Tibor bá’ online

Hová vezethet az illiberális önkény

„Tanúsítani fogom – 1942-1945: A náci évek naplója.” (Ich will Zeugnis ablegen bis zum letzten) – alcímet adta naplójának az 1885-ben született Friedrich Kellner, bírósági adminisztrátor, aki egyszerű családból származott, de apja azért politikailag aktív volt, természetesen szocialista szimpátiával. 22 éves korában (1907) töltötte le az egy éves kötelező katonai szolgálatot. Hat évvel később megházasodott, egy fia született, majd 1914-ben kikerült a frontra, ahonnan két évvel később leszerelték, súlyos sebesülését követően. Ezek után szocialista színekben részt vett a politikai életben is. Kinyomtatása után elolvasta Hitler Mein Kampf-ját, amihez csak annyit fűzött, hogy szégyent hozott Gutenbergre. Hitler hatalomra kerülését követően egyre elkeseredettebben szemlélte az eseményeket, mígnem 1938 szeptember 26-án napló formában párbeszédbe kezdett önmagával. A napló első bejegyzése így szól: „A környezetemben észlelhető jelenlegi állapotokat kívánom megörökíteni, hogy a következő generációk ne próbálhassák meg nagyszerű tetteknek vagy hősies időknek beállítani a múltat.”

Kellner naplójában részletesen írja le az eseményeket, amikhez hozzáfűzte saját meglátásait, következtetéseit, és mivel rendkívül jó megfigyelő volt, és dicsérendő objektivitással, igen részletesen tárgyalt ki mindent, a napló kimagasló fontossággal bírt(volna). A Naplót Kellner utódai 1995-ben, könyv formájában kiadatták, de nagy feltűnést nem keltett, és minden bizonnyal lassan eltűnt volna a feledés homályába, de 2005-ben a Spiegel leközölt egy interjút, amiből kiderült, hogy George Bush a kongresszusi könyvtárból elővette Kellner naplójának angol fordítását. Ne is mondjam, hogy ezek után Németországban újra felfedezték a Naplót. A naplónak legújabb aktualitását most az adja, hogy a szerző unokája újból előállt vele, figyelmeztetve a világot mivé nőheti ki magát egy totalitárius eszméket dédelgető vezető által irányított ország.

Kellner 1938 szeptemberében induló naplója a végén 10 kötetté dagadva, 900 oldalra gyarapodott. A kéziratot a nappali szoba szekrényében tartotta, egy olyan német polgár gondolatvilágával megtöltve, aki nem volt náci. De az is kiderült a  naplóból – és ez a legnagyobb érdeme – hogy a háború utáni  német védekezés: „fogalmunk se volt mit követtek el a német nép nevében” egy megalapozatlan állítás. 

Kellernek zseniális meglátásai voltak, amik ma természetesen nem hatnak annak, de ha figyelembe vesszük a környezetét, akkor meg kell hajolnunk éles helyzetértelmezése előtt: „Azoknak, akik meg akarnak ismerkedni a kortárs társadalommal, az ’igaz németek’ lelkivilágával, el kell olvasni az írásaimat. Azonban félek, hogy az események végére csak kevés tisztességes ember marad, és a bűnösöknek nem fog érdekükben állni, hogy a szégyenteljes tetteik dokumentálva legyenek.”

Naplójában Kellner dokumentálta azt, amit tapasztalt, megfigyelt, de elsősorban azokat, amiket olvasott és hallott. Újságokból kivágott beszédeket, és akciófelhívásokat, majd analizálta ezeket. Feljegyzéseket készített rendeletekről. Szembe helyezte a kormány által kibocsátott hátországgal kapcsolatos információkat, a frontról szóló jelentéseket a valós helyzettel. Német nyelvű külföldi rádióműsorokat hallgatott, amikor volt rá lehetősége. A legfontosabb viszont, hogy analizálta a propaganda lépéseket. Az 1939-es baráti szerződés a Szovjetunióval, érdekes gondolatot váltott ki belőle. „Kénytelenek vagyunk leereszkedni az oroszokhoz, hogy az összes nemzet közül legalább egy barátunk legyen.” 

Kellner nem értette meg az őt körülvevő társadalmat, például hogy a társasági hölgyek mily könnyedséggel csevegtek egy város, akár egy ország elfoglalásáról, mintha az a német hadsereg született joga lett volna. Megütközött a német nép rászedhetőségén és barbarizmusán. Naplójának vezetéséhez felhasznált katonai jelentéseket, az elhunytak búcsúztatásait (akik életüket adták a szabadságért és a dicső hazáért), karikatúrákat, újságcikkeket, valamint egyszerű emberekkel folytatott beszélgetéseket. Kellerről elmondható, hogy a náci Németországról olyan élethű, összevont és megdönthetetlen képet festett le, amire se előtte, se utána nem volt példa. Kellner egyértelműen bizonyítja, hogy az átlagos német állampolgár mindenről tudhatott, és teljességgel elfogadhatatlan az az állítás, hogy fogalmuk se volt mi történik a hátuk mögött. Valójában az emberek nem voltak hajlandók tudomást szerezni arról, amivel kellemetlen lett volna szembenézni. Amikor viszont már túl sok tény látott napvilágot, hogy a nácik miket tesznek Németország nevében, a legtöbb német részére már nem volt visszafordulás. A  nagy tömegek úgy gondolták, hogy most már valóban kénytelenek vagyunk győzni, vagy meg fogunk semmisülni.

Kellner naplójáról nem, de politikai álláspontjáról a hatóságok pontosan tudtak, mert szoros megfigyelés alatt állt, és többször is kihallgatták, de a koncentrációs tábort sikeresen elkerülte. Engst náci tiszt 1940-ben azt írta róla, hogy „ha az ilyen embereket el akarjuk tüntetni, akkor sarokba szorítás helyett hagyni kell, hogy bűnössé váljanak. Ma még nem alkalmas az idő arra, hogy úgy bánjunk el velük, mint a zsidókkal. Majd a háború után rájuk is sor fog kerülni”. Sor persze nem került rájuk, így Kellner csak 1970-ben hunyt el, 85 éves korában, és ha nincs az a véletlen Bush-sal, akkor sose hallottunk volna róla. Vagy, ki tudja. Minden esetre elgondolkodtató, hogy 73 évvel a háború vége után még mindig akad új szenzáció.

____________________________________________________________________________________________
____________________________________________________________________________________________
____________________________________________________________________________________________