Tibor bá’ online
A múlthét valamelyik napján megdöbbenve vettem észre, hogy kimentem a divatból. Egy nyolctagú társaság kellős közepében üldögélve, kénytelen voltam végig hallgatni, hogy Eszenyi Enikő micsoda csodálatos színésznő, aki most éppen zsűritag és rendez. A helyzet az, hogy ízlések és pofonok különböznek, az esetemben pedig nagyon. Ugyanis ezt a nőt kezdettől fogva ki nem állhattam. Színésznői képességeit most hagyjuk nyugodni (persze attól se esem seggre) de a végeláthatatlan nyafogása kikezdte az idegeimet. Ha valakinek eszébe jutna egy olyan színdarabot írni, ahol egy megöregedni képtelen úri család kisasszonya még 60 éves korában is nyávog, akkor Eszenyi ideális lenne a szerepre, de hol vannak az ilyen színdarabok?
Mivel nézetemnek hangot is merészeltem adni, egyszerre heten estek a torkomnak, és a „szakbarbár” volt a legenyhébb jelző, amit a pofámba vágtak. Hát kérem, én tiltakozom. 10 és 20 éves korom között végigszenvedtem az összes Shakespeare drámát, és az Operaházban valamint az Erkel színházban előadott operát. Ezzel az istennek megadtam, ami az istené, és utána jött a császár, hogy ő is megkaphassa a jussát. Kiderült, nem a bunkóságra predesztináltságomról van szó, sajnos William bácsi már a múlté. A ma emberét nem lehet négy órán keresztül, megállás nélkül, folyamatosan bombázni azzal, hogy 3 lány milyen szar az apjához. Bármelyik kortárs barátom ezt 3 perc alatt el tudja mesélni saját, megtörtént tapasztalatát idézve. A múlt szele járja át az operákat is, ahol – az én megítélésem szerint – néhány örökzöld, értékes dalt a véget nem érő nyávogás köt össze. Ki tud ma 3 órát türelmesen ülni a seggén egy kellemes szextet meghallgatásáért? Ezzel szemben Molnár Ferenc és G. B. Shaw színdarabjait annyira élveztem, hogy az összekuporgatott 60 filléremért megvett jegyemmel hetente ültem föl a Nemzeti Színház kakaslelátójára a Blaha Lujza téren (persze akkor még nem volt tér, az csak a színház lebontása után lett). A színpadot a két térdem között láttam, és csak 14 éves füleimnek köszönhettem, hogy értettem a szöveget, ami 40 méter magasban csak suttogásnak hangzott.
Molnár és Shaw tudták hogyan kell színdarabot írni. Nem értem, hogy miért nem játsszák őket éjjel-nappal. Évával ma is járunk színházba, de átlagosan minden második darabnál eljövünk a szünetben és azt kérdezzük egymástól, hogy lehet ekkora szart írni (lefordítani, rendezni és eljátszani)? Aztán – mert hogy más nem jut eszünkbe – egyetlen egy következtetés marad, kimentünk a divatból. Ebbe bele is nyugodnék, de miért? Amit Shaw és Molnár Ferenc közel 100 éve írt, az örök érvényű, ma is aktuális, mert a konfliktus helyzetek, és azok megoldása az örök emberi tulajdonságokra épül, az pedig nem divat kérdése. A két kedvenc szerzőm zsenialitásához pedig nem fér kétség. Show 1883-ban írta negyedik regényét a „Trefusis úr”-t, eredeti címén „An Unsocial Socialist”, amiben rámutatott a „szocialista embertípus” kitalált klisé tarthatatlanságára, harmincnégy évvel az Októberi Szocialista Forradalom előtt, ami éppen, hogy ezt akarta létrehozni jó 70 éven át. Kell-e ennél bölcsebb előrelátás.
Nem akarlak benneteket untatni a két szerző darabjainak a felsorolásával és azok méltatásával, elég ha nyugtázzátok felismerésem, kimentem a divatból, és csak egyetlen egy kérdés marad megválaszolatlan: Én élveztem-e jobban Warrenné mesterségét, vagy egy valóság show közönsége a bekamerázott retyót, ahol jókat lehet fingani. Persze a valóság showk mintha befuccsoltak volna ami lehet, hogy csak a véletlen játéka (ekkora befolyásom azért nincs 😀 ) vagy annak a ténynek az észlelése, hogy még mindig nem vagyunk a béke seggénél, akad még lehetőség a lejjebb csúszásra.
_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________
Hát Tibor bá ezt én is sokszor érzem, de higgye el, hogy nem ment ki a divatból csak a világ lett hülyébb és egyszerübb. Hozzáteszem, hogy az Eszenyit én sem bírom elviselni, de ugyanúgy nem bírom az Alföldi féle újhullámos rendezést sem, amiben pl Jézust forró naciban, egy nejlon szatyorral a fején és vastagon kirúzsozva jeleníti meg.
Én is kimentem a divatból,de még nem annyira.
Meglátásom,hogy feszültség köti le az embert.
Formája az generációról generációra süllyedt színvonalú.
Ennek oka szülő korosztály renyhesége a következetességben és elvekben „elfáradnak”,nevelési gányt követnek el.
Így létre jön a generációról generáción átadódó színvonal süllyedés.
Gyermekkoromban a tv volt a gonosz, a gyermekörző, ma az internet,tablet telefon.
ílyen megvilágításban érthető,nem tetsző a jelenség.
Az, hogy baj van velem, engem már serdülő koromtól kísér – de mára úgy látom egyre többen leszünk ilyenek, a hiba tehát “nem az ön készülékében van”. Az utóbbi száz év “teljesítménye” (háborúk és a Kulturkampf), hogy a többség végleg csak a megélhetésért kénytelen nyomulni (az emberpiacon), elszakadt az emberiség közös (szellemi) gyökereitől. Nincs is ideje keresgélni (az egyre mélyebbé váló „avarban”) – amivel etetik az meg az-ami… Hol van már a görög-latin alapokról világgá ment „Mars-lakó” generációnk? Maradt helyette a holly woodo export-import megélhetési kult-biznisz… globálice, meg egy icce
Dehogy mentél ki a divatból Tibor bátyám, csak nem hülyültél és butultál a többségi konzumidióta társadalommal egyhuzamban lefelé haladva a képzeletbeli lejtőn. De nyugodjon meg mindenki, van még lejjebb…! 🙁
Ismétlés a tudás anyja! 🙂
5-re tájékoztatás céljából:
A közmondás eredetileg így szólt: Exceptio probat regulam, azaz a kivétel a szabály próbája, a kivétel teszi próbára a szabályt, vagy ahogyan szélesebb körben elterjedt: a kivétel lerontja a szabályt. Ezt azonban rendszeresen ellentétes értelemben használják: A kivétel erősíti a szabályt, amely állítás hamis. Nemcsak azért, mert nem helyes fordítása az eredetinek, hanem azért is, mert nem ez a valóság. A valóság az, hogy ha egy szabály alól van kivétel, akkor az nem szabály, nem valós az összefüggés. A természetben ez nem is fordul elő, csak a természet leképezése során az ember „ismer fel” (tévesen) szabályokat, amelyek utóbb, amikor a kivétel megjelenik, tévedésnek bizonyulnak. A közmondás tehát éppen azoknak szól, akik a kivétel megjelenése után is makacsul ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy az általuk felismert „szabály” igenis létezik, valós. A tudományban ez eléggé általános.
Tibor bá’
„Molnár és Shaw tudták hogyan kell színdarabot írni. Nem értem, hogy miért nem játsszák őket éjjel-nappal.”
Nem érted?
Mert ők egy olyan kort és erkölcsöt képviselnek, amik szembemennek a Való Világ szintű alapfokú ösztönkielégításre épített társadalmi modellel.
Ez tapasztalható a zenében, a képzőművészetben, az irodalomban is.
Véletlen, hogy 100+ egynéhány éve azért még valamit nyújtani kellett a hírnévért, ma már elég ha valaki csak az átlagon felül ordenáré vagy gusztustalan…