Mottó: A nagyszülőknek folyamatosan fenn kell tartani egy egyensúlyt saját szükségletük és az általuk létrehozott családok szükségletei között. Ez sose volt könnyű.

Előszó féleség: Miután elolvastad a cikket (ha végigolvasod), bizonyára fel fog merülni benned a kérdés, minek került ide, erre a honlapra? csak azért, mert én magam is nagyszülő vagyok, és netán sajnáltatni akarom magam? Nem, nem ez motivált. „Irodalmi” nyelven be akartam mutatni, hogy a mai (modern?) társadalmat nem csak a gazdasági válság, háborús veszély, energia hiány és társadalmi összeomlás veszélye fenyegeti, hanem ezer más sebből is vérzik. A mai ember „jó dolgában” még azt is tönkretette, ami a legközelebb állt hozzá, és amit aztán tényleg nem kellett volna elpusztítani, a Családot. — Az eredeti elbeszélést Barbara Graham, pszicho-terapeuta írta egyesszám első személyben, bár nem magáról ír, hanem egy páciensének a történetét vetíti elénk. Az elbeszélés eredetileg a „Psychotherapy Networker” című folyóiratban jelent meg néhány éve.

A fiam küldött egy videó szalagot, amit ma reggel kaptam meg. Ő látható rajta, amint sétál a Szajna parton, a távolban pedig a napsugár látszik átbukkanni az antik háztetők felett. Ekkor vágás következik, ami után az Eiffel torony jelenik meg, ami alatt kétéves lányunokám, széles mosollyal a szája szélén, elfut az apja elől, miközben meg-megáll, és egy pillanatra visszanéz a fiamra, meggyőződve arról, hogy az apja még mindig ott áll-e. Átélve a pillanat izgalmát láthatom Clay-t és Isabelle-t, amit a modern technika tesz lehetővé úgy, hogy a washingtoni otthonomban felállított számítógépem monitorján abban a pillanatban megjelennek a szereplők, amint a fiam ráklikkel a „küldés” ablakra. A videó felvétel számomra sokkal több vágyódást vált ki, mint örömet. Oly közelinek látszanak, bár a valóságban igen messze vannak tőlem. Ez a felvétel ahelyett, hogy áthidalná a köztünk lévő távolságot és időzónákat, a kapcsolatteremtés hirtelenségével, az ellenkező hatást váltja ki, hiszen alaposan kihangsúlyozza a minket elválasztó távolság nagyságát. Olyan, mintha itt lennének, de még sincsenek itt.

Ugyanez az érzés vesz rajtam erőt, amikor „meglátogatom” őket a szkájp segítségével. Hiába látom én Isabelle-t „in real time” egy croissant majszolni, fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy egy egész óceán választ el minket egymástól. Az elektronikus kapcsolat megszakítása után kielégítetlen maradok, olyan, mintha vacsorára lettem volna meghívva egy előkelő étterembe, majd az étel felszolgálása előtt, hirtelen távoznom kellene.Vágyam, hogy együtt legyek Clay-jel, Tamar menyemmel és Isabelle unokámmal, hogy megérintsem őket, hogy együtt nevessek velük valódi „real time-ban”, csak egyre erősödik. Nagyon szeretnék csatlakozni hozzájuk, a közös vacsorákhoz, vagy csak egy kellemes barangoláshoz a folyó mentén, de nekem csak az előre betervezett látogatások jutnak, melyek valamilyen ünneppel kapcsolatosak. Ilyenkor mindannyian nagyokat udvariaskodunk, mert tudjuk, hogy több hónapnak kell eltelnie, mielőtt újra látjuk egymást. Isabelle is méltatlankodott tegnap, amikor a számítógép monitorján keresztül a hajamba akart fűzni egy hajcsatot.

Gondoltam már rá, hogy talán csak én vagyok ilyen nagyon érzékeny a távolságra, mert a fiam felnevelése közben kiéleződtem rá. Ő és én egymásnak sokkal többször mondtuk, „de jó, hogy újra látlak” és „aztán majd látjuk egymást”, mint mások. Ugyanis nem sokkal Clay második születésnapja után az apja és én elváltunk egymástól. 1971-ben, Clay születésekor, nem gondoltunk házassági szerződésre, a legkevésbé se hallgattunk szüleinkre, megvoltak a saját elképzeléseink, vagyis egyáltalán nem voltak elképzeléseink. Akkor a mi korosztályunk körében a sorból való kilógás volt a divat. Szerintünk ez volt a legjobb dolog a világon. A férjem és én minden nap újból és újból szerelmesek lettünk egymásba, míg nem egy szép napon elfogyott a szerelem. Abban az időben, Kaliforniában az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a gyermek érdekét legjobban az szolgálja, ha a válás utáni felügyeletét mind a két szülő egyformán gyakorolhatja. Clay tehát ingázott a mama és a papa lakása között, néhány napot itt, majd néhány napot ott. A hordozható gyermekek új generációja, szülői levezényléssel újradefiniálta az otthon fogalmát. Így aztán annak ellenére, hogy a bírói ítélet szerint Clay-nek én voltam a kizárólagos gondnoka, és bár agyon aggódtam magam, hogy két különböző háztartás közötti ingadozás a fiamban az állandó kempingelés érzetét váltja ki, hagytam érvényesülni a közfelfogást, ami – így utólag visszatekintve – számomra kényelmes is volt. Mire négy éves lett, Clay ideje egy harmadát az apjával töltötte. Tíz éves korában megegyeztem a volt férjemmel, ezután fele-fele időben látjuk el fiúnkat. Először „egy hét itt, egy hét” ott alapon ment a megosztás, amit felváltott a két hét. Mire a középiskolába ment, egy hónapig az apja házában lakott, egy hónapig nálam.

Világosan emlékszem azokra a szörnyű vasárnap délutánokra, amikor minden igyekezetemmel vidámnak akartam látszani, úgy tenni, mintha a gyermekem összecsomagolása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Összerakta a könyveit, a játékait, ruháit és Batman-t a tengeri malacot (aki életkorával szerintem megjavította a rágcsálók világcsúcsát), és a hordozható TV készülékét. Amint közelgett az 5 óra, beszélgetésünk zavart szünetekkel tarkítva akadozóvá vált, és csak félmondatokat suttogtunk, szinte csak magunkban, miközben mind a ketten az óra ketyegése közben a búcsú utánra gondoltunk, amikor majd a napok rendje teljesen át fog alakulni. Aztán hirtelen megjelent Clay apja, akinek az évek múltával egyre több cuccot kellett elhelyeznie öreg tragacsának hátsó ülésén. Kikísértem őket az utcára, majd a járdán egy gyors ölelkezés, aztán a fiam megfordult és beült a kocsiba. Az ablakon keresztül csókokat dobtunk egymásnak, majd megpacskoltuk arcunkat, jelezve a csók célba ért. (Ez a szokás oly mélyen belénk ült, hogy még napjainkban is megtesszük a szkájpolás végén.) Én persze addig maradtam a járdán, bámulva a távolodó kocsi után, amíg az be nem fordult a sarkon, majd felfutottam a házba, rávetettem magam Clay ágyára és sírva fúrtam bele arcom az ágyneműbe, megpróbálva magamba szívni a hátrahagyott édeskés fiúillatot. Egy kívülálló megfigyelő szemében a gyermek átadása-átvétele civilizáltnak tűnhetett, de én emberrablásnak éreztem. Nem számított, hogy fiam apja, mostoha anyja, majd később féltestvére mindössze 10 háztömbbel laktak feljebb az én San Franciscó-i lakásomtól. Akkor nekem úgy tűnt, hogy közöttünk a fél világ húzódik.

Aztán az 1980-as évek vége felé az uralkodó bölcsesség elmozdult. Pszichológusok kezdtek figyelmeztetni, hogy a szüleik között ide-oda ingázó gyermekek házalóknak fogják magukat érezni, de részünkre elkésett a figyelmeztetés. „Valójában sehová se tartoztam.”, állítja Clay felnőtt fejjel. „Állandóan vendégnek éreztem magam.”

De volt más, kevésbé nyilvánvaló elhagyatottság is, hiszen fiatal, egyedül élő anyuka voltam, aki könnyen kötélnek állt az egymást váltó férfiaknak, nemigen tartozva valakihez is, mígnem megállapodtam Hugh-nál. Hugh egy kedves, mókás egyéniség volt, aki a második találkozásunk után odaadó nevelőapuka lett, de a munkája átparancsolt minket New Yorkba éppen akkor, a mikor Clay befejezte az általános iskolát. Így lettem most én az, aki megnehezítettem a dolgot. Igaz, voltak boldog napok, a nyári vakációk alatti együttlétek, de ez nem változtatott a tényen, hogy fiam és én a kontinens két ellentétes szélén éltünk, majd később két külön kontinensen, közel 20 éven át. Mondhatnám mindketten szenvedtünk az elvált szülők egyetlen gyermekének kijáró különleges kötődéstől, ami végül is, valamifajta közös, a körülményekből adódó fájdalmas elválasztódást is jelentett, egy olyan rejtett, el nem múló fájdalmat, amivel meg kellett tanulni együtt élni. Aztán….

Három évvel ezelőtt washingtoni nappali szobámban ülve néztem a kora délelőtti napsugarak áthatolását a fátyolszerű függönyszövevényen, és a   sugarak mókás táncát a szőnyegen, amikor megszólalt a telefon. A vonal másik oldalán Clay meglepett azzal a hírrel, hogy a leendő csecsemőjük születésekor közel szeretnének lenni a családhoz. Nagyon szeretjük Párizs – állította – de itt valójában senkink sincs. — Aztán csend a telefonban. Gondoltam nem tudja, hogyan fogalmazza meg tapintatosan, hogy visszamennek San Franciscóba, közel apjához, nevelő anyjához, anyósához és apósához. Aztán meg Clay-nek, mint bevezetett szabadúszó fotósnak, kiépített karrierje volt a városban. Ez lett volna a nyilvánvalóan logikus lépés. Vártam tehát, hogy befejezze az elkezdett mondatot, hogy aztán közöljem vele, mennyire örülök neki és egyáltalán nem bánom. Aztán meg mindig is az volt a nem is nagyon titkolt vágyam, hogy egy szép napon, valamennyien, én és a férjem, fiam és családja, összejöjjünk Kaliforniában, ahol a szétszabdalt család egyesülhet. De akkor Clay olyat mondott, amitől majdnem elájultam. – „Közel akarunk lenni hozzád, átköltözünk Washingtonba.” —– A fiam, a menyem, akit 16 éves kora óta ismerek és szeretek, és most még egy kisbaba is, idejönnek a szomszédságba, a közvetlen közelembe! Helló, helló, hallasz engem?

Egy hónappal később meg is érkeztek, beköltöztek hozzánk, amíg találtak maguknak alkalmas lakást, mindössze egy kilométerre tőlünk. Hugh és én olyan boldogok voltunk, hogy feladtuk a lakbér maximált New York-i lakásunkat, amit korábban tíz körömmel fogtunk, és az összes bútort áthozattuk a fiam új házába házavató ajándéknak.

Jött a nyár, fiam és menyem találtak maguknak munkát, barátságokat kötöttek. Amikor Claynek volt egy kis szabadideje, együtt kimentünk a piacra, és egymás után csaptuk a kerti ünnepségeket. Voltak előre ki nem tervezett sétáink, ami közben beültünk valahova egy-egy kávéra. Ez volt a fiam felnőtt korában az első alkalom arra, hogy a közöttünk feszülő nyomás fellazuljon. A fiam és én úgy lehettünk együtt, hogy nem kellett hónapokkal előre repülőjegyeket foglalni. Most volt először, hogy nem kellett számolni az együtt eltöltött másodperceket. Egy szép napon, amikor beugrott hozzám valamiért, rám nézet és viccnek szánva kijelentette: „Most, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, most is össze kell ölelkeznünk, minden egyes alkalommal, amikor találkozunk?” — Én pedig azon gondolkodom, okos volt-e, hogy Claynek  ezt a mondatát leírtam?

Már jól bennjártunk a nyárban, közeledett augusztus eleje, amikorra a kicsit vártuk. Én kötöttem egy bölcsőméretű takarót, megpróbáltam, de nem sikerült kötnöm egy apró mellényt, aztán elkezdtem kötni egy másik takarót, belenyugodva, hogy csak négyszög alakzatokat tudok kötni, a test vonalait követőt nem. Amiket kötöttem, azok is teli voltak leesett szemekkel, de ez nem érdekelt, mert hosszú évek óta most éreztem magam először fontosnak, hiszen hamarosan nagymama leszek. Ebben csak egy, enyhén elképzelhetetlen dolog zavart, valahogy nem éreztem magam hasonlónak Nanához, az én nagymamámhoz, akinek főztje fogalom volt az egész családban. Nanát soha, senki nem kérdezte meg mit szeretne kapni az élettől, és természetesen ő se tette fel a kérdést önmagának. Nana mindenkire ügyelt. Ügyelt a férjére, vagyis az én nagypapámra, a két gyerekükre, majd később az öreg szüleire is, akik egészen halálukig vele laktak. Nanát bármikor meglehetett kérni, hogy felügyeljen az unokáira is, akik a közelben laktak. Mint gyerek csodáltam őt. Éles nyelve volt és különös humorérzéke, ami egy sajátos túlélési taktika lehetett. Bármi történt körülötte, sose hagyta el a józan esze. Nanát mindenki csodálta megtörhetetlen lelkéért, amit örökségként hagyott rám. Ennek ellenére semmi hasonlat nem volt közöttünk. Az unokavárás közepette bele tudok-e bújni egy Nana féle köpenybe? Amikor én voltam várandós Clay-jel, észre se vettem a változást, az egész anyává válást természetesnek vettem. Most, hogy készültem nagymama lenni, a helyzet egészen más volt, érdekes módon szinte elképzelhetetlen. Nem kertelek tovább, elárulom, a nagymamaságot izgalmasabbnak találtam, mint annak idején az anyaságot. Gyakran álltam meg a tükör előtt és vizsgáltam magam: így kell kinézni egy nagymamának? Hogy lehet valaki nagymama az én hátam mögött megbújó történtekkel? De valójában nem ez zavart a legjobban. Két generáció alatt a családon belüli szerepek megváltoztak, összekuszálódtak. Az olyan szavak mögött, mint mama, és nagymama, egészen más fogalmak bújtak meg, mint régebben. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik minden, szemmel jól látható bizonyíték ellenére, nem akar megöregedni, mert úgy nőttünk fel, hogy mi nem öregedhetünk meg. Mások vagyunk, mint az előző nemzedékek, mi fiatalok vagyunk egészen más célokkal és elképzelésekkel, mi nem leszünk öregek. Következésképpen, nem veszünk tudomást a megöregedésről. Hogy lehet ilyen érzéssel valaki nagymama, miközben minden vágyam az volt, hogy legyen egy unokám? Nem is tudom, mit gondoljak. Nem lennék magammal, és a leendő szerepemmel tisztában?

Nemrég olvastam, hogy a mai nagymamáknak egészen más dolgokkal kell szembenézni, mint két generációval korábban. A mai családok is eltérnek a hagyományos családmodelltől. Vannak gyermekét egyedül nevelő anyukák, nagyszülőkkel a háta mögött; összeköltözött fél-családok; adoptált unokák; azonos nemű házaspárok nagyszülőkké válnak. Ehhez képest az én fiam, négy vér szerinti nagyszülővel és két mostoha nagyszülővel olyan gyakori, mint az egydolláros.

De az új szereppel kapcsolatos gondjaim egy pillanat alatt elszálltak, ahogy megpillantottam Isabelle-t a szülőszobában. Megszületése után egy óra se telt el, amikor már karjaimban akartam tartani és tartottam is az első nap, az első héten annyit, amennyit a szülei megengedtek. Teli voltam szeretetéhséggel és álmodozással, mint az első csókján áteső tinédzser. Tamar és az én véleményem megegyezett abban, hogy ez a picurka kislány több ringatásban részesült, mint bármelyik más, a Bali szigeti csecsemők kivételével, ahol a hírek szerint a csecsemők hozzá vannak nőve édesanyjuk emlőihez.

A másik két nagyszülő jött és ment, látogatásuk alatt visszavonultam abban a tudatban, hogy az unokámhoz mindenképpen én fogok közelebb állni. Én fogom jobban ismerni, és fogom észrevenni a fejlődésének apró jeleit, miközben csecsemőből totyis, totyisból kisdiák, majd tinédzser lesz. Én fogok neki mesélni, én fogok elmenni vele fagylaltozni, készülődni az első bálra. És bár az én életem, messze nem hasonlítható Nana életéhez, biztos voltam abban, hogy pont olyan intim kapcsolat fog kialakulni Isebelle és közöttem, mint annak idején Nanával, saját nagymamámmal. Úgy éreztem, hogy megnyertem a lottó ötöst, és bizonyos értelemben ez így is volt. Nem lesz több elviselhetetlen „hamarosan megint látjuk egymást”, legalább is nem a közeljövőben. És akkor….

Unokám alig múlt egy hónapos, amikor Clay elhívott egy sétára. Szeptember volt, de még mindig meleg. A környéken mászkáltunk az útszéli fák árnyékában, amikor a fiam megszólalt: Nagyon szeretünk – mondta némi idegességgel a hangjában, egy hosszabb csend után – tényleg nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz, pontosan ezért jöttünk ide. Nagyon szeretjük, hogy itt vannak a nagyszülők, de nem érezzük itt jól magunkat. Ez a te otthonod, nem a miénk. Nem lett volna szabad elhagynunk Párizst. – ekkor egy hosszabb szünet következett, majd – elhatároztuk, hogy visszamegyünk.

Ebben a pillanatban letaglózva éreztem magam. Unokámmal kapcsolatban ugyanaz az anyai ösztön ragadott el, mint annak idején a fiamnál. Isabelle úgy volt az enyém, hogy mégsem volt az. Egy szó se hagyta el a torkomat. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy gyerek a szüleihez tartozik, tehát egy szavam se lehet. Különben is hogy jönnék én ahhoz, hogy tiltakozzam, amikor annak idején eszembe se jutott, hogy Clayt ne vigyem saját szüleimtől 5000 kilométerre.

A bejelentést követve az események gyorsan követték egymást, legalább is nekem úgy tűnt. Clay és Tamar megszabadultak a házuktól és a bútoruktól, és a menyem és fiam a nyakába akasztott Isabellel felszálltak a Párizsba tartó gépre. Gyerekkorának nagy részében az apja és az én házam közötti utazgatás Clayt a gyors helyváltoztatásnak a szakértőjévé tette. Pakolása közben gondolatban visszamentem azokhoz a szörnyű vasárnap délutánokhoz, amikor készült visszamenni az apjához. Csak most nem volt tengerimalac, volt helyette egy csecsemő, az én unokám, és ahová mentek az messzebb volt, mint 10 háztömb.

Közvetlenül távozásuk után legjobban Isabelle hiányzott. Ő, az új jövevény, akit oly irgalmatlan gyorsan megszoktam az órákon át tartó ringatások alatt. Kialakult közöttünk egy szótlan kötődés, hiszen oly messze volt még az első megszólalása. Aztán rádöbbentem, tulajdonképpen Clay az, aki a legjobban hiányzik, hiszen a fiam számomra nem volt egy új kapcsolat. Az nem kerülhető meg, hogy mint az „új generáció” lecsúszott tagja az életem felét azzal töltöttem, hogy mindent átbeszéljek a fiammal, kezdve a válásommal, majd a hűtlen barátai kerültek sorra, a leendő házassága Tamarral, gyermekvállalási vágya, a búcsúk nehézsége, a gyereknevelés és munkájának az összeegyeztetése. Ellentétben a korábbi generációkra jellemző szülő-gyermek közötti titkolózással, közöttünk nem volt semmi titok. Semmi esetre se úgy, ahogy az én családomban szokás volt, ahol minden fontosabb dolog gondosan el volt zárva, egy soha ki nem nyitható hatalmas szekrénybe.

Néha eszembe jut, mi lenne akkor, ha Clay és én megtalálnánk a módját, hogy néhány hétnél vagy hónapnál tovább időzzünk egyazon hosszúsági és szélességi fokon. Ellepne az enyhe ráunás? Nem hívnánk fel egymást? Bosszantanánk egymást puszta jelenlétünkkel, ahogy azt az egymáshoz közel lakó szülők és felnőtt gyermekeik oly gyakran teszik? Aztán pedig, hogy a földrajzi közelség be tudja-e gyógyítani azt a sebet, ami a maga módján távol tart minket egymástól? Szeretném, ha egyszer még az életben megadhatnám ezekre a választ. Addig azonban az életünk továbbra is olyan lesz, mint az a videó felvétel, amit a fiam készít kislányáról, amint fut az Eiffel torony felé. Mindketten körbe- körbefutunk, meggyőződve arról, hogy a másik még mindig ott van-e.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
_______________________________________________________