2019. augusztus havi bejegyzések

(2940) Tessék mondani, disszidálás közben nem volt szex? – Naná, hogy volt

Hétvégi vissza a múltba online

 

                     Litánia

Ideiglenes lakhelyemen, a bécsi menekültlágerben, ami egyébként egy iskola, ágyakkal berendezett tornaterme volt, mindenfajta népség várta a vízumát. A napok egyhangúan, és rettenetesen lassan teltek. Ahhoz, hogy az ember valahogy elüsse az időt, pénz kellett, ami nem volt, illetve, igencsak szűkösen. Maradt a csajozás meg a pasizás, mert a szex általában ingyenes.

Nem csoda, hogy az egyik sarokban csendesen meghúzódó madonna- arcú szépség mindenkinek feltűnt, nem annyira a túlzás nélkül gyönyörűnek mondható arca, a ruhán keresztül is kivehető tökéletes alakja, sokkal inkább visszahúzódó magatartása miatt. Még a nevét se tudtuk, ezért elkereszteltük Máriának, nem vitás, tudatalattink asszociációja miatt, ami a messiást szeplőtlenül fogant anyját illette.

Mária hat órakor minden reggel eltűnt és csak hétre, reggeli osztásra került elő. Ugyanezt tette délután fél négykor is, de fél ötre viszontláthatóvá vált azok számára, akik éppen a szálláshelyen tartózkodtak. Ezen kívül, Mária az ágya mellett ült és többnyire olvasott. A közelíteni igyekvő fiúkat hamar leszerelte, és már bújt is vissza olvasmányai közé. Idősebb nőkkel váltott néhány udvarias mondatot, ha megszólították. Mária maga volt az évtized megoldhatatlan rejtélye. Az csak természetes, hogy nekünk, facér hímeknek teljesen kitöltötte a fantáziánkat. El nem tudtuk képzelni, mik ezek a titokzatos, és ráadásul rendszeres eltűnések, ezen kívül ez a jól érzékelhető némasági fogadalom.

Végre egyikünk kiderítette, hogy Máriának van egy földije, egy idősebb asszony két utcával arrébb, egy másik iskola tornatermében, aki csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy kíváncsiságunk mindennapi tárgya Pápáról való, és reggelenként misére, délutánonként pedig litániára jár a közeli katolikus templomba.

Az információ birtokában Mária nem csak különlegességi értékét veszítette el köreinkben, de egyúttal kívánatosságát is. Kit egyen a fene egy olyan nő után, aki a XX. század derekán a középkori szentek életét éli? Egyetlen egy rejtély maradt csak nyitva. Mi a fészkes fenéért disszidált? Elvégre templomba járni, szabadidőben könyveket olvasni a kommunista Magyarországon is lehet. Ilyen ambíciók mellett teljesen felesleges hazát váltani.

Igen ám, de van egy olyan intézmény a világon, amit úgy hívnak, hogy „kisördög”, és állítólag az a szokása, hogy motoszkál az emberben. Szó, ami szó, a lágerben lakó valamennyi férfiben motoszkált egy ilyen, eléggé nagyra nőtt kisördög, és egyre azt súgta, hogy Máriát meg kellene kefélni. Ezért aztán, mint később kiderült, egymás háta mögött valamennyien megpróbálták megkörnyékezni Máriát, elvégre legalább egyszer, magát Krisztust is megkísértette a sátán, Luther Mártonról meg már nem is beszélek.

Aztán egy szombat esti összeröffenéskor az egész kibukott, egymás után ismerték be a fiúk, hogy az összes kísérletük csődöt mondott. Ráadásul esküdtek rá, hogy a feladat megoldhatatlan. Én meg azt gondoltam, ha egy feladat megoldhatatlan, akkor már érdemes vele foglalkozni, közöltem tehát velük, hogy nekem lenne rá egy fogadásom. Fogadtunk is, a tét fejenként egy-egy, összesen kilenc tábla Milka csokoládé, ami akkoriban fogalom volt a magyar édességipar által produkált Sport-szeletekhez képest. A határidőt két hétben szabtuk meg, ami mindkét oldal számára elfogadhatónak tűnt. Én pedig mindjárt másnap, azaz vasárnap munkához is láttam.

Valamivel korábban keltem fel, mint Mária, elmentem a közeli templom­ba, és beültem az utolsó sor szélére. Csakhamar Mária is megérkezett és úgy középtájon elhelyezkedett egy padon. Egy kicsivel később elkezdődött a mise, és ment a maga útján a 2000 éves hagyományoknak megfelelően. A szertartás vége felé került sor az áldozásra, amikor is Mária a bevett ceremónia értelmében előrement az oltárhoz, letérdelt, és várta a papot, hogy kinyújtott nyelvére helyezze a Krisztus testét szimbolizáló ostyát. Ez alatt én előre mentem, és beültem a közvetlenül Mária helye mögötti padba.

A szentáldozás végén Mária visszajött a helyére, és meglepődve vette észre, hogy nem sokkal mögötte a zsámolyon térdelek, de persze a szeme se rebbent. Aztán a mise végén kifelé menet egymás mellé sodródtunk, és ő lett az, akit kettőnk közül jobban evett a kíváncsiság, nem csoda, nekem nem volt min meglepődnöm.

– Nem is gondoltam volna, hogy a lágerünkből más is jár misére.

– Vasárnaponként odahaza én is mindig elmentem a nagymisére, csak áldozni nem szoktam – válaszoltam némi farizeuskodással.

– Miért nem gyónsz meg, akkor áldozhatnál is?

– Nem tudok németül, – válaszoltam – magyarul meg a pap nem ért.

– Óh, ha csak ez a baj, én segíthetek neked, ismerek egy magyar papot, majd elviszlek hozzá.

Ezzel meg is lett az első közös programunk. Amikor hétfőn délelőtt Máriával együtt mentem ki a szálláshelyről a többiek nem csak leültek a meglepetéstől, de már a fogadás elvesztésének lehetőségét se zárták ki.

Hétfőn meggyóntam, és Mária unszolására másnap reggel vele mentem a templomba, hogy áldozhassak is. Némi huncutsággal a szemében azt mondta, jobb, ha nem várok vele vasárnapig, mert öt nap alatt bőven lesz alkalmam bűnt elkövetni, és akkor ugye nem áldozhatok.

Kedden, amikor visszajöttünk a miséről, a srácok részéről hangzott el egy-két szemtelen, sőt enyhén vulgáris megjegyzés is, amit sikerült gyorsan leszerelnem néhány négyszemközti beszélgetéssel. Elvégre fogadás esetén nem tisztességes egyértelmű megjegyzésekkel befolyásolni az eredményt.

A keddi mise után Mária már teljesen természetesnek találta, hogy szerdán is együtt megyünk, és így tovább. De hát misére menet, miséről jövet nem ballaghatunk némán és szótlanul egymás mellett, tehát beszélgettünk. Én melyik országba készülök, ő hová készül, kihez, mihez, és így tovább. Kiderült, hogy ő még nem tudja, de csak katolikus országba akar menni, ezért aztán Anglia, meg ilyesmi szóba se jöhet. Én viszont arra hívtam fel a figyelmét, hogy a katolikus országokban, mint például a dél-amerikaiak, nagy a szegénység, odamenni nem éppen nyerő.

Aztán szóba kerültek a szobatársak, a többi magyar, akikkel kapcsolatban meg volt a maga kis magánvéleménye, de annál erősebb kifejezés száját sose hagyta el, mint „erkölcsi fertő”. Azt felesleges ecsetelnem, hogy ez volt az a közeg, amiben a többiek fetrengtek, természetesen magamat kivéve.

Szóval a dolgok szépen haladtak, csak éppen azt nem tudtam, hogyan tovább, pedig már a második hetet koptattuk, és nekem csak szombat este 24 óráig volt időm. Különben is, rettenetesen untam a reggeli miséket, és mivel a kutyaharapást a szőrével kell gyógyítani, beiratkoztam a délutáni litániákra is. Arra gondoltam, hogy a több együttlét majd csak hoz valami megoldási lehetőséget. Ami azt illeti, ez be is jött.

Mivel december volt, a délutáni litániának végeredményben korom sötétben volt vége, vagyis jóval sötétedés után ballagtunk szálláshelyünk felé. Egyszer csak az egyik előttünk lévő, utcára nyíló kapu iszonyatos zajjal kivágódott, és kipenderült rajta egy szemmel láthatóan részeg ember. Mária a félelemtől ösztönszerűen belekapaszkodott a karomba, és úgy is maradt a szállásunkig, mert a hangoskodó részeg mindvégig mögöttünk csámborgott a miénkkel azonos irányba.

Másnap reggel Mária már a legnagyobb természetességgel karolt belém, és tartottunk egyenest a templomba. Délután litániából jövet megkérdeztem tőle, lenne-e kedve a szálláshely helyett elmenni egy moziba. Nem tudom, miért, de meglepődtem, amikor feltűnő mohósággal válaszolta az igent. Az ok többrétű volt. Kezdem mindjárt azzal, hogy egyikünk sem értett egy kukkot se németül, és akkor nem is érdemes folytatni. Aki már próbálta, az tudhatja, mekkora hülyeség úgy végigülni egy filmet, hogy az embernek fogalma sincs, miről szól az egész. Szerencsére a minden hátsó szándék nélkül kiválasztott film teli volt erotikus jelenetekkel, ami alatt Mária agyonszorongatta a kezem.

Aztán gondoltam egy merészet, és „legfeljebb nem sikerül” alapon, csak úgy a ruhán keresztül finoman megsimogattam a hozzám közelebb eső mellét. Legnagyobb meglepetésemre, rám hajolt és szájon csókolt. Egy pillanatig gyámoltalan kiscserkésznek éreztem magam, elvégre jóformán mindig ő kezdeményezett. Végre kénytelen voltam rádöbbenni, hogy a jó vastag erkölcsi máz alatt egy hús-vér nő lapul.

A moziból kifelé jövet megkérdeztem tőle, ragaszkodik-e hozzá, hogy szálláshelyünkön aludjunk hatvan vadidegen társaságában, hallgatva azok horkolását és egyéb éjszakai zaját? Azt mondta, nem, ha ennél van jobb ötletem. Hát, nekem volt. Bementünk egy harmadosztályú hotelbe, ahol a portás a világ legtermészetesebb dolgának találta, hogy 60 schillingért ki akarunk venni reggelig egy szobát.

Lift természetesen nem volt, de bőrönd se, amit cipelni kellett volna. A szőnyeggel leterített falépcsőn haladva csak egy pillanatig futott át agyamon a lehetőség, hogy talán ez a Mária is szűz, de még idejében elhessegettem ezt az abszurd gondolatot.

Az éjszaka úgy telt el, ahogy várható volt, azaz nem aludtunk fél órát sem. Azon kívül, hogy elblicceltük a szokásos reggeli misét, minden az „előírtak” szerint történt. Az egyetlen nem várt esemény reggel az utcára lépésünk után történt. Egymásba kapaszkodva kissé sietős léptekkel haladtunk szálláshelyünk felé, hogy legalább a reggeliről ne késsünk le, amikor Mária ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt:

– Reggeli után mehetünk mind a ketten gyónni!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

Éljetek a lehetőségekkel!

(2939) 158 milliárd forint

Tibor bá’ online

 

Ennyibe kerül az országnak, hogy O1G-nek sikerült kezet rázni minden idők leghülyébb amerikai elnökével. Ez annyi pénz, hogy húsz ezresekben nem fér el egy utánfutóban. Na és mit kapunk érte? 180 pontosan nem megnevezett rakétát. Feltételezem, hogy már rég lejárt, elavult amerikai rakétát, mert Trump egyetlen egy dologhoz ért, éspedig az „üzlethez”, aminek lényege, sokért adni közel semmit.

OK, NATO tagok vagyunk, ami elkerülhetetlen volt. Mint ilyen, az állam köteles a GDP 2 százalékát védelemre fordítani. Na jó, de mit akarunk megvédeni 180 rakétával? Nem lett volna okosabb tankokra költeni. Minket nem Oroszország fog lerohanni. Nem azért, mert olyan jófiúk az oroszok, hanem azért, mert közöttünk ott van Ukrajna. Ha valaminek van esélye, akkor az a szomszédok beáramlása élelmiszerért, nem most, néhány év múlva. Ezek ellen a legjobb védelem a hagyományos, II. világháborús védekezés. Tankok és gyalogság. Légvédelmi rakéták, repülőgépek ellen hatásosak. Repülőgépeket nem vetnek be, ha élelmiszerért jönnek. Lopni akarnak, nem lebombázni azt, amit el akarnak lopni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2938) Az orosz atom robbanás igaz története

 

Az eredeti cikk kivonatolt fordítását elküldöm a VIP előfizetőknek. A cikk szerzője, Scott Ritter, tengerészeti titkosügynök volt az összeomlott Szovjetunióban. A cikk eredetileg The American Conservative folyóiratban jelent meg.

______________________________________________________

The Media’s Russian Radiation Story Implodes Upon Scrutiny

What really happened at Nenoska was less explosive than everyone, including Trump, wanted you to believe.

By Scott Ritter

How the mainstream media reported an August 8 accident at a top-secret missile test facility in northern Russia should serve as a cautionary tale regarding the dangers of rushed judgments via institutional bias.

In the days following the initial report of the accident, the media exploded with speculation over both the nature of the device being tested at the Nenoksa State Central Marine Test Site and the Russian government’s muted response. Typical of the hysteria was the analysis of Jeffrey Lewis, director of the East Asia Nonproliferation Program for the James Martin Center for Nonproliferation Studies and editor of the blog “Arms Control Wonk.”

Lewis and his collaborators penned a breathless article for Foreign Policy that asked, “What Really Happened?” According to Lewis, the answer was clear: “The reference to radiation was striking—tests of missile engines don’t involve radiation. Well, with one exception: Last year, Russia announced it had tested a cruise missile powered by a nuclear reactor. It calls this missile the 9M730 Burevestnik. NATO calls it the SSC-X-9 Skyfall.”

Lewis’s assessment was joined by President Trump’s, who tweeted, “The United States is learning much from the failed missile explosion in Russia…. The Russian ‘Skyfall’ explosion has people worried about the air around the facility, and far beyond. Not good!” Trump’s tweet appeared to conform with the assessments of the intelligence community, which, according to The New York Times, also attributed the accident to a failed test of the Skyfall missile.

Former Obama administration national security analyst Samantha Vinograd tweeted: “Possibly the worst nuclear accident in the region since Chernobyl + possibly a new kind of Russian missile = this is a big deal.”

The Washington Post editorial board joined Vinograd in invoking the imagery of Chernobyl: “If this slow dribble of facts sounds familiar, it is — the same parade of misdirection happened during the Chernobyl nuclear disaster in 1986.”

They’re all wrong. Here’s the real story of what actually happened at Nenoksa.

Most Russian liquid-fueled missiles make use of hypergolic fuels, consisting of a fuel (in most cases asymmetrical dimethylhydrazine, or heptyl) and an oxidizer (nitrogen tetroxide), which, when combined, spontaneously combust. For this to happen efficiently, the fuel and oxidizer need to be maintained at “room temperature,” generally accepted as around 70 degrees Fahrenheit. For missiles stored in launch silos, or in launch canisters aboard submarines, temperature control is regulated by systems powered by the host—either a generator, if in a silo, or the submarine’s own power supply, if in a canister.

Likewise, the various valves, switches, and other components critical to the successful operation of a liquid-fuel ballistic missile, including onboard electronics and guidance and control systems, must be maintained in an equilibrium, or steady state, until launch. The electrical power required to accomplish this is not considerable, but it must be constant. Loss of power will disrupt the equilibrium of the missile system, detrimentally impacting its transient response at time of launch and leading to failure.

Russia has long been pursuing so-called “autonomous” weapons that can be decoupled from conventional means of delivery—a missile silo or a submarine—and instead installed in canisters that protect them from the environment. They would then be deployed on the floor of the ocean, lying in wait until remotely activated. One of the major obstacles confronting the Russians is the need for system equilibrium, including the onboard communications equipment, prior to activation. The power supply for any system must be constant, reliable, and capable of operating for extended periods of time without the prospect of fuel replenishment.

The solution for this power supply problem is found in so-called “nuclear batteries,” or radioisotope thermoelectric generators (RTG). An RTG generates electricity using thermocouples that convert the heat released by the decay of radioactive material. RTGs have long been used in support of operations in space. The Russians have long used them to provide power to remote unmanned facilities in the arctic and in mountainous terrain. Cesium-137, a byproduct of the fission of U-235, is considered an ideal radioisotope for military application RTGs.

On August 8, a joint team from the Ministry of Defense and the All-Russian Research Institute of Experimental Physics, subordinated to the State Atomic Energy Corporation (ROSATOM), conducted a test of a liquid-fueled rocket engine, in which electric power from Cesium-137 “nuclear batteries” maintained its equilibrium state. The test was conducted at the Nenoksa State Central Marine Test Site (GTsMP), a secret Russian naval facility known as Military Unit 09703. It took place in the waters of the White Sea, off the coast of the Nenoksa facility, onboard a pair of pontoon platforms.

The test had been in the making for approximately a year. What exactly was being tested and why remain a secret, but the evaluation went on for approximately an hour. It did not involve the actual firing of the engine, but rather the non-destructive testing of the RTG power supply to the engine.

The test may have been a final system check—the Russian deputy defense minister, Pavel Popov, monitored events from the Nenoksa military base. Meanwhile, the deputy head of research and testing at the All-Russian Research Institute of Experimental Physics, Vyasheslav Yanovsky, considered to be one of Russia’s most senior nuclear scientists, monitored events onboard the off-shore platform. Joining Yanovsky were seven other specialists from the institute, including Vyacheslav Lipshev, the head of the research and development team. They accompanied representatives from the Ministry of Defense, along with specialists from the design bureau responsible for the liquid-fuel engine.

When the actual testing finished, something went very wrong. According to a sailor from the nearby Severdvinsk naval base, the hypergolic fuels contained in the liquid engine (their presence suggests that temperature control was one of the functions being tested) somehow combined. This created an explosion that destroyed the liquid engine, sending an unknown amount of fuel and oxidizer into the water. At least one, and perhaps more, of the Cesium-137 RTGs burst open, contaminating equipment and personnel alike.

Four men—two Ministry of Defense personnel and two ROSATOM scientists—were killed immediately. Those who remained on the damaged platform were taken to the Nenoksa base and decontaminated, before being transported to a local military clinic that specializes in nuclear-related emergencies. Here, doctors in full protective gear oversaw their treatment and additional decontamination. All of them survived.

Three of the ROSATOM scientists were thrown by the explosion into the waters of the White Sea and were rescued only after a lengthy search. These men were transported to the Arkhangelsk hospital. Neither the paramedics who attended to the injured scientists, nor the hospital staff who received them, were informed that the victims had been exposed to Cesium-137, leading to the cross-contamination of the hospital staff and its premises.

The next day, all the personnel injured during the test were transported to Moscow for treatment at a facility that specializes in radiation exposure; two of the victims pulled from the water died en route. Medical personnel involved in treating the victims were likewise dispatched to Moscow for evaluation; one doctor was found to be contaminated with Cesium-137.

The classified nature of the test resulted in the Russian government taking precautions to control information concerning the accident. The Russian Federal Security Service (FSB) seized all the medical records associated with the treatment of accident victims and had the doctors and medical personnel sign non-disclosure agreements.

The Russian Meteorological Service (Roshydromet) operates what’s known as the Automatic Radiation Monitoring System (ASKRO) in the city of Severdvinsk. ASKRO detected two “surges” in radiation, one involving Gamma particles, the other Beta particles. This is a pattern consistent with the characteristics of Cesium-137, which releases Gamma rays as it decays, creating Barium-137m, which is a Beta generator. The initial detection was reported on the Roshydromet website, though it was subsequently taken offline.

Specialized hazardous material teams scoured the region around Nenoksa, Archangesk, and Severdvinsk, taking air and environmental samples. All these tested normal, confirming that the contamination created by the destruction of the Cesium-137 batteries was limited to the area surrounding the accident. Due to the large amount of missile fuel that was spilled, special restrictions concerning fishing and swimming were imposed in the region’s waters — at least until the fuel was neutralized by the waters of the White Sea. The damage had been contained, and the threat was over.

The reality of what happened at Nenoksa is tragic. Seven men lost their lives and scores of others were injured. But there was no explosion of a “nuclear cruise missile,” and it wasn’t the second coming of Chernobyl. America’s intelligence community and the so-called experts got it wrong — again. The root cause of their error is their institutional bias against Russia, which leads them to view that country in the worst possible light, regardless of the facts.

At a time when the level of mutual mistrust between our two nuclear-armed nations is at an all-time high, this kind of irresponsible rush to judgement must be avoided at all costs.

Scott Ritter is a former Marine Corps intelligence officer who served in the former Soviet Union implementing arms control treaties, in the Persian Gulf during Operation Desert Storm, and in Iraq overseeing the disarmament of WMD. He is the author of Deal of the Century: How Iran Blocked the West’s Road to War.

This article was originally published by “The American Conservative” –

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2937) Hüvelyillattal csábítja el a férfiakat a szexológus nő

Tibor bá’ online

 

A Sun nyomán az INDEX beszámol egy bizonyos Shan Boodram (lásd balra) szexológus nő ötletéről. Na persze a szexológusok legnagyobb része nő, és így pofára a szóban forgó igencsak fehérmájú fasz-bubusnak néz ki. Szóval a hölgy azt állítja, hogy hüvelyének illatával csábítja el a férfiakat. Hát kérem, a hüvely illat jobb esetben szag, rosszabb esetben bűz. Legalább is így él a társadalom emlékezetében.

Anyám imádta a pálpusztai sajtot, az apám gyűlölte. Anyám hetente egyszer-kétszer pálpusztait vacsorázott, amire apán tüntetően kiment a konyhából. Persze megindult a harc értem. Kóstold meg Tibike, így az anyám. Apám pedig elmesélte, hogy készül ez a penetráns sajt. Tudod fiacskám, egy hatalmas fakádban van a kenhető sajt, amit meztelen cigány lányok taposnak. Időnként felkapnak a sajtból egy adagot és becsapják a lábuk közé. Jól oda dörzsölik, aztán ledobják a többi közé, és így tovább. Anyám tiltakozott, apámat vén hülyének nevezte, amire nem volt semmi szükség, mert én már meg voltam fertőzve, mai napig imádom az érett sajtokat. Legfeljebb evés közben apám jut eszembe, és nehéz megállni egy mosoly nélkül.

Néhány évtizede volt egy szeretőm, akihez hébe-hóba feljártam. Ilyenkor első dolga volt, hogy bevonuljon a fürdőszobába egy alapos altesti mosdatásra, pedig az orális szexnek sose voltam híve, de hölgy jól ismerte alkatrészeit, és jobbnak látta megelőzni a bajt.

Na de, mi a valóság? A valóság az, hogy a női hüvely eléggé egy nyitott szerv, védelme a külvilággal szemben mindössze tejsavas közege. A tejsavnak ugyan baktériumölő hatása van, de nem csodaszer. Így aztán a hüvely könnyen megfertőződik. A fertőzés folyással jár, egészen precízen, bűzös folyással. Csak remélni lehet, hogy Boodram kisasszony nem erre az „illatra” gondol. Hát mire?

A hölgy azt állítja, hogy neki bevált, de az eredeti cikk szerint három önként jelentkező esetében a csodaszer nem működött.

Egészen pontosan arról volt szó, hogy a hölgyek mutató ujjukat benedvesítették a vaginájukkal, majd a nedvességet hozzákenték a nyakukhoz, amihez a férfi orr közel kerül a tánc közben. Az eredmény a Sun cikke szerint nulla volt. Minden valószínűség szerint arról lehet szó, hogy a magát összekenő nőnek megnő az önbizalma, ami a pasi fogásnál nagy segítség lehet.

A célba vett pasikat nem kérdezték meg, pedig az lett volna igazán érdekes, hogy számolnak be az „illatról”. Könnyen lehet, hogy pont ezért nem akadt horogra egyik nőnek se pasi a nyilvános találkahelyen.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2936) 2019. Júliusa

Tibor bá’ online

Egészen biztos már olvastad, de nem árt részletezni. 2019 júliusa volt minden idők legmelegebb hónapja, az 1880 óta végzett mérések szerint. Az 1951-1980 átlaghoz képest 0,93°C-al volt melegebb, az 1880-1920 átlaghoz képest pedig 1,17°C-al melegebb. Korábban a legmelegebb hónap 2016 augusztusa volt. Megjegyzendő, hogy 2016 erős El Nino év volt, míg a jelenlegi év El Nino semleges. Ennek ellenére nem valószínű, hogy 2019 teljes év melegebb lesz, mint 2016. Figyelem, az alábbi ábra nem az abszolút hőmérsékletet mutatja, hanem az anomáliát, vagyis az eltérést.

Viszont az már most megállapítható, hogy a sarki jég kiterjedése szeptember közepén (a várható minimum értéknél)nem lesz kevesebb, mint a 2012-es rekord év. Csak ebből ítélkezve McPherson „jóslatának” bekövetkezése erősen kétséges.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2935) Az IMF és a Világbank partnersége az elmaradottságban

Az IMF és a Világbank nem jótéknysági intézmények. Azért hozták őket létre, hogy szolgálják a kapitalista érdekeket a kiszolgáltatott országokkal szemben.

Az eredeti cikk fordítását elküldöm a VIP előfizetőknek

___________________________________________________________________________

The IMF & World Bank: Partners In Backwardness

By Bonnie Faulkner and Michael Hudson

 

“The purpose of a military conquest is to take control of foreign economies, to take control of their land and impose tribute. The genius of the World Bank was to recognize that it’s not necessary to occupy a country in order to impose tribute, or to take over its industry, agriculture and land. Instead of bullets, it uses financial maneuvering. As long as other countries play an artificial economic game that U.S. diplomacy can control, finance is able to achieve today what used to require bombing and loss of life by soldiers.”

July 05, 2019 “Information Clearing House” – I’m Bonnie Faulkner. Today on Guns and Butter: Dr. Michael Hudson. Today’s show: The IMF and World Bank: Partners In Backwardness. Dr. Hudson is a financial economist and historian. He is President of the Institute for the Study of Long-Term Economic Trend, a Wall Street Financial Analyst, and Distinguished Research Professor of Economics at the University of Missouri, Kansas City. His most recent books include “… and Forgive them Their Debts: Lending, Foreclosure and Redemption from Bronze Age Finance to the Jubilee Year”; Killing the Host: How Financial Parasites and Debt Destroy the Global Economy, and J is for Junk Economics: A Guide to Reality in an Age of Deception. He is also author of Trade, Development and Foreign Debt, among many other books. We return today to a discussion of Dr. Hudson’s seminal 1972 book, Super Imperialism: The Economic Strategy of American Empire, a critique of how the United States exploited foreign economies through the IMF and World Bank, with a special emphasis on food imperialism.

Bonnie Faulkner: Michael Hudson, welcome back.

Michael Hudson: It’s good to be back, Bonnie.

Bonnie Faulkner: In your seminal work form 1972, Super-Imperialism: The Economic Strategy of American Empire, you write: “The development lending of the World Bank has been dysfunctional from the outset.” When was the World Bank set up and by whom?

Michael Hudson: It was set up basically by the United States in 1944, along with its sister institution, the International Monetary Fund (IMF). Their purpose was to create an international order like a funnel to make other countries economically dependent on the United States. To make sure that no other country or group of countries – even all the rest of the world – could not dictate U.S. policy. American diplomats insisted on the ability to veto any action by the World Bank or IMF. The aim of this veto power was to make sure that any policy was, in Donald Trump’s words, to put America first. “We’ve got to win and they’ve got to lose.”

The World Bank was set up from the outset as a branch of the military, of the Defense Department. John J. McCloy (Assistant Secretary of War, 1941-45), was the first full-time president. He later became Chairman of Chase Manhattan Bank (1953-60). McNamara was Secretary of Defense (1961-68), Paul Wolfowitz was Deputy and Under Secretary of Defense (1989-2005), and Robert Zoellick was Deputy Secretary of State. So I think you can look at the World Bank as the soft shoe of American diplomacy.

Bonnie Faulkner: What is the difference between the World Bank and the International Monetary Fund, the IMF? Is there a difference?

Michael Hudson: Yes, there is. The World Bank was supposed to make loans for what they call international development. “Development” was their euphemism for dependency on U.S. exports and finance. This dependency entailed agricultural backwardness – opposing land reform, family farming to produce domestic food crops, and also monetary backwardness in basing their monetary system on the dollar.

The World Bank was supposed to provide infrastructure loans that other countries would go into debt to pay American engineering firms, to build up their export sectors and their plantation sectors by public investment roads and port development for imports and exports. Essentially, the Bank financed long- investments in the foreign trade sector, in a way that was a natural continuation of European colonialism.

In 1941, for example, C. L. R. James wrote an article on “Imperialism in Africa” pointing out the fiasco of European railroad investment in Africa: “Railways must serve flourishing industrial areas, or densely populated agricult5ural regions, or they must open up new land along which a thriving population develops and provides the railways with traffic. Except in the mining regions of South Africa, all these conditions are absent. Yet railways were needed, for the benefit of European investors and heavy industry.” That is why, James explained “only governments can afford to operate them,” while being burdened with heavy interest obligations.[1] What was “developed” was Africa’s mining and plantation export sector, not its domestic economies. The World Bank followed this pattern of “development” lending without apology.

The IMF was in charge of short-term foreign currency loans. Its aim was to prevent countries from imposing capital controls to protect their balance of payments. Many countries had a dual exchange rate: one for trade in goods and services, the other rate for capital movements. The function of the IMF and World Bank was essentially to make other countries borrow in dollars, not in their own currencies, and to make sure that if they could not pay their dollar-denominated debts, they had to impose austerity on the domestic economy – while subsidizing their import and export sectors and protecting foreign investors, creditors and client oligarchies from loss.

The IMF developed a junk-economics model pretending that any country can pay any amount of debt to the creditors if it just impoverishes its labor enough. So when countries were unable to pay their debt service, the IMF tells them to raise their interest rates to bring on a depression – austerity – and break up the labor unions. That is euphemized as “rationalizing labor markets.” The rationalizing is essentially to disable labor unions and the public sector. The aim – and effect – is to prevent countries from essentially following the line of development that had made the United States rich – by public subsidy and protection of domestic agriculture, public subsidy and protection of industry and an active government sector promoting a New Deal democracy. The IMF was essentially promoting and forcing other countries to balance their trade deficits by letting American and other investors buy control of their commanding heights, mainly their infrastructure monopolies, and to subsidize their capital flight.

BONNIE FAULKNER: Now, Michael, when you began speaking about the IMF and monetary controls, you mentioned that there were two exchange rates of currency in countries. What were you referring to?

MICHAEL HUDSON: When I went to work on Wall Street in the ‘60s, I was balance-of-payments economist for Chase Manhattan, and we used the IMF’s monthly International Financial Statistics every month. At the top of each country’s statistics would be the exchange-rate figures. Many countries had two rates: one for goods and services, which was set normally by the market, and then a different exchange rate that was managed for capital movements. That was because countries were trying to prevent capital flight. They didn’t want their wealthy classes or foreign investors to make a run on their own currency – an ever-present threat in Latin America.

The IMF and the World Bank backed the cosmopolitan classes, the wealthy. Instead of letting countries control their capital outflows and prevent capital flight, the IMF’s job is to protect the richest One Percent and foreign investors from balance-of-payments problems. The World Bank and American diplomacy have steered them into a chronic currency crisis. The IMF enables its wealthy constituency to move their money out of the country without taking a foreign-exchange loss. It makes loans to support capital flight out of domestic currencies into the dollar or other hard currencies. The IMF calls this a “stabilization” program. It is never effective in helping the debtor economy pay foreign debts out of growth. Instead, the IMF uses currency depreciation and sell-offs of public infrastructure and other assets to foreign investors after the flight capital has left and currency collapses. Wall Street speculators have sold the local currency short to make a killing, George-Soros style.

__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2934) Hajrá magyarok!

Vasárnapi vissza a múltba

 

Az a kétszázezer magyar, aki 1956. november 4-e után kezébe vette a vándorbotot, nem reprezentálta a magyar társadalom pontos keresztmetszetét. Zömmel fiatalok voltunk. Az idősebbek pedig főleg a polgári rétegből kerültek ki. Ennek jó oka volt, de pillanatnyilag nem ez adja történetem lényegét, legfeljebb megmagyarázza azt a sikersorozatot, amely kísért minket.

A nemzetek közötti rivalizálás a világ legtermészetesebb dolga, és csak örülni lehet, ha az indulatok békés keretek között vezetődnek le. Már vagy egy hete várakoztam a salzburgi tranzitlágerben hajóm indulására, amely akkori tudásom szerint az olasz zászlók alatt vitorlázó Roma lett volna, amikor a helyi kosárlabdacsapatnak eszébe jutott egy barátságos meccset játszani a magyar menekültekkel. Ezt úgy hívják, hogy kihívtak minket egy erőösszemérésre.

A táborban annak rendje és módja szerint kihirdették, lehet jelentkezni a magyar csapatba annak, aki érez valami hivatást a kosárlabdával kapcsolatban. Össze is verbuválódott a magyar csapat, és minden különösebb ceremónia nélkül fel is álltak készen a küzdelemre. Még azt sem mondhatom, hogy sokan mentünk volna a táborból szurkolni a mieinknek.

A meccs minden különösebb cécó nélkül zajlott. A helyiek kikaptak 62:10-re, ami kosárlabdában gyakorlatilag macska-egér játékot jelent. A meccs alatt piszok udvariasak voltunk, ki sem röhögtük a helyieket, talán mert mi tudtuk, ők nem, hogy a fél magyar nemzeti válogatott, a Hódi testvérek, Rémay, Till, stb. osztozott a magyar menekültek sorsával.

* * *

Végül a Rómából Johan van Oldenbarnevelt lett, ami 15 ezer helyett 20 ezer tonnát jelentett, és négy hét késést. Vigasztalásképpen kaptunk kíséretül vagy ezer hollandust, de inkább valamivel többet.

Mikorra az Indiai-óceánra értünk, a két náció már farkasszemet nézett egymással. Az ok a hajadonok kegyeiért folyó vetélkedés volt. Nálunk volt 3 szingli lány és vagy 100 éhes fiatal férfi. A hollandoknál nulla lány és egy-két tucat facér férfi. Megméretésre viszont csak a sportban kerülhetett sor.

Volt egy különleges dekk játék, amelynek a lényege egy röplabdaszerű háló, a két felén egy-egy játékos, akik egy kézzel fogadták, és kézzel dobták vissza a futball méretű labdát a másik játéktérre. A labda nem eshetett le a földre.

A huncutság a labda méreteiben volt. Egy kézzel elkapni egy futball-labdát és visszadobni nem éppen könnyű dolog. Volt egy tengerész, természetesen holland, akinek piszkosul ment a dolog. Nyilván évek óta ezt gyakorolta. Mindenkit megvert, és rendszerint pénzben játszott, de hajlandó volt jelentős előnyt adni a kiszemelt áldozatnak. Például 10:0-val indultak, és a végén ő nyert 15:10-re.

Egyik délelőtt tengerészünk kiszúrta magának a kiemelkedő termettel megáldott Bánhidi Palit, akinek ugyan nem ment olyan jól a vízilabda, mint a bátyjának, de elég jól ment ahhoz, hogy magyar válogatott is legyen.

Ezzel kapcsolatban azt kell tudni, hogy a jó vízipólósnak két dolga van: úgy taposni a vizet, hogy minimum derékig kiálljon belőle, és akkora lapáttenyérrel rendelkezni az abból kiálló bitang erős öt ujjal, hogy a görögdinnye méretű labdát meg tudja markolni. Palinak ez utóbbi biztosan ment, az előzőre meg nem volt szükség, bár azon a téren is remekelt.

A tét, ha jól emlékszem, 10 gulden volt, amely nem számított ugyan egy vagyonnak, de mivel mi fejenként 38 gulden zsebpénzt kaptunk hathetes hajóutunkra, nos, ahhoz képest elég szép gázsinak volt mondható.

Pali úriember stílusban nem fogadott el előnyt, így a játék 0:0-ról indult, és a hollandus szépen el is húzott 8:2-re, amire Pali kezdte felfogni a játék lényegét. Ámbár az is lehet, csak cukkolni akarta ellenfelét. Ízig-vérig sportolóknál ezt sosem lehet tudni. Mindenesetre 8:2-től kezdve a megelőző csetlés-botlás helyett a labdát kifejezett bombadobásokkal juttatta át a másik térfélre rendszerint pontot szerezve. A végeredmény 15:9 lett. Viszont az ázsiónk 100 százalékkal nőtt.

* * *

Közben a személyzeti tiszt az idősebbek részére bridzsversenyt szervezett, amelybe a magyar színeket viselve két volt horthysta tiszt is benevezett. Jól is jött a dolog, mert mi, a fiatal nemzedék azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Rákosi szerint ugyanis a társadalmi egyenlőség azt jelentette, mindenkit le kell zülleszteni az angyalföldi lumpenproletár szintjére. Azok pedig köztudottan nem bridzselnek, legfeljebb snúrozásról lehet szó köreikben. Így aztán érthető, hogy a bridzsversenyre nem is nagyon figyeltünk oda. Néhány nappal később, az eredményhirdetés során derült ki, hogy a két „osztályidegen” magyar elvitte a pálmát a hollandok orra elől.

* * *

Ekkor már a hollandokat határozottan irritáltuk, és az esti beszélgetések során (amelyek egyébként nagyon érdekesen zajlottak a német és angol nyelvek összekeverésével) a két tábor kifejezetten hetvenkedett.

Sportra terelődve a szó, a hollandok nem mulasztották el megemlíteni kimagasló atlétanőjüket, akit egyébként annak idején az egész világ csodált, mert a 100 méteres női síkfutás világcsúcsát mint négygyerekes családanya futotta meg. Nem húzom tovább a szót, Blankers-Koen asszonyról volt szó, aki 11.5 másodperc alatt futotta a százat.

A beszélgetők között ott ült egy helyes arcú, hosszú, szőke hajú kislány is, aki cinkos mosollyal a szája szélén csendben megjegyezte: nem nagy kunszt, 11.5 alatt én is lefutom a százat.

Ilyen pimaszság hallatán a hollandokat elöntötte a vörös düh. Az teljesen lehetetlen, állították, a világon egyetlen nőnek sikerült eddig megismételni Blankers-Koen rekordját.

És ki lenne az, érdeklődtek a magyarok. Egy fiatal atlétanő, válaszolták a hollandok, úgy hívják, hogy Vera Neszmélyi. Erre újra megszólalt a szőke, magyar kislány, az én vagyok.

* * *

Tulajdonképpen a hollandok egy idő után már meg is adták magukat. Sorainkban olyanok voltak, mint Kenedi Babi, a pesti éjszakai élet egyik legjobb dzsesszzongoristája, vagy a magyar amatőr bűvészek versenyének első helyezettje, aki csodálatos kézügyességével rajtunk kívül az összes hollandot bámulatba ejtette.

Voltak közöttünk kifejezetten jó néptáncosok is, akik a kapitány gyanútlan kérésére a dzsesszkoncert és a fekete mágia bemutatása után olyan profi csárdást roptak, hogy a hollandok szája tátva maradt és Melbourne-ig alig tudták becsukni.

Szóval ezeket valahogy meg is emésztették volna, de ekkor jött a tombola, és még azt is mi nyertük, ahol pedig csak az egyszerű szerencse jöhetett számításba, és nekünk tizedannyi jegyünk sem volt, mint nekik. Hát, barátaim, ha nem tudjátok, akkor majd megtanuljátok, hogy mi, magyarok még a jég hátán is megélünk.

Előbb azonban röviden ismertetni kell a tombolát, mert a mai nemzedék nem biztos, hogy ismeri. A tombola tulajdonképpen egy „kifordított” lottó. A tombolajegyen hat nagy méretű négyzet található, amelyekbe előre bele van nyomtatva hat különböző tetszőleges szám 1 és 99 között. A jegyek úgy vannak kombinálva, hogy a rajtuk lévő hat számot tekintve nincs két egyforma jegy. Miután eladtak minden jegyet, valami módon az 1 és 99 közötti számokat találomra húzzák folyamatosan addig, amíg valaki nem jelentkezik azzal, hogy neki már mind a hat számát kihúzták.

Na tehát, elkezdődött a számok húzása. Ez technikailag úgy bonyolódott, hogy a személyzeti tiszt felkérte a Bárány Erzsike névre hallgató lányt, vagyis a hajó szépét (megint egy magyar), hogy egy nagy fadobozban lévő számozott golyók közül vegyen fel egyet-egyet. A tiszt pedig a mikrofonba hangosan bemondta először hollandul, majd angolul az így kihúzott számot. Igen ám, de ahogy egymás után jöttek a számok, a hátsó sorokban egyre nagyobb lett a morgás. Olyannyira, hogy a húzást félbe kellett szakítani.

– Mi a baj? – érdeklődött a játékvezető. Csak annyi, hogy a magyarok közül többen nem értik, és össze-vissza kérdezgetik egymást, melyik számot húzták ki. Hát, akkor kell egy tolmács. Az csak természetes, hogy Orsós Miki barátom lett a tolmács.

Az én tombolajegyemen akkor már négy szám ki volt húzva a hatból, amikor a Miki megindult a színpad felé, és félő volt, hogy hamarosan valakinek meg lesz mind a hat száma. Volt annyi időm, hogy Miki fülébe rágtam: húzzátok ki a 35-öt és a 87-et.

Miki felért a színpadra, és teljes fesztelenséggel mondta Erzsinek a tiszt füle hallatára (elvégre nem értett magyarul): halászd ki a 35-öst és a 87-es golyókat.

Erzsi így is tett. A következő két húzás a 35 és a 87 volt. Mit ad isten, „nyertem” egy tortát, amelyből Erzsi is kapott két jó nagy szeletet.

* * *

Különben tudtunk mi nyerni csalás nélkül is. Egyik este tréfás táncversenyt rendeztek a szalonban. A lényege egy pingponglabda volt, amelyet az együtt táncoló nő és férfi homlokukkal összeszorítva tartott. A cél: lehetőleg utoljára essen le a labda. Szabály: kézzel a labdát megfogni tilos, és a lábakkal a zenekar által játszott táncot kell ropni.

Volt köztünk egy Hédi nevű lány a vőlegényével. Tök ellentétei voltak egymásnak. Hogyan tudtak együtt maradni, csak az isten mondhatta meg. Hédi vidám volt, fürge, sportos és belevaló. A partnere pedig mindig rosszkedvű, unott és elképesztően kényelmes. Ezen kívül Hédi hat éven át balettozott, és égett a vágytól, hogy megnyerje ezt a kis versenyt, de a pasija nem állt kötélnek. A végén én lettem a táncpartnere egyetlen tánc erejéig.

Beindult a zene, mindenki röhög a labdákat összetartó párokon, mi, táncosok pedig szívjuk egymás leheletét, közben szorítjuk homlokunkkal a labdát, és eközben szemünkkel bandzsítva figyeljük, nem csúszik-e lefelé a nyomorult.

Közben telnek a percek, mi járjuk a táncot, itt-ott egy-egy labda lepottyan. Ezek a labdák hangos kopogással pattognak a parketten. Fogynak a párok, izzadunk, mint a lovak, akiket, ha jól emlékszem: ugye lelövik?

– Hallod, Hédi, nem hittem volna, hogy ilyen piszok nehéz lesz.

– Én sem, de ne dumálj, mert leesik.

Közben a rohadt labda vándorolt rajtunk. Hédinek még mindig a homlokán van, de nekem már az orrnyeregben. Teljesen kifacsarodva táncolunk, ha ugyan ezt táncnak lehet nevezni. Rumbára váltanak, keverek a lábaimmal. Valaki bekiabál:

– Már csak négyen vagytok, a másik három mind holland!

– Jóságos úristen. Hédi, rajtunk a magyarok szeme, le ne ejtsük.

Ekkor odaugrik hozzám egy hollandus, és a labda alól leveszi rólam a szemüveget, mert állítólag már az tartotta a labdát, és ugye ez unfair játék lenne.

– Na, most már nem is látok – tör ki belőlem az elégedetlenség.

– Szeretném tudni, meddig lehet fokozni a kényelmetlenséget – sóhajt Hédi a fülembe.

A párok csak nem akartak tovább fogyni. Hiába, ezek már nem rihegő-röhögő családanyák, ezek már profik.

A zenekar tangóra vált, lehet lazítani. Ritmusváltásnál az egyik holland nő megbotlik partnere lábában, puff, repül a labda. Hurrá, már csak hárman vagyunk.

Hédivel már rég nem karoljuk egymást, inkább kapaszkodunk egymásba.

– Vigyázz, a szentségit, csúszik!

– Figyelj, lejjebb kellene csúsztatni a labdát, bele egészen a füledbe, ott jól meg lehet támasztani.

– Ne hülyéskedj, nem tudjuk átgörgetni a fülkagylón.

– Gyerekek, bírjátok még? – kiabál valaki.

– Hülyeség, persze, hogy nem bírjuk, de most már meg kell nyerni, a szentségit neki!

Ekkor már tizenöt perce folyt a vetélkedés, és már rég nem nevetett senki. Nem tudom, mi volt a többiekkel, de nekünk kifejezetten szenvedéssé vált a dolog. Már a nézők sem lelkesedtek, kezdték unni az egészet. A holland játékvezető úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Intett a zenekarnak: mindent bele.

Veszett ütemű szving jött, és az egyik holland pár mindjárt ki is esett. Leléptették őket, mert a labdát már csak úgy tudták megmenteni, hogy a seggüket egyáltalán nem mozgatták.

Így már csak két pár maradt a porondon, egy holland és mi. Éreztem, hogy tenni kell valamit a cél érdekében. Mondtam a Hédinek, „véletlenül” meg kell torpedózni a hollandokat. Jó érzékkel úgy döntöttünk, ez a Hédi feladata, mert nőket ritkábban lincselnek.

Bemértük a terepet, Hédi helyezkedett el háttal a holland párnak, én pedig Hédi homloka felett átlesve végeztem a navigálást.

– Most! – súgtam félhangosan. Hédi egy hirtelen mozdulattal előretolta a fejét, biztosítva ezzel a labdánk helyben maradását, és egyazon pillanatban hátralökte a fenekét. Hédi feneke a holland nőt oldalba találta. Puff, már repült is a labdájuk. Megnyertük!

Az első díj egy plasztik vonalzó volt, rajta a hajó kicsinyített mása, szintén plasztikból. Évekig használtam, egészen addig, míg az akkor 12 éves Tomi fiam el nem törte a szemem láttán, galacsinpöcköléssel. Ennél azért többet ért!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2933) Jó hír

Tibor bá’ online

 

Úgy tűnik, hogy az Arktisz jégvesztése 2012-hez képest lelassult. Egyáltalán nem valószínű, hogy szeptember közepére egy új rekord minimum keletkezik. Az alábbi ábrán ez világosan látható.

Elképzelhető, hogy negatív visszacsatolások éreztetik hatásukat. Minél vékonyabb és összetörtebb a jég, annál jobban szétterjed, lehűti a vízfelülettel érintkező levegőt. Több felhő a nyílt víz felett növeli az albedót, aminek hűtő hatása van.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2932) Meddig fogsz élni

Egy újfajta vérvizsgálat segítségével meg lehet állapítani, hogy a vér gazdája meghal-e 10 éven belül.

___________________________________________________________________________

A eredeti cikk fordítását a VIP előfizetőknek elküldöm

___________________________________________________________________________

New blood test can predict if you’ll die in next 10 yrs

A new type of blood test promises to predict a person’s risk of dying within the next 10 years based on over a dozen different biomarkers. With 83 percent accuracy, it’s proving far better than any existing conventional models.

Researchers examined 16 years’ worth of data from 44,168 people aged between 18 and 109, of whom 5,512 died during their study.

By testing 14 different biomarkers associated with general health, as opposed to risk of contracting specific diseases, the researchers were able to produce what they claim is the most accurate all-cause mortality test currently available.

They tested biomarkers including various amino acid levels, ‘good’ and ‘bad’ cholesterol levels, fatty acid imbalances, inflammation, overall immune response and glucose control. However, the blood test is a long way off broad clinical deployment.

The test is too short-term to provide total mortality endpoints for the general population but can generate an overall mortality rating for use in, say, evaluating a new drug’s potential efficacy against a baseline mortality rate for the elderly.

The researchers were keen to home in on a patient’s biological rather than calendar age with a view to more productively and predictably treating any potential future illnesses to which they may be susceptible.

One criticism which limits the scope of the study is that all participants were primarily of European descent, so more research is needed across different ethnicities.

Furthermore, the team admits that while the blood test is “a marker of your current health and physical vulnerability” it does not concretely “predict how long you will live as you have a hand in it yourself.”

“If the blood test indicates your physical vulnerability, if it tells you how long you’ll live, and your family see that and you change your lifestyle, you may live twice as long,” said Dr. Joris Deelen of the Max Planck Institute for Biology of Ageing in Cologne, Germany.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2931) Angéla Merkel jött, látott, és beszélt

Tibor bá’ online

 

Merkel asszony idejött megünnepelni a 30 éves évfordulóját a kelet németek átengedésének Ausztriába. Számára bizonyára nagy élmény lehetett anno, mert ő maga is kelet német volt. Nekem az első számú problémám, hogy Orbánnal ünnepelt, akinek semmi köze nem volt a határnyitáshoz. Jó, Horn Gyula már nem él, de külügyi államtitkára, Kovács László még igen. O1G viszont nem egy akkora úriember, hogy átengedje a terepet annak, aki ténylegesen tett valamit akkoriban a határnyitásért. Ez azonban a kisebbik bajom. Ennél sokkal maradandóbb Angéla Merkel szövegének az a része, amiben megemlíti, hogy a magyarok (értsd alatta Orbán Viktort) az uniós pénzeket jól használták fel. Amikor először olvastam, nem akartam hinni a szememnek. Merkel ne tudná, hogy Orbán az uniós pénzek javát ellopta? Persze, hogy tudja. Most legitimálni akarta Orbán lopását? O1G-nek csak ez kellett. Tehát az Unió megbocsátotta a lopásait.

Nem én voltam az egyetlen, akiben megállt az ütő. Ezért az INDEX leközölte a pontos fordítást, ami szerintük nem értelmezhető úgy, ahogy korában megjelent. Na nézzük! A Merkel beszéd részletének pontos fordítása a következő: „A kohéziós alapok, a strukturális alapok azzal a céllal jöttek létre, hogy elősegítsék a konvergenciát az EU-n belül – és ha ránézünk a magyar gazdasági növekedési rátákra, akkor láthatjuk, hogy ezt a pénzt az ország jól fektette be, hogy ez az emberek javát szolgálja – és Németország örül, hogy magyarországi munkahelyeivel részt tud venni ebben a növekedésben.”

Hát ez blabla. Az ország a kohéziós alapokat nem fektette be, hanem presztízs beruházásokra fordította, ami mellett hatalmasakat lehetett lopni. Valóban jutott belőle a stratégiai partnereknek is néhány milliárdócska, mert ugye munkahelyeket teremtenek. Így esett, hogy egy-egy munkahely az államnak 10 milliókba kerül, ami szerény véleményem szerint nem egy szerencsés befektetés. Sokkal inkább a magyar kis és középvállalkozásokat kellene segíteni. De ez így jó Mekelnek, és így jó O1G-nek is. Csak nekünk nem jó.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2930) 150 évnyi figyelmeztetés

Tibor bá’ online

 

A kihalás bekövetkezésére előre felhívták a figyelmet, erről legalább 150 éven át nem vettek tudomást.

Guy McPherson 2007-ben nyomta meg először a vészcsengőt. (csak zárójelben jegyzem meg, hogy én pedig 2004-ben adtam ki a „Van-e jövőnket?”, amiben felhívom a figyelmet a globális felmelegedés potenciális veszélyére.) Természetesen egyikünk se volt az első. Ez a megtisztelő helyet George Perkins Marsh érdemelte ki 1847-ben. (az ezernyolcszáz nem tévedés). Az újabb időkben Al Gore, Carl Sagan, and James Hansen az 1980-as években, kongresszusi meghallgatáson hívták fel a figyelmet. Mire is? Az emlősök klímaváltozáshoz való adaptációs készségénél a melegedés 10.000-szer gyorsabban következik be. És ugye, mi emberek is emlősök vagyunk. Abban hinni, hogy mi elkerülhetjük a kihalást tipikus felsőrendűségi érzetből fakad. Nem, nem kerülhetjük el. Erre hívják fel a figyelmet 2018. November 13-án itt. Létünk függ (többek között) gerinctelen állatoktól. Miközben a Biological Conservation című folyóiratban 2019 áprilisában megjelent cikk szerint a „rovar apokalipszis” folyamatban van.

A légi közlekedés, a repülés hihetetlen mértékben gyorsítja a klímaváltozást. A kondenzcsíkok nagyon rövid ideig élnek, de a légi közlekedés annyira elterjedt, hogy a kondenzcsíkok melegítő hatása nagyobb, mint a gépek által kibocsátott összes széndioxidé Wright testvérektől napjainkig. Az Atmospheric Chemistry and Physics folyóirat 2019.június 27.-i számában megjelent: a légi közlekedésből származó cirrus (vagy pehely) felhők irgalmatlan nagymértékű melegedést okoznak.

És mi a válasz ezekre a figyelmeztetésekre? A bázis vonal megemelése, a tudományos eredmények figyelmen kívül hagyása. Ami pedig az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (IPCC) illeti, hallatlan konzervatív módon áll hozzá kérdéshez. A MSM, a kormányok, és a klímatudósok nagy része ragaszkodik az 1977-ben kitűzött + 2°C célértékhez. Nos, a Föld átlag hőmérséklete legalább 1,70 °C-al magasabb, mint az 1750-es alapvonal. A homo sapiens létezése alatt a Föld átlag hőmérséklet sose volt ennél magasabb.

European Strategy and Policy Analysis System által kiadott „áttekintés”(2019. Április) szerint a Föld maximum 1,5 °C hőmérséklet emelkedést képes tolerálni. Amennyiben ezt átlépi sokkal több szárazságot, áradást, hőhullámot kell elszenvedni, legrosszabb esetben rámehet az emberiség. Más szavakkal, véleményük szerint már átléptük azt a pontot, ami után a kihalás lehetségessé vált. Erre a gyors (abrupt) klímaváltozásra a konzervatív reakció a bázis vonal megemelésével válaszol. Nem ismerik el, hogy 1750-hez képes már majdnem 2°C a hőmérséklet emelkedés, helyette a tudósok nagy része a bázis vonalat 1980-2010 átlagánál szabja meg.

1989. Júniusában  Noel Brown az IPCC New Yorki irodájának igazgatója figyelmeztetett, hogy ha el akarjuk kerülni a katasztrofális következményeket, akkor 2000-ig cselekedni kell. Brown figyelmeztetés után 16 hónappal az ENSZ Tanácsadó Csoportja üvegházhatású gázokkal kapcsolatban az abszolút felső határt 1990-ben 1°C-ba állapította meg. 2014-ben klímaszakember David Spratt a felső határt 0,5 °C-ban szabta meg. Ez a figyelmeztetés akkor már túl késő volt. 2018 októberében az IPCC jelezte, hogy 2030-ra a globális átlaghőmérsékletet 1,5 °C alatt kell tartani az állandóan változtatott bázis vonal felett. Igen, jól olvastátok, az IPCC jóvaslat a ma már bekövetkezett hőmérséklet alatti értéket jelölte ki célértéknek.

A kelet szibériai metánhidrát szerepének fontosságát hangsúlyozó szakcikket 2019. Június 5.-én Shakhova és munkatársai publikálták a Geoscience-ben. A megállapításaik egyike az atmoszférába jutó CH4 forrásának azonosítása. Geophysical Research Lettersben 2019. Június 20.-án megjelent cikk szerint a kibocsátás 3-5 nagyságrenddel megugorhat, ami az emberi élettér azonnali megszűnésével járna. Ezzel párhuzamosan egy jégmentes Arktisz egyenértékű lenne 25 év CO2 kibocsátással. A Scienceben 2019. Június 7.-én megjelent cikk szerint, az atmoszférában lévő metán koncentrációja 2007-ben kezdett emelkedni 7 év nulla növekedés után. A legújabb kutatások szerint 2014-ben újabb változás következett be. A mentán koncentráció dupla mértékkel növekedett a megelőző periódushoz képest. A helyzet természetesen rosszabbodik.

 Az ENSZ főtitkára António Guterres szerint 2020-ig van időnk, hogy tegyünk valamit. 2018. Október elején a  Guardian szerint a következő 3 hónap a Föld szempontjából kritikus. Természetesen semmi se történt, mert semmi jelentős dolog nem történhet. 2019 Július közepén a Walesi herceg kijelentette 18 hónapunk van arra, hogy valamit tegyünk a klímaváltozással.

Végeredményben minden ismertebb nyilatkozó lehetségesnek tartotta az elhárítást, igaz csak igen rövid határidőkön belül, de mégis. Azt csak nagyon kevesen ismerték be, hogy nincs kiút. A többség tenni akart valamit.

De az emberiség csak egyetlen egy dolgot tud tenni a következő (Walesi herceg szerit) 18 hónap alatt az ipari tevékenység csökkentését, ami viszont megszünteti a szállópor (aeroszol) árnyékoló hatását, és így a globális átlaghőmérsékletet igen gyorsan még feljebb hajtja. Tény az, hogy a szállópor árnyékoló hatása széleskörűen alá van becsülve, amire rámutattak a Science-ben. „A globális erőfeszítéssel a tisztább üzemanyag alkalmazásával, és kevesebb szén égetésével a CO2 kibocsátás csökkenése mellett azt lehet elérni, hogy az atmoszférában kevesebb szállópor legyen, ami kevesebb hűtőhatást jelent. Ez a hűtőhatás majdnem kétszer akkora, mint amit korábban gondoltak. Számítások szerint az ipari tevékenység mindössze 35 százalékos csökkentése a globális átlaghőmérsékletet 1°C-al emelné.” Ez a 22-es csapdája, amit McPherson Paradoxonnak nevezünk. Ezt nem tudva, mozgalmak jöttek létre, követelve az ipari tevékenység csökkentését.

Tudomásul kell vennünk, hogy a homo sapiens sorsa meg van pecsételve. Az igen közeli jövőben meg fogunk érkezni a kihaláshoz annak ellenére, hogy több mint 150 éve hangzott el az első figyelmeztetés. Ez egy tragikus történet, ami ellen jószerével nem tettünk semmit.

De valamit egészen biztos ki lehet még találni, valami geoengineering eljárást, sopánkodnak sokan. Nem, sajnos nem, bármit kitalálhatnánk semmit se változtatna, mert azt elsöpörnék a sokkal nagyobb volumenű folyamatok gyorsulása.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2929) Most már csak oda kell menni

Vissza a múltba a négynapos ünnep alatt

 

Akinek van valami köze a tengerhez, az tudja, hogy a Vizcayai-öböl nyáron sem vicc, télen viszont garantáltan pokol. Nekünk, magyaroknak három tenger ugyan mosta partjainkat, de az több száz éve volt. Napjainkban a tyúk többet ért az ábécéhez, mint mi a sós vízhez.

Így nem csodálható, hogy bár február közepe volt, mi vidám vigyorral az arcunkon néztünk elébe a Vizcayai-öböl átszelésének. Nekem ugyan gyanús volt, amikor a tengerészek és a pincérek mindent lecsavaroztak, ami mozgatható volt, de szentül hittem, ez egy holland tengeri szokás.

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Naponta, vagyis 24 óra alatt átlagosan 600 km-t tesz meg hajónk. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Látni nemigen lehet semmit. A hajón belül kellemes duruzsolást hallani, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály van, és így mindenhova bemehetünk, ahová nincs kiírva: utasok részére tilos.

Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike.

Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség.

Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el.

A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Egy tökéletes betegség és tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk.

Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A menők azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral.

Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási.

Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek.

Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na, de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasba egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel.

A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi!

Amszterdamból történő elindulásunk óta a hajó állandó jelleggel, szinte toronyirányt, délre tartott. Naponta megközelítőleg hatszáz kilométerrel kerülve közelebb az Egyenlítőhöz. A télből először a tavaszba hajóztunk, a tavaszból pedig a nyárba. Minden egyes nap egy-egy hónapnak felelt meg. Elég szokatlan, hogy hétfőn sapka-sál-kesztyűben és metsző szélben keressük a napot. Csütörtökön rövid ujjú ingben élvezzük a friss tavaszi szellőt, de vasárnap már folyik rólunk az izzadság, fürdőruhában lihegünk az árnyékban.

Mi az, hogy árnyék? A Nap délben meglehetősen szokatlan helyen, pontosan a fejünk felett van. Szinte keresni kell, honnan süt. Saját árnyékomon állok, de ugyanígy minden más is a saját árnyékán áll. Vagyis semminek sem lehet beülni az árnyékába. Velünk ez jóval az Egyenlítő után következett be, mert februárban a Nap az Egyenlítőtől majd 20 fokkal délebbre delel a zeniten.

Az egyenlítőn való áthaladás egy külön ceremónia. Napjainkban az utasszállító repülőkön adnak egy oklevelet annak, aki először szeli át az Egyenlítőt. Nem így a hajókon. Ott, abban az időben egy mini karnevált csaptak. Összegyűltünk a medence körül, természetesen fürdőruhában. Valamelyik tiszt beöltözött Poszeidónnak, hatalmas műszakállt ragasztott fel, és egy éktelen nagy szigonnyal hadonászott. A többi már a játékvezető fantáziájából adódott.

A legcsinosabb nőkből sellőket csináltak, akik nagyokat bájologtak, és iparkodtak úgy tenni, mintha deréktól lefelé halak lennének. Poszeidón böködött a szigonnyal, okleveleket osztogatott, ítélkezett, és a végén mindenki rettenetesen vizes lett, sós vizes.

Ekkor már tenger jártakká váltunk, és 1400 emberrel kerültünk köszönőviszonyba. Több riadó volt már a hátunk mögött, mert úgy tettek, mintha süllyedne a hajó. Mindenki berohant a kabinjába, és a feje felől kirángatta a saját mentőcsomagját, magára öltötte úszómellényét, és felsorakozott a korábban kijelölt mentőcsónak előtt.

Ott álltunk röhögve, és vártuk, hogy a mentőcsónak parancsnoka engedélyezze a beszállást. A tényleges beszállásig persze sosem ment el a játék. Azóta már láttam néhány horrorfilmet. Ezek szerint a mentőcsónak leeresztő csörlőinek illik beragadni, különben a néző nem rágja a körmét. Viszont el tudom képzelni, hogy a mi csörlőnk is beszorult volna, ha tényleg süllyedünk.

A hajónk különben frankón elsüllyedt – hat évvel később, de akkor már nem holland zászló alatt. Beolvasztás helyett az öreg jószágot eladták valamelyik fejlődő országnak.

Mikor már kezdtük unni magunkat, kihirdették, aki akar, lemehet a gépházba körülnézni, na persze csak magyarul nem beszélő kísérővel. Többen is jelentkeztünk, nem bántuk meg. A gépterem többemeletes volt, szinte hangyáknak éreztük magunkat. Az egyes gépelemek megközelítése vaslétrák és lemezből készült függőfolyosók segítségével történt.

A fémpadlózaton álltak a dízelhengerek két sorban. De mekkorák! Uramisten, mekkorák! Egy-egy henger másfél méter hosszú volt hatvan centis átmérővel. A hengerek nyilvánvaló belvilága akkora, hogy nyugodtan belebújhattunk volna valamelyikbe. Műszakilag ezt úgy mondják, hogy 600 mm-es furat és 1500 mm löket. Egyetlen henger térfogata 424 liter. A két sorban elhelyezett tíz-tíz henger össztérfogata 8500 liter volt, és ezek egy-egy főtengelyt hajtottak meg, amelynek az átmérője 500 mm volt. Tehát egy fél méter vastag, tömör acéltengely hajtotta a végén elhelyezkedő hajócsavart. A főtengelyek hat méter hosszú darabokból voltak összeállítva, és nyúlt a hajó közepétől ki a végéig. Az egymáshoz csatlakozó két tengelydarab az illesztésnél volt feltámasztva egy-egy gigantikus csapággyal.

A hajó vitt magával egy darab pót-tengelydarabot is, amelyet az egész tengelyhossz felett sínen futó csörlő lett volna hivatva beemelni az eltört darab helyére.

A két hengersor egyenletesen hajtotta a két főtengelyt a végeiken elhelyezkedő hajócsavarral. Most jön a meglepetés. A hengerekben a dugattyúk körülbelül fél másodperc alatt mentek végig. Vagyis a hengersor fordulatszáma harminc körül volt.

Manapság ilyen gépet nem építenek. Nincs rá igény, talán pénz sem. A szívvel-lélekkel dolgozó szakmunkásokról nem is beszélve. Ez utóbbi az igazi hiánycikk.

Még néhány megdöbbentő adat. A mintegy 20 ezer tonnás hajó 1400 utast szállított (akik között pontosan 172 volt magyar) és 350 fős személyzetet. Ezek szerint négy utasra jutott egy fő személyzet. Az út negyven napig tartott, ami alatt természetesen etettek és itattak, sőt, szórakoztattak is minket. Mindez 140 amerikai dollárba került fejenként, azaz 3500 osztrák schillingbe, amely különben pariban volt az akkori forinttal. Abban az időben ez egy betanított munkás négyheti fizetése volt Ausztráliában. Magyarországon négyhavi fizetés.

Az étterem természetesen nem volt önkiszolgáló. Eszükbe sem jutott volna. Csokornyakkendős pincérek serénykedtek. Minden pincérre nyolc utas jutott. Két étkezés között a pincérek más feladatokat láttak el.

A hajón egész nap szólt a zene, de nem magnóról vagy hanglemezről, hanem élő zenészek játszottak. Hadd tegyek még hozzá valamit. Ez egy kivándorló hajó volt, nem pedig gazdag utasok részére fenntartott luxusjárat.

Igaz, ez a téma is kíván némi részletezést. A hajón számtalan két- és négy férőhelyes kabin volt, amihez nem kell hozzáfűzni semmit. Voltak viszont 20 férőhelyes, úgynevezett dormitoriumok, vagyis közös hálók. Ne is mondjam, nekem ez jutott. Ezek a közös hálók természetesen egyneműekkel, vagyis vagy férfiakkal, vagy nőkkel voltak feltöltve. Na, nőkkel csak egy, az összes többi férfiakkal.

A logika azt diktálná, hogy a közös hálókban az egyedülállók legyenek elhelyezve. Más azonban a logika és más a szükség. Így aztán több házaspárról is tudok, akik nem egy kabinban, hanem külön-külön közös hálókban utaztak.

Ez a kényszerelrendezés különös dolgokat szült. Sötétedés után a ponyvákkal letakart mentőcsónakokban nem egészen rendeltetésszerű tevékenység kezdődött, ami az utastársak tapintatát és megértését erősen próbára tette.

Az idő múltával, az indulás után úgy két-három héttel, amikor komolyabb kapcsolatok is születtek, a dolog odáig fajult, hogy egyes tágasabb vécékbe gyakorlatilag sosem lehetett bejutni, azok mindig foglaltak voltak.

Sosem volt viszont telt ház a medencében és a fedélzeteken. A fedélzetek teli voltak nyugágyakkal és a pingpongon kívül több, részünkre kezdetben ismeretlen játéklehetőséggel. A nyugágyak melegágyai voltak a duma partiknak, míg a dekk játékok kitűnő alkalommal szolgáltak az ismerkedésre.

Egyik ilyen dekk játék volt a fonott karikák célkörökbe dobálása, illetve becsúsztatása. Ez egy tekeszerű játék, csak golyók helyett tömör karikákat kell dobálni. A hajóstársaságokat a golyókról nyilván a sosem vízszintes fedélzet szoktatta le.

Az ember alkalmazkodó készségére mi sem jellemzőbb jobban, mint az, hogy a számunkra eme rendkívül különös, bár meglehetősen kellemes világot milyen gyorsan megszoktuk.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2928) Harc a jövőt biztosító helyekért

Vissza a múltba a négy napos ünnep alatt

 

A nagy tömegek világméretű ki- és bevándorlása a XIX. és a XX. század fordulójára tehető. Egy újabb hullám vonult le a II. világháború kitörése előtt, illetve részben alatta. Ezzel azonban be is fejeződött a békés, rendezett és nagyvonalú befogadások kora.

A II. világháborút követő időkben újra hatalmas tömegek lendültek mozgásba, akiknek egy része szökött a múltja elől, másik része pedig a terjeszkedő kommunizmust kívánta elkerülni, de voltak olyanok is, akiknek elegük lett az örökös üldözöttségből, és ezért kívántak maguknak új hazát.

A II. világháború azonban az emberiségből az összes maradék illúziót is kiölte, ami a kivándorolni akarók befogadására is rányomta a bélyegét. Amerika például szigorú kvótákat eszelt ki. A világon egyedül Ausztráliának volt igazán szüksége emberanyagra, hiszen az Európa méretű földrészen még nyolcmillió ember sem élt.[1] Ausztrália azonban (akkor) nem csak ahhoz ragaszkodott, hogy a bevándorlók kaukázusiak legyenek, de ráadásul preferálta az angol anyanyelvet is, hiszen nem kívánta feladni sem a faji, sem az anyanyelvi identitását. Ezért aztán megszabták, hogy a kizárólag európai bevándorlók hány százaléka lehet nem angol anyanyelvű.

Mivel napjainkban rengeteg vita zajlik a kettős állampolgársággal kapcsolatban, helyénvaló lenne egy kicsit kitérni az angolszász bevándorlási törvényekre. Angol nyelvterületeken, így Ausztráliában is, a törvények végrehajtását a közalkalmazottak végzik, akik – és ez nagyon fontos – egy-egy törvény betűin kívül tökéletesen tisztában vannak annak szellemével is. Éppen ezért nincs szükség konkrét rasszista törvények megszövegezésére, vagy végrehajtási utasítás pontos megfogalmazására. A Bevándorlásügyi Minisztérium minden egyes munkatársa pontosan tudja, kit kívánatos és kit nem kívánatos beengedni. Soha senkinek nem vágják a képébe, hogy te fekete, esetleg ferde szemű vagy, ezért ide nem jöhetsz. Helyette azt mondják: neked hosszú a körmöd, nem engedünk be. Ha az illető levágja a körmét, akkor azt mondják: rövid a körmöd, nem engedünk be.

Térjünk vissza Bécs-1957 koordinátáira! Amikor Ausztriába kimentünk, tulajdonképpen fogalmunk sem volt arról, hogy mi valójában senkinek sem kellünk. Nem arról volt szó, hová kívánunk menni. Inkább arról volt szó, ki fogad minket be, és közülünk hányat.

Akkor most térjünk vissza 2019-be! Érzésem szerint a mai fiatalok ugyanezt a hibát követik el, csak más szituációban. Innen is, onnan is hallom, hogy „kimegyek Kanadába”, „a Jutkáék tavasszal mennek Ausztráliába” stb. stb. És amikor megkérdezem, hogy vízumod van-e, munkavállalási engedélyed van-e, kaptál-e bevándorlási engedélyt, egyáltalán érdeklődtél-e már, akkor rendszerint tágra nyílt szemekkel találkozok. Nem tudom, miért gondolják a kivándorlás gondolatával játszók, hogy a befogadó országnak az egészhez semmi köze. Persze nem az uniós országokról van só.

Amikor mi kimentünk, a hidegháború már javában tombolt, és így mi, magyarok kifejezetten szimpatikussá váltunk a nagyvilágban pusztán azért, mert volt bátorságunk nekiugrani a katonai nagyhatalomnak számító kommunista Szovjetuniónak. Heteken keresztül mi voltunk a legfontosabb hír az egész világon. A kétszázezer ember természetesen nem egy nap, hanem megközelítőleg két hónap alatt ment ki. Ahogy nőtt a számunk, úgy nőtt a puszta létünkből fakadó probléma, és úgy álltak elő az egyes országok befogadási nyilatkozataikkal.

Ausztrália például az első menetben ötezer magyar befogadására vállalkozott, de jelentkezést csak 1956. december 9-éig fogadott el. Úgy nézett ki, mintha valaki valahol számolta volna, hánynak van már helye a kétszázezerből, és amikor elméletileg az összes magyarnak már volt, akkor le is álltak a további befogadási nyilatkozatokkal.

Igen ám, de ebben a nagy kollektív kvótában olyan országok is vállaltak magyar betelepülőket, mint Argentína, Venezuela, Brazília stb. Ne is mondjam, a legtöbbünk ilyen helyekről hallani sem akart. Majdnem mindenki az USA, Kanada vagy Ausztrália között próbálta eldönteni, melyiket szeresse. Az csak természetes, hogy ezekre a helyekre ötször többen jelentkeztek (volna), mint ahányat be kívántak engedni.

A bevándorlási helyekért való küzdelem minden volt, csak tisztességes nem. Kezdődött azzal, hogy aki előbb ment ki, akár november 4. előtt, annak jóval jobbak voltak az esélyei. Márpedig az én véleményem szerint tisztességes magyar november 4. előtt nem hagyta el az országot.

Tovább fokozta az igazságtalanságot, hogy ezek a korábban érkezők egy időben több „kurrens” követségen is jelentkeztek arra számítva, amelyik előbb adja a beutazási vízumot, azt tiszteli meg bevándorlásával. Igen ám, de ezzel a taktikával elvették a helyet a később érkezők elől. Amikor aztán a fenntartott hellyel nem éltek, és így az mások részére felszabadult, nem azok kapták meg, akik korábban kérték, hanem azok, akik éppen akkor toppantak be az utcáról.

Mindezt megtetézte, hogy a különböző követségek munkatársai saját anyanyelvükön kívül legfeljebb németül tudtak. Így az, aki a menekültek közül tudott németül vagy angolul, az császár volt és mindenkit lekörözött. Csakhogy a legtöbbünk fiatal volt, és akkor már jó pár éve az orosz volt a kötelező nyelv a magyar iskolákban.

A fejetlenséget az sem csillapította, hogy természetszerűen minden egyes ország szuverén entitás volt, és ezért a bevándorlással kapcsolatos dolgokat úgy intézték, ahogy eszükbe jutott, azaz a többi befogadóval való összehangolás nélkül.

Az amerikaiak például rettenetesen be voltak szarva, hogy a menekülő tömegekkel orosz kémek furakodnak be közéjük. Ezért aztán igen alapos és persze hosszan tartó kikérdezést, lenyomozást és keresztül-kasul nyomon követett ellenőrzést végeztek. „Na, kérem, ha Ön a Telefongyárban dolgozott, a műszaki fejlesztésen, akkor nevezze meg a gyár igazgatóját, főosztályvezetőjét, közvetlen felettesét és néhány munkatársát.” Vagy „Szóval Ön az Ady Endre Gimnáziumban végzett 1953-ban, nos, ki volt a tornatanár, az osztályfőnök stb.?”

Gondolom, december végére az amerikai követségen többet tudtak a magyar társadalomról, mint a Posta különleges tudakozója beszorozva százzal.

Ezzel szemben az ausztrálokat semmi más nem érdekelte, csak az, hogy nincs-e gümő korunk, szifiliszünk, skizofréniánk. Igaz, vért nem vettek, de röntgenátvilágítást csináltattak velünk.

Ahogy így visszagondolok, elég gátlásos egy társaság. Semmitől nem félnek úgy, mint egy buzi bevándorlótól[2], és semmi más nem tudja úgy kettévágni egy férfi karrierjét, mint a nyilvánosságra kerülő homoszexualitása. Ennek ellenére sem szóban, sem írásban egyetlen egyszer sem kérdezték meg tőlünk, hogy homokosok vagyunk-e, pedig biztos érdekli őket.

Leginkább azok voltak becsapva, akiknek azt mondták a Bécs környéki vagy vidéki lágerekben, hogy ne menjenek sehová, innen a lágerből is lehet jelentkezni. Ez egyszerűen nem volt igaz. Olyan hatalmas nyomás nehezedett a követségekre, hogy a személyesen jelentkező, illetve a naponta be-benéző elutasított a végén kapott egy helyet.

Ugyanis az ausztrál középosztály gyermekei, akik közül a közalkalmazottak kikerülnek, olyan jámbor neveltetésben részesültek, hogy azokat a rámenős magyarok egyszerűen elsöpörték. Egy huszonéves ausztrál női hivatalnok képtelen három egymás után következő nap azt mondani egy beesett arcú, kétségbeesett és gátlástalanul könyörgő embernek, hogy „sorry, I cannot do anything for you[3]”, inkább kihúzza azt, aki nincs ott személyesen.

[1] 2019-ben ez a szám durván 25 millió.

[2] Elnézést kérek, de 1989-ben még nem voltak felkarolva a melegek, és a „buzi” kifejezésért nem járt börtönbüntetés.

[3] Sajnálom, nem tudok önért tenni semmit.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2927) Disszidálásom története (egy 33 éves szösszenet)

Vissza a múltba a négy napos ünnep alatt

 

Csak azért nem állítom, hogy birkatürelmem van, mert Ausztráliából származó okok miatt a birka előttem egy kifejezetten antipatikus állat. Jobban esik, ha azt mondom, fát lehet aprítani a hátamon. Kolosszális dolgokat tudok tolerálni a megerőltetés legkisebb jele nélkül, de azt elvárni tőlem, hogy az elszart életemért cserébe mosolyogjak csak azért, mert „közmegegyezés” nélkül nem tűnünk európainak, hát kérem, ez minden képzeletet felülmúl.

Nézzünk szembe a tényekkel. Tizenhat éves voltam, amikor a létező szocializmus elkezdett szétterpeszkedni hazámban. Most pedig 56 vagyok, amikor a sztálinista struktúra alagútjának a végén valami fény kezd derengeni.

Akárhogy nézem a dolgot, a kommunizmus építésének nevezett történelmi ficam engem pontosan derékba talált. Nem kívánok én sem leszámolni, sem elszámolni, de azért egy-két, ma még élő elvtársat szívesen szembeköpnék, pláne, hogy az új politikai pártok önjelölt politikusai olyan kurva gyorsan megbocsátanak mindenkinek, de főleg önmaguknak. Nekem gyanús ez a dolog, de nem erről akarok írni.

1952-ben érettségiztem, és a tanáraim hiába tartottak kisebbfajta zseninek, mint „osztályidegen” még csak nem is gondolhattam az egyetemre. A hatalom hülye birtokosai ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag bunkók kapjanak lehetőséget a nemzet középszintű vezetésétől felfelé. Elvégre nincs az a kétlábú marha, aki nyugdíjazásig ne rázódna bele bármilyen munkakörbe, ha nekünk a második ezer év alatt a KGST megfelel.

Így aztán 1953. november 10-én bevonultam a Magyar Néphadseregbe. Elitalakulathoz kerültem, mert szépen tudtam írni-olvasni. Kiképző tisztjeim hülyék voltak, mint a segg, de egytől egyig a „nép fiai”. Én nem voltam a nép fia, nekem örülnöm kellett, hogy lyuk van a seggemen.

Az egész katonaság úgy szakadt ránk, mint egy túlméretezett büntetés. Persze meg kellett védeni a hazát, mert még a végén megszállják az oroszok J, de józan ésszel nem lehet felfogni, miért vágták kopaszra a fejünket, miért voltunk elzárva a laktanyának nevezett börtönbe, miért kellett magunkra ölteni egy olyan egyenruhát, amelyben hazánk asszonyait és lányait 1945-ben tömegesen megerőszakolták, miért kellett a lábunkat a földhöz csapkodni egy másik ember közelében (aki történetesen egy tiszt volt), miért kellett egész éjszaka egyetlen pokróc alatt dideregnünk, miért kellett állandóan éhesnek és túlhajszoltnak lennünk, miért kellett fűtől-fától engedélyt kérnünk még arra is, hogy levegőt vegyünk, és miért élvezte itt mindenki, hogy reggeltől estig baszogathatott?

Én nem kéredzkedtem erre a világra. Apám-anyám összekalapált, megszülettem, magyarnak születtem. Kiskoromban nem kaptam eleget enni (a változatosság kedvéért később sem). Télen fáztam, nyáron beteg voltam. Nyolc-tíz évesen légiriadókkal ijesztgettek, éjjel felvertek álmomból és mesélés helyett a szüleim lerángattak az óvóhelyre. Még nem voltam tizenkettő, amikor édesanyámat megölték. Senki sem vigasztalt, de a kékre fagyott hullákat nekem kellett eltolnom a házunk elől, mert a bujkáló férfiak nem mertek előjönni. Meg volt rá az okuk. Édesapám életben maradt, de hónapokig kellett bujkálnia, hol a nyilasok akarták elvinni, hol az oroszok vagy a kommunisták.

Amikor a dolgok rendeződtek, akkor már „csak” a kitelepítésektől kellett félnünk és mindössze a diákszövetségi mozgalmi munka várt rám. Tanulópár, tanuló csoport, közösségi munka vagy annak destruálása, közösségi szellem, amely hol volt bennem, hol nem, szeminárium, ahol vagy nekem adtak elő, vagy én adtam elő, az osztálytitkár terrorja, felvonulás, hangulatkeltés, kultúrműsor, népnevelés és Rajk László kollektív elítélése.

Tizenkilenc évesen már sittre vágtak, szinte azt sem tudtam, miért. Nekem, kérem, az egész gyerek- és serdülőkorom egy hatalmas nagy büntetés volt, és fel nem tudtam fogni, mit követtem el.

Aztán a katonaság harmadik, életem huszonharmadik évében elérkeztünk 1956 októberéhez. Huszonharmadikán már csak 17 nap hiányzott a leszereléshez. Ekkor már szinte naponta kijártam a laktanyából. Ezért aztán ott lehettem a Sztálin-szobor ledöntésénél és a Nemzeti Színházhoz történő vonszolásánál. Ott voltam a Bródy Sándor utcai lövöldözésnél, és ott voltam késő este, amikor a saját alakulatom ki lett vezényelve a Múzeum-kerthez. Én voltam az első, aki még a kocsikról történő levezénylés előtt elmondtam nekik, mi is történik itt tulajdonképpen.

Másnap hajnalban összefutottam saját szolgálatvezetőmmel, akit utáltam, mint a szart, de egy pillanat alatt megbocsátottam neki mindent, amint téglaporos kezeiben megpillantottam a füstölgő csövű davajgitárt[1]. Nem az ávósok oldalán használta.

Ott voltam a boldog tömegben, akik az átállt és szimpatizáló orosz tankokkal a Kossuth térre vonultak, és akiket az épület tetejéről körbekaszaboltak. Ott voltam a szentendrei laktanyában, amikor a tömeg átmászott a kerítésen, és fegyvert követelt magának, ha már mi katonák tétlenül nézzük, hogyan randalíroznak újabb és újabb orosz alakulatok.

Aztán egy szép napon, amikor már minden reményünk végképp összeomlott, arra gondoltam, mit keresek én itt? Nem kaptam én eleget ettől a hazától, vagy még inkább ennek a hazának örökösen áruló, a hazát kiszolgáló, csak önmagára gondoló, gonoszan önző gazdáitól?[2] Eljött a nap, amikor úgy döntöttem, megyek.

November 4-én megindultak az orosz tankok. Maléter Pált tőrbe csalták. Sokat gondolkoztam rajta. Egy ilyen jól képzett katonatiszt, akinek a hadtörténet nyilván a kisujjában volt, ne tudta volna, hogy az orosz hadvezetést Dzsingisz kán óta kizárólag a győzni akarás vezette, és az angolos fair playt még hírből sem ismerik? Egészen biztosan tudta, és azt is tudta, hogy mind a nemzet, mind pedig személyes sorsa meg van pecsételve, és mint Szókratésznak, ki kell innia a méregpoharat.

Nagy Imre kétségbeesett üzenetet küldött szerte a világba. Egy ilyen tapasztalt politikus ne tudta volna, hogy minket eladtak Jaltában? Ne tudta volna, hogy a sok millió orosz ágyútöltelékért (többek között) mi voltunk a fizetség? Ne tudta volna, hogy más a hidegháborús propaganda és megint más a nyugatiak által mindig is komolyan vett szerződés? Valószínűleg tudta, de életösztönét legyőzte személyes ambíciója.

* * *

November 8-án hajnalban, némi előkészület után Orsós Miki barátommal és katonatársammal egy 250 ccm-es Pannónia motor hátán nekivágtunk az útnak, irány a Nyugat. Nem a főutakon mentünk, azok a szovjet tankoknak voltak fenntartva, hanem a térképen feltüntetett bekötőutakon. Egyik-másik út egészen vicces volt. Röhögtünk is volna rajtuk eleget, ha egyébként úgy röhögős kedvünkben lettünk volna. Ami nem volt vicces, az a metsző hideg szél volt az időnként el-eleredő esővel.

Pápán bekéredzkedtünk egy találomra kiválasztott házba, és haraptunk egyet. Ahol megálltunk, az emberek mindenütt készségesek voltak, szerették volna tudni, mi történik az ország szívében, a fővárosban.

A határt valamikor a délután folyamán értük el. Miki, aki elől ült, addigra már teljesen jéggé fagyott. Mint később kiderült, legalább 30 kilométert haladtunk a határral párhuzamosan, amikor szemben találtuk magunkat egy zöld ávós járőr kocsival. Így esett, hogy az első éjszakánkat a legközelebbi őrs fogdájában töltöttük. Reggel továbbszállítottak Győrbe, ahol újra fogdába dugtak. Délután elővezettek minket, és betereltek egy őrnagy szobájába. Igazolványainkat eldobáltuk és előre megbeszéltük, hogy katona mivoltunkat nem valljuk be. Jellemző azokra az időkre, hogy bizony nem tartottuk kizártnak a helyszíni fejbe lövést sem, ha kiderül, katonaszökevények vagyunk, és egy seggfej ávóssal hoz össze a balsors.

Az ávós őrnagy eléggé felületesen foglalkozott velünk. Még nem tudhatta, mi dől el és merre, fentről pedig nem kapott még pontos utasításokat. Így aztán beérte egy kis nyaggatással. Mivel egyetemistának vallottuk magunkat, megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, ki volt Vörösmarty Mihály, és ismerjük-e  fő művét, a Szózatot. Aztán perceken belül az őrnagy elvtárs az „itt élned, halnod kell” szózati sorok filozofikus analízisébe kezdett. Nem kellett volna agyonkomplikálni, mert részemre a dolog rettenetesen egyértelmű volt. Vagy úgy kell itt élnünk, ahogy a kommunisták elképzelik, vagy meg kell halnunk a börtöneikben.

Másnap reggel egy tizedes feltett minket a Pestre induló vonatra, és ezzel az ügy le is zárult. November 13-án elmentünk a volt laktanyánkba, és hivatalosan leszereltünk. Ezek szerint három év és három napig voltam katona. A leszerelési aktus nem volt teljesen izgalommentes, mert a laktanya udvarán több tucat szovjet páncélos vesztegelt, szemmel láthatóan teljes készültségben. A Magyar Néphadsereg részére egyetlen kis irodahelyiséget engedélyeztek kizárólag abból a célból, hogy a tisztek minket és egymást leszereljék. Mindenesetre ezek után technikailag sem lehettünk katonaszökevények, amennyiben a határon elkapnak.

A következő határátkelő kísérletet egyénileg bonyolítottuk. A magam részéről vettem egy jegyet a Sopronba tartó gyorsvonatra, mert ugye Sopron közismerten a határ mellett terül el.

Sopronban közigazgatás nyilvánvalóan nem létezett, mert a befutott szerelvényt nem fogadta senki, pedig a vonat tömve volt emberekkel, akik közül egy sem volt rokonlátogató. Az utasok csak úgy özönlöttek a kijárat felé, miközben maga az állomásfőnök mutatta, merre van az osztrák határ.

Nem tudom, milyen politikai megfontolásból, de úgy emlékszem, a műszaki határzárat néhány hónappal korábban szüntették meg. Így aztán kéz- és láblerobbantástól nem kellett tartanunk, csak attól, hogy tíz-tizenöt kilométer kutyagolás után visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Volt, aki így járt.

Hajnal felé már jó öt-hat kilométerre osztrák területen dagasztottam lábaimmal a felszántott talajt. Amint kiértem egy országútra, már a mérföldkövekből látni lehetett, ez már nem Magyarország. Itt is integettek az emberek, hogy merre menjek, de ezek az integetések már a gyűjtőhely felé tereltek.

Reggel nyolc körül értem be egy falusi iskola erre a célra megnyitott tantermébe, ahol már volt vagy tíz-tizenkét magyar, és valami forró levesfélét szürcsöltek. Én is kaptam egy adagot, amely új erőt adott elcsigázott és átfagyott végtagjaimnak. Délelőtt beállt egy autóbusz, és az addig összegyűlt vagy negyven magyart elvitték Bécsújhelyre. Wiener Neustadt mind a mai napig menekültlágeréről híres. Kitűnően fel volt már akkor is szerelve, és a legszigorúbb láger hírében állt. Még a kaput is őrizték, és úgy tettek, mintha nem akarnának kiengedni rajta. Az „őr” természetesen a leghülyébb ürügyre is kiengedett. Elég volt azt mondani, hogy moziba megyek. A magyarok legtöbbje azonban a kapuhoz sem mert menni. Végül is a fordulat éve óta eltelt vagy hét év, így mi tökéletesen kondicionálva voltunk. Ahogy a pavlovi kutyának elindul a nyála az étel láttán, úgy szartunk mi be az egyenruhától, pláne, ha szúrós szemekkel néztek reánk a zöld egyenruhába bújtatott osztrák parasztfiúk.

Legelőször arra jöttem rá, hogy Wiener Neustadtban maradnom legfeljebb az osztrák hatóságoknak az érdeke, de nem az enyém. Az események elsősorban Bécsben történtek. Mit kerteljek, a húsos fazék Bécsben volt. Ezt még szó szerint is lehetett érteni, mert az amerikai konyhán meleg, húsos levest mértek reggeltől estig, és adtak hozzá egy szelet kenyeret is. Na, de sorjában.

Már a második nap felmentem Bécsbe, ahol az utcán egyszerűen leszólítottam egy magyart, és megkérdeztem tőle, hol alszik. Mondott egy utcát a VIII. kerületben, amelyet ott is Józsefvárosnak hívtak. Oda mentem, találtam ott egy iskolát, amely teli volt hordva vaságyakkal, és szanaszét emberek heverésztek rajtuk. Kerestem egy üres ágyat, és meg is volt az új otthonom.

Ennek az iskola-lágernek is lehetett vezetője vagy hasonló, de én két hét alatt senkivel sem találkoztam, csak a konyhán volt valaki, aki időnként élelmiszert osztott hihetetlen szervezetlenséggel. Ami bejött a konyhára, azt nyomban kiosztotta, és nem érdekelte, hogy az ehető-e vagy sem, megesszük-e, eladjuk, felgyújtjuk vagy lehúzzuk a vécén. Egyszer például kiabáltak, menjen mindenki a konyhába, mert ételosztás lesz. Kiderült, kaptunk három ládát teli 5 kg-os konzervekkel, de azokon sem címke, sem felirat, még az sem derült ki, honnan jöttek. Mindenki kapott egy ötkilós konzervet. Ez volt életem legrejtelmesebb zsákbamacskája.

Ugye öt kiló konzervet egy ember megenni akkor is képtelen, ha történetesen abban cukrozott négerfing van jó sok csomagolással. A mi ötkilós konzervünkben sós, érett sajt volt. Ebből egy ember egy alkalommal legfeljebb tíz dekát tud megenni, aztán még magába gyömöszölhet egy további 10 dekát egészen az öklendezésig, de a konzerv alján még mindig marad 4 kiló és 80 deka ebből a sós, érett sajtból, amely egyébként nem kifejezetten népeledel Magyarországon.

1956 novembere után szinte dőlt a pénz és a segítség az Ausztriába menekült magyar szabadságharcosok részére. Nem az a gondom ezzel, hogy a kétszázezer ember között jó, ha száz szabadságharcos volt, még az sem, hogy a Mariahilferen egy ködös reggel szemben találtam magam Sági Ágival, aki a középiskolás éveimnek legelvetemültebb kommunista strébere és besúgója volt. Az igazi gondom az érkező segélyekkel kapcsolatban a szemmel látható elherdálás volt.

Az egyik délelőtt valaki azzal a hírrel jött vissza szálláshelyünkre, hogy az egyetemen pénzt osztanak a menekült egyetemi hallgatóknak. Gyerünk oda!

A villamos nekünk, magyaroknak ingyen volt. Gondolom valaki ezt a számlát is állta, de speciel mi, magyarok ingyen utaztunk, és természetesen százszor többet, mint kellett volna.

Az egyetem kapujában ki volt ragasztva egy nyíl, és alá volt írva: MENEKÜLTEK. Egy folyosó végén eléggé tisztességes sor állt egy íróasztal előtt. Az asztal mögött egy fiatal férfi ült, és a soron következőtől megkérdezte, „egyetemista vagy?” Az illető természetesen azt mondta, „igen”. Nos, ezek a 20 és 40 év közötti „illetők” mi voltunk. Volt idősebb is, aki megkísérelt beállni a sorba, de az ilyet a szó legszorosabb értelmében kiröhögtük onnan.

Az íróasztal mögött ülő hapsi a deklaráció után átadott 30 schillinget[3] az előtte álló „egyetemi hallgatónak”, akinek egy ívre rá kellett firkálni a nevét. Magyarul aláírattak vele egy kollektív átvételi elismervényt.

Nem hiszem, hogy különösen rosszindulatú lennék, de volt olyan érzésem, ezek itt délben berekesztik a pénzosztogatást, és akkor egy ilyen kollektív ívre rávezetnek még néhány száz aláírást. Ezen aláírások számát simán beszorozzák harminccal, és az így kapott összeget gyönyörűen kiosztják saját maguknak.

Különben ez az osztogatás több napon át folyt, és mi természetesen minden nap elvillamosoztunk érte. Na, még elárulom azt is, egy nap többször is beálltunk a sorba.

Egy más alkalommal híre kelt, hogy a Caritas[4] is osztogat, de csak hívő katolikusoknak. Ez minket nem zavart. Orsós Mikivel együtt vágtunk bele a vállalkozásba. Miki is 33-as volt, ugyanúgy, ahogy én. Hitler az év januárjában átvette a hatalmat. Miki három hónappal később megszületett, akkor még zsidónak, de a gyorsan kapcsoló szülők hónapokon belül átkeresztelték. Ez azonban nem jelentette azt, hogy hívő katolikus lett volna, de hát majd kivágjuk magunkat, gondoltuk.

A Caritasnál egy nyájaskodó magyar jezsuita szerzetes beszélgetett el velünk, ami végeredményben egy udvarias vallatás volt. A Miatyánkról és az Üdvözlégy Máriáról tudtuk, hogy kérdezni fogják, azokat Miki be is magolta. Nekem magolnom nem kellett, mert öt évet jártam felekezeti iskolába, ami azt jelentette, minden reggel éhgyomorra mise, minden hónap első péntekén gyónás, másnap áldozás, fohász reggel, délben, este, étkezés előtt, étkezés után, lefekvés előtt. Ha minden imádkozás helyett egy-egy szelet kenyeret kaptunk volna, akkor mi lettünk volna a világ legtúltápláltabb gyermekei. Nem azért mondom, de májusban például a reggelenként belénk tukmált istentiszteletet délután megtoldották még egy litániával is, mivel a szűzanyának május volt a kedvenc hónapja.

De ez a huncut jezsuita nem a Miatyánkot kérdezte, még csak nem is a Hiszekegyet, hanem, hogy melyik plébániára jártunk istentiszteletre, mit hívnak csendes misének, és ki volt a gyóntató atyánk. Szerencsére az én rutinom kihúzott minket a csávából. Mikinek ugyanis volt annyi esze, hogy mindent mondott utánam. Magyarul hallásból improvizált.

Ügyeskedésünk jutalma fejenként egy 890 schillinges utalvány lett, amelyet minden nagyobb áruház beváltott. Speciel mi ezeken az utalványokon felruházkodtunk. Beszereztünk nyári holmikat a köztudottan enyhe klímájú ausztráliai élethez. A többség nem így járt el. Vettek egy-egy értékesebb télikabátot és már vitték is a használt ruha kereskedőhöz. Olyan dömping volt, hogy a legtöbb ószeres ’57 januárjában már vadiúj cuccokat sem vett be.

A Caritas után a Joint[5] következett. Ide is ketten mentünk. A Jointnál Miki rutinja jött jól. Igaz, volt némi cidri az indulás előtt, mert nem voltunk benne teljesen biztosak, nem kell-e bemutatnom a rituális metélés tárgyát. Mikivel nem lett volna probléma, mert mint már írtam, ő zsidónak született, de az én hímvesszőm nem volt segély-kész állapotban és bár egy-két ezer schillingért sok mindenre képes lettem volna, fitymámtól nem szándékoztam megválni 23 éves koromban.

Ne is mondjam, a Jointnál ennél jóval tapintatosabbak voltak, de ők sem zárkóztak el egy kis faggatás elől a sátoros ünnepekkel kapcsolatban. Miki persze simán vette az akadályokat, amiből csak az látszott, a kikeresztelkedés nem sokat ért. Természetesen itt is kaptunk egy kis kápét.

* * *

Valójában nem ezekben volt a nagy pénz! A kimenekült magyarok lel­kileg szakítottak a hazával, az elmúlt életükkel. Mindenki a jövő felé tekin­tett, amely göröngyösnek, de nagyon biztatónak tűnt. Bármilyen szegény ember­ek is voltunk, néhány ezer forintot (sokaknak ez volt minden vagyona) kivittünk ma­gunkkal. Bécsben a forint nem ért semmit. Ugye a forint nem volt konvertibilis, ezért  Bécsben 1956–57-ben nem jegyez­ték, mert a helyzet annyira bizonytalan volt, épeszű tőkés hozzá sem nyúlt a forinthoz.

Ennek ellenére 100 forintért 8 schillinget adtak „egyesek” a magyarok tömeges előfordulási helyein. Jóllehet a forint hazai vásárlóértéke közel megegyezett a schillingével. Mivel tudtuk, minél messzebb kerülünk Budapesttől, a forint annál ismeretlenebb pénznem lesz, ezért az éhbéren összekuporgatott forintjait mindenki átváltotta schillingre.

A begyűjtőknek nem volt más dolga, mint az összegyűjtött forinttal vissza­menni Magyarországra, és venni valami értékes, Bécsben eladható árucikket. Erre a célra a legideálisabb az ékszer volt, de megtette márkás fényképező­gép, karóra stb. is. Ilyen módon az ügyeskedő tizedáron jutott Magyarország­on például aranyhoz, amelyet kivitt Bécsbe, ott schillingért eladta, amelyért tizedáron újra lehetett venni forintot stb. Könnyen belátható, hogy egy-egy oda-vissza út alatt a tőke megtízszerezhető volt. Három ingázás és az eredeti tőke nem ke­vesebb, mint ezerszerese volt a vállalkozó zsebében. Elég volt tehát novem­ber közepén kimenni néhány családi karikagyűrűvel, eladni azt ezer schilling­ért, csinálni három fordulót december közepéig, és máris megvolt az egymillió forint.

Aki azt hiszi, hogy az értékek felvásárlása Magyarországon különös nehézségbe ütközött, az nagyon téved. Az OTP-ből nem, vagy csak nehezen lehetett pénzt kivenni. Így szép számmal akadtak olyanok, akik értéktárgyaik eladásával jutottak készpénzhez. Véleményem szerint, akit nem üldözött a BM, az 1957-ben egymillióval és annak ügyes hasznosításával jobban járt, mintha kiment volna Kaliforniába és ott bohóckodott volna a nyelvtanulással meg mindenfajta csődbejutó vállalkozgatással.

Természetesen voltak olyan segélyek is, amelyekről jóformán nem is tudtunk. A kivándorlási útiköltségek is komoly pénzt jelentettek, nekünk meg eszünkbe sem jutott, mibe kerülhetett egy hajójegy, mondjuk Ausztráliába. Csak felszálltunk, utaztunk és hőbörögtünk, hogy a zsebpénz kevés, abból alig lehet inni egy-egy Martinit. Jellemző, nem is tudtuk, ki folyósítja a zsebpénzt.

A hajóra szállásig azonban sok víznek kellett lefolyni a Donaun és a Salzachon[6]. Az első kérdés, amely az embereket fejbe vágta: hova tovább? Elvégre Ausztriában nem maradhatunk, és nem is igen volt kedvünk hozzá. A továbbutazás és utazhatóság fogalmával a legtöbb magyar úgy találkozott, hogy a lágerszobába történő belépés pillanatában egyszerre huszonketten kérdezték tőle: te hová mész?

Engem mindig meglep, hogy az emberek a hentesnél tíz forintért veszekszenek, majd egy futó ismerősnek kölcsön adnak 10 rongyot, amelyet sosem látnak többé, és persze az ismerőst sem. Aztán meg a nők fél napot tökölnek azon, hogy a drapp bőrszandált vegyék-e meg azzal az apró pánttal az oldalán, vagy inkább azt a világosbarnát a rátűzött díszítéssel. Az egész életükre kiható döntést viszont, mármint hogy Argentínába vagy Svédországba menjenek-e, 3 másodperc alatt meg tudják hozni.

Ha most elkezdesz sárga irigykedni, akkor felidézek egy épületes jelenetet, amelynek színhelye X láger Y szobája lehetett.

– Te hová mész? Mert mi Venezuelába megyünk.

– Venezuelába mentek? Az hol van?

– Nehogy Venezuelába menj, ezek hülyék! Gyere velünk, mi Kanadába megyünk.

– Hülye vagy, apafej, ott megfagysz!

– Miért fagysz meg, mi, miért fagysz meg? Azt hiszed, ott sincs szén meg zaba? Azt hiszed?

– Akkor is megfagysz!

– Tisztára be vagytok dilizve, az USA a menő, ott minden menekült az érkezéskor kap egy kétszobás kéglit, a saját fülemmel hallottam.

– Amerikába? Te meg vagy húzatva. Ott minden második ember gengszter. Mire félig megtanultál angolul, már háromszor átlőttek.

– Gyerekek, Dél-Amerikába kell menni, ott oltári jó nők vannak.

– Francokat, apám, Ausztrália az igazi, ott sosem lesz kommunizmus.

– Hülye vagy? Ausztráliába? Ott életed végéig rejszolhatsz!

– Marhaság! Van ott nő elég, csak a japánok le fogják rohanni.

– Na és, mitől szartok be? Ha ferde szemmel néz rád egy nő, akkor neked már nem áll fel?

– Hülye vagy! Minden fehér embert ki fognak nyírni. Ezek a japánok ilyenek.

– Az nem Ausztrália, Dél-Afrikában irtják ki a fehéreket. Én, apukám, a svédekhez megyek, az a tuti hely.

– Figyelj, szar az egész. Különben mindegy, hová megyünk, csak Európában nem szabad maradni, mert az oroszok egész Európát le fogják rohanni.

 

Ezek a beszélgetések órákon át tartottak, sokszor még lámpaoltás után is addig, amíg két ember nyitva tudta tartani a szemét. Volt, aki hétfőn még Brazíliába akart menni, szerdán már Kanadába, pénteken jelentkezett a svédeknél, következő hétfőn behívták az USA nagykövetségre, csütörtökön pedig jött az értesítés, Új-Zéland fogadja.

[1] A dobtáras géppisztoly gúnyneve.

[2] Sajnos ez a meglátásom 2005-re sem változott meg.

[3] Az akkori osztrák schilling vásárlóerejét tekintve egyenlő volt a magyar forinttal. Magyarországon akkor 30 forintért 20 kg kenyeret lehetett venni.

[4] Katolikus jótékonysági szervezet

[5] Nemzetközi szervezet a háború sújtotta zsidók megsegítésére

[6] Salzburg városát átszelő folyó

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!

(2926) Diák élet Rákosi alatt  

Vissza a múltba a négy napos ünnep alatt

A háború alatt, majd néhány évig utána is, apám textil nagykereskedő volt, és nem tudta eldönteni melyik inkább, kereskedő vagy textiles. A dilemmát én oldottam meg, ugyanis a kereskedelmi szakközépiskola[1] (napjainkban Közgazdasági Főiskola van az épületben) első évében mindössze 5 tantárgyból buktam meg. Nem volt semmi érzékem az angol nyelv, a gyorsírás, a kereskedelmi ismeretek, és hasonló dolgokhoz. Nem tehetek róla, de a váltók leszámítolásától libabőrös lett a hátam. Így aztán a következő évben textiltechnikummal próbálkoztunk, persze annak is más volt akkor a neve.

1947 őszén még beléphettem az iskola cserkészcsapatába[2], de tavasszal feloszlatták, mert túlságosan kispolgárinak találták a Moszkvából importált hazafiak[3], helyette létrehozták a Magyar Úttörő Szövetséget. Kezdetben a két ifjúsági tömörülés között a különbség főleg a vallás kiirtása volt.

1948 őszén átkerültem a technikumba és saját bőrömön érezhettem az új idők új szelének fuvallatát. Mindjárt az első szocialista vívmány a koedukáció volt, aminek mi kamasz diákok örültünk, mert eddig csak a templomba nézhettük a csajokat, most meg egy padban ülhettünk velük. Jelentős minőségi változás! A következő „nagy dobás” a fakultatív hitoktatás volt, de ez csak a rá következő tavasszal valósult meg.

A szeptemberi órarendben még szerepel a heti egyszeri hitoktatás, csak már nem vették komolyan. Hittanóra előtt megjelentek a lelkipásztorok és különvonultak a felekezetek. Nem volt egy egészséges dolog, szült némi széthúzást. A katolikusok voltak többségben, ők maradtak az osztályteremben, ahol a paptanáruk a hitoktatás komolyan vette. Magyarázat, lecke, kikérdezés, stb. Az osztály két evangélikusával a hitoktató beült egy presszóba és hárman együtt stírölték[4] a betévedt nőket. A zsidó rabbi is megjelent a színen, majd nyolc gyerekkel távozott a tanári szoba belsőfülkéjébe, de előtte volt egy kis színjáték. A nyolc diák közül ugyanis hét annak idején kikeresztelkedett, de azért zsidónak érezte magát. Végül a rabbi a kikeresztelkedés tényét nem vette figyelembe. Szóval ezt a cirkuszt nem lehetett díjazni. Nekem különben is tele volt a hócipőm a katolicizmussal.

Ennél sokkal kellemetlenebb volt az a tény, hogy mindjárt az első évben négy fizikatanárunk volt. Kettő külföldre távozott, egyet letartóztattak, a negyedik népi származású volt és nem tudott semmit. Egy szép napon az iskolaigazgató is eltűnt, ami minket nem rázott meg, mert nem tanított, csak a légkör volt egy picit ciki. Az új igazgató egy rosszindulatú, mogorva, kommunista állat volt, és persze nem pedagógus. A párt helyezte oda, hogy ügyeljen az új generáció rendszerhű nevelésére. Csak később tudtuk meg, hogy kellemetlen személyiségét a moszkvai emigrációban szerezte. Nem lehetett kellemes úgy élni, hogy a „Nagy Honvédő Háborúig” minden második magyar emigránst kivégezték.

Persze osztálytársak is tűntek el szép számmal. Valamelyik osztálytársunk egy hetes távolmaradása után nagyobb volt az esély arra, hogy Tel-Avivban van, mint arra, hogy otthon nyomja az ágyat. Nem csoda, az angol tanárnő nyíltan agitálta a zsidó lányokat, hogy menjenek Izraelbe, ahol a kibuc[5] élet maga a hetedik mennyország. A kézi szövést tanító tanár, Bíró bácsi a kényelmesebb diákokat azzal biztatta, hogy ha minden kötél szakad, kézi szövésből meg lehet élni Izraelben is.

Révai úgy gondolta akkor követi el a legkisebb hibát, ha a magyar oktatást átalakítja szovjet minta szerint. Bevezették például a „tanulópár” intézményt. Ennek a lényege az volt, hogy egy polgári származású jó tanuló mellé adtak egy proletár származású rossz tanulót, és a jó tanuló felelt azért, hogy a rossz tanuló ne bukjon meg. Mert nem volt csúnyább dolog a világon, mint a lemorzsolódás, ami alatt azt értették, hogy egy népi származású diák nem jut el az érettségiig, illetve nem lesz belőle diplomás. Persze felmerül a logikus kérdés, mi az hogy felel érte? Nos, ha a rossz tanuló mégis megbukott, amihez esetünkben jó adag tanári bátorságra is szükség volt, akkor a jó tanuló „szabotált” vagy „destruált”. Mindkét bűn halálosnak számított, aminek a megismétlése kicsapást is eredményezhetett.

A tanulópár intézmény továbbfejlesztett formája a „tanulókör” volt. Az én osztályomban ebből három darab üzemelt, de csak egy érte meg az év végét, az enyém. A tanulókör első számú funkciója a rossz tanulók feljavítása volt, de volt egy második funkciója is. A diák szabadideje legyen minél jobban lekötve, ne legyen lehetősége „rendszerellenes” tevékenységre. Különben a tanulókör vezetés és a rendszeres „előadás” tartás nekem testhezállónak bizonyult. Ezt a lekötöttséget nem csak élveztem, de hasznosnak is bizonyult, ráadásul együtt járt a szükséges önbecsüléssel, ami kellően pótolta zilált családi hátterem.

Évzárás után, 49 nyarán rendezték Budapesten a Világifjúsági Találkozót, azaz a VIT-et, ami elképesztő élmény volt számunkra. Ekkor láttam életemben először hús-vér négert közelről. Ezek voltak az afrikai aktivisták. Egy kicsit ugyan túlkorosak voltak, de aktivisták, akiknek ez volt a szakmájuk. Moszkvától kapták a fizetésüket, amiért cserében megjelentek mindenfajta nemzetközi rendezvényen és ők „képviselték” a Harmadik Világot, ami minket a legkisebb mértékben se érdekelt. Szervezetten jelentünk meg itt-ott és semmi más dolgunk nem volt, mint vidáman énekelni, táncolni, és fiatalon csak úgy ott lenni, hogy az egésznek tömeges jellege legyen.

Voltak persze „csúnyább” dolgok is. Második év elején még csak néhány hete jártunk iskolába, amikor az „iskola titkár” kezdeményezett egy beszélgetést, aminek során bizalmasan megkért, hogy a nagyszünetben rendezendő röpgyűlésen szólaljak fel, és az egész osztály nevében ítéljem el Rajk Lászlót és követeljem részére a halálbüntetés kiszabását.

Össze-vissza 16 éves voltam és Rajk Lászlóról sose hallottam, ráadásul, mi az hogy követeljem a halálbüntetését. Fogalmam se volt mit tegyek. Kivert a verejték, elvégre nem akartam ujjat húzni az iskolatitkárral, de a kért becstelenséget se akartam elkövetni. Ez volt életem legkegyetlenebb helyzete. Az egész röpgyűlés alatt úgy álltam ott, mint egy alvajáró. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felemelem a karom, és szót kapok az iskolatitkártól. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki rám néz, én pedig percekig nem szólalok meg, aztán végre kinyögtem, ki az a Rajk László? Többre nem emlékszem, mert hatalmas zsivaj lett a teremben. Lelkileg felkészültem a legrosszabbra, de csodálatos módon soha senki nem említette az esetet.

Máskülönben „reform reformot” követett. Az oktatási intézmény, ahová jártam, ipariskolából átvedlett technikummá, ami gyakorlatilag az óraszámok emelését jelentette, és kizárólag politikai oka volt. A kommunistáknak szükségük volt vezető szakemberekre, akiket már ők neveltek. Az egyetemekről frissen kikerültekben nem bíztak, hiszen azok már alaposan megfertőzte a klerikális Horthy-rendszer. Ellentétben a maiakkal, ők pontosan tudták, hogy rendszerváltás nem hajtható végre csak úgy, ha a teljes vezetőréteget lecserélik. Ha valakit érdekel, annak elárulom, ezért nem volt igazi rendszerváltás 1989/90-ben, ami persze nem jelent semmit, csak nem kell hangoztatni, hogy volt.

Különben a második évben ősszel a „fakultatív” hitoktatás úgy kimúlt, mintha sose lett volna. Már meg se kérdezték, hogy akar-e valaki hitoktatásban részesülni, egyszerűen törülték a tanrendből.

Ezzel párhuzamosan megszűnt az idegen nyelv oktatásának fakultatív jellegi is. Teljesen függetlenül attól, hogy a korábbi években mit tanult valaki, gongütésre mindenkinek oroszt kellett tanulni. Ez persze bonyodalmakkal járt együtt, hiszen a sok százezer magyar diák orosz tanításához sok ezer orosztanár kellett volna, ami nem volt. Kézenfekvő lett volna, hogy az oroszt a korábbi angol-, francia-, némettanárok tanítsák. Na ja, csak hogy ezek egy szót se tudtak oroszul. Viszont Lenin szerint a nehézségek azért voltak, hogy leküzdjék őket. Következésképpen a nyugdíj előtt álló latintanárok is oroszul tanultak 49 nyarán.

Ekkor született az a vicc, hogy miért volt sikeres a 150 évig tartó török megszállás? Mert nem tették kötelezővé a török nyelv tanulását. Az én generációmba a „felszabadító” orosz katonák emléke mélyen bevésődött. Az átlagdiák nemigen él-hal az idegen nyelv tanulásáért hát még, ha utálja a nyelvet beszélő népet. Az orosz nyelv szabotálása dicsőségnek számított. Év végére az osztály fele még a személyes névmásokat se tudta oroszul. Az orosztanárt, aki korábban angolt tanított, a hideg kirázta, mert fél a felelősségre vonástól. Mivel semmi kedve se volt a Sztálin út 60-ban végezni (ahol most a Terror háza van) könyörgött nekünk, hogy legalább 5 sort tanuljunk meg a könyvből. Ő meg fejben tartotta melyik öt sort, ki tudja, és év végén a vizsgabizottság előtt ennek megfelelően kérdezett minket.

A rendszer láthatóan arra törekedett, hogy lehetőleg mindenki mindenkit besúgjon, és mindenki mindenkit ellenőrizzen, vagy fenntartsa a látszatát. Ennek az elvnek az egyik megnyilvánulása volt, hogy a tantárgylezáró tanári konferenciára minden osztályból beülhettek az osztálytitkárok, akik aztán a legzaftosabb részleteket a vécében mesélték el a közvetlen baráti körnek. Ez egy akkora melléfogásnak bizonyult, hogy a következő évben már hallani se akartak róla.

Talán nem is kellene kitérni rá, hogy az 1-től 4-ig terjedő érdemjegyrendszer is „reakciósnak[6]” számított, ahol az egyes jelentette a jelest, a négyes pedig az elégtelent, mely utóbbit furcsa módon „szekundának” becéztek. Következésképpen nyakunkba zúdították az orosz módit 1-től 7-ig, de itt az egyes volt a legrosszabb, míg a hetes a legjobb. Az új rendszerbe be volt építve a kívánatos szocialista manipuláció. Az 1-2 elégtelen volt, a 6-7 pedig jeles, amit úgy lehetne mindennapira fordítani, hogy volt elégtelen és nagyon elégtelen, jeles és nagyon jeles. Meg lehetet egy diákot kicsit buktatni és nagyon. Ha valaki tök hülye volt, de népi származású, akkor az kettessel bukott, vagyis nem igazán bukott meg. Ha valaki csak kicsit volt hülye, de származásilag nem volt kívánatos, akkor az nagyon megbukott. Aztán egy évvel később az egészet újból megváltoztatták, akkor hozták létre a ma is érvényben lévő egytől ötig terjedő rendszert. A változtatás oka, legalább is előttem, ismeretlen. Mi minden esetre joggal érezhettük úgy, hogy állandóan kísérleteznek velünk.

Közben, amíg mi tanultunk, a Párt szétverte a mezőgazdaságot. Második év végén, 1950 nyarán közhíré tétetett, hogy aki pénzt akar keresni, és halálra akarja magát zabálni cseresznyével, az jelentkezhet cseresznyeszedésre. Naná, hogy jelentkeztünk. Mondjuk cseresznyét még csak nem is láttunk, de megismerkedhettünk a létező szocializmus (bár akkor még úgy hívták, hogy „a kommunizmus építése”) valós arculatával. A dolog úgy kezdődött, hogy korán reggel gyülekeztünk a Nyugati pályaudvaron, majd feltereltek egy szerelvényre, amit az V. kerületi iskolák diákjaival csordulásig megtöltöttek. Aztán szép lassan elindult a vonat és ment-ment, megállás nélkül hagyva maga mögött az állomásokat. Egyszer csak megállt a nyílt pályán és üvöltöztek, hogy ennek vagy annak az iskolának a diákjai szálljanak le, jobban mondva ugorjanak le másfél métert a töltés mellé, a vonat meg tovább ment.

Ott álldogáltunk már a nagy semmi közepén egy jó félórája, amikor megjelent egy traktor egy platós utánfutóval, amire felfértek vagy harmincan, a többi kétszáz pedig gyalogolt 6 kilométert a gazdaságig. Mire beértünk már elmúlt dél, a gyomrunk ugyancsak korgott, de ételnek nyoma se volt. Persze cseresznyefákat se láttunk, de pillanatnyilag ez kevésbé tűnt fontosnak. A Moszkvában végzett főagronómus mindjárt munkára akart minket fogni, de mi hangosan követeltük a kaját. Ekkor megígérték, hogy estére vágnak egy disznót és lesz bőven étel. Ne is mondjam a disznóölés ünnepélyesen elmaradt, de akkor már örültünk, ha egyáltalán aludni fogunk tudni valahol.

Ez a valahol egy hatalmas istálló volt frissen lerakott szalmával, amibe befeküdhettünk. Persze 16 évesen a szalmában alvás is bulinak számít, és kurva jól éreztük volna magunkat, ha a gyomrunk nem korgott volna, de korgott. Én ugyan feltaláltam magam, mert az út mellett láttam krumpliföldeket. Néhányad magammal kirángattunk pár bokrot, leszedtük a gumókat a gyökérről, raktunk tüzet és a krumplikat megsütöttük a parázson. Valljuk be, a példánkat kétszázan nem tudták követni.

Az éjszaka a sötétben röhögéssel, cipődobálással és a lányok fogdosásával telt el, de aztán pirkadt és jött a hajnal, ami minket már a cukorrépa földeken ért. Nesze neked cseresznye szüret! A feladat a fejlődésnek indult cukorrépák egyelése volt, mert a helyes fejlődésükhöz az kellett, hogy kábé 40-50 centire legyenek egymástól, jó lehet a vetőgép ennél lényegesen sűrűbbre vetette a magokat. A munka egy hatalmas domb aljában kezdődött, mindenki kapott két sort és azt mondták, hogy a domb tetején van a lacikonyha, aki oda felér az megkapja a reggelijét. A dombtető 3-400 méterre lehetett és számításaim szerint estig se értünk volna fel.

Tíz óra környékén az elégedetlenség a tetőfokára hágott. Valaki otthagyta a sorát és megindult felfelé a dombon, amit hamarosan mindenki követett. Fönt valóban volt egy lacikonyha, ahol meleg tejet mértek és adtak hozzá csupasz kenyeret. A csupasz kenyér nem volt annyira meglepő, mint ahogy az ma hangzik, de a tej olyan kozmás volt, hogy még a háborúban edzett gyomrunknak is soknak bizonyult. Néhányan összeszedtük a cuccainkat és az országúton megindultunk csak úgy bele a vakvilágba. Az első szembejövő szekéren ülőktől megkérdeztük, merre van a legközelebbi vasútállomás. Estére otthon voltunk. Retorzióban nem részesültünk, ehelyett a főagronómust bebörtönözték szabotálás miatt, mert rosszul szervezte meg a diákok munkára fogását.

Augusztus elejére be voltam ütemezve egy olyan diáktáborba, ahol nem munka, hanem vég nélküli szeminárium volt a program. A tábor Szekszárd környékén terült el a Duna parton. Itt szabályos katonásdit játszottunk. Őrség, hogy a diverzánsok nehogy befurakodjanak közénk. Kitűzött „harci” feladatok maradéktalan elvégzése és persze orrba-szájba propaganda, aminek keretein belül megtudtuk kiket kell utálni, Titót, Trumant, és a többi nyugati vezetőt. Ezzel szemben Sztálin és legjobb magyar tanítványa Rákosi imádása gyakorlatilag felért a középkori szentekével. A tábor végén kaptunk egy oklevelet az elvégzett szemináriumról.

A rá következő nyáron Sztálinvárost építettük, de az jobban meg volt szervezve. Teherautókon hordtak a munkahelyre, ahol földet kellett kubikolni méghozzá munkaversenyben. Minden este ki lett értékelve a napi munka és megállapították hány százalékra teljesítette a normát egy-egy brigád. A legjobbak felkerültek a dicsőség táblára. Első nap az én brigádom a számtalan felhólyagzott tenyér ellenére mindössze 30 százalékot ért el, ami nagyon ciki volt. Második nap taktikát változtattunk. Reggel a normás levert egy cöveket a homokos talajba megjelölve vele honnan kezdtünk. Ezt a cöveket napközben félóránként „véletlenül” kivertük a taligánkkal, és ügyeltünk arra, hogy ne oda verjük vissza, ahol volt. Ezzel a módszerrel sikerült megközelítenünk a 100 százalékot. Este aztán tábortűz meg mozgalmi dalok éneklése. Szombat este tánc a kultúrházban, de táncolni csak szolidan lehetett. A díszesebb nyakkendő, divatos csőnadrág, esetleg vastagtalpú cipő „jampinak[7]” számított és retorzió járt érte. Különben Sztálinváros arról volt híres, hogy a hentesnél még téliszalámit is lehetett kapni, tíz dekát 6 forintért. Egyébként a kenyér kilója 1,50 volt.

Ősszel MHK névre hallgató új marhaságot találtak ki. Ez volt a híres „Munkára Harcra Kész” mozgalom, aminek keretein belül mindenki kapott egy tagkönyvet. Gyakorlatilag ez úgy nézet ki, hogy időnként összetereltek minket és kivezényeltek valamelyik sportpályára, ahol futottunk, ugrottunk, gránátot dobtunk, stb. A teljesítményeinket lemérték, és a tagkönyvbe beírták a másodperceket, meg a centiket, és a végén kaptunk egy MHK jelvényt, ami lehetett arany, ezüst vagy bronz. Tito meg rágta a körmét, hogy meg fogjuk támadni.

Fontos kellék volt még a 20 perces nagyszünetekben tartott mindennapos énekkari próba, mert Rákosi utasítására néhány év alatt több tucat mozgalmi dal született, amiket meg kellett tanulni, és a megfelelő alkalmakkor (vagyis gyakorlatilag mindig) el kellett énekelni.

Amikor „választásra készült az Ország”, akkor hangulat brigáddá alakult át az osztály. Reggel héttől szabályos alakzatban jártuk az V. kerület utcáit és üvöltve énekeltük a jól betanított mozgalmi dalokat. Vagyis kellő hangulatot keltettünk a lakosságnak ahhoz, hogy szavazni menjenek. A hangulatkeltésnek meg is volt a betervezett hozadéka, mert a választásokon induló egyetlen párt általában 99,8 százalékos győzelmet aratott. Ezt hívták annak idején „békeharcnak”. Egy kicsit ugyan ellentmondásos volt a békéért való harcolás, de aki az ilyesmin kiakadt, azt könnyen kitelepíthették.

Ugyanis mire harmadikba értünk a hiányzó osztálytársak már nem Izraelben, hanem a Hortobágyon lettek volna találhatók, ott is a lehető legkisebb falukban, többnyire istállókban.

Ennek elkerülése érdekében szüleim eladták a pesti lakásunkat és leköltöztek Kiskunfélegyházára engem meg Pesten hagytak tanulni. Albérletben laktam (és hogy irigykedjetek) havi 80 forint lakbért fizettem, amiért (ezt már kiszámíthattátok), ha volt a hentesnél, alig adtak volna 1 kiló szaláminál többet.

Nem tudom, hogy a fent írtak milyennek tűnnek egy mai magyar diáknak, de bármilyen furcsán is hangzik, mi élveztük a nyüzsgést, az állandó történést. A fiatalok rendkívül adaptívok és könnyen túlteszik magukat mindenen. A legnagyobb különbséget mégis abban látom, hogy összekovácsolódtunk, bajtársiasak voltunk egymással, eszünkbe se jutott egymás hátán taposva törtetni előre. Bármennyire is szar volt az élet, egy emberléptékű világban kezdtük észlelni az emberi létet, ahol örülni lehetett egy szalámis zsömlének, ahol három napig nem bírtam magammal miután társasjáték közben arcon csókolhattam egy lányt, és ahol egy olasz operafilm életre szóló élményt nyújtott. Ha ebben kételkedtek, akkor még csak egy adat. A volt osztálytársaim közül, jóval 50 év után, havonta kétszer most is összejárok azokkal, akik még élnek.

 

[1] Nem így hívták, ez csak a mai megfelelője

[2] Bár a Magyar Cserkész Szövetséget Rajk László rendeletileg 1946 július 4-én feloszlatta, de ezt sokáig vonakodtak betartani.

[3] Rákosi, Gerő, Nagy Imre, stb.

[4] Akkoriban ez használták a „bámulás” kifejezés helyett.

[5] Izraeli mezőgazdasági kommuna

[6] Reakciós az volt, aki vagy ami bármilyen vonatkozásban szemben állt a kommunizmussal.

[7] A „jampec” kifejezés argója = feltűnően viselkedő, divatbolond, léha fiatalember.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!

(2925) Me-Too (én is)

Tibor bá’ online

 

Én is megszólalok Me-Too ügyben, ahol a legújabb fejlemény szerint Placido Domingo, a világhírű tenor énekes, szintén zaklatott több nőt is. Hír hallatára lemondták a művész San Francisco-i fellépését. [szerencsére mi nem vagyunk ennyire feministák, mi nem mondtuk le] Gondolom azért, mert hirtelen megváltozott énekének minősége, esetleg teljesen elment a hangja.

Nem tudom, hogy Domingo zaklatott-e vagy sem, de azt felháborítónak tartom, hogy ha egy nő azt állítja, hogy valaki negyven!!! évvel ezelőtt zaklatta, akkor kivizsgálás nélkül az illetőt egyből feketelistára teszik (esetleg azok, akik maguk is zaklattak anno). Egy ilyen kaliberű művészt nem kell megvédeni, megvédi ő magát, de lehetetlenség elmenni mellette egyetlen szó nélkül.

Jó, nem negyven éve szólt mert, akkor nem mert. Jó, a nő memóriája kitűnő. Jó, a nő az átélt élményt hűen adja vissza negyven év után is. De nem kellene ezt alaposan és tárgyilagosan kivizsgálni. Ismerve a világot és a nőket, nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen hírességnek, mint Domingo, erőszakoskodni kellett volna. Bármelyik kicsit is ambiciózus fiatal nő boldog örömest bújik az ágyába. Amelyik nem bújik, azon átlép. Én legalább is így tennék. Az ő helyében eszem ágában se lenne zaklatni bárkit. Sokkal valószínűbb, hogy engem zaklatnának azok a nők, aki némi protekcióval énekesekké akarnának válni.

Nem valószínűbb-e az, hogy azok jeleznek most hajdan volt zaklatást, akiket anno Domingo nem helyezett figyelme középpontjába. Mondjuk jelentkezésükre nem reagált pozitíven? Ahogy én ismerem a nők legjavát, ez sokkal valószínűbb.

Szerencsére a pasi kedélyesen áll a dologhoz, megteheti, az ő karrierjét aligha lehet megtörni. Ha van egy kis esze, elveri a port a jelentkezőkön. Van hozzá elég pénze.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!

(2924) Aszteroidák

Tibor bá’ online

 

Mint oly sok minden másról, valószínűleg erről is Hollywood tehet, vagyis az aszteroida félelemről. Ahhoz, hogy egy megfelelő méretű aszteroida becsapódjon a Földbe, millió évek kellenek. Annak a valószínűsége, hogy egy ember élete folyamán ez bekövetkezik, elképesztően kicsiny. Ennek ellenére, állandó téma, különösen uborkaszezonban. Nézzünk egy újsághírt:

Egy potenciálisan veszélyes, a Kheopsz piramis méretéhez hasonló aszteroida ebben a hónapban 18 km/s sebességgel fog elszáguldani a Föld mellett. Az aszteroida neve 2019 OU1, és a legkisebb távolság, mire a Földet megközelíti úgy egy millió kilométer. Vagyis, háromszoros Föld-Hold távolság. Egy millió kilométer esetén, a Föld melletti elszáguldás költői túlzás.

De ez nem az egyetlen aszteroida. Van belőlük bőven. A NASA tartja őket számon, gondolom azért, hogy bizonyítsák Trump felé, nem szabad a NASÁT felszámolni, mert hogy Trump ezen töri a fejét.

A NASA különben potenciálisan veszélyesnek tartja azokat az aszteroidákat, amelyek átmérője meghaladja a 100 métert, és a Földet legalább 7,5 millió kilométerre megközelítik. A 100 méterbe nem kötök bele, de a 7,5 millió kilométert, mint veszélyes megközelítést, nevetségesnek tartom.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2923) Ki a (jó) magyar?

Tibor bá’ online

 

Nem az, akinek anyanyelve magyar, és magyar a kultúrája, hanem az, akinek 3-4 gyereke van és 9-16 unokája. És ezek szerint, nem lehet negyvennél fiatalabb, mert az unokákhoz idő kell.

Ezt a nagy-bajuszos bölcsességet Kövér László jelentette ki, aki valami szerencsétlenség folytán a magyar parlament elnöke, mellékállásban pedig ő az Orbán banda megmondó embere.

Persze magyarnak lenni, és magyar állampolgárnak lenni nem egy és ugyanaz. Magyar állampolgár lehet bárki 3-4 gyerek nélkül is, ha van hozzá pénze. Ugyanis a KORMÁNY (így csupa nagybetűvel) mindent készpénzre konvertál. Ők aztán tudják, mi az a Das Kapital.

Jó-jó, de minek nekik a 3-4 gyerek. Tegyük fel, hogy kötélnek akarok állni, de előbb elgondolkodok. Hol és mennyiért fog szülni a leendő gyerekek anyja. Lesz-e addigra szülész a környéken. Vagy menjünk ki Bécsbe szülni? Aztán, problémás a bölcsőde, nemigen van férőhely, és létszámhiány van a dadusoknál. Mondjuk, nekem az se tetszik, hogy 3 éves kortól kötelező, az óvoda. Nincs bajom az óvodával, de a „kötelező” szótól frászt kapok. Ezt követve jön az iskola. Minimum azt mondhatom, hogy nem esek hasra tőle. Az oktatás színvonala nagy ívben tart a béka segge felé.

Ezeknek ellenére hajlok a hívó szóra. Lesz 3-4 gyerekem, de csak azért legyen, hogy nekik is elő legyen írva a fejenkénti 3-4 gyerek? Mert elő lesz írva, abban biztos lehetsz. Még néhány kétharmad négyévente, és a régen volt angol gyarmatok alattvalóinak vérét is kiszívó életlehetőségeit irigyelni fogják a Fideszt újból és újból a parlamentbe beszavazó magyarok 3-4 gyerekkel, vagy 3-4 gyerek nélkül.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2922) Hitler egy-negyed zsidó volt, és tudott róla

Tibor bá’ online

A cikk fordítását a VIP előfizetőknek elküldöm

The mainstream academic consensus is that Adolf Hitler was neither Jewish, nor did he have any Jewish relatives. There is a possibility, however, that his paternal grandfather was a Jew, and one of the most vocal opponents of this theory was revealed as a Nazi sympathiser.

Leonard Sax, a New York Times best-selling author and psychologist, claims he has uncovered evidence that Adolf Hitler was partly Jewish.

In his findings, published in the peer-reviewed academic Journal of European Studies, Sax relies on the revelations of German politician and war criminal Hans Franc.

Frank was Adolf Hitler’s personal lawyer and governor-general of Poland during the Third Reich’s occupation.

During his testimony at Nuremberg, Frank made a sensational claim that he had investigated Hitler’s ancestry after the Nazi leader’s half-nephew, William Patrick Hitler, allegedly blackmailed him with threats to reveal embarrassing details about his family.

Frank is said to have discovered the correspondence of Adolf Hitler’s grandmother, Maria Anna Schicklgruber.

He purportedly found out that Maria Anna was working for a Jewish man in the Austrian city of Graz, and the teenage son of her employer impregnated her in 1836 – the year Adolf Hitler’s father Alois was conceived – in what is suspected to be a rape.

But it is claimed that Maria Anna’s family turned her away and she was forced to give birth to her son in the barn of a stranger the following year. Leonard Sax says the baptismal record does not mention the father’s name, and Maria Anna was living on “alimony” sent by the Jewish family.

She then married a man called Johann Georg Hiedler, and when her son Alois Schicklgruber was 39, he decided to legitimise Hiedler as his biological father, but a priest misspelled his name, which became ‘Hitler’.

As per Sax, Adolf Hitler knew that his parental grandfather was a Jew and was “desperate to conceal it”. Maria Anna’s correspondence with the Jewish family was never published, and the fuhrer ordered the elimination of any mention of the town where his grandmother lived.

Adolf Hitler, in lieu, employed a genealogist, Rudolf Koppensteiner, who put up his family tree saying that all of his ancestors were Austrian Germans.

The story of Hitler’s lawyer has been called into question by many researchers, and a general consensus is that he was not Jewish. One of the first critics was Nikolaus von Preradovich, an Austrian historian who stated in 1957 that there was “not a single Jew” in Graz when Hitler’s grandmother was living there.

But Sax claims to have studied all the major biographies and references linked with Adolf Hitler, to find out that all assertions that Hitler didn’t have Jewish ancestry are based on that of von Preradovich.

He goes on to say that von Preradovich revealed himself down the line as a “Nazi sympathiser” who had heaped praise on Hitler and “quoted from Mein Kampf at length”. So, Sax argues, the Austrian made his claims because he was “offended” by the suggestion that the late fuhrer had partly Jewish ancestry.

Further debunking the claims, Sax says he has looked through Austrian archives from the early 19th century, showing that there had been an “established Jewish community” in Graz in 1850.

Sax insists that there is no strong evidentiary basis regarding Hitler’s ancestry, and suggests that further research is required.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

Éljetek a lehetőségekkel!

(2921) Divat és szokás

Tibor bá’ online

 

A szex egyidős idős az emberiséggel. Azt hinné az ember, hogy ott aztán minden elég rég megállapodott, ha úgy tetszik lecsengett. Hát nem.

Fiatal koromban, ami azért elég régen volt, elröppent azóta vagy két generációnyi idő, az anális szexről még csak nem is hallottunk. Akkoriban nem volt okos telefon, ezért állandóan együtt voltunk és minden megbeszéltünk. „Gyerekek, tegnap akkorát kúrtam, mint egy ház.” Az se volt titok, hogy kivel, de a hogyról nem volt szó, mert az egyértelmű volt. Mit lehet ott cifrázni? A „Baszd seggbe a kurva anyádat” a lehető legnagyobb sértés volt, mert aki seggbe bassz, az csak egy állat lehet. Kutya, ló, szarvasmarha, vagy ami tetszik, de ember nem. Egy szaros seggbe tisztességes ember nem dugja be a farkát, kivéve ha buzi. – Ez volt a közvélekedés.

Egy ad hoc társaságban, nem rég bemutattak nekem egy hivatásost, aki azzal állt elő, hogy munkába állás előtt kimossa a végbelét, mert nem tudhatja, mit kedvel a kuncsaft. Az én időmben ilyen kívánsága a kuncsaftnak nem lehetett.

Kamasz koromban óriási szenzációnak számított, hogy Karádi Katalin az egyik filmben meztelenül beugrott a vízbe, de csak az alkonyati sziluettjét lehetett látni, vagyis semmit. A nagyanyám pedig azt mesélte, ha az ő idejében egy nőnek kivillant a bokája a férfiak izgalomba jöttek.

Most is villan, de nem a boka, hanem az emlők. Sőt, egyre jobban villan. Már nem számít celebnek az, aki nem villant. A szabály, mindent lehet, csak a mellbimbó és udvara ne látszódjon ki. De már ezt a szabályt se tartja be mindenki. Most kezd terjedni a bimbók mutogatása, sőt az egész csöcs, úgy ahogy van, amihez videó klipeknél hozzá tartozik a seggek esze veszett vonaglása is. Ha lúd, akkor legyen kövér alapon.

De itt nem állunk meg. Tök meztelen nő berohan a focipályára, mert a pasija futballista. Majd különböző csoportok teljesen ruha nélkül nyilvános helyen tiltakoznak mindegy, hogy mi ellen. Lényeg, hogy pucérok. A meztelen testet tehát tiltakozásra használják fel. Nem tudom, de ez szerintem az emberi test lealázása.

Lehet-e tovább lépni, már hogyne lehetne. Nyilvános helyen, mindenki szeme láttára, közösülni. Erre is van példa.

Lehet-e még tovább menni? Lehetne, de már nincs hová. A helyzet az, hogy ebben is az út végére értünk. Nem csoda, hogy az emberiségnek nincs jövője. Elfogyasztottuk. Néhány ezer forintért már nagyszülőket szúrunk le 19 centis késsel. A pénzhajhászásában, mindent feléltünk, nem csak az erkölcsöt, a saját komfort érzésünket is.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(VM-172) Antalffy Pali bácsi (vasárnapi repríz)

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Az 1950-es évek vége, hatvanas évek eleje volt a tengerentúli utazás fordulópontja, akkor tért át a világ a hajózásról a repülésre. Nekem még szerencsém volt, mert 57-ben hajóval mehettem Ausztráliába, ugyanakkor a húgom még abban az évben már repülővel. A hajóutazásnak meg volt a maga varázsa és persze a sok évszázados hagyományai is. Egy-egy hajó befutása egy adott kikötőbe „esemény” számba ment, már csak azért is, mert nem mindig futott be az aminek kellett volna, elég sok hajó és utasa veszett oda örökre. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy a hajó utas listáját táviratilag megküldték a kikötőkbe, ahol az ki volt rajzszegezve a falra, hogy bárki láthassa, amennyiben érdekli a dolog. Ebből az következik, hogy az én nevem is ki volt tűzve a Melbourne-i kikötőben 1957 márciusában, vagy 150 más magyarral együtt, akikkel egy hajón utaztam. A listákat pedig a helyi „régi” magyarok gyakorta látogatták. Így tette ezt Antalffy Pali bácsi is, aki csendőr őrnagy volt a visszacsatolt Erdélyben, és akit Rákosiék távollétében halálra ítéltek.

Pali bácsinak természetesen megakadt a szeme a nevemen, és bár csak névrokonságról volt szó, mindenképpen meg akart velem ismerkedni. Fogalmam sincs hogyan tudta meg a címem, de egy szép napon kaptam egy kézírásos levelet, egy ismert/ismeretlen feladótól. 1939-ben vezették be Magyarországon az úgynevezett zsinórírást, és mert én éppen akkor voltam elsős, hát velem és korosztályommal kezdődött az újfajta írásforma. Szerintem nem volt sikeres az eredeti elképzelés, ami szerint „ne kelljen a tollat felemelni a papírról”, de ez csak évekkel később derült ki. Minden esetre a nálam csak egy kicsit is idősebbek kézírásából nagyon jól fel tudtam mérni, hogy nem az én korosztályom. Pali bácsi kézírása pont ilyen volt, a megszólítás: „Kedves öcsém” legalább 20 év korkülönbségre utalt (a valóságban pont annyi volt). A levélnek természetesen személyes találkozó lett a vége, ami bizonyos, patronáló barátsághoz vezetett. Az öregnek rettenetes volt az akcentusa, amit még angoltudás nélkül is lehetett érzékelni, de legalább megértette magát. Ő volt az, aki elvitt az első „magyar bálra”, amiket elég gyakorta rendeztek. Ez általában egy-egy (elővárosi) városháza kibérléséből állt, ahol megjelent úgy 100-150 ember, aminek legfeljebb 20 százaléka lehetett nő, és persze azok is mind férjezettek. Beszélgetésre, piálásra, azonban az esemény kitűnően megfelelt. Pali bácsi körbevezetett, mint nemrég érkezett freedom fighter-t, mert hogy az egész világ így írt rólunk totálisan függetlenül attól, hogy volt-e a kezünkben fegyver vagy sem. Bár nekem ugyan volt, de el nem sütöttem. Ez nem is volt fontos, mert a lényeg az volt, hogy a jó tíz éve semmibe se vett emigráns magyarok végre büszkék lehettek magyarságukra, Magyarország rákerült a térképre. Azt azért tudni kell, hogy a „régi” magyarok nagy része az oroszok elől nyugatra menekülő, többnyire katona és csendőrtiszt volt, vagy csak sima katona, aki nem volt olyan helyzetben, hogy megszökjön. A megvert magyar hadsereg volt katonái szerették volna hallani, hogyan robbantottuk fel a T-34-es tankokat, hogyan beleztük ki az orosz katonákat, szóval olyasmiket, amikkel én nem tudtam szolgálni. De nem volt probléma, mert beszéltek ők helyettem, hiszen a hőstettek akkor már szájról-szájra járó hagyománnyá váltak.

Szóval Pali bácsi mutogatott, de óvott is jó tanácsaival. Az éppen aktuális tanácsa az volt, hogy feltétlenül távozzunk éjfél előtt, mert utána már zuhan a hangulat (ha erre egyáltalán volt még lehetőség) és rendszerint verekedésbe torkol a találkozó, mert, hogy ez ilyen, de van igényesebb találkozó is, ami viszont zárt körű, azaz szigorúan csak meghívóra lehetett elmenni. Ezeken majd kizárólag ex katonatisztek vettek részt, akik tovább folytatták korábbi életüket, legalább is hétvégeken, mert – nem lévén tisztességes szakmájuk – rendszerint alantas munkát kellett végezniük. Talán éppen ezért ragaszkodtak korábbi titulusaikhoz, és léptették elő egymást annak rendje és módja szerint, amikor az esedékessé vált.

Máskülönben, Antalffy Pali bácsi agglegény volt, aminek okán adott fel házassági hirdetés, amire kapott 26 választ. A válaszolókat egymást követő huszonhat szombaton tetemre hívott, majd fél év után az egyiket véglegesítette. Amikor én találkoztam vele, már a véglegesítés megtörtént. Ebből kifolyólag a szombatjai rituálisan teltek el. Reggel kiment a piacra, ahol vett hol egy langusztát, hol egy borjú bordát, vagy valami hasonlót, amivel együtt megjelent a hölgy lakásán, ahol birtokba vette a konyhát és állított elő egy lukulusi lakomát. A lakoma után volt az édes kettes, majd a hazatérés.

Pali bácsi szeretett volna visszamenni Magyarországra, legalább egy látogatás erejéig, bár pontosan tudta, hogy erre sosem fog sor kerülni. Természetesen ezen vágyával nem volt egyedül, de éppen mert világ életében agglegény volt, jobban tűrte a sorscsapást, mint mások. Kérdésemre, hogy miért nem nősült meg, az mondta: minek, amíg másnak van felesége, addig teljességgel felesleges. Akkor még úgy gondoltam, hogy savanyú a szőlő, de ma már biztos vagyok benne, hogy őszintén gondolta. Tíz kemény éven át rakta a keservesen megkeresett fontokat egymás mellé, mígnem lett akkora tőkéje, amiből vehetett magának egy eléggé lerobbant házat a Brunswick Roadon. Persze csak úgy, hogy a 2000 fontjára a bank adott neki kölcsön négy ezret, de azt már nem ő fizette vissza, hanem a bérlői. A tipikus angol munkásház ugyanis teli van hálószobákkal, amelyeket egy közös nagy konyha és fürdőszoba lát el. Ezeket a szobákat olcsón kiadta magyar srácoknak, konyha és fürdőszoba használattal. Pár hónapig még én is voltam a lakója, sőt a húgom is, csak a nyugtalan emigráns lélek hamar tovább kergetett, de azért Pali bá’ sorsát figyelemmel tudtam kísérni. Miután lakói kifizették a házra felvett kölcsönt, a házat eladta és vett magának egy vendéglőt, ahol kifőzhette magát minden nap, reggeltől estig, nem csak a szombat délutánokon.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(VM-171) Catchup (szombati repríz)

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Hazánkba a catchup a hatvanas évek vége felé jött be, addig a kutya se tudta, hogy eszik-e vagy isszák. A jó nép kétféleképpen ejtette ki, aki tudott angolul – vagyis néhányan – kecsáp-nak, aki nem tudott és elökelösdit játszott az kecsöp-nek, plusz jó adag affektálással. Személy szerint én ez utóbbitól ótvart kaptam, mert a catchup-ot nem a franciák találták ki. Én magam 1957-ben találkoztam vele meglehetősen emlékezetes módon

Jaltában a balfasz és nagybeteg Roosevelt, és a tök részeg Churchill tálcán nyújtotta át Magyarországot Sztálinnak, amiért 56-ot követően volt egy kis lelkiismeret furdalásuk az amerikaiaknak. Ennek lehetett a következménye, hogy a kábé 200.000 magyar menekült összes költségét ők állták. Ezek szerint amerikai pénzen utaztam Ausztráliába, méghozzá hajón. A melbournei kikötőben már vártak ránk, amit mi természetesnek vettünk. Felraktak minket egy különvonatra, és megindultunk Albury felé, egészen pontosan Bonegilla táborba, amit még a háború alatt hoztak létre az Európába küldendő ausztrál katonák részére. A tábor építésekor figyelembe vették a háborús szabályokat, mert végig féltek egy japán inváziótól, ami azt jelentette, hogy a tábor valójában 10 apró táborocskát jelentett, nem túl közel egymáshoz, vagyis egyetlen bombával nem lehetett az egészet elpusztítani. Ez az elrendezés a bevándorlás alatt igen praktikusnak mutatkozott, mert a különböző nációkat el lehetett egymástól választani, sose lehet tudni alapon. Ennek azért volt hozadéka számunkra is. A táborban mindenki beszélt magyarul, még a parancsnok is, aki egy 10 évvel korábban érkező magyar volt, és persze külön magyar szakácsok is voltak, mert az ausztrálok azt is tudták, hogy a magyar nem eszi a görög kaját, a görög pedig a magyart, stb. Szóval a megérkezésünk után hosszú hetekig fogalmunk se volt, milyen a helyi zaba, azaz nem is sejtettük, hogy mi vár még ránk.

A korabeli szabály szerint abban a pillanatban, amikor ausztrál földre tettük a lábunkat, járt a munkanélküli segély, ami elégséges volt ahhoz, hogy a teljes ellátásunk kifizetése után még maradjon a zsebünkben bőven költeni való erre-arra. Ebből az következett, hogy nem nagyon siettünk állást kapni, de ez a nyugi érzékelhető volt a hatóságok részéről is. Egy idő után azonban a jóból is megárt a sok, elkezdett égni lábunk alatt a talaj, főleg, hogy az összes „régi magyarnak” volt gépkocsija. Világossá vált, hogy több száz kilométerre Melbourne-től és Sydney-től nemigen lehet beilleszkedni az ausztrál életbe. Viszont, aki egyszer elhagyta Bonegillát, nem térhetett vissza. Ez a szabály óvatosságra intett minket. Kapóra jött, hogy apám egyik barátja, akit nagyon jól ismertem, 44-ben nyugatra ment, majd Ausztráliába kötött ki, és Sydney-ben élt, akivel aztán levelezés útján lepacsiztam a dolgot. Odamegyek, és majd ő kerít nekem állást. Így aztán kijelentkezve a táborból, egyik nap vonatra szálltam, és irány Sydney. A két főváros között a sínpálya természetesen nem a tengerparton haladt, hanem átvágott a félsivatagon, spórolva ezzel minimum 200 kilométert. Csakhogy a félsivatag éjszaka piszkosul lehűl, legalább is télen, és ugye akkor már június vége felé járt az idő. Az országon átok ül, mert télen nemigen megy a hőmérő higanyszála nulla fok alá, de azért nincs meleg. Viszont némi szenvedés árán ki lehet bírni fűtés nélkül. Ezért aztán nincsenek kályhák, és így a fél ország fagyoskodik 3-4 hónapon át. A félsivatagon átvágtató vonaton az utasok megfagyását különleges módon akadályozzák meg. Indulás előtt minden hatszemélyes kupéba beraktak egy 50 kilós, két végén fogantyúval ellátott vastömböt, ami kb. 80 fokos volt, sugározta a hőt és a lábakat rá lehetett tenni. Éjfél környékén megálltunk valahol büfélátogatás és zsibbadt lábak megmozgatása végett. Nem dúskáltam a földi javakban, de kifejezett csóró se voltam. Ezért aztán a büfében megpróbáltam venni magamnak egy almát, de nem sikerült. Akkor még nemigen tudtam, hogy nem elég egy angol szót megtanulni, ügyelni kell a kiejtésre is. Ha egy standon van 4 féle gyümölcs és semmi más, az eladó nem lesz képes kitalálni, hogy a gyanútlan magyar a banán, alma, narancs, és ananász közül az almákból szeretne egyet kapni. Négyszer mondtam, hogy apple, és persze mutogattam, mint egy félőrült, de eredménytelenül. Ez nem csak lehangoló volt, de kitűnően alkalmas az ember maradék önbizalmának a lerombolására. A végén azért almával szálltam  vissza a vonatra, nem kis nehézség legyőzése árán.

Aztán néhány órával később kivilágosodott, és pontban reggel 8-ra befutottunk a central stationba, ahogy azt a menetrend diktálta. Kiszállás. Egészen minimális nyelvtudással, egy tök ismeretlen városban, mindenfajta kapaszkodó nélkül, mindössze egy cím birtokában. Csakhogy Nagy Sanyi (és felesége) egész nap dolgoztak, délután ötre értek haza, és mi van, ha nem térnek haza, vagy nem találom meg a címet. Jó, tudom, erre kicsi az esély, de mégis. Minden esetre vettem egy térképet a városról, és megkerestem rajta Nagy Sanyi utcáját, majd a helyi üdvhadsereg szállás helyét, „ha minden kötél szakad” alapon. Ekkor döbbentem rá, hogy kurva éhes vagyok. Gyorsan vettem egy tábla csokit, ami meg se közelítette a Bécsben percek alatt megszokott Milkát, de itt semmi se volt „európai” (amit kontinentálisnak hívtak) azt már rég tudtam. Például csak sózott vajat lehetett venni. Sótlan vaj egyszerűen nem létezett, illetve igen, de csak continental delicatessen-ben, ahol dán vaj volt a neve (Danish butter), és kétszer annyiba került, mint a sózott vaj. A csoki után kiléptem az épületből, és persze egy hatalmas téren találtam magam, ami kábé megfelelt a budapesti Baross térnek (még a feldúlás előtt) és mit látnak szemeim? Egy mozgó virsli árust, aki egy forró vízzel teli tartályból virsliket bányászott ki, rakta be egy kettévágott buciba, amit némi jóindulattal zsömlének lehetett nevezni, majd öntötte az egészet nyakon vagy piros, vagy khakiszínű sűrű folyadékkal. Abban biztos voltam, hogy a khaki mögött mustár húzódik, amivel már találkoztam. Csakhogy az angol mustár ehetetlen, mert elképesztően csípős. A sötétpirosról fogalmam se volt mi lehet, minden esetre a piros szín nem volt bizalomerősítő. Így aztán úgy döntöttem, hogy se ezt, se azt nem kérem. De mi az, hogy nem kérem? Na, majd meglátjuk. Gyors elhatározással odaléptem és kiböktem „one please”, ami eléggé érthető. Eztán jött a műsor. A pasi megkérdezte mit kérek rá, csakhogy ezt nem értettem, de készültem rá, hogy meg fogja kérdezni. Amire azt mondtam, hogy no-no, ami szerintem azt jelentette, hogy nem kérem egyiket se. A pasi szerint a „no-no” nem jelentett semmit, és ami jár, az jár, ragaszkodott hozzá, hogy valljak színt, mit akarok kecsápot vagy mustárt? Világossá vált előttem, hogy nincs kiút. Most már csak arra kellett vigyáznom, hogy ne kapjak mustárt, mert akkor dobhatom el az egészet. Közben már három vevő is állt mögöttem, és mind meg szerette volna kapni a saját virslijét. Lesz, ami lesz, halált megvető bátorsággal böktem a pirosra. Aztán jött az első harapás. Jézus! Ez édes! Édes virsli, amikor én mustárhoz és tormához voltam szokva. De a nagy dobás még hátra volt. A hot doghoz adott papírszalvétával letöröltem a kecsápot, jó lesz nekem a virsli csupaszon is. Beleharaptam a jó zaftos virslibe, de abban a pillanatban valami elképesztő penetráns birkaszag csapot pofán BELÜLRŐL. Persze az egészet kiköptem. A birkával évek alatt se tudtam megbarátkozni, de sajnos a kecsáp szorosan kapcsolódott az eredeti élményemhez, így aztán a mai napig kerülöm, még a látványát is.

Ezért fogadtam olyan ellenségesen honfitársaimat, amikor magyar-honi betévedése után rohantak a kecsáp után, és nem számított embernek, aki nem élt és halt volna érte. Persze azóta elég sok víz folyt le a Dunán, a mai magyarok egészen biztos azt hiszik, hogy a kecsáp Árpádékkal jött be a Kárpát-medencébe és a vérszerződéstél azt használták vér helyett. Sebaj, még jó hogy nem kötelező a fogyasztása.

Akit érdekel, annak elárulom, hogy amikor Nagy Sanyi hazatért a munkából én már egy órája a kapujuk előtt ácsorogtam.  Ő nem sokat változott 10 év alatt, én annál többet. Ausztrál felesége volt, aki csak két magyar szót ismert: szerbusz, kispajtás. Aznap este tükörtojást kaptam tőle. Sanyi mondta is, hogy Barbara nem tud főzni, ha magyar kaját akar, akkor neki kell főzni. Másnap már hétvége volt, elvittek kirándulni. Csak később tudtam meg, hogy mást nemigen lehet csinálni. Valahol megálltunk enni, „bun”-t szolgáltak fel, ami pogácsaszerű sütemény, és felvert tejszínhabot kellett rá kenni, leöblítés teával. Kellett nekem ez a magyar parasztgyomor? – Ja, hétfőn elvittek dolgozni egy Weiss Manfréd szerű acélgyárba, ahol 8 napot dolgoztam, mielőtt fizetés nélkül megszöktem, de ennek semmi köze a kecsáphoz.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2920) Emlékeim a vörös hadseregről

Tibor bá’ online

 

Ez év június. 6-án volt a normadiai partraszállás 75. Évfordulója, ami megpecsételte a háború és a hitleri Németország sorsát. Az csak természetes, hogy hatalmas ünneplést rendeztek a Szövetségesek, ahova Putyint, vagyis az oroszokat nem hívták meg, ami azért elég nagy pofátlanság volt, lévén, hogy a harcokból alaposan kivették a részüket. Lényegében a Szovjetunió embervesztessége, 26 millió fő volt, amivel szemben Anglia és az USA együttes vesztessége nem érte el az egy milliót. Eléggé beszédes, ha megemlítjük, hogy a Wermacht 90 százaléka a keleti fronton harcolt. A nyugati fronton szinte csalogatták az ellenséget, hogy minél több terület az ő fennhatóságuk alá tartozzon majd a háború elvesztése után.

Végül is megállapítható, hogy eléggé kicsinyes magatartás az oroszok kirekesztése a megemlékezésből, így nem csoda, hogy az orosz propaganda visszaütött. Széltében-hosszában lehet találkozni korabeli fényképekkel, ahol az orosz katonák csodálatos emberszeretete van dokumentálva. Engem mind a két oldal történelem hamisítása bosszant, ezért leírom, mint szemtanú, mire emlékszem személyesen.

A június hatodikai partraszállás nagy szenzáció volt, apámék megállás nélkül erről tárgyaltak. Az már az elmebetegek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler elvesztette a háborút, és legfőbb ideje lenne kiszállni belőle. Erre, a hívők azzal válaszoltak, hogy Hitler be fogja vetni a csodafegyverét. Akkor még senki nem tudta, de valószínűleg atombombáról volt szó, de a nyugatiak a nyakukat törték, hogy ez ne készüljön el. Hitler okosabban tette volna, hogy előbb elkészítik az atombombát, és csak utána támadják meg az oroszokat. 1944-ben Hitlernek tehát nem volt atombombája, de volt V-1 (ejtsd: fau-egy) és V-2 rakétája, amikkel Londont lőtte. A korabeli pesti vicc ezt így reagálta le: Hallotta? A németek bevetették a fau-ötöt, csak az a baj, hogy nem hat.

1944 nyarán az amerikaiak kihasználva fantasztikus légi fölényüket, bombázgatták hazánkat is, amik aztán elmaradtak miután a Vörös hadsereg elérkezett a határainkhoz. Így őszre elkezdtünk felkészülni az oroszok bevonulására. Karácsonyra megkezdődött Budapest ostroma. Három héttel később a mik utcánk is elesett, „bejöttek az oroszok”. Ezt én úgy éltem meg, hogy egyszer csak a légópince ajtajában megjelent néhány orosz katona és elüvöltötték magukat „Németcki da?” Amire az egész pince kórusban kiabált, hogy „németcki nyet”. Ezt követve a katonák lépésről-lépésre mindenkit szemrevételeztek. Eközben megálltak az asztmás házmesternél, aki másfél mázsát nyomott, és zilálva lélegzett, ő volt a ház legszegényebb lakója, de mivel kövér volt az oroszok azt kiabálták, hogy burzsuj, és követelték az aranyait. Ezekről a nem létező aranyakról csak nehezen mondtak le, de mivel az I. világháború nem volt olyan nagyon régen, a lakók között volt hajdani orosz hadifogoly, akik meggyőzték a katonákat, hogy a házmester nem burzsuj.

Mindjárt másnap jött egy rakás katona zabrálni (lopás, konfiskálás). Ennek ok az volt, hogy a Vilmos császár út 19/c alatt laktunk, amit ma Bajcsy Zsilinszkynek  hívnak, és itt volt Budapest (akkor) legmodernebb öt háza, ami talán még ma is megállja a helyét. Feltételezhető volt tehát, hogy gazdagok lakják, ami meg is felelt a valóságnak. A katonák felmentek a lakásokba, feltörték a szekrényeket, és amit ott találtak, azt kidobálták az ablakokon, az utcán várakozó proletároknak, akik a külső kerületekből jöttek be segíteni az oroszoknak zabrálni.

Két nappal később azt láttam, hogy civil ruhába öltözött férfiak egy csoportját hajtják davaj gitáros (dobtáras géppisztoly) orosz katonák, akik mindenkit betereltek a csoportba, aki férfi volt és szerencsétlenségére kimerészkedett az utcára. A Vörös hadsereg tehát hadifoglyokat gyűjtött, mert a tervgazdálkodás előírta, hogy Budapest ostrománál hány hadifoglyot kell ejteni. A tervet pedig tűzön-vízen át teljesíteni kell. Ezen szerencsétlen emberek nagy része odaveszett, kisebb része évekkel később szabadult, amit a kommunista propaganda szerint Rákosi Mátyásnak köszönhettünk.

Állítólag az orosz katonáknak 3 nap zabrálás volt megengedve, amit egyes esetekben hetekkel túlléptek. Ez ellen úgy védekeztünk, hogy a ház vaskapuja éjjel-nappal zárva volt, és egy lakó belülről állandóan vigyázott.

Ekkorra, már megjelentek az utcai plakátok, amin az látszott, hogy teherautókról orosz katonák kenyeret osztanak a népnek, vagy kisgyerekeket csókolgatnak, idős nőkre mosolyognak. A valóságban, akit lehetett megerőszakoltak. Személyesen ilyet nem láttam, de a leendő nevelőanyám mondta, hogy náluk (5 házzal arrébb lakott) az első emeleten két hivatásos kurvát alkalmaztak, akiket tejbe-vajba fürösztöttek, és ezért ők fogadták az arra téved orosz katonákat, hogy megelőzzék a megerőszakolásokat.

Néhány héttel később az orosz katonák nem voltak rászorulva se a zabrálásra se a davaj peznára (ide a pinát), mert Moszkvában nyomtattak magyar pengőt és azzal bármit megvettek, mindent megfizetek. Nyugaton annyival volt jobb a helyzet, hogy ott az amerikai katonák a pináért csokoládéval, cukorral fizettek. Kihasználták a nyomort, nem volt szükség az erőszakoskodásra.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2919) The pot calling the kettle black

Bagoly mondja verébnek, nagyfejű, című VIP fordítást elküldtem az előfizetőknek

Hétfőn az USA kormánya hivatalosan kijelentette, hogy Kína valuta manipulátor.

___________________________________________________________________________

On Monday, the United States government officially labeled China a ‘currency manipulator.’ But all countries manage their own national currencies. Here’s a quick explainer of what this means.

How does a country control currency?

Government central banks control currency by regularly setting interest rates, through issuing new bank notes, and managing foreign currency reserves. National regulators also manage currencies on the open market to weaken or strengthen the exchange rate if the market price rises or falls too quickly.

Which countries manipulate their currency?

In effect, all countries manipulate their currencies in one way or another. Recent examples include Quantitative Easing programs by the US, the European Union, Japan, and others, in the years following the 2008 financial crisis. Hundreds of billions in new currencies have been issued to prop up local stock markets and buy government debt. Why is that currency manipulation? The answer is devaluation. The more money you print, the less it is worth.

US labeling China ‘currency manipulator’ will shake global financial markets – China’s central bank

How does a country manipulate currency?

Simply explained, in order to weaken its currency, a country sells its own currency and buys foreign currency – usually euros or US dollars. Following the laws of supply and demand, the result is that the manipulating country reduces the demand for its own currency while increasing the demand for foreign currencies.

Why would a country want to weaken its currency?

A country may want to weaken its currency in order to manufacture domestic goods more cheaply and make them more competitive on the global market. The US has accused China of doing just that in response to recent tariff hikes on Chinese goods. A weaker yuan helps Chinese exporters deal with higher tariffs. The downside is that imported goods become more expensive for Chinese consumers.

How does China manipulate its currency, according to the US?

The Chinese currency, called the renminbi or the yuan, is what the US calls a policy currency. So according to Washington, this means that, unlike the US dollar, which rises and falls in value in free market trading, the yuan’s value against the dollar is set by the People’s Bank of China, an arm of the Chinese government.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2918) Környezetvédelem

Tibor bá’ online

 

Manapság divattá vált, zöldnek lenni. Szidni mindenkit, aki szemetel, aki húst zabál, aki repülőgépre ül, stb. stb., mert tegyünk valamit a Földünkért. Ez rendben lenne, csak nem csinálják ésszel.

Napjainkban Magyarországon rengeteg szó esik az elektromos rollerről, mert hogy veszélyes, mert hogy szabályozni kellene, stb. Miközben a járdán 35 km/ó sebességgel cikázók állítják, hogy ez környezetbarát. Környezetbarát, olyan értelemben, hogy nem pöfög ki fekete füstöt. A helyzet az, hogy pontos utánjárásra kiderült, hogy az E-roller egy kilométer megtett útra számítva, több káros gázkibocsátással jár, mint az autóbusz, bicikli, vagy akár a moped, ha beszámítjuk az akkumulátorgyártást, annak állandó töltését, és a fémváz legyártását is.

Újra hasznosított alumínium és rozsdamentes acél kulacsok

Újabban divattá vált magunkkal hordozni üdítő italokat. Villamoson, autóbuszon utazva azt tapasztalom, hogy egyik-másik utas időnként belenyúl a magával cipelt hátizsákba,kivesz egy palackot, iszik belőle, majd visszapakolja. Egy órás busz utazás alatt, akár háromszor is iszik. Az én időmben, amikor a városban mászkáltam és megszomjaztam, mondjuk évente egyszer- vagy kétszer, betértem egy söntésbe, és kértem a csapostól egy pohár tiszta vizet – ingyen. Hát ennek vége, jön az állandó iszogatás, illetve PET palack termelés, ha nem vagy környezettudatos, de ha vagy, akkor viszel magaddal egy fém kulacsot, ami újra és újra használható.

Sajnos az alumínium gyártás roppant környezetpusztító. Egyfelől a bauxit bányászat káros, mert környezetszennyező, másfelől rettenetesen sok energia kell a fém kinyeréséhez.

A rozsdamentes acél előállításához nyílt színi nikkel bányára van szükség. A rozsdamentes acél előállításához is sok energia kell. Ráadásul a gyártók nem hajlandók acélhulladékot használni.

Napelemek

Ne tagadjuk, a napelem a köztudatban egyenlő a „tiszta energiával”. Elméletben briliáns megoldás a víz és az otthon melegítésére. Azonban, a valóságban a gyártása jelentős környezetrombolással jár.

A panelok gyártása 2000 °C-on történik. Ezen hő eléréséhez jelentős mennyiségű fosszilia égetése szükséges. Ráadásul, ritka földfémekre is szükség van, amiből a Föld készlete igen sovány. A napelemek élettartama természetesen nem végtelen. A kiszolgált napelem újrahasznosítása rendkívül bonyolult. Ezért rendszerint a szemétdombon végzi.

Papírszatyrok

Plasztik ellenes mozgalomban jelentős szerepet játszanak a papírszatyrok. Sajnos a papírszatyrok gyártása jelentős hátránnyal jár. Elsősorban a fák kivágására kell gondolni. Azoknak a fáknak a kivágására, amelyek a klímaváltozás ellen „dolgoznak”.

A lényeg az, hogy négyszer több energiára van szükség egy papírszatyor legyártásához, mint egy plasztik szatyorhoz. Ráadásul a műanyag szatyrokat többször lehet újrahasználni, mint a papírt. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a hulladéklerakókban a papír, fény és oxigén hiányában, semmivel se bomlik le gyorsabban, mint a műanyag. Ráadásul a papír több helyet foglal el, az amúgy is túlzsúfolt hulladéklerakókban.

Igaz, hogy a papír újrahasznosítható, de ha egyszer elázik, akkor kidobják. Különben is a papír újrahasznosításhoz sok energia kell, valamint rengeteg vegyi anyag.

Biozöldségek

Mi lehetne kedvezőbb, mint a biofarmról származó zöldség. Sajnos a valóság árnyaltabb, mint a témával kapcsolatos vélemény.

Az utóbbi időben több mítosz is született a biotermékekkel kapcsolatban. Olyannyira, hogy tudományos kutatásokat végeztek, hogy igazak-e, amiket a bioételek hírnökei oly lelkesen hirdetnek. Az eredmény nem túl jó.

Először is a hagyományos farmok környezetbarátabbak, mint a biofarmok, mivel jobb hatásfokkal működnek, 20 százalékkal több termék, azonos területre vetítve. A jobb hatásfok miatt kevesebb szennyezés, kevesebb a talaj vesztesség és kevesebb vizet használnak fel.

Két intézmény a Stanford University valamint az  Oxford Academics, semmi bizonyítékot nem talált arra nézve, hogy a bio zöldségek táplálóbbak lennének, vagy jobban biztosítanák az egészséget.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2917) Kérek egy összeesküvést

Tibor bá’ online

 

Az El Paso történetet lehozta a magyar média pontosan úgy, ahogy az MSM diktálta. Szörnyű tragédia, meghalt 20 ártatlan ember. Azt is megtudhattuk, hogy az elkövető 21 éves Patrick Crusius azonnal megadta magát a rendőröknek. Nem kellet lelőni. Ja, és a pasinak volt egy manifesztuma, ami az interneten terjedt. Ennyi és kész.

Az esettel kapcsolatban a történések nagy része kitalált, bár a gyilkolás valós, de a beszámolók majd tiszta fikciók. Öt kérdés várja a megválaszolást:

1) Ha csak egy ember lövöldözött, akkor számtalan szemtanú miért emlékszik több lövöldözőre?

2) A rendőrség miért tartóztatott le három ember, amikről a média beszámolt. Ezt miért változtatták meg „egyedülálló lövöldözőre”.

3) Az úgynevezett manifesztum nyelvezete szerint azt jóval idősebb ember írhatta, mint 21. (a válasz: a manifesztum egy kitalált dolog, nem az írta, aki lövöldözött.)

4) Hogy tud egy ember megölni 20 személyt és további 30-at megsebesíteni egyetlen, 30 golyót tartalmazó tárral. A térfigyelő kamera felvételén nem látható tartalék tár, vagy annak tartója.

5) Ha a lövöldözőnek ez egy öngyilkos akciója volt, akkor miért vette a fáradtságot, hogy szemvédőt, és fülvédőt viseljen. (Válasz: Azért mert tudta, hogy túl fogja élni a „missziót” és miután megadta magát, felügyelet alá fogják vonni. Ez egyáltalán nem volt egy öngyilkos misszió).

Másfél év múlva a világ elfelejti a nevét, és az újságokban többé szó se esik róla. (valószínűleg más néven fog valahol máshol élni miután elvégezte a misszióját a „mély állam” részére.)

Az utolsó kérdés. Ha gyűlölöd az illegális bevándorlókat és meg akarod védeni tőlük Amerikát, akkor miért gyilkolsz le amerikaiakat egy amerikai bevásárló központban? Nem illegális bevándorlókat kellene legyilkolni? Értelmetlen dolog illegális bevándorlókat gyűlölni és amerikaiakat gyilkolni.

Mi meg el tudunk ezen gondolkodni. De tényleg, mi a fene lehet az igazi háttér?

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2916) Középosztály, óh!

Tibor bá’ online

 

Egyik olvasónk átküldött egy cikket a következő címmel: „Families Go Deep in Debt to Stay in the Middle Class” Ami magyarul annyit tesz: Családok nyakig eladósodnak, hogy a középosztályban maradhassanak. Persze Amerikáról van szó, de a magyar viszonyokra is jellemző. Az ok? A fizetések értéke egy helyben topog, de a költségek emelkednek. Ezért az újabb generáció egyre inkább bérel lakhatást tulajdonlás helyett, vagy kölcsönből veszik meg azt, amit az ősök könnyedén megvettek.

Végeredményben a helyzet az, hogy az amerikai középosztály egyre inkább eladósodik, hogy fenn tudjon tartani egy középosztályhoz illő életstílust.

Az egyetemi tanulmány, lakhatás, egészség megóvás egyre drágább lesz, de a jövedelmek most már két évtizede egy helyben topognak.

Ha átváltunk hazai vizekre, akkor egyértelmű, hogy az életbe kilépő magyar korosztály, semmivel sincs jobb helyzetben. A szülők, nagyszülők vehettek volna lakást, de nem volt. Most gyönyörű lakóparki lakások vannak, de nincs pénz.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

 

 

Éljetek a lehetőségekkel!

(2915) Karikatúra

Szombati Tibor bá’ online

 

Állítólag a karikatúrát az angolok találták fel. Egészen pontosan az 1841-ben alapított Punch magazinban jelent meg egy szatirikus rajz, egy cartoon 1843-ban, és persze azóta is bőségesen. Magyarországon az 1868-ban alapított Borsszem Jankó csatlakozott az angol kezdeményezéshez “politikai élclap” alcímen. Fenn is maradt 1938-ig. A karikatúráival elsősorban a pesti zsidó polgárságot célozta meg a heti kb. 2000 példánnyal. Egy jól kiagyalt karikatúra “gyilkolni” tud. Nyilván ez járt az irániak fejében, amikor rendezek egy karikatúra vetélkedőt az angol tanker háborúval kapcsolatban. Nézzük mindjárt az elsőt.

Ami engem meglep, hogy az irániak Angliát a Királynővel azonosítják, és nem a miniszterelnökkel, hiszen II. Erzsébetnek politikai hatalma, döntéshozási joga nincs. Nem ő éhezik az iráni olajra.

A királynő megmaradt. Nesze, kell neked iráni olaj. A forradalmi gárda egyenruhájában, valaki alaposan elnáspángolja.

Olajat lopni mi is tudunk. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

És aki nem tudná, annak felhívjuk a figyelmét arra, hogy Anglia mint engedelmes kiskutya a gazdi kívánságát teljesítette. De a legszellemesebb most jön.

Felírat: A királynő kalóza. Tudvalevő (és a művelt iráni ezt tudja), hogy I. Erzsébet angol királynő(1533-1603) kedvenc kalóza Francis Drake volt, akit később lorddá léptetett elő, és ugye megkapta a “Sir” jelzőt. A spanyolok szerint Sir Francis Drake a zsákmányból juttatott a királynőnek. Az irániak szerint az iráni olajból II. Erzsébet is kapott. 😀

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2914) Mese, mese, meskete…..

Tibor bá’ online

 

A NASA felfedezett egy csillagot, „mindössze” 31 fényév távolságra, amit elnevezett GJ57-nek. Ennek a csillagnak 3 bolygója van, amelyek közül egy olyan távolságra van a csillagtól, ami lehetővé teszi az élet feltételeinek a létezését. Erről a MSM úgy számol be, hogy „which could be ripe for human colonization,”azaz alkalmas lehet az emberi gyarmatosításra. Tehát, azt sugallja a barom amerikaiaknak, hogy elszartuk a Földet, de rá se hederíts, mert van itt a sarkon túl egy másik Föld, ott kezdhetjük elölről a rablógazdálkodást, íme:

Hát nem gyönyörű? Pont olyan, mint a Föld, csak egy kicsit máshol vannak a szigetek, meg ilyesmi. Odamegyünk és kész. Illetve, az megy oda, akinek van erre elég pénze. Persze-persze, mindössze 31 fényév. Ha sikerülne az űrhajónkat felgyorsítani a fénysebesség 10 százalékára, az út akkor is minimum 300 évig tartana. A felgyorsításhoz rengeteg üzemanyagra lenne szükség. Aztán, miután nem akarunk oda becsapódni, a lefékezéshez is rengeteg üzemanyag kell, amit végig cipelni kellene magunkkal, de ezt felejtsük el. Az ember nem él 300 plusz évig. Az útra rámenne 10 generáció. Emberek, akik űrhajón születnek és ott is halnak meg, sőt ott is temetik el őket, bár nem tudom hogy. Na és az élelem és ivóvíz 300 évre. Azzal mi lesz?

Mese, mese, meskete! Azzal, hogy lerajzoljuk a bolygó pályákat:

És érvelünk, hogy létezik bolygó a „habitabel zone” vagyis az életet fenntartó zónában, a mesén kívül semmi se valósult meg. Gyarmatosítottuk Afrikát, gyarmatosítottuk Indiát, gyarmatosítottuk Észak Amerikát, Dél Amerikát, sorry gentlemen, a GJ57d bolygót nem fogjuk.

__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

(2913) A jég

Tibor bá’ online

 

A jól ismert cseppfolyós víz 0°C-on megszilárdul, jéggé fagy. Ezzel majdnem mindenki tisztában van, de azért nem árt, ha átismételjük a dolgokat.

A jég fajsúlya kb. 10 %-al kisebb, mint a vízé, mert az „isten” így teremtette a világot. Ennek következménye, hogy a jég kiterjed, ami nekünk bosszantó, mert a természetben komoly eróziót okoz, a háztartásban pedig sok mindent szétrepeszt. Pedig az „isteni” gondoskodás nélkül nem lenne élet a Földön, mert a nagyobb fajsúlyú jég lesüllyedt volna az óceánok fenekére, és befagytak volna 8 km vastag jégpáncélt alkotva. Az „isten” tehát óvja a Földet a jéggel.

A 0°C-os jég hő hatására megolvad, visszaváltozik cseppfolyós vízzé. Szerencsénkre az olvadáshoz szükséges hő viszonylag nagy. Nyolcvanszor több, mint amennyi a víz egy fokos melegedéséhez kell. Ez azt jelenti, hogy az a hőmennyiség, ami a jeget megolvasztja a nulla fokos vizet 80°C-ra melegítené. Miért szerencsénkre?

Azért mert a üvegházhatású gázoknak köszönhető, Földet ért extra hő főleg a sarkok jegének olvasztására fordítódik. Ezért mondják a klimatológusok, hogy amíg az északi-sarkon jég van, komoly baj nem lesz, ha elolvad, akkor lódul be a Föld felmelegedése, mert az a hő, ami a jeget olvasztja, jég hiányába, a földet fogja melegíteni.

Ebből az következik, hogy a sarki jegek állapota rendkívül fontossággal bír. A nagy kérdés, mikorra várható a sarki jég eltűnése? Guy McPherson ez ügyben már rég megszólalt, és mások után 2012-ben azt állította, hogy ez az esemény 2016 ± 3 következik be. Ez ugye azt jelenti, hogy legkésőbb az idén, vagyis 2019-ben be kell következnie. A helyzet az, hogy ezt még az idén tavasszal, sőt nyár elején is megismételte, amikor, már elég jól látható volt, hogy nem fog bekövetkezni. Paul Beckwith néhány napja azt állította, hogy 2019 nem lehetetlen, de valószínűbb, hogy kell hozzá néhány év.

Miért nem lehetetlen? Azért mert a jég helyzete rendkívülien instabil. Ahol még van, ott a régi 5 méter vastagság helyett 0,5 és 1 méter között változik, amivel egy nagyobb vihar könnyen elbánik. Sajnos ezzel kevesen vannak tisztában, mert a folyamatosan figyelt mérések a jéggel borított területre vonatkoznak. A vastagsággal, vagyis a tömeggel kevesen foglalkoznak. Ennek oka, hogy a kiterjedést műholdakról ragyogóan lehet mérni, a jég vastagságát viszont nem, csak kerülő úton és viszonylag pontatlanul.

Lehet tehát izgulni szeptember végéig. Hát, majd meglátjuk. Az alábbi grafikonon jól látható, hogy pillanatnyilag a jég kiterjedése nap mint nap abszolút minimum. Most még azt kell megvárni, hogy megtudjuk, hogy szerepelt július.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!