Imre pékinas volt a háború alatt, túl fiatal ahhoz, hogy behívják katonának, és elég idős ahhoz, hogy a pékmesterséget alaposan megtanulja. Elég furcsa fajtára sikeredett, mert zsidó létére hajnalban kelő kétkezi munkássá vált, ráadásul imádta a szakmáját. Nem sokkal a háború befejezése után elhagyta az országot, majd Amerikába ütötte fel a fejét, ahol amint tehette beindított egy pékséget. Az amerikai körülményekkel nem nagyon lehetett megelégedve, mert évekkel később átment Ausztráliába pont akkor, amikor az ausztrál gazdaság zakatolása beindult az évi száz ezer főt is meghaladó bevándorlók segítségével. Mert, hogy a bevándorló rendszerint egy lyukas gatyában érkezik és éveken azért dolgozik, hogy mindent beszerezzen magának.

Tudni kell, hogy a „fehér Ausztrália politika” miatt abban az időben a kontinens kizárólag európaiakat engedett be, főleg hollandokat, olaszokat, görögöket, de voltak szép számmal kelet európaiak is. Ezek az emberek némi meglepetéssel tapasztalták, hogy az angolszász étrendet nem nekik találták ki. Ezért születtek meg egymás után az úgynevezett „continental” üzletek, ahol non-English dolgokat lehetett kapni. Hogy mást ne mondjak, még a vaj is tudott különböző lenni, mert az angolszász vajat erősen sós állapotban forgalmazzák. Ez igaz volt a pékárukra is.

Már kitalálhattátok, hogy Imre gyorsan csinált egy pékséget, ahol kenyeret és péksüteményeket állított elő, mint például kiflit és zsemlét, ami addig a napig Ausztráliában ismeretlen volt. A pékség szomszédságában megnyitott csemege üzletek (delicatessen) egyre nagyobb rendeléseket adtak le Imrének, aki boldogabb volt mint valaha.

Egy szép napon Sydney egyetlen és legnagyobb kenyér gyárának tulajdonosa meglátogatta Imre pékségét és azt mondta, hogy megveszi az üzemet. Imre azt válaszolta, hogy a pékség nem eladó. A pasi erre azt válaszolta, hogy olyan ajánlatot tesz, amit nem fog tudni visszautasítani. Elővette a csekk füzetét, és elkezdte kitölteni. Az első egyes után nekilátott a nullák írásának. A hatodik nulla után leállt és Imrére nézett, akinek remegett a szája. Abban az időben egy millió ausztrál dollár akkora pénz volt, hogy pusztán a kamataiból luxus élet volt fenntartható.

Imre természetesen nem tudott ellenállni, hiszen egy hasonló pékséget 10.000 dollárból össze tudott volna hozni, de nem hozhatott, mert a szerződés értelmében új pékséget Sydney és környékén nem nyithatott 25 évig. Az új tulajdonos a pékséget bezárta, felszántotta és behintette sóval. Eddig amit leakartam írni, de ha valakit érdekel a további történet, hát én nem vagyok a dolog elrontója.

Imre foglalkozása a Horthy idők szóhasználata szerint „magánzó” lett. A vagyona adta a megélhetését, és nem is akármilyet. Megállás nélkül utazott. Amikor Magyarországon volt, felkeresett, kért, hogy menjek el vele a Dalszínház utcába, ahol inaskodott. Elmentem vele, hogy ne legyen egyedül. Persze a házba nem tudtunk bemenni, mert a kapuk zárva vannak. Szerencsére hamarosan valaki kijött, mi pedig bementünk, fel a harmadik emeletre és elkezdtünk nézelődni, amíg valaki ránk nem szólt, hogy keresünk-e valakit? Ekkor Imre előadta, hogy az udvarban lévő pékségben dolgozott, kábé ezer évvel ezelőtt. A nő mondta neki, hogy ő 38 éve lakik a házban, de amikor ideköltözött pékség már nem volt, viszont akkor hallotta, hogy valóban volt itt egy pékség korábban. Erre Imre előadta egész kamaszkorát, mert akkori szokás szerint az inas benn aludt a műhelyben. Aztán arra is fény derült, hogy az emeleten lakott egy hason korú Zsuzsika. Tud-e róla valamit a néni. A néni gondolkodott, számolgatta az éveket, és kijelentette, hogy tudomása szerint egy ilyen korú Zsuzsika 56-ban disszidált a házból és úgy tudja, hogy Barcelonába szakadt.

Aztán magunk mögött hagytuk a meglátogatott házat, de Imre nagyon szótlanná vált. Végül kinyögte, holnap elutazok Barcelonába. Nem vagy normális – válaszoltam – Zsuzsika 60 éve utazott el, és már rég nem 13 éves. De Imrének hiába beszéltem. Útba ejtettük a Vörösmarty teret jegyvásárlás céljából, és Imre másnap már el is repült. Nem sokáig maradt távolt, három nap múlva márt megint a Normafai Olimpia szállóból hívott. Na, mi történt – kérdeztem a szomorú pofát vágó Imrétől? Elmentem a magyar házba és kinyomoztam Zsuzsikát. Jó ötlet, minden nagyobb külföldi városban van magyar ház, és….? Megtaláltam. Akkor miért vagy ilyen szomorú? A pékségre emlékezett, de rám nem. Ezért kár volt várnod 50 évet, és kétszer átrepülnöd Európát.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________