre az egy ember egy szavazat nagyon demokratikus, csak hát az elv soha a büdös életben nem érvényesült. Már az ó-kori Athénben is adták vették a szavazatokat. Az „úri Magyarországon” egyenesen kabaré volt a választás. A választójog vagyonhoz volt kötve és a szavazás nem volt titkos, a fülkék mellett ott álltak a csendőrök. Na jó, ez senkit nem érdekel. Nézzük, akkor mi van ma!

Napjainkban a politikai elit körülbástyázza magát szakértők hadával, akiknek egyetlen egy feladatuk van, a választás megnyerése. Hogy ez mit jelent, arról az egyszerű embernek a leghalványabb elképzelése sincs. Egy mondatban, az emberek úgy szavaznak, ahogy a szakértők akarják. A dolgot az teszi mégis kétesélyessé, hogy szakértője mind a két (vagy több) oldalnak van. Végül is a demokratikus választás nem más, mint a szakértők párviadala.

Az egész emberiség a XX. század hajnaláig úgy tudta, hogy az embernek van teste és van ezen kívül lelke. Az ember testből és lélekből áll. Aztán van az embernek szabad akarata, amit a papok találtak ki, az Ember pedig elhitte.

Még nincs száz éve, hogy egy Freud[1] nevű pasi Ausztriában feltalálta az egót (meg még a szuper-egót) és a hozzá tartozó tudatalattit. Percek alatt kiderült, dehogy vagyunk mi urai tetteinknek, legalább is nem úgy, és nem annyira, mint gondolnánk. Aztán még egy-két évtized, és a kép még zavarosabbá vált. Bizonyítást nyert, hogy tetteinket óriási mértékben nem akaratunk, hanem az ereinkben csörgedező vérünk pillanatnyi hormon szintje irányítja, úgy értem különböző hormonok szintje. Az Ember döntését csak egészen kivételes esetben szabja meg a logika. Ettől a perctől kezdve embertársaink irányába kifejtett „ösztönös” manipulációt felváltotta a tudatos, alaposan kikísérletezett és feltárt, tudományos alapokra épített manipuláció[2].

Amerikai „szakmai” körökben járja egy anekdota, ami szerint egy újságíró feltett egy ugratásnak szánt kérdést az egyik választási tanácsadócég vezetőjének: Lehetséges lenne-e az USA elnökének megválasztatni egy emberszabású majmot? A (komoly?) válasz lenyűgöző volt: Igen, csak nagyon sokba kerülne.

Az a magyar állampolgár, aki függetleníteni tudja magát a belpolitikai érzelmektől, csak csodálkozhat a belpolitikával kapcsolat kolosszális butaság láttán. Komolynak és intelligensnek tűnő emberek szemrebbenés nélkül mondanak bele a képernyőbe, látszólag büntetés nélkül elképesztő hazugságokat, vagy még elképesztőbb hülyeségeket. Persze ez a viselkedés nem őket minősíti, ők tudják, mit tesznek. Minősíti viszont a nézőket, akikkel ezek szerint bármit meg lehet tenni, és ha meglehet, akkor meg is teszik. Elsősorban elhitetik velük, hogy ők választanak. Na jó, akkor mi a valóság?

A valóság egyszerűen szörnyű, és egy külön könyvet kellene írni a megismertetéséhez, de egy apró epizód mindent megvilágít azok részére, akik igénylik a világosságot.

Íme az „apró epizód”! A választásokra költött hatalmas pénzek elköltése számtalan alcsatornán keresztül történik. Egyik ilyen alcsatorna az igen alapos és hetente megismételt közvélemény kutatás, illetve annak kiértékelése „mélylélektani” szinten.

{Nem sokkal a II. Világháború után, az instant kávé feltalálását követve a felfedezők biztosra vették a piac gyors uralását. Optimizmusok oka elsősorban az instant kávé olcsósága volt, amit a termelő országban (Brazília), vagyis a helyszínen kiépített gyártás biztosított. Ez azonban nem következett be. Az ok kiderítésére a következő „mélylélektani” kutatást találták ki. A kísérletre kiszemelt várost kétfelé osztották, majd készítettek egy feltételezett bevásárlási listát, olyat, amilyet a feleségek szoktak a férj kezébe nyomni, hogy „ezeket vedd meg apukám”. A listán tíz tétel szerepel, olyanok, amiket általában nap mint nap vesznek: cukor, vaj (akkor még nem volt divatban a „szívet kímélő”  növényi zsiradékból olcsón és könnyen előállítható margarin), keksz, stb. csakhogy ebből a listából kétfajtát készítettek. Ezek teljesen megegyeztek egymással egyetlen apró különbség kivételével. Az egyikben egy doboz instant kávé szerepelt, a másikban helyette negyed kiló babkávé. A listákat kitették az ABC üzletek pénztáraihoz, természetesen úgy, hogy az egyik városrészben az egyik fajtát, a másikban a másikat, és fennhangon hirdették, hogy lehet velük nyerni egy csodás gépkocsit. Ehhez mindössze száz szó terjedelemben jellemezni kellett azt a háziasszonyt, aki ezt a listát a férje markába nyomta. A nyeremény reményében szép számmal érkeztek a válaszok, amiket úgy értékeltek ki, hogy egyetemista lányokkal kigyűjtették a jellemzésben található jelzőket, mint például: gondos, hanyag, kényelmes, lusta, szorgalmas, stb. Ezeket számba vették és a két különböző listához tartozó jelzőket összemérték. Kiderült, hogy a különböző jelzők körülbelül azonos mértékben jelentek meg mind a két lista összesítésében. Volt azonban egyetlen, igen jelentős különbség. Az instant kávés lista jellemzőinél nagy számban szerepeltek a „lusta”, „kényelmes” „gondatlan” jelzők. Hoppá! Miért nem lett népszerű az instant kávé? Mert a háziasszonyoknak az a véleménye, hogy az csak a lusta nőknek való. *** Indítottak hát egy új kampányt a következő szlogennel: „Spórold meg a kávéfőzés hosszas műveletét, kávézáshoz használj instant kávét, ezzel is több időd marad szeretteid részére.” Az instant kávé forgalma egyszeriben fellendül, mert a háziasszonyok túlnyomó többsége úgy érzi, hogy minden percét a szeretteinek áldozza.}

Egy ilyen mélylélektani felmérés kideríti például, hogy X jelöltet a 40 feletti nők nem kedvelik, mert: mindig kihívó vörös nyakkendőt hord, arcberendezése alapján csapodárnak és állatgyűlölőnek tartják. Megoldás: ezt követve X jelölt kizárólag felesége társaságában jelenik meg a képernyőn egy diszkrét halványkék nyakkendőben, percenként feleségéhez fordul „ugye drágám” felkiáltással és szeméből sugárzik mennyire imádja nejét. Egyébként ott van közöttük a család kedvenc kutyusa is, akit a beszélgetés alatt kétszer meg is simogat (mondom két szer és nem háromszor vagy négyszer, mert akkor már túl puhány benyomást keltene). Itt van vége az „apró epizódnak”, bár szívem szerint reggelig folytatnám.

Tulajdonképpen ezzel nem lenne semmi komolyabb baj, mert a népnek édes mindegy lenne, ki ül egy miniszterelnöki székben, és kiket nevez ki miniszternek, ha elfogadható szinten tevékenykednének az ország érdekében. A baj ott kezdődik, hogy ez nem így van. Teljesen mindegy ki nyeri a választásokat, mert a nyertest az ország érdeke a legkisebb mértékben sem érdekli. Ez pedig nem demokrácia és egyre kevésbé az.

A fejezetet azzal kezdtem, hogy ahány ország, annyiféle „demokrácia”. Az csak természetes, hogy titeket elsősorban a magyarországi „demokrácia”, a magyarországi viszonyok érdekelnek, amik álláspontom szerint elszomorítóak. Az okokat keresve meglepő eredményekkel találkozhatunk. A legszembetűnőbb és legkevésbé meglepő a kormányzati korrupció, ami valóban megér egy misét. Hadd hívjam fel a figyelmet hogy kormányzati korrupciót írtam, és nem csak úgy általánosságban a korrupciót, mely utóbbi tökéletesen meg nem szüntethető, de nem is igazán nevezhető veszélyesnek. Azonban a „kormányzati” korrupció valami egészen más kategória. Nézzünk ebbe bele!

Ha azt halljuk, hogy a Kormány szerződést kötött egy 60 km hosszú autópálya megépítésére, ami az „adófizetőknek” 124 milliárd forintjába fog kerülni, csak hümmögünk hozzá. Hát igen, kilométerenként több mint kétmilliárd forint, de ha ötmilliárd lenne, vagy csak egy, éppen úgy hümmögnénk. Ugyanis fogalmunk sincs mennyi a reális költsége egy kilométer autópálya megépítésének.

Egy kicsit más a helyzet (és itt érhető nyomon a valóság), amikor egy vasúti átjárónál bekövetkezett autóbusz baleset folytán felmerül a fénysorompók kicserélésének szükségessége. A MÁV elkövette azt a „hibát”, hogy kijelentette: Magyarországon 345 fénysorompót kellene kicserélni, és ez több mint 17 milliárd forinttal terhelné meg a MÁV gazdálkodását. Azért írtam hogy „hibát”, mert ebben az esetben módomban áll a 17 milliárdot elosztani 345-tel, és akkor kiderül, hogy az átalakítás darabonként 50 millióba kerülne.

Csakhogy egy ilyen leereszthető sorompó már „emberszabású”. Van itt egy állvány, illetve kettő, amikhez tartozik egy-egy kb. 10 cm átmérőjű, és mintegy 6-8 méter hosszú vascső rajtuk egy ellensúllyal. Ezeket a vascsöveket egy szerkezet le-fel húzza, stb. De mi a fene kerül ebben 50 millióba? Egy valamire való lakatos­mester boldog örömest vállalná el a munkát 5 millióért és ragyogóan megtalálná benne a számítását.

A mindenkori kormány és a mindenkori ellenzéke szemforgató módon beszél a költségvetési hiányról, a gazdaság visszaeséséről vagy éppen fellendüléséről, árbefagyasztásról, privatizálásról és persze csűrik-csavarják a mondatokat ide meg oda. Csak a pimasz valóságról nem esik egyetlen szó sem, arról, hogy sok esetben a költségvetés 70 százalékát egyszerűen ellopják. Megismétlem, 70 százalékát. Az ország népéről lerabolt adó hetven százaléka magán zsebekbe vándorol és csak harminc százaléka fordítódik országépítésre. Nem csoda, hogy a száz éve épített Budapest ránk rohad. Nem csoda, hogy a falvak fejlődése nem egy helyben topog, hanem egyenesen visszafelé halad.

Most már ott tartunk, hogy több kátyú keletkezik, mint amennyit betömnek. Nagyobb ütemű az elavulás, mint a felújítás épületek, hidak, utak, aluljárók, lefektetett csövek, stb. esetében. Az ok egyértelműen a kolosszális túlszámlázás. Egyetlen bronzszobrot tízmilliókért restaurálnak. A lopás olyan méreteket ölt, hogy az már észbontó. Emlékezzünk az olajszőkítésre, ami százmilliárdos lopást jelentett hosszú éveken át. A nyomozás és a vizsgáló bizottságok mindössze annyi eredménnyel zárultak, hogy a bűntényt feltárni akaró rendőrtiszt szájában a le nem nyelt tízóraival öngyilkosságot követett el, minden bizonnyal nem volt megelégedve a kenőmájas ízével. Nem tudom eldönteni mi a nagyobb katasztrófa, az a helyzet, amibe belesüllyedt a nemzet, vagy az a pimaszság és arrogancia, amit a döntéshozók magabiztossága sugall[3].

Sajnos a magyar társadalom képtelen megszervezni önmagát, ami ezt az állapotot felszámolhatná. Képtelen megszerveződni, mert évszázadokon át egy rátelepedő külső hatalomtól függő helyzetben élt, és a túlélésre szocializálódott. Most a történelem úgy hozta, hogy negyven vagy ötven generáció után először független. Nincs külső hatalom, ami azt mondaná a helyi elnyomóknak, hogy „nahát eddig és nem tovább”. Így aztán a magyar „elit” tobzódik a nemzet kiszipolyozásában.

Mindenki tudja, nem titok, hogy a „létező szocializmus” alatt végső soron Moszkva gyarmatai voltunk. A nomenklatúra kiszolgálta Moszkván, és elnyomta a népet (nem nagyon bánnám, ha a globális tőke csak annyira nyomná el a népet, amennyire a létező szocializmus tette). A nomenklatúra ezért az „elnyomásért” bizonyos, többnyire le nem írt, és meg nem határozott kiváltságokat élvezett. A honvédelmi miniszter nyaralóját kiskatonák építették. Ez még belefért, de Kádár hokedlijéről lesöpörte volna a krumplis tésztát és öklével akkorát vágott volna rá, hogy szilánkokra törik, ha megtudja, hogy kedvenc minisztere a hétvégén katonai géppel Hawaiiba repült egy kis vízi-biciklizés végett.

Kevésbé nyilvánvaló, de talán még veszélyesebb a magyar bírói kar magatartásának destabilizáló hatása. Magyar honban közmondásosan jár körbe-körbe, hogy a bíróság nem igazságot szolgáltat, hanem jogot. Nem hiszem, hogy létezik ennél cinikusabb, hazugabb és nemzetrombolóbb állítás.

Először is a „jogot” vagyis a törvényeket nem a sors hozta ránk, hanem az általunk megválasztott parlament szavazza meg. Ha a jog nem szolgáltat igazságot, akkor a parlament igazságtalan törvényeket hoz.

Másodszor a bírónak nincs gúzsba kötve a keze. A bírói szabadság közel korlátlan. Például a bíró dönti el, hogy egy bizonyítékot elfogad-e vagy sem, hogy egy szakértő szakértői véleményét figyelembe vesz-e vagy sem, stb. A bírónak lehetősége van megismerni az igazságot, és ezért módjában állna igazságot szolgáltatni. Csakhogy a bíró is az „elithez” tartozik, ahhoz az elithez, amelyik a törvényeket hozza, és azért hozza, mert profitálni akar belőle. Dehogy keresi a bíró az igazságot! Oda hat, hogy az uralkodó réteg „törvényes alapon” élősködhessen az egész társadalmon.

Harmadszor álságos az állítás, miszerint a jog megköti a bíró kezét, például olyan ügyben, amikor ügyes manőverekkel 40 milliárd forintot húznak ki az idős emberek zsebéből (Baumag), azoknak a zsebéből, akik kemény körülmények között egy életet dolgoztak végig, és az igazságtalanul nyomorúságos nyugdíjuk mellé összekuporgatott kis tőkéjük hozadékát is igénybe szerették volna venni. Ugyanis, még az érvényben lévő jog is meg tudná akadályozni az „ügyes manőverek” diadalát, csak alkalmazni kellene. A Ptk. Világosan leszögezi egy szerződés értelmezésénél nem a leírt konkrét szavakat kell néznie, hanem a szándékot. Csak hát a nyilvánvaló szándékot nem, mindössze a konkrét szavakat látja az, aki az igazságtalanság megszüntetésére hivatott.

Rendben van, nincs igazság csak sajátosan értelmezett jog. Ezt is meglehet szokni, ehhez is lehet alkalmazkodni, de a totális jogbizonytalansághoz más is hozzájárul. Nem arról van szó, hogy XY gazdasági perben első fokon hat évet kap, másodfokon kiderül, hogy ártatlan, vagy éppen fordítva, első fokon ártatlan és másodfokon kap hat évet. Ilyen ügyekből tucatjával lehetett olvasni a hazai sajtóban.

Inkább arról van szó, hogy jogszolgáltatás ürügyén hamis irányba terelik az élet folyását azzal, hogy egy tárgyalás kitűzéséhez sokszor egy teljes év nem elég és a jogerős ítélet nem ritkán tíz év után se születik meg. Egy civil tömörülés belső szavazását nem kell megnyerni ahhoz, hogy valaki birtokba vegye az elnöki széket. Négy markos legénnyel meg kell akadályozni, hogy a megválasztott elnök bejusson a székházba és kész. Ha a megválasztott elnök nem kíván ökölharcba bocsátkozni a székház ajtóban, hanem bírósághoz fordul, a dolgok menete 180 fokos fordulatot vesz. Az ok egyszerű. A bíróságnak három év kell ahhoz, hogy kijelentse, valóban XY az elnök, csak közben minden totálisan megváltozott. XY immáron jogerős ítélettel a kezében azon kívül, hogy egy gyors mozdulattal kitörli vele a fenekét, semmi mást nem tehet.

Semmivel se jobb a helyzet a gazdaság területén. A pergő gazdasági életben egy súlyos vita eldöntése nem bír ki 4 évet, akkor, amikor az igazságtalanul elszenvedett hátrány miatt két hét elég a roló lehúzásához. Négy évvel később már az is háromszor tönkrement és teljesen új név alatt negyedik vállalkozásába kezdett, aki az eredeti tönkremenést okozta.

Ezt nem lehet jogbiztonságnak nevezni. Lassan ott tartunk, mint a középkorban. Az utcára mindenki csak felkötött kardal merészkedik ki, hogy adott esetben meg tudja magát védeni a helyszínen.

A demokrácia (úgy értem az elméleti demokrácia) Magyarországon nem haldoklik, hanem hulla  merev állapotban van, ami aztán visszahat a társadalomra. Ennek legkézenfekvőbb jele a társadalmi szolidaritás totális eltűnése.

Valamikor a pék legjobb tudása szerint sütötte a kenyeret, amit megevett a szabó és közben legjobb tudása szerint varrta a ruhákat, amit az orvos magára öltve kiment a beteg cipészhez és a legjobb tudása szerint gyógyította. A cipész amikor felgyógyult legjobb tudása szerint készített egy cipőt az ügyvédnek, aki legjobb tudása szerint védte a péket, stb. stb.

Ezzel szemben ma mindenki legjobb tudása szerint csapja be, húzza csőbe, veri át és használja ki azt, aki hozzáfordul segítségért. A cipész, a szabó, a pék nem a legjobbat állítja elő, hanem azt, amiből a legtöbb haszna van, és úgy tesz, mintha a közjót szolgálná. Az ügyvéd nem az ügyfele érdekét nézi, hanem azt, hogy ő maga hogyan tudna a legtöbbet profitálni az esetből, esetleg úgy, hogy a nála letétbe helyezett pénzt elsikkasztja.  Az orvos elsődleges szempontja nem a beteg gyógyulása, hanem saját zsebének megtömése „hálapénzzel”, jól jövedelmező kezeléssel, a beteg orvosára való rászoktatásával. A gépkocsi szerelő miközben a kocsi hibáját megjavítja, valamit meglazít, hogy tíz napon belül megint legyen munkája, amikor is kicsiny munkával látványos eredmény produkál jelentős juttatás mellett.

Mindenki csal, mindenki becsap másokat, de senki se jár jól, mert mindenkit becsapnak, átvernek természetesen mások. A társadalom olyan mértékben rohad, hogy épeszű ember már nem mer odafigyelni.

A minap hosszasan elbeszélgettem egy taggal, aki igazolvány hamisításban utazik. Azt mondta, hogy a legtöbb hamis érettségi bizonyítványt és nyelvvizsga igazolást a rendőrök rendelnek. Ugyanis kell az előléptetéshez. A tragikomikum a dologban az, hogy a hivatali főnökök pontosan tudják mi a helyzet.

Aki azt hiszi, hogy egy ilyen társadalom generációkon keresztül fenn­marad­hat, vizsgáltassa meg magát egy elmeorvossal. Igaz, a vizsgálati eredmény nem a valóságot fogja kihozni, sokkal inkább azt, ami az elmeorvosnak jövedelmezőbb vagy jövedelmezőbbnek vél.

Most, miután kellően kisíránkoztuk magunkat, fordítsuk figyelmünket az amerikai demokráciára, amiről évtizedek óta úgy tudtuk, hogy világcsúcs. Nos a 2000 és 2008 között hatalmon lévő G. W. Bush elnök, rövid 8 év alatt ezt a demokráciát totálisan szétverte. Természetesen nem egyedül tette, segített neki a képviselőház és a kongresszus is. A honatyáknak elege lett a demokráciából.

[1] Sigmund Freud (1856-1939) osztrák pszichológus és pszichiáter a pszichoanalízis megalapozója.

[2] Aki nem tudná azzal ezúton közlöm, hogy a Való Világ és hason műsorszámokhoz pszichológusok válogatják ki a szereplőket gondosan kidolgozott tesztek alapján. Nem az fog tehát koitálni a képernyőn, akinek a legkeményebb didkoi vannak, hanem az, aki ezt a legfesztelenebbül teszi a lehető leglátványosabb módon.

[3] A sorok írásakor a TV képernyő előtt felelősségre vonják az illetékes államtitkárt miért került az óvodások részére vásárolt számítógép darabonként egy millióba. Válasz: Ha valakinek nem tetszik, amit csinált, akkor szabaduljon meg tőle. Csak remélni lehet, hogy a „megszabadulást” nem úgy gondolta, ahogy azt J.F. Kennedy esete hirdeti.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

1 thought on “(3021) Van-e jövőnk?

  1. “Ezzel szemben ma mindenki legjobb tudása szerint csapja be, húzza csőbe, veri át és használja ki azt, aki hozzáfordul segítségért.” stbstb.
    Igen, VAN ilyen valóság IS.
    A mi (napi) valóságunk viszont más. Persze, mi is Orbánisztánban élünk, ugyanaz az APEH stbstb de a napi dolgaink nem igy néznek ki.
    A cég ahol dolgozom, a rendelések döntő többségét előre fizetik a megrendelők, mi pedig pontosan szállítunk, tisztességesen dolgozunk, és emiatt folyamatosan keresnek bennünket. Kis létszám miatt szerencsés a helyzetünk, mert mindegyikünk lelkiismeretesen dolgozik. Persze, minimálbéren vagyunk bejelentve, mint mindenki (persze orbánisztán miatt, tágabb valóság) mégsem panaszkodunk.
    Itt is érvényesül az a tétel, hogy amire figyelsz, azt tapasztalod.
    Félreértés ne essék, éltem én is úgy korábban, hogy MINDEN szar volt, átvertek, nem fizettek ki stbstbstb de váltasz és változik a világ is körülötted.
    A barátaink között egyre többen vannak (és egyre többet ismerünk meg), aki tudatosan szervezi az életét, egészséges élelmiszerek és azok megtermelése, cseréje, felhajtása, alternatív működő egészség gondozás, oktatás stb. formájában.

    Szóval azt akarom kihozni, hogy igenis VAN lehetőség arra, hogy ne az egymás átverése határozza meg az életünket, hanem egy sokkal emberibb, élhetőbb verziód legyen rá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..