VM-261 – A 40 £-os utazás

Tibor bá’ vissza a múltba online

1962. ~q228Október 14. Kubai rakétaválság, mi pedig ülünk a seggünkön Londonban és várjuk, hogy megkapjuk a beutazási engedélyt Magyarországra. A franc egye meg, ha már meg kell döglenünk, akkor ne itt idegenben. Ráadásul Londonnak nagyobb az esélye egy kis megpörkölődésre, mint Budapestnek. Egymás után írjuk az SOS leveleket az anyámnak, mert ugye Elayne, a feleségem már az ötödik hónapban van, és mégis jó lenne tudni, hol fog szülni, kinél, meg egyáltalán. Nevelőanyámnak ilyen ügyekben hallatlan képességei voltak. Ez alkalommal kinyomozta, hogy a papírjainkat valaki szándékosan elfektette, felteszem arra spekulálva, hogy megunjuk és maradunk. Kinek lehetett ez az érdeke, na majd egyszer kiderül (kiderült). A végén a rakétaválság megszűnt, de jött November 5.-e vagyis Guy Fawkes Day, az 1605-ös (sikertelen) parlamenti felrobbantás évfordulója, amikor imitálva a puskaporos robbantást, a fiatalok tüzeket gyújtanak az utcán, meg petárda, meg minden, de még mindig itt vagyunk.

Aztán November közepén behívtak a magyar követségre, mehetünk. Mondhatom az utolsó percben, ami majd kiderül. Eddigre már mindent tudtunk, ami tudható volt. A millió csomaggal együtt vonattal Budapestig 50 £ a költség. Ebben az időben egy vadi új kisautó ára 500 £ volt, vagyis az 50 £ egy kisebb vagyonnak számított, mivel 5 fontból egy hétig meg tudtunk élni, beleértve az albérleti díjat is. Ezért úgy döntöttünk, hogy veszünk 40 £-ért egy 20 éves furgont. A költség ugyanaz, de a végén van egy öreg furgonunk. A kocsivétel mindössze fél órát vett igénybe, az átvizsgáltatás egy fél napot. Az volt a kérésem, állapítsák meg, hogy a kocsi kibír még 2000 km-t, amiről biztosítottak, de ez se így alakult.

Végül megpakoltuk a kocsit és elindultunk Dover felé. A tenger kurvára hánykolódott, mert készült kitörni egy vihar, de azért partra szálltunk és az öreg járgány megtette a magáét. Igaz a Fordék kispóroltak egy sebesség fokozatot, vagyis csak 3 sebesség volt, de sík területen ez nem zavart. Azonban Németországban olyan lejtőket is kaptunk, ahol egyesben se tudtam felmenni, mondjuk a 300 könyv, amit cipeltünk, nem jött a segítségünkre. Szerencsére nem volt forgalom, így az út jobb és bal széle között ide-oda ingadoztunk. Ugyanakkora emelkedő, de hosszabb út. Mondtam is az ámuldozó feleségemnek, hogy látod a bölcsészeket erre nem tanítják meg. Erre azt válaszolta, hogy igaz, de a bölcsészek vonatra ülnek, ha át akarnak vergődni fél Európán. Aztán megtörtént az első baj, a sebváltó nem vette be a 3. sebességet. Elkezdtem magamban számolgatni, hogy 50 km/ó sebesség mellett mikorra érünk haza. A franc, még belefér. De akkorra már csak az első sebesség működött. Nem volt mese, ezt meg kell javíttatni. Valahogy el kell vánszorogni Würzburgig. Milyen jó, hogy a Ford épített egy gyárat Kölnben is, és milyen jó, hogy ugyanazt a sebváltót építették be 20 éven keresztül majd minden típusukba. És milyen jó, hogy csak 1962-őt írunk. A műhelyben olcsón és gyorsan dolgoztak, és még volt emberség a világban, látván Elayne méretes pocakját. Aztán még az egyik gumit is lecserélték, mert szerintük a kidurranás szélén állt. Mindez 10 £-ért. Hol van már ez a világ!

Igen ám, de a késlekedés miatt utolért a front. Beindult a havazás. Jó okom volt rá, hogy fussak a front elől, de hiába. Estefelé már 20 centis havat tiportunk. Szerencsére a németek nagyon szorgalmasan tisztították az utakat. A végén csak befutottunk Münchenbe, de nyomás tovább, Salzburg, miután átléptük az osztrák határt. Ekkor már éjfél előtt jártunk, világos volt, hogy egy nap alatt nem lehet elérni Magyarországot, meg kellett állni, amire egy apró település alkalmasnak látszott. Szerencsére a hó alatt lapuló főtéren található Guest House ebédlője még nyitva volt, néhány osztrák férfi sörözött benne. Itt 60 Schillingért kaptunk egy szobát (ez kb. 1 £-nak felelt meg), de az éhségtől nem láttunk. Az ebédlőben, ami inkább volt söntés, kérdésünkre előadták, hogy csak savanyú káposztát tudnak adni kolbásszal. Mondhatom, ilyen jót azóta se ettem.

Reggel már az is örömnek számított, hogy gond nélkül beindult a motor. A magyar határt viszonylag simán értük el, de a nyugat elhagyása és a belépés a Keletbe messze nem volt zökkenőmentes. Az osztrákok nem akarták kiengedni a 300 könyvet, a fene tudja, hogy miért. Nem vitatkoztunk, visszafordultunk és mentünk egy másik határátkelőhöz, ahol simán átmentünk. Akkor jött a magyar, akik meg nem akarták beengedni a könyveket, mert nem értették a címeket. De ott, ahol papírforma szerint a legnagyobb érték az ember, egy terhes nőt nem lehet vegzálni. Végül kompromisszum született. A könyveket tartalmazó dobozokat lepecsételték, amihez nem nyúlhattam, és le kellett őket kezeltetnem a pesti központban.

Következő reggel éhgyomorral indultunk tovább, természetesen a 20 centis hóban, mert a front akkor már lehagyott minket. Különben ez a hó kimondottan jól jött, mert Belgium-Németország-Ausztria után a magyar vidék irtózatosan szegényessé vált. pedig a java még hátra volt. Győrben megálltam egy tejcsárda előtt, ahová bementünk reggelizés végett. A tej, péksütemény őrülten olcsó volt, de Elayne-nek nemigen tetszett, hogy az üvegpoharat az előző vendég után csak úgy kilötykölték hideg vízben, egy bazi nagy kannából megtöltötték tejjel, majd a kezébe nyomták.

Győr után már vidáman haladtunk, mert hazai földön bármi történik, egészen biztos találunk rá megoldást, ráadásul olcsón. Ugye a régi Bécsi úton közelítettük meg Budapestet. Az épületek siralmasak voltak. Amikor beértünk a Flórián térre nem mentem tovább a Margit-híd felé, hanem ráfordultam az Árpád-hídra. Gondoltam a Margit-szigeten keresztül vidámabb képet tudok bemutatni szülővárosomról. Aztán Moszkva-tér, Istenhegyi út, végre otthon vagyunk. Apám, anyám, Elayne, mindenki meghatódott. Persze anyám első kérdése az volt hogy Elayne-nek hogy tetszik Budapest. Természetesen rettenetesen tetszett neki, de azt csak, én tudtam, hogy mivel életében nem látott havat, itt bármit talált volna, csak a havat vette volna észre. Mindjárt másnap kimentünk az úttörővasúthoz taposni meg rugdosni a havat, pedig csak November 23. volt, még egy teljes hónap hiányzott a karácsonyhoz, és már „fehér” volt. Ne is mondjam, esze ágába se volt elolvadni márciusig.

Utóirat: A 20 éves matuzsálem kocsira 8000 forint vámot kellett fizetni. Tavasszal 20.000 forintért eladtam a pesti asztalosnak, aki ezzel szándékozott bútorokat levinni a vidéki vevőknek. A könyvek után nem kellett fizetni vámot, mert hozzá tartozott a háztartáshoz, de a címjegyzéket alaposan átböngészték, nincs-e közte kapitalista propaganda. Tőlem pedig elkobozták az ausztrál útlevelemet, és átadták az angol követségnek, akik később visszaadták nekem.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
_________________________________________

12 gondolat erről: „VM-261 – A 40 £-os utazás

  1. Köszönet a posztért! Úgy látszik az életed minden szakaszára jut néhány érdekes és kalandos történet. 🙂

  2. De miért tartották vissza a vízumot vagy papírokat? Vagyis kinek lett volna az érdeke, hogy maradjatok kinn?
    8000 forint vám? Akkoriban talán még magáncélra 20%, eladásra 40% volt a vám. Akkor jól lehúztak 🙂

  3. 3:
    Volt egy néhány évvel fiatalabb unokatestvérem, aki kihasználta, hogy se a húgom, se én nem voltunk itthon. A hirtelen „gyerek” nélkül maradt szüleink hajlottak rá. A srácnak komoly anyagi sikerei voltak. Amikor megtudta, hogy tervezek hazajönni, akcióba lépett. Volt egy évfolyamtársa a belügyben, aki elfektette a dossziémat. A pasi ezen kívül is egy geci (hogy éljek ezzel a divatos szóval 😀 ) de mivel „közszereplővé” gecizte fel magát, ennyi elég, amit írtam.

  4. 4. Tibor bá’: Egy barátom erre mondja, ha éppen valami ilyesmi éri a családi körben: a család a fizetett ellenség !:)

  5. Tibor bá’ le tudnád írni néhány mondatban az ausztrál állampolgárrá válásod történetét (hány év kint lét után kérvényezhetted, 56-os magyarként mennyire voltál előnyösebb helyzetben stb.)? Engem személy szerint érdekelne, hogy ez miként zajlott az 50-es, 60-as években kivándorolt menekülteknél.

  6. Tisztelt Tibor bá’ !
    Nagyon köszönöm az írásaidat ! Sok erőt a továbbikhoz is…:)
    Minden könyvedet olvastam, de annyi kérdésem lenne….
    Nándinak igaza lehet, az érdeklődésével…
    Lehet, számítani a jövőben egy összefoglaló kötetre TŐLED….?
    ( áll kérdés volt, ismerem az esetleges indokaidat, de nagyon kíváncsiak vagyunk …egy ilyen értékes élet történetre…)
    További sok erőt kívánok az értékes korképekhez….
    Üdv: P.Zsolt

  7. 6:
    Akkoriban a szabály egyszerű volt. 5 év ott tartózkodás, elfogadható nyelvismeret (nem voltak túl szigorúak) és felesküdés a királynőre. Az 5 év lecsökkenthető volt nullára, ha házasságra léptél egy született ausztrállal. — Az 56-osság törvényes előnyt nem jelentett, de volt széleskörű szimpátia, ami komoly előnyt jelenthetett bizonyos esetekben.

    7:
    Csak magánkiadásról lehetne szó, az pedig több 100.000 forint ráfizetés. – Viszont a posztjaimat össze lehet gyűjteni egy CD-n.

  8. E-book csinálásban szívesen segítek… 🙂 (adat)cédét lassan nincs hová betenni… 😐

    Csak gondolkodok „hangosan….” WP-hez van webshop plugin… ebook ==> jónép leszedi 300 HUF-ért | 1 EUR-ért… ?

  9. 9:
    Össze kell rendezni, majd jelentkezem.

  10. 8. Tibor bá’

    Köszi, úgy látszik adminisztrációs szinten akkoriban nem volt túlbonyolítva a dolog mint manapság.

    Igen a kiskapu mindig megvolt a nullára csökkentésre, de ezt 85-90%-ban a nők használták/ják ki. 😀

  11. 11:
    Akkoriban a bevándorlásnál volt az adminisztráció. Csak kaukázusit engedtek be. Jöhetett más is, például tanulni, de diploma után vissza kellett menniük. És ez alól nem volt kivétel a házasság se. Azt mondták, hogy menjen az ausztrál fél oda, ahonnan a másik jött. A törvény megfogalmazása szerint csak az jöhetett be Ausztráliába, aki birt egy európai nyelvet. Ravasz megfogalmazás, ha az illető OK volt akkor a saját anyanyelvére kérdeztek. Ha nem volt OK (például ismert kommunista) akkor olyan nyelvet kértek, amik nem az anyanyelve volt. — De ez már a múlté. győzött az amerikai zsidók által megkövetelt multikultúra.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük