Tibor bá’ csodálatos női

1956-ban a húgom 19 éves volt, és apámék nagyon nem akarták, hogy Nyugatra menjen, ő persze ment, ráadásul későn jutott eszébe, akkor, amikor én már a hajon püfögtem Ausztrália felé. Az ausztrál kontingens betelt, több menekültet (vagyis bevándorlót) nem vállaltak. Fenn volt azonban tartva egy bizonyos vésztartalék a kontingensben, a családegyesítés. A húgom közölte, hogy a bátyja már gyakorlatilag kint van, tehát ő is megkapta a beutazást. Nekem azonban hiába írogatta az apám, hogy vigyázzak a kislányára, mert Ildikó senkire se hallgatott, legkevésbé rám.

Nem kell ezt finomítani, meglehetősen zűrös életet folytatott, aztán egy Kapovics nevű magyar pasival eltűnt a látómezőmből. Apánkat levélben megkérte, ne árulja el nekem a címét, nehogy utána menjek 3-4000 kilométert, amire nem volt semmi esély, elvégre már elég rég nagykorú volt, még ausztrál törvények szerint is (21. életév).

A többi már csak másodkézből kapott infó. Ildikónak született egy lánya, aztán elvált útja Kapovicstól, végül az 5 éves Katikát elvették tőle. Aztán alkoholizmus, amiből gyomorfekély, ami gyomorrákba torkolt. Az utolsó felvonás a halál, ami előtt mindenki elfordult tőle, közel 20 év rokkant nyugdíj után.

A vér nem válik vízzé, Ildikó 8000 $-t spórolt össze a rokkant nyugdíjából, ami egy bankszámlán volt, amihez mellékelte édesapja budapesti telefonszámát. Mint minden jogállamban az ügy egy közjegyző elé került, akinek ki kellett deríteni, hogy kit illet a 8000 $, ami mai pénzen 2,4 millió Ft. Az ausztrál törvények szerint az örökhagyó végrendelete szent és sérthetetlen, ha van ilyen, de nem volt. A megvehetetlen ausztrál közjegyző a telefonszámot egy fajta ráutaló magatartásnak fogta fel, de jelentkezett a 20 éve nem látott Katalin is, akit a közjegyző nem fogadott el örökösnek. Az elutasítás mellé a közjegyző részletesen feltárta a tényállást.

Mivel Ausztráliában mindenkinek az a neve, amit kitalál magának, ami mellett viszont a legnagyobb többség ragaszkodik az apja (vagy anyja) családi nevéhez. Kapovics Katalin úgy döntött, hogy neki az Antalffy név jobban tetszik, és 5 $ ellenében fel is vette szülőanyja vezetéknevét. A következő lépése az volt, hogy keresett egy évek óta ott élő magyar bevándorlót, mert ő egy büdös szót nem tudott magyarul. A magyar bácsi pedig kérésére lefordította az apámnak írt levelét.

Apám tehát 80 éves korában kapott egy levelet Ausztráliából, aminek a feladója egy Antalffy Kati, az ő egyik unokája volt. Ráadásul addig fogalma se volt arról, hogy van egy ilyen nevű unokája. A levélben a bájos Katika arra kérte, hogy mondjon le a 8000 dollárról az ő javára – bármilyen kicsi az esély alapon, meg kell próbálni. Nevelőanyám erről hallani se akart, de az apámat levette a lábáról a lehetőség, hogy egy hálás unokától leveleket kaphat, és talán még meg is látogatja, mert ennyi pénzből jó néhány repülőjegyre telne. Különben pedig a pénzre nekik szükségük nincs, mindenük megvan, és már nehezen mozognak, stb. Ment tehát az angol nyelvű lemondás, amire még egy köszönő levlapot se kapott, nem hogy levelet, pláne látogatást.

Apám nem tudta, amit én már rég sérelmezek, és hirdetek. A jelentős összeggel megsegített gyerek vagy unoka azért nem hálás, mert ebben a világban ők nem feltételeznek önfeláldozó lemondást. Saját vállukat veregetik, hogy milyen ügyesek voltak a helyzet tálalásában.

Persze nagy kérdés, hogy ha ennek az unokának a neve nem Katika, hanem Petike, akkor is megkapta volna a csillagokból aláhulló 8000 dollárt?

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________