Vendégposzt
Európában közoktatás a XIX. Század derekáig nem létezett. Magyarországon a közoktatás gondolata báró Eötvös József fejében született meg a szabadságharc idején, de annak leverése a megteremtését megakadályozta. A kiegyezést követően Eötvös újra vallás és közoktatási miniszter lett, és e minőségében megalkotta és elfogadtatta az általános tankötelezettséget 1868-ban. Ez annyira úttörő volt, hogy a társadalmilag fejlett Angliában is csak két évvel később született oktatásügyi törvény. Eötvös sajnos hamarosan elhunyt (1871), de kezdeményezését Trefort Ágoston folytatta a középiskolák terén.
A közoktatás egy olyan terület, ahol az intézkedést követő eredményre 2-3 évtizedet kell várni. Magyarországon a kedvező hatás az I. világháború idejére jelentkezett, és folytatódott olyan mértékben, hogy például az első atombomba kifejlesztésénél három magyar származású tudós is jelen volt: Wigner Jenő, Teller Ede, és Szilárd Leo.
Az igen jelentős reformot jelentő közoktatás azonban nem csak a nemzet általános műveltségét emelte, hanem megteremtett, majd kialakított egy megbecsült tanító/tanár réteget, akiknek kiemelkedő státuszuk volt. Tanárnak lenni általános megbecsülést jelentett egészen Rákosi Mátyás fordulat évéig (1948). Innentől kezdve indult el előbb egy lassú, majd egyre gyorsuló hanyatlás. Az a tanár, aki 1944-ben végzett, az 1990-ig volt a pályán és komoly visszahúzó hatást fejtett ki az utána végző (most már) pedagógusokra. De csodák nincsenek, az elnőiesedés, a tanári kar politizálása, az anyagi megbecsülés elsilányítása (ami az egyre anyagiasabb világban magával hozza a presztízsvesztést) meghozta a kedvezőtlen hatást. Ennek férges gyümölcse éppen tegnap érett be, amikor is nyilvánosságra jutott a PISA jelentés, aminek értelmében a magyar diákok ismeretei jelentősen tovább romlottak.
Ezek után nézzük
Egy anonymus pedagógus vendégposztját
Kedves Barátaim!
Azért írok a magyar oktatás jelenlegi helyzetéről, mert tudom, hogy egy ország oktatási színvonala akár két generáció életére is kihat, s a társadalom, így az egyén boldogulását is hatványozottan befolyásolja. Játszunk el a gondolattal, mi vár ránk, ha a „nagy összeomlás” mégsem következik be! Tegyük fel, hogy minden a lehető legjobban alakul hazánkkal kapcsolatban, s vizsgáljuk meg, mi várható az elkövetkezendő évtizedekben abból a munícióból, amellyel jelenleg gyermekeinket felvértezzük.
Elsőként szögezzük le, hogy a magyar oktatásba, mint ahogy a Magyarországon élő emberek nagy többségének zsebébe is, temérdek forrás érkezik folyamatosan, ha világviszonylatban vizsgáljuk, sokkal jobban állunk, mint a középmezőny. S ne felejtsük el, hogy a jobb minőségű oktatás, ill. az elégedettebb életérzés (direkt nem magasabb életszínvonalat írok) eléréséhez nem feltétlenül pénz kell, gondoljunk csak a világháborúk utáni állapotokra, és arra az oktatási rendszerre, amely a viszontagságok ellenére (vagy éppen pont ezért) ontotta magából a Nobel díjas tudósokat. Nos tehát úgymond az oktatási rendszerbe jelenleg sorozatosan érkeznek és érkeztek milliárdos fejlesztések, képzésekre fordítható ún. humán erőforrás tőke, s mindenféle flancos dolog, amelyekkel csak az a baj, hogy nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő időben landoltak. Egy szűk réteg például a 2005-2010 közötti években véresre kereste magát gagyi pedagógus tréningek és ún. módszertani fejlesztéssel kapcsolatos képzések megtartásával. Aztán jött a digitábla őrület, amikortól az már nem is tanár, aki nem működteti a számítógépet legalább a tanórája felében, persze sokszor felesleges és értelmetlen dolgokra használva. Például van olyan tanterem, ahol leszerelték a krétás táblát, mert jött a digitális. Aztán két év múlva kiégett benne az izzó (pont lejárt a garancia 😀 ), s mivel a fődarab cseréje már többe kerülne, mint vásárolni egy új kivetítőt, a hightech jó időre elsötétült. S bizony, krétás tábla sincs, mert azt ugye a bölcs igazgató, a tanári kar helyeslésére leszereltette anno. Ő már nyugdíjban van, felelősség nuku, a probléma viszont marad. Most „ideiglenesen” csomagolópapírra írhatnak a nemzet napszámosai, mert csak nem gondoljátok, hogy a digitábla felületét össze lehet filcezni (elvileg így is használható lenne, de igazgatói utasításra másként oldjuk meg a problémát).
A Fidesz-KDNP kormány érkezésével többletforrás nem érkezett, sőt, ha a bér jellegű kiadásoktól megtisztítva nézzük az ide vonatkozó költségvetést, a mindennapi működésre szánt összeg kevesebb lett. A pedagógus béreket muszáj volt rendbe tenni, mert tarthatatlan volt, hogy egy főiskolát végzett szakember alig vitt többet haza adózás után, mint a takarítónő, s legyünk őszinték, itt semmi mellékes nem adódik, ami kiegészíthetné a gyalázatosan alacsony bért, mint például az egészségügy –egyébként szintén gyalázatos– hálapénze. A kormány részéről zseniális húzás volt, hogy a bérfejlesztést 1+4 részletben valósították meg, hiszen így a további működéshez feltétlenül szükséges bérfejlesztést 5 éven keresztül, tehát kormányzati ciklust átívelően lehetett a kirakatban tartani. A most már kizárólagosan kormányzati körökből irányított médiák és híradásaik 6. éve mossák a tájékozatlan átlagpolgárok agyát azzal, hogy ma Magyarországon a pedagógus anyagilag elismert ember. Tudom, ez mindig sarkalatos pont, mert a társadalom irigy és buta, hiszen kevesen értik meg, más keretek között folyik a munka, más eszközökkel, így az oktatást nem lehet sem gyárhoz, sem szolgáltatókhoz hasonlítani. Ugyanígy helytelen karitatív, vagy egyházi tevékenységként is megközelíteni. Valójában a nemzetközi, EU-s összehasonlítások is értelmetlenek, az ezekhez történő igazodási kényszer is csak problémákat szült.
2010-től a fizetéseket illetően annyi történt, hogy a mindenkori béreket megfosztották a túlóra-, a minőségi-, és a különféle posztokkal – pozíciókkal együtt járó pótlékoktól. Ezt követően az alapot megemelték 50% körüli összeggel, amit 5 részletben adtak oda. Az első részlet az 50%-nyi emelés felét tartalmazta, majd évente ennek a többi részletét, tehát az emelés másik felének a negyedeit. Ha a pótlékokat beszámítjuk, ez az emelés már messze nem éri el a korábbi gyalázatos bér felét, inkább csak annak harmadát, egyeseknél negyedét. Ezért fizettek évekig még kompenzációt is azokban az esetekben, ahol a „bérrendezés” után az éves jövedelem kevesebb lett, mint a pótlékolt éves bér volt előtte. A kompenzáció csak akkor járt, ha valaki azt előre, írásban kérte. Ha tévedett, a kompenzációs összeget kamatostól kellett visszafizetnie. Igazán korrekt megoldás! Ez egy konkrét esetben így néz ki havi bérre bontva: előzetes bér havi 135.000 ft nettó pótlékolva, 110.000 ft nettó pótlékok nélkül. Megemelt bér: 1.év: 137.000 ft nettó (pótlékok kivezetve), 2. év: 143.000 ft nettó, 3. év: 149.000 ft nettó, 4. év: 155.000 ft nettó, 5. év: 161.000 ft nettó (ismét fizetésemelést kaptak a pedagógusok, hogy a fene a jó dolgukat! 😀 ) Szándékosan egy átlagos, középkorú, tehát nem kezdő, általános iskolai, főiskolai végzettségű pedagógus példáját vettem alapul, amit bárki könnyedén ellenőrizhet, hiszen mindenkinek a közelében előfordul egy – két pedagógus. Most a számolós résznél nem az a kérdés, hogy megérdemlik –e az oktatók a magyarországi átlagban szerintem egyáltalán nem kiemelkedő 160-180.000 ft-os nettó havi fizetésüket, hanem az, hogy ilyen helyzetben mit várna, ill. mit várhat a társadalom tőlük? Az emelés megkezdésekor egyébként ígéretesen a bérminimumhoz kötötték a pedagógus bértábla alapját, de felismerve, hogy így nem lehet pár év alatt erodálni a választási ígéretként bedobott csontot, ezt a részt gyorsan ki is vezették, hiszen így egy mostanihoz hasonló minimálbéremelésnél megint emelni kellene a tanári fizetéseket is, hogy megőrizzék értékarányukat, s ebben az esetben nem csúszhatna vissza a bérek reálértéke a régi gyalázatos szintre. Az őszinteséghez hozzátartozik, hogy 2016-tól az osztályfőnök, a munkaközösség vezető és a gyermekvédelmi felelős pozíciókat órakedvezménnyel és/vagy párezer forintos havi anyagi juttatással is elismerik.
Míg a csapból is a fizetésemelés folyik, láthatjátok, az emelkedés valójában 137E-ről 161E ft 5 évre elosztva, s észben tartva, hogy a KSH szerinti nettó magyar havi átlagfizetés már ezen összeg felett van. Közben nem tudom, hány munkahelyen van még arra példa, hogy a betegség, vagy bármely más okból hiányzó kollégákat ingyen, juttatás nélkül kell helyettesíteni, napi max.2, havi max. 6 órában. Ezzel a szintén zseniális húzással a kormány egy kisebb intézményen belül is legalább 1, de inkább 2 álláshelyet spórol az iskolai kötelező óraszámra vetítve, amit lényegében az ott dolgozók fizetnek meg ellentételezés nélküli munkájukkal. Persze, hogy ilyen körülmények között folyamatosak a súrlódások, és nyilván egy ilyen körülmények közé szorított egyén sem a munkaadójának, sem a kormányának, sem az őt körülvevő és rendre még mindig a múlt közhelyei alapján irigyelő társadalomnak nem lesz hálás! Nem beszélve az ilyen munkahelyen nélkülözhetetlen kollegialitásról, ahol a betegekre haragudni szokás, mert ugye ingyen kell őt helyettesíteni. Ha jelenlegi díjon csak heti 2 óra helyettesítést levonunk az emelt havi fizetésből, lényegében alig kapunk nagyobb összeget, mint ami a korábbi fizetés volt. És nincs vége, mert akkoriban heti 22, most pedig 22-26 kötelező tanóra megtartása alapján jár a fizetés, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy a korábbi munkaterhek heti 4 órával növekedtek, s ennek ellentételezése sem jelenik meg (átlagosan 24-el számolva is, havi 8 óra plusz jön ki, de szerintem mindenhol a maximumra pakolnak, ami plusz 16 óra havonta). Azt már nem is hámozgatom, milyen üdítő, amikor egy családias tantestületen belül dönteni kell, ki menjen helyettesíteni, milyen szempontok alapján, ki ügyeljen pluszban, s ki legyen az, akit csak 22, akit 24, s akit az adódó helyzet miatt a maximális 26 heti kötelezően megtartandó tanórára osztanak. Igazán jó érzés lehet vezetőként is fellépni ilyen körülmények között, amely állás lassan jobban hasonlít egy titkárnő állására, s messze távol áll az igazi iskolaigazgató, tantestületeket alakító és összetartó szereptől. Nem csoda, hogy már csak azok jelentkeznek az ellátására, akik a tantermekben nem tudnak, vagy nem akarnak helyt állni. És ez a kontraszelekció csak egy véletlen, aprócska pontja a rendszernek. Tényleg igaz, hogy a társadalmi problémák hatványozottan leképezésre kerülnek az iskolákban.
És igen, jól gondoljátok, a kormányzat egységes teherviselés programja jegyében simán előfordulhat, hogy Bivalyrecsegén 22 órával havi 2 óra helyettesítéssel ugyanannyit keres egy ugyanolyan beosztású pedagógus, mint mondjuk Budapesten egy nagyobb suliban 26 alapórával, és havi 6 túlórával. Ez ugye havi szinten 90 tanóra vs. 110 tanórát jelent, s lehet tovább számolni éves szinten, felszorozva tanáronként, és hozzá rendelve a nem létező forrást, amit a Minisztériumnak esze ágában sincs biztosítani.
Ismét hadd erősítsek rá arra a tényre is, hogy jelenleg a napi munka minősége egyáltalán nem fontos, hiszen erre pótlék, jutalmazására forrás nincs, egyetlen lehetőség az előrelépésre az 5 évente tartott minősítő vizsga. Jól hallottátok, 5 évente néhány alkalommal beülnek az óráikra, és lehet kategóriát ugrani a fizetéstáblán, ami kb. havi 10-15.000 ft nettó plusz pénzzel jár. A feltételek között nem a napi rutinmunka minősége szerepel, az nem fontos! Pár bemutató óra, dokumentációk, előre elkészített (vagy valakitől megvásárolt, esetleg szívességből beszerzett 😀 ) óravázlatok, meg egy lehetőleg önfényező, diplomamunkához hasonlóan elkészített portfólió, és annak megvédése a Bizottság előtt. Tulajdonképpen részben szerencse kérdése, részben pedig egymásnak osztogatott elismerés, mert a Bizottságban két idegen és az intézményvezető ülnek. Most gondold már át, egy óvónőnek, vagy ének szakos hölgynek mi érdemi hozzászólni valója lehet a fizika tanításához?! Nyilvánvaló, – mert az ember így működik – hogy továbbra is az dönt, jól fekszel-e az igazgatónál. (Ha dugod az igazgatónőt, vagy az igazgató úr téged, tuti biztos befutó vagy 😀 ) A Bizottság elnöke és küldötte maximum a dokumentáció megfelelőségét tudja érdemben vizsgálni, ilyen rövid ismeretség és szemlélődés útján még nagyobb baj, ha saját véleményt próbál alkotni! S az sem mellékes, kikből verbuválódott, ez a modern kori, a Rákosi és a Kádár rendszer besúgóira emlékeztető banda.
Bizonyára sokan kezdik megérteni, miért az indulat, a sztrájkkészültség a pedagógusok egyik nagy csoportja részéről. De miért van az, hogy sokan elégedettek, más véleményen vannak, s esetleg van egy ismerős, aki nem a felvázolt kondícióval rendelkezik, hanem 260E nettót visz haza havonta? Itt az „oszd meg és uralkodj” elvét fedezhetjük fel, ami szintén politikailag jó húzás volt, és lényegében ez az a pont, ami miatt baszhatjátok a gyerekeitek jövőjét, hacsak nem a közoktatási rendszeren túl (is) próbáltok megoldásokat keresni. Azok a tanítók és tanárok ugyanis, akik korábban rendelkeztek szakvizsgával (pl. egyetemi 2 év levelező képzésben vállalt továbbtanulás, valamilyen hottentotta képzés jegyében, kevés üdítő kivételtől eltekintve haszontalanságokkal teli, kizárólag a fizetésbeli előmeneteli rendszer szempontjából működő kategóriaugrások miatt vállalt plusz teher) nem hagyták annyiban, hogy a havi 10-20.000 ft-os plusz forrásaikat ez a rendszer benyelje, így kiharcolták a „pedagógus II.” minősítést. Nem volt nehéz megalkudni velük, hisz többségük csak pár évig élvezheti az előnyöket, mert nyugdíj előtt álló személyekről van szó, akik életkoruknál fogva is leginkább felelősek azért, hogy az oktatási rendszer idáig silányodott az elmúlt 40 évben. Természetesen vannak kivételek, de inkább az a tapasztalat, hogy az igazán jó pedagógusok véletlenül sem illeszkednek ehhez a rendszerhez, s inkább vállalják a további minőségi munkát az „I. kategóriában”. Azt is látni kell, hogy azért senki sem okolható, mert több fizetést szeretne, s ha erre lehetősége adódik, nyilvánvaló, hogy az ehhez vezető úton végigmegy, azt meglépi.
Ennek biztosítására hozták létre a mesterpedagógus, a szaktanácsadó és a szakértő kategóriákat. Előbbi kettő esetén azok csatlakozhattak, akik a rendszerben alattuk lévőket segítve kívánták a pár éve felálló szörnyedvény szervezetet felépíteni, s az igazi gerinc a szaktanácsadó kategória, amely a rendszer totális kiszolgálásában érdekelt, hiszen létét és kiemelten, sőt vérlázítóan magas fizetését is annak működtetésének köszönheti. Ők kerülnek azokba a csoportokba, akik néhány tanóra látogatásának tapasztalata alapján dönthetnek, a Kolléga magasabb fokozatba kerül 5 évre, vagy épp el is tanácsolhatják a pályáról, alkalmatlannak minősítve Őt. Nem arról van tehát szó, mint régen, hogy jön egy megyei szinten elismert szaktekintély, aki vagy elégedetten bólogat, vagy fenékbe billenti az igazgatót, az pedig majd a tanárát, ha rosszul csinált valamit, hanem valójában egy szakmailag teljesen ismeretlen előéletű, de egy ilyen eljáráson már megfelelt „valaki” személyesen minősít egy munkavállalót, rosszabb esetben akár figyelmen kívül hagyva annak sajátos munkakörülményeit. A korrupció melegágya, s a diktatórikus politikai érdek érvényesítésének legjobb módja. Nem is csoda, hogy a beetetés után sokan csalódottan mondtak le az ilyen körülmények között járó kimagasló jövedelemről, s inkább tömegesen visszakoztak! De ettől függetlenül a rendszer működik, s a dolog pikantériája, hogy kiépítése ugyanúgy EU pályázati pénzekből történt, mint a fizetős autóútjaink kivitelezése, vagy épp a csodálatos KLIK létrehozása.
Apropó KLIK (Klebelsberg Kunó forog a sírjában). Korábban az iskolák működésével és minden kiadásával kapcsolatos dolgot az Önkormányzat intézett. Valahogy működött is a dolog, mert az adott község/közösség vezetői sajátjukként tekintettek az ott tanuló diákokra, az alkalmazásukban álló tanárokra, s nyilván a saját tulajdonú épületben lévő, működtetett iskolákra is. Persze ebből adódóan voltak az országban gazdagabb önkormányzatok, így jobb sorsú iskolák, s elhanyagoltabbak is a szegényebb településeken. Nos, ezt a csúfos esélyegyenlőtlenséget hivatott a KLIK felszámolni. Első körben a fenntartást vették át állami szinten egy országos mamut KLIK-hez, a működtetést (épületfenntartást) végezhette az Önkormányzat. Boldogok is voltak ettől, hiszen a költségek egy része maradt, cserébe nulla beleszólás a helyi oktatásba. Volt is vita folyton, ki vegye a krétát, ki fizesse a bedöglött fénymásoló javítását, ki a felelős ezért és azért? A KLIK-nek meg országos szinten fogyott el a pénze, most nem egy – két helyen jelentkeztek a likviditási gondok, hanem országszerte mindenhol. A KLIK imázsa rövid időn belül olyan szintű lett, hogy szolgáltatók és beszállítók már nem voltak hajlandóak szerződést és üzletet kötni vele, így az iskolákkal. A tanárok is tiltakoztak, majd a nemrég alakult „Kerekasztal” (benne a Nemzeti Pedagógus Kar – pedagógus érdekvédő szervezet, állami fenntartással 😀 és hasonló független szervezetek nyomására szétszedték a nagy KLIK-et sok kicsire. Most majd megyei, akarom mondani járási szinten jönnek elő a problémák, januártól megláthatjuk igazam lesz-e ebben. Non plusz ultraként az oktatást totálisan állami kézbe vették, január 1-től mindent a KLIK-ek végeznek, tehát eztán már azoknak az Önkormányzatoknak sem lesz esélyük besegíteni, amelyek a működtetés terén próbáltak pluszokat betolni, egy- egy épületkorszerűsítéssel például.
A „nemzet napszámosai” többször felálltak már. De a társadalom többsége szerint alaptalanok a követeléseik, hiszen ők túlfizetettek, nagyképűek, kizárólag szar munkát végeznek, és a szünetek miatt is inkább fogják be a pofájukat. Kedvenc sztorim, amikor a tavaszi szünetet lerövidítették, mondván, hogy a tanároknak túl sok a pihenőidejük. A szülők rettentően helyeseltek, a diákokat – mint nagyjából a legtöbb ilyen jellegű dolog – nem izgatta, a politika – egyébként nagyon helyesen és élelmesen – szavazói tőkét kovácsolt belőle, a szakma ellenezte, de beletörődött. Aztán következő évben, amikor a diákok lázongtak, hogyan pihenjenek ennyire rövid idő alatt, elsőként ismerhették fel, a társadalmi elvárásként született kibaszás nem azokat érte fájóan, akik ellen szerették volna bevezetni, hanem őket, akik állítólag a mindenkori társadalom gerincét adó kedves szülők, sok esetben egyetlen kincsei és reménységei. Ezt kizárólag azért szúrtam közbe, mert társadalmi szintű problémák kitörése esetén általában nem látjuk, s nem találjuk az egyéni felelősöket. Pedig megvannak, csak a dolgok mögé kell nézni kicsit. Szóval mielőtt megindul a ki miatt, mikor és hogyan szarták el a rendszert, meg melyik politikai irányzat, melyik politikus, vagy társadalmi, gazdasági szereplő a hibás, az ember inkább elsőként nézzen magába és gondolja át alaposabban a témát!
Egy tanárnak ma heti 40 órát kell dolgoznia, amelyből 22-26 órát tényleges tanórán tölt, 32 órát az intézményben tartózkodik, és mindössze napi bő másfél órája marad otthoni felkészülésre, szellemi értékeinek szinten tartására, tudásának fejlesztésére (ha nagyon ideális helyzetben nem osszák ingyenes túlórára). Korábban, nagyon bölcsen 22 tanórával számolva s rátéve azt a pár lyukasórát, ami kényszerűen adódik egy órarendben kb. 28 órát volt intézményben, tehát majdnem napi 2,5 órája volt erre, amire véleményem szerint szükség is van! Azt mondod nincs? Akkor próbálj meg egyfolytában beszélni 7 órán keresztül, 10 perces pihenőkkel megszakítva. Csak egyszer próbáld meg! Rá fogsz jönni, hogy egy átlagember károsodás nélkül, biológiailag napi max. 4 órát képes így megfelelő szünetekkel teljesíteni. Ne mondd, hogy nem adódik ilyen, mert a mindennapos testnevelés mindenhatósága miatt az órarendek és a helyettesítési tervek már nem szakmai alapon készülnek, hanem úgy, ahogy végre összeáll és kijön. De ha átlagolva és törvény szerinti keretek között 26 heti órával számolunk is napi 5,2 óra jön ki, ami fizikálisan is megterhelést jelent, és akkor még nem beszéltünk az idegi terhelésről, ami szintén jelen van az ilyen jellegű munkahelyeken. Aki veszekedett már otthon házastárssal, ne adj Isten saját gyermekével, tudja, hogy ez a szitu nem ugyanaz, mint hímezni egy terítőt, csendben írni egy cikket, vagy meghúzni 300 csavart egy szalag mellett. Nem állítom, hogy ez a munka nehezebb, vagy magasztosabb, vagy megbecsülendőbb, csak azt, hogy MÁS! Ha pedig más, akkor a körülményeit is másként kell kialakítani, s más elbírálás alá is kell kerülnie. A fentiek tükrében azt hiszem, senki sem haragudhat meg rám, ha kijelentem, hogy a mai Magyarországon dolgozó tanárok nagy része sajnos testi-lelki roncsként fogja végezni pályáját. S a társadalom még mindig ott tart, hogy ezt rendben valónak gondolja, lényegében csak arról van szó, hogy testi-lelki roncsok foglalkoznak a gyerekeddel a legértékesebb pillanataiban. Most bizonyára sok tanár zsebében is kinyílt a bicska, mit merészelek, roncsnak nevezem őket, de mielőtt kikérné magának, kérem gondolja át, mekkora idegi terhelés zúdul Önre, s ezt ki tudja-e bírni 40 éven keresztül, főleg 40 év felett, merthogy minimum ennyi a jelenleg oktatásban dolgozók átlag életkora. A már nyugdíjas éveket töltő, vagy nyugdíj mellet pár órában még mindig dolgozó, évtizedeken át a jelenlegi rendszer terheinek töredékét viselő okoskodó meg jobb, ha most bölcsen hallgat. Ez a rendszer már messze nem az a rendszer, de sajnos az elismerése és a javadalmazása még mindig jócskán várat magára.
A tanárok is hibásak. Számtalanszor elcsodálkozom, hogy egy értelmiségi pályán működő ember bizonyos kérdésekben hogyan tud együgyű lenni, s néha milyen nehezen észlel összefüggéseket, ezért alkalmazkodásra abszolút képtelen szituációban találja magát. Nyilván nem lehet a gyakran hallott jogos szülői panaszokat sem a szőnyeg alá seperni, és nem lehet mindent a körülményekre fogni, mert míg a tanár is ember, elsősorban neki kell EMBERként viselkednie. Ennek viszont nem minden szegmense tanulható, sőt ez talán nem is tanítható, egyszerűen alkalmasság kérdése. Ha pedig az alkalmasságot boncolgatjuk, érdemes lenne egy IQ tesztet kitöltetni a társadalom eme szegmensében, s én nem csodálkoznék, ha az átlag nem érné el a 100-at. Ugyanezt érdemes lenne megvizsgálni az érzelmi intelligencia esetében is, mert ugye nem annak magas az EQ-ja, aki empatikusnak tartja magát, meg mindenfélén átnéz, mindent megbocsát, hanem annak, aki különbséget tud tenni a diákja viselkedésével kapcsolatban, s egy jól irányzott nevelési hatás célt érése terén. Lásd, nem akkor statuál példát a „tanórán nem megyünk ki a mosdóba” szabállyal, amikor szerencsétlen kölyöknek tényleg csőrepedése van. Persze ezt a szituációból fel kell tudni ismerni, különben a gyerek bolonddá teszi a tanárt, s emiatt bizony a tanár a felelős, nem a gyerek a hibás. Igenis tudnia kell, mikor komoly a kérés, és mikor kekeckedés, esetleg hiszti, még akkor is, ha sokszor igen homályos határral rendelkező dolgokkal kapcsolatban kell állást foglalnia és felelős döntések sorait meghoznia. Mindebben a szülőnek is partnernek kell lennie, nem ronthat ajtóstól a házba, ha valami nem az akarata szerint történik, hiszen itt közösen elfogadott, kollektív szabályok vannak, s mindenben az iskola rendjéhez kell alkalmazkodni, következetesen, kivételeket csak tényleg rendkívüli helyzetekben hagyva. Általában azok a szülők, akik rendre küzdenek a gyerekeik jogaiért, s mindent a kicsi érdekében csinálnak, serdülőkorban szó szerint megszívják, s megtanulják a saját kárukon, és sajnos így saját gyerekük példáján, hogy a nevelés bár egyszerűnek tűnik, mégsem az.
Az oktatás minősége a felkészültségtől, a napi tudományos haladás követésétől, és a felhasznált oktatási eszközök, elsősorban a tankönyvek minőségétől függ. Ezzel mindent elmondtam, s ami ide vonatkozna könnyebben nyomon követhető egy általános iskolai tankönyv áttanulmányozásával. Érdekes, hogy ezeket a „modern” tankönyveket már 6-8 ember írhatja, s legalább 4 szakértő lektor nézi át, a kiadása csak akkreditációt követően működhet, mégis a szakoktatók többsége kénytelen saját, jól bevált vázlatok és magyarázatok bevetésével közvetíteni a tudást. Hiszen, ha a skandináv mintára csak passzív szereplőként lépne fel, s a meglévő állami segédletek felhasználásával tanítana, akkor jó 100 évig még biztosan nem csatlakoznánk a világ oktatásának élvonalába. Itt érdemes emlékezni, mennyi idő jut naponta és hetente egy tanárnak felkészülésre, segédletek készítésére, regenerálódásra, mennyire motiváltak ebben, s mennyit ér a pluszban befektetett tudás és munka. Ráadásul a minősítő rendszer a magyarázatokkal agyonfűzött tanórákat negligálja, a munkáltató tanórákat pedig kifejezetten díjazza. Mindezt olyan környezetben, ahol lassan a diákok 60%-a funkcionális analfabéta.
Egy gyermek fejlődése nem az iskolában és nem a tanárok által kezdődik. Már a méhen belüli szakasz meghatározó, sőt az örökletes tényezők a legfontosabbak (hiába próbálnak sokan ezzel szembe menni, nem fog sikerülni). A csecsemőkori ingergazdag környezet, a mászás, a mozgás, a mesék, és a szülői törődés, valós szeretet pótolhatatlanok! Ezt a fajta elmulasztott, családban helyet kapó törődést nem lehet intézményesített módon pótolni. Véleményem szerint emiatt hibás az a szemlélet, hogy a felső tagozatos lemaradást toljuk vissza alsóba, az alsó tagozatost óvodába, és aztán…? Amit az elején otthon bármi miatt elmulasztottak, az később csak nagyon sok erőfeszítés árán, nagyon nehezen, és tökéletesen semmiképpen sem pótolható. Ez tulajdonképpen tény, bármilyen próbálkozás és elv, ami ezt nem veszi figyelembe bukásra ítéltetett. Erre mondták régen, hogy „hülye család – hülye gyerek”. És ha sok az ilyen család, azért nem az iskola a felelős, és sajnos az iskolarendszer ezt nem tudja orvosolni. Viszont szépen befolyásolja azok fejlődését a fűnyíró elv alapján, akik egy ilyen rendszerben – szépen megfogalmazva – integrálódnak. Ebből otthon annyit tapasztalsz, hogy a gyerek hazajön, aztán olyan marhaságokat mond és kezd csinálni, amitől a hajad égnek áll, mert a suliban a többség ezt tekinti értékesnek, mindenki így csinálja. Itt a tanár véleményformálóként felléphet, de a folyamatokat alapvetően nem befolyásolhatja. Sok esetben a szülő sem tehet semmit, hiszen „hülye társadalom – hülye emberek” elv érvényesül, s a kör bezárul. Vagy egyházi iskolát választasz, esetleg fizetős magániskolát, ahogy a felső tízezer teszi. Persze idővel oda is begyűrűznek a gondok, mert egy pedagógus sok mindent elérhet, de nem tehet csodát. Esetleg apróbbakat.
Sokáig lehetne még szaporítani a szót, de hogy baj van (itt is), az szerintem ennyiből is kitűnően nyomon követhető, s talán az is, hogy mi jelenthetné a kiutat. Kérdés, hogy ezek után is ugyanilyen arányban lesznek-e azok, akik elindulnak a pedagógushivatás gödrökkel teli útján, s azok, akik bírálóként lépnek fel velük szemben, és nem partnerként szeretnék maguk mellett tudni őket. Egyáltalán lesz-e olyan szakember, aki az újakat hajlandó és képes is betanítani, s a jelenlegi tankönyvek helyett vagy mellett használhatót alkotni? A közhelyként ismert problémákat most nem érintem, feleslegesnek tartom itt tárgyalni őket, hiszen például mindenki tisztában van azzal, hogy mindemellett a tanári szakma elnőiesedett, sok helyütt zártkörű, egymást minden körülmények között védelmező érdekközösségek működnek. Ezek felszámolása rövidtávon legalább olyan reménytelen, mint a hivatali és politikai korrupció megszüntetése.
Végszóként még annyit, hogy mosolyogva várom, amikor a Ratkó generáció utolsó tagjai is nyugdíjba vonulnak erről a pályáról, s a középkorosztály hiányzó emberei miatt kritikus tanárhiány alakul ki, vajon ebben a helyzetben is kimeríthetetlen erőforrásként, mintegy fogyóeszközként fog majd tekinteni rájuk a társadalmi rendszer, vagy a kialakult szemléleten változtatni kényszerülnek? Lehet gyorstalpalókat szervezni még alkalmatlanabb résztvevőknek, vagy tudomásul kell venni, hogy pont a jelenleg leginkább hiányzó, 30-40 éves korosztály megbecsülésére és most már képző munkájára lenne szükség, az utánpótlás és egy jobban működő rendszer kialakítása céljából. Mert ezt a szakmát nem a főiskola és az egyetem padjaiban lehet megtanulni! Bizony, a rendszer megújításának legfőbb gátja, hogy annak a szegmensnek kellene megújítania, amely a legsúlyosabb károkat okozta évtizedekig benne, s ez felülről – lefelé nem fog működni. A politikai felhangokról, s a jövő – menő miniszterek, államtitkárok érettségéről és rátermettségéről nem is beszélve! Elképzelem, ahogy a fizikatanárt „nyasgem” kijelentése miatt alkalmatlannak nyilvánítja a Minősítő Bizottság, majd miniszteri utasításra menesztve Őt a versenyszférába, hirdetést ad fel a helyi KLIK, fizikatanári állás betöltésére: bármely szakkal. Az állást hosszas pályáztatás útján az igazgatónő testvére kapja meg, aki mellékesben dohányboltot üzemeltet a sarkon. Nem is vagyunk olyan messze ettől. Hajrá Magyarország!
U.i.:
Egyszer talán nekiállok írni egy tanári élettapasztalat-gyűjteményt megtörtént esetekről név nélkül, mert azok roppant tanulságosak tudnak lenni, az „oktatási kerekasztal” bármely szereplőjéről legyen is szó.
_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________
Most, hogy néhány héttel 100. születésnapja előtt elhunyt Zsazsa Gábor, utoljára megint a szalagcímekre került. A róla szóló magyar és angol nyelvű bejegyzések gyakorlatilag ugyanazokat az adatokat adják egymásnak át, amelyek minden bizonnyal alaposan kozmetikázáson estek át az évek folyamán. Magam részéről a legizgalmasabb adatokat nevelőanyámtól hallottam, aki a 30-as években a Nagymező utca 19. Házmesterségét látta el szüleivel együtt. Pontosítok, a magyar Broadway néven emlegetett Nagymező utca 19. alatt az Operettszínház volt, és ma is van. Nem volt olyan színész Budapesten, akit – az akkor a 20-as éveiben járó – nevelő anyám ne ismert volna személyesen, de pletyka se létezett, amiről ne hallott volna. Tőle tudom, hogy Gábor Zsazsa apukája Grünről Gáborra magyarosította a nevét, és ellentétben a széltében-hosszában jelzettekkel nem katona, hanem ékszerész volt, és hírhedt orgazda. Lopott arannyal mindenki hozzáfordult. Az édesanya pedig kuplerájt vezetett. Értem én, hogy ezek azok az adatok, amikkel életrajzokban nem szokás felvágni, de akit érdekel a valóság, azt meglepheti. Különben Zsazsa személyiségéből ez az égvilágon semmit nem vesz el.
