(VM-172) Antalffy Pali bácsi (vasárnapi repríz)

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Az 1950-es évek vége, hatvanas évek eleje volt a tengerentúli utazás fordulópontja, akkor tért át a világ a hajózásról a repülésre. Nekem még szerencsém volt, mert 57-ben hajóval mehettem Ausztráliába, ugyanakkor a húgom még abban az évben már repülővel. A hajóutazásnak meg volt a maga varázsa és persze a sok évszázados hagyományai is. Egy-egy hajó befutása egy adott kikötőbe „esemény” számba ment, már csak azért is, mert nem mindig futott be az aminek kellett volna, elég sok hajó és utasa veszett oda örökre. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy a hajó utas listáját táviratilag megküldték a kikötőkbe, ahol az ki volt rajzszegezve a falra, hogy bárki láthassa, amennyiben érdekli a dolog. Ebből az következik, hogy az én nevem is ki volt tűzve a Melbourne-i kikötőben 1957 márciusában, vagy 150 más magyarral együtt, akikkel egy hajón utaztam. A listákat pedig a helyi „régi” magyarok gyakorta látogatták. Így tette ezt Antalffy Pali bácsi is, aki csendőr őrnagy volt a visszacsatolt Erdélyben, és akit Rákosiék távollétében halálra ítéltek.

Pali bácsinak természetesen megakadt a szeme a nevemen, és bár csak névrokonságról volt szó, mindenképpen meg akart velem ismerkedni. Fogalmam sincs hogyan tudta meg a címem, de egy szép napon kaptam egy kézírásos levelet, egy ismert/ismeretlen feladótól. 1939-ben vezették be Magyarországon az úgynevezett zsinórírást, és mert én éppen akkor voltam elsős, hát velem és korosztályommal kezdődött az újfajta írásforma. Szerintem nem volt sikeres az eredeti elképzelés, ami szerint „ne kelljen a tollat felemelni a papírról”, de ez csak évekkel később derült ki. Minden esetre a nálam csak egy kicsit is idősebbek kézírásából nagyon jól fel tudtam mérni, hogy nem az én korosztályom. Pali bácsi kézírása pont ilyen volt, a megszólítás: „Kedves öcsém” legalább 20 év korkülönbségre utalt (a valóságban pont annyi volt). A levélnek természetesen személyes találkozó lett a vége, ami bizonyos, patronáló barátsághoz vezetett. Az öregnek rettenetes volt az akcentusa, amit még angoltudás nélkül is lehetett érzékelni, de legalább megértette magát. Ő volt az, aki elvitt az első „magyar bálra”, amiket elég gyakorta rendeztek. Ez általában egy-egy (elővárosi) városháza kibérléséből állt, ahol megjelent úgy 100-150 ember, aminek legfeljebb 20 százaléka lehetett nő, és persze azok is mind férjezettek. Beszélgetésre, piálásra, azonban az esemény kitűnően megfelelt. Pali bácsi körbevezetett, mint nemrég érkezett freedom fighter-t, mert hogy az egész világ így írt rólunk totálisan függetlenül attól, hogy volt-e a kezünkben fegyver vagy sem. Bár nekem ugyan volt, de el nem sütöttem. Ez nem is volt fontos, mert a lényeg az volt, hogy a jó tíz éve semmibe se vett emigráns magyarok végre büszkék lehettek magyarságukra, Magyarország rákerült a térképre. Azt azért tudni kell, hogy a „régi” magyarok nagy része az oroszok elől nyugatra menekülő, többnyire katona és csendőrtiszt volt, vagy csak sima katona, aki nem volt olyan helyzetben, hogy megszökjön. A megvert magyar hadsereg volt katonái szerették volna hallani, hogyan robbantottuk fel a T-34-es tankokat, hogyan beleztük ki az orosz katonákat, szóval olyasmiket, amikkel én nem tudtam szolgálni. De nem volt probléma, mert beszéltek ők helyettem, hiszen a hőstettek akkor már szájról-szájra járó hagyománnyá váltak.

Szóval Pali bácsi mutogatott, de óvott is jó tanácsaival. Az éppen aktuális tanácsa az volt, hogy feltétlenül távozzunk éjfél előtt, mert utána már zuhan a hangulat (ha erre egyáltalán volt még lehetőség) és rendszerint verekedésbe torkol a találkozó, mert, hogy ez ilyen, de van igényesebb találkozó is, ami viszont zárt körű, azaz szigorúan csak meghívóra lehetett elmenni. Ezeken majd kizárólag ex katonatisztek vettek részt, akik tovább folytatták korábbi életüket, legalább is hétvégeken, mert – nem lévén tisztességes szakmájuk – rendszerint alantas munkát kellett végezniük. Talán éppen ezért ragaszkodtak korábbi titulusaikhoz, és léptették elő egymást annak rendje és módja szerint, amikor az esedékessé vált.

Máskülönben, Antalffy Pali bácsi agglegény volt, aminek okán adott fel házassági hirdetés, amire kapott 26 választ. A válaszolókat egymást követő huszonhat szombaton tetemre hívott, majd fél év után az egyiket véglegesítette. Amikor én találkoztam vele, már a véglegesítés megtörtént. Ebből kifolyólag a szombatjai rituálisan teltek el. Reggel kiment a piacra, ahol vett hol egy langusztát, hol egy borjú bordát, vagy valami hasonlót, amivel együtt megjelent a hölgy lakásán, ahol birtokba vette a konyhát és állított elő egy lukulusi lakomát. A lakoma után volt az édes kettes, majd a hazatérés.

Pali bácsi szeretett volna visszamenni Magyarországra, legalább egy látogatás erejéig, bár pontosan tudta, hogy erre sosem fog sor kerülni. Természetesen ezen vágyával nem volt egyedül, de éppen mert világ életében agglegény volt, jobban tűrte a sorscsapást, mint mások. Kérdésemre, hogy miért nem nősült meg, az mondta: minek, amíg másnak van felesége, addig teljességgel felesleges. Akkor még úgy gondoltam, hogy savanyú a szőlő, de ma már biztos vagyok benne, hogy őszintén gondolta. Tíz kemény éven át rakta a keservesen megkeresett fontokat egymás mellé, mígnem lett akkora tőkéje, amiből vehetett magának egy eléggé lerobbant házat a Brunswick Roadon. Persze csak úgy, hogy a 2000 fontjára a bank adott neki kölcsön négy ezret, de azt már nem ő fizette vissza, hanem a bérlői. A tipikus angol munkásház ugyanis teli van hálószobákkal, amelyeket egy közös nagy konyha és fürdőszoba lát el. Ezeket a szobákat olcsón kiadta magyar srácoknak, konyha és fürdőszoba használattal. Pár hónapig még én is voltam a lakója, sőt a húgom is, csak a nyugtalan emigráns lélek hamar tovább kergetett, de azért Pali bá’ sorsát figyelemmel tudtam kísérni. Miután lakói kifizették a házra felvett kölcsönt, a házat eladta és vett magának egy vendéglőt, ahol kifőzhette magát minden nap, reggeltől estig, nem csak a szombat délutánokon.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

17 gondolat erről: „(VM-172) Antalffy Pali bácsi (vasárnapi repríz)

  1. „1939-ben vezették be Magyarországon az úgynevezett zsinórírást, és mert én éppen akkor voltam elsős, hát velem és korosztályommal kezdődött az újfajta írásforma. Szerintem nem volt sikeres”

    Most, hogy így írod, megnéztem a saját írásomat. Emlékszem engem is a zsinórírásra okítottak, de úgy látom sikertelenül. Ma ez hogy van. Még mindig ezt erőltetik ?

  2. 1:
    Úgy emlékszem, hogy a 70-es években másra tértek át, amikor az én gyerekeim tanultak írni.

  3. 1 & 2:
    Tévedtem. 1936 őszén vezették be a zsínórírást. 1978-ban reformálták, a wikipédia szerint.

  4. Tibor bá Tibor bá!!!!….Hogy van tovább?!..Akarom tovább olvasni a történetet!!.. :)Mikor belejövök az olvasásba,abba hagyod?.. 😉

  5. 4:
    Melike sajnálom, amikor Pali bá’ megvette a vendéglőjét már javában készültem a hazajövetelre. Az ünnepélyes megnyitón már nem vehettem részt, mert Szingapúr felé járhattam. Mivel nem volt neki senkije, azt lenne érdekes megtudni, hogy ki örökölte a vendéglőjét, amikor elhunyt?

  6. Könnyen lehet, h pont TE ÖRÖKÖLTED!!!

    Itt kalapálod a billentyűket agyarországban, mit sem sejtve elmélázol a múlton és – ki tudja -, közben van egy ausztrál étterem hálózatod!?

    Bocs, ez túl magas labda volt. 🙂

  7. Dési Jánosnak, 3 nappal utánam, ez jutott az eszébe: „Mindegy is, mi áll ott. Az egész arra szolgál, hogy igazolja azt a politikai tényt, hogy itt -a régi viccel szólva – 1. paragrafus szerint mindig Orbán Viktornak van igaza és ha netán mégsem, akkor automatikusan életbe lép az első paragrafus.”
    Igazán örülök, hogy őt is látogatómnak nevezhetem 😀

  8. 6:
    Ha így lenne, nem tőled venném a búzát, egyáltalán nem vennék búzát. 😀

  9. Tibor bá’.
    A „VM 172”-höz. ( „A hajóutazásnak meg volt a varázsa” )……..
    Valaha az 50 es évek végén egy kiküldetésből hazafelé
    Gerjenben lekéstem a buszt, szemben volt a Kalocsai hajókikötő,
    javasolták menjek hajóval azt még elérem. Kb. délután 3 – 4 óra
    tájban érkezett meg az akkor még a Bajáról indult lapátkerekes
    úgynevezett „kofahajó.” Másnap hajnalban ért fel Bp-re, mert
    szinte minden fűzfánál megállt, felszedve a vidék őstermelőit
    akik áruikkal megpakolva jöttek a nagyvásártelepre. A gépház
    fölött a fedélzeten foglaltam helyet, ott kevésbé volt hideg az
    éjszaka. Most visszaemlékezve ez volt életem legromantikusabb
    utazása a csillagos ég alatt, egyben itt lettem a víz, a hajózás
    szerelmese. IGEN A HAJÓZÁSNAK VALÓBAN VAN VARÁZSA !!!

  10. 10 – barna Mihály:
    És milyen olcsó volt. Nem csak minden fánál megállt, de a kikötés, és az indulás egy külön művelet volt, amihez érteni kellett.

    Most értesültem róla, hogy Pali bácsi 81 éves korában 1984-ben hunyt el.

  11. 12 – Vaszil:
    Hajó baleset Magyarországon 20 évente van egy. Gépkocsi baleset évente van 1000.

  12. Tisztelt Tibor ba’!
    Nagy élvezettel olvasom ezeket a történeteket. Fantasztikus dolog első kézből megtudni, hogy milyen volt elutazni a világ másik felére hatvan évvel ezelőtt. Ráadásul hajóval! Nagymamám is rengeteget mesélt ezekről az időkről és hiába mondta el ugyanazokat a történeteket többször is, én minden alkalommal ugyanolyan nagy érdeklődéssel hallgattam végig. Sokszor én is tovább adom a tőle hallottakat. Biztosan nehéz volt átélni a háborút és a forradalmat, de ezekből a történetekből mégis az érződik, hogy akkoriban valahogy nem volt annyira személytelen a világ, mint amilyen ma.
    Köszönet ezekért a lebilincselő írásokért és jó egészséget kívánok!

  13. 14 – amzi:
    Ha van rá igény, akkor a hét végeken további sztorikkal tudok előrukkolni.

  14. 15: Van hát! Csak azért nem szoktunk tolongani a kommentekkel, mert mit lehet ehhez hozzáfűzni?

    Még ha jellemző is néhányunkra, hogy mindent IS jobban tudunk, ami veled, ismerőseiddel történt, abban nincs mit jobban tudni. 🙂
    OK. 😉

  15. 15: Persze, hogy van rá igény! 🙂 Nagyon nagy élmény kicsit itt hagyni a jelent és lélekben visszautazni azokba az időkbe. Ráadásul Ausztráliába! Nagyi inkább az itthoni sztorikat mesélte. A szovjet katonák látogatásait, a bombázásokat és ezernyi más civilként átélt háborús emlékezetet, nameg nagyapám háborús és hadifogoly élményeit adta tovább. Azokat a történeteket is szeretem, de Ausztrália igazi ínyenc falat. Jöhet!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük