Tibor bá’ online

A kérdésre a választ természetesen maguk a nők szeretnék tudni, mert a férfiakat a téma egyáltalán nem érdekli. Az egyike az első nőknek, aki megpróbálta megadni rá a választ Gabrielle Émilie du Châtelet (1706-1749) tekinthető, aki többek között Voltaire szeretője volt (a csendben tűrő, megértő férj mellett). Ez a kiváló nő egy személyben volt anya, szerető, feleség, matematikus és a newtoni gravitáció híve, szembehelyezkedve ezzel a Francia Tudományos Akadémia hivatalos nézetével. Immanuel Kant szerint egy ilyen nőnek nyugodtan lehetne szakálla is, míg Voltaire mindössze egyetlen egy hibájára mutatott rá, mármint, hogy nőnek született. 43 éves korában akaratán kívül teherbe esett, amit halálos ítéletnek könyvelt el, és jóslatának megfelelően a későn jött szülésbe bele is halt.

A fenti bevezetésre mindössze azért került sor, mert Émilie du Châtelet a maga nemében egyedülálló tézist írt „Vita a boldogságról” cím alatt. Véleménye szerint az „Igazi boldogság elengedhetetlen feltétele az érzékenység az illúziók iránt. Mivel élvezeteink legnagyobb része az illúzióinak köszönhető. Boldogtalan az, akinek nincsenek illúziói.”

A fenti mondat – igaz, hogy franciául – de mégiscsak 300 éve lett papírra vetve. Hogy állunk ezzel mostanában? Szóval a feminizmusnak köszönhetően a nők fel lettek szabadítva a rájuk rótt szexuális szerep alól, diplomát szerezhetnek, jövedelemszerző kapacitásuk megnőtt, gazdaságilag függetlenekké váltak, a születésszabályozás rendelkezésükre áll, bármilyen munkakört megszerezhetnek maguknak – beleértve az USA elnöki székét is – azaz a nők kilátásai a boldogsággal kapcsolatban, sohase voltak ennél jobbak.

Csakhogy közbelépett egy paradoxon. Nemrég elvégzett felmérés szerint a nyugati társadalmak nőnemű állampolgárai szerint a nagy boldogság megvalósulása elérhetetlenebb, mint valaha. A felmérők legnagyobb meglepetésére ma a nők kevésbé boldogok, mint a múlt század hetvenes éveiben, amikor boldogabbak és elégedettebbek voltak, mint a férfiak. Napjainkban ez pont fordítva van.

A férfiak egy része vigyorogva állapítja meg, kellett nektek feminizmus. De persze nem erről van szó, mert a legtöbb nő hallani se akar a korábbi női szerep visszahozásáról. Arról se lehet szó, hogy ez a relatív boldogtalanság a férfiak kényelmesebbé válása mellett, a nőkre háruló kettős műszak kialakulásához vezethető vissza. Ugyanis a felmérések szerint a nők napjainkban egy hét alatt pont annyi órát töltenek el munkával, mint a hetvenes években, igaz, tevékenységük nagyobb százalékát házon kívül végzik. Ami közben a férfiak lényegesen több házimunkát látnak el, de természetesen még mindig csak töredékét a szükségesnek. Igaz a főzés és takarítás nagyobb hányadát kiadják besegítőknek, vagy egyszerűen nem végzi el senki. (az USA-ban a lakosság 26 milliárd dollárral költ többet éttermekben, mint az élelmiszerüzletekben).

Ennek ellenére a férfiak kevesebb időt fordítanak a „kellemetlen” dolgokra, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A nők még mindig heti 23 órán át foglalják le magukat „kellemetlen” tevékenységgel, ami 40 perccel több, mint amennyi a férfiaknak kijutott 40 évvel ezelőtt. Ma viszont egy kerek másfél órával több jut nekik belőle, mint a férfiaknak. Ráadásul, lelkük mélyén bűntudattal viaskodnak. Hogy miért?

Vegyünk egy tipikusnak mondható példát, Ms. Smithet. A hölgy mondjuk negyven éves, és reggel szélsebesen készíti a reggelit 4 éves kisfia számára, miközben mobilját a fülébe dugja és a szája előtt éktelenkedő mikrofonba válaszolgat türelmetlen főnökének, mert egy fontos ügyfél 9-re érkezik és az anyagot előtte még át kell nézni. Ms. Smith bekap egy falatot, kisfiát a hóna alá kapja, és rohan vele az óvodába, majd bevágtat az irodába. Útközben leállítja a rendőr, mert a BUS sávban haladt, de sikeresen veszi az akadályokat és az ügyfél is leadja a rendelést. Ebédszünetét arra használja fel, hogy begyűjti a csemetéjét és a bébiszittert, majd mindkettőt hazaviszi. A munkahelyére visszatér és sötétedésig dolgozik egy új projekten. Ezek után hazatép, összecsap egy gyors vacsorát, egy félórácskát játszik a gyerekével, majd az ágyba dugja, ahová ő maga is beszédül és próbálja magát annyira kipihenni, hogy másnap reggel elölről kezdhesse az egészet.

Ms. Smithnek bűntudata van, mert a bébiszitter tízszer több időt tölt gyermekével, mint ő; bűntudata van, mert nem jut ideje kultúrára, a fenébe vele, egy könyvet nincs ideje elolvasni; bűntudata van, mert az anyjától állandóan azt hallja mit „kellene csinálnia”, miközben az unokáját hétvégén elviszi kirándulni; bűnösnek érzi magát, mert sose jut ideje a porszívózásra; és persze azért is bűntudata van, mert elalvás előtt szembe kell nézni férje csalódott arckifejezésével is.

Mindeközben Ms. Smith úgy tudja, hogy szerencsésnek érezheti magát, hiszen van egy gyönyörű gyereke, egy fantasztikus állása és egy kedves, megértő férje, aki szereti. Ennek ellenére őszintén úgy érzi, hogy valójában boldogtalan. Elvesztette az örülni tudás képességét.

A példának kiragadott Ms. Smith 13 éves volt, amikor szülei szétváltak és anyjának 45 évesen kellet munkát keresnie. Egy szenvedés volt az életük. Ekkor elhatározta, hogy vele ez nem történhet meg, sose fog abba a helyzetbe kerülni, hogy gazdaságilag ki legyen szolgáltatva egy férfinek, meg kell teremtenie saját karrierjét. Mi tagadás, fogadalmát be is tartotta. Karrierjének kiépítése mellett lett egy férje, de amit ma legjobban szeretne, otthon maradni és egész nap együtt lenni gyermekével.

Tanulság? A nők sikeresen kitörtek abból a ketrecből, amiben évszázadokat töltöttek el, és ma mindent megpróbálnak, hogy valami módon visszafordítsák az idő kerekét”.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy Ms. Smith el kívánja törölni a nőmozgalom eredményeit. Csupán egyszerűbb életstílust szeretne, egy kisebb házban, olcsóbb életvitellel. Dehogy akar visszamenni a „ketrecbe”, mindössze élvezni szeretné az élet elröppenő pillanatait. Nagyszerű dolog, hogy van lehetőségünk választani, de ez egy kétélű fegyver, mert a választási lehetőség csak látszólagos.

Az emberi boldogság mérése nem egy könnyű feladat. Nincs olyan boldogságmérő készülék, amit be lehet rakni a hónunk alá, majd tíz perc múlva leolvashatjuk az eredményt. A kutatók vért izzadva próbálják megtalálni a megfelelő tesztelést. Ha az embereknek felteszik a kérdést, milyen boldognak érzik magukat egy tízes skálán, furcsa eredmények jönnek ki. Az megkérdezettek nem azt válaszolják, amit éreznek, hanem azt, amit szerintük hallani szeretne a kérdező.

A férfi-nő relációt az is megnehezíti, hogy a „boldog vagy-e?” kérdésre a férfiak egyszerűen „Igen-nem” választ adják. A nők esetében a válasz 2-3 összetett mondatban adható csak meg. Ennek ellenére az alapos elemzések egyértelműen jelzik a nők boldogság érzete 1972 óta kimutathatóan csökkent, és ez az eredmény független a családi állapottól, iskolai végzettségtől és a munkahelytől. A legnagyobb meglepetést a kutatók szerint az okozza, hogy objektív mércével mérve a nők életminősége növekedett, ami logikusan jelenthetné a boldogság tudatuk emelkedését is, ami viszont nem következett be.

Meg kellet tehát közelíteni a témát egy másik oldalról. Kiderült, hogy a középkorú nők több időt töltenek fizetett állásokban, többet gondoznak időseket, és több időt töltenek a TV előtt. Viszont kevesebbet főznek, vasalnak, takarítanak, élnek társas életet és olvasnak, a hatvanas évekhez viszonyítva. Ezzel szemben a férfiak kevesebb időt fordítanak olyasmire, amit kényelmetlennek ítélnek. (Mondhatjuk azt, hogy okosabban élnek?).

A nők több időt töltenek bővebb értelmű családjukkal és barátaikkal, de ezt a tevékenységet fárasztóbbnak tartják, mint a férfiak (ami nem csoda, mert közben gyerekekre és idős rokonokra kell figyelniük).

Nem könnyen magyarázható, hogy a férfiak élvezik, ha idős szüleivel együtt lehetnek, míg a nők ezt a tevékenységet kellemetlenebbnek tartják, mint a mosást. A kutya talán ott van elásva, hogy a nagyobb választási lehetőség a nők számára egy választási kényszert jelent, amit kellemetlenségnek élnek meg. A nők egyszerűen nincsenek hozzászokva, hogy dönthetnek és az új „feladattal” nehezen birkóznak meg. Röviden, a nők utálnak dönteni.

A nagymamák szerint a több lehetőség közti választásba belebetegszik az ember. Nagy igazság lehet benne, mert a mai nők félnek, hogy rosszul választanak, és az eredeti választásukat nem változtathatják meg.

Számtalan nő kitűnően érzi magát a megteremtett karrierjében, és csak 50 tájékán döbbennek rá, hogy valami hiányzik az életükből, vagyis a gyerek, persze akkor már késő. Személyesen nem is egy nővel vitattam meg ezt a témát, akik átütő magabiztossággal mutattak rá a mai fiatal generáció elfogadhatatlan magatartására, és tucatjával hoztak fel példákat ismeretségi körükből, ahol a huszonéves gyerekek életvitele és viszonya a szülőkhöz egyszerűen elfogadhatatlan.

A válaszom minden esetben az volt, hogy a gyermekeivel kínlódó szülők panaszai valóban indokoltak, a rengeteg gond, amit ezek a „gyerekek” okoznak tényleg méltánytalan, de a gyermektelen idős házasok (vagy akár szingli nők és férfiak) nagy része szívesen vállalná át ezeket a gondokat. Némi cinizmussal azt mondhatnám, az ember nem azért vállal gyereket, mert az a felhőtlen boldogság záloga, hanem azért mert idős korban megóv az elviselhetetlen epekedéstől.

Visszatérve a középkorú nők problémáihoz, a helyzet az, hogy a könnyítések mellé felsorakoztak az új keletű kötelességek. Az iskolák sokkal jobban támaszkodnak a szülők besegítésére, mint régen. Az iskolai programok keretein belül elvárják, hogy az anyukák szendvicseket készítsenek, kirándulásokon részt véve, segítsenek a fegyelmezésben, gyűjtsék a papírt, stb. Otthon menedzseljék a család E-mail forgalmát. Külső megjelenésükkel tartsanak lépést a baráti házaspárokkal, ami konditermet, fodrászt és hasonló, időigényes elfoglaltságot jelent.

Gyanítom, hogy a nők relatív boldogtalanságát maguknak köszönhetik. Végeztek felméréseket tinédzser lányok között, mi számukra a legfontosabb? Egy sikeres állás? Közeli kontaktus barátnőikkel? Családalapítás? Csinosnak maradni jó cuccokban? A meglepő válasz: valamennyit együttesen bezsebelni. Régebben volt a lányoknál egy fontossági sorrend. Manapság ilyen nincs. Mindent akarnak egyszerre.

Talán a kereskedelem az, ami nyakunkba zúdította a választási lehetőség kimeríthetetlenségét. Menjünk el egy elektronikai áruházba. 20 éve egyetlen porszívót lehetett kapni a „Rakétát”, ma ha nincs 50 különböző méretű, színű és persze árú porszívó, akkor egy se. Na igen a nagyobb választék jó, de a végeláthatatlan választék nem szabadságot jelent, hanem lebénulást. Lassan a kereskedelem is ráébred. A túl nagy választék lebénítja a vevőt, és kevesebbet vásárol.

Ugyan ezen az elven nyugszik a nők életmód kiválasztása is. Ha a vevő vásárlás közben átlép lebénulásán és vesz valamit, otthon kétségek fogják zaklatni, jól döntött-e? És az alternatív döntés lehetősége napokon át kísérti a vevőt, ami végül oda vezet, hogy megbánja tettét. Kvázi bűntudatra ébred. Ez történik az életével szabadon rendelkező nőkkel is. Nincs házassági kényszer, elvárás meg ilyesmi. Aztán jönnek a kételyek, helyesen döntöttem-e?

Hogy miért tűnik a múlt szebbnek, élvezhetőbbnek? Hogy miért boldogabb az ember a nagyobb szegénységben? A válasz kézenfekvő. Mert kisebb választási lehetőség, kisebb elvárások mellett, kellemesebb meglepetések érhetik. Ezért van az, hogy a világot felölelő felmérés szerint Nigériában élnek a legboldogabb emberek. Ezzel szemben Magyarország a legboldogtalanabb ország a világon. Hogy miért? Most már az olvasó is tudhatja a választ. Mert itt voltak a legnagyobbak az elvárások.

A Kádár korszakra az ország legnagyobb része nosztalgiával tekint vissza Pedig ma jobban élünk, mint akkor, de nem okozott gondot, hogy melyik utazási irodával menjünk és hová, mert csak az IBUSZ volt és Leningrád, vagy maradt a Balaton. Nehéz úgy csapvizet inni, hogy a hipermarketekben hegyekben áll a különböző italok halmaza. A vasárnap délelőtti Trabant mosogatás kielégítőbbnek bizonyult, mint az alacsony törlesztő részlettel hozzánk vágott nyugati kocsik egyike, amiket tízezer számra vesznek vissza részletfizetés elmaradása miatt.

De térjünk vissza csak a nőkhöz, akiket maximalizálással támadnak meg a ránctalanító krémektől kezdve a szilikon feltöltésig. Hogy lehet boldog az, akinek ennyi lehetőség áll nyitva és naponta kénytelen választani. A férfiaknak fel se tűnik, hogy húszféle női magazin 100 oldalakon át ad tanácsot nőknek az égvilágon mindenre. Csoda, ha a nők túlnyomó többsége úgy érzi, hogy messze nem kap meg mindent, amit megkaphatna. Hogy lehet ilyen körülmények között boldognak lenni?

Persze van más tényező is. A férfiak racionálisabbak, inkább gondolkodók. A nők ezzel szemben érzékenyebbek, és inkább gondoskodók. A nők inkább gondolnak a boldogságra, a férfiak el vannak magukban. A nők a család spirituális igényére figyel és aggódik miatta, a férfi „csak” az anyagiakról gondoskodik. Ez mellett a férfiak hagyományosan kevésbé voltak boldogok, mint a nők és most, hogy a nők beléptek a férfiak világába, törvényszerűen elvesztették a korábbi boldogságot kiváltó okokat. Természetesen az is lehet, hogy az egész csak illúzió. A régi időkben óriási társadalmi nyomás nehezedett a nőkre, hogy megjátsszák a boldogságot, akkor is, ha nem voltak azok. Legyenek.

Itt térek vissza Émilie du Châtelet tézisére, talán a nők maguk mögé tetették az illúziójukat és csupán őszintébbek lettek.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________