1987 óta eltelt bő harminc év alatt hatalmasat fordult a világ – sőt, mindjárt kétszer is – és jelen idő szerint gőzerővel rohanunk visszafelé, valahová 1984 környékére – csak hogy stílszerűek legyünk direkt utalva Orwell regényére.

Az INF-szerződés felmondására az Egyesült Államok két indokot fogalmazott meg, miszerint:

1. Oroszország már rég megszegte az egyezményt és Európát már most is tele pakolta a szerződés szerint tiltott fegyverekkel
2. Kína kezét semmilyen egyezmény nem köti és ebből kifolyólag fejleszti a közepes-hatótávolságú rakéta arzenálját

A második, Kínát érintő indokláshoz mellékelve a Trump-kormányzat a „stratégiai homály” további növelése érdekében az Egyesült Államokat és Oroszországot kvázi egy oldalra sorolta, miszerint a két hatalom keze kötve van a kérdésben, miközben másoké nem. Tette mindezt úgy, mintha a közepes hatótávolságú atomfegyverzetek gyártása és telepítése voltaképpen az USA és Oroszország egyik leghőbb vágya és hobbija lenne, melyről úgy kellett eddig lemondaniuk, hogy ezt a világ nem is értékelte.

Az amerikai lépés bejelentésének időzítése természetesen nem a véletlen műve, az elnököt hatalomba segítő és ott tartó erők elérkezettnek látták az időt annak a demonstrálására, amelyre már elég régóta készültek. Ebből a szempontból az INF és az ABM szerződés megkötése is csak időhúzásnak számított, soha egy percig sem gondolta komolyan senki, hogy ezek az egyezmények a végtelenségig ki fognak tartani. Sőt, tovább megyek, ugyanígy a SALT, illetve az azóta tető alá hozott START megállapodásoknak is meg vannak számlálva a napjaik, a szükségszerű (= törvényszerű) folyamatok miatt.

Bár Putyinék 2007-ben az amerikai rakétavédelmi rendszerek európai telepítésével kapcsolatban fenyegettek az INF hatálya alól való kilépéssel, ez a mai napig nem történet meg, igaz, a CFE előírásait viszont nem tartották önmaguk számára tovább kötelezőnek.

Ha a nyugati mainstream média valóban ellátná a független, pártatlan és tényszerű tájékoztatás feladatát, akkor érdemi vita és párbeszéd kezdődhetett volna ezekről a kérdésekről mind nemzeti, mind nemzetközi színtéren, de erre esély sem maradt, mert sosem volt érdek az, hogy ezekről a kérdésekről vitát nyissanak.

Az Egyesült Államok mögött álló nagytőkések és az azóta globalizált világ igazi nyertesei soha egy percig sem gondolkodtak azon, hogy a kooperáción alapuló együttműködést tegyék a globális világ alapjává, sokkal inkább előtérbe került az erő alapján történő politizálás.

Ennek okait feltárni sem idő, sem energia, sem elég információ nincsen, de röviden sejthető a valódi ok: a hidegháború végével és a CCCP felbomlásával az USA vezető köreinek ölébe pottyant egy remek lehetőség a világ Amerika számára előnyös globalizálására, ami ráadásul egybe esett a nagy rivális katonai visszavonulásával is, így nemcsak gazdasági, politikai és ideológiai téren, de katonai szempontból is hatalmas előnyre tettek szert mindenkivel szemben.

Az Egyesült Államok nem tétovázott, azonnal kihasználta a kínálkozó lehetőséget és a lehető leggyorsabban elindította azokat a folyamatokat, melyek a lehetőség szerinti maximális szintre emelte a világ feletti befolyásukat. A sietségnek oka volt, azzal ők is tisztában voltak, hogy a pillanatnyi relatív fölény és előny nem betonozható be és nem marad örökre így, Kína erősödése már a kapuban volt, Európa egyesülni készült egy unióban, így az USA-nak nem volt vesztegetni való ideje, a felemelkedő erőközpontokat addig kell kész tények elé állítani, amíg még nincs elég erejük ennek megakadályozására.

Ebbe a stratégiába tökéletesen illeszkedik a NATO gyors ütemű keleti kiterjesztése, a balkáni katonai beavatkozás és Jugoszlávia (a Kis-CCCP) majd a maradék Kis-Jugoszlávia szétbontása(1. megjegyzés), a Közel-Kelet katonai felvonulási területté változtatása, majd 2001. szeptember 11.-ét követően a katonai behatolás Közép-Ázsiába, mindezekkel egyetemben pedig az USA belső rendszerének masszív elmozdítása a klasszikus rendőrállami berendezkedés felé.

Fontos ezeket az eseményeket a maguk csupasz valójában szemlélni, mivel kellő távolságból felmérve a felesleges politikai lózungoktól megtisztítva válik láthatóvá a valós szándék. A nagyívű stratégiai játszma fontos lépcsőhöz érkezett, a következő lépések jelentősen felgyorsítják majd a további pozícióváltásokat a globális színpadon.

Az Egyesült Államok számára három valós potenciális ellenfél létezik(2. megjegyzés), nevezetesen:

1. Kína
2. Európai Unió
3. Oroszország

 

Gazdasági, ipari, pénzügyi és demográfiai értelemben a három közül Oroszország a leggyengébb, katonai értelemben viszont a legerősebb, legalábbis még egy belátható ideig. Gyengélkedő gazdasággal, éppen, hogy csak nem fogyatkozó lakossággal hosszabb távon nem lehet egy hatalmas katonai gépezetet fenntartani és üzemeltetni, ez a napnál is világosabb mindegyik fél számára.

Ugyanakkor az Egyesült Államok számára nincs elég idő azt kivárni, hogy Oroszország katonai ereje szépen leépüljön, ez ugyanis évtizedek kérdése lenne, sőt, ha a nemzetközi együttműködés nem áll le, akkor a beláthatatlan jövőbe tolódik ki – emiatt biztosra kellett menni, a szankciók Oroszország ellen semmikor sem lesznek feloldva, kivéve, ha a jelenlegi orosz politikai hatalom megbukik és egy nyugatbarát, Oroszországot ismét maximálisan kiszolgáltatottá tevő új lakájelit nem kerül hatalomra. Az Egyesült Államok számára további problémát jelent az időtényező szempontjából, hogy egy ilyen irányú de lassú lefolyású változás törvényszerűen egyre több szállal kötné Oroszországot az Európai Unióhoz, így mire bekövetkezne az USA által hőn vágyott lassú orosz leépülés, addigra Oroszország betagozódott részévé válna az Európai struktúrának, azaz nem Oroszországgal, hanem egy Oroszországgal kiegészült Európai Unióval szemben kellene fellépni, amire egy ilyen helyzetben már az Egyesült Államoknak nem lenne sem elég katonai, sem elég gazdasági/pénzügyi ereje és eszköze.

Az Európai Unió nyomás alá került, egyik oldalról ott van a biztató jövő képe, a hosszabb távú európai felemelkedés és új európai-reneszánsz alapja: a gazdaságilag igencsak jövedelmező orosz együttműködés és orosz piac, emellett pedig a relatíve olcsó és hatalmas orosz nyersanyagkincs, másik oldalról pedig egy komoly katonai védelem, ami Európa teljes keleti peremét nagy biztonsággal szavatolná.

Ezzel szemben áll a jelen, ami az Egyesült Államokat jelenti, aki jelen idő szerint mind pénzügyileg, mind katonailag felügyeli Európa teljes egészét, beleértve az összes eddig kiépített amerikai struktúrát.

Európa csak Oroszországgal a háta mögött (betagozódott Oroszországgal) lenne képes hatékonyan szembe szállni az Amerikai Egyesült Államok világbirodalmi törekvéseivel, erre viszont nincs ideje az USA növekvő nyomása miatt. Így egyelőre, sok választása nem maradt Európának, nagy eséllyel az USA mellé sorolva a végeredmény egy totális gazdasági-katonai szembenállás lesz Moszkvával, egy háborús eszkaláció esetén pedig felvonulási és elsődleges katonai-hadműveleti területté válik.

Az USA a jelenlegi politikájával voltaképpen „két és fél” legyet üthet egy csapásra, mert:

1. szembe fordítja és végső esetben háborúztatja egymással Európát és Oroszországot, így a két potenciális rivális nemcsak lekötve van, hanem végső esetben egymást is pusztítják
2. Egyszerre gyengíti Kína két fontos partnerét, végső esetben pedig teljesen leválasztja Európát Kínáról

A maradék „fél légy” ennek az amerikai politikának a negatív visszacsatolása, amely viszont közös oldalra tolja Oroszországot és Kínát mind politikai, mind gazdasági, végső esetben pedig katonai téren (3. megjegyzés).

Kína, bár rendelkezik minden olyan kifinomult diplomáciai és politikai technikával és kultúrával, ami ahhoz kellene, hogy megőrizze a jó viszonyát minden globális szereplővel, erre egyre kevesebb az esélye, a Trump-adminisztráció nem enged a nyomásból. Kína számára mind az európai piac, mind az olcsó és hosszú távon kiszámítható orosz nyersanyag import létérdek és alapvetően meghatározó, de előbb-utóbb döntési helyzetbe kényszerül. vagy kiegyezik az Egyesült Államokkal (és ezzel együtt a kényszer alatt álló Európai Unióval is) és ebből eredően Kína is szembe fordul Oroszországgal, vagy bezár Moszkva mellé és nyíltan felveszi a kesztyűt az USA-val szemben.

Abban az esetben, ha Kína a háttérben kiegyezik az Egyesült Államokkal, akkor – elvileg – egy orosz ellenes platform részeként jelentős területi igényekkel léphetne fel a későbbiek során Moszkvával szemben, illetve egy háborús helyzetben a kínai haderő lehetne a gyors orosz katonai összeomlás kulcsa, hiszen Oroszországot egyszerre lehetne támadni a szárazföldön nyugati és dél-keleti irányból. Egy ilyen hipotetikus háború megnyerése esetén ugyanakkor Kína Európával összemérhető veszteségeket szenvedne, az orosz atomarzenál Európát és Kínát még a legoptimálisabb esetben is a kora középkori vagy inkább az ókori szintre lökné vissza. Ettől függetlenül az amerikai stratégák nagy álma lenne az, ha Európa és Kína venné az Oroszország elleni háború terheinek java részét a vállára, az USA pedig távolról és főként a levegőből támogatná a csapásokat az Orosz Föderáció ellen. A hagyományos orosz haderő Európa és Kína erővel szemben fokozatosan felmorzsolódna, a stratégiai csapásmérő erők egy jelentős részét a NATO és a kínai légicsapások kiiktatnák, így Moszkvának kétszer is meg kellene gondolnia azt, hogy a csökkent képességű stratégiai arzenáljával közvetlen csapást mérjen az Egyesült Államokra is felvállalva a totális pusztulást az amerikai ellencsapásban, vagy beérné az európai és kínai területekre mért „korlátozott” léptékű atomcsapásokkal a végső kapituláció előtt.

Ugyanakkor ez a szcenárió mind Európa, mind Kína (és persze Oroszország, valamint egész Eurázsia) számára végzetes és visszafordíthatatlan következményekkel járna: azon kívül, hogy Eurázsia ősi kultúrája és civilizációja totálisan elpusztulna, a lakosság a tizedére redukálódna, a belátható jövőben (értsd: több száz vagy akár ezer év) semmiféle reális esély nem lenne arra, hogy a maradék túlélő ne a Világ hegemón irányítása alatti szó szerinti rabszolgasorból bárhogyan is ki tudjon emelkedni. Mindezek figyelembevételével a jelenlegi világhelyzetben Kína Oroszország ellen fordulása nemcsak, hogy meggyorsítaná egy világméretű háború kirobbanását, hanem garantálná Eurázsia pusztulását is, így erre reális esélyt nem látok.

Ugyanakkor az Egyesült Államok és a Pentagon beindította azt a folyamatot, aminek az eredménye a globális kereskedelmi és szállítási láncok túlbiztosítása, valamint az amerikai hadiipar függetlenítése lesz a jelenlegi külföldi beszállítóktól és gyártóktól. A katonai-ipari komplexum „hazahívása” és függetlenítése a világ többi részétől – maximálisan szembe menve az USA által életre hívott és kiépített globális ipari és kereskedelmi elvekkel/struktúrákkal – egy jövőbeli világméretű katonai konfrontációra történő közvetlen felkészülésre utal, függetlenül Oroszország és/vagy Kína reakcióitól. A katonai konfrontációhoz vezető úton a következő lépés a hidegháború életre keltése, mégpedig egy sokkal hidegebb háborúra van szükség, mint egykoron. A jelenlegi gazdasági-pénzügyi helyzetben az Egyesült Államok számára létfontosságú a hadiipar további jelentős felpörgetése és mivel végtelen számú helyi háború és konfliktus nem robbantható ki, így marad a régi jól bevált recept: fegyverkezni gigantikus mennyiségben. Egy új fegyverkezési verseny bár az amerikai államadósság problémáját nem oldja meg, de az amerikai munkaerő helyzetén segít, a belső gazdaságot és fogyasztást ismét felpörgeti és a regnáló pénzügyi elit további haladékot kap.

Egy növekvő fegyverkezési verseny a riválisokat is fegyverkezésre ösztönzi, ami forrásokat von el a gazdaság és a társadalom egyéb szektoraitól, így a gazdasági és társadalmi fejlődés alapját adó egyéb fejlesztések elmaradnak, ezzel lassítani lehet a rivális hatalmi centrumok egyéb ágazatokban történő erősödését. Ha a rivális hatalmi centrumok ebben a piszkos versenyben nem tartják az ütemet és katonai képességekben jelentősen lemaradnak, akkor megnyílik az út a valódi háború előtt, hiszen innentől kezdve már „elfogadható szintű járulékos veszteségekkel számolva” megéri a rivális hatalmakkal történő végső katonai leszámolás.

A korabeli hidegháborúhoz képest a jelenkor kezdődő hidegháborúja több aspektusban eltér a korabelitől, ami miatt – bár látszólagosan nincs akkora veszély, amint a régi időkben – valójában sokkal nagyobb a kockázata egy valós, nukleáris fegyverekkel megvívott világháború kirobbanásának, mint bármikor az USA-CCCP klasszikus hidegháború idején:

• Papíron csökkentették ugyan az atom robbanótöltetek számát, de a mai robbanófejek és rakéták sokkal pontosabbak és hatékonyabbak, mint a régi fegyverek.
• A kisebb hatóerőből és nagyobb pontosságból eredően ezen eszközök bevetési küszöbértéke is alacsonyabb, mivel több – igaz megrendelésre készült – tanulmány szerint kisebb járulékos károkkal járna, mint egy régi hidegháborús atomkonfliktus.
• Az amerikai fél részéről hadrendbe állított alacsony észlelhetőségű technológia lehetőséget biztosít a meglepetésszerű első csapások kiváltására, amelyek az orosz/kínai irányítási központokat és fix telepítésű silókat érheti. A korlátozott számú rakétahordozó atom tengeralattjárók figyelése és nyomon követése nem teljesen megoldhatatlan feladat, pár tucat megmaradó atomtöltet pedig nem fog elég elrettentő erőt biztosítani ahhoz, hogy a háború elmaradjon, ha cserébe a rivális hatalom teljesen és véglegesen kiiktatható.
• Oroszország új hiperszonikus rendszereket állít hadrendbe, melyek ellen a jelenlegi nyugati rakétavédelem hatékonysága erősen megkérdőjelezhető. Az orosz polgári védelmi rendszer az egész országra kiterjedően működik, hatalmas mennyiségű atombunker került átadásra, így ebben a helyzetben az orosz vezérkar és főparancsnok egy fokozott és kiélezett helyzetben könnyeben juthat olyan döntésre, aminek a vége nukleáris fegyverek bevetése lehet. Bízva a saját elégséges elrettentő erőben, az új csapásmérő eszközök hatékonyságában, valamint a lakosság megfelelő szintű felkészültségében egyáltalán nem zárható ki a sarokba szorított atomhatalom részéről egy korlátozott, preventív és demonstratív nukleáris támadás, ami viszont nem várt eszkalációhoz is vezethet.

Mindezeken túl nem szabad megfeledkezni a katonaföldrajzi kérdésekről sem. Jelen idő szerint a NATO olyan stratégiai mélységben nyomult be az egykori szovjet szférába, hogy a Baltikum, Lengyelország, valamint Románia (esetleg Ukrajna) térségéből az európai orosz városok és gazdasági/katonai/ipari centrumok a csapás megindítását követően percek alatt elérhetőek. Ez elégtelen idő a hatékony védekezés megpróbálására is, képletesen Moszkva halántékához lehet közvetlenül szorítani a csőre töltött pisztolyt.

Az Egyesült Államok az INF szerződést valójában azért mondta fel, mert a rakétavédelmi rendszerek telepítése mellett fokozatosan meg kívánják kezdeni a közép hatótávolságú atomfegyverek telepítését mind Európában, mind a Távol-Keleten, ezzel biztosítva azt, hogy közép-hatótávolságú eszközökkel is képesek legyenek a megelőző stratégiai csapásmérésre mind Oroszország, mind Kína viszonylatában.

A katonaföldrajzi realitások miatt így az Egyesült Államok jelentősen több nukleáris fegyverzetet képes bevetési hatótávolságon belül tartani a célpontokhoz képest, mint fordítva. Ennek oka igen egyszerű: Oroszország és Kína jelen idő szerint nem tud USA célpontokra beállított közepes hatótávolságú atomeszközöket felsorakoztatni Mexikóban vagy éppen Kanadában, míg az Egyesült Államok a stratégiai ICBM/SLBM arzenálja mellett Kelet-Európában és Japán, Tajvan vagy Dél-Korea esetében képes lesz erre. Ezek telepítésével olyan nukleáris kerítés mögé zárja Moszkvát és Pekinget, amellyel képes közvetlenül azzal fenyegetni őket, hogy az indítási parancstól számított 6-12 percen belül pusztító nukleáris csapássorozatok érnek célba a területeik ellen, célponttól függően.

Ennek a helyzetnek a realizálódását sem Kína, sem Oroszország nem várhatja be, mert a felvázolt stratégiai helyzetben csak egyetlen esély van a túlélésre: a kapituláció. Félő, hogy ezt nemcsak felismerték Pekingben és Moszkvában, hanem előrehaladott állapotban vannak az egyeztetések a soron következő lépésekről, melyek tovább növelik a közvetlen fegyveres összeütközés kockázatát az európia vagy a dél-kelet ázsiai színtereken. Egyelőre ezek mibenléte még nem látszik, de nagy eséllyel megelőlegezhető az, hogy a befogadó államok „túlbiztosított” nukleáris célpontokká válnak, azaz háborús veszély esetén megelőző csapásokat fognak elszenvedni, ami már nem háborús veszélyt, hanem magát a háborút jelenti.

Azzal az egy dologgal sem árt tisztában lenni, hogy a harmadik világháború ugyan elindítható, de onnantól kezdve már soha nem fog véget érni, hiába fogynak el a nukleáris eszközök. A civilizáció és az ökoszisztéma lerombolása a túlélők számára egy folytatódó, soha véget nem érő örök háborút jelentene majd.

A III. világháborúban azért nem lesznek győztesek, mert elindítani ugyan el lehet, de befejezni többé már nem.

MEGJEGYZÉSEK:

 1. megjegyzés:

Jugoszlávia felbontásának forgatókönyve megegyezett a Szovjetunió felbontásának forgatókönyvével, a maradék Kis-Jugoszlávia elleni katonai akciófelvezetése és végrehajtása pedig fontos figyelmeztetés arra, hogy az USA és a NATO hogyan kívánja a maradék Kis-Szovjetuniót, azaz Oroszországot tovább darabolni, csak ebben az esetben Koszovó szerepét elsősorban Ukrajna és a Krím látja majd el – a fő műsor már el is kezdődött. Az USA/NATO katonai terveiben egy Oroszország elleni háború részletesen ki van dolgozva, jelen idő szerint a szükséges előkészületek és katonai felvonulások/erők pozícionálása zajlik.

2. megjegyzés:

A jelenkor geopolitikai világában az Egyesült Államok játssza az Új Brit Birodalmat, az USA geopolitikai játéka pontosan leköveti az egykori európai kontinensen zajló brit politika modelljét, miszerint a brit Birodalom folyamatosan arra játszott, hogy a kontinentális hatalmakkal külön-külön jobb legyen a viszonya, amint azoknak egymással. Az USA geopolitikai értelemben ugyanezt a mintázatot követi régóta, a jelenben például igyekszik úgy kijátszani Európát és Oroszországot egymás ellen, hogy külön-külön a viszonya a két féllel továbbra is lehetőleg egyutas maradjon (egyutas kommunikáció = utasítás), miközben a harmadik féllel (Kína) kezdett új konfrontáció közben a másik felek felé meglebegtesse egy új kiegyezés lehetőségét.

3. megjegyzés:

Egy új világháborús helyzet kialakulásának a lehetősége nem azért kerül előtérbe, mert Moszkva és Peking összefog, hanem pont fordítva: Ázsia két óriási birodalma azért fog össze, mert a Nyugattal történő világméretű katonai összeütközés reális lehetőséggé vált mind kettejük számára külön-külön is. A Nyugat minden létező belső problémáját immáron kifelé vetíti és külső felelősöket keres, az első két helyezett Moszkva (Demokrata Párti célpont) és Peking (Republikánus Párti célpont). Bár elsőre kényelmes és megnyugtató a belső politikai feszültségekkel és játszmákkal magyarázni a jelenlegi amerikai geopolitikát, de ne dőljön be senki ennek, az amerikai geopolitikai lépések következményei mind időben, mind következményekben messze-messze túlmutatnak azon, hogy a négyévenkénti amerikai elnökválasztás cirkuszával akarjuk magyarázni akár az egész bolygó jövőjét és minden lakosának életét majd közvetlenül meghatározó lépéseket.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________