(2663) Geopolitika és Geohadászat IX.

9. Európa egyenjogúvá válása

„A szeptember 11-i támadás eleinte jó alkalom volt az európaiak számára, hogy szolidaritásukat kinyilvánítsák. Vezetőik nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy hivatalosan is belesodorják a NATO-t – amely egy államok ellen létrehozott védelmi szövetség – a meglehetősen rosszul meghatározott „terrorizmus elleni harcba”. Az ezt követő évben ennek dacára tanúi lehettünk az európaiak és az amerikaiak közötti kapcsolatok folyamatos romlásának, amelynek mélyreható okai láthatóan ugyanolyan titokzatosak, mint amennyire leállíthatatlan a jelenség fejlődése.

A terrortámadás szörnyű brutalitása feltárta az összetartozás erőit. Később viszont, az amerikaiak terrorizmus elleni háborúja – mely módszereiben szintén brutális, ugyanakkor hatástalan, valós céljait tekintve pedig homályos – végül is elvezetett az Európa és Amerika között meglévő, valójában kiengesztelhetetlen ellentétek felismeréséhez.” 

Nehéz lenne elfelejteni a francia politikai vezetés egyszavas véleményét Irak 2003-ban történő ismételt amerikai megtámadása kapcsán („Merde!”) valamint az akkori Bush-kormányzat nyílt háborgását a Párizs-Berlin („régi Európa” – Rumsfeld) – Moszkva tengely kialakulása miatt, amely élesen szemben állt a katonai-ipari komplexum által irányított amerikai kormányzattal és politikával. A 2003-as Irak elleni támadásra adott európai megnyilvánulások egyértelművé tették Washington számára, hogy az európai szövetségeseik nem fogják a végtelenségig kiszolgálni és támogatni az amerikai háborús törekvéseket, valamint ezekre az ellentétekre Oroszország azonnal rá fog mozdulni.

„A mindaddig béketényezőként értékelt Amerika zavarkeltővé vált. Az európaiak, a tisztelt atyai hatalom hosszú ideje hűséges gyermekei gyanakodni kezdtek a legfelső tekintélyre, mely talán felelőtlen, sőt, akár veszélyes is lehet. És láttuk a valaha elképzelhetetlent megtörténni: a franciák, a németek és az angolok nemzetközi érzékenysége szinte egyszerre lépett működésbe.”

„Ami a franciákat illeti, az Egyesült Államok iránti bizalmatlanságuk nem új keletű (és nem véletlen – a szerk. megj.). A németeké viszont meghökkentően az. A legfontosabb nyugati protektorátus vezetőinek engedelmessége – mely egyben a jenki befolyás nélkülözhetetlen eszköze a kontinensen – s ezen békés farkcsóválás eleddig magától értetődő volt Washington számára. Ez a hit egy ki nem mondott kettős meggyőződésben gyökerezett: a németek természetüknél fogva engedelmesek, akik alávetik magukat az erősebbnek, márpedig az Egyesült Államok 1943 és 1945 között szétbombázta Németországot; ezen kívül hálásak az amerikaiaknak azért, hogy megvédték őket a kommunizmustól és megágyaztak gazdasági fejlődésüknek. Úgy tűnt, hogy Németország hűsége mindörökre garantált a jól átlátható erő- és érdek-összefonódás következtében.

Nem kevésbé meglepő az angol szövetséges újdonsült tétovázása sem. Nagy-Britannia felsorakozása az Egyesült Államok mögé az amerikai stratégiai elemzői számára természetes, úgy is mondhatnánk, „vele született” adottság, mely a nyelvi, temperamentumbeli és civilizációs közösségre vezethető vissza. Az angol támogatásról beszélve Brzezinski jellemző módon fölényes. Az Egyesült Államok oldalán történt példátlan elköteleződés másnapján jelentkezett az új brit antiamerikanizmus felbukkanása – ráadásul egyszerre a politikai paletta jobb és bal oldalán – teljesen ellentmondásos dolog.”

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti repedés igazán látványossá csak Trump hatalomra kerülésével vált, bár a brit-amerikai „közös tánc lépései” még mindig nem láthatóak tisztán, főleg, hogy nem világos, London mennyiben szolgálja ki az amerikai érdekeket a Brexit során.

„A háború óta az európai vezetők Egyesült Államokhoz fűződő viszonya ugyanolyan ellentmondásos, mint a washingtoni politikai irányítás európai szerveződéssel kapcsolatos hozzáállása. Az amerikaiaknak szükségük volt a francia-német megbékélésre, hogy a NATO európai egységét megteremthessék az oroszokkal szemben; ennek ellenére sohasem képzelték azt, hogy ezen közeledés elvezethet az egységes vetélytárs gondolatának megszületéséhez.

„Mindent egybevetve s az öreg kontinens bármely vezető osztályának szemszögéből nézve az európai nemzetek történelmének bármelyike is „vaskosabb”, gazdagabb és érdekesebb, mint az Egyesült Államoké, amelynek hosszúsága csupán három évszázadra rúg. Európában az amerikai életszínvonal utolérése nem eredményezhetett mást, mint a kétely érzetének megjelenését az Egyesült Államok vezető szerepével kapcsolatban és az egyenlőség óhajának további erősödését.

„Az „egyenjogúvá válás” lehetősége a kontinens valóságos gazdasági erejéből és az Amerikától megkölünböztető közös értékek elismeréséből következik. Európa egyenjogúvá válásához a katonai védelem önálló megteremtésének a képessége is szükséges. Ez igen rövid távon megvalósítható. Európa iparilag erősebb, mint az Egyesült Államok, katonailag viszont nincs miért félnie a meggyengült Oroszországtól. Amit soha nem mondanak ki az az, hogy igazi stratégiai önállósághoz növelnie kell nukleáris ütőképességét. Az Egyesült Államok és Oroszország között még mindig létező, s egyensúlya okán még sokáig fennmaradó elrettentő erő bőséges időt ad Európának, hogy növelje atomfegyver-arzenálját, már amennyiben akarja. Európa egyetlen alapproblémája a népességcsökkenés, nem is Oroszországhoz, hanem az Egyesült Államokhoz képest.”

Itt érdemes néhány gondolatra elidőzni. Oroszország területe hatalmas, a lakossága fogyóban, még akkor is, ha az utóbbi időben a lélekszám csökkenést talán sikerült is megállítaniuk. A hatalmas területhez tartozó alig 150 milliós lakosságszám önmagában nevetségesség tesz mindenféle területszerző háborús tervek nemhogy racionalizálást, de egyáltalán ötlet szintjén a kidolgozását is. Oroszországnak nem a területeinek, hanem a lakosságszámának a növelésére van szüksége.

Problémát jelent Európa önállósodása is – gondoljunk csak bele abba, hogy mit jelentene az Egyesült Államok számára egy iparilag és kulturálisan fejlettebb, katonailag erős Egyesült Európa a maga 500-550 milliós lakosságával. Ha ehhez még hozzá tesszük a Kínával folytatott gazdasági-, illetve Oroszországgal folytatott gazdasági és katonai együttműködés lehetőségét, akkor igen könnyű belátni az amerikai félelmeket: az USA ebben az esetben nemhogy szuperhatalmi státuszától lenne kénytelen búcsút venni, de nagyon rövid időn belül a két óceán által elszigetelt, marginális nagyhatalommá válna globális szinten.

„A régi mondás szerint a dolgok logikája fogja elválasztani Európát Amerikától.”

„Az európaiak mélyen tudatában vannak azon problémáknak, amelyeket Amerika okoz nekik hosszú évek óta. Ugyanakkor kevésbé vannak tudatában azon problémáknak, amelyeket ők okoznak az Egyesült Államoknak. Európát gyakran tudat és politikai cselekvés nélküli gazdasági óriásnak csúfolják. Ez a gyakran megalapozott kritika mégis elfelejti, hogy a gazdasági hatalom önmagában létező dolog, és ebből következő integráció, valamint koncentráció spontán módon közép- és hosszú távú stratégiai hatásokat eredményez. Ezért érezte magát fenyegetettnek Amerika – már az euró létrehozása előtt is – Európa gazdasági hatalmának növekedése miatt.”

„Az Egyesült Államokkal ellentétben Európának nincsenek különleges problémái a világ többi részével. Normális kereskedelmi kapcsolatokat ápol a bolygó más régióival, a szükséges alapanyagokat és energiát megvásárolva, az exportból származó bevételeiből fizetve. Hosszú távú stratégiai érdeke tehát a béke. Csakhogy az Egyesült Államok külpolitikáját két olyan ellenfél ellen irányuló konfliktus határozza meg, amelyek Európa közvetlen szomszédjai. Az egyik az amerikai hegemónia alapvető akadályát jelentő Oroszország, amely túl erős ahhoz, hogy kihívható és legyőzhető legyen. A másik a színpadi ellenfelet megszemélyesítő muzulmán világ, amely kiváló társ az amerikai katonai erő nyilvános fitogtatásához.

Mivel azonban Európa érdeke a béke – különösen két legfontosabb szomszédjával -, ennélfogva legfontosabb világpolitikai céljai homlokegyenesen ellentétesek az amerikaiakéval. „Európa nem tehet mást, mint megsokszorozza a megegyezések számát a gazdasági és katonai szempontból legyengült, ugyanakkor hatalmas mennyiségű kőolajat és földgázt exportáló Oroszországgal, amely minden jel szerint megfelelő partnerévé válik. Ráadásul Amerika stratégiai tehetetlensége Oroszországgal szemben tovább enyhíti a régről táplálkozott feszültségeket. Amerikai viselkedését ugyanis folyamatos zavarodottság jellemzi, támadó jeleneteket követően folyton baráti gesztusokra kényszerül Oroszországgal szemben, amelyeket azon félelme táplál, hogy a jövőben az európaiak és az oroszok teljesen kihagyják őket a tárgyalásokból.”

A 15 évvel ezelőtt íródott könyv sok éles és figyelemre méltó meglátást tett, amelyeket a legjobban jelen idő szerint mérhetünk le.

Az Egyesült Államok viszonya Oroszországgal történelmi mélypontra jutott, az amerikai külpolitika eredményeként Oroszország – miközben szankciók sújtják – képes volt stabilizálni a társadalmát és a gazdaságát, ezzel egyetemben jelentősen megnövelte a katonai erejét 2003-hoz képest.

A muzulmán világot zömében kívülről szervezett és finanszírozott háborúk tucatjai pusztítják, az Európai Unió belső válságok sorozatát éli meg, amely a jelenlegi struktúra felbomlásával fenyeget.

Ezekkel párhuzamban az USA belső rendje is bomlásnak indult, az elnöki adminisztráció és a politikai elit között ugyanolyan – egyelőre nem csökkenthető – törésvonal húzódik, mint magában az amerikai társadalomban.

Az USA – Európa – Oroszország konfliktus valójában a Nyugat belső konfliktusa, amely szétzilálja az eddig működő világrendet. Ehhez a szerencsétlen forgatókönyvhöz társul a konfuciánuszi Kína gazdasági-ipari-katonai felemelkedése, amely végső választ adhat Fukuyama korábbi víziójával kapcsolatban – igaz, kissé felemásan: a történelem valóban véget érhet – mármint a Nyugat által írt és irányított történelem.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2663) Geopolitika és Geohadászat IX.” bejegyzéshez ozzászólás

  1. “Az USA – Európa – Oroszország konfliktus valójában a Nyugat belső konfliktusa, amely szétzilálja az eddig működő világrendet. Ehhez a szerencsétlen forgatókönyvhöz társul a konfuciánuszi Kína gazdasági-ipari-katonai felemelkedése, amely végső választ adhat Fukuyama korábbi víziójával kapcsolatban – igaz, kissé felemásan: a történelem valóban véget érhet – mármint a Nyugat által írt és irányított történelem.

    Na ez az igazi probléma!!!
    Valahogyan rossz előérzetem van, a kínaiak által vezetett világtól.

    Csak meg kell nézni az új selyemút projektjüket.

    Ugyanazt az eladósítási technikát használják (nagy infrastrukturális projektek kivitelezése kínai cégek által hitelből), mint korábban a nyugati országok tették.
    Az első áldozatok már meg is vannak.
    (Srí Lanka, Pakisztán, Malajzia még idejében ébredt).

    A sajátos kínai társadalmi modelljük se valami bizalom gerjesztő.

  2. Mégis mi lenne a különbség? Tök mindegy melyik nagyhatalom irányítja a világpolitikát, mindegyik célja egy és ugyan az.

  3. 1. Pzuj
    “Valahogyan rossz előérzetem van, a kínaiak által vezetett világtól.”
    Miért?
    Az elmúlt 25 évet tényszerűen végignézve az amerikaiak által vezetett világ miatt nincs rossz előérzeted?
    Kína egyelőre nem vezeti a világot, az USA viszont épp most csinál egy globális hátra arcot, ami kvázi nyílt beismerése is lehet annak, hogy ezek szerint eddig rossz irányba kormányozták a bolygó szekerét.

  4. Dan és MangaM
    Nem akartok kinai uralom alatt élni, higgyétek el nekem.
    Nehogy isten örizz megtapasztaljátok.

  5. 4. Bálint
    Egy normalizált világban szeretnék élni és amelyik “Birodalom” ezt képes biztosítani, arra szavaznék – már ha megkérdeznék persze.
    Az USA vezette világrendet látjuk, Kína egyenlőre még setét ló a kérdésben, így se jó, se rossz tapasztalat nincsen vele.
    Bár a magam részéről én is erősen kétlem, hogy a belátható jövőben egyetlen nagyhatalom fogja a világot vezetni.

  6. A kínai modell nem volna jó. Elég csak az ismert történelmüket megnézni.

    Nem beszélve a társadalmi berendézkedésükről. Már-már rabszolgatartók.

    Munka- és megalomániájuk hírhedt. Igaz alázatuk is az.
    Bár az alázat mindig elfojtásból keletkezik.
    Nem véletlenül tartják őket ázsia leprásainak.

    Európa legalább törekszik, igaz alapjaiban hibásan.., de legalább.
    Kína -egy két sinológus szerint- olyan mint a Trónok harca.

    Ráadásul szinte csak importál, bár mostanában próbálja mutatni, hogy vásárol is.

  7. 5.MangaM
    …’Egy normalizált világban szeretnék élni és amelyik “Birodalom” ezt képes biztosítani, arra szavaznék – már ha megkérdeznék persze…’
    A kinai uralmat te, mint fehér ember , nem leszel képes túlélni.
    Normális világról álmodozni a kinai keze alatt…ugyan már.
    Nem mintha a közelgő iszlám kalifátusban jobb sors várna rád.

  8. 3. MangaM:
    “Az elmúlt 25 évet tényszerűen végignézve az amerikaiak által vezetett világ miatt nincs rossz előérzeted?”

    Vagyok annyira önző, hogy a saját szabadságjogaim szempontjából, annak feltételezett változásából kiindulva mérlegelem a fejleményeket.

    A rendszerváltás után a szabadságjogaim kitágultak.
    Szabad vállalkozás, szabad ellenzéki véleménynyilvánítás, állammal szembeni pernyerés lehetősége (saját tapasztalat) stb.

    A rendszerváltás megvalósulásában a Nyugatnak nagy szerepe volt.

    Lehet visszasírni a Kádár rendszert, mert voltak jó tulajdonságai is ( pl. szociális biztonság ).
    Minden jó tulajdonságai ellenére, a rossz tulajdonságok összességében kevésbé tették hatékonnyá, mint a nyugati rendszer.

    Saját törvénye alapján volt bukásra ítélve a nyugati kapitalizmussal szemben. A bukást nem lehet csak a CIA nyakába varrni, ezekhez kellettek a gazdasági okok is.
    Ahogyan forradalmak, népfelkelések esetében is így van. Az objektív okok ott is kellenek, mit alap.

    Persze a versenyben a nyugati kapitalizmus is próbálta a jobb oldalát mutatni (jóléti állam, magasabb adókulcsok a szociális egyenlőtlenségek csökkentésére), ami jól láthatóan épült le a hidegháború megnyerésével.
    Akkor már nem volt annyira fontos, hisz nem kellett a szocializmussal versenyezni e téren.

    A 2., 3., 4. Orbán kormány alatt ezen szabadságjogaim folytonos erózióját tapasztalom.
    Ha ismerjük Orbán példaképeit (Oroszország, Kína, Közép-Ázsiai diktatúrák, Törökország), akkor meg kell ezen országokat nézni, hogy milyen jövőnk vár ránk(rám).

    A fent felsorolt diktatúrák között a kínai ment a legmesszebbre az egyéni szabadságjogok korlátozásában.
    A nagy kínai tűzfal olyan jól sikerült, hogy már exportálják is hasonszőrű érdeklődő országoknak.
    Az új, már bevezetés alatt álló társadalmi pontrendszer, ami főleg a rendszerrel szembeni lojalitás alapján pontoz, igazi orwelli rémálom.

    Ennél még a megcsorbított orbáni szabadságjogaim is többet érnek!
    Más kérdés hogy szabadságjogok szempontjából nekem a mérce a skandináv országok vagy Svájc.

    Azt sajnos tudomásul kell venni, hogy világviszonylatban is az egyéni szabadságjogok folyamatos eróziója zajlik.
    Csak nagyon nem mindegy, hogy ezen szabadságjogok milyen kiterjedtek voltak, azaz milyen magas volt a bázis, amiről megindul az erózió.

    Azt hiszem az nem képezi vita tárgyát, hogy ez nyugaton magasabb szintről indult, mint keleten.
    Ennek főleg történelmi okai vannak, de a tény ettől tény marad.

    Hát ezért szeretném, ha az USA (nyugati) dominancia még kitartana egy ideig , mint az azt lecserélő feltörekvő kínai.
    Mert joggal remélhetem, hogy több szabadságjogom maradna, mint a kínai szupremácia alatt.

    Nem vitatom, hogy USA, a Nyugat sok aljasságot elkövetett a létezése során.

    Azonban a nyugat-ellenes, orosz barát állásponton lévők rendszeresen elfelejtik azt, hogy nagyobb kutya, nagyobbat szarik.

    Azaz ha pl. Oroszország hadi kiadása olyan nagy lenne, mint az USA-é , akkor ő is hasonló disznóságok garmadát követné el, mint az USA.

    A Szovjetunió( és Kína) jó példa erre: végig baszták a világot az ideológia harc jegyében az USA-val vált vetve.

    Persze most jöhet az ellenvetés, hogy Oroszország nem Szovjetunió, mert..

    Egyben más, az uralkodó ideológia változásában.

    A birodalmi logikát tekintve azonban nincs sok különbség.
    Mert ez nem ország specifikus tulajdonság, hanem emberi tulajdonság.
    Egy bizonyos országnagyság felett óhatatlanul előjön.

    Amikor Putyin a legnagyobb sorcsapásnak a Szovjetunió szét estét tekinti,
    amikor Sztálin pozitív megítélésének ekkora reneszánsza van, amikor láthatóan nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy restaurálják a Szovjetuniót gazdasági és katonai téren,

    akkor nehéz elhinnem, hogy nem a birodalmi logika van a háttérben.
    Ebbe a sorba szépen beleillik a külpolitikai irányvonal, az energia diplomácia.

    “Bár a magam részéről én is erősen kétlem, hogy a belátható jövőben egyetlen nagyhatalom fogja a világot vezetni.”

    Valószínű.
    Egy igaz multipoláris világ jobb is lehetne, de csak akkor, ha a nyugat és a kelet megközelítőleg egyensúlyban lesz.

  9. MangaM:

    Új gázpiaci fejlemények Görögország és Törökország viszonylatában.

    Törökország korábban ciprusi kutatóforrásokat végző olasz (ENI) hajót hajtott el a területről, Görögország kiterjeszteni a tengeri jog alapján a felségvizeit 12 mérföldre. Bár 160 ország tagja eme szerződésnek, Törökország nem írta alá ezt a szerződést.

    Ez kissé átírná a szabad felségvizeket az Égei-tengeren, a Boszporuszi kijáratra még egy újabb görög csekkpontot húzna, mivel a Boszporuszon való áthaladás csak görög vizeken keresztül menne.

    https://geopoliticalfutures.com/greece-turkey-hit-rough-waters-aegean-sea/

    https://geopoliticalfutures.com/cyprus-battle-east-west/

    George Friedman most itt van, mert kivált a STRATFOR-ból és önállósította magát, saját bevallása szerint csak pénzügyi okokból.

    Nem baj, jót tesz a piacnak , ha STRATFOR-ral versenyeznek, mert lejjebb megy az előfizetési díj. 🙂

  10. 7. Bálint és 8. Pzuj

    Fiúk!
    Sehol nem írtam soha olyat, hogy kínai uralom alatt szeretnék élni.
    Nem szeretnék sem amerikai, sem orosz, sem kínai, sem senki uralma alatt élni, de ott fogok, ha akarok, ha nem.
    Most is épp valakik uralma alatt élek.
    Annyit írtam, hogy ha lenne – De nincs! – választási lehetőségem, akkor milyen uralmat választanék. Egy biztos, a mostani nagyhatalmak közül egyiket sem, mert per pillanat egyik sem akarja vagy tudja biztosítani a saját és gyermekeim békés jövőjét.

    Innentől kezdve két kívánatos opciót tudnék elképzelni:
    1. multipoláris világrend, ahol a hatalmi erőközpontok dinamikusan képesek egymást kiegyensúlyozni, ezzel biztosítva a túlélést
    2. egységes világrend egységes és demokratikus világkormánnyal, ami a bolygó, az emberi élet és a bioszféra érdekében működik és biztosítja a túlélést

    Persze tudom, szép álom.
    A többi írásomban pedig általában arról írok, aminek a bekövetkeztét látom, függetlenül attól, hogy szeretném-e vagy sem.

    A farizeus, képmutató és hazug birodalmak bukását viszont nem siratom, mindegy, hogy milyen szép a kirakatuk, csak aggódom, hogy a bukásuk “túl nagy zajjal” fog járni és megsérülök miattuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..