2016-09-25 nap bejegyzései

(1966) Kirándulás

Tibor bá’ online

 

~k001Kevesen tudják, hogy Szobról kisvasúttal fel lehet menni Nagybörzsönyig, ami körülbelül 20 kilométer zötyögést jelent. Évával tegnap kipróbáltuk. A táj és az időjárás első osztályú volt (és valószínűleg marad egy jó darabig), de nem lennénk Magyarországon, ha ez ilyen sima ügy lenne. A 20 km-es pálya fel van osztva három részre: Szob-Márianosztra, Márianosztra-Nagyirtás, Nagyirtás-Nagybörzsöny. Mindegyik rész más-más társaság birtokában van. Mindegyik külön ad jegyet a saját szakaszára. Összesen annyi az együttműködés közöttük, hogy az érkezéseket és az indulásokat egyeztetik. Aki tehát Szobról fel akar menni Nagybörzsönybe, annak kétszer át kell szállni, és háromszor kell venni jegyet. Oda-vissza fejenként 5000 forint körüli összegbe kerül és 2 órába telik. Ez tehát 10 km/ó átlagsebességet jelent, de ez nem probléma, végül is az erdőben akarunk nézelődni, és szívni a jó levegőt. Ami meglepő, hogy találkoztunk legalább 200 kirándulóval, de senki se dohányzott. Úgy tűnik, vannak még normális emberek, de alig volt közöttük fiatal, csakúgy, mint a csütörtöki hangversenyen.

Erről jut eszembe, hogy Salzburgban nem csak hangversenyt hallgattam anno 1957-ben, kirándultam is. Az eset úgy esett, hogy Miki barátommal néhány nappal a behajózás előtt reggel elmentünk csavarogni a márciusi locs-pocsban, és hogy ne ázzon át a cipőnk, húztunk rá kalocsnit. Miki az egyik üzlet kirakatában meglátott egy apró zacskót, amire rá volt írva, hogy „Ungarische Paprika”, mit lehet tudni alapon bementünk és megvette a paprikát azzal a mottóval, hogy ez még jól jöhet. Aztán tovább mászkálva megláttuk a város felett tornyosuló Untersberget, amiről másnap megtudtam, hogy 1800 magas. Mondtam Mikinek, hogy gyere megmásszuk, vacsorára biztos visszaérünk. Jó, gyerünk.

Az  Untersbergere szabályos ösvény vezetett fel, gondolom a síelők részére, de akkor síelők híján üresen meredezett. Na, akkor gyerünk. Aztán másztunk és másztunk, de valahogy nem akart vége lenni az útnak. Egy idő után az ösvény kezdett egyre veszélyesebb lenni, míg a végén már kifeszített drótkötél is rendelkezésünkre állt. Úr isten, mi jöhet még? Végül egy kanyar után megláttuk a csúcsra felállított hatalmas keresztet, és kb. 100 méterre alatta egy menedékházat. Vissza kellett volna fordulni, csakhogy akkor már elmúlt délután két óra, és nyilvánvalóvá vált, hogy sötétedés előtt nem lehet leérni a hegy lábához. Maradt az erőltetett menetelés fel a menedékházhoz.

Már jócskán szürkült, amikor beléptünk a menedékházba, ahol két felnőtt gyerekkel élt egy család. Nyilván ők voltak a gondnokok. A fiatal férfi fél órával korábban érkezhetett egy nagy hátizsákkal, amiben élelmiszer volt.

Mikinek volt német tantéja, elég jól beszélt németül, neki kellett válaszolni a kérdésekre. Gondolom az első kérdés az lehetett, hogy normálisak vagyunk-e, a második pedig, hogy miért mentünk fel, és persze, hogy jutott eszünkbe bakancs helyett kalucsniba mászni?

Magától érthető, hogy Edmund Hillaryról nem hallottunk, pedig csak három évvel előttünk mászta meg a Mt. Everest, de kábé ugyanazt mondtuk, amit ő, azért másztunk fel, mert az Untersberg ott volt. Természetesen hallottak a magyar menekültekről, és ha már ott vagyunk, és ennünk is kell, hát főzzünk valami magyarosat. Miki civilben hatalmas szakács volt, azonnal nekilátott a vacsora elkészítésének a zsebében lévő Ungarische paprika felhasználásával. Természetesen gulyást készített, ami óriási sikert aratott, és persze mi is jóllaktunk.

Aludni viszont a kör körős emeleten kellett, ahol több tucat ágy volt körben elhelyezve úgy, hogy minden ágy kifelé nézett az ablakon. Fenséges látvány, de fűtés nem volt. Ágyanként két vastag pokróc volt leterítve, amit mi kevésnek ítéltünk meg. Így a szomszéd, ágyakról átvettünk további 2-2 pokrócot. Vacogó fogakkal valahogy túléltük az éjszakát arra gondolva, hogy Gertrúd, a gondnokék lánya segíthetett volna bemelegíteni a 4 pokróc alatti fekhelyet.

Másnap reggel javasoltam, hogy ha már úgyis itt vagyunk, másszunk fel az innen már baromi nagynak látszó kereszthez, de társamnak előző nap teli lett a töke a kalucsnis hegymászásból, marad a vendéglátás megköszönés, a búcsú, és a leereszkedés. A többiek a lágerben meg voltak róla győződve, hogy visszamentünk Magyarországra és gondolatban már kezdtek osztozkodni a javainkon.

Azért ez a kalocsnis hegymászás elég nagy élmény lett volna békeidőben, de pár nap múlva a Biszkájai-öbölben átélt tengeri vihar egy időre minden elhomályosított.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________