Tibor bá’ vissza a múltba
Öt éves korom környékén volt egy mackóm, amit mindenhova cipeltem magammal. Ez volt a játékom. Az egyetlen játékom. Ha anyám leadott a nagynénimnek félnapra, hogy ő maga tudjon mászkálni, akkor Maca néném emléktárgyaival játszottam, amiket a tengerjáró matróz férje hozott neki egy-egy út után. Nyolc éves koromban az anyám varródobozában található dolgokkal játszottam. Gombok, cérnák, kapcsok, lehetett őket variálni, vagy cérnára fűzve pörgetni. Esetleg addig tekertem a cérnát az egyik ujjamra, amíg el nem kékült és kaptam érte egy pofont. Tíz éves korom előtt kaptam egy malom táblát, egy dominó, majd egy sakk készletet. Aztán semmit. Körülbelül abban az időben lett a család kifejezetten jómódú. Ekkor kaptam egy kézzel hajtható vetítőgépet, aminek az egész utca csodájára járt, nem lehetett belőle sok az országban. És akkor a háború, ami ránk gyerekekre úgy csapódott le, hogy lemezből készült tankokat, repülőket kaptunk karácsonyra, amiért gabonát és hús adtunk cserébe. Mindezek mellett arra emlékszem, hogy azt a néhány játékot, amiket évek alatt kaptunk, igen nagy becsben tartottuk. Vigyáztunk rájuk. Például a gyerekkori dominó készletemet egészen a ház leégéséig megőriztem, csak úgy, mint az első mackómat, ami kissé megkopva szintén 66 éves koromban égett el. Mai szemmel nézve ez nem sok, és hol van ez a mai gyerekek választékától! Ennek ellenére (személyes tapasztalat) a mai gyerekek halálra unják magukat. Mi pedig feltaláltuk magunkat.
Kimentem a térre, vagy csak az utcára a kapu elé, ahol krétával felrajzoltam egy ugró iskolát. Mire kész lettem vele, mert volt mellettem 2-3 másik gyerek, és elkezdődött a versengés. A téren a cipő sarkával csináltunk egy lyukat, beletettünk egy teniszlabdát, és máris mehetett a lukba-labda. kellett hozzá egy felnőtt (ami mindig akadt) aki felírta a játékosok által bediktált ország nevet. Majd körbeálltuk a lyukat és vártuk, hogy a játékvezető elkiabálja magát: „jöjjön az a híres, nevezetes, rég nem látott…..Anglia” Ekkor mindenki elkezdett minél messzebbre rohanni a lyuktól. Anglia pedig felkapta a labdát és valakit iparkodott eltalálni vele. Akit eltalált, az kiállt. Ha mellé dobott, akkor ő állt ki. Ha nem volt kedvünk lyukba labdázni, akkor amerikai fogóztunk. Akit a fogó megérintett, az megmerevedett, ha megérintette az, aki még szabad volt, akkor újra futhatott. Ha mindenki lemerevedett, akkor a fogó győzött. Ha erre képtelen volt, akkor a többiek.
Télen nem lehet fogócskázni, ami nem zavart minket. „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere…” és akkor úgy tettem, mintha egy varrógépet lábbal hajtottam volna. A többieknek ki kellett találni, mi volt a foglalkozásom- hát szabó.
Nyáron parasztházak környékén töltöttem a szünidőt. Ott még nagyobbak voltak a lehetőségek. Bújócska! Micsoda Pazar helyekre el lehetett elbújni: tyúkól, vécé bódéja, a cséplőgép belseje, a padlás, a góré, megannyi bokor, fa. Ha meguntuk, akkor faragtunk sípot, vágtunk buzogányt. Általában vidéken igen kreatívok voltunk. Üres gyufásdobozba nedves földcet gyömöszöltünk, majd kiborítottuk, kissé megszárítottuk, így miniatűr vályogokat kaptunk, amiből lehetett építeni miniatűr házat. Vagy elmentünk a szatócshoz, vettünk cukorspárgát, selyempapírt, hurkapálcát. A konyhából szereztük lisztet, amiből csirizt készítettünk, és megindult a sárkány készítés. Neme vettük játékboltba, mi készítettük, szakszerűen, az idősebbektől tanulták a fiatalabbak, adtuk át a sárkánykészítés csínját-bínját a fiatalabbaknak. Soha, egy másodpercig se unatkoztunk, sőt, úgy kellett minket este hazaparancsolni, miközben ügyesedtünk, felkészültünk az életre, ahová talpraesetten léptünk be.
________________________________________________________
________________________________________________________
___________________________________
Milyen nagyszerű ilyen jó dolgokra visszaemlékezni! A cikk olvasása közben rögtön eszembe jutott, mikor annak idején, városi gyerek lévén, kint falun, elbújtam a tyúkólban, és az ottani gyerekek óriási derültségére, megtetvesedtem. Na de következett egy jó fürdetés, majd egy hosszú lubickolás a folyóban, biztos ami biztos alapon. Halakat fogtunk kézzel, majd megsütöttük parázsban! Azóta sem csináltam ilyent… Bár most már alig van hal a folyónkban. Hínárt pedig gyerekkorom óta nem láttam 🙁
Az áprilisi vakációban, a mostanihoz hasonló szeles időkben, nekünk is rengeteg házilag készült sárkányunkat szaggatta szét a szél. Nádszálból készült a bordázat, újság- vagy zsírpapírból a borítás, hosszú, vékony csíkokra vágott papírból a farok.
Kincs volt egy pöttyös labda, egy focilabda már-már az álmok világához tartozott! Ha kipukkadt, amíg valamelyik gyerek kunyerált egyet a szülőktől, addig pickáztunk, vagy bújócskáztunk. Bár a bújócska inkább az „esti műsor” volt, a hab a tortán, hiszen ezt lehetett a lányokkal együtt művelni!
Tényleg szuper volt!!!!
Kösz Tibor’bá a jó cikket, melynek hatására jó néhány percre visszarepültem a ’60-as évekbe, ismét gyermek voltam, és nagyon jól éreztem magam.
Valóban nagyon hangulatos kis írás. Lélekmelegítő. 🙂
Tibor bá, bodzapuskát nem csináltál gyermekkorodban ? 🙂
Vagy íjat, csúzlit, fakardot, fütyülőt, töklámpást? 🙂
És ott van még a bodzapuska, kócból készült lövedékkel, meg a csúzli kerékpárbelsőből nyúzott gumival, meg a házi készítésű íj… 🙂
Igen-igen, sok mindent csináltunk (mindent nem sorolhattam fel), találékonyak voltunk, életre valók. És sohase unatkoztunk
Éppen tegnap voltunk a gyerekekkel Khelyen a Játékmúzeumban. Visszaköszönt a vitrinekből 6-8 olyan (gyári) játék, ami nekem is volt annak idején. Persze sokkal több nem is volt…
4 :
„És sohase unatkoztunk”
Ezt miért hangsúlyozod ki ennyire?
6:
Azért mert a saját unokáimnál tapasztaltam, hogy a millió (és drága) játékok ellenére hülyére unják magukat. (Persze más kölykök is)
Izgalmasan el tudtad tölteni az idődet és ez jó.
Ez az, amihez jó ha van sütnivalója az ember gyerekének.
Lyukba labdára nem emlékszem gyerekkoromból – olyan lehetett, mint a minigolf? Vagy lábbal csinálták-e?
Én gyerekkoromban egy ifjúsági magazin barkácsbutaságait szerettem megcsinálni. Tutajra emlékszem előszörre, majd a Cialkovszkij elv felületes megértése után hurkapálcákból és damilból, befőttes gumival „fellőhető” rakétára. Az volt a legegyszerűbb.
Lekötött és szerettem azokat csinálni.
Saját készítésű csúzli, íj és nyíl, indiánsátor szőlőkaróból és pokrócból, elkísérni a tehéncsordát a legelőre, vizet húzni a kútból, gombászni, később bringával ki a határba, madarakat figyelni, ringlót meg vadkörtét zabálni a fáról, saját készítésű pecabottal horgászni, a patakban fürödni (még ittunk is belőle, persze nem sokat). A kerti munkáról már nem is szólva, amit szintén játéknak fogtunk fel.
Mi, falusi gyerekek sem unatkoztunk a 80-as években.
Hálás vagyok érte a sorsnak, hogy még éppen megtehettem…
Nagyon cuki volt ez a visszaemlékezés.
8: Mi a rakétahajtás elvét valóban alkalmaztuk anélkül, hogy tudtuk volna ki az a Ciolkovszkij.
Karbidot szereztünk, ástunk egy kis lyukat, vizet öntöttünk bele, amibe beledobtunk egy kis darab karbidot. Egy üres konzervdoboz fenekére lyukat fúrtunk, a dobozt szájával lefelé rányomtuk a lyukra, majd égő gyufát tartottunk a konzervdobozra fúrt lyukhoz. A konzervdoboz rakéta meg felszáguldott az égbe, csak az ujjunkra kellett vigyázni, el ne csapja a rakéta. 🙂
Köszönöm a posztot. Eszembe juttattad ezt a remek időszakot és egy kicsit elgondolkodtam rajta.
Kezdődik gondtalan gyermekkorral, majd világmegváltó tinédzserként éldegélsz egy darabig, gond, gond, felnőttkor, szép pillanatokkal, nyugtázom öregkor. Ez mind voltunk vagyunk leszünk.
Néhány évesen.
Mindegy milyen nap van. Azt a két bűvös szót várom, mikor mondják már ki. Ébredés után mosakodás, öltözködés, reggeli. Na meg a rendrakás. Ez valami mánia lehet. Nem mindegy annak a játéknak, hogy sorba van vagy összevissza? Ám legyen. Kelletlen, de túl vagyunk ezen is. Várok. Várom azt a két szót amiért rendesen megmosakodtam, rendet raktam. Mi lesz már? Megint nekem kell rákérdeznem? Mire elszánnám magam, elkezdi bevezetni. Gyere ide mutasd magad! Végigmustrál tetőtől talpig. Nyugtázza magában. Tiszta ruha, tiszta kölök. Ellágyuló arcvonások, és végre kimondja azt a két bűvös szót.
Mehetsz játszani!
…és már szaladok is.
Nem bírja megállni, hogy intelmek özönét ne kiáltaná utánam míg hallótávolságban vagyok. Lehet, hogy azután is kiált, csak azt már ugye nem hallom.
Ne szaladj, elesel!
Mégis, hogy venné ki magát, ha szép komótosan odasétálnék a hintához?,- gondolom magamban.
Vigyázz a ruhádra!
Még szép, hogy vigyázok, majd kívülről nézem a homokozót.
Kerüld ki a tócsákat!
Abban mi a jó? Beletrappolni, az már valami.
Szerencsére, valahogy egyeztetik ezt a játszás időt a szüleink, mert a barátaim rendre megérkeznek időben a játszótérre. Rögtönzött kupaktanács alakul. Fontos döntést kell meghoznunk. Mit játsszunk ma? Záporoznak az ötletek. Szinte biztos, hogy a bújócska mellet fogunk dönteni, de azért minden alkalommal végigmegyünk a lehetőségeken. Persze, attól is függ, milyen évszakot írunk. Tavasszal, ha sok eső esett, építhetünk gátrendszert, kacsáztathatunk követ, ha találunk elég nagy tócsát hozzá. Kimeríthetetlen az arzenálunk.
Ahogy évről, évre növünk, változnak játékaink.
Kifestő, gyurma, autó vagy baba. Kinőjük ezeket. Mini labor, modell vasút, az már döfi.
Még nem tudod, de hamar kinövöd ezeket is. Mert elkezded sejteni mi az, ami tényleg érdekel. Gyűjteni kezdesz valamit, építeni, megvizsgálni dolgokat tüzetesen.
Történik még valami nagyon fontos ebben a korban.
Halványan felsejlik benned, mi volt az, az elmaradhatatlan utánad kiáltás,- ne szaladj, elesel, és az összes többi. Rájössz, az maga volt a szeretet.
12:
Meghatóan szép. Köszönjük!