Tibor bá’ online

Azt szokás mondani, hogy a prostitúció olyan régi, mint maga az emberiség. Ez a megállapítás azonban nem a prostitúció kiváltsága, többek között érvényes még a kamatra is, aminek egyik bizonyítéka, hogy már a Biblia is foglakozik vele. A társadalmakban élő emberiségben mindig voltak olyan egyedek, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag, „pillanatnyi” pénzzavarban, megélhetési problémába estek, amin a társaitól való kölcsönkérés segíthetett. A dolog érthető addig a pontig, hogy ha valaki hiányt szenved, akkor kölcsönkér. De mi motiválja a kölcsönadót a javak ideiglenes átengedésére? Természetesen a kamat. Vagyis a kölcsönadó valamivel többet kap vissza, mint amennyit kölcsönbe adott. Mi van akkor, ha a kölcsönadó nem kér kamatot? Elvégre a közvetlen megélhetéséhez nem szükséges pénzét, ha kölcsönadja, majd visszakapja, semmi vesztesség nem éri. Nem, kivéve azt az esetet, ha a pénzének bottal ütheti a nyomát. Vagyis, a kölcsönadó legjobb esetben is „pénzénél” marad, de mindenféle ellenszolgáltatás nélkül felvállal egy felesleges rizikót. Ezt a rizikót kompenzálja a kamat. Leszögezhetjük, ha nincs kamat, akkor nincs kölcsön se, mert a potenciális kölcsönzőt semmi se motiválja a rizikó felvállalására. Az viszont belátható, hogy többet visszafizetni, mint amennyit az ember kap, egyáltalán nem kellemes. Ebből következik, hogy a pénzkölcsönzés, mindenképpen egy potenciális konfliktus forrása.

Ehhez hasonló a főbérlő-albérlő kapcsolat. A főbérlő bérleti díjat kér az albérlőtől, aki, amennyiben lakni akar valahol, kénytelen megfizetni a bérleti díjat. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezt is fel lehet fogni kamatnak. A főbérlő, tőkéjéből vesz egy házat, aminek egy részét kiadja bérbe.) A bérlemény mögött „holt tőke” lapul, ami különben a tulajdonosának nem hozna semmi hasznot. Viszont a gyakorlatban az tapasztalható, hogy a bérleti viszony létrejöttével egy különleges pszichés helyzet áll elő. Az albérlő megfeledkezik arról, hogy a tulajdonos a bérleményhez nem ingyen jutott. Az ősi vadászó-gyűjtögető szellem felülkerekedik, és azt az érzést erősíti, hogy itt van „valami”, amire láthatóan nincs senkinek szüksége, tehát „találtam”, kvázi az enyém lett, szabadon felhasználhatom. Természetesen a társadalomban kialakult szabályok ez ellen szólnak, de az albérlő mégis úgy érzi, hogy ki van használva. Ezzel szemben, a főbérlő a tőkéje után járó kamat (lakbér) mellett, azt is elvárná, hogy az albérlő a bérleménnyel úgy bánjon, mintha a sajátja lenne. Nem akarja tudomásul venni, hogy a bérleti díj azért magasabb, mint a bérlemény értéke után járó elérhető, kereskedelmi kamat, mert a bérlemény – ellentétben a nyers tőkével – állaga használat közben romlik. Mivel ez megfogalmazhatatlan, ezért az állagromlás mértékével a tulajdonos sosincs megelégedve, azt mindig többnek találja, mint az optimum (ami természetesen nulla lenne), az albérlő pedig frusztráltságából adódóan, mindig többet ront az állagon, mint amennyi indokolt lenne.

Hasonló pszichés ellenérzés alakul ki egyszerű, kamatmentes, baráti pénzkölcsönzés esetén is. Az adós a kölcsönnek hamar a seggére ver, mintha a sajátja lenne, és a visszafizetéshez nemigen fűlik a foga. Tendál afelé, hogy elfelejtkezzen róla, annál is inkább, mert a kölcsönnek semmi kézenfekvő nyoma nincs, „felélte”.  Ez rendszerint a barátság rovására megy, mert az adós kerülni kezdi a hitelezőt, bízva az „elévülésben” azaz a szép csendes elfelejtésben. Aki már néhány évtizede kint van az Életben, az egészen biztos találkozott már a jelenséggel. A kölcsönt folyósító még akkor sincs biztonságban, ha a kölcsönügyletről írásos szerződést kötnek, mert nem fizetés esetén nincs más mód, mint a polgári peres eljárás, aminek a beindítása eleve újabb költség felvállalását jelenti. A tartozás megítélése pedig semmiképpen nem jelenti a kölcsön visszaszerzését, mert maga a behajtás intézménye se tökéletes. A hitelt folyósító kockázata tehát tetemes, nem csoda, ha a kölcsön után kamatot kér.

A hitel tehát egy szükséges rossz, mert egyik oldal sincs megelégedve a lehetőségekkel. Az adósnak nem tetszik, hogy többet kell visszafizetni, mint amennyit kapott. A hitelezőnek pedig az a baja, hogy néhány százalék nyereségért túl nagy kockázatot vállal. A dilemma feloldására találták ki a jelzáloghitelt, amikor is a kölcsön visszafizetésének biztosítására, az adós a hitel összegénél nagyobb értéket ajánl fel fedezetként nemfizetés esetére. Ebben az esetben a hitelezőnek nem kell idegeskedni, az adósnak viszont igen, mert fizetésképtelenné válás esetén jelentős veszteség éri. Legokosabb lenne tehát, ha hitelügyletre sose kerülne sor. De bizony kerül.

A kölcsön felvételének célja három csoportba sorolható: 1) spekulációs célra. 2) beruházásra. 3) személyes felhasználásra. A spekulációval ne foglalkozzunk, mert annak erkölcstelenségéhez nem fér kétség. A beruházásnál azt kell megvizsgálni, hogy a beruházás által lehetővé tett termelésből kigazdálkodható-e a kamatteher és a tőke folyamatos visszafizetése. Ha ez a gazdaságossági számítás alapos, és mindenre kiterjedő, akkor ésszerű élni vele. A személyes felhasználású hitelfelvétel célja minden esetben az a törekvés, hogy az adós előbb jusson javakhoz, mint ahogy annak ellenértékét megkereste. Tulajdonképpen ez nem más, mint a „jövő előzetes felélése”. Erre a legtipikusabb példa a gépkocsi és a lakás (de természetesen sok más dolog is van külföldi utazástól kezdve a plazma TV-ig bármi). Arról van szó, hogy egy állampolgár nem hajlandó várni 5 évet, hogy összejöjjön neki 3 millió forint, amin megveheti azt a gépkocsit, amire vágyik. Felvesz tehát 3 millió forint hitelt, azonnal megkapja a gépkocsit, amire 5 év alatt havi részletekben kifizet 4 millió forintot. Neki tehát, 1 millió forintjába került az, hogy nem várt néhány évet. A másik – emberileg nagyon is érthető – eset a lakásvásárlásra felvett hitel. Tekintve, hogy senkit se szülnek meg az utcán, minden gyerek egy lakásban nő fel, a helyzet rendszerint az, hogy a fiatal felnőtt egy idő után nem hajlandó se a szüleinek, se az anyósának a lakásában lakni, hanem önálló lakást akar önmagának és családjának. Egy önálló lakás megvásárlása azonban súlyos milliókat jelent, amivel természetesen nem mindenki rendelkezik. Milliók összespórolása viszont hosszú évekig tart, marad tehát a kölcsön felvétele 15-20-25 évre. Az csak természetes, hogy ilyen módon a lakás árát a vevő kétszer-háromszor fizeti ki. Ennyibe kerül a várakozás, a kényelmetlenség elkerülése. Hogy megéri-e, azt mindenkinek magának kell eldönteni, és itt kezdődik a baj.

Az Emberiségnek van néhány kollektív „gyengesége” (tisztelet a kivételnek). Ezek közül kettőre szeretném hívni a figyelmet: nincs önmagával tisztában, hibás az időérzéke. Bizonyos körülmények között, az előző generációval egy fedél alatt élni, kifejezetten kellemetlen. Érthető, ha ennek elkerülése végett valaki hajlandó felvállalni extra költséget. Vagyis, bár a lakásvásárlásra felvett hitel kamatai sose térülnek meg – ellentétben a beruházásokra – emberi szempontokból ítélve indokolt. Azonban el kellene kerülni az átesést a ló másik oldalára. A szülői ház 3*4 méteres kisszobájából nem feltétlenül kell beleugrani egy 84 nm-es lakóparki luxuslakásba, hanem a lehető legolcsóbban kellene megúszni a kényszerügyletet. És most jön a svédcsavar. Tőkével rendelkező emberek a tőkéjük hozadékából akarnak megélni, ami teljesen természetes. Csakhogy egyesek nem akarnak bajlódni a beruházással és a vállalkozással, sokkal egyszerűbbnek vélik tőkéjük kamatra történő kikölcsönzését, amiből ragyogóan meg lehet élni. Ezeknek az embereknek közvetlen érdeke, hogy mások, minél többen, kölcsönt akarjanak felvenni. Következésképpen, „megkörnyékezik” a potenciális adósokat, és minden lehetséges trükköt bedobnak, hogy tőkéjüket kölcsön adhassák. Így válik a társadalom hatalmas hányada adóssá. Ez azonban szigorúan magánügy, végül is mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Azt viszont nem tartom etikusnak, hogy amikor egy-egy ilyen eladósodott polgártárs rossz döntése miatt bajba kerül, akkor a hátrányos anyagi következményeket a társadalom nyakába akarja sózni. Döntéséhez nem kért tanácsot, amit főzött egye meg.

Van viszont olyan helyzet, amikor az állampolgár nem vesz fel kölcsönt, nem tartozik senkinek és okos beosztással él, ellenben, felveszi helyette és nevében az állam. Ez az a helyzet, aminek kitárgyalására az egész posztot felépítettem.

Sokat volt szó róla, és sokszorosan bebizonyosodott, hogy az állam rossz gazda. Rosszul bánik a vagyonnal, ráfizetéses ott, ahol könnyen lehetne nyereséges. Ennek oka az, hogy az állam egy elvont fogalom, ami fizikai megjelenés hiányában nem tud vezetni. Az államot tehát egy élő személy helyettesíti, aki mint igazgató igazgatja az állami tulajdonban lévő gyárat, de szem előtt nem a tulajdonos – vagyis az állam – hanem saját érdekeit tartja. Már pedig a kettő nem ugyanaz. Ezért történtek és történnek a magánosítások. Van azonban egy terület, amit nem lehet magánosítani, ez pedig az államháztartás. Az állam működése, és kötelezettségeinek az ellátása ugyanis pénzbe kerül, és ezt a pénzt kizárólag adókból, illetékekből, jövedékekből, megvámolásból, pénzbüntetésből tudja beszerezni. Ezek közül természetesen főtétel az adó. Ez eddig rendben is lenne, de gyakran előfordul, hogy maga az állam szorul kölcsön felvételére, mert a rendelkezésére álló bevételből nem tudja fedezni a kiadásait. Az állam tehát kölcsönt vesz fel, amit kamatokkal növelve az állampolgároknak kell visszafizetni, természetesen adók formájában. A korábbiakban a személyi kölcsönök felvételénél finoman bár, de éreztettem, hogy a kölcsön felvétele gazdaságilag nem indokolt, kizárólag az egyén pillanatnyi kellemét fokozza a jövője rovására. Kevésbé finoman emlékeztetnék Simicska Lajos híressé vált mondására. „Hülyének lenni mindenkinek állampolgári joga”. A kérdés az, hogy van-e az államnak joga hülyének lenne helyettem a nevemben? Természetesen nincs. Álláspontom szerint, az államkölcsön felvétele csak kifejezett vészhelyzetben, például háború, lehet indokolt, amikor egzisztenciális veszély fenyegeti az országot. Az semmi esetre se ok a költségvetési hiányra, hogy egy adott párt meg akarja nyerni a választásokat és ennek érdekében olyan pénzeket osztogat, amivel nem rendelkezik. Illetve az államkasszából egyszerűen kilop pénzt a kampányköltségek fedezésére.

Az állam háztartási hiány (amit kizárólag kölcsönből lehet fedezni) mindenáron való elkerülésének oka roppant egyszerű. Ha bárki vagy bármi a folyamatos bevételéből (nyugdíj, fizetés, adó, stb.) nem képes kijönni, akkor semmi említésre méltó okot nem látok arra, hogy a következő évben ez megváltozna. Vagyis megint több lesz a kiadása, mint a bevétele azzal a különbséggel, hogy az előző évben felvett kölcsönnel tartozik, plusz annak kamatait is meg kell fizetnie. Szinte törvényszerű, hogy a következő évben a hiányt megint kölcsönből kell fedeznie, ami így egy úgynevezett adósságspirált hoz létre. A folyamatot nem csak erősíti, hanem fokozza is az a tény, hogy minél jobban el van valaki, vagy valami adósodva annál magasabb kamatra kap csak újabb kölcsönöket, aminek következtében egy idő után a hullámok átcsapnak a feje felett. A krónikus állam háztartási hiányt produkáló országok először elveszítik az állami vagyont, majd az állampolgárok vagyonára és jövedelmük egyre nagyobb hányadára kerül sor. Egy ilyen nyomorúságos helyzetben a lakosság körében nő az elégedetlenség, és érzelmileg a financiális rendszer ellen hangolódnak. Így születik meg a predator-capitalism, aminek fordítása a „ragadozó-kapitalizmus”. Távol álljon tőlem, hogy a kapitalizmust megvédjem, de rá kell mutatnom, hogy az első számú „bűnös” nem a hitelt kínáló, hanem a hitelt felvevő. Soha, senkit nem köteleztek arra, hogy ne várjon 3 évet, amíg egy gépkocsi árát össze tudja gyűjteni. Ne keressünk kibúvót. Az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartozik a másik embertárs rábeszélése valamire. Ha azt nem fogadjuk el, hogy a szüzességét elvesztett és teherbe esett lány azzal védekezik, hogy „de hát olyan szépeket mondott” akkor azt se fogadhatjuk el, hogy előleg lefizetése nélkül elvihettem az autót és még a Casco-t is átvállalta 6 hónapig. De mi a helyzet állami szinten?

Egy ország miniszterelnöke, pénzügy minisztere nem 16 éves szűzlány, és nem is 23 éves, száguldásra vágyó fiatalember. Hanem egy ország sorsáért felelős, a közgazdasággal tökéletesen tisztában lévő, az átlagnál jóval tehetségesebb érett férfi (nagy ritkán nő), aki tettének súlyával tökéletese tisztában van. Hogyan lehetséges akkor, hogy a világ országainak tucatjai vannak eladósodva nyakig, néha még azon is túl? Úgy, hogy a karvaly tőke megvásárolja a politikusokat és ráveszi őket arra, hogy az ország érdekének ellenében kölcsönt vegyenek fel. Ha ez egyszer megtörténik, az ország soha a büdös életben nem tud kikeveredni az adósságból, és a véres verejtékkel megkeresett javak hatalmas hányadát elviszi a kamat.

Ok-e ez arra, hogy minden dühünkkel a karvalytőke ellen forduljunk? Álláspontom szerint nem. Ha egy keskeny folyóban egy krokodil garázdálkodik, és te ennek ellenére úgy döntesz, hogy átúszol a folyón, aminek következtében a krokodil kettéharap, nem a krokodilt kell hibáztatni a halálodért, hanem téged, mert senki nem kötelezett ara, hogy átúszd a folyót.

A magyar állam súlyosan el van adósodva (és a magyar háztartások hatalmas hányada is). Azonban ezeket a kölcsönöket mind a különböző kormányok, mind pedig a magánemberek saját elhatározásukból, önálló döntésük után vették fel. A játékszabályok előre ismertek voltak. A karvalytőkét lehet utálni, de a magánemberek esetében semmit nem lehet felróni nekik. Egészen más a helyzet állami szinten. A korrupció, a megvesztegetés büntető kategória. Az igazi bűnösök a politikusok. De őket a nép, a buta tömegek választják a hatalomba. És bármennyire is sajnálatos, ez nem fog megváltozni. Jó szándékú, zseniális közgazdászok ragyogó sémákat dolgozhatnak ki, még a megvalósításuk se lehetetlen, de hogy működni nem fog, arra mérget veszek. Minden megváltoztatható, minden lecserélhető, de a nép az marad, olyan, amilyen.

P.S. Sokfelől hallottam, hogy Magyarországon néhány évvel ezelőtt előfordult, hogy egy bank kizárólag svájci frankban volt hajlandó kölcsönt adni. Kvázi, nem ő tehet az eladósodásról, hanem a bank. Nos, bemegyek egy fagylaltozóba és vaníliát kérek. Azt mondják, nincs vanília csak eper. Köszönöm, azt nem kérek, és kimegyek az üzletből. Állítólag az embernek szabad akarata van!

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________