(2217) Hogyan győzzük meg azt, aki hülyeségben hisz (amennyiben hagyja magát)

Tibor bá’ online

A vitafórumok tanulsága szerint (finoman fogalmazva) a félreinformált egyedek rendületlenül hisznek a valótlanságokban (vagy tudatosan tagadják annak tényleges jellegét). A kérdés az, ha ezen változtatni akarunk (amely ambícióból nincs hiány) mit tehetünk? A széltében-hosszában alkalmazott tipikus stratégiák nem működnek. A tények feltárása, ábrák, jelentések bemutatása, irodalomra való hivatkozás nem működik. A meggyőzendő személy a témáról sokszor többet tud, mint a meggyőzni akaró. Tehát tudja mindazt, amit te tudsz, de…. korábban már kialakított magában egy úgynevezett „motivált okfejtést”, amivel igazolni akarja a fejében már létező konklúziót, amit megerősít az, hogy a cáfoló bizonyítékokon átlép, és csak az igazoló tényekre összpontosít (magyarul, többnyire „becsapja” önmagát is).

Persze a „motivált okfejtést” minden ember gyakorolja, csak a hívők egy kicsit gyakrabban, mint a nem hívők. És hinni persze mindenben lehet, nem csak istenben. Lehet hinni egy politikusban, vagy abban a maszlagban, amit egy politikus kitalál, lehet hinni abban, hogy nincs globális felmelegedés, az egész csak kitalálás, lehet hinni étrend kiegészítőkben, számisztikában, reinkarnációban, agykontrollban, a csillagok állásában, a méregtelenítésben, szóval bármiben, és ha egyszer hiszünk valamiben, akkor ahhoz ragaszkodunk. Na, erre a célra találtuk ki a motivált okfejtést. Vagyis az okokat úgy sorakoztatjuk fel, ahogy az hitünk számára a legcélszerűbb. Erre a jelenségre bőven lehet példát találni a hozzászólók között, tehát a jelenség senkinek se lehet ismeretlen, legfeljebb nem figyelt rá fel.

A legbiztosabb módszer, ha a buzgó hívőt magára hagyjuk, és várjuk, hogy pofára essen. Hosszadalmas és van egy apró hibája. A pofára eső mindent megtesz, hogy ne derüljön ki (majd figyeljétek meg az Orbán-hívőket!) a pofára esése. De van ennél valamivel konzervatívabb módszer is.

Ne támadjuk közvetlenül a tévhitet, ami elől nem lehet kitérni, próbáljuk meg tompítani a „támadást”. Például: Orbán gazdaságpolitikája katasztrófába sodorja az országot (rossz), Viktornak nincs szerencséje, gazdaságpolitikája ilyen nemzetközi környezetben nehezen érvényesül (jó). A rossz példánál a tévhitben élőtől más nem várható, csak heves ellenállás. A jó példánál a tévhitben élőnek biztosítva van egy menekülési útvonal, amivel előbb vagy utóbb élni fog (ha nem teljesen hülye).

Állandósult vita: A tévhitben élővel folytatott folyamatos vita nem más, mint olaj a tűzre. Nem várható el, hogy a sorozatos „támadásra” beadja a derekát. Az Ember nem ilyen fából van faragva, ezért egészen biztos, hogy megmakacsolja magát. Az ismételt „támadás” tárgyát hajlamos teljesen nevetséges érvekkel is megvédeni, mert inkább válik nevetségessé, mintsem belátóvá. Legvégső fokon az mögé menekül, hogy számára az az igazság, amit ő vall (ez a nők kedvenc taktikája). Ez az a végső argumentum, amit nem lehet áttörni, elvégre csak ő maga tudhatja, hogy mit érez. Különben is – így a magyarázat – mindenkinek más az igazsága. Ne is gyere azzal, hogy „az igazság egy és oszthatatlan!” Ez már az abszolút begubózás, amikor a vitapartner visszavonul saját koponyájába és azt állítja, hogy neki a piros az valójában zöld, teljesen függetlenül attól, hogy hányan állnak a piros vélemény mellé. Ez az eset már túllép a kezelhetőség határán. A hívő fél inkább meghal, mintsem elfogadná, a különben eléggé nyilvánvaló igazságot. Ilyen esetben be kell dobni a törülközőt, és be kell fejezni az okfejtést, mert az falra hányt borsó.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

(2217) Hogyan győzzük meg azt, aki hülyeségben hisz (amennyiben hagyja magát)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Remek poszt!

    Hozzátenném, a “hívők” motivációja nagyon sok esetben személyes. szimpátia. Például sok idős hölgy jóképű sármos férfinak tartja gyurcsány franyót. rajonganak érte. orbán vityát hasonlóképpen, ezeknek a hátán akár fát is vághat a kedves vezér.

    A tévhitekben élők nagyon ragaszkodnak a tévedhetetlenségük fenntartásához, semmiféleképpen nem akarnak leégni a nyilvánosság előtt. Ha nagyon sarokba szorulnak, és már semmiféle érvelésük nincs, bizony gyakran a fizikai agressziót is előveszik. “Jól bevertem a mitugrász koma pofáját”.

    Az emberek többsége nagyon nem szeret a vesztes oldalra kerülni.
    Személyes presztízs érdek fontosabb, mint a józan ész követése.
    Sokszor pl. életmódvezetés, vagy táplálkozási kérdésekben is inkább maradnak a téveszmék mellett, önön maguknak is közvetlen kárt okozva. Paleoliotikus táplálkozás hirdetője Szendi Gábor írta, ilyen embereken túl kell lépni, nem érdemes erőlködni velük.
    Szerintem is, az embernek a nyilvánvaló hülyeséghez is megvan a szabadsága.

    Sokan, és ezek is tévúton vannak, az iskolázottság, a magasabb intelligencia hiányához kötik a nyakas ragaszkodást a téveszmékhez.
    Nem igaz, művelt, iskolázott személyek közt is vannak bőségesen vakbuzgó fanatikusok.

    Személyes megfigyelésem, hogy csak kivételesen józan eszű, és nagyon-nagyon intelligens emberek képesek kiszabadítani magukat egy-egy csaláson, vagy téves felfogáson alapuló eszme rendszerből. De ezeket nem is kell évekig győzködni, mert a gyanús jelekre, már kezdenek jobban körülnézni, utánjárni a dolgoknak.

  2. Ebben a témában szerintem meg kell különböztetni két szintjét a vélemény mellett elköteleződésnek:

    1. Az ember a vita során elfoglal egy pozíciót, kialakít egy álláspontot, amiből a vita folyamán nem enged
    2. Az embert az identitása köti egy állásponthoz

    Egy-egy vitában tanúsított magatartás alapján nem feltétlenül könnyű megállapítani, hogy melyikkel van dolgunk, de hosszútávon gyökeresen másképp működnek.

    Magamon figyeltem meg, hogy egy-egy vitában hajlamos vagyok beásni magam egy lövészárokba, és a vita során kialakíott álláspontot a világ minden kincséért sem adom fel. A vita összes megengedett és meg nem engedett módszerét alkalmazom, csak hogy “bizonyítsam”, hogy nekem van igazam, én vagyok az okosabb. De mivel nem gyökerezik mélyen, igazából nem érdekel, nem érint, ez az álláspont csak addig tart, amíg a vita. A következő héten ugyanarról vitatkozva már lehet, hogy az ellenkező álláspont mellett fogok érvelni, az előző vitában összeszedett érveket is felhasználva.

    Az identitás viszont évek, évtizedek alatt is alig változik. Az emberek többsége egész életében nem változtatja például a vallását, aki igen az is legfeljebb egyszer-kétszer. Kivétel nyilván akad, de elhanyagolható számban. Aki nagyon sűrűn váltogatja az identitását, azt akár jellemhibának is lehet tekinteni. Az identitáshoz kötődő álláspontokhoz nyilvánvalóan mindenki hosszú távon is keményen ragaszkodik, és az “észérvek”, “tények” távolról sem elegendők a változáshoz. Ilyen változáshoz szerintem csak az embert a létében megrengető élmények elegendők, amikor átéljük, hogy mélyen, létezésünkben érint a dolog. De ez szerintem rendben is van így.

    A másik dolog az, hogy ugyan az igazság ugyan abszolút, egy és oszthatatlan, de a hozzáférésünk nagyon korlátozott. Az igazság maga a létező valóság, ami végtelen kiterjedésében és részleteiben is, ezzel szemben a megismerésre a lehetőségünk véges. Ezért az általunk ismert része az igazságnak mindig végtelenül kicsi része a teljes igazságnak.

    Az igazságnak mindig csak kis részleteit ismerhetjük meg, és abból alkotunk magunknak szabályokat, hogy mégis eligazodjunk a világban. Például egy hengert két szemlélő közül az egyik körnek láthat, a másik téglalapnak. Mindkettő ragaszkodhat a maga igazához, és győzködheti a másikat, mindkettő egyformán téved és igaza van, és nem juthatnak el a teljes igazságig addig, míg nem nézik a problémát magasabb szintről.

    Teljesen természetes, hogy ahogy mindenki mást tapasztal és ismer meg, kicsit másképp rakja össze a képet. Aztán amit összefüggő, koherens, tényekkel alátámasztott rendszernek látunk, arról nem fogunk lemondani mások “tényei” kedvéért, amiket igazából ők is mástól kaptak. Igazából a “tények” túlnyomó többségét másoktól kaptuk, és az, hogy mennyire hisszük el őket, attól függ, hogy mennyi hitelt adunk a hírforrásnak.

    Teljesen érthető például, ha valaki azt gondolja, hogy a tudósoktól jövő információk a legmegbízhatóbbak, és minden másnak az értelmezését ennek veti alá, de az is teljesen érthető, ha nem mindenki így gondolja. Például aki saját bőrén tapasztalta meg, hogy Isten meggyógyította egy karizmatikus összejövetelen, annak teljesen mindegy, hogy Avatar, Tibor bá, vagy egyes “tudósok” szerint nincs Isten.

    Vagy ha valaki Orbán Viktor (vagy Gyurcsány Ferenc) személyes barátja, és megtapasztalta azt, hogy Viktor (vagy Feri) egy jó ember, akkor felőle írhatnak bármit az ellenzéki lapok, nem fogja érdekelni.

    Ez teljesen érthető, és szerintem helyénvaló is. Nem kell mindenkit meggyőzni a magunk vélt vagy valós igazáról. Kivétel az, amikor a másik a tévhite miatt bántani akar, például mert muszlim. Ebben az esetben legjobb lenne az illetőt meggyőzni, hogy téved, de erre emberileg kicsi az esély, mert pontosan tudja minden muszlim, hogy ha kitér, azzal aláírta a saját halálos ítéletét. Muszlimot téríteni gyakorlatilag csak istenélménnyel lehet, de az nem rajtunk múlik. Ebben az esetben meggyőzés helyett hatékonyabbnak tartom a kalasnyikov rendeltetésszerű használatát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.