2016-02-10 nap bejegyzései

(1817) Lélek

Tibor bá’ online

 

~q191Balázs niknevű társunk ügyel arra, hogy minden egyes (kissé hosszúra sikeredő) hozzászólásában közölje velünk, hogy ő hisz istenben, a lélekben, a túlvilágban, amire megígértem, hogy hamarosan foglalkozni fogunk a témával. Lássuk!

Ha engem valaki megkérdezne, van-e az embernek lelke, akkor gondolkodás nélkül válaszolnám, hogy természettudományos alapon gondolkodva, nincs. Egy hívő katolikus ugyancsak, gondolkodás nélkül úgy nyilatkozna, természetesen van, méghozzá örök élettel felruházva. Ugyanakkor egy hivatásos lelkiatya még a kérdés felvetését is blaszfémiának találja. A hívő katolikussal, vagy bármely más vallású emberrel nincs gond. Aki hisz, az hisz, és kész. Hívők számára a racionális érv nem jelent semmit. Vita esetében a (keresztény) hívők végső érve a Biblia, vagyis a Szentírás, ahol a bizonyítást elintézik azzal, hogy „írva vagyon”. Ezzel szemben az „írva vagyon” természettudományos megközelítéssel értékelhetetlen.

A magyar társadalom nagyobbik hányada nem fogadja el az úgynevezett történelmi egyházak bibliamagyarázatát. Egyszerű szavakkal kifejezve a Bibliát irodalmi műnek, kulturális örökségnek tekinti, de valóságtartalmát nagyon is megkérdőjelezi. Ennek ellenére az „ateista” bélyegzés ellen tiltakozik. Templomba nem jár, vagy ha igen, akkor sokkal inkább hagyományból, követendő szép, régi szokásból (feltámadás, szentestén éjféli mise stb.), és úgy gondolja, valami lélek félének kell lenni, meg talán másvilágnak is. Ez az emberi magatartás több mint érthető. Nehéz elfogadni, hogy eddig és nem tovább. Az ember halála az abszolút vég. Persze más a helyzet, ha van lélek, mert akkor lényünk láthatatlan fele, haloványan bár, de kecsegtet valamifajta folytonossággal (mennyország, purgatórium, reinkarnáció, stb.). Minden bizonnyal ez a legfőbb csábereje a különböző vallásoknak is, hiszen nincs olyan közöttük, amely ne biztosítaná híveit a túlvilági lét megtapasztalásáról.

Az emberek egy része több mint passzív hívő, bizonyosságot akar. Nemcsak arról van szó, hogy lélek nélkül a biológiai halál egyben a lét utolsó állomása, de arról is, hogy elhunyt szeretteink sincsenek tovább, legfeljebb emlékeinkben. Viszont ha van lélek, akkor a dolgok sokkal megnyugtatóbbak. Nemcsak az egyén továbblétezése biztosított, de úgy lehet gondolni az elhunytakra, mintha még mindig élnének, mintha valahol még mindig lennének, lehet gondolatban beszélni hozzájuk, bizonyságul hívni őket, és azt képzelni, hogy valahonnan figyelemmel kísérnek, esetleg „vigyáznak” ránk. Sokunk részére ez megnyugtató.

Éppen kiemelkedő fontosságánál fogva az ember mindig is törekedett bizonyosságra. Jó-jó, hogy „köztudott”, de azért megnyugtató volna biztosan tudni, van-e lélek. Az ember ez irányú törekvéseitől különösen a XIX. század volt hangos. Nem átalltak bonyolult és kissé kegyeletsértő kísérletekbe fogni, amikor is a haldoklót ágyastul felhelyezték egy pontosan egyensúlyba hozott mérlegre, és lesték, hogy a halál beálltával csökken-e a súly (tömeg), még ha a gramm tört részével is. Talán említésre se érdemes, bármily pontos mérlegelést végeztek, a lélek tömegtelennek tűnt, vagyis nem volt köthető az anyagi világhoz. Végeztek persze modernebbnek nevezhető parapszichológiai vizsgálatokat is, szintén negatív eredménnyel. A kísérletek természetesen nem azt bizonyították, hogy nincs lélek, sokkal inkább azt, hogy léte a hitetleneknek felé nem bizonyítható.

Édesanyám, akit tizenkét éves koromban vesztettem el, nagy mestere volt a spiritizmusnak, így aztán otthonunkban rendszeresen voltak szeánszok. Ezeken az „eseményeken” én ugyan nem vehettem részt, de a később itt-ott hallott beszélgetéseket végighallgathattam. Érzékeny gyermekfülem csakhamar detektálta, hogy a nagymama megjelent szellemének érzékelhetőségéhez anyám jócskán hozzájárult. Akkoriban némi gúnnyal ezt hívták asztal­táncol­tatásnak. Arról már nem is szólva, hogy hatásában még anyagiakat is hozott anyám konyhájára. Nem kell szépíteni, alaposan megvágta azokat, akik hittek a lelkek megidézhetőségében. Anyám egyértelműen csalt, de minden simlissége ellenére hitt a szellemidézésben. Mikor legjobb barátnője egy ízben rákérdezett, anyám készségesen bevallotta, megidéznie még senkit se sikerült, ő azonban úgy gondolta, a sikertelen megidézés csak azt bizonyította, hogy nem elég jó médium, de azt nem, hogy az egész csak humbug.

A parapszichológiával foglalkozó irodalom köteteinek száma minden bizonnyal százezrekre tehető. Ezekben a látnokok vallomásai alapján főleg megjelent szellemekről van szó. Tipikus esetnek mondható, amikor egy megnevezett személynek este ľ11-kor megjelenik húga szelleme, és szomorúan mosolyog rá a gyengén megvilágított szoba távoli sarkából. Másnap jön a távirat, hogy húga tegnap este 11-kor vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Természetesen létezik „anti-szellemirodalom” is, melynek szerzői részletekbe menő pontossággal cáfolják a jelenségeket, illetve a csalás lehetőségére hívják fel a figyelmet, de ha minden kötél szakad, még mindig ki lehet találni, hogy a látnok vizionált.

Akár hogy is nézzük, újabban kezd divatba jönni a halál utáni élet. Természetesen nem a történelmi és a kevésbé történelmi egyházakra gondolok, melyek tanításának elsődleges témája mindig is az emberi lélek volt, és akkor már meg is érkeztünk a halál utáni élethez, elvégre a lélek a hívők szemében halhatatlan. Amire gondolok, azok a megnyilvánulások, amelyek tökéletesen nélkülözik a vallásosságot, viszont az emberi lélek létezésének tényét tudományos színekben tüntetik fel.

Tekintettel arra, hogy a világ minden tájáról évtizedek óta gyűjtenek eseteket olyan személyekkel kapcsolatban, akik úgymond a „halálból jöttek vissza”, precízebben fogalmazva, akiket a beállt klinikai halált követően sikeresen újraélesztettek, a jelenséget nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról azzal, hogy kikiáltjuk őket csalóknak. Tudomásul kell venni a tényt, hogy szép számmal vannak olyanok, akik tökéletesen meg vannak győződve arról, ők egyszer már meghaltak, lelkük kilépett testükből, látták magukat „kívülről”, majd valamilyen okból kifolyólag lelkük visszatért a testükbe és „feltámadtak”. A kérdés csak az, ennek a jelenségnek van-e természettudományos magyarázata? Természetesen van. Susan Blackmore tollából, aki a Bristoli Egyetem Agyi Érzékelések Laboratóriumának a munkatársa, megjelent egy figyelemre méltó tanulmány „Vision from the Dying Brain” (A haldokló agytól származó látomások) címen. Dr. Black­more így nyilatkozik: „A halál közelében nyert tapasztalatok erősen misztikusak, legalábbis ezt akarják elhitetni velünk. Azonban ezek a tapasztalatok magáról a tudatunkról és agyunk működéséről árulkodnak, nem a síron túli életről”. Magyarul, a lélek létezését nem lehetett bizonyítani, de az emberi agy extra képességeit viszont igen.

Belátom, öntudatunk birtokában, (ami nagyon más, mint fizikai aktivitásunk) igen csábító azt feltételezni, hogy „lélekkel” gondolkodunk. Végtére is végigfeküdhetünk puha ágyunkon, és nagyokat gondolkodhatunk akár kisujjunk legkisebb megmozdítása nélkül is. Mi más gondolkodna, mint a lelkünk, azaz mi. Csakhogy a látszólagos függetlenség a fizikai világtól (ami a lélek ismérve lenne) nagyon is látszólagos. Gondolkodás közben fizikai (elektronáramlatok) és vegyi folyamatok (oxigénnel táplált átalakulások) zajlanak. Természetesen mikró szinten, és nem könnyen detektálható módon. Csakhogy elektroenkefalográfia, és komputertomográfia segítségével a fizikai aktivitás kimutatható. Szó sincs anyagon kívüliségről. Én magam is nagyon sajnálom, de mint oly sok más esetben, a „látszat” itt is csal.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
___________________________________________________________