Tibor bá’ online

A hatvanas évek derekán, általában minden második hétvégén, a hetedik kerület kőrengetegéből felmentünk apámék szabadsághegyi házába és a hozzátartozó 600 négyszögöl kertbe. Viszonylag korán, 9 és 10 között érkeztünk és minden alkalommal vittem magunkkal egy 7-8 kilós teljes sertéscombot. Ekkor már javában tombolt a gulyáskommunizmus, a csarnokok roskadásig voltak teli élelmiszerrel. A sertés húsnak 39 forint volt kilója, a figyelmességből vitt hústömeg ára messze nem volt megerőltető. Anyám, akiben buzgott a tót-magyar és német vér, mohón vetette rá magát a zsákmányra, és ebédre készített egy nagy rakás rántott húst, természetesen nem az egész 8 kilóból. A maradék hús elég volt nekik a következő két hétre. Ebéd után még egy kicsit elidőztünk a kertben, aztán 4 körül hazaindultunk, mert Tomi, a 4 éves elsőszülött, kábé 5-ig bírta alvás nélkül. Indulás előtt apámnál megérdeklődtem van-e jövő héten programjuk, fel tudunk-e menni. Azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az anyádtól”. Tőle is megkérdeztem, ő pedig azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az apádtól.” Ez eléggé nyilvánvalóvá tette a dolgot, hogy jövő hétre nem vagyunk meghívva. Két hétig aludni hagytam a dolgot, majd a harmadik héten odaszóltam telefonon, hogy megyünk, ha nincsenek otthon, akkor legfeljebb tovább megyünk a Normafához némi friss levegő és mászkálás végett, de nem volt ellenvetés. Reggel 10 körül tehát megérkeztünk a Rege 12 kapujához, ami tulajdonképpen már a Svájci úti oldalon volt, azonban várt ránk egy kis meglepetés. Az ostrom óta rossz, és bezárhatatlan kapun új zár büszkélkedett és maga a kapu is ki volt egy kicsit kalapálva. A kerten belül pedig ki volt feszítve egy drótkerítés, ami láthatatlanul a házat is kettévágta. Ugyanakkor a Rege úti fronton a kerítés fel volt bontva és egy új út volt kialakítva a ház felső részéhez. Semmi kétség, két ingatlannal álltunk szemben. Megfordultunk a kocsival és behajtottunk az újonnan kialakított úton. Kiszállás után a szokásos üdvözlés és mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Teltek a hetek és a téma sose került elő. Később apám vett egy nyugati gépkocsit, mi pedig egy új lakást, majd egy telket Borosjenőn. Ők utazgattak a kocsival, mi el voltunk foglalva az új lakással, majd a telekkel, a közös hétvégi programok lassan elhaltak. Aztán húsz év is elmúlt, közben a maradék házat és telket kisajátították és soha nem derült volna fény a múlt ezen apró szegmensére, ha egy látogatásom alkalmából apám-anyám össze nem szólalkoztak volna, amikor is kiborult a bili és az anyám kipakolta a szennyes múltat.

Ezek szerint már vagy két éve megvolt a 850-es Fiatunk, apám pedig nem bírt magával, neki is kocsi kellett. Meghirdette tehát a telkük felét, és mit ad isten, hamarosan jelentkezett egy vevőjelölt, akinek feltárták az eladás okát. A dolgok nagyon jól összepasszoltak, mert ugye a kocsit kintről kellett volna behozni, amihez valuta kellett. A leendő vevő pedig külkeres volt, aki elárulta, hogy megspórolt kiküldetési pénzét (meg amit hozzálopott) bécsi bankban tartja, méghozzá betétkönyvben, 50.000 Schilling formájában, ami képezheti a vételárat. Megkötötték az adásvételi szerződést, az eladó aláírta, hogy a teljes vételárat átvette, valójában kapott egy 50.000 schillingről szóló betétkönyvet. Ezt követve, már csak útlevél kellett és mehettek is megvenni a kocsit. Kijutva Bécsbe felkeresték az adott bankot és közölték, hogy ki kívánják venni a teljes összeget. Nyelvi probléma természetesen nem volt, mert anyám kitűnően beszélt németül. A banknál bólogattak, és kérték a jelszót. Jelszót? Milyen jelszót? Apámékat felvilágosították, hogy ez egy látra szóló betétkönyv, de tartozik hozzá egy jelszó is. Jelszó nélkül nincs pénzkifizetés. Még aznap visszajöttek Pestre, feltehetően az eseménynek megfelelő lelki állapotban. Természetesen azonnal felhívták a vevőt, aki arra hivatkozott, hogy a pénzt tulajdonképpen a Bécsben élő nagybátyja helyezte el és a jelszót ő maga se tudja. Ez ugyan átlátszó volt, de semmit se lehetett tenni. Apám tehát átadta az ügyet a Bécsben élő Fenyves Lajosnak, aki kiderítette, hogy az említett nagybácsi valóban létezik, tudja is a jelszót, de csak 25.000 Schillingért hajlandó elárulni. Némi diplomáciai tárgyalás után a szereplők szembenéztek a helyzettel. Itt a könyv, ott a jelszó. Egyik fél se tud hozzájutni a pénzhez a másik nélkül. Gordiuszi csomó! Együtt kivették a pénzt, és mind a két fél megkapta a maga 25.000 Schillingjét. Végeredményben az ingatlan hányad a kialkudott vételár 50 százalékáért cserélt gazdát. Viszont apámnak őszre már megvolt a saját vadonatúj NSU Prince, aminek az ára pont 25.000 Schilling volt.

A történet természetesen az utolsó betűig igaz, a kérdés az, ki milyen tanulságot tud levonni belőle.

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________