(VM-214) kerékpártúra

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~ab140Ifjúkorom egyik álma a Balaton megkerülése volt kerékpárral. Sose jött össze. Ez persze mindig eszembe jut, ahányszor egy-egy mountain bike elhúz mellettem pilisi sétáink közben. Nem irigylem őket, mert kétlem, hogy most akkora élmény lenne egy kerékpártúra, mint nekünk volt jó hatvan évvel ezelőtt. Mert nekem is volt egyetlen egy túrám, amire nem lehet nem emlékezni.

Már nem tudom ki vetette fel egy szentendrei túra lehetőségét 1951. kora tavaszán, csak arra emlékszem, hogy négyen vettünk rajta részt, három fiú és egy lány. Csak nekem volt némi objektív nehézségem. Ugyan létezett otthon a fáskamrában egy kerékpár, amit még édesanyám használt a háború utolsó évében, de azon a drót szamáron nem csak a háború ment át, de számtalan egyéb bitorló is, akik csak használták, de nemigen törődtek vele. A kifejezetten női bicikli a szemrevételezés után kissé elszégyellhette magát, mert többnyire használhatatlannak minősült. A két kerék természetesen lapos volt, a lánc laza (sebváltóról álmodni se lehetett, nem is tudtuk, hogy olyasmi létezik), a küllők fellazulva, némi nyolcas a kerekekben, de a kontra működött, az ülés elviselhetővé vált egy maradék birkabunda rásuszterolása után, amit a fénykép meg is örökített.  Egy héten át renováltam a bringát, ami vasárnapra üzemképesnek mutatkozott.

Arra jól emlékszem, hogy vasárnap reggel az Istenhegyi úton vágtattam lefelé, gondolom legalább nyolcvannal. Az első kerék gyanúsan rezget, csak az őrangyalom tartotta egyenesben, és persze első fék nem létezett, igaz, a kontra működött, de mi van, ha leesik a lánc – amire jó esély volt? Szóval ma világosan látom, hogy kihívtam az istent egy orosz rulettre. De a végén leértem a Déli Vasúthoz. Még jó, hogy a szerencse együtt jár az ifjúsággal.

Amint azt a fénykép is mutatja, a túrát roppant komolyan vettük, motorosszemüveg, meg motoros kabát, ami leginkább Olginak, az egyetlen leánynak, sikerült, mert ő megkapta édesanyja cserkészeknél rendszeresített viharkabátját, ami khaki színű volt, vastag, vízhatlan és roppant ormótlan, pedig Olginak remek mellei voltak, illetve nagyok és kemények, de ugye 16 éves korban így szokás.

A cél Szentendre volt, de nehezen haladtunk. Először az én hátsóm lett lapos, aminek a javítása alatt a többiek elmajszolták a tízórait. Aztán Olgi lánca esett le 100 méterenként. Amikor meguntuk, nekiálltunk megfeszíteni a láncot, de a veszítő csavaron a menet elnyíródott, maradt a láncleesés 500 méterenként. Aztán kiderült, hogy az állandó leállás, és a bringák összetámasztása nem teljesen rizikó mentes, mert Gyuri gépe nem bírta a strapát, fellazult a kormánya. Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor kezdtem belátni, hogy a szentendrei cél kitűzése túlzottan optimista volt. Előálltam tehát azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem elég megérkeznünk, haza is kell onnan jutni. Némi tépelődés után, ez valamennyien belátták. Megfordultunk és irány Budapest, ahol este még összejöttünk egy kis kanaszta partira.

A próbálkozást egyáltalán nem tartottuk fiaskónak, mi megpróbáltuk, de a rendelkezésünkre álló eszközök nem tették lehetővé a sikeres végrehajtást. Jót röhögtünk az egészen. És miért írtam mindezt le? Ahányszor felmegyek Évával a Normafához mindig falkákban jövő-menő kerékpárosokat látunk, akik nap mint nap róják a kilométereket. Remek bringák hátán lovagolnak, amelyek az én régi drót szamarakhoz szokott szememben technikai csoda számban mennek, de valahogy nem úgy néznek kik, mint akik maradandó élmények birtokába jutnak. Nem irigylem őket, pedig én készülődök a távozásra. Igaz, nem tartom sürgősnek a dolgot. 😀

____________________________________________________________
____________________________________________________________
________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

5 thoughts on “(VM-214) kerékpártúra

  1. Tetszett ez a poszt is.
    Ha a kerékpárom beszélni tudna…
    Akkor biztos nem volt Kerékpárosklub, meg bringaexpo és tömeges bringaemelések, na meg kerékpáros szondáztatás, kellékellenőrzés. Feltételezem, hogy anno nem kellett fekvőrendőrökön ugratni, autók kivágódó ajtajait kerülgetni. Az autósok nem akarták leszorítani a kerékpárosokat, nem volt kerékpárút, se autós-kerékpáros utcai harc, kocsitetőre csapkodó kerékpáros, az utcákat uraló taxis brigádok, akik csakazértis megmutatják minden kétkerekűsnek, hogy övék az utca és nem adnak meg semmiféle elsőbbséget. Most lehet, hogy nem a láncleesés miatt kell aggódnunk, de azért olykor-olykor ma is előfordul, hogy nem érkezünk oda úti célunkhoz.

  2. Akkora veszélyben talán nem voltál, átlagos bringa kb 50ig gurul.
    Egyszer mentem az országútimmal (hibátlan) 72t a hegyalján.
    Olgiról nincs akkori kép? 🙂 Amúgy remek poszt!

  3. 1:
    Rákosi alatt csak munkaverseny volt. Különben az emberek egészen jól meg voltak egymással versengés nélkül.

    2:
    Olgi készítette a képet, különben már 20 éve végleg elment.

  4. Szeretem a vissza a múltba posztokat. Ez is tetszett és elgondolkodtató.

    A mostani történelmi helyzetből kialakuló világ tanulságos bevezetője, előkészítője is egyben.

  5. Szinte sose volt pénzem azokra a gépekre amikről Tibor bá beszél mindig egy a lehetőségekhez mérten jó kerékpárom volt ami többnyire a használt innen-onnan megkapott gépezet felújítása volt saját magam által,mert az a biztos ha én csinálom és ha probléma van akkor el is tudom hárítani,d a kerékpározás öröme az máig megmaradt egy technikailag közel sem a legjobb bringával:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..