Meglátása szerint az USA, amelyre sokáig mindenki, mint a megoldások letéteményesére tekintett, „mostanra egyre több problémát jelent a világ számára”. Az USA, mint világ hegemón a megfélemlítés érdekében az esetleges ellenfeleket beszámíthatatlannak igyekszik feltüntetni, miközben nyíltan provokálja Oroszországot, Kínát és Iránt, a nyugtalanság pedig eközben érezhetően nő a saját szövetségesi rendszerén belül. A terrorizmus elleni hadjárat meghirdetése pedig „jogossá tesz mindenfajta büntetőakciót, mégpedig időre és helyre való tekintet nélkül”.

„A világ azt álmodta – minthogy az összes, vagy majdnem az összes nemzet elismeri az Egyesült Államok hatalmának létét és jogosságát -, minden adott ahhoz, hogy létrejöjjön a javak igazi birodalma, amelyben a Föld országai alávetik magukat egy központi hatalom felsőbbségének, az amerikai vezetők pedig az igazság szolgálatának.”

A helyzet az, hogy ebből semmi nem lett, az ébredés pedig egyre fájdalmasabbá vált. Washington 1997. decemberében elutasította az ottawai szerződést, 1998. júliusában pedig egy nemzetközi büntetőbíróság felállításáról szóló egyezményt. Sőt, azóta túl vagyunk egy Kis-Jugoszlávia elleni háborún és Koszovó kiszakításán, egy második iraki háborún, a Közel-kelet szándékos felforgatásán és éppen gőzerővel haladunk egy lehetséges orosz-amerikai és/vagy kínai-amerikai közvetlen katonai összeütközés felé a grúziai incidenstől kezdve a kijevi Majdanon át egészen a dél-kínai tengeren folyamatosan emelkedő militarista hisztériáig.

Véleményem szerint az amerikai külpolitika titkának a kulcsa nem a hatalom, hanem a gyengeség oldalán található. Az USA külpolitikai mozgatórugói a félelemből erednek.

„Amerika a történelmi véletlen folytán arra szakosodott, hogy megvédje a fenyegetettnek hitt demokratikus eszmét. Mint láttuk: a német nácizmus, a japán militarizmus, az orosz és kínai kommunizmus fenyegetésétől. A második világháború és a hidegháború mintegy intézményesítette Amerikának ezen történelmi szerepét. Csakhogy, amikor a demokrácia mindenhol győz, az az ellentmondásos helyzet áll elő, hogy az Egyesült Államok katonai hatalomként haszontalanná válik a világ számára és el kell viselnie, hogy ekkortól csak egy lesz a demokráciák között.”

Ez még akkor is igaz lehet, ha az amerikai politikai elit Amerikát rendszeresen nélkülözhetetlen és kivételezett nemzetnek nyilvánítja. Az Egyesült Államok geográfiai értelemben elszigetelt, ami azt jelenti, hogy igen távol esik a népes és iparosodott Eurázsiától, amely a jövő centrumja lesz. Brzezinski is elismerte a Fukuyama-paradoxonban rejlő fenyegetést és egy diplomáciai és katonai módszert javasolt a régi világ feletti ellenőrzés megőrzésére.

Közbeszúrom: Történelmi véletlen ugyanúgy nincs, mint ahogy a véletlen sem létezik. A véletlen csak annyit jelent, hogy jelenlegi ismereteink alapján nem véltük volna, de semmiképpen sem azt, hogy ok és előzmény nélküli, pláne nem az első két világháború.

„Fukuyama legnagyobb teljesítménye az, hogy nagyon gyorsan felismerte a nem nyugati típusú országok egyensúly felé tartó fejlődését.” Ezzel együtt a „társadalomérzékelését a gazdasági szemlélet jelentősen befolyásolja; nem tekinti az oktatást, a szellemi fejlődést a történelem fő mozgatórugójának és alig veszi figyelembe a népesedéssel kapcsolatos kérdéseket.”

Pedig érdekes összefüggés sejlik fel a népesség alfabetizációs fejlődésével párhuzamban: ahogy csökkent az írástudatlanság, és ahogy fejlődött a közoktatás és lassan a felsőfokú képzés általánossá vált, úgy térünk vissza egyre inkább az oligarchiák korszakába, ami Arisztotelész világát idézi, „ahol az oligarchia követhette a demokráciát”.

Az USA problémáját a világgal Todd szerint: „amikorra a világ ráérez a demokrácia ízére és kész lesz nélkülözni Amerikát politikai szempontból, akkora ez utóbbi kezdi elveszteni demokratikus jegyeit és rádöbben, hogy a világ más részeinek gazdasága nélkül nem képes létezni. A Föld tehát egy kettős fordulattal szembesül: egyrészt az Egyesült Államok és a világ fordított gazdasági függőségi kapcsolatával; másrészt a demokratikus dinamizmus megfordulásával, amely immár Eurázsiában pozitív és Amerikában negatív.”

Az USA – mint az egykori angolszász világbirodalom reinkarnációja – a XX. század végére sikeresen elérte azt, hogy a világ többi része a demokrácia irányába mozduljon el, aminek a legnagyobb hátulütője az, hogy az USA által meghirdetett eszmék és ideák sikere esetén nincs szükség tovább az USA-ra, mint szuperhatalomra, se gazdasági, se katonai, se ideológiai téren. Ez természetesen a jelenlegi politikai elitnek ebben a formában nem elfogadható.

Az Egyesült Államok hanyatló gazdasági, katonai és ideológiai ereje már elégtelen ahhoz, hogy valóban uralkodjon a már túlságosan kiterjedt, megfelelően népes, művelt és meglehetősen demokratikus világ felett. Amerika egyeduralmának valódi akadályai a világ jelentős stratégiai fontosságú szereplői, nevezetesen Oroszország, Európa és Japán, amelyek semlegesítése meghaladja az USA erejét. Velük a nagy ország csak tárgyalni tud, sőt, gyakran csupán meghajolni előttük. Mindenesetre az aggasztó gazdasági függőségére valós vagy látszólagos megoldást kell találni, s ehhez legalább szimbolikusan meg kell maradnia a világ középpontjában, ezt azonban csak „hatalmának”, azaz – bocsánat – „mindenhatóságának” színrevitelével érheti el. Mi tehát egy teátrális militarizmus kialakulásának nézői és résztvevői vagyunk…”, amely három lényegi vonással jellemezhető:

1. a gondot okozó problémákat soha nem szabad véglegesen megoldani, hiszen az szükségtelenné tenné az „egyetlen szuperhatalom” vég nélküli katonai jelenlétét.
2. összeütközés a mikró hatalmakkal (Irak, Irán, Kuba, Észak-Korea), erőt mutatva maradni a világ középpontjában.
3. fegyverkezési verseny generálása.

Az Egyesült Államok nehezen kezeli a saját hanyatlását és azóta emelte a tétet is – a színpadias mikró militarizmus átcsapott makró militarizmusba, jelen idő szerint már Oroszországot és Kínát is nyíltan háborúval fenyegetve. Hogy ez csak egy színpadias előadás (blöff) vagy valós opció…, ez bizony belátható időn belül kiderül.

___________________________________________________________________________

Tibor bá’ megjegyzése: Ma már nem lehet nem észrevenni Washington „demokrácia exportjának” igazi arcát. Az elmúlt évtizedekben Amerika ragyogóan együtt tudott működni elnyomó, antidemokratikus, diktatórikus rendszerekkel, amennyiben azok kiszolgálták az ő érdekeiket. Sőt még népirtást is el tudtak nézni. Viszont, ha valahol háborút akartak kezdeni, akkor az adott ország demokrácia hiánya jó ürügy volt a beavatkozásra, hivatkozva azt emberi jogokra. Ez a tény nem jön le az 1. részből.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Khashoggi: A legfőbb török ügyész szerint az újságírót a követségre belépés pillanatában megfojtották, majd a testét feldarabolták.

Merkel: „Ártalmatlanul katasztrofális”. Sajtó vélemény szerint Merkel tehetetlenségéből származó történelmi kudarcát nem úszhatja meg. A távozni készülő kancellár asszony országát  politikailag összekuszáltan, és számtalan szociológiai problémát megoldás nélkül hagyja maga mögött. Számlájára írható, hogy az Európai Unió sose volt ilyen gyenge. A végzetes nemzetközi krízisek semmivel se jutottak közelebb a megoldáshoz.

Kubai krízis No 2: Washington kilépése az INF egyezményből arra készteti Moszkvát, hogy újra katonai bázist létesítsen Kubában, állítja a Duma Nemzetbiztonsági Tanácsa, ami egy újabb Kubai krízist vonhat maga után.

Mogammed Bin Salman: Egy másik herceg, Khalid Bin RFarhan Al Saud állítja, hogy várható egy összeesküvés Salman király és a koronaherceg ellen.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________