2019-05-30 napi bejegyzések

(2851) Divat lett az angol nyelv – tudnál-e fordítani?

Tibor bá’ online

 

Néha-néha hivatalosan rám kérdeznek, foglalkozása? – nyugdíjas – válaszolom. Jó-jó, de mivel foglalkozott nyugdíjazása előtt, mi volt a szakmája? Kérdezzen könnyebbet. Van néhány dologról papírom, de az elmúlt minimum 40 év alatt egyiket se űztem, mert fordítottam, angolból magyarra. Hát kérem, ehhez értek igazán, ami igen kellemetlen, mert állandóan azt tapasztalom, hogy sokan mások is fordítanak, csak éppen nem tudnak, ami láthatóan senkit se zavar. Például, szinkronizált filmeknél a magyar szöveg egyszerűen értelmetlen (senseless – ami sokkal kifejezőbb, mint a magyar „értelmetlen”. helyette: érzékelhetetlen. ), de csak nagyon kevesen veszik ezt észre. Viszont, ha fejben az ember gyorsan visszafordítja angolra, természetesen tükörfordítással, akkor azonnal érthető lesz a helyzet.

De beszéljünk inkább a fordításról! Az én definícióm szerint az a jó fordítás, aminek az elolvasása után egy minimum érettségivel rendelkező férfiben vagy nőben ugyan azon impresszió/érzés keletkezik, mint az eredeti szöveg megfelelő elolvasása után. Tehát semmi esetre se a szöveghűség a fontos. Ugyanis minden nyelvhez tartozik egy kultúra is, aminek egyik része a szavakkal kapcsolatban kialakult szokások. A jó fordítónak nem csak ismerni kell egy idegen nyelvet (legyen ez innentől kezdve az angol), hanem ismernie kell a hozzá kapcsolódó kultúrát is, ami csak úgy sajátítható el, ha a fordító néhány évet él egy angolszász országban, és nem közömbös, hanem iparkodik megérteni és megtanulni a helyi szokásokat. Vegyünk egy példát!

Vendégségben szinte kötelező a vendégtől megkérdezni, hogy kér-e egy csésze teát. Would you like a cup of tea? Erre a kérdésre két lehetséges válasz van az angolban. „Yes, please”. Valamint „No, thank you”. Nem lehet cifrázni, egyénieskedni, kibővíteni egyéb szavakkal, vagy viccelődni vele, szellemeskedni. Különben olyan nem csak nem létezik, hogy „No, please” (felteszem ez lenne a „köszönöm nem kérek”) vagy „Yes, thank you”, de egy ilyen válasz értelmezhetetlen. A háziasszonynak fogalma sincs, hogy most a megkérdezett kér vagy nem kér.

Az angol nyelvismeretre különben is jellemző, hogy nagyon sokat kell tudni ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen, milyen keveset tud. Viszont nagyon kevesen tudnak nagyon sokat, így rengeteg „fordító” meg van arról győződve, hogy érti a mesterségét. Nézzük, hogy mi minden sülhet ebből ki! Manapság divatszóvá vált (többek között) a „kaszting” mivel e körül forognak a celebek, aki vagy jön egy kasztingról vagy délután megy egy kasztingra. Ezzel párhuzamosan van egy amerikai szokás, ami szerint, ha valakinek eltörik egy végtagja, amit aztán alaposan begipszelnek, akkor a beteglátogatók a gipszre (aminek az angol neve „casting”) ráfirkálják a nevüket, írnak egy rövid üzenetet (pl. gyógyulj meg!), vagy csak simán ráraknak egy szignót. — Most jön a szinkronizált film, amiben az egyik szereplőnek eltörik a lába, ami tövig be van gipszelve és csigán fel van húzva a plafon felé. Jön a haver, össze-vissza hülyéskednek, majd a haver készül távozni. Erre a lába törött odaszól „sign my castging?” (azaz: firkálsz a gipszemre? [nem “aláírod-er a gipszemet?”]) Na és mi lett ebből magyarul? „Aláírod a kasztingomat?” Válasz: „sure” (azaz: persze). Ekkor a látogató ráfirkál a gipsz lábra és elviharzik. A nézőnek fogalma sincs milyen kasztingről van szó, mert ez volt az első említés. A fordító nem vette észre, hogy szó sincs kasztingról, és hogy a fordítás szerint a gipsz befirkálása indokolatlan. Vagyis nem érti a jelenetet, de ez nem izgatja.

Ez a jelenség nem új, és nem is ritka, olyannyira, hogy Karinthy Frigyes a tolla hegyére szúrta „műfordítás” címen. Ez annyira jó, hogy ide kell másolnom:

„Egy költői antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétől:
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképp megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy lefordítja és a “Dichterstimmen” című folyóiratnak beküldi. Le is fordította a következőképpen:
Ich kam von Ufer der Ganges
Dort traumt ich von südischen Schlager,
Main Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.
Hát, istenem a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik műfordító elolvasta a verset a „Dichterstimmen”-ben, nagyon megtetszett neki és elragadtatásában nem vette észre, hogy magyarról fordították németre: eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:
Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.
Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát – érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a “südischen” szót “jüdischen”-nek olvasta. Azonkívül, hogy a Ganges szót folyosónak fordította. Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a “Gedicht-Magazin”-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:
O, Dichter der alten Juden
Was schlafst du im Flußsalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?
No, igen ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalatnyi különbségekre, hogy a minálunk „folyó só” és „folyosó” mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül előforduló „Herz” tulajdonnévről inkább azt teszi fel a fordító, hogy a „Herceg” rövidítése. A „Gedicht-Magazin” nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, leadta a verset, és úgy került a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, mégpedig a következő formában:
A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!

Az ehhez hasonló félrefordításoknak a megfelelő berkekben külön nickneve is van: Lajter Jakab. Ha valaki csinál egy lajter jakabot, akkor röhög a szakma, a fordító pedig fülig elpirul. Honnan ered? 1863-ban egy újságíró lefordított egy tudósítást egy francia léghajóról: „Fel, fel, oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.” A pasi nem vette észre, hogy a „Jakobs Leiter” a német szövegben a bibliai Jákobra utal, akinek a létráján (leiter) az angyalok sétáltak le és fel a mennyekbe. Ezenkívül, elkerülte a figyelmét a szász genitivus, azaz a birtokviszonyt jelző „s” Jakob végén.

Durva félrefordítás viszonylag ritka jelenség, de „kisebb” hibák bőven akadnak. Ennek rengeteg oka lehet, amikre nem is gondolunk. Például közmondások. Az emberi közmondások nem univerzálisak. A jelenségek igen, de a nyelvi megjelenés nem. Nézzük! A magyar úgy alszik, mint a bunda. Az angol úgy alszik, mint egy hasábfa. Magyarul valaki olyan bolond, hogy kötöznivaló. Angolul, mint egy kalapos. Magyarul valaki olyan süket, mint a nagyágyú. Angolul, mint az ajtófélfa. Szabály, eszedbe ne jusson a szó szerinti fordítás.

A szó szerinti fordítás különben is kerülendő, mert az összkép ritkán azonos. A helyes megoldás úgy fordítani a mondatot, hogy a hatás megegyező legyen az eredetivel, és a magyar mondatszerkezet ne legyen nyakatekert. Jó fordítás az, amiről nem lehet megállapítani, hogy fordítás.

Másik veszély, ha a fordító nem fedezi fel a bújtatott utalást. Az angol – még tudományos értekezletekben is – utal gyermek mondókákra (nursery rhymes), híres párbeszédekre ifjúsági regényekben (pl: “Dr Livingstone: I presume…”), amiket ismerni kell, különben a fordítás kívánnivalót fog hagyni maga után. Különben is aranyszabály, csak azt fordítsd le, amit megértettél. Ha pedig nem érted, a szótár csak az utadban áll. A szótárt nem azért találták fel, hogy annak a segítségével fordítsanak. Nem ritka az olyan angol szó, ami mellett 20-30 magyar „megfelelő” van. Aki nem érti a szöveget, az nem lesz képes megmondani, ezek közül most éppen melyiket kell(ene) alkalmazni. Mit tesz? Beírja az elsőt. Így születnek a bődületes marhaságok. Az ember csak fogja a fejét, hogy az fenében volt az illetőnek mersze ezt kiadni a kezéből?

Az eltérő háttérkultúra rendszerint a legváratlanabb helyzetekben jelentkezik. Legyen ez az apró sztori (kimásolva az „Irány Ausztrália” című könyvemből) — Elöljáróban, magyarul a macska azt mondja: „miáú”, a tehén: „bú”, a disznó: „röf-röf”. Magyarul a macskát úgy csalogatjuk magunkhoz, hogy „cicic”, a tyúkot: „pipipi”, a disznót: „pusi-pusi”, stb. Na most, egy Budapesti multi, ahol az angolokon kívül számtalan magyar alkalmazott is van. Az csak természetes, hogy a magyarok egymás között magyarul beszélnek, amit az angolok nem imádnak kifejezetten, de az más kérdés. A portás, takarító, szakács természetesen magyar, eléggé gyenge angol nyelvtudással. Egy nap az egyik angol megkérdezi a szakácsnőt, milyen húsból készült az ebéd? A szakácsnő vagy nem tudja, vagy nem jut eszébe a sertéshús angol neve, és akkor tüstént elköveti az első hibát. A sertéshúst asszociálja a sertéssel. Jóllehet az angolban a sertés és a sertéshús, a marha és a marhahús, a birka és a birkahús, stb. külön-külön szó. Történetesen a sertés az „pig”, míg a sertéshús „pork”. Még csak nem is hasonlítanak egymásra. Ezért aztán egy angolnak a „pork” szó hallatán nem fog eszébe jutni maga az állat. A szakácsnőnek eszébe jutott, ez volt az első hiba. A második hiba az volt, hogy ki akarván vágni magát, azt mondta, „röf-röf”, jelezve ezzel a disznó röfögését. Az angolnak fogalma sem volt, mi az a röf-röf. A többi magyar dől a röhögéstől. Egyik a szakácsnő segítségére siet, és odakiáltja, „pork”, vagyis sertéshús. Erre az angol: „rendben van, hogy sertéshúsból készül az ebéd, de mi az a röf-röf?” Egy harmadik magyar megmagyarázza neki: „Hát amit a disznó mond, röf-röf”. „Nem” – így az angol –, „a disznó azt mondja, oij-oij.” Na, most egy negyedik magyar: „lehet, hogy az angol disznó azt mondja, oij-oij, de a magyar disznó azt mondja, röf-röf.” Most már a könnye csurog az egész társaságnak, de az angol nem enged, „Nincs magyar disznó meg angol disznó, a világon minden disznó azt mondja, oij-oij.” Erre aztán elszabadult a pokol. Az egész iroda röfögni, és oijozni kezdett, hogy bizonyítsa igazát. – Ebben az a szép, hogy megtörtént.

Lassan elérkezek a poszt végéhez, de van még egy téma. Ha tudsz angolul, és kíváncsi vagy annak tényleges értékére, fordítsd ezt a bekezdést magyarra, és vállald a következményeket. 😀

It’s not whether you win or lose, but how you place the blame.
We have enough “youth”. How about a fountain of “smart”?
A Fool and his money can throw one heck of a party.
When blondes have more fun, are they smart enough to know it?
If at first you don’t succeed, skydiving is not for you.
We are born naked, wet and hungry. Then things get worse.
Ninety-nine percent of all lawyers give the rest a bad name.
The latest survey shows that three out of four people make up 75% of the population.

 V É G E

(Pedig tudnám folytatni)

P:S: Isten szalagcímmel találkoztam ma reggel: Hillary and Other Assorted Barbarians at Russia’s Gate. Amire utalnak az mind a két nyelv  kultúrájában megtalálható. “Hannibal ante portas” (Cicero) Vagyis nem árt, ha a fordítónak van némi általános kultúrája is.

___________________________________________________________________________
______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!