(VM-171) Catchup (szombati repríz)

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Hazánkba a catchup a hatvanas évek vége felé jött be, addig a kutya se tudta, hogy eszik-e vagy isszák. A jó nép kétféleképpen ejtette ki, aki tudott angolul – vagyis néhányan – kecsáp-nak, aki nem tudott és elökelösdit játszott az kecsöp-nek, plusz jó adag affektálással. Személy szerint én ez utóbbitól ótvart kaptam, mert a catchup-ot nem a franciák találták ki. Én magam 1957-ben találkoztam vele meglehetősen emlékezetes módon

Jaltában a balfasz és nagybeteg Roosevelt, és a tök részeg Churchill tálcán nyújtotta át Magyarországot Sztálinnak, amiért 56-ot követően volt egy kis lelkiismeret furdalásuk az amerikaiaknak. Ennek lehetett a következménye, hogy a kábé 200.000 magyar menekült összes költségét ők állták. Ezek szerint amerikai pénzen utaztam Ausztráliába, méghozzá hajón. A melbournei kikötőben már vártak ránk, amit mi természetesnek vettünk. Felraktak minket egy különvonatra, és megindultunk Albury felé, egészen pontosan Bonegilla táborba, amit még a háború alatt hoztak létre az Európába küldendő ausztrál katonák részére. A tábor építésekor figyelembe vették a háborús szabályokat, mert végig féltek egy japán inváziótól, ami azt jelentette, hogy a tábor valójában 10 apró táborocskát jelentett, nem túl közel egymáshoz, vagyis egyetlen bombával nem lehetett az egészet elpusztítani. Ez az elrendezés a bevándorlás alatt igen praktikusnak mutatkozott, mert a különböző nációkat el lehetett egymástól választani, sose lehet tudni alapon. Ennek azért volt hozadéka számunkra is. A táborban mindenki beszélt magyarul, még a parancsnok is, aki egy 10 évvel korábban érkező magyar volt, és persze külön magyar szakácsok is voltak, mert az ausztrálok azt is tudták, hogy a magyar nem eszi a görög kaját, a görög pedig a magyart, stb. Szóval a megérkezésünk után hosszú hetekig fogalmunk se volt, milyen a helyi zaba, azaz nem is sejtettük, hogy mi vár még ránk.

A korabeli szabály szerint abban a pillanatban, amikor ausztrál földre tettük a lábunkat, járt a munkanélküli segély, ami elégséges volt ahhoz, hogy a teljes ellátásunk kifizetése után még maradjon a zsebünkben bőven költeni való erre-arra. Ebből az következett, hogy nem nagyon siettünk állást kapni, de ez a nyugi érzékelhető volt a hatóságok részéről is. Egy idő után azonban a jóból is megárt a sok, elkezdett égni lábunk alatt a talaj, főleg, hogy az összes „régi magyarnak” volt gépkocsija. Világossá vált, hogy több száz kilométerre Melbourne-től és Sydney-től nemigen lehet beilleszkedni az ausztrál életbe. Viszont, aki egyszer elhagyta Bonegillát, nem térhetett vissza. Ez a szabály óvatosságra intett minket. Kapóra jött, hogy apám egyik barátja, akit nagyon jól ismertem, 44-ben nyugatra ment, majd Ausztráliába kötött ki, és Sydney-ben élt, akivel aztán levelezés útján lepacsiztam a dolgot. Odamegyek, és majd ő kerít nekem állást. Így aztán kijelentkezve a táborból, egyik nap vonatra szálltam, és irány Sydney. A két főváros között a sínpálya természetesen nem a tengerparton haladt, hanem átvágott a félsivatagon, spórolva ezzel minimum 200 kilométert. Csakhogy a félsivatag éjszaka piszkosul lehűl, legalább is télen, és ugye akkor már június vége felé járt az idő. Az országon átok ül, mert télen nemigen megy a hőmérő higanyszála nulla fok alá, de azért nincs meleg. Viszont némi szenvedés árán ki lehet bírni fűtés nélkül. Ezért aztán nincsenek kályhák, és így a fél ország fagyoskodik 3-4 hónapon át. A félsivatagon átvágtató vonaton az utasok megfagyását különleges módon akadályozzák meg. Indulás előtt minden hatszemélyes kupéba beraktak egy 50 kilós, két végén fogantyúval ellátott vastömböt, ami kb. 80 fokos volt, sugározta a hőt és a lábakat rá lehetett tenni. Éjfél környékén megálltunk valahol büfélátogatás és zsibbadt lábak megmozgatása végett. Nem dúskáltam a földi javakban, de kifejezett csóró se voltam. Ezért aztán a büfében megpróbáltam venni magamnak egy almát, de nem sikerült. Akkor még nemigen tudtam, hogy nem elég egy angol szót megtanulni, ügyelni kell a kiejtésre is. Ha egy standon van 4 féle gyümölcs és semmi más, az eladó nem lesz képes kitalálni, hogy a gyanútlan magyar a banán, alma, narancs, és ananász közül az almákból szeretne egyet kapni. Négyszer mondtam, hogy apple, és persze mutogattam, mint egy félőrült, de eredménytelenül. Ez nem csak lehangoló volt, de kitűnően alkalmas az ember maradék önbizalmának a lerombolására. A végén azért almával szálltam  vissza a vonatra, nem kis nehézség legyőzése árán.

Aztán néhány órával később kivilágosodott, és pontban reggel 8-ra befutottunk a central stationba, ahogy azt a menetrend diktálta. Kiszállás. Egészen minimális nyelvtudással, egy tök ismeretlen városban, mindenfajta kapaszkodó nélkül, mindössze egy cím birtokában. Csakhogy Nagy Sanyi (és felesége) egész nap dolgoztak, délután ötre értek haza, és mi van, ha nem térnek haza, vagy nem találom meg a címet. Jó, tudom, erre kicsi az esély, de mégis. Minden esetre vettem egy térképet a városról, és megkerestem rajta Nagy Sanyi utcáját, majd a helyi üdvhadsereg szállás helyét, „ha minden kötél szakad” alapon. Ekkor döbbentem rá, hogy kurva éhes vagyok. Gyorsan vettem egy tábla csokit, ami meg se közelítette a Bécsben percek alatt megszokott Milkát, de itt semmi se volt „európai” (amit kontinentálisnak hívtak) azt már rég tudtam. Például csak sózott vajat lehetett venni. Sótlan vaj egyszerűen nem létezett, illetve igen, de csak continental delicatessen-ben, ahol dán vaj volt a neve (Danish butter), és kétszer annyiba került, mint a sózott vaj. A csoki után kiléptem az épületből, és persze egy hatalmas téren találtam magam, ami kábé megfelelt a budapesti Baross térnek (még a feldúlás előtt) és mit látnak szemeim? Egy mozgó virsli árust, aki egy forró vízzel teli tartályból virsliket bányászott ki, rakta be egy kettévágott buciba, amit némi jóindulattal zsömlének lehetett nevezni, majd öntötte az egészet nyakon vagy piros, vagy khakiszínű sűrű folyadékkal. Abban biztos voltam, hogy a khaki mögött mustár húzódik, amivel már találkoztam. Csakhogy az angol mustár ehetetlen, mert elképesztően csípős. A sötétpirosról fogalmam se volt mi lehet, minden esetre a piros szín nem volt bizalomerősítő. Így aztán úgy döntöttem, hogy se ezt, se azt nem kérem. De mi az, hogy nem kérem? Na, majd meglátjuk. Gyors elhatározással odaléptem és kiböktem „one please”, ami eléggé érthető. Eztán jött a műsor. A pasi megkérdezte mit kérek rá, csakhogy ezt nem értettem, de készültem rá, hogy meg fogja kérdezni. Amire azt mondtam, hogy no-no, ami szerintem azt jelentette, hogy nem kérem egyiket se. A pasi szerint a „no-no” nem jelentett semmit, és ami jár, az jár, ragaszkodott hozzá, hogy valljak színt, mit akarok kecsápot vagy mustárt? Világossá vált előttem, hogy nincs kiút. Most már csak arra kellett vigyáznom, hogy ne kapjak mustárt, mert akkor dobhatom el az egészet. Közben már három vevő is állt mögöttem, és mind meg szerette volna kapni a saját virslijét. Lesz, ami lesz, halált megvető bátorsággal böktem a pirosra. Aztán jött az első harapás. Jézus! Ez édes! Édes virsli, amikor én mustárhoz és tormához voltam szokva. De a nagy dobás még hátra volt. A hot doghoz adott papírszalvétával letöröltem a kecsápot, jó lesz nekem a virsli csupaszon is. Beleharaptam a jó zaftos virslibe, de abban a pillanatban valami elképesztő penetráns birkaszag csapot pofán BELÜLRŐL. Persze az egészet kiköptem. A birkával évek alatt se tudtam megbarátkozni, de sajnos a kecsáp szorosan kapcsolódott az eredeti élményemhez, így aztán a mai napig kerülöm, még a látványát is.

Ezért fogadtam olyan ellenségesen honfitársaimat, amikor magyar-honi betévedése után rohantak a kecsáp után, és nem számított embernek, aki nem élt és halt volna érte. Persze azóta elég sok víz folyt le a Dunán, a mai magyarok egészen biztos azt hiszik, hogy a kecsáp Árpádékkal jött be a Kárpát-medencébe és a vérszerződéstél azt használták vér helyett. Sebaj, még jó hogy nem kötelező a fogyasztása.

Akit érdekel, annak elárulom, hogy amikor Nagy Sanyi hazatért a munkából én már egy órája a kapujuk előtt ácsorogtam.  Ő nem sokat változott 10 év alatt, én annál többet. Ausztrál felesége volt, aki csak két magyar szót ismert: szerbusz, kispajtás. Aznap este tükörtojást kaptam tőle. Sanyi mondta is, hogy Barbara nem tud főzni, ha magyar kaját akar, akkor neki kell főzni. Másnap már hétvége volt, elvittek kirándulni. Csak később tudtam meg, hogy mást nemigen lehet csinálni. Valahol megálltunk enni, „bun”-t szolgáltak fel, ami pogácsaszerű sütemény, és felvert tejszínhabot kellett rá kenni, leöblítés teával. Kellett nekem ez a magyar parasztgyomor? – Ja, hétfőn elvittek dolgozni egy Weiss Manfréd szerű acélgyárba, ahol 8 napot dolgoztam, mielőtt fizetés nélkül megszöktem, de ennek semmi köze a kecsáphoz.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

16 thoughts on “(VM-171) Catchup (szombati repríz)

  1. Szórakoztató írás,ügyesen bemutatja a “kecsáp” keretében
    az eltérő kulturális anomáliákat.
    Szeretem az ilyen tanulságos sztorikat olvasni.
    Ezért érdekelne milyen körülmények vezettek az acélgyárból való megszökéshez?

  2. Festetics Tasziló herceg felesége volt Mary Hamilton, az ő révén a mi környékünkön már jóval előbb elterjedt a ketchup használata. 🙂
    Mind a mai napig őrizzük a “hercegasszony” ketchup receptjét. A fene érti, de abban nincs se kukorica keményítő, se E betűs vackok. Paradicsom, némi piros (nyers) paprika, só, fűszerek. Gyerekkoromban sokat csináltunk házilag. 🙂

  3. Azt nem tudom, hogy miért ez lett a neve ennek a szósznak? A catch up jelentése: felkap, elkap.
    Másrészt az angolban írják így is: ketchup, ahol a ketch jelentése: 1. kétárbocos gyors vitorláshajó 2. bakó, hóhér 😮

    Én különben szeretem, főleg a csípőset, Hot ketchup. 😉

  4. Jól van naaaa! A paradicsom ivólevet én is szeretem, de virslihez mustár dukál, esetleg torma.

  5. Nem is tudtam, hogy a ketchup mellett “catchup”-nak is írják… 3X is nekifutottam a cikk címének, mire rájöttem, hogy nem a macskákhoz van köze 😀

  6. 6:
    Nem vagy listán, miért is lennél? Aki még sose kommentelt, az automatikusan vissza van tartva. Másodszor már nem.

    Miért? Nekem nem szimpatikus az olyan munkahely, ahol izzó vasdarabokkal rohangálnak össze-vissza. Én a sitten is irodában dolgoztam. 🙂

  7. a 12 óra fáziskésés miatt írtam.
    Értem akkor az okát.
    – Hallottam már olyan legendát a “nyugati ” munkamorálról
    hogy mi magyarok,magyar mentalitással nem bírnánk stb.
    Ezért érdekelt milyen volt az iparban.

  8. 8:
    Már írtam (többször is) a “nyugati” és a magyar munkamorál összehasonlításáról. de a “nyugati” se egységes, és évtizedek alatt ott is változik. – Nem akartam én bedolgozni magam az acélgyártásba, csak pénzt akartam keresni, aztán “majd meglátjuk”.

  9. Manapság Ausztráliában nincs nagyon olyan, hogy “Ketchup”. Ehelyett van “Tomato Sauce”, ami ugyanaz.
    Mert:
    Nemigen bírják az Ozzik az Ámerikánusokat. Úgy jellemzik őket általában, hogy “arrogant pricks”, nem is ok nélkül.
    Az amerikai kifejezésektől ódzkodnak, az amerikai minőséget lenézik.
    Még az itteni Mekiben is Extra tomato Sauce-t kínálnak :))

  10. Egy régi történeted jutott az eszembe .Pista bácsi és a hem szendvics plíz. Én anno a sörkéréssel faragtam be a németeknél. Mondjuk erre nem tanítottak meg a középiskolában,pedig az első mondat amit kimondtam német földön ez volt.-Kérek három sört.

  11. A magyar ízlésről és a sznob megjátszásról jutott eszembe egy pont 30 évvel ezelőtti történet. A rendszerváltás évében kiutaztunk egy baráti társasággal nyugat Berlinbe. Az utcán belefutottunk egy termék be mutatóba, valami kis kerek sok színű macska kaját adtak ajándékba szépen becsomagolva. Persze hogy kértünk párat. 1989 -et irtunk ingyen volt mi meg magyarok vagyunk :). Magyarországon még senki nem látott halott ilyesmiről. Drága valutát a macskára költeni elképzelhetett lett volna. Az egyik srác lemaradt és csak a zacskókat látta a kezünkben. Mi ez mi ez? Kérdezte izgatottan, mivel ö lemaradt róla.
    Viccből rávágtuk hogy mini pizza. Erre elkért egy csomagot és elkezdte megenni őket. Látható volt a fején hogy rossz ízű amit eszik de hősiesen megjátszotta hogy ez számára egy megszokott minden napos dolog. És ö érti ezt és szereti. A fél zacskó elfogyasztása után közöltük vele mit evet. Rögtön elkezdet káromkodni és köpködni. Már nem is volt finom. Utána két nap múlva ö volt aki elhitte hogy a Bébybell sajtót (piros viaszba csomagolt kis kerek sajtok) is héjastul kell enni mert azzal finomabb. Bár ezt a viccet később még Pesten vagy öt-hat emberrel megetettem.

  12. 13 – Alex:
    A hullámok hercegében (film) a kibirhattalan apával megetetik a kutya konzervet és ízlett neki.

  13. A katchup-ról én eddig azt hittem, hogy indiai, úgy eredetében mint nevében, de most utánanéztem, és kikerült, hogy kínai-maláj közvetítéssel került a gyarmatosító angolok asztalára. A neve is innen ered, az is érthető, hogy többféleképp írják, az angolban nem egyértelmű a kiejtett és az írott alak közti megfeleltetés.

    Én mérsékelten kedvelem az ipari változatát, de minden évben szoktunk elrakni, igazi paradicsomból és fűszerekből. Nem olyan tixotróp, mint a bolti, inkább folyik, de az ízéért megéri.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..