(VM-232) Kőpor

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~q400Köpóóóór, itt a köpóóóór, kiáltotta gyerekkoromban a sváb kőporos. A háború előtt a magyarországi sváboknak jellegzetes és nagyon erős akcentusuk volt, amikor magyarul beszéltek. Legjellegzetesebb a beszédükben az volt, hogy az a-betük helyett á-betüket mondtak. Természetesen tökéletesen tudtak magyarul, már ami a szókincsüket jelentette. Szerintem a svábságukra vigyáztak és ezért maradt meg az akcentusuk. Ők svábok akartak maradni, magyar svábok. Ennek aztán alaposan betett a világháború és azt követő deportálás. Nem vernek vele fel nagy port, de nagyon sok ősmagyar svábot telepítettek ki Németországba a háború után. A magyar svábok tehát rájöttek, hogy kell a fenének az a bizonyos akcentus. De ez túl jól sikerült, mert beindult az asszimiláció. Nem egy huszonéves, sváb származású férfivel beszéltem, akik kérdésemre elmondták, hogy a családban magyar a kommunikációs nyelv, de úgy, hogy a nagymama németül beszél, amikre a többiek magyarul válaszolnak. Ő maga kitűnően ért németül, de nem beszéli a nyelvet, meg se próbálja.

Különben a hajdan volt kitelepített svábok évente visszajárnak Borosjenőre, ahol a gyerekkorukat töltötték, persze most már igen öreg emberek, de ma is magyar svábnak vallják magukat és természetesen sváb akcentussal beszélik a magyart, még 70 év után is.

De nem is erről akartam írni, hanem a svábok háború előtti egyik szolgáltatásáról, a kőporról. A budai hegyekben, ha lepucolják a felső termőréteget, azon nyomban rá lehet bukkanni a narancssárga murvára, ami apró szemű kőmorzsalék, illetve ez mellett még apróbbra porladt kőporra. Dédanyáitok ezt a kőport használták az odaégett lábosok kipucolására. Abban az időben nem volt kismillió Cif termék. A konyhában volt szappan és szóda. A pucolás úgy történt, hogy a nedves rongyot beletunkolták a szódába, majd a kőporba és ezzel dörzsölték le az odakozmált, elszenesedett anyagot a serpenyő aljáról . A kőpor tehát a háztartás vezetés fontos kelléke volt.

A sváb kőporos kihajtott a kitermelő helyre (egy ilyennek a nyoma ma is megtalálható Borosjenőn) belapátolt a speciális lovas kocsijába nagyjából 1 köbméternyi kőport, majd bekocogott a pesti kerületek mellékutcáiba és elkezdte a kiabálást: köpóóóór, itt a köpóóór. A háziasszonyok kifutottak az utcára és egy kimustrált lábosba betetettek egy kisebb lapátra valót.

~q386Ennek állítottak most szép emléket a szomszéd község, Üröm főterén. Valamelyik udvar hátsó fertályáról előkerítettek egy régi kőporos kocsit, leápolták, a hibákat kijavították, befestették, és betették a virágágyás közepébe. A képet mellékelem. Érdemes megnézni és elcsodálkozni úgy, ahogy én tettem. A hegyes-völgyes utak miatt a kocsin van betekerhető fék, aminek fekete karja (2) jól látszik. A fék szerepe nyilvánvalóan a kocsi visszatartása lejtmenetben, hogy ne tapossa el a lovakat. De van a kocsin egy rögzítő lánc is (1), amivel igen meredek hegyoldalban az egyik hátsó kereket le lehet blokkolni. Ez a kerék tehát csúszik, vagyis a lovaknak lefelé is kell egy kicsit húzni. Aztán pedig erős lánccal (3) a két oldalsó fal össze van húzva, hogy a kőpor súlya ne tudja őket szétfeszíteni.

Hangulatrontó, hogy a kocsira felraktak két kifestett hordót is. Ez egy megbocsátható túlkapás.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
_______________________________________

7 gondolat erről: „(VM-232) Kőpor

  1. Köszönöm Tibor bá ezt a múlt idéző posztot,mivel erről a dologról nem igazán tudtam..

  2. Az a lőcsös kocsi, inkább a dűlőutakra volt való, mintsem a macskaköves pesti utakra …

  3. 2: Szegény ember vízzel főz… 😉
    —-
    Nálunk svábok nem voltak, kőporért mindenki felbandukolt a hegyre.
    Később a nagy találmány volt a „VIM” – a lúggal /NaOH/ kevert kőpor.

    Én arra a fekete porra is emlékszem, amivel a sparheltet kellett sikálni… Gyerekkoromban sokat szétszórtam belőle, nagyanyám örömére…

  4. Csatlakozom Melikéhez, jó volt az időutazás.

  5. 2:
    A pesti utcákon sose volt macskakő, bazalt kockákkal volt kirakva és a közük kiöntve kátránnyal. Elkophatatlan, csak rázós. — Nem is Pesten használták azokat a kocsikat, hanem behordták velük a kőpor a pestieknek.

    3:
    Az a fekete por össze volt préselve 2,5 cm átmérőjű hengerré. De a sparheltet nem sikálták vele, hanem bekenték, hogy szép fekete legyen az öntöttvas rész. A pereme pedig fényes fém, de az nem öntöttvas volt.

  6. Jók ezek a visszaemlékezések…
    Nekem is beindulnak tőle gyerekkori emlékeim. A mi vidékünk is elég nemzetiségi, az őslakosság tót, a környező falvak jó része meg sváb, ezenfelül jelentős betelepülés volt Brennbergből is, mikor ott megszűnt a bányászkodás.
    Ezért nálunk élmény volt kijárni a piacra, ahol az egyik kofa tótul, a másik svábul, a harmadik magyarul pletykálkodott ismerőseivel. Bábeli hangzavar volt, de megvolt a hangulata.
    Aztán ez a sokszínűség szépen elkezdett kopni, az asszimiláció rohamos volt.
    Általános iskolai osztálytársaim közül sok nem magyar nemzetiségű családból jött, de őket már nem lehetett megkülönböztetni tőlünk, legfeljebb fura volt a vezetéknevük.
    Később nem is értettem, miért kell feladni egy embernek a saját kultúráját, hiszen az is egy használható értéket képvisel.
    Méginkább ezt éreztem, mikor nekiláttam németül tanulni, amibe hatalmas munkát, akaratot kellett befektetni. Nem fért a fejembe, hogy egyesek meg elhajítják az otthonról kapható tudást, hogy beolvadjanak a tömegbe…
    Aztán főnököm, aki mindkét ágról sváb volt felvilágosított: Majd ha neked is úgy kellett volna visszaszökni Magyarországra a transzportból, amivel ki akartak telepíteni a hazádból a nemzetiséged miatt, te is meggondolnád, hogy a gyerekedet minek neveled.
    A gyerekei persze felsőfokú végzettséget szereztek, de nyelvvizsgáik egyikét sem németből szerezték…
    Ma már újra próbálják feléleszteni a nemzetiségi hagyományokat, de ez már nem az igazi, olyan mesterséges, nagyrészt nem is családi alapon működik, hanem intézmények, nyelvtanárok segítségével.

  7. Gyerekkoromban az egyik kedvenc kirándulási helyünk a Rózsika-forrás volt Solymár határában. Az unokatesóimmal együtt nagyon szerettünk a fehér sziklákon csúszdázni. A család meg hasznot is csinált belőle: a nadrágunkból kirázott finom, fehér port zacskókba összegyűtötték, és azt használták súrolásra, pontosan ahogy Tibor bá leírja.

    Akkor már létezett a VIM, csak nem mindig lehetett kapni. Ez a 80-as években volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük