Tibor bá’ online
Vegyünk a kezünkbe egy 20.000 forintos bankjegyet és nézzük meg jól. Ez semmi más, mint egy szépen kinyomtatott kis darab papír, aminek a nagy tömegű előállítási költsége nem lehet több mint néhány forint. Ennek ellenére bármelyik pékségben kapunk érte 1 mázsa frissen sült kenyeret. Vajon miért? Azért mert a pék biztos benne, hogy ezért a húszezresért a hentestől fog kapni 20 kg sertéscombot. A hetes pedig azért ad érte 20 kg sertéscombot, mert tudja, hogy a szemben lévő a hipermarketben a 20.000 forintos bankjegyért fog kapni egy íróasztalt a gyerekének. És így tovább. Ugyanis a pénzjegyre rá van írva (helyesebben, csak rá volt írva, de idehaza ma már rá se írják) hogy „törvényes fizetőeszköz”. Magyarországon csak azt írják rá, hogy „A BANKJEGYHAMISÍTÁST A TÖRVÉNY BÜNTETI!” Végül is az Állam nem akarja, hogy egy darab papírért rajta kívül bárki más is vehessen 20 kg sertéshúst. Különben az elfogadása nem csak törvényileg kötelező, de egyben kényelmes is.
Ennek azonban van egy kis előzménye. Régebben az államot megtestesítő uralkodók arany és ezüstérméket verettek, amikor is minden egyes pénzdarab önmagában hordozta a neki tulajdonított értéket. Ezzel viszont több baj is volt. Nagyobb összegek kifizetésekor ládaszámra kellett cipelni a pénzt. A használat közben a fémpénz lassan bár, de kopott, azaz eltűnt az értékének egyre nagyobb része. Végül pedig egészségesen pezsgő gazdasági élethez képtelenség volt megfelelő mennyiségű fémpénzt előállítani (likviditási hiány). Ekkor jelentek meg, például Amerikában, a papírra nyomtatott dollárok, de a pénzre rá volt írva, hogy kérésre a kibocsátó bank a megfelelő mennyiségű ezüstre vagy aranyra beváltja. Aztán 1935 után a bankjegyről eltűnt a beválthatóság lehetőségének feltüntetése, helyette azt írták rá, hogy „törvényes fizetési eszköz”, természetesen csak Amerikában. Hogy a gazdasági kérdésekben tisztábban lássunk, elő kell állnom egy tanmesével.
A pénz születése (tanmese)
Képzeljük el, hogy az isten háta mögött, egy lakatlan szigeten él 50 ember, akikhez se hajón, se repülőgépen soha, senki nem tud eljutni. Természetesen az 50 ember mindegyikének szüksége van élelmiszerre, ruhára, lakhatási lehetőségre, és így tovább. Ahhoz, hogy életképesek legyenek, mindenkinek meg kellene tanulni valamennyi szakmát, ami szükséges lenne az életben maradáshoz. Ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen. Mi fog tehát történni? Minden egyes ember meg fog tanulni egy adott mesterséget, aminek művelése segíteni fogja abban, hogy életben maradjon, de hogyan? Például az egyik megtanulja a mezőgazdálkodást, és gabonát fog termelni, a másik haszonállatokat fog tartani, a harmadik a kútásást tanulja meg, míg a negyedik egyszerű bútorok előállítását sajátítja el, és így tovább.
Ezeknek az embereknek természetesen kapcsolatba kell lépni egymással, hogy munkájuk eredményét kicseréljék. Például a mezőgazdálkodó 10 csirkét fog vinni a kőművesnek, hogy a ledőlt kéményét helyreállítsa. Vagy az asztalosnak két széket kell adni, hogy a kézi kötő kössön neki egy pulóvert. A szigeten élő 50 ember által előállított javak egyenértékének emlékezetben tartása és a megfelelő árucsere tényleges lebonyolítása a mindennapi élet folyamán roppant időrabló és kényelmetlen lenne.
Az élet megkönnyítése érdekébe bevezetik a papírpénz (ami nem más, mint egy hitellevél, azt tanúsítva, hogy a kibocsátó tartozik a feltüntetett értékkel). Nevezzük el ezt az ígérvényt, vagy pénzt Maninak, aminek a bevezetése egy csapásra megszünteti a nehézségeket. Ugyanis pillanatok alatt meghatározható lesz, hogy egy csirke, egy pulóver, egy óra téglarakás, stb. stb. hány Maniba kerül. Következésképpen a mezőgazdásznak nem kell magával cipelnie 20 csirkét és megpróbálni kapni érte egy pulóvert, hanem elvisz a bukszájában megfelelő mennyiségű Manit, és megveszi magának a pulcsit. Ebből az következik, hogy a szigeten 50 ember fog éjt nappallá téve dolgozni, hogy mindene meglegyen, egyetlen egy kivételével. Nevezzük el ezt az egy embert „bankárnak”, aki nem tanul ki egyetlen szakmát se, nem dolgozik éjjel nappal, valójában nem csinál semmi mást, mint Manit nyomtat és ügyel arra, hogy a Manit a szigeten megfelelő módon használják (miközben megígéri, hogy a Manit ő, a kibocsátó, valós értéken visszavált – amire még rátérünk).
Első megközelítésre ez az elrendezés teljesen ártatlannak, és hasznosnak tűnik, de nézzük, milyen következményekkel járhat a bankárra és a 49 másik emberre! A 49 ember ha Manihoz akar jutni, hogy vehessen magának ezt vagy azt, keményen dolgoznia kell, ami többé-kevésbé természetes, de mit kell tennie a bankárnak ahhoz, hogy vegyen magának valamit? Kell neki órákon keresztül lázasan dolgozni, hogy Manihoz jusson? Nem kell! Neki csak nyomtatnia kell Manit, amiért mindent megkap a szigeten, amire csak szüksége van. Végeredményben a szigeten élő 49 embernek dolgoznia kell, hogy Manihoz jusson, de a bankárnak nem kell tényleges munkát végeznie. A bankárnak csak azt kell megszervezni, hogy Manit tudjon nyomtatni, és biztosítania kell (ígérgetéssel, de ha szükséges erőszak alkalmazásával), hogy a szigeten lakó emberek minden üzleti tranzakcióhoz a Manit használják. A visszaváltási ígéret nem ér egy kalap sz@rt se, mert soha, senki nem akarja visszaváltani, hiszen a pénz nagyon hasznos szerepet tölt be. Minek váltanák vissza bármire, amikor akármit megkapnak érte, amit csak akarnak.
Ebből az elrendezésből napnál is világosabban kitűnik, hogy a bankár javakhoz, és szolgáltatásokhoz jut anélkül, hogy bármi más adna értük, mint a számára rendkívül könnyen és olcsón előállítható papír Manit. Ezen kiváltságos helyzet fenntartása végett a bankárnak kényszert kell alkalmaznia annak bebiztosítására, hogy a szigetlakók egymás között kizárólag az általa előállított Manit használják. Ilyen értelemben úgy viselkedik, mint egy bűnöző, erőszakos úton jut javakhoz. A kényszer alkalmazását pedig könnyen meg tudja szervezni, hiszen a nyomtatott Maniért annyi zsoldost fogadhat fel, amennyit csak akar.
Ez az elrendezés addig marad érvényben, amíg a szigetlakók kereskednek egymással, miközben a bankár minden kikötés nélkül nyomtathatja a Maniját. És itt most „kikötés” alatt azt értjük, hogy az általa kinyomtatott Mani mögött nincs semmi fedezet (például arany, ezüst vagy valami értékes áru, mint például tűzifa), csak ígérgetés.
Ennél a pontnál minden gondolkodó ember felteszi a kérdést, ha a bankár által kibocsátott Mani mögött nincs semmi fedezet, akkor mi a Mani tényleges értéke, hiszen valójában semmi más, mint szép színesre kinyomtatott papír cetli? Nos, a fentiekből kiderül, hogy mi a Mani tényleges értéke, az hogy a szigetlakók elfogadják egymástól úgy, mintha lenne neki értéke. Vagyis a Mani értéke virtuális, arra a feltételezésre támaszkodik, hogy ha tegnap, tegnap előtt 20.000 forintért kaptam 20 kg sertéshúst, akkor holnap is fogok kapni.
Gondolom már rég észrevetted az analógiát a szigetlakók Manija és az egész világon elfogadott dollár között, de mielőtt ezt a vonalat fejtegetnénk, előbb még folytatnám a szigetlakókkal, mert néhány dolgot még meg kell értenünk. A szigeten ugyanis az előállított javak (és szolgáltatások) kialakult árára hatást gyakorol a kinyomtatott Mani mennyisége. Ez azt jelenti, hogy egy gyapjúpulóver ára nem fog 12 Mani maradni az idők végezetéig. Miért? Tételezzük fel, hogy a sziget 50 lakójának a birtokában összesen 50.000 Mani van és egy felnőtt tehén ára 400 Mani, mivel ezért az összegért válna meg tőle a gazdája, de azt is ki kell jelentenünk, hogy a tehenet egyetlen ember, a mészáros akarta csak megvenni ezen az áron.
Most tételezzük fel, hogy a bankár nyomtat még 10.000 Manit, és ebből 400-400 Manit kikölcsönöz két embernek, akik ezek után szintén meg akarják venni a tehenet. Igen ám, de ebben az esetben az eredetileg egy potenciális vevő helyett egyszeriben három lesz, amit a tehén tulajdonosa észlelvén, azonnal felemeli a tehén árát 500 Manira, amit már csak egy ember hajlandó megfizetni, aki valószínűleg a mészáros lesz. Végeredményben a szigeten egy kis infláció keletkezett, aminek az oka az, hogy a meglévő és vételre felkínált árura több kinyomtatott Mani jut, mint ami kívánatos.
Mindez ideig egyetlen egy távoli szigetet vizsgáltunk fizetőeszköz szempontjából. Most tételezzük fel, hogy ilyen szigetből egymáshoz viszonylag nem túl messze tíz darab is van, amelyek mindegyikén ugyanez játszódott le, csak más szigeteken a pénzt nem Maninak hívják, hanem Kaninak, Laninak, Paninak, Raninak és így tovább.
Ekkor az első sziget bankárának az jut az eszébe, ha a másik 9 sziget lakóit is rá tudná venni, hogy az ő Maniját használják, mert az neki gazdaságilag igen hasznos lenne. Például tételezzük fel, hogy az egyik szigeten hatalmas mennyiségű tűzifa található, amire nagy szükség lenne az első szigeten is. Ha a bankár ehhez a tűzifához hozzá akar jutni, akkor cserébe valami értékes árut kellene adnia, például teheneket vagy gyapjúpulóvereket. Ha azonban rá tudja venni a másik sziget lakóit, hogy ők is fogadják el a Manit, mint fizetőeszközt, akkor értékes áruk helyett mindössze nyomtatni kellene még több Manit. A kérdés az, hogy tudja őket erre rávenni?
A megoldás a következő. A sok tűzifával rendelkező szigeten kiválaszt magának egy családot, akit kinevez a sziget királyának. Hogyan? Hát, ahogy a mi Mátyás királyunkat. Ha jól emlékszem Szilágyi Mihály a Duna jegére felsorakoztatta a hadseregét, amit a királyválasztó urak meglátva, azonnal megszavazták Mátyást.
Az első sziget Mani kibocsátójának is van zsoldos serege, végtére is Mani van bőven, tudja őket fizetni. Ezt követve ezzel, az általa megválasztott királlyal köt egy szerződést, aminek értelmében a király a tűzifát Maniért fogja árulni, cserébe a bankár fizikai erővel (zsoldos katonák) biztosítja, hogy a király megtarthassa a hatalmát és törvénybe iktatják, hogy a szigeten fellelhető minden tűzifa a király tulajdonát képezi, jóllehet ő is csak egy lakója az adott szigetnek.
Ennek egyenes következménye az lesz, hogy a Mani már nem csak az első szigeten, hanem a tűzifás szigeten is elfogadott fizetőeszközzé válik. Mi lesz ennek a pénzügyi hatása az első szigeten? A sziget lakói jobban fognak élni, mert ettől kezdve az első sziget lakói saját pénzükkel hozzá fognak tudni jutni az értékes tűzifához, ugyanis a bankár gondoskodni fog arról, hogy a Mani nyomtatásból származó előnyből egy bizonyos rész átszálljon az első sziget lakóira is.
De ez nem minden, az „ügyletnek” érzékelhető hatása lesz az összes többi szigeten is. Ugyanis az összes szigeten szükség van tűzifára, de a megvételhez szükségük lesz Manira, mert a tűzifát kizárólag Maniért adják, semmi más pénzt nem fogadnak el. Manira viszont csak úgy tudnak a többi sziget lakói szert tenni, ha olyasmiket gyártanak, amit el tudnak adni az első szigeten, mert csak ott kapnak érte Manit, ráadásul az első sziget lakói, kihasználva monopolhelyzetüket, sokkal kevesebb Manit fognak adni a többi sziget lakóinak az általuk előállított javakért, mint amennyit azok érnek.
Közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a bankár és szigetlakó társai a többi szigeten végzett munka gyümölcsét fedezet nélküli papírpénz fizetése ellenében kapják, gyakorlatilag ingyen. Az első sziget lakói egyre jobban fognak élni (hiszen a többi szigeten értük is dolgoznak), a bankár pedig egyre gazdagabb lesz, amit részben arra használ fel, hogy hadsereget tart és hadászati eszközök gyártására ösztönzi saját szigetének a lakóit (honfitársait).
Az csak természetes, hogy ilyen elrendezés mellett a bankár által kibocsátott Mani uralni fogja az ismert világot (esetünkben tíz szigetet) és amennyiben a többi sziget, de különösen az, ahol a tűzifát előállítják, nem fogadná el többé a Manit, mint fizetőeszközt, a bankár befolyása és vagyona drasztikusan lecsökkenne. Természetesen ez a bankár anyagi érdekét rendkívüli módon sértené, ezért mindent megtesz, hogy ez ne következzen be. Először diplomáciai illetve gazdasági eszközöket alkalmazna, de amennyiben ezek nem vezetnek a kellő eredményhez a bankár (mint egy bűnöző) erőszakhoz folyamodna, vagyis hadseregével megszállná a tűzifát előállító szigetet, és nem engedné meg, hogy tűzifájukat más pénzért is eladják.
Ez a rendkívül aljas eljárás itt folyik az orrunk előtt. A bankárt úgy hívják, hogy FED (Federal Reserve Bank = Szövetségi tartalékbank), a Mani nem más, mint a dollár, és a tűzifát előállító sziget például Szád Arábia vagy éppen Irak. A tűzifa pedig természetesen a nyersolaj. Jó-jó, vethetjük fel, de az olajsejkeken kívül ott vannak még a franciák, angolok, oroszok, meg a kínaiak is. Hogy juthattak el idáig? A II. világháború vége felé, amikor a szövetségesek győzelméhez már nem férhetett semmi kétség (és az USA kivételével gazdaságilag valamennyien a padlón voltak), amerikai kezdeményezésre megszületett a Bretton Woods nevéhez fűződő megállapodás, aminek értelmében 35 amerikai dollár 1 uncia (kb. 31 g) színarannyal egyenértékű, és az USA vállalta, hogy kérésre 35 dollárért ad is 1 oz aranyat. Ez ugye azt jelentette, ha valamelyik ország jegybankjának a pincéjében 35 millió dollár lapult, az olyan volt, mintha 1 millió oz, vagyis 31 tonna arany lenne elraktározva. A különböző országok által kibocsátott helyi valuták fedezete arany helyett, az arannyal egyenértékű dollár lett. Ezen kívül a világkereskedelem is dollárban bonyolítódott [ennek ellensúlyozására jött létre a KGST, ha még emlékszünk erre a rövidítésre].
A Bretton Woods megállapodás mögött (amerikai sugallatra) az a logika állt, hogy ha minden valuta mögött dollár fedezet van, akkor a különböző országok csak annyit nyomhatnak a pénzükből, amennyire dollár (arany) fedezet van, tehát sehol se lesz infláció. Vegyük azonban észre, hogy Bretton Woods után a Föld országai hatalmas mennyiségű dollárt szippantottak fel, hogy jegybankjaik pincéjét megtöltsék, amiért cserébe nagy mennyiségű árut adtak. A rendszer beindításakor az USA zöldre nyomtatott papír darabkákért cserébe valódi értéket kapott. Amerika könnyen megengedhette magának, hogy a világpiacon bármit megvegyen, mert papírdollárral egyenlített. A világban nem csak a jegybankok széfjeiben halmozódott fel dollár, de a kisemberek millióinak szalmazsákjaiban is.
1968-ban az USA a Brettom Woods megállapodást egyoldalúan módosította úgy, hogy ettől kezdve a dollárt kizárólag jegybankok válthatták át aranyra. A szabad piacon viszont az arany ára emelkedni kezdett. 1972 végére elérte a 44,20 $/1 oz. arany. Tekintettel arra, hogy az USA kereskedelmi mérlege 1970-ig soha nem mutatott hiányt, a dollár „hígulását” kizárólag a túlköltekezés okozta, aminek fedezete a dollár bankjegyek nyomtatása volt. A kibocsátott dollár mögött az aranytartalék az eredeti 60 % helyett 1970-re 22 %-ra esett. Egyszerű szavakkal élve az amerikai infláció jóval meghaladta a nyugat európai államok inflációját. Ezt egyetlen adattal kívánom alátámasztani. 1949-ben 1 $ = 4,2 DM, míg 40 évvel később, 1998 decemberében 1 $ már csak 1,67 DM-et ért.
1971-re már veszedelmesen sok dollár volt kint a világban, aminek már tört részére se volt elég az Amerikában őrzött (Fort Knox) arany. Amerika egy ideig az IMF (Nemzetközi Pénzügyi Alap) segítségével próbált ügyeskedni egy úgynevezett SDR (Special Drawing Rights = Különleges Lehívási Jog) közbeiktatásával, ami lényegét tekintve „papírarany” volt. Ekkor a francia köztársasági elnök, a nem kifejezetten Amerika barát Charles de Gaulle a birtokukban lévő dollárt át akarta váltani aranyra. Nixon amerikai elnök ekkor arra hivatkozva, hogy a 35 dollárért cserébe kapott aranyat a szabad piacon közel 10 dollár profittal lehet értékesíteni, egy csapásra kinyírta a Bretton Woodsi megállapodást, és megszüntette a dollár aranyhoz való kapcsolását. 1973-tól kezdve az arany szárnyalni kezdett és soha többé nem lehetett 1 uncia aranyat 35 dollárért vásárolni. Pillanatnyilag 1 oz. arany 1.260 $. Az aranyár lekérdezése: http://aranypiac.hu).]
De 1971-ben más is történt. Amerika megállapodott az OPEC-cel (Nyersolajat exportáló országok szervezete), hogy a nyersolajat kizárólag dollárért adják el a piacon. Csakhogy a nyersolaj iránti kereslet évről évre egyre nagyobb mértékben nőtt, hiszen ez lett a modern gazdaság motorja, így logikusnak tűnt, hogy minden más árut is dollárban jegyezzenek az árutőzsdéken.
Nem csoda, hogy Amerika egyre többet és többet importált a gazdaságilag feltörekvő országokból, hiszen közönséges papírpénzzel fizetett érte, aminek értéke mindössze az volt, hogy a világon bárki elfogadta és hajlandó volt érte adni igazi értéket képviselő árut vagy szolgáltatást. A nagy dáridóból az állam is kivette a részét, az USA kormánya megállás nélkül bocsátotta ki az államkötvényeket, amiket Kína, Japán, India, Dél Korea és mindenki más gondosan begyűjtött, és tartotta markát a kamatokért. Kamatok? Hát persze, hiszen az is csak nyomtatott papír volt.
Ez a mértéktelen eladósodás oda vezetett, hogy 2008. végére a világon szabadon lézengő amerikai állampapír értéke a 8.500.000.000.000 (amerikai kifejezéssel élve nyolc és féltrillió) dollárt átlépte
De nem csodálkoznék, ha az USA által a Világra rásózott dollár tényleges mennyisége ennek az összegnek a többszöröse lenne. Amerikának minden oka megvan, hogy a valóságot elkendőzze és ehhez ragyogó apparátussal rendelkezik, például a CIA, akinek emberei ott vannak minden egyes bársonyos, narancssárga, egy egyéb színű forradalom, hatalomváltás, stb. mögött.
Az pedig csak természetes, hogy Amerika ragaszkodik ahhoz, hogy a dollár „tartalék valuta” maradjon. Az egész világ elfogadja, hogy az USA tovább költekezve, valós árukért papírpénzzel fizessen. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy belássuk Amerika egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy Irak Euróért adjon nyersolajat.
Aztán a geopolitikailag fojtogatott Irán akar áttérni a dollármentes elszámolásra, amit Amerika megint nagyon nem akar. Megoldás? Kijelentik, hogy Irán veszélyt jelent az egész emberiségre, mert urándúsításba kezdett (ami a korábban megkötött szerződések szerint számára tökéletesen legális) és nukleáris fegyvereket akar előállítani. Meg kell tehát támadni, az elnyomó rendszert meg kell szüntetni, demokratikus választásokat kell tartani. A többiről majd a CIA gondoskodni fog. Egy bábkormány felállítása, amelynek jól megfizetett tagjai minden olyan szerződést alá fognak írni az USA-val, ami garantálja a dollár hegemóniájának a további fenntartását.
A dollár „szituáció” és hatásai
A körülbelül 40 éven át tartó féktelen, amerikai kölcsönpolitika, és a hagyományos banki normák semmibevétele vezetett oda, hogy hatalmas vesztességek keletkeztek és a rendszer az összeomlás szélén áll. Ami némileg meglepő, hogy ez a fentebb már érintett „kapitalista filozófia” ellenére következett be. Mit értek ez alatt? A globalizáció (tőke, munkaerő, áru szabad vándorlása) ráerőszakolása az egész Harmadik Világra, azaz kikényszerítették tőlük a védővámok eltörlését, az állami tulajdon – nagymértékben valós érték alatti – privatizálását. Amikor viszont Amerikára kerülhetett volna a sor, akkor hipokrita módon demonstrálták azt, hogy nem engedik a pénzintézeteik összeomlását az agyonajánlott szabadpiaci erők hatására. A Nyugat a szabadpiac törvényeit simán felrúgta a várható, hátrányos következmény bekövetkezése előtt. A bankok elzarándokoltak saját kormányaikhoz és kérték a megmentésüket. Az uralkodó elittel összejátszó Kormányok pedig dollár és euró milliárdokat lapátoltak be a bankokba.
Amerikában olyan hatalmas hiányokra derül fény, hogy a kormány semmi mást nem tud tenni, mint újabb és újabb dollár milliárdokat nyomtat és önti a rendszerbe. 2008. Novemberében az USA kongresszusa 700 milliárd dollár „segítségről” vitázott, majd döntött, de a valóságban – bizonyos financiális szakember szerint – hetente 1000 milliárdot juttat a rendszerbe, az állampolgárok tudta nélkül.
Ez az újonnan kinyomott pénz megvédte a bankokat az összeomlástól, de valójában nem történik több mint az adósságprobléma egyik helyről a másik helyre való átcsoportosítása. A kinyomtatott pénz a bankokon keresztül bejut a gazdaságba, ahol egyre több papírpénzért kérnek cserébe változatlan mennyiségű árut, vagy szolgáltatást. Ahogy ezt a korábban ismertetett szigetvilág mészárosának esetében láthattuk, ez inflációt eredményez. Az előttünk álló hónapok és évek alatt tanúi lehetünk a dollár hiperinflációjának. Az egyetlen kérdés az, hogy ez milyen mértékben húzza magával a többi valutát: eurót, rubelt, jent, jüant, stb.? Végül is kimondhatjuk a verdiktet, a bankok deficit problémáját bűnös módon áthárítják a tömegekre. Ne beszéljünk félre, ez egy kolosszális, és univerzális tudatos lopás, egy olyan lopás, ami a szabadpiac rendszerén kívül semmi körülmények között nem lenne lehetséges.
Nincs rá szükség, hogy az emberektől ténylegesen ellopják a nehezen megkeresett pénzüket. Lehet az a pénz páncélszekrényben, vagy a matracban, a megtakarított pénz vásárlóértékét folyamatosan elszívják azok, akik megkapják az újonnan kinyomtatott pénzt, vagyis a bankok. Minél több dollárt nyomtatnak és helyeznek forgalomba, a kint lévő dollár (és a dollárhoz kapcsolt más valuták) annál nagyobb részét lopják el.
Nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsot adnom bizonyos pénzügyminisztereknek, de dollár tartalékokat felhalmozott központi bankoknak (szerencsére a MNB nem ilyen) meg kellene szabadulniuk dollárjaiktól, és kereskedelmi forgalmukat saját valutájukban kellene bonyolítani. De mi történjen azután? Úgy néz ki, az se lenne megoldás, ha egy új Bretton Woods megállapodás létrejönne és visszatérnének az aranyalaphoz, mert nem lenne rá semmi garancia, hogy amint valamelyik világhatalom túlsúlyba kerül, nem húzná ki magát az egyezmény alól.
A probléma igazi megoldása a jelenlegi kapitalista modell megváltoztatása lenne, amely ilyen visszaéléseket lehetővé tesz. Tudom, hogy néhány évtizedes létező szocializmus után a következő mondat nehezen emészthető, de tudomásul kell vennünk, ahogy a szocialista tervgazdaságról kiderült, hogy működésképtelen, ugyanúgy látnunk kell, hogy a kapitalista szabadpiac is csődöt mondott. A világnak keresni kell és meg kell találni egy olyan modellt, amelyik a financiális rendszert megbízhatóbban kezeli. Akinek kétségei lennének az előző állításommal kapcsolatban, az olvassa el figyelmesen a következő statisztikát.
A kilencvenes években a világ 358 leggazdagabb emberének vagyona egyenlő volt a világ legszegényebb 2,3 milliárd emberének éves jövedelmével. A világ 200 leggazdagabb embere 1994 és 1998 között vagyonát megduplázta, túllépve az 1.000.000.000.000 $-t. A világ 3 leggazdagabb emberének vagyona a 600 millió lakóssal rendelkező, legelmaradottabb ország éves GDP-jével volt egyenlő. 1980 és 2000 között az amerikai társadalom leggazdagabb 1 százalékának jövedelme több mint megduplázódott, a leggazdagabb 1 ezreléknek pedig több mint megháromszorozódott. 1985-ben a 400 leggazdagabb amerikai összvagyona 238 milliárd $ volt, ami átlagosan fejenként 600 millió $ jelentett. Az inflációval kiegyenlítve 20 évvel később ez a fejenkénti átlag 2800 millióra nőtt. 2005-ben a 400 leggazdagabb amerikai összvagyona 1.130.000.000.000 dollár volt, ami több mint Kanada GDP-je. (adatforrás: Introduction to ‘The Limits of Capitl, David Harvey, Verso kiadás, 2006)
Egy olyan gazdasági rendszer, amely ilyen eredményeket produkál, nem tartható fenn. Az egyre növekvő egyenlőtlenség törvényszerűen el fog érkezni egy robbanóponthoz. Tudom, ez is szeminárium ízű, de ennek ellenére igaz. „Forradalom akkor tör ki, amikor az uralkodó osztály már nem képes fenntartani, az elnyomott proletáriátus pedig már nem hajlandó eltűrni a kizsákmányolást.” Ez nem csupán az én lázálmom. Olvassuk el a következőket: www.newsmax.com/headlines/military_domestic_use/2008/12/23/164765.htm
US Military Preparing for Domestic Disturbances: Az amerikai hadsereg felkészült a hazai lázadásokra. Vagy pedig http://tinyurl.com/85qd48 US Army Ready if the Downturn Gets out of Hand: Az amerikai hadsereg készen áll arra az esetre, amennyiben a megpróbáltatások kezelhetetlenné válnának.
Úgy tűnik az amerikai elit felkészült a lázongásokra, de a felkészülés helyett talán okosabb lenne megvizsgálni az okokat, miért lehetséges egy lázongás? Milyen oka lehet rá az embereknek? Biztos, hogy a FED intézményét fenn kell tartani? Egyáltalán, hogyan működött a FED? Állítólag minden jegybank első számú kötelessége az infláció elkerülése. Járai Zsigmondtól ezt éveken át hallottuk, amikor a MNB irányadó kamatlábát magasan tartotta, egyesek szerint lehetetlen helyzetbe hozva a magyar gazdaságot.
Minden esetre 1913-óta, vagyis a FED megalakulását követően a mai napig a dollár elveszítette értékének 95 százalékát. Az 1913-as dollár ma 20 dollárt ért. Összegezve 95 év alatt 95 % értékcsökkenés. Ez nem nevezhető sikeres infláció ellenes harcnak. A FED másik szerepe a recessziók elkerülése lenne. Ami azt illeti ebben se jeleskedett. Az alábbiakban táblázatba szedtem az elmúlt évszázad gazdasági visszaeséseit és a visszaesés vagyonjogra vonatkoztatott (equity) százalékos mértékét.
1916-1917: 40 %
1919-1921: 47 %
1929-1932: 89 % [az úgynevezett nagy gazdasági világválság]
1937-1938: 49 %
1939-1942: 40 %
1946-1947: 25 %
1957 : 20 %
1961-1962: 27 %
1966 : 19 %
1968-1970 : 33 %
1973-1974: 45 %
1980-1982: 20 %
1987 : 33 %
1990 : 19 %
1998 : 19 %
2000-2002: 49 %
2007.X.-től 50 % [a lefelé csúszás folytatódik]
Ez összesen 17 gazdasági visszaesés megközelítőleg 90 év alatt. 1989-ben kár volt Marx Tőkéjét bedobni a kukába. Minden esetre a táblázat áttekintése után nyilvánvaló, hogy a 29/33-as 89 %-os visszaesés után második helyen a mostani áll a maga 50 százalékával, de ugye nem állunk még meg. Jobb összehasonlítást ad a következő adat. 29/33-as válság első évében a részvénypiac (Dow indikátor) 38 %-os csökkenést mutatott. Most egy év alatt a visszaesés 40 % volt. Nem vetem el messzire a sulykot, ha azt állítom, hogy idővel a jelenleg kibontakozóban lévő világválság equity visszaesése a 95 százalékot is elérheti.
Úgy tűnik, hogy a klímára rendkívül mértékben kiható, amazoni esőerdő pusztítása kevés ahhoz, hogy leállítsa Kína gabonafélék és ásványi anyagok utáni sóvárgását. 
esznek meg. Az étellánc végén, a halak „segítségével” mi, emberek megesszük azt a plasztikot, amit mi magunk gyártottunk és dobtunk el. Mondhatom ragyogó kilátás. De mennyi plasztik lebeghet a világtengereken? Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (