2019-09-14 napi bejegyzések

(2952) Közös szerzemény

Tibor bá’ ezek a mai fiatalok online

 

A. Vera a haláltábort megjárt középiskolás osztálytársnőm halmozottan volt év vesztes, ezért aztán közvetlenül az érettségi után, egyetlen percet se vesztegetve azonnal férjhez ment 21 éves korában.

Egy éven át volt a padtársam, ami alkalmat adott arra, hogy megtapasztaljam, mekkora akarattal, szorgalommal, és irgalmatlan mennyiségű idő ráfordítással haladt előre tanulmányaiban. Jegyzeteit gyöngybetűkkel írta, mert ráadásul még pedáns is volt.

Mint ifjú feleség a tőle megszokott pedantériával és szilárd elhatározással adott életet két gyermeknek, akiknek gondos nevelése mellett – a kor szellemének megfelelően – természetesen derekasan helyt állt a munka világában is. Ennek megfelelően szinte töretlenül haladt előre a szamárlétrán, egészen a főosztályvezetői székig. Na, ekkor a személyzetis behívta egy kis elbeszélgetésre, aminek lényege az volt, hogy „elvtársnő diplomát kell szerezned”.

Vera tehát negyven felett újra az iskolapadba került, jobban mondva a Műszaki Egyetem esti tagozatára. Délelőtt felelősség teljes munka, este egyetem, éjjel és hétvégén tanulás. Aminek egyenes következménye az volt, hogy 13 éves, másodszülött leányával csak karácsony és húsvét másnapján futott össze az előszobában, akkor is csak öt percre. Nem csoda, hogy Januárban vették észre, a kis Vera iskola helyett Szeptember óta valami egészen más helyre jár.

Mit részletezzem, mire a mamának kiosztották a frissen szerzett diplomát lánya már egy szentendrei galeri közprédájaként hetente legfeljebb egyszer járt haza többnyire egy kis zsebpénz feltankolása végett. Erre mondják azt, hogy az életben mindenért fizetni kell. Ennek a diplomának ez volt az ára.

Papa-mama összeültek, vajon mit lehetne tenni, főleg mert a galeri kezdte áttenni székhelyét a szülői házba, vagyis a ifjú Vera szobájában rendszerint 2-3 nem egészen odavaló alak volt található. A tanácskozás vége mindig ugyanaz volt, nem tehetünk semmit, még jó hogy nem esik teherbe. Aztán várták, hogy az idő meghozza a megoldást.

Ez különben az Idő közkedvelt szokása, tényleg meghozza a megoldást, csak rendszerint jóval az optimum alatt, nem érdemes tehát rábízni a dolgot, de ezt sokan még akkor se tudják, amikor éppen rájuk szegelik a koporsót. A két Vera esetében az Idő viszonylag kegyes volt, mert a megoldás még kispolgári körökben is elfogadhatónak bizonyult. A kisebbik Vera ugyanis azzal állt elő, hogy össze akar házasodni a Gyurival.

–   Jaj de jó, jaj de jó, örvendezett a mama, de ki az a Gyuri?

–        Tudod, az a szakállas.

–        Drága Verácskám, minden második fiúnak szakálla van, akivel néha összefutok a fürdőszobában.

–        Jaj, ne légy már ilyen béna. Gyuri már egy hete idejár, igazán tudhatnád melyik az.

–        Na jó, mindegy – vetett végett a vitának az anyja – az a kérdés, van-e valami elképzelésetek.

–        Semmi a világon, milyen elképzelésről beszélsz?

–        Úgy értem, hol fogtok lakni? Csak úgy kíváncsiságból kérdezem – tette hozzá mentegetésként az anyja.

–        Hát itt, az én szobámban – vágta rá a lány, mintha ez lenne a Föld legtermészetesebb dolga.

Helyzet van, állapította meg az anya és menten összeült a férjével a századik tanácskozás végett, de bevonták a nagymamát is, „osszuk meg a felelősséget” alapon. Végül kikristályosodott a kollektív vélemény. Egy férfi jobb, mint egy egész galeri. Ez majd vigyázni fog a lányukra, és vélhetően megspórol nekik mindenfajta további gondot. Tegyük tehát biztossá és kényelmessé ezt a házasságot. Szüljön a kis Vera egy-két gyereket, és akkor várhatóan minden a normális vágányon megy majd előre a végtelen családi boldogság felé. Egyetlen bárányfelhőnek az égen a közös lakás mutatkozott, de egy huszárvágással ezt is megoldották. A család teljes vagyonát mozgósítva, vettek lányuknak egy kétszobás lakást.

Aztán csaptak még egy világraszóló lakodalmat, és a szülők szívéről hatalmas kövek estek le. Újra kisütött a Nap, megint szép lett a Világ, és úgy tűnt ezt a történetet én nem fogom tudni a büdös életben megírni. Ám újabban az a szokás, – csak hogy kiforgassak egy régi közmondást – az anya tervez, a lánya pedig végez.

Még nem telt el fél év, amikor a kis Vera egy normálisan induló vasárnap délelőtt egyedül érkezett a családi ebédhez.

–        Gyurit hol hagytad? – érdeklődött a hiányzó személy anyósa.

–        Elváltunk – válaszolt egyetlen tőmondattal az alig hat hónapos feleség.

–        Hogy, hogy elváltatok? Miért jöttök külön? Nem értem az egészet!

–        Mit lehet ezen nem érteni: Elváltunk és kész.

–        Úgy érted, hogy szétment a házasság?

–        Úgy értem, hogy már el is váltunk, közös megegyezéssel.

–        Te jóságos úristen. Erről egyetlen szót se szóltál.

–        Most szólok, és különben délután hazaköltözöm.

–        Na várj egy kicsit, mért költöznél haza? Van saját lakásod, majd találsz magadnak egy másik férjet. Ezzel nem dőlt össze a világ.

–        Nem hát, de költözöm – jelentette ki a kis Vera, amit hosszas szünet követett, majd folytatta – nem maradhatok ott, mert a lakást eladtuk.

–        Eladtátok? – ült le a mama a legközelebbi fotelba és vetette magát széttárt karokkal hátra – mennyiért és hol a pénz?

–        Mennyiért? – kérdezte vissza a lánya, majd folytatta – amennyit adtak érte és a pénzt kétfelé osztottuk.

–        Mit csináltatok? – kérdezte üvöltve a most már enyhén hisztériás anyja.

–        Szétosztottuk, nem érted, szétosztottuk.

–        Te szerencsétlen, mit csináltál? A lakásod nem volt közös szerzemény, hanem ági vagyon – erőlködött még egy utolsót a mama.

–        Azt se tudom, miről beszélsz – mentegetőzött a lánya. – Ez így igazságos, nem?

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!