Tibor bá’ online
Az a tény, hogy az ország fele, negyede, vagy mit tudom én hányad része magát „magyarnak” tartja, és azt implikálja, hogy mindenki más nem magyar, vagy minimum „idegen szívű”, már régen foglalkoztat. Mivel én Gyurcsányt nem dobáltam meg tojással, nem rohamoztam meg a TV székházat, nem láncoltam magam a XII. kerületi Turulmadárhoz, és senkinek se mondtam, hogy játsszon a metélt faszával, feltételezem, hogy az igaziak szemében kvalifikáltam magam az idegenszívűségre. 83 évem alatt már sok mindent mondtak rólam, amivel nem értettem egyet [Legutóbb egy pszichológus szerint szorongásaim vannak és önbizalomhiányban szenvedek – legyen vele boldog.] eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít, de az említett jelenség vissza-visszatér a tudatomba. Mi ennek az oka? Rettenetesen engedékeny vagyok? A cigány nem igazán magyar. Ez lehet vita tárgya. A zsidó – jelzem, magyar anyanyelvű zsidóról van szó – nem igazán magyar. Egye-fene erről is lehet vitatkozni, de anyám-apám alföldi paraszt volt, és természetesen római katolikus (bár nem jártak templomba), és a magyaron kívül egy árva szót se tudtak semmilyen nyelven, akkor például én, miért nem vagyok magyar? Nem arról van szó, hogy megmozgatnék fűt-fát, csakhogy igazi magyar legyek, csak éppen tudni szeretném, miért nem vagyok magyar? Már azt hittem ilyen kétségek között fogok a sírba menni és magammal viszem ezt az aprócska tudatatlanságomat, amikor nem várt segítséget kaptam, még kevésbé várt forrásból.
A minap olvastam egy kiváló amerikai zsidó esszéista, Ira Chernus cikkét: Is Israel’s Aggression a Question of Pride? címen (Lehet, hogy Izrael agresszivitása büszkeségből fakad?) Esszéjének megírására a szerzőt az indította, hogy Izrael állam közel 70 éve képtelen békét kötni az arabok egy részével, és gyakorlatilag állandóan, vagy háborúban, vagy háborús készültségben van. Mi ennek az oka? Észlények számára ez elfogadhatatlan. Ira Chernus éppen úgy nem értette a zsidó magatartást, ahogy én nem értem az „igazi magyarokat”, de ő nem ült a fenekén, mint én, hanem kutakodott. Ezért sikerült idéznie egy párbeszédet egy amerikai zsinagógából. Az egyik résztvevő feltett egy kérdést Emil Fackenheim teológusnak: „Azt mondtad, hogy Izraelnek harcolnia kell az ellenségeivel, hogy bebiztosítsa a túlélését, de mi a biztosíték arra, hogy minden egyes háborút megnyer?” Az esszéista legnagyobb meglepetésére a nagy tiszteletnek örvendő teológus a következő választ adta: „Erre nincs semmi garancia. Nem lehetetlen, hogy Izraelt elpusztítják. De ami fontos nekünk az, hogy legközelebb harcban fogunk elesni.” A további kutatások kiderítették, hogy a zsidók egyszerűen szégyellik, hogy a fasiszta németek millió számra tudták őket elhurcolni a biztos halálba, és ők semminemű ellenállást nem tanúsítottak. Amikor Oriana Fallaci meginterjúvolta Golda Meirt, kétszer is vissza kellett kérdeznie, hogy jól értette-e. Golda Meir ugyanis a hidrogénbomba birtokában kijelentette, hogy ha kell, Izrael magával viszi az egész világot.
Most jött el az a pillanat, amikor vissza kell emlékeznünk a dicsőséges 1848-as szabadságharcra. Hogyan is volt az? 1815-ben Poroszország, Ausztria és Oroszország megkötötték a Szent Szövetséget elsősorban azért, hogy fenntartsák a feudális monarchiákat. Kossuth detronizálta a Habsburg házat és ezzel bebiztosította a porosz és orosz beavatkozást. Vagyis az első perctől kezdve minimális esélyünk se volt a szabadság kivívására. Büszkén mentünk a halálba. Gondolom a történelmi Magyarország (ha úgy tetszik: Nagy-Magyarország) matricát kocsijára felragasztó „igazi magyar” büszkeségből hajlandó lenne egy kalap alatt nekimenni a románoknak, szlovákoknak, ukránoknak, szerbeknek, horvátoknak és persze az osztrákoknak is, hogy Nagy-Magyarországért, igazi magyar büszkeségből, feláldozza az életét. Szíve-joga! De ugye – korengedmény címén – nekem már nem kell?
_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________