2018-09-18 napi bejegyzések

(2619) Honvágy

Tibor bá’ online

Vasárnap rakosgattam a régi kézirataimat, és rábukkantam erre a gyöngyszemre, amit 1959-ben írtam. Természetesen minden szava ma is igaz és a külföldön élőknek át kellene gondolni. Mit? Azt, hogy 5-6 év környékén dől el a dolog. Onnan még visszafordítható a emigráció, azt követve már többnyire NEM  

Kivándorló nemzet vagyunk. Az elmúlt jó száz évben több millió honfitársunk keresett (és talált) magának második hazát. Ezzel szemben hozzánk viszonylag kevesen érkeznek, így aztán a hontalanságban szenvedőkről keveset tudunk. Persze tudhatnánk, ha a hazalátogató „külföldre szakadt hazánkfiai” őszinték lennének elsősorban magukhoz, meg aztán hozzánk, itthon élőkhöz is, de nem azok. Ugyanis a hazalátogató emigráns legfőbb vágya, hogy bizonyítsa, döntése megalapozott volt, jól járt, megtalálta számítását, és mindenki „hülye”, aki itthon marad, közben „rázza a rongyot”, mert ez élteti, aminek ára tíz hónapon át tartó, intenzív takarékosság az Új hazában. Az „itthon rekedt” régi barátok érzik, hogy valami nincs teljesen rendben, de mivel – ellentétben Amerikával – nálunk nem minden második ember pszichológus vagy annak páciense, a laikus átlagember nem gondol komolyabb gondokra. Pedig vannak!

A jobb élet utáni vágyakozás egy természetes emberi tulajdonság, és mert „a messziről jött ember azt mond, amit akar”, a többség meg van róla győződve, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon” mindössze idejét múlta folklór, a valóság pontos ellenkezője. Az Új hazába történő megérkezést rendszerint többhetes eufória követi, amelyet viszonylag hamar elkoptat a „véres valóság”. Ez utóbbiról feltételezhető a belátható időn belüli megszokás. Ez azonban késik, egyre késik, a türelem pedig fogy, egyre fogy. Az új nyelv megtanulása korántsem könnyű feladat, sőt, nem egyszer megoldhatatlannak tűnik. Persze az, aki ezeket a summás megállapításokat túlzásnak tekinti, felteszi a logikus kérdést: ha annyira kellemetlen ez a vállalkozás, akkor miért nem változtatnak rajta? Elvégre a kivándorlás nem egy irreverzibilis döntés. De bizony az. Pillanatnyilag nem aktuális, mert előbb….. majd ha……. Aztán jön a tragédia, amellyel honfitársaink közül vajmi kevesen vannak tisztában. 5-6 év hosszú idő, amely alatt megannyi adaptáció lép életbe. Az új hazát ugyan nem szokták meg (tökéletesen sosem fogják), de a régitől már elszoktak. Ajak biggyesztve közlik velünk, hogy a Balkánon élünk: az útburkolat teli van lyukakkal, a hivatalokban úgy bánnak velünk, mint a kutyafekáliával (és ugye folytathatnám a kritikákat hajnal­hasadásig). Mi tagadás, ez a valóság, csakhogy van ám más is. A nagymama lecsója, amelyet a nyári konyha előtt sámlin ülve eszünk. A közösen átélt balatoni alkony és az utána belopott első csók. Az ultipartik a verandán. A Füstbe ment terv, amelyen akkor nevettünk („röpül felém anyám, én kinyitom az ablakot, s ő röpül-röpül tovább)”, most meg könnybe lábad tőle a szemünk. Természetesen ezt a felsorolást is folytathatnám.

Gyógyír? Úgy tűnik, nincs! Nem igaz az a mondás, hogy az idő mindenre meghozza a megoldást. A halál igen, pusztán az évtizedek múlása nem. Persze az ember a legadaptívabb állat, a halálon kívül mindent képes megszokni, bizonyos mértékig. Tudom, megállapításaimmal sokan vitába szállnának (különben tehetik, erre való ez a fórum), csak nem érzik magukat érintettnek. Ezeknek azt üzenem, gondoljanak bele, mit takar az alábbi hír: a Kossuth-díjjal kitüntetett, már elhunyt Teller Ede kaliforniai otthonában 96 évesen öttagú magyar személyzetet tartott (főleg ott tanuló diáklányokat), mert már csak magyarul beszélt, és nagyon szeretett volna hazalátogatni, csak erre már nem volt ereje. Utolsó szereplése alkalmából a magyar tv-ben (zenei kíséret nélkül) elénekelte a „minden vízbe mártott test, kis angyalom” című diákdalt. Tegyük még hozzá, hogy Teller Ede jóval a II. világháború előtt emigrált az USA-ba. Annak bizonyítására, hogy ez nem egy elszigetelt eset, hadd toldjam meg néhány másikkal.

Sir George Solti, azaz Solti György világhírű karmester, akit az angol királynő lovaggá ütött, végrendeletileg kérte angol feleségét, – akivel évtizedeken keresztül nyilván nem magyarul beszélt –, hogy hamvait szállítsák vissza hazájába, Magyarországra. Solti 1912-ben született és közvetlenül a II. világháború előtt, 27 évesen hagyta el szülőföldjét. Huszonkét évig volt a Chicagói Szimfonikusok vezető karmestere, majd 1979-1983 között a Londoni Filharmonikusoké. Nyolcvanöt évesen halt meg. Ebből a 85 évből mindössze az első 27-et élte itt, a következő 58-at külföldön, ahol maximum annyit ismertek be, hogy „magyar származású”. Meghal, kinyitják a letétbe helyezett végrendeletét, és kiderül, hogy magyar földben akar nyugodni. Vagyis pontosan az van, amit az imént írtam: idő nem, csak a halál hozta meg a megoldást.

Solti esete nem egyedi. Szilárd Leó fizikus, a nukleáris láncreakció kigondolója 1964-ben, vagyis több, mint fél évszázada halt meg San Diegóban. Hamvait a leszármazottak hazahozták és újratemették a közelmúltban.

George Mikes, számtalan humoros angol nyelvű – és magyarra természetesen lefordított – könyv (Anglia papucsban stb.) szerzője nem váratott a végrendeletének megismeréséig. Egy helyen azt írta: nem tudom, hogy halálom előtt mi lesz életem utolsó mondata, de abban biztos vagyok, hogy magyar mondat lesz. Mikes eredetileg újságíró volt, Angliából küldött tudósításokat – természetesen magyar nyelven –, de a háború kitörésekor, 1939-ben Angliában maradt. Néhány évvel később már angolul ír élete végéig, és akkor jön ez a kikívánkozó „vallomás”! Persze ő sem egyedi eset. 1987-ben halt meg, nincs feljegyzés, mi volt az utolsó mondata.

André Kosztolányi közgazdász és tőzsdeguru az egyetemeken németül tartott előadásokat. Saját bevallása szerint barátaival franciául beszélt, bankárokkal angolul tárgyalt, de istenhez 90 évesen is magyarul imádkozott. 1999-ben halt meg, 93 éves korában. Budapestet 18 éves korában hagyta el. Nézzétek meg, hogy beszélt magyarul 70 évvel később.

Mi a nosztalgia? 1688-ban egy fiatal svájci orvos, egy bizonyos Johannes Hofer figyelt fel egy Bázelben tanuló fiatal berni diákra, aki láthatóan nem volt képes beilleszkedni a helyi életvitelbe. A diák egészsége egyre romlott, lázas lett, nyugtalan és izgatott, légzése szaggatott, szívverése szapora. A kezelőorvos a legrosszabbra gondolt, de mi az a betegség, amely ezt a fiatal férfit a halál előszobájáig hajszolta? Dr. Hofer talált rá egy nevet: nostalgia, amelyet korábban a német ajkúak das Heimweh, a franciák la maladie du pays, míg az angolok homesickness névvel illettek. Magyarul csak „honvágy” a „betegség” toldalék hiányzik a magyar kifejezésből. Dr. Hofer átnézte a rendelkezésére álló szakirodalmat, de a tünet ­együttesre jellemző betegséget nem talált, pedig a betegség nagyon is létezett. Gyártott tehát hozzá egy nevet a görög nostos = hazatérés, és az algos = fájdalom összevonásával. Így született meg a „nosztalgia”, amely alatt ma egy kicsit mást értünk (de olaszul a mai napig is így hívják a honvágyat: nostalgia).

Csakhogy a honvágy mindössze egy elmeállapot, amely nem lehet halálos. Akkor pedig ezek a betegek egészen pontosan miben is halnak meg? Dr. Hofer találkozott aggodalomra okot adó esetekkel is, amelyek közül egyet így írt le: „A diák először csak vágyakozott az otthona után, de hamarosan meg is betegedett. Nem evett, lázas lett, izgatott. A szimptómák egyre rosszabbra fordultak. A szállásadók közeli halálát várták, és elkezdtek imádkozni érte, de nem halt meg, bár nem az imádság segített rajta. Hívtak hozzá egy borbélyt, aki gyógyír beadása helyett diagnosztizálta a betegséget, és a fiú hazaküldése mellett döntött. Meghallván ezt, az ifjú azonnal felvidult. Használati tárgyainak csomagolása közben légzése normálisra váltott. Mire megérkezett a postakocsi, a fiú teljesen felélénkült. A várostól néhány mérföldre eltávolodva már tökéletesen egészségesnek volt tekinthető.”

A korai tapasztalatok szerint egyes emberi csoportok könnyebben megkapták a betegséget, mint mások. Katonák, különösen fiatal kényszer sorozottak voltak fogékonyabbak az átlagnál. A francia forradalom után csendes vidéki lakhelyükről elhurcolt, erőszakkal verbuvált fiatal legények között a nosztalgia járványszerűen terjedt.

Az amerikai polgárháborúban az otthonuktól távol harcoló katonák közül 1861 és 1866 között pontosan 5213 nosztalgiabeteget diagnosztizáltak, akik közül 58 meg is halt. Ezzel azonban a nosztalgia, mint betegség el is tűnt a Földről. Orvosok és pszichiáterek új diagnózisokkal álltak elő: depresszió, ideg összeroppanás, anorexia (vészes testsúlycsökkenés), katonák esetében viszont szimulálás. A nosztalgia pedig elveszett a régmúlt homályában.

Nem így van, állítja The Past is a Foreign Country (A múlt egy idegen ország) c. könyvében David Lowenthal: szerinte a nosztalgia, mint betegség jelen volt a II. világháborúban harcoló angolszász csapatok személyi állományában is. A legfőbb amerikai sebész által összeállított betegséglista előkelő helyén szerepelt a nosztalgia. Nem oly nagyon régen, 1946-ban az egyik eminens szociológus „pszichofiziológiás betegségnek” írta le. A honvágy tipikus diákbetegségként volt nyilvántartva az egyetemi rendelőkben.

A múlt század ’70-es éveitől kezdve divatba jött a nosztalgia, azonban központi helyét nem a múltbéli földrajzi hely, hanem a múltbéli történések, események foglalták el. Oly nagyfokú volt a nosztalgia felé fordulás, hogy egyesek attól tartottak, „az emberiség olyan jövő felé tart, ahol a nosztalgia újfent halálos betegséggé válhat.”

Mit tegyünk hozzá? Talán annyit, hogy a honvágy, mint betegség legalább egy aspektusban pont olyan, mint bármely más betegség. Nem egyformán „fertőz” meg mindenkit. Van, aki fogékonyabb rá, van, aki kevésbé. Ezt nem lenne szabad, hogy elfelejtsék a nagy szájjal hencegők („Még hogy honvágy? Örülök, hogy megszabadultam attól az országtól”). Van, akit évről évre elkerül az influenza, aztán egyszer úgy leveszi a lábáról, hogy nem akarja elhinni, hogy ez vele is megtörténhet.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

Éljetek a lehetőségekkel!