2019-04-14 napi bejegyzések

(2809) Az én Lánchidam

Tibor bá’ vissza a múltba online

Nem hordok magamnál aprópénz. Mindig papírpénzzel fizetek, a visszajáró aprót pedig beteszem a Honda sebváltója előtt kialakított üregbe, ahová sörösüveg való, de az én esetemben erre várhatnak. Minden esetre az aprópénznek köszönhetően nem ismerem a parkolási gondot. Ha pedig túl sok az apró, akkor leadom a lakhelyem patikájába, ahol sosincs elég visszajáró, mert a nyugdíjasok főleg papírpénzzel fizetnek, akkora a gyógyszerszámlájuk.

Valamelyik nap a kocsiban kellett várakoznom, amikor is feltűnt, hogy a pénzhalmaz tetején álló 200 forintos milyen fényes. Kiemeltem a helyéről, és megnéztem mikor készült. Hát persze néhány hónapja nyomták. A hátlapján lévő Lánchíd fénylik, mint Salamon töke (ha ismeri valaki, ezt a kifejezést). Nézegettem a Lánchidat, miközben eszembe jutott a múlt egy apró darabkája.

1947-ben apám üzlete még funkcionált, főleg vesztesség termelésben. Anyám hiába mondta, hogy fel kell adni a kereskedést, apám ragaszkodott a státuszához, meg ahhoz, hogy Rákosi kivéreztesse. Minden esetre a Forint második évében igen komoly pénzhiány volt az országban.

Iskola után lent voltam az üzletben, ahová bejött egy önkéntes, és arra kérte az anyámat, hogy vegyen egy Lánchíd jelvényt 20 forintért, hogy a százéves évfordulóra, 1949. November 20-án újjáépítve meg tudják nyitni. A jelvény természetesen filléreket ért, de ez egy fajta adomány volt a Lánchíd újjáépítéséhez. Anyám szó nélkül nyúlt a pénztárcájához és átnyújtotta utolsó, kék színű húszforintosát, és nyomban kitűzte a jelvényt, büszkén mutatva, hogy ő adakozott. Az ország újjáépítésében mindenki segédkezni akart. A nemzet nem adta meg magát. Nevelőanyám különben tót származású volt, a Felvidékről származott, és mint ilyen kifejezetten zsugori volt. A közmondás szerint, amit az apjától hallottam, aki viszont német származású volt, szintén a felvidékről: a tót egy forintért megbaszná az anyját. Szóval ez a húszforintos jelenet kiváltotta csodálatomat, de egyben tanulság is volt, így tesz egy felelős polgár.

Abban az időben divat volt vasárnap délelőtt a moziknak úgynevezett „matinét” rendezni. Imádtam ezeket. Matiné keretein belül láttam Elizabeth Taylor Nagy derbijét (National  Velvet). Gyönyörű volt a csaj, és éppen annyi idős, mint én, ábrándozhattam egy nagyot. Aztán a matiné után gyors hazamenet, megérkeztem pont mire a vasárnapi ebéd kész lett. A matiné belépője kerek egy forint volt, amit mindig vasárnap reggel kaptam az anyámtól, mert különben zsebpénzem nem volt. A jelvény utáni vasárnap hiába kértem a szinte jussnak számító egy forintot, anyám nem adott, arra hivatkozott, hogy nincs pénze. Én a dolgot méltatlannak találtam, és kötöttem az ebet a karóhoz. Erre anyám azt mondta, hogy vegyem úgy, én is adtam egy forintot a Lánchídért, és akkor neki csak 19 forintba került. Szomorú képet vágtam, hogy le kell mondanom a matinéról, amire azzal vigasztalt, hogy a Lánchídból 1 forintnyi az enyém. Ezt elfogadtam és másnap az iskolába mindenkinek elmondtam, hogy az épülő, új Lánchídból 1 forintnyi az enyém. Ezt a többiek is elfogadták. Aztán minden jóra fordult, mert következő vasárnap mise után megint mehettem matinéra, és persze a Lánchíd is elkészült a kitűzött 100 éves jubileumra.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!