A könyv – és ismertetőjének – minden tévedése és hibája legyen betudva annak, hogy mindig könnyű okosnak lenni, így 2018-ből nézve ne legyünk igazságtalanok. Ennek ellenére a könyv elemzései és fő mondanivalója semmit sem vesztett hitelességéből és elnézve a nagyvilágban zajló folyamatokat bizony aktualitásából sem!

Őszintén kíváncsi lennék Todd véleményére a 2018-es évet értékelendően, vajon hogyan látja most Európa és a világ állapotát, helyzetét és várható jövőbeli alakulását.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

A terrortámadás szörnyű brutalitása feltárta az összetartozás erőit. Később viszont, az amerikaiak terrorizmus elleni háborúja – mely módszereiben szintén brutális, ugyanakkor hatástalan, valós céljait tekintve pedig homályos – végül is elvezetett az Európa és Amerika között meglévő, valójában kiengesztelhetetlen ellentétek felismeréséhez.” 

Nehéz lenne elfelejteni a francia politikai vezetés egyszavas véleményét Irak 2003-ban történő ismételt amerikai megtámadása kapcsán („Merde!”) valamint az akkori Bush-kormányzat nyílt háborgását a Párizs-Berlin („régi Európa” – Rumsfeld) – Moszkva tengely kialakulása miatt, amely élesen szemben állt a katonai-ipari komplexum által irányított amerikai kormányzattal és politikával. A 2003-as Irak elleni támadásra adott európai megnyilvánulások egyértelművé tették Washington számára, hogy az európai szövetségeseik nem fogják a végtelenségig kiszolgálni és támogatni az amerikai háborús törekvéseket, valamint ezekre az ellentétekre Oroszország azonnal rá fog mozdulni.

„A mindaddig béketényezőként értékelt Amerika zavarkeltővé vált. Az európaiak, a tisztelt atyai hatalom hosszú ideje hűséges gyermekei gyanakodni kezdtek a legfelső tekintélyre, mely talán felelőtlen, sőt, akár veszélyes is lehet. És láttuk a valaha elképzelhetetlent megtörténni: a franciák, a németek és az angolok nemzetközi érzékenysége szinte egyszerre lépett működésbe.”

„Ami a franciákat illeti, az Egyesült Államok iránti bizalmatlanságuk nem új keletű (és nem véletlen – a szerk. megj.). A németeké viszont meghökkentően az. A legfontosabb nyugati protektorátus vezetőinek engedelmessége – mely egyben a jenki befolyás nélkülözhetetlen eszköze a kontinensen – s ezen békés farkcsóválás eleddig magától értetődő volt Washington számára. Ez a hit egy ki nem mondott kettős meggyőződésben gyökerezett: a németek természetüknél fogva engedelmesek, akik alávetik magukat az erősebbnek, márpedig az Egyesült Államok 1943 és 1945 között szétbombázta Németországot; ezen kívül hálásak az amerikaiaknak azért, hogy megvédték őket a kommunizmustól és megágyaztak gazdasági fejlődésüknek. Úgy tűnt, hogy Németország hűsége mindörökre garantált a jól átlátható erő- és érdek-összefonódás következtében.

Nem kevésbé meglepő az angol szövetséges újdonsült tétovázása sem. Nagy-Britannia felsorakozása az Egyesült Államok mögé az amerikai stratégiai elemzői számára természetes, úgy is mondhatnánk, „vele született” adottság, mely a nyelvi, temperamentumbeli és civilizációs közösségre vezethető vissza. Az angol támogatásról beszélve Brzezinski jellemző módon fölényes. Az Egyesült Államok oldalán történt példátlan elköteleződés másnapján jelentkezett az új brit antiamerikanizmus felbukkanása – ráadásul egyszerre a politikai paletta jobb és bal oldalán – teljesen ellentmondásos dolog.”

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti repedés igazán látványossá csak Trump hatalomra kerülésével vált, bár a brit-amerikai „közös tánc lépései” még mindig nem láthatóak tisztán, főleg, hogy nem világos, London mennyiben szolgálja ki az amerikai érdekeket a Brexit során.

„A háború óta az európai vezetők Egyesült Államokhoz fűződő viszonya ugyanolyan ellentmondásos, mint a washingtoni politikai irányítás európai szerveződéssel kapcsolatos hozzáállása. Az amerikaiaknak szükségük volt a francia-német megbékélésre, hogy a NATO európai egységét megteremthessék az oroszokkal szemben; ennek ellenére sohasem képzelték azt, hogy ezen közeledés elvezethet az egységes vetélytárs gondolatának megszületéséhez.

„Mindent egybevetve s az öreg kontinens bármely vezető osztályának szemszögéből nézve az európai nemzetek történelmének bármelyike is „vaskosabb”, gazdagabb és érdekesebb, mint az Egyesült Államoké, amelynek hosszúsága csupán három évszázadra rúg. Európában az amerikai életszínvonal utolérése nem eredményezhetett mást, mint a kétely érzetének megjelenését az Egyesült Államok vezető szerepével kapcsolatban és az egyenlőség óhajának további erősödését.

„Az „egyenjogúvá válás” lehetősége a kontinens valóságos gazdasági erejéből és az Amerikától megkölünböztető közös értékek elismeréséből következik. Európa egyenjogúvá válásához a katonai védelem önálló megteremtésének a képessége is szükséges. Ez igen rövid távon megvalósítható. Európa iparilag erősebb, mint az Egyesült Államok, katonailag viszont nincs miért félnie a meggyengült Oroszországtól. Amit soha nem mondanak ki az az, hogy igazi stratégiai önállósághoz növelnie kell nukleáris ütőképességét. Az Egyesült Államok és Oroszország között még mindig létező, s egyensúlya okán még sokáig fennmaradó elrettentő erő bőséges időt ad Európának, hogy növelje atomfegyver-arzenálját, már amennyiben akarja. Európa egyetlen alapproblémája a népességcsökkenés, nem is Oroszországhoz, hanem az Egyesült Államokhoz képest.”

Itt érdemes néhány gondolatra elidőzni. Oroszország területe hatalmas, a lakossága fogyóban, még akkor is, ha az utóbbi időben a lélekszám csökkenést talán sikerült is megállítaniuk. A hatalmas területhez tartozó alig 150 milliós lakosságszám önmagában nevetségesség tesz mindenféle területszerző háborús tervek nemhogy racionalizálást, de egyáltalán ötlet szintjén a kidolgozását is. Oroszországnak nem a területeinek, hanem a lakosságszámának a növelésére van szüksége.

Problémát jelent Európa önállósodása is – gondoljunk csak bele abba, hogy mit jelentene az Egyesült Államok számára egy iparilag és kulturálisan fejlettebb, katonailag erős Egyesült Európa a maga 500-550 milliós lakosságával. Ha ehhez még hozzá tesszük a Kínával folytatott gazdasági-, illetve Oroszországgal folytatott gazdasági és katonai együttműködés lehetőségét, akkor igen könnyű belátni az amerikai félelmeket: az USA ebben az esetben nemhogy szuperhatalmi státuszától lenne kénytelen búcsút venni, de nagyon rövid időn belül a két óceán által elszigetelt, marginális nagyhatalommá válna globális szinten.

„A régi mondás szerint a dolgok logikája fogja elválasztani Európát Amerikától.”

„Az európaiak mélyen tudatában vannak azon problémáknak, amelyeket Amerika okoz nekik hosszú évek óta. Ugyanakkor kevésbé vannak tudatában azon problémáknak, amelyeket ők okoznak az Egyesült Államoknak. Európát gyakran tudat és politikai cselekvés nélküli gazdasági óriásnak csúfolják. Ez a gyakran megalapozott kritika mégis elfelejti, hogy a gazdasági hatalom önmagában létező dolog, és ebből következő integráció, valamint koncentráció spontán módon közép- és hosszú távú stratégiai hatásokat eredményez. Ezért érezte magát fenyegetettnek Amerika – már az euró létrehozása előtt is – Európa gazdasági hatalmának növekedése miatt.”

„Az Egyesült Államokkal ellentétben Európának nincsenek különleges problémái a világ többi részével. Normális kereskedelmi kapcsolatokat ápol a bolygó más régióival, a szükséges alapanyagokat és energiát megvásárolva, az exportból származó bevételeiből fizetve. Hosszú távú stratégiai érdeke tehát a béke. Csakhogy az Egyesült Államok külpolitikáját két olyan ellenfél ellen irányuló konfliktus határozza meg, amelyek Európa közvetlen szomszédjai. Az egyik az amerikai hegemónia alapvető akadályát jelentő Oroszország, amely túl erős ahhoz, hogy kihívható és legyőzhető legyen. A másik a színpadi ellenfelet megszemélyesítő muzulmán világ, amely kiváló társ az amerikai katonai erő nyilvános fitogtatásához.

Mivel azonban Európa érdeke a béke – különösen két legfontosabb szomszédjával -, ennélfogva legfontosabb világpolitikai céljai homlokegyenesen ellentétesek az amerikaiakéval. „Európa nem tehet mást, mint megsokszorozza a megegyezések számát a gazdasági és katonai szempontból legyengült, ugyanakkor hatalmas mennyiségű kőolajat és földgázt exportáló Oroszországgal, amely minden jel szerint megfelelő partnerévé válik. Ráadásul Amerika stratégiai tehetetlensége Oroszországgal szemben tovább enyhíti a régről táplálkozott feszültségeket. Amerikai viselkedését ugyanis folyamatos zavarodottság jellemzi, támadó jeleneteket követően folyton baráti gesztusokra kényszerül Oroszországgal szemben, amelyeket azon félelme táplál, hogy a jövőben az európaiak és az oroszok teljesen kihagyják őket a tárgyalásokból.”

A 15 évvel ezelőtt íródott könyv sok éles és figyelemre méltó meglátást tett, amelyeket a legjobban jelen idő szerint mérhetünk le.

Az Egyesült Államok viszonya Oroszországgal történelmi mélypontra jutott, az amerikai külpolitika eredményeként Oroszország – miközben szankciók sújtják – képes volt stabilizálni a társadalmát és a gazdaságát, ezzel egyetemben jelentősen megnövelte a katonai erejét 2003-hoz képest.

A muzulmán világot zömében kívülről szervezett és finanszírozott háborúk tucatjai pusztítják, az Európai Unió belső válságok sorozatát éli meg, amely a jelenlegi struktúra felbomlásával fenyeget.

Ezekkel párhuzamban az USA belső rendje is bomlásnak indult, az elnöki adminisztráció és a politikai elit között ugyanolyan – egyelőre nem csökkenthető – törésvonal húzódik, mint magában az amerikai társadalomban.

Az USA – Európa – Oroszország konfliktus valójában a Nyugat belső konfliktusa, amely szétzilálja az eddig működő világrendet. Ehhez a szerencsétlen forgatókönyvhöz társul a konfuciánuszi Kína gazdasági-ipari-katonai felemelkedése, amely végső választ adhat Fukuyama korábbi víziójával kapcsolatban – igaz, kissé felemásan: a történelem valóban véget érhet – mármint a Nyugat által írt és irányított történelem.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

”Megjegyzés: Ennél a gondolatnál érdemes megállni egy percre. A Szovjetunió felbomlásakor a nyugati világ vezetői összeültek megvitatni azt a lehetőséget, amely hat darabra bontotta volna szét a Szovjetunióból kivált Oroszországi Föderációt. A nehezen ellenőrizhető tanácskozás végére úgy döntöttek, hogy – egyenlőre – jobb egyben tartani a Föderációt, mert könnyebb kontroll alatt tartani az új orosz kormányzatot és a nukleáris fegyverzetet is. Ez viszont nem akadályozta meg a Nyugat stratégiáit és vezetőit, hogy kihasználva a pillanatnyi kedvező helyzetet, minden szóbeli és írásbeli paktumot felrúgva lépésről-lépésre az orosz határokig tolják a NATO-t, kilépjenek az ABM-szerződésből és Oroszországot annyira hátrányos stratégiai helyzetbe hozzák a saját kapuja előtt, amennyire csak lehet. Mindezt megspékelték a különböző szervezetek belső bomlasztó tevékenységével, melyek célja az egykori szovjet tagköztársaságok és Oroszország közötti kapcsolatok elmérgesítése, valamint az Orosz Föderáción belüli társadalmi elégedetlenség és szeparatizmus felszítása volt.
Az USA katonai stratégáinak fő célja ezekkel a destruktív lépésekkel az első nukleáris csapásmérő képesség monopóliumának elérése.
Putyin hatalomba emelésével azonban fordulat történt, bár Oroszország igyekezett továbbra is együttműködni a Nyugattal, de mint önálló entitás és mint szuverén hatalom képzelte ezt el. A valódi nyugati szándékokkal ez gyakorlatilag összeegyeztethetetlen, így Putyin kísérlete a szorosabb nyugati együttműködésre eleve kudarcra volt ítélve. A Nyugat nem együttműködni akar(t) Oroszországgal, hanem a Moszkva nyakára tett késsel dirigálni.

„A második cél: fenntartani a feszültséget az USA és Oroszország között, ezzel akadályozva Európa és Oroszország közeledését – Eurázsia nyugati felének újjáegyesítését – és a lehető legtovább melegen tartani a hidegháborús időkből származó kibékíthetetlen ellentéteket.

Megjegyzés: A könyv megírása után bő másfél évtizeddel maga George Friedman, a STRATFOR alapítója nyilatkozott személyesen erről a stratégiáról, ahol végre nyíltan felvállalva kimondatott: az USA fő stratégiai célja, hogy Németország (EU) és Oroszország közé éket verjen. Igazi hagyományos angolszász stratégia.

„Csakhogy az amerikai politika által a Közép-Keleten keltett bizonytalanság, a felforgatás éppen az ellenkező hatást váltotta ki, s kedvező lehetőséget teremtett ahhoz, hogy Oroszország újra kilépjen a nemzetközi színtérre, mely eséllyel Vlagyimir Putyin azonnal élt is.
Oroszország valódi célja: közeledni (piros)a Föld vezető ipari hatalmához, Európához. Oroszország és az Egyesült Államok 2001-ben 10 milliárd eurónak megfelelő üzletet bonyolított egymással, míg Oroszország és az EU 75 milliárdot, azaz ennek a 7,5-szeresét.
Oroszország az USA-t nélkülözheti, Európát viszont nem. Oroszország az USA ellensúlyozását kínálja Európának, mind katonai, mind az energetikai források biztosítása terén. Az üzlet csábító.

KITÉRŐ GONDOLATOK – bár ez a téma nem tartozik szorosan a könyv témaköréhez, de talán nem árt ezzel párhuzamban képbe kerülni a jelen kor néhány realitásával:

Érdemes megjegyezni, hogy bár kevéssé propagált és a köztudatban kevésbé jelen lévő dolog az, hogy míg az Egyesült Államokat tartjuk – elvileg – a világ legnagyobb gazdaságának, addig ipari szempontból mind Európa, mind Kína bőven leelőzi. Nem 2017-ben, hanem már 2002-ben is. Egyes statisztikai adatok szerint Kína ipara és gazdasága 2000-2016 közötti időszakban több acélt és cementet használt fel, mint az Amerikai Egyesült Államok az egész XX. század folyamán mindösszesen. Sőt, Kína két év alatt több cementet gyártott, mint az USA az egész XX. században! (Forrás: http://www.theenergycollective.com/robertwilson190/380971/america-versus-china-what-difference-decade-makes)

Ezen kis kitérő után viszont térjünk vissza Oroszország kérdéshez, nem feledve azt, hogy ilyen mértékű ipari termeléshez gyárakon és munkásokon kívül még kell pár dolog: például tőke és nyersanyag.

A világ első számú nyersanyag kitermelője Oroszország, aki mind a nyersanyagot, mind az energiahordozókat olyan árszinten és olyan mennyiségben képes Kína rendelkezésére bocsátani hosszú távon is, ami igen különlegessé teheti a belátható jövőben a kínai-orosz stratégiai kapcsolatokat. Sokak vélekedésével ellentétben Kínának távolról sem olyan sürgős tengelyt akasztania Moszkvával a szibériai mezők birtoklásáért, hiszen az idő demográfiai értelemben is Kína oldalán áll.

Ugyanakkor Kínának összehasonlíthatatlanul előnyösebb mind gazdasági, mind kereskedelmi – és ebből kifolyólag katonai – téren együttműködni Moszkvával, mint szembe helyezkedni vele. Oroszország igazi katonai ellenfél az Egyesült Államok, nem pedig Kína. Kína igazi gazdasági/pénzügyi ellenfele pedig az Egyesült Államok, nem pedig Oroszország. Véleményem szerint, aki orosz-kínai szembenállásban gondolkodik, az csalódni fog a belátható jövőben.

Most pedig vissza a könyvhöz:

„Bármi is legyen Brzezinski könyvének (A Nagy Sakktábla)logikája és mondandója, a címében szereplő sakktábla-metafora egy öntudatlan freudi megnyilvánulás, a kudarc előérzete: az amerikaiaknak nem kellene sakkozniuk azokkal az oroszokkal, akiknek ez nemzeti sportjuk. Elég intelligensek ahhoz, hogy ne kövessék el azokat a hibákat, amiket az ellenfél vár tőlük. Jelen esetben azt, hogy ostoba módon bedőljenek a minden valódi stratégiai alapot nélkülöző grúziai és üzbegisztáni provokációknak.”

Megjegyzés: A könyv megírását követően 6 évvel később Grúzia már nem provokációt hajtott végre, hanem katonai támadást indított az Orosz Föderáció térségben állomásozó erői ellen, aminek a vége gyors grúz katonai vereség lett.

AZ OROSZ VÁLSÁG NÉPESEDÉSI JELLEMZŐI

„Az orosz társadalom teljes egészében írástudó, a közép- és felsőoktatás eléggé fejlett. csakhogy Oroszország továbbra is szegény és igen erőszakos. Az orosz társadalom erőszakkal összefüggő mutatói rendkívül rosszak: a kilencvenes évek végén szörnyű emberölési (23/100 000 lakos) és öngyilkossági (35 / 100 000 lakos) rátával riogatott.
Az orosz társadalomban tapasztalható egyéni erőszakos cselekedet számát az ismert adatokat felvonultató országok közül csak Kolumbia múlja felül.

Megjegyzés: 1995-2000 között a Baltikum államai (Észtország, Lettország és Litvánia) öngyilkossági rátái messze felülmúlták Oroszországét a maguk 35-50 / 100 000 lakos értékével. A gyilkossági ráta 2015-ben 11,5 / 100 000 értékre csökkent Oroszországban, ami még mindig magas érték nemzetközi viszonylatban a látható csökkenés ellenére.

„A gyermekhalandóság alakulása jól mutatja a kommunizmus utáni idők drámai történéseit: 1990-ben 1000 gyermekből 17,6 halt meg, ami 1993-ban elérte a 20,3-et is, majd 1998-ban 16,5-re csökkent, hogy azután 1999-re megint 16,9-re emelkedjék. A föderáció területi heterogenitása jelen helyzetben nem teszi lehetővé, hogy ezt a nem túl régi felmérést statisztikailag érvényesnek tekintsük Oroszország aktív központjára is. A két utolsó adat – amelyre egyetlen fejlett állam sem lenne büszke – Oroszország történetének legalacsonyabb mutatószámait testesíti meg.
A legaggasztóbb és következményeit tekintve a legnyilvánvalóbb demográfiai paraméter a termékenység visszaesése. A konjunkturális tájékoztató szerint 2001-ben egy nőre 1,22 (a könyvben tévesen 2,1 érték szerepelt) gyerekszülés esett. Ugyanez volt a helyzet Belorussziában is. Ukrajnában pedig még rosszabb a helyzet: 1,1 gyerek/nő. A látszat ellenér alacsony termékenységi mutatók mellett Oroszország nem szerezheti vissza kulturális befolyását a volt szovjet területeken, bár a gyermekszületések száma nem sokban tér el a közép- és dél-európai adatoktól. Spanyolországban ez a mutató 1,2, Olaszországban, Németországban és Görögországban 1,3.”

Megjegyzés: Oroszországban az utóbbi években lassú emelkedés figyelhető meg a születési rátában: 2010-ben 1,57, 2012-ben 1,69 és 2014-ben 1,75 a mutatószám.

„Figyelembe véve a magas halandóságot ez az alacsony születésszám az orosz lakosság nagymértékű megfogyatkozásához vezet és középtávon drámaian aggasztó képet vetít elénk. A 2001-es 144 millió főről 2025-re 137 millióra esik vissza Oroszország lakossága, Ukrajnáé pedig 49 millióról 45 millióra.”

Megjegyzés: Oroszország lakossága 2017.-ben 146 millió fő, amely a krími Köztársaság és Szevasztopol lakosságával együtt értendő adat! Bizonyos szempontból az ukrajnai események remek lehetőséget adtak Moszkvának arra, hogy milliós nagyságrenddel növelje a lakosságának számát egyetlen katonai hadmozdulattal.

GAZDASÁGI FELTÁMADÁS ÉS AZ ÁLLAM VISSZATÉRÉSE

„Az orosz gazdaság 1999 óta kezd magára találni. A bruttó nemzeti termék (GNP) csökkenése megállt: 1998-ban még -4,9% volt, az 1999. évi 5,4%-os emelkedést pedig 2000-ben 8,3%, 2001-ben 5,5% követte.
Ez a növekedés nem csupán az orosz gazdaság erős tartópillérjeinek, a kőolaj- és földgázexportnak köszönhető, jóllehet az ország ezekre bármikor bizton támaszkodhat. Az ipari fejlődés 1999-ben és 2000-ben 11-12%-os volt. A fejlődés fő területei a gépipari berendezések gyártása, a vegyipar, a petrokémia és a papíripar, de a könnyűipari fellendülés sem elhanyagolható. Gazdasági téren Oroszország kifelé tart a zavaros időkből, már nem tekinthetünk rá úgy, mint egy elveszett országra. A pénz szerepének csökkenése a gazdasági életben – azaz a cserekereskedelemre való áttérés folyamata leállt, sőt, a fizetőeszközök használata új lendületet kapott. A felbomlás szélén álló állam újra megerősödik, megint a társadalmi lét önálló szegmense. Ezt a teljesítményt akkor mérhetjük fel, ha az állam azon képességét tekintjük, hogy mennyire képes behajtani az adókat. A bruttó nemzeti termék arányában az állam bevételei 1998-ban 8,9%-ra, 1999-ben 12,6%-ra és 2000-ben 16%-ra emelkedtek. A büdzsé hiánya 2000-ben alig 2,3%-os.
Az orosz társadalom belső egyensúlyának helyreállításához szükség volt az állam megerősödésére, mely változásnak nemzetközi szempontból két fontos hatása is volt. Oroszország újra megbízható pénzügyi partnerként viselkedhet, hiszen gond nélkül képes előteremteni a külső adósságának törlesztésére szolgáló anyagiakat. Ráadásul, szembesülve az USA bizonytalan és agresszív viselkedésével, hozzáfogott katonai potenciáljának helyreállításához: 1998-ban a GNP csupán 1,7%-át fordította a védelemre, ám ez a szám 1999-ben már 2,4%-ra, 2000-ben pedig 2,7%-ra emelkedett. Igaz, felelőtlenség lenne azt állítani, hogy Oroszország minden problémáját megoldotta, vagy akár a legfontosabbakat is, de az világos és vitathatatlan, hogy a Putyin-korszak az orosz társadalom egyensúlyba kerülésének periódusa és a gazdasági gondok leszerelésének kezdete.
Az 1990-1997-es évek zavaros és brutális gazdasági liberalizációs kísérlete – amerikai tanácsadók segítségével! – a katasztrófa szélére sodorta az országot. Ezen a ponton elfogadhatjuk Gilpin</font></strong>(Robert Gilpin politikatudós, USA)diagnózisát, aki szerint az állam összeomlása nagymértékben felelős az orosz átmeneti időszakban bekövetkezett szociális és gazdasági anarchiáért. Ezt a fajta szerencsétlenséget kerülte el Kína, amely a gazdasági liberalizáció során is fenntartotta egyeduralkodó szerepét.”

Megjegyzés: Ehhez csak egyetlen gondolatot fűznék: nincs nagyobb butaság (de nevezhetném hazugságnak is), mint amikor Oroszország kapcsán a mérhetetlen mennyiségű ásványkincsekre, nyersanyagokra és élelmiszeripari alapanyagokra, mint a gazdaságuk „gyengeségére” hivatkoznak. Ezt többnyire azok a pénzügyi mágusok terjesztik, akik nem a valós produktumból szerzik be a jövedelmüket, hanem különféle kereskedelmi és egyéb pénzügyi számmisztikával dolgoznak. A józan paraszti ész szerint a valós ásványkincsek és alapanyagok valós értéket jelentenek, mert kőolaj, földgáz, vasérc, szén, búza, stb. mindig kelleni fog mindenkinek, a fizetőeszközök ellenben csak közmegegyezésen alapuló értékközvetítő papírdarabok vagy digitális jelek, melyek értéke mindig csak relatív és hipotetikus.
Az író 2002-ben papírra vetett gondolatait tovább nincs is mit boncolgatni, Oroszország azóta is töretlenül pozitív gazdasági pályán áll, az elmúlt 15 maga a bizonyíték arra, hogy Putyin és kormánya nem Oroszország- és nemzetellenes politikát folytat.

A STRATÉGIAI FÜGGETLENSÉG

„Figyelembe véve Oroszország állandó népesedési és egészségügyi gondjait, az ország fellendülését nem tekinthetjük az alakuló világ biztos tényezőjének. Ennek dacára végig kell gondolnunk ezen feltételezést, megvizsgálva, milyen sajátos ütőkártyákkal bírna az egyensúlyát és a növekedési lehetőségeit visszanyert orosz gazdaság. Az rögtön szembetűnő, hogy Oroszország különleges gazdasági hatalommá válhatna, viszonylag magasan képzett aktív népességével és teljes energetikai függetlenséggel. Felszínes lenne összevetni Angliával, az északi-tengeri olajforrások birtokosával. Energetikai téren Oroszország olaj- és földgáztermelése révén meghatározó tényező a Földön.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a területi kiterjedtsége más természeti kincsekkel is bőséggel ellátja.
Ellentétben a függő Amerikával, Oroszország természeti adottságainál fogva független a világtól, külkereskedelmi mérlege többletet mutat.”

„Ha az amerikai vezetők idegességét annak tulajdonítjuk, hogy nem tudják, hogyan és honnan látják el középtávon országukat, azaz szerzik majd be az árukat, a tőkét és az olajat, úgy ezzel párhuzamosan elképzelhetjük, milyen lelki nyugalommal tekintenek az orosz nagymogulok a jövő elé: tudva, hogy amint sikerült megszilárdítani intézményrendszerüket és a határokat (Csecsenföldön vagy másutt), többé senki sem tarthatja sakkban őket.
Ráadásul máris a kezükben tartanak egy fontos és ritka ütőkártyát: az olaj és földgázexportot. Az ország szerkezeti gyengesége népesedési jellegű, ám ez a gyengeség, mint látni fogjuk, akár erősségé is alakítható.
Azaz a konklúzió kissé ironikus: a kommunizmust maga mögött hagyó Oroszország egy különleges biztonságban élő nemzet benyomását keltheti, tekintettel arra, hogy energetikailag nem függ a világ többi részétől, nem úgy, mint a rabló és aggasztóan viselkedő Egyesült Államok.”

A GYENGESÉG ELŐNYE

„Az amerikai stratégák folyamatosan azt hangoztatják, hogy ha hosszú távon biztonságban akarunk élni, meg kell értetnünk az oroszokkal, hogy birodalmi korszakuk ideje lejárt – eközben azonban valószínűleg csak Amerika világuralmi törekvéseit takargatják.
Semmiféle magasröptű intellektuális erőfeszítésre nincs szükség ahhoz, hogy megértsük, Oroszország már nem egy terjeszkedő szuperhatalom. De bármilyen kormányzási formát válasszon is, önkényuralmit vagy demokratikusat, Oroszország népessége fogyóban van. Lakossága folyamatosan csökken és öregszik, már csak azért is inkább az egyensúlyt megszemélyesítő tényezőként, nem pedig fenyegető impériumként kell értékelnünk az orosz nemzetet.
Amerikai nézőpontból ez a népességfejlődés meglehetősen furcsa ellentmondáshoz vezet. Először is, az ország gazdasági összeomlásával együtt az orosz nép lélekszámának csökkenése az Egyesült Államokat a világ első számú szuperhatalmává léptette elő, és egy amúgy megvalósíthatatlan birodalom álmát ültette el gondolatvilágában.
Másodszor, a megfogyatkozott Oroszország többé már nem, hogy nem veszélyforrás, hanem természetes partnerré válik a túl hatalmas, túl mohó és nemzetközi kapcsolataiban sokat hibázó Amerikával szembeni egyensúly létrehozásában.
Vlagyimir Putyin épp emiatt tehette a következő nyilatkozatot Berlinben:„Senki sem vonja kétségbe, hogy Európa számára milyen fontosak az amerikai kapcsolatok. De úgy gondolom, hogy Európa akkor erősítheti meg igazi független világhatalomként való létét, ha kapacitásait egyesíti Oroszországéval – emberi, területi és természeti téren egyaránt, tekintettel Oroszország gazdasági, kulturális és védelmi potenciáljára.”

Úgy vélem, ez a gondolat méltó zárszó a jelen fejezethez. Remélhető talán, hogy Európa előbb-utóbb észbe kap és végre olyan politikai fordulatot vesz, ami valóban a kontinens érdekét szolgálja.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

„Az amerikai társadalom és gazdaság az egyenlőtlenség, de legfőképp az improduktivitás felé halad – ez a folyamat végül is megváltoztatta az Egyesült Államok világban elfoglalt helyét. Az 1945-ben még szuperhatalomnak számító Amerikából – fél évszázad elteltével, világgazdasági szempontból – csupán egy fekete lyuk maradt, amely elnyel minden árut és tőkét, ugyanakkor képtelen kipréselni magából annak ellenértékét.

Hegemóniájának helyreállítása csak politikai és katonai úton lehetséges: mint államnak ki kell terjesztenie hatalmát az egész Földre és meg kell szereznie az elfogadott erőszak világmonopóliumát.

Csakhogy Amerika nincs birtokában az ehhez szükséges eszközöknek, akár a hard power-re, akár a soft power-re gondolunk, csakhogy a Josepfh Nye-nek oly kedves elnevezéseket használjuk.”

(Megjegyzés: Joseph Nye a Harvard professzora, korábban a Harvard University’s John F. Kennedy School of Government dékánja, számos könyvírója, a „Soft power” vezetéselmélet atyja. Egyes listák az USA első 10 legbefolyásosabb oktatói között tartják számon.))

A valós amerikai ipari termelés jelen idő szerint meg sem közelíti az ázsiai óriás potenciálját, Kína a gyártás/termelés frontján többszörös képességekkel rendelkezik Amerikához képest. Az utolsó amerikai exporttermék – a fegyverek – terén egykoron megvolt hatalmas minőségi különbség is mostanra jórészt elolvadt, a fő előnyt jelentő informatikai háttér területén is nemhogy csökkent a lemaradás, de egyes részterületeken Kína már leelőzte az Egyesült Államokat. A XXI. században Kína és az USA közötti ipari/termelési potenciálban nagyobb az induló különbség, mint amekkora az USA és a Szovjetunió között volt bármikor is a Hidegháború idején. Ugyanilyen fontos problémát jelent számukra Oroszország, amely amellett, hogy a katonai hardware tekintetében nemcsak szuperhatalom maradt, hanem közben elképesztő mennyiségű alapvető stratégiai nyersanyag birtokában van, azaz egyszerre katonai és nyersanyag szuperhatalom.

Nagyon fontos törvényszerűségre hívja fel a figyelmet az író azzal az adatokkal bizonyítható tézissel, miszerint „…a szabad kereskedelem… az egész bolygónkon fejlődési nehézséget okoz és lelassítja a világgazdaság fellendülését.”

„Létét (értsd: szabad kereskedelem) rövid távon meglehetősen barokk módon tartja fenn az USA: az előidézett keresletcsökkenés révén a „nélkülözhetetlen fogyasztó” szerepébe kerül, ugyanakkor a rendszer másik következményeként az egyenlőtlenség egyre nő és lehetővé teszi a profitnövekedést, ami a fogyasztás finanszírozásához szükséges friss pénzzel látja el.”

Az USA – mesterségesen előidézett folyamatok révén – a jelenlegi világgazdaságot úgy működteti (látszat működtetés), hogy közben azt a fajta fogyasztást preferálja, ami minden értelmes szempontból elfogadhatatlan a bolygó jövőjét tekintve. A szó szerinti mértéktelen pazarlás gyakorlatilag éli fel a Föld erőforrásait és jövőjét, miközben a folyamatnak nemhogy kiegyensúlyozó szerepe nincs, hanem a világgazdaságon belüli excentricitást/egyensúlytalanságot növeli tovább. A modell hosszabb távon se nem életképes, se nem egészséges az emberiség szempontjából. Az Egyesült Államok a bolygó lakosságának mindössze 5 %-át képviseli, a birtokolt/bitorolt és felhasznált javak/nyersanyagok és energiaforrások szempontjából viszont közel 40% a fogyasztása. Az ehhez szükséges pénzügyi hátteret pedig a mostanra közismert módon fenntartott és gyakorlatilag számolatlanul nyomtatható petro-dollár rendszerével biztosítja.

„Ez az USA vezetésével jellemezhető kapitalista rendszer egyre kevésbé tudja fenntartani a legitimitás látszatát. Olyannyira, hogy a Foreign Affairs című folyóirat 2002. január-februári száma egyenesen a globalizáció által okozott stratégiai fenyegetést tárgyalja kiemelt témaként.

A gazdasági problémákat csak tovább bonyolítja az amerikai katonai hatalom kényszerítő erejének hatástalansága. A jenki hadsereg kiemelkedő légi-tengerészeti ereje sem tudja közvetlenül ellenőrzése alatt tartani azokat a területeket, földrajzi régiókat, ahonnan az USA számára nélkülözhetetlen áruk vagy természeti kincsek származnak.

Ráadásul, és talán ez a legfontosabb szempont, az a légi fölény, amely a bombázásokkal való fenyegetés miatt elméletileg akár elegendő is lehetne a megfellebbezhetetlen uralom fenntartásához, még mindig függ az egyetlen olyan hatalom – mégpedig Oroszország – jóakaratától, amely légvédelmi technikájának köszönhetően képes részlegesen vagy teljesen semlegesíteni az amerikai légierőt.

Mindaddig, amíg ez utóbbi létezik, Amerika nem tehet szert a számára hosszú távon gazdasági biztonságot nyújtó teljes hatalomra, amire pedig a kialakult új világhelyzetben nagy szüksége lenne.”

Az Irak elleni két háború, valamint a Szerbia és Líbia elleni légicsapások során az amerikai haderőnek generációkkal elmaradottabb és csekély mértékű légvédelemmel kellett csak szembenéznie, gyakorlati orosz háttértámogatás nélkül. Ugyanakkor a Szíriában megjelenő minimális mértékű, de rendkívül korszerű légvédelem gyakorlatilag hozott létre olyan légtérzárlati-övezetet, ahol az USA légiereje meg sem próbál beavatkozni. Természetesen ezt is rá lehet fogni a feltétlen USA pártolók által oly előszeretettel emlegetett orosz atomütőerők létére, de a valóság az, hogy a jelenlegi korszerű orosz légvédelem valóban képes jelentős veszteségeket, akár megsemmisítő akciót is végrehajtani a támadó amerikai gépekkel szemben függetlenül attól, hogy Oroszországnak mekkora nukleáris ütőereje van. A problémát tovább fokozza, hogy orosz segítséggel Kína is igen komoly haditechnikai transzferhez jutott, valamint kínai-orosz összefogással Irán katonai képességei is jelentősen javultak. A legutóbbi török SZ-400 beszerzés talán a legnagyobb fricska, amely során a török média azt ecsetelte, hogy ezekkel a rakétákkal milyen sokféle katonai eszköz leszedhető a levegőből – az ismertető során csak és kizárólag amerikai/nyugati haditechnikákat soroltak fel, jó eséllyel nem véletlenül.

„Gazdasági függőség, katonai hatástalanság. Akad még egy harmadik elem is, amely az Egyesült Államok gyengeségét bizonyítja: ez az egyetemesség szemléletének visszaszorulása.

Ezek az elemek megvilágítják, micsoda ellentmondás lengi körbe az USA világunkban elfoglalt helyét: az országnak hosszú távon kell biztosítania a birodalmi gazdasági egyensúlyt, anélkül, hogy az ehhez szükséges katonai vagy ideológiai eszközökkel rendelkezne.

Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy a mai helyzet hosszú távú tervezés eredménye lenne.”

Az utolsó mondathoz annyit mindenképpen hozzá kell tenni, hogy az Amerikai Egyesült Államok, mint állam/ország szempontjából ez igaz lehet, de a multinacionális-globalista nagytőke szempontjából semmiképpen sem – számukra nem jelent az Egyesült Államok többet egy szimpla fejőstehénnél, ebbe a stratégiába pedig tökéletesen beleillik az USA, mint a nemzetállam érdekeinek a totális elutasítása és figyelmen kívül hagyása a legmagasabb amerikai politikai szinteken is. Ennek leplezésére a gyakorlatban a CIA már Kennedy elnök meggyilkolásakor kitalálta az összeesküvés-elmélet teóriát, amelynek még ma is rendkívül sok hódolója akad. Félreértés ne essék, nem az összeesküvéseknek, hanem ezek tagadásának!

„A birodalmi doktrína teljesen friss, ráadásul nem erős akarat szülte, éppen ellenkezőleg, az amerikai vezetők számára könnyű megoldást jelentett. A körülmények alakították ki: a szovjet rendszer összeomlása hozta, amely Amerika számára egy pillanatra a teljes hatalom illúzióját adta, s ez vezetett a globális és állandósult hegemónia álomképéhez. E verzió mellett nem is 1990-ben, inkább 1995-ben döntöttek.”

„Amerikában sem a vezetők, sem a stratégák nem látták előre a szovjet rendszer, a kommunista rivális összeomlását, amely rendszer a második világháború másnapján a szabad világ negatív pólusaként egyfajta erőegyensúlyt hozott létre.”

(Ezt az elméletet megcáfolni látszik az 1985-1990 között a keleti blokkban is zajló politikai háttér alkudozások és rejtett nyugati üzleti kapcsolatok felfutása, a mára ismertebbé vált visszaemlékezések bizonyítják, hogy a szovjet-rendszer lebontása tervszerűen, az úgynevezett „bennszülött” beavatottakkal teljes szinkronban történt.)

„Michael Porter a nemzetek versenyelőnye című művében (1990) leírja a különféle kapitalista modelleket (japán, német, svéd, koreai), amelyek az angolszász kapitalizmusnál a termelés tekintetében egytől egyig hatékonyabbnak bizonyultak, mivel ez utóbbi a szabad versenynek csak azon szabályait fogadta el, amelyeket a saját hasznára tudott fordítani”

A valós helyzet ennél is sokkal súlyosabb, elég, ha az államilag irányított létező kínai kapitalizmusra vagy szintén az állam által felügyelt és igazgatott, valamint szankciók hadával szembesülő orosz kapitalizmusra gondolunk. Az előbbi elképesztő termelékenységet, az utóbbi a mesterségesen támasztott nehézségek ellenére is növekedést és államadósság csökkenést tud egyszerre úgy felmutatni, hogy a lakosság életszínvonala mindkét esetben mérhetően javult a korábbi évtizedekhez képest. Egy továbbra is rohamozó kínai valamint egy felemelkedő orosz gazdaság kezelhetetlen ellenféllé válik a már jelenleg is csak pénzügyi-számmisztikai trükkökkel operáló amerikai gazdasági hatalom számára.

„A kilencvenes évek elején, a még mindig két szuperhatalommal számoló és a polarizációs ideológiájában megzavarodott világban mindenki számára az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy Oroszország stratégiai befolyása fennmarad. valóra válhatott volna az egyenlőségen alapuló, kiegyensúlyozott világról szőtt álom, amelyben végre minden nemzet ugyanazokkal a játékszabályokkal játszik. Ebben a kontextusban az USA a nemzeti egyensúlyhoz való visszatérésre helyezte a hangsúlyt. ekkor a leszerelésre tett erőfeszítése, mint azt tapasztalhattuk, elég látványosak voltak és semmi sem utalt a birodalmi törekvésekre.”

„Az orosz gazdaság termelése 1990 és 1995 között mintegy 50%-kal visszaesett. A beruházások a nullára csökkentek, a pénzhasználat összezsugorodott, bizonyos területeken újra megjelent a cserekereskedelem. Az etnikailag félig orosz Ukrajna Fehéroroszország és Kazahsztán függetlenné válása a „szláv” rendszer szívéből kiszakított mintegy 75 millió állampolgárt, miáltal Oroszország többé már demográfiai értelemben sem veheti fel a versenyt az USA-val. A Szovjetuniónak 1981-ben 268 millió lakosa volt, az USA-nak 230 millió. 2001-ben Oroszország már csak 144 millió lakost számlált, míg az USA lakosainak száma elérte a 285 milliót.

Még ennél is rosszabb, hogy a nemzeti és etnikai követelések nem csak a volt szovjet csatlós államokat érintették, hanem az orosz föderáció önálló régióit is, a Kaukázustól a tatárokig.

Ez már a teljes széthullás lehetőségének az előjelét vetítette előre. Amerika ősi stratégiai ellenfele 1996-ban azon a ponton volt, hogy egyszerűen eltűnik a színről. Ez az a pillanat, amelynek során az Egyesült Államok nagymoguljait meglegyintette a világuralom gondolatának szele, minthogy az USA által katonailag uralt, egyensúlyát vesztett világ víziója számos hihető elemet tartalmazott.

Csak egy ujjmozdulat, némi provokáció, kis támogatás az egyesült Államok részéről a két gyenge ponton, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában és a sakkjátszma máris eldőlt. Brzezinski 1997-ben megjelent stratégiai műve, A nagy sakktábla összefüggő áttekintést nyújt az USA Eurázsiára gyakorolt uralmának szükségességéről és eszközeiről.”

„Az ezen céljait tekintve ambiciózus, ám motivációjában gyenge stratégiának volt egy nagy veszélye: az orosz hatalom még 1997-ben sem esett szét véglegesen. Mivel az USA teljes külpolitikája egy ilyen bizonytalan kimenetelű feltételezésen alapult, Amerika hatalmas veszéllyel nézett szembe: egy szép napon súlyos gazdasági függőségbe kerül, anélkül, hogy katonailag tényleg uralná a világot. Röviden: egy félbirodalmi helyzetből egy álbirodalmi helyzetben találja magát.”

Itt egy gondolat erejéig meg kell állnunk: ma, 2018-ben ez már nem csak veszély, hanem konkrét tény. Az Egyesült Államoknak egyszerre kell szembenéznie egy széthulló saját gazdasági-szövetségesi rendszerrel, miközben ezernyi szálon függ a legnagyobb gazdasági-ipari riválisától Kínától és eközben a dogmatikusan hirdetett amerikai katonai fölény egyre csekélyebb mind Kínával, mind az azóta (15 éve) magára találó és katonailag is egyre erősödő Oroszországgal szemben.

„Brzezinski terve teljesen világos és érthető, még akkor is, ha azt sugallja: Oroszország saját érdeke, hogy végezzenek vele oly módon, hogy Ukrajnát nyugathoz csatolják és arra használják fel Üzbegisztánt, hogy Közép-Ázsiát is felszabadítsák az orosz fennhatóság alól. Azt nem említi, hogy Oroszország bekerítése az ország belsejének szétmorzsolódásához vezet. A kifinomult stratégia nem zárja ki a minimális diplomáciai óvatosságot. Ám akadnak nem bevallott dolgok is: Brzezinski nem is említi Amerika gazdasági tehetetlenségét, sem azt, hogy az USA-nak mennyire fontos, hogy politikailag és katonailag is kiterjessze fennhatóságát a világ erőforrásaira.”

„Az egyetlen akadály az amerikai birodalmi törekvések előtt Oroszország, amelyet el kell szeparálni és fel kell darabolni. Ezt a fajta problémakezelést bismarckinak is nevezhetnénk, legfeljebb jelen esetben az 1871-1890-es években legyőzött Franciaországot Oroszország helyettesíti.

„Brzezinski is azt ajánlja az egyesült Államoknak, hogy békülékenyen lépjen fel minden nemzettel szemben, kivéve Oroszországot.”

„A kiinduló pont világos: addig, amíg Európa és Japán megelégszik az amerikai vezetéssel, addig a birodalom sérthetetlen, érdekszférájában sűríti össze a világ technológiai és gazdasági hatalmát. Ezen a stratégiai magon kívül Brzezinski békülékeny magatartást ajánl Kínával szemben is, amely hosszú távon még konkurenciát jelenthet, valamint Iránnal szemben is, hogy annak esetleges megerősödése ne vezessen konfliktusokig. Bezárva japán és Európa közé, megfosztva Kínától és Irántól, Oroszország gyakorlatilag minden befolyását elveszíti Eurázsiában.

Összefoglalásképpen: Amerikának, az egyetlen szuperhatalomnak minden másodlagos hatalommal szemben megértőnek kell mutatkoznia, hogy végleg leszerelje a hegemóniájára legnagyobb veszélyt jelentő Oroszországot.”

A Brzezinski által felvázolt stratégia csak részben valósult meg, márpedig egy stratégia részbeni megvalósulása magának az eredeti stratégiai elképzelésnek a bukását is jelenti. A Nagy Sakktábal ajánlásaival szemben az USA politikája a bismarcki-stílus helyett „katasztrofálisan vilmosivá vált”.

„Amerika mellőzi és megalázza európai szövetségeseit egyoldalú viselkedésével, csakis a NATO-t, hatalmának fő eszközét favorizálja. Megveti Japánt, holott a japán gazdaság a leghatékonyabb a világon és szükséges az USA jólétéhez.

Folyamatosan provokálja Kínát, Iránt pedig a gonoszok közé sorolja.

Mindez olyan, mintha Amerika megpróbálna az egymástól igen különböző eurázsiai országokból szövetségeseket formálni, ezeknek az országoknak azonban elegük van az USA ide-oda csapongó stratégiájából.”

Ezek a sorok olyanok, mintha nem is 2001-2002-ben, hanem az idén íródtak volna. Teljesen elképesztő az, ahogy az Egyesült Államok szó szerint maga ellen hergeli a világ nagy részét és olyan közép- illetve nagyhatalmakat állít egymás mellé önmaga ellen, akik egyébként vígan rivalizálnának egymással, ah az egyesült Államok nem azt a politikát folytatná, amit tesz. Nagyon nehéz ezt racionális érvekkel magyarázni. Ha feltételezünk bármiféle észszerűséget az USA globális politikájának, akkor óhatatlanul szembesülni fogunk azzal, hogy miféle célok vezethetnek egy nagyhatalmi elitet abban, hogy a riválisait önmaga ellen egy oldalra állítson?

„Az amerikaiak ügyetlensége nem véletlen: ugyanúgy, ahogy a birodalmi elképzelés, ez is a folyamatban lévő dolgok feladásának, a rövid távú szükségletek kielégítésének köszönhető”

Todd meglátása kétségbeejtő helyzetet jelent: ha igaza van, az azt jelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak valójában évtizedek óta nincs semmiféle valódi közép- és hosszútávú stratégiája, a világ folyamataira szó szerint csak ad hoc jelleggel ad választ, ha úgy tetszik, egyik napról a másikra él, mint egyetlen szuperhatalom. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik lehetőség a rosszabb, egy biztos, ha Todd nem téved, az sok jót nem ígér Amerikának már a közeljövőben sem.

„Az USA esztelenül ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa a feszültség – amúgy hiábavaló – látszatát. A múlt maradványaival (Észak-Koreával, Kubával és Irakkal) szemben kialakított magatartása felvonultatja az irracionalitás teljes kelléktárát. Mindezt fűszerezi a nyíltan a demokratizálódás útját választó Irán ellen mutatott ellenségeskedéssel és a Kínával szembeni provokációkkal.

„Kína esetében, ahol a kommunista kormány átmenetet szeretne kialakítani az autoriter rendszerből a kapitalizmusba, az amerikai ellenségeskedés szinte fegyvert ad a rezsim kezébe.”

Nemrégiben új terep nyílt meg az USA, mint piromániás tűzoltó előtt: az India-Pakisztán ellentét. Miközben az Egyesült Államok vastagon felelős a Pakisztánban zajló destabilizációértés az iszlám helyi virulenciájáért, nélkülözhetetlen közvetítőnek tünteti fel magát.”

Itt szúrnám közbe Szíria és az Iszlám Állam 2017-es realitását, a forgatókönyv szerepei változatlanok.

„Mindez nem tetszik a világnak, idegesíti a szövetségeseket, de azért van némi értelme. Ezek a konfliktusok katonailag nem jelentenek veszélyt Amerika számára, ugyanakkor lehetővé teszik, hogy mindenütt a világon „jelen legyen”. Fenntartja az instabil, veszélyes világ látszatát, amelynek azért van szüksége rá, hogy megvédhesse.

Az első iraki háború, amelyet idősebb Bush, a jelenlegi elnök apja vezetett, a mai napig meghatározza az amerikai viselkedést. Már nem is merünk stratégiáról beszélni, mert az USA rövid távú racionalitása középtávon valószínűleg a világban elfoglalt helyének radikális meggyengüléséhez vezet.”

„Az iraki veszély felfújása – mondhatnánk, a világ negyedik legnagyobb hadseregének fenyegetése – csupán a kezdete volt a világot fenyegető, nem létező konfliktusok megjelenésének. A szeptember 11-i merénylet hatására kibontakozó afganisztáni háború megerősítette ezt az opciót. ez egyszer az amerikai vezetők olyan konfliktusban találták magukat, amit nem láttak előre, de amely megerősítette Amerika legfőbb technikáját, a színpadias mikromilitarizmust: bebizonyítani a világnak, hogy Amerikára szükség van, oly módon, hogy szép lassan leszámol jelentéktelen ellenfeleivel. Afganisztán esetében az erődemonstráció nem sikerült tökéletesen. Ámbátor Amerika azt sugallta, hogy mivel az országnak nincs hatékony légelhárítása, sem nukleáris elrettentő ereje, azért az amerikai hadsereg azt csinál arrafelé, amit akar. Mivel azonban Uncle Sam a szárazföldön nem volt képes bizonyítani erejét, fény derült a szuperhatalom alapvető gyengéire: a szárazföldön nem csak a helyi katonai vezetőktől, de a túl közel fekvő oroszok jóindulatától is függ.

Zárszóként a jelen fejezet ismertetőjéhez annyit tennék hozzá, hogy Afganisztán esetében azóta szintén bebizonyosodott, hogy jelentős ásványkincsek lapulnak a föld belsejében, amire nagyon szeretnék rátenni néhányan a kezüket. Ezek ottléte már az afganisztáni támadást megelőzően is ismert volt, szeptember 11. csak megfelelő okot adott a katonai akcióra.

(Közel ezermilliárd dollár értékű ásványkincs-készletet tártak fel amerikai szakemberek Afganisztánban – írta hétfőn a The New York Times. http://hvg.hu/gazdasag/20100614_afganisztan_asvanykicsek)

A „színpadias mikromilitarizmusra”viszont tökéletes példa Szíria, ahol az USA által hivatalosan kiképzett erők is rendre kudarcot vallottak, amerikai szárazföldi erők bevetéséről pedig szó sem volt soha.

Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a 2017-es észak-koreai események mellett sem – Észak-Koreában jelentős mennyiségű uránérc található a hegyekben, amire szintén nagy szüksége lenne az USA-nak. Ugyanakkor Észak-Korea kilóg a sorból és nem csak Oroszország, illetve Kína közvetlen földrajzi közelsége miatt. Észak-Korea hadereje szárazföldi hadműveletekben nagyon erős és rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Az eddig „bevált” amerikai sémák Phenjan esetében nem fognak működni, a fejlemények további alakulásai jelen esszé írásakor még nem voltak ismertek, de az szinte előre borítékolható, hogy Kína nélkül az Egyesült Államok valójában tehetetlen Észak-Koreával szemben mind gazdasági, mind katonai értelemben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A történelem számtalan példával igazolta ezen elvek helyességét, például „Róma sikere, Athén bukása… nem elsősorban eltérő hadi képességein múlt, hanem inkább azon, hogy a római polgárjog egyre nyitottabbá vált, míg az athéni városi jog egyre markánsabban beszűkült.”

Korábban már volt szó adott kultúrák és népek családi szerkezetéről, amely alapjaiban határozhatja meg egy adott civilizáció hozzáállását más népeknek/nemzetekhez. „Azok a népek, amelyek családi szerkezete egyenlőség elvű, akik testvéreiket magukkal egyenlőnek tartják – erre példa Róma, Kína, az arab világ, Oroszország és a párizsi medence Franciaországa – hajlamosak az embereket és a népeket általában egyenlőnek tekinteni…

… Azon népeknek, melyek családi hagyományának nem része a (fiú)testvérek szigorú egyenlősége – Athén és még tisztábban Németország példája – azoknak nem sikerül kialakítaniuk az emberek és népek egyenlő felfogását. A katonai érintkezés még inkább megerősíti a hódítók egyfajta „etnikai” éntudatát. Ez a humanitásról alkotott kép sérülését, inkább megkülönböztető, semmint egyenlősítő magatartás kialakulását segíti elő.”

Gondoljunk csak a cári Oroszország hatalmas területi növekedésére a történelem folyamán. Pusztán katonai erővel lehetetlen lett volna nem elsősorban meghódítani, hanem a cári birodalomba integrálni és megtartani a hatalmas keleti területeket. Több kellett oda, mint pusztán paripa és kard.

„Az angolszászokat nehéz lenne elhelyezni ezen a megkülönböztető/egyenlősítő tengelyen. Az angolok egyértelműen megkülönböztető típusúak, sikerült is fenntartaniuk a gallok és a skótok identitását hosszú évszázadokon keresztül. A gyarmatbirodalom, amelyet elsöprő technológiai fölényüknek köszönhetően terjesztettek ki a britek a tengeren túlra, rövid ideig maradt fenn. Egyáltalán nem törekedett a meghódított népek integrálására: az angolok indirekt hatalmat gyakoroltak, mely nem kérdőjelezi meg a helyi szokásokat, sajátosságokat. Gyarmatbirodalmuk szétbomlása viszonylag fájdalommentes volt, a gyakorlatiasság mintapéldája, mert sohasem akarták az indiaiakat, az afrikaiakat vagy a malájokat hagyományos angolokká változtatni.

A franciák arról álmodtak, hogy a vietnamiakból és algériaiakból rendes franciákat faragnak, ezért nekik sokkal nehezebb volt tudomásul venni birodalmi visszavonulásukat.”

„Ugyanakkor nem kell eltúlozni az angolok megkülönböztető jellegét. Figyelembe véve Anglia kis méretét, az óriási brit birodalom – rövid fennállása ellenére is – az angolok egyik legfontosabb képességét tükrözi, nevezetesen azt, hogy a meghódított népeket viszonylag egyenlően és tisztességes módon kezeljék.”

Az író markánsan egyetlen mondatban foglalja össze a történelmi véleményét az angolok rövid de sikeres birodalomépítésének alapjáról, miszerint „Az angolszász individualizmus mindig meghagyja a lehetőségét az egyén, az ember közvetlen megközelítésének, semmint, hogy embertani címkével ellátott személynek tekintse.”

A mai (értsd: 2001) Amerikai Egyesült Államokat összehasonlítva a korábbi birodalmakkal, akár a brit birodalommal érdekes ellenmondásokba ütközünk.

„Az amerikaiak esete szélsőséges módon fejezi ki angolszász ingadozásukat az egyetemes és a különbségtevő filozófia egymással ellentétes elveivel szemben. Első megközelítésben az Egyesült Államokat a gyökeres egyenlőség állami és nemzeti végeredményeként jellemezhetjük…

… Az eredeti angol mag adta a különböző etnikai eredetű személyek beolvasztásához szükséges alapvető képességet. Az 1920-as évek második felében megszakad a (javarészt addig csak Európából származó!!!) bevándorlás, a hatvanas években folytatódott, ekkor már kibővülve Ázsiából, valamint Közép- és Dél-Amerikából érkezőkkel. A centrum kitágítása, valamint a beolvasztás képessége garantálta azt az eredményt, amely az Egyesült Államok birodalmi sikeréhez elengedhetetlen volt.”

Ez viszont csak az érem egyik oldala, a bevándorlási hullámok során az európai gyökerektől jelentősen eltérő kultúrák évtizedeken át vegyítették az amerikai társadalmat, amely törvényszerűen az induló „elegy” felhígulásához, azaz megváltozásához is vezetett.

… az Egyesült Államok jellemezhető a gyökeres megkülönböztetés fogalomkörével is. Történelmében mindig is létezett a másik, a különböző, a nem beolvasztható, amelyet megsemmisülésre, vagy gyakrabban kirekesztésre ítéltek.”

Ha csak a belső társadalmi viszonyokat nézzük, akkor elég, ha az indián őslakosságra, a behurcolt afro-amerikai rabszolgák utódaira vagy a nagy számban betelepülő és szapora latin-amerikai lakosságra gondolunk.

A mai, 2017-es valóságot figyelembe véve nem lehet nem észre venni, hogy az Egyesült Államok hozzáállása a világ többi nemzetéhez is hasonló – vagy elfogadják az amerikaiak kivételezett szerepét, felsőbbrendűségét és ebből eredően megkérdőjelezhetetlen vezetését, vagy jobb esetben kirekesztések (szankciók), rosszabb esetben pusztulás vár a renitenskedőkre.

„Az angol kultúrát tehát – az Eurázsiában igen világosan megnyilvánuló egyenlőség-egyenlőtlenség értékeit tekintve – egyfajta meghatározatlanság jellemzi.”

„Az amerikaiak- kezdetben angolként – megtanulták befogadni az összes európait, az írek, az olaszok és a zsidók egyenlőként való elfogadásával kapcsolatos, figyelemre méltó habozás után. A „fehér” kategória tette lehetővé e részleges bővülést, egyben áttaszítva az indiánokat, a feketéket és az ázsiaiakat a hasonló-eltérő szellemi határvonal túloldalára.”

Addig, amíg 1950-1965 között a következő bővülési ütemben az ázsiai és indián lakosság megjelenik a „házasodási piacon”,addig a fekete kérdés a tetőpontjára katapultálja a feszültséget egyenlőség és megkülönböztetés között.

Oroszország kitalálta és megpróbálta a világra erőltetni a kommunizmus eszmerendszerét (Megjegyzés: Mint tudjuk, a kommunizmus sosem volt orosz találmány, mint ahogy Lenin és Trockij sem az orosz nemzetből kiemelkedett forradalmárok voltak. Lenin a német bankárok ügynöke, Trockij pedig az amerikai pénzvilág megbízottja volt, a Kommunista Kiáltványt pedig szintén nem orosz, hanem német nagytőkések írták, lásd Marx és Engels. Ettől függetlenül törekszem az író által megfogalmazott gondolatok átadására, még ha néhány kérdésben azóta ismertté vált tények ennek ellent is mondanak.), mely a francia forradalom óta bizonyosan a legegyetemesebb, elvégre az egyenlőség elvét az összes emberre kiterjeszti…

… Ám bármekkorák voltak is a kommunizmus hibái, azt nem vethetjük a szemére, hogy a meghódított népeket ne kezelte volna egyenlő módon. A szovjet birodalom működésének tárgyszerű elemzése azt mutatja, hogy az erőszak és az állami kizsákmányolás sokkal keményebben sújtotta az oroszokat, mint a csatolt népeket, azaz a kelet-európai népi demokráciákat, amelyek hozzájuk képest a „szabadság” magasabb fokát évezték”.

Akik éltek, illetve megélték azt a korszakot és netán még a Szovjetunióba is lejutottak, mind kivétel nélkül megerősítik ezt a véleményt. A Szovjetunió, mint elnyomó diktatúra sokkal keményebben fogta otthon az anyaországban a nemzetet, mint a csatlós államokban élő népeket. Tényszerűen nézve a történetet, ez nem a „Gonosz Birodalmakra” jellemző, aki ezzel nem ért egyet, annak kapásból a Harmadik Birodalmat tudom ajánlani, ahol pont fordítva volt a felállás. 

„Az orosz egyenlősítés egyértelmű és világos – igen erős vonzerejét figyelhettük meg a Kommunista Internacionálé létrehozásakor is. Úgy tűnt, hogy a francia forradalmárokhoz hasonlóan, a bolsevikok is birtokában vannak azon természetes képességnek, mely minden embert és népet ugyanolyan módon kezel; ez a hozzáállás nemcsak szimpatikus, de előnyös is a politikai terjeszkedés szempontjából.

A hidegháború idején Amerikának ezzel a fenyegető lehetőséggel, mit veszéllyel kellett szembenéznie. országán belül éppúgy, mint kívül.

Itt érdemes egy pillanatra megemlékezni Joseph Raymond McCarthy szenátorról, valamint az 1950-es években az általa beindított és levezényelt, szó szerint politikai boszorkányüldözéssé fajult kommunistaellenes vizsgálatokról, amely megszámlálhatatlan értelmiségi életét tette tönkre az Egyesült Államokban, majd végül maga McCarthy szenátor politikai bukását is előidézte. 

„… az amerikai társadalomban a kommunista egyenlősítő eszmével való verseny szükségessé tette a feketék kirekesztése elleni harcot. A világ a két modell közti választásban nem dönthetett volna egy olyan Amerika mellett, mely bevándorlók bizonyos csoportjait alsóbbrendű lényként kezeli.”

A könyv megírása után 16 évvel ismét látható, hogy az Egyesült Államokon belül a fekete lakosság életérzése és helyzete egy jottányit sem javult, sőt, az USA példátlan eladósodásának következtében a korábbi középosztály is erősen olvadásnak indult, amely folyamat törvényszerűen a felszínre hozza azokat a belső törésvonalakat, amelyek valójában sosem voltak megoldva.

„A kommunista vetélytárs összeomlását követő legutóbbi időszak az amerikai egyenlősítő eszme térvesztését eredményezte. Úgy tűnik, mintha a vetélytárs birodalom nyomása az Egyesült Államokat túllendítette volna az egyetemességgel kapcsolatos képességei határvonalán. e nyomás eltűnésével viszont az amerikai szellemi rendszer természetes egyensúlya irányába mozdulva csökkenti azon övezetet, amely a népek bevonását szolgálja a maga „saját” világába.”

A könyv írója 2001-ben teljesen elfogadta azon hivatalos verziót, miszerint Oszama bin Laden és az afganisztáni tálib volt a szeptember 11.-i merényletek fő kitervelője, szervezője és végrehajtója, az USA ebben a kontextusban mint abszolúte áldozat szerepel. Ezt azért kell megemlíteni, mert az USA távolodása az egyetemesség eszméjétől szorosan összefügg a szeptember 11. után bevezetett Hazafias-törvénnyel, az egyéni szabadságjogok korlátozásával (bőrszíntől függetlenül) valamint a neokonzervatív eszmét képviselők hatalomba jutásával és egy geopolitikailag abszolút hegemón világrend kiépítésének irányába tett agresszív katonai lépésekkel. A természetesen fellépő egyensúlyra való törekvésre rátelepedett és irányított folyamatok mostanra eljuttatta az Egyesült Államokat a kvázi katonai kormányzás határára.

A kirekesztő magatartás tökéletesen nyomon követhető Irán, Oroszország, Kína, Észak-Korea, Szíria és lassan még egy tucat állammal és nemzettel szemben, az Egyesült Államokat, mint a Nemzetközi Közösség, sőt, az egész világ egyetlen központjának feltüntetve. Mint látni fogjuk, semmi sem áll messzebb a valóságtól.

 „Az olyan amerikai retorika, mint a „gonosz birodalma” vagy a „gonoszság tengelye”, vagy az ördöginek bármely világi megnyilvánulása olyannyira nyilvánvaló ostobaság, hogy az embert csak megmosolyogtatja vagy feldühíti a helyzettől vagy temperamentumától függően.

Ez a retorika objektíve azt fejezi ki, hogy az amerikaiakat rögeszmésen foglalkoztatja a rossz, AMIT MINDIG KÍVÜL TALÁLNAK MEG, ám ami valójában az Egyesült Államok belsejéből jön. Tényleg, a fenyegető rossz mindenhol ott van: az egyenlőségről lemondásban, a felelőtlen pénzuralom növelésében, az emberek és az ország hitelre alapozott életében, a halálbüntetés egyre gyakoribb alkalmazásában, a faji megszállottság visszatérésében.

manapság Amerikát nem kíséri Isten áldása. Amerika a rosszat üldözi, mivel ő maga is rosszá vált. Ez a visszafejlődés segít annak megértésében, mennyi minden elvesztésének vagyunk tanúi: hiszen az 1950-1965-ös évek – az általános demokrácia, a szólásszabadság, a civil jogokért folytatott küzdelem, a szociális jogok bővülése idején – Amerikája a jó birodalma volt.

Ennek óhatatlan következménye pedig az, „hogy az Egyesült Államok elveszti a birodalmak számára elengedhetetlenül fontos ideológiai erőforrást”.

„A rómaiak képesek voltak elismerni Görögország felsőbbrendűségét a filozófiában, a matematikában, az irodalomban és a művészetekben; a római arisztokrácia hellenizálódott, a legyőző asszimilálta a legyőzött ország fejlettebb kultúráját.

Az Egyesült Államok az igazi birodalmi korszakában még kíváncsiságot tanúsított a külvilág iránt és tisztelte azt.

A 2000. év elgyengült és improduktív Amerikája már nem toleráns. Úgy véli, egyedül ő testesíti meg az emberi ideált, az ő kezében van minden gazdasági fejlődés kulcsa, övé az egyetlen elképzelhető filmművészet.

Mivel már képtelen uralni a világot, tagadja annak önálló létét és a világ társadalmainak sokféleségét.”

Az Amerikai Egyesült Államok – mint jelen idő szerint nap mint nap láthatjuk is – képtelen valós válaszokat és megoldásokat megfogalmazni a saját és a világ problémáira és nem képes semmiféle olyan vonzó jövőképet felvázolni, amelyben az Egyesült Államok, mint a világ egyetlen központja szerepel.

Ezen nincs is mit csodálkozni, az a birodalom, amely nem képes a saját belső problémáit kezelni és lassan már tüneti kezelésekre sem futja, az hogyan óhajtja uralni és irányítani az egész világot? A kérdés természetesen költői, az USA számára valójában két lehetőség maradt: vagy együttműködik a világgal, ami a jelenlegi Pax American világkorszak végét és egyben ellenőrzött, kontrollált szanálását is jelenti, vagy – hatalmi gőgtől és arroganciától vezérelve – végül egy értelmetlen és pusztító háborúba sodorja az egész emberiséget.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az író által 2002-ben papírra vetett gondolatoknak van alapja, főleg, ha az azóta eltelt nem rövid időszak eseményeit figyeljük. A közelmúltbeli balesetek (US Navy), az időközben botrányhírré vált, egyes amerikai ICBM támaszpontokon tapasztaltak, valamint a jelenlegi amerikai védelmi miniszter megnyilatkozásai mind-mind azt támasztják alá, hogy Todd jól látta már akkor is az USA haderő propagált és valós állapotában lévő markáns különbséget.

Azt, hogy Bush miért kezdte jelentősen növelni 2001-ben a katonai kiadásokat – az azóta bekövetkezett események, valamint nyilvánosságra került információk – kissé árnyaltabb képet festenek a megfogalmazott véleménynél, de ez egy külön tanulmány része lehetne.

„Az amerikai hadigépezet igencsak túlméretezett a nemzet megvédésének feladatához, ám alulméretezett egy egész birodalom ellenőrzéséhez és pláne ahhoz, hosszú időn át fenntartsa a hegemóniát Eurázsiában, amely messze, nagyon messze van az Újvilágtól.”

2002 óta ez még inkább nyilvánvalóvá vált, az Egyesült Államok katonai gépezete nem rendelkezik elégerőforrással ahhoz, hogy Eurázsiát az amerikai igények szerinti katonai kontroll alatt tartsa. A végtelen afganisztáni hadműveletek, valamint Oroszország, Kína és India katonai képességeinek látványos fejlődése mind-mind azt támasztja alá, hogy az USA katonai ereje a világuralomhoz egyszerűen elégtelen.

Megjegyzés: India 2017-ben már saját regionális rakétavédelmi programmal rendelkezik, a kínai haderő Pekinget mind mennyiségben, mind minőségben Dél-Kelet Ázsia vitathatatlan katonai erőközpontjává teszi, az orosz új generációs stratégiai nukleáris fegyverzet Moszkvának pedig globális értelemben az USA-val minimum megegyező nukleáris szuperhatalmi státuszt garantál. Eurázsia pedig messze nem a világ egésze!

„Az amerikai katonai sebezhetőség bizonyos értelemben strukturális gyengeség, gyökereit annak a nemzetnek a történelmében kell keresnünk, amelyik sohasem ütközött meg hozzá hasonló erejű   ellenséggel. Itt rögtön eszünkbe juthat az indiánokkal folytatott háborúk alakító ereje, amikor is analfabéta, rosszul felszerelt törzsek viaskodtak az európai típusú, modern ármádiával.”

Ennél azért többről van szó, az USA történelme során soha nem kényszerült átfogó, nagy szárazföldi hadműveletek és háborúk megvívására a saját kontinensén, a hátország mindig teljesen védve volt az ellenség csapásaitól. Miután Ázsiától és Európától két óceán választja el, emiatt az amerikai hadigépezet elsősorban haditengerészeti szempontból fejlesztette a haderejét, amihez a repülőgép hordozók adták a szükséges légierő biztosítását. Ez a fajta haderő felépítés csak akkor rentábilis és ésszerű, ha a tervezett háborús régióktól valóban jelentős távolságban fekszik az anyaország, így elsősorban nem a hon védelmére, hanem expedíciós hadműveletekre tud berendezkedni adott nagyhatalom.

Ennek tökéletes ellenpéldája Oroszország és Kína, akiknek a történelmük során a saját területükön kellett hadat viselniük, számukra teljesen értelmetlen és pazarló lenne olyan méretű flotta kiépítése, mint a US Navy a szárazföldi hadműveletekre és a hon védelmére összpontosító klasszikus haderő rovására.

„A gazdasági erőforrások látványos fejlődése a második világháború idején nem feledtetheti a hadsereg szerény szárazföldi teljesítményét. Ne beszéljünk most az angolszászok nehéz bombázásairól, amelyek módszeresen pusztították a civil lakosságot: nem volt értékelhető stratégiai hatásuk, következményük pedig legfeljebb annyi, hogy fokozták a német nép ellenállását a szövetségesek offenzívájával szemben.

Szemügyre véve a hozzáférhető adatokat a második világháború kapcsán nyugodtan kijelenthető, hogy az Egyesült Államok európai részvétele a hadműveletekben marginális jelentőségű volt a szovjet és a német részvételhez képest. A normandiai partraszállás – bár a propaganda értéke jelentősen túl van reprezentálva – 1944 júniusában már egy, a keleti fronton tönkrevert és éppen gőzerővel visszavonuló (menekülő) német hadigépezetet ért, a második világháború valójában a keleti fronton dőlt el.

Fegyvergyártás a második világháború idején:

 

Forrás: Wikipédia, DerGroßePloetz gyűjtemény, 2008, 817. o.

 

Forrás: Wikipédia  

„A háború és az azt követő időszak valamennyi stádiumában – Liddell Hart angol katonai szakértő és történész értékelése szerint is – az amerikai csapatok viselkedése bürokratikus, lassú és alacsony hatékonyságú volt az anyagi és számbeli fölényükhöz képest.

Ezen sokat nincs is mit csodálkozni, az Egyesült Államok valódi céljai távolról sem azok voltak a második világháború során sem, amelyeket a média és a hivatalos propaganda hirdetett. Ennek a feltárására már sokan vállalkoztak, egyelőre – a jelenleg még érvényes és kötelező világnézet alapján – sok siker nem mutatkozhat, de ez megint egy külön tanulmányt érdemelne. Az mindenesetre eléggé nyilvánvaló, hogy egyetlen nagyhatalom volt, aki szinte jelképes módon vett részt a háború legnehezebb frontjain erejéhez és súlyához képest, ugyanakkor a legnagyobb haszonélvezője volt mind a második világháborúnak, mind az utána kialakított és a mai napig is – még – fennálló világrendnek.  

„A második világháború után minden lépés, amely az amerikai hadsereget egyre közelebb vitte a konfrontációhoz Oroszországgal – a világháború tényleges szárazföldi győztesével – tehát minden ilyen lépés csak az Egyesült Államok alapvető katonai sebezhetőségét mutatta. Koreában Amerika csupán félig-meddig volt meggyőző, Vietnamban pedig egyáltalán nem, míg a szovjet hadsereggel szembeni tesztelése szerencsére nem került sor. Ami az öbölháborút illeti, azt tulajdonképpen egy mítosz ellen vívták – amelyet Irak hadserege testesített meg, – vagyis egy fejletlen, húszmilliós ország hadigépezete ellen.

Az emberáldozat nélküli háború koncepciójának jelenlegi felbukkanása – legalábbis az Egyesült Államok részéről – végső soron az aszimmetrikus összeütközések előnyben részesítéséhez vezet. Ez a nézet egyben elfogadja, tartósítja és súlyosbítja az amerikai hadsereg hagyományosnak mondható szárazföldi gyengeségét.

Az Egyesült Államok és szövetségesei az öböl-háborúban Irak hadserege ellen a térségben felvonultatott mindösszesen 956.000 katonát, 3318 harckocsit, 2.500 harci gépet, 8 db repülőgép hordozót, 20 db cirkálót, 20 db rombolót és 5 db tengeralattjárót. Ha jobban megnézzük a pontatlanságuk ellenére impozáns számadatokat, valamint a CNN nevével fémjelzett médiakampányt, akkor könnyen belátható, hogy az USA a hidegháború befejezését követően egy harmadik világháborús hadigépezetet vonultatott fel és vetett be Irak ellen, mintegy „bemutatót” tartva a világnak abból, hogy hogyan is viselt volna hadat a Szovjetunió ellen az európai hadszíntéren. Irak, mint valós ellenfél szinte kockázatmentes volt, pláne az akkor még létező Szovjetunió csendes amerikai háttértámogatásával egyetemben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A gondolat figyelemre méltó, de a politikai-katonai jelzők párosítása ebben a esetben nem két, egymástól független de egymást jól kiegészítő komponens, hanem sokkal inkább egymásra épülő összetevő. A katonai-ipari komplexum(ok) gazdasági ereje eleve kizárja azt, hogy ne legyen közvetlen beleszólásuk a politikába, ha pedig azt vesszük figyelembe, hogy a komplexum csak akkor működő és életképes, ha a termékeikre van fizetőképes fogyasztói réteg, akkor el is érkeztünk a jelen korszak egyik fő sajátosságához: a háború immár nem a politika folytatása más eszközökkel, hanem egy gazdasági projekt (amerikai terminusban kampány), ahol a háborúkat ugyanolyan jól elő kell készíteni, mint bármely más befektetést és projektet. A háború a katonai-ipari komplexumok széles körű szolgáltatásainak egy ágazata, ahol megteremtik a közvetlen igényt az eladni kívánt termékre.

A jelenleg ismert globalizált világ számos területen mutat történelmi hasonlóságokat, az is igaz, hogy jelen idő szerint párhuzamosan több olyan ismérv is található egymás mellett, amelyek a történelemben többnyire nem egyetlen rendszerre voltak egy az egyben érvényesek.

„Az amerikai rendszerre vonatkozó gondolatokat történelmi példákkal is alátámaszthatjuk – alkalmasint kínálkozik is a két antik birodalommal, nevezetesen Athénnal és Rómával történő összevetés. Az első példa az Egyesült Államok híveinek tetszik, a második az antiamerikánusoknak. Az Egyesült Államok mellett kardoskodókra hivatkozási alap megválasztásakor általában Athénra voksolnak. Ekkor aláhúzzák, hogy az Egyesült Államok esetében a nemzeti kereteket meghaladó politikai uralmi övezet kialakítása nem egy római típusú katonai hódítás eredménye.”

„Róma számára a területi növekedés maga volt a történelmi lét értelme…, ehhez képest minden egyéb – belpolitikai élet, gazdaság, művészet – másodlagos volt. Ezzel ellentétben Athén eredetileg kereskedő- és kézművesváros volt, a színház, a filozófia és a demokrácia szülőhelye.”

Ugyanakkor az athéni befolyási övezet kialakulásának előfeltétele a Déloszi Szövetség volt, ahol az „erősebbek adták a hajókat, a gyengébbek pedig a pénzt.” A rendszer időközben változáson ment keresztül, ahol a városállamok a katonai kötelezettségeiktől szabadulva adót kezdett fizetni Athénnak. A vezető városállam végül megkaparintotta a Délosz-szigetén elhelyezett közös kincstárat és abból nem csupán „a szövetség ellenszegülő városállamainak megregulázását finanszírozta, hanem az Akropolisz-templomok építését is.”

„Az amerikai rendszer (jelenlegi világrendszer) kiépülése 1945-ben kezdődött, amikor Németországot és Japánt katonailag meghódította és megszállta. A Németország és Japán feletti hatalom (kontroll) egyben biztosította az egész világgazdaság ellenőrzésének a kézben tartását” – márpedig ez a mintázat sokkal inkább Rómára, semmint Athénra hajaz…

„Az Egyesült Államok katonai erővel építette ki a hatalmát e két, a világ gazdasági rendszerének ellenőrzéséhez oly fontos támaszponton.”

Az USA által egyre inkább globalizált világgazdaságban a kereslet világviszonylatú stagnálása tette lehetővé azt, hogy Amerika igazolja azt a szerepét, amit a Még Többet Fogyasztani elve jelent a valóságban.

„Az összes világgazdasági visszaesés alkalmával kitörő lelkesedéssel ünnepeljük az amerikai fogyasztás örök dinamizmusát (megjegyzés: a bolygó erőforrásainak és tartalékainak pazarló felélését), amely e képen egy olyan gazdaság pozitív vonásává lényegül át, amelynek alapvető improduktívítását többé már észrevenni sem óhajtjuk.”

Miközben az amerikai megtakarítások mértéke közel áll a nullához, addig az USA minden egyes gazdasági fellendülése jelentősen megnöveli a világ egyéb részeiből származó javak odaáramlását.

„Így La Fontaine világának a tükörképét éljük, melyben a hangya könyörög a tücsöknek, hogy legyen olyan jó és fogadja el az ennivalót.”

A torzulás megmutatkozik az amerikai társadalmon belül is, ahol „Amerika a nemzet és a birodalom, azaz két különböző típusú gazdasági és szociális rendszer között ingadozott. Bár korántsem veszítette el összes nemzeti vonását, birodalomként bukásra van ítélve,” mert két alapvető hiányossággal rendelkezik:

1. A katonai és gazdasági hatalma elégtelen a bolygó jelenlegi kizsákmányolási szintjének fenntartásához (a könyv kiadása óta eltelt 15 év alatt az amerikai katonai fölény a rivális hatalmakhoz képest további jelentős csökkenést tudhat a magáénak)
2. ideológiájának egyetemlegessége hanyatlóban van

Ahogy mondani szoktam volt: a gyarmatosítás a harctéren kezdődik és a fejekben/lelkekben ér véget, míg a birodalmak bukása a fejekben/lelkekben kezdődik és a harctéren ér véget.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A bolygószintű alfabetizáció és a születésszám növekedés lassulása természetesen nem bizonyítja azt, hogy a demokrácia általánossá válik és a világbéke állandósul, de az nyilvánvaló, hogy egy ilyen világ a  jelenkor Amerikájának mindenképpen fenyegetést jelentene.Az Egyesült Államok gazdasági függősége miatt szüksége van a rendezetlenség és felfordulás azon szintjének a fenntartására, amely indokolja a politikai-katonai jelenlétet, többek között az Óvilágban (Európában) is.

„Ha Amerika viszonya a világhoz a visszájára – a védelemből a lappangó fenyegetés felé – fordul, akkor Oroszország világban betöltött szerepe is megváltozik, a fenyegetőből a védelmező irányába billenve.” – írja Todd a fejezet végén.

A nagy kérdés az, hogy a világot valóban fenyegeti-e az „általános demokratizálódás rémképe” vagy pedig valami egészen más fenyegetéssel kell szembenéznie – a fejezet érdemi részében Todd erre keres választ.

Az író konkrét összefüggést tár fel az olvasás és írás elsajátításából adódó magasabb tudatosság és az ebből törvényszerűen következő születésszabályozás előtérbe kerülésére, mint azt láthattuk a korábbi fejezetben.

A globális szinten mostanra real-time szinten zajló alfabetizáció valamint a demográfiai egyensúly irányába történő globális elmozdulás előbb-utóbb a bolygót a demokratizálódás felé mozdítja.Véleménye szerint az alfabetizáció hatására tudatossá (és ebből eredően egyenlővé vált) egyéneket nem lehet a végtelenségig tekintélyelvi alapon kormányozni, a tudatosságra ébredt népek felett gyakorolt autoriter irányítás a saját hatalmának a fenntartására fordított növekvő költségei miatt a társadalma gazdaságilag versenyképtelenné válik.

Ugyanakkor a globalizáció gazdasági téren a növekedési értékek csökkenésével, a tömegek életszínvonalbéli emelkedésének lassulásával, visszaeséssel és az egyenlőtlenségek további növekedésével jár. Belátható, hogy az egyre növekvő anyagi bizonytalanság semmiképpen sem segíti elő a diktatórikus rendszerek bukását és a demokratikus választási rendszerek stabilizációját.

Ha belegondolunk a 2017. év napi realitásaiba, nehezen lehetne cáfolni ezeket a meglátásokat. Mind globális szinten, mind az egyes társadalmakra vetítve a fejlődő és a fejlett világban is megfigyelhető egy rendkívül torz vagyoneloszlás, ami a bolygó populációját tekintve jelentéktelen létszám kezében összpontosítja a bolygó javainak igen jelentős hányadát. Az ilyen torz és kiegyensúlyozatlan struktúrák a legtöbb esetben – egy esetleges „többlet terhelés” hatására – könnyen összeomolhatnak. Márpedig a civilizációnk gazdasági és pénzügyi instabilitása egy időbe esik a klíma és az egész ökoszisztéma állapotának gyorsuló romlásával, amelyek együttesen szinte száz százalékosan garantálják az elkerülhetetlen többlet terhelések létrejöttét.

Visszatérve a demokrácia általánossá válásával egyesülő világról alkotott elképzeléshez (fukuyama-i modell) fontos figyelembe venni azt, hogy még egy teljesen demokráciává váló világ sem lesz uniformizált demokrácia.

Ha megnézzük a brit vagy a francia demokráciát, akkor nehezen találni olyan politikai erőt, aki két ciklusnál képes végigkormányozni, ugyanakkor a német, a svéd vagy a japán modell ennek pont az ellenkezőjét mutatja. „Fukuyama szerint a hatalmon lévő pártok váltakozásának a hiánya egyáltalán nem teszi lehetetlenné, hogy a japán rendszert demokratikusnak nevezzük…”

„… az angolszász váltakozás és a japán vagy svéd folytonosság egyidejű létezése igen különböző demokratikus altípusok meglétét sugallja, vagyis egy olyan kiegyenlítődést, amely nem lehet tökéletes”.

Az író 1983-ban, A harmadik bolygó. Családszerkezetek és ideológiai rendszerek című írásában javasolt egy embertani természetű magyarázatot arra, amire az ortodox politikatudomány nem volt képes a mai napig magyarázatot adni: Mi az alapvető oka a modernizációs fázisba lépett társadalmak drámai ideológiai különbözőségének?

A család szerkezetével foglalkozó hipotézise lehetővé teszi a születőben lévő demokratikus világ tartós különbségeinek leírását és megértését.

A család a társadalom szövetének sejtje, amilyen a működő családmodell, olyan lesz a társadalom is. Csak a működő családmodellekre lehet működő társadalmi struktúrákat felépíteni, ellenkező esetben a modell eleve élet- és működésképtelen.

Az angolszász liberalizmus a politika területére vetítette az angol családon belül a szülők és a gyermekek közti viszonyokat régtől jellemző kölcsönös függetlenség gondolatát csakúgy, mint az egyenlő vonatkozási alap hiányát a fiútestvérek közötti kapcsolatban.

A francia forradalom általánosan elfogadottá tette a szabadságot és egyenlőséget, a szülők és a gyermekek közötti kapcsolat liberalizmusát, továbbá a fiútestvérek közötti egyenlőséget…

Az orosz muzsikok egyenlőségi alapon bántak fiaikkal, de egészen saját halálukig tekintélyelvű irányításuk alatt tartották őket, akár megnősültek, akár nem: az átmenet orosz ideológiája, a kommunizmus tehát ennek megfelelően – a francia mintához hasonlóan – egyenlőségpárti volt, ám ezen túlmenően tekintélyuralmi is. Ezt a formát alkalmazták mindenhol, ahol az orosz típusú családrendszerek túlsúlyban voltak, így Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban, nem elfelejtkezve Európa néhány térségéről, amelyekben tapasztalható a parasztság kommunista beállítottságú választási szokása, például Toszkánában, Limoge környékén és Finnországban.

Németországban a család tekintélyelvű, egyenlőtlenségpárti értékrend jellemző, mely minden egyes generációban csak egy örököst ismer el. Ez a családi szerkezet biztosította a tekintélyelvű és egyenlőtlenségpárti nácizmus előretörését. Japánban és Svédországban ennek jelentősen könnyített változatai terjedtek el.

Az arab-muzulmán család szerkezete lehetővé teszi a szélsőséges iszlámizmus bizonyos aspektusainak – amely egyike az átmenet ideológiájának – megértését, megmagyarázását. E szerkezet az egalitarizmus (azaz mindenki egyenlő) és a közösségi törekvés érdekes keverékével jellemezhető, anélkül, hogy e vegyület az államhatalom korlátlan kiterjesztésének táptalajául szolgálna…

.. E családtípusban a nő igen alacsony elismertsége csak csak a  rendszer legnyilvánvalóbb eleme. Közösségi formája közel áll az orosz mintához, mely az apát és nős fiait közösen kezeli, ámde lényegesen különbözik ettől az unokatestvérek házasságát szorgalmazó szokásjog következtében. Az elsőfokú unokatestvérek közötti házasság, különösen két fivér gyermekei között rendkívül sajátos tekintélyi viszonyt vezet be úgy a család, mint az ideológiai területén. Az apa-fiú viszony valójában nem tekintélyelvű. A szokás fontosabb az apa szerepénél és ennek következtében a meghatározó kapcsolat a fivérek közötti horizontális kötelék.”

Todd meglátása szerint az arab-muzulmán rendszer egyenlőségpárti és közösség centrikus, de nem igazán kedvez az általában vett tekintélytiszteletnek, különösen nem az állam felé irányulónak!

Az alábbi táblázat a muzulmán világon belül az elsőfokú unokatestvérek közötti házasságokat arányát mutatja az 1990-es évek első felében:

Az egyes társadalmi rendszerek nem ugyanolyan módon szembesülnek a demokratikus individualizmus terjedésével. A francia és angol rendszerekben közös a szabadság ősrégi eszméje, a német, japán, orosz, kínai vagy arab rendszerek esetében az egyéni szempontok felerősödése viszont támadja az eredeti társadalmi értékek némelyikét és ide vezethető vissza az átmenet folyamatának eldurvulása illetve az átmenetet követő időszak egymáshoz képesti eltérései.

„A modernizáció bizonyos szakaszában a társadalmak megnyugszanak és olyan, nem önkényuralmi kormányzati formát találnak, amelyet a lakosság többsége akceptál.”

„Amennyiben a régi világ a béke felé halad, ha többé már nincs szüksége az Egyesült Államokra és ha – ezzel ellentétben – ez utóbbi gazdaságilag ragadozóvá és fenyegetővé vált, Oroszország szerepe is megváltozik, sőt, a visszájára fordul… Katonai hanyatlása ellenére Oroszország az egyetlen állam, melynek nukleáris arzenálja az Egyesült Államok katonai mindenhatóságának akadályát jelenti.”

Aktuálpolitikai kitekintés (1):

A könyv megírása óta eltelt 15 év hozott némi változást az akkori és a mostani katonai erőviszonyok kérdésében mind Oroszországot, mind Kínát illetően. 2017-re az Egyesült Államok nukleáris fegyverzete a jelenlegi orosz arzenálhoz képest öregedő és egyre inkább avuló.

Nem csak a világban betöltött szerepek változtak meg, hanem bizonyos katonai képességek is, melyek egyik oldalon a korábbi saját szinthez képest jelentősen erodálódtak (USA), a másik oldalon pedig döbbenetes fejlődést (Kína) produkáltak.

A legnagyobb katonai hatalmat biztosító stratégiai atomfegyverzet területén pedig bekövetkezett az, amire a Hidegháború idején nem nagyon akadt példa: Oroszország megelőzte az Egyesült Államokat, az amerikai nukleáris dominancia/fölény ma már csak történelem.

Aktuálpolitikai kitekintés (2):

A mai német bevándorlási politika hátteréhez az előző fejezetben ismertetett adatokatis érdemes figyelembe venni – ez természetesen továbbra sem ad magyarázatot arra, hogy példának okáért a kelet-európaiak helyett miért pont a muszlim bevándoroltatást segítették elő.

Ha valaki megnézi, hogy a termékenységi ráta hogyan alakult Németországban, akkor kiderül, hogy már 1981(!)-ben az NSZK-ban 1,3 míg ezzel egy időben az NDK-ban 1,9 volt. Bár egyik sem elegendő a fennálló populáció stagnálásához sem, ettől függetlenül az eltérés jelentős volt a maga közel másfélszeres értékével.Az egyesítést követően 2001-ben Németország a korábbi értéket fixen tartotta továbbra is, azaz immár a teljes német lakosságra vetítve elérte ismét az 1,3-as értéket alig egy évtized alatt.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(1) A világon olyan diktatúra még nem létezett, amely házon belül a saját – önmagára nézve is életveszélyes – konkurenciáját nemhogy életben hagyta, de még támogatta is.

(2) Mennyire életszerű az, hogy az a Szaddam Husszein – aki nem mellesleg a nyugat-európai NATO tagállamoktól egyenesben szerzett be vegyi fegyvert és ezeket be is vetette a kurd lakosság ellen – bő tíz évvel az első Öböl-háború után tömeges vegyi fegyver csapást készít elő úgy, hogy se rakétája se zsebpénze, miközben a határainál százszor erősebb hadseregek állnak ugrásra készen.

Még ha lett volna is valamennyi vegyi fegyvere, mégis, hol és ki ellen vetette volna be és milyen katonai-stratégiai célokat követett volna ez a lépés?

Mielőtt belemegyünk Todd által felvázolt kérdésekbe, előtte fontosnak tartok tőle néhány gondolatot idézni ezen fejezet bekezdéséből – fontosnak, mert ezek alapvetően determinálják Todd nézeteit bizonyos kérdésekbe.

„Világunk azon képe, mely az utóbbi tíz-tizenöt évben alakult ki a Nyugaton élők szemében, igazán katasztrofális. Médiumaink napról napra gyűlölettől vezérelt, erőszaktól megtépázott bolygó képét tárják elénk (3), ahol egyre gyorsuló ütemben követik egymást a vérfürdők és népirtások: ruandai tömeggyilkosság…

…befejezésként említsük meg a Világkereskedelmi Központ ikertornyainak Allah nevében véghezvitt ledöntését, amely olyan öngyilkos merénylők műve, akiknek származási helyét egykor a harmadik világnak neveztük (4). /37.-38. old./

(3) Azt gondolom, hogy jelen idő szerint ennek a napi aktualitásához továbbra sem fér kétség, a különbség csak annyi, hogy mostanra jelentősen bővült a démonizált államok és vezetőinek a listája. Sőt, mostanában a Nyugati világ zászlóshajójának a kapitánya is szóvá tette elégedetlenségét a nyugati mainstream médiával kapcsolatban, igaz, ő sokkal prózaibb okból.

(4) A tornyok ledőltek, de ehhez sok köze nem volt a kéthetes pilótaképzésen részt vett Attának és a Boeingnek sem, még akkor sem, ha valóban ő vezette volna az egyik gépet Nem a végrehajtó – és egyben fogyóeszköznek tekintett – baka a lényeg, hanem a Megrendelő/Finanszírozó és a Kitervelő/Szervező/Levezénylő, ugyanis nélkülük még soha egyetlen projekt sem valósult meg.Tartok tőle, hogy a jelzett titulussal bírókat Amerikához sokkal, de sokkal közelebb kellene keresni, mint Közép-Ázsia vagy akár Irak, de semmiképpen sem Afganisztán!

„Ebben az erőszaktól tépázott világban mostanság a történelemszemlélet egy sajátos formája kezd uralkodóvá válni: a visszafejlődésé. Mindezen öldöklésnek csak egy jelentése lehet: a bolygó életnívója süllyed, a fejlődés zátonyra futott, a haladást, amely a XVIII. századi Európa régi illúziója volt, az elévült fogalmak közé kell sorolni, s mint olyat, újra kell értékelni.

Ám amennyiben elvetjük, hogy valamely túlságosan együgyű, jobb vagy baloldali, marxista vagy neoliberális ökonomizmusra hagyatkozzunk, akkor hála a bőséges statisztikai anyagnak, magunk is lemérhetjük világunk óriási kulturális fejlődését, amely két alapvető mérőszámban nyilvánul meg: az írástudatlanság tömeges mértékben való felszámolásában és a születésszabályozás általános elterjedésében.” (5)

(5) A globális szinten csökkenő alfabetizmushoz mostanra hozzátehetjük nyugodtan a széles tömegek által a napi rutin szintjén használt kommunikációs eszközöket is, aminek alapfeltétele az írás/olvasás kompetenciája. Okos telefonokkal és közösségi oldalakkal manapság kormányokat lehet megdönteni „ideális esetben” akár órák alatt – a világ Legelső Színes Forradalma (1917. Oroszország) a mai Színes Forradalmakhoz és Tavaszokhoz képest csigalassúsággal haladt.

1980 és 2000 között a 15 éves vagy ennél idősebb korú, írni és olvasni tudó egyének aránya a teljes felnőtt lakossághoz mérten:

(Ha csak a 15-24 év közötti fiatalokat tekintjük, akkor Niger 22%, mali pedig 65%-ot produkál.)

„A folyamat nem befejezett, a kulturális fejlődési fokok pedig igen eltérőek. Ugyanakkor előrelátható, hogy a nem túl távoli jövőben bolygónk általánosan írástudó lesz. A gyorsulási tényezőt is figyelembe véve úgy számolhatunk, hogy a fiatal generációk számára a Föld általános alfabetizációja 2030-ra várható. Az írás feltalálása körülbelül Kr. e. 3000-re tehető, tehát az emberiségnek hozzávetőleg ötezer évre volt szüksége, hogy a maga teljességében megvalósítsa az írásbeliség forradalmát.”

Az író a globalizáció és az írásbeliség terjedés között is érdekes összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amely olyan alapvető tételre épül, mint az, hogy „amikor az emberek már megtanultak írni, olvasni és számolni, szinte természetesen jutottak el odáig, hogy kezükbe vegyék anyagi környezetük irányítását is.” Ami Európában az elmúlt 2-300 évben zajlott le ebben a kérdésben, az ma Ázsia és Latin-Amerika jelene. Véleménye szerint ezen térségek gazdasági felemelkedése a kulturális fejlődés következménye.

„Az egykori harmadik világ munkásai… tudnak írni, olvasni és számolni – ezért váltak kizsákmányolhatóvá.” A fejlett(ebb) technológiai színvonalat képviselő üzemek „alacsony bérszínvonalú zónákba”történő áttelepítése nem történhetett volna meg ezen területek kulturális fejlődése nélkül.

„Amikor az emberek, pontosabban a nők már tudnak olvasni és írni, akkor kezdődik el a terhességszabályozás. Korunk világa, amely 2030-ra általános alfabetizációval számolhat, demográfiai átmenetének szintúgy a vége felé tart.”A világ termékenységi mutatója 1981-ben 3,7 volt, ez 2001-ben visszaesett 2,8-ra, így nem kizárt, hogy a világ 2050. év körül elérheti azt az egyensúlyi állapotot, ahol a világ népességének növekedése megáll és egyensúlyi állapotba jut.

A szerző a könyvében a termékenység mérőszámául a TFR-t (Total Fertility Rate) használja, ami azt fejezi ki, hogy hány gyerek világra hozása esne egy nőre reproduktív életszakaszában, azaz 15. és 49. év között. Az egyszerű reprodukció szintjének a 2,1-2,2 közötti értéket tartják.

Néhány adat táblázatos formában – TFR:

Az alábbi táblázat a muzulmán országok népességszaporulatának alakulását mutatja be:

Az adatok alapján a demográfiai átmenet tendenciája előrehaladott állapotban van a muzulmán világban is, „a muzulmán világ, mint demográfiai entitás nem létezik.” A 2001. szeptember 11.-i esemény „tulajdonképpen az iszlámista láz hanyatló szakaszába robbant be”.

A szerző meglátása alapján „a világterrorizmus fogalma kizárólag Amerika számára hasznos, amennyiben szüksége van egy állandósult háborús állapot által lángba borított régi világra.”

Természetesen a fejezet további érdekes részeket tartalmaz az átmenet válságának elemzéséről, az iszlámista átmenet állapotairól, Jugoszláviáról, mint az elhalasztott és halmozott válságok iskolapéldájáról és közben nem fukarkodik a másik kedvenc szerzőm, S. P. Huntingon bírálatával sem. Ami viszont figyelemre méltó, 2002-ben az író két garantált új válságot ígért: Szaúd-Arábia és Pakisztán, melyek egyébként közvetlenül az amerikai hatalmi szférába tartoznak.

___________________________________________________________________________

Tibor bá’ megjegyzése: Saddam Husszein vetett be saját népe ellen vegyi fegyvereket. Ez történelmi tény.