A II. világ háború után, elsősorban a férfiak esetében a gyomorrák járványszerűen terjedt. A történet általában gyomor bántalmakkal kezdődött. A „gyomorégést” rendszerint egy jóízű étkezés váltotta ki, aminek az okát a túlzott savtermelésben jelölték meg. Valójában kifejlődött gyomorfekély volt a ludas, vagyis egy nyílt „seb” a gyomorfalon. Naná, hogy az agresszív gyomorsav nem tett neki jót.

Isten a teremtésnél komoly hibákat ejtett, ami nemigen illik a mindenhatóságához. Például a fehérjék lebontásához (emésztéséhez) pepszinre van szükség, ami egy enzim, ha úgy tetszik katalizátor, de hatékony működéséhez savas közeg szükséges. Nos, ez bármi lehetne, például tejsav (kedvenc ötletem), de isten választása tejsav (vagy bármi más) helyett a roppant agresszív sósavra esett. Úgy kell nekünk. Aztán ez a sósav addig-addig marogatja a fekélyt, vagyis a kisebesedést, amíg vagy átlyukad (ez egy vészhelyzet), vagy rákká alakul át. Az orvostudomány úgy tudta, hogy a „kórokozó” az idegeskedő életforma. Mivel az életformán a beteg vagy nem tudott, vagy nem is akart változtatni, a középkorú férfiak csendben tűrtek, legfeljebb savcsökkentőket szedtek, aztán meghaltak, de előtte adtak némi munkát a sebészeknek, akik adott esetben fél, vagy akár háromnegyed gyomrokat is kivágtak, (nálunk) nem csekély paraszolvenciáért. Ez volt 1984 előtt, és még most is van ott, ahová a hírek lassan terjednek.

1983-ben egy nagyon fiatal, lelkes, de tapasztalatlan Dr. J. Robin Warren ausztrál orvos biopsziát csinált az egyik betegénél annak eldöntése végett, hogy van-e már rákos sejt a gyomorfalban, mert a korai felismerés életet jelent. Hogy volt-e vagy sem, az ma már érdektelen, ami érdekes, hogy a fiatal orvos azt is megnézte, hogy van-e rajta kórokozó. Ugyanis vagy elfelejtette, vagy az előadásról hiányzott, de a lényeg az, hogy a sósav miatt az üres gyomorban baktérium nem lehet. Ezért teljesen felesleges a nem létező baktérium kitenyésztése. Dr. Warren-nek sikerült. Jaj, de jó, hi-hi-hi. Aztán semmi. Volt viszont a kórházban egy másik fiatal orvos, Dr. Barry Marshall, aki kutatási témát keresett magának, és arra gondolt ezt az eddig ismeretlen baktériumot elkezdi kutatgatni, miután az egyik betegének nem csak gasztritisze volt, de tüdőgyulladást is kapott, amit tetraciklinnel kezelve a tüdőgyulladásból kigyógyulva a gasztriciszét is maga mögött hagyta. Dr. Marshall azonnal végzett a páciensen biopsziát, ami után azt észlelte, hogy a pylori eltűnt.

Nem volt nehéz kitalálni, ha a kórokozó eltűnését a tünetek megszűnése követte, akkor a tüneteket az új baktériumnak kellett okoznia. Dr. Marshall munkához látott. Három hónap alatt 184 páciensből vett mintát és megállapította, hogy mind gasztritisz, mind pedig fekély esetében ott van a pylori. Ezt követve azt csinálta volna, amit néhányan már csináltak előtte. Le akart nyelni egy nagy halom helicobacter piloryt, vajon mi történik? Ehhez azonban tenyészteni kellett volna, de ez nem ment. Valami hasonló történt, mint a penicillin esetében.

A bevett gyakorlat szerint a petri csészébe elhelyezett táptalajt beoltják az adott baktériummal, majd 48 órával később megvizsgálják az eredményt. A helicobacter pylori nem volt hajlandó szaporodni. Dr. Marshall próbálta és próbálta, de semmi eredmény. A harmincötödik próbálkozást fel kellett függeszteni, mert jött a húsvéti szünet. A petricsészét a szokásos két napon túl további három napig inkubálta, mert a húsvét miatt az egészet ott hagyta, ahol volt. Húsvét után jött a meglepetés. Úgy látszik ennek a baktériumnak 48 óra inkubálás nem elég.

Ezt követve nem volt már akadálya annak, hogy megfertőzze saját magát, amiből az ismert módon egy nap alatt kigyógyult. A fekélyhez tehát nem idegeskedés kell, hanem az adott baktérium. Hogy a helicobacter pylori miként áll ellen az erős gyomorsavnak, és miért okoz fekélyt az egy külön történet.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________