Tibor bá’ online

Az anekdota szerint egy családi ház téli fűtése leáll. A tulajdonos kihívott egy szerelőt, aki hirdette magát a helyi infóújságban. A tulaj a szertelőt levezette a pincébe, aki rövid ideig nézelődött, majd a táskájából elővett egy kalapácsot, kétszer ráütött egy csőszakaszra, amire a fűtés beindult. Nagyszerű-nagyszerű – így a tulaj – és mivel tartozom? Tízezer forint – jött a válasz. Már ne haragudjon – kezdte mondókáját a tulaj – de ezért a két kalapács ütésért tízezret kérni enyhe túlzás. Tévedésben van – válaszolta a szerelő – a kalapács ütésért csak 100 forintot kértem, az a tudás, hogy hová kell ütni a kalapáccsal, az került 9900 forintba.

Magyarországon elharapódzott az a nézet, hogy csak a fizikai munka, amikor folyik rólad az izzadság, az a munka, azt kell megfizetni, minden másért pénzt kérni egyszerű rablás. Nem mindenki ilyen bigott, de valahogy mindenki úgy gondolja, hogy a fizetésnek valamilyen formában tükrözni kell a munkából eredő hasznot. Na, de milyen hasznot?

Fiatal koromban ingatlan ügynök voltam. Vevőket kellett találni egy subdivision-ra, ami azt jelentette, hogy egy hatalmas birtokot, csak mert a tengerparton volt, felosztottak házhelyekre, és azokat árulták mint a leendő üdülőparadicsom majdani épülete alá való blokk. Az értékesítés természetesen részletfizetésre szólt egy, kb. heti minimális fizetésnek megfelelő összeg lefizetése után. Az elrendezés szerint, ha eladtam egy blokkot, a lefizetett beugró az enyém lett, a majdani részletek, pedig a cégé. Egyetlen 10 percig tartó eladásért egy heti munkabért lehetett kapni. Reális volt ez? Ahogy vesszük. A cégnek megérte, de az én tényleges munkám messze túl volt fizetve, minden máshoz viszonyítva. Miért?

Ameddig vissza tudunk menni a múltba, az mindig úgy volt, hogy az értékteremtő (alkalmazott) munkás mindig kevesebbet kapott a munkájáért, mint amennyi értéket teremtett. A kettő közötti különbség volt a tulajdonos/vállalkozó profitja. Ez pedig általánosan elfogadottá vált. Ez az elv azonban nehezen értelmezhető szellemi munka terén. Ha ezt át akarjuk hidalni azzal, hogy egy adott szellemi munkából mennyit lehet profitálni, akkor eljutunk a legtorzabb kapitalista találmányhoz. Egy slágert tartalmazó kislemezből el lehet adni tízmillió példányt, ami iszonyatos pénzt jelent minimális munkáért. Ez aztán eszünkbe juttatja a kommunista jelszó: mindenki szükséglete szerint kap a nagy közös kalapból, és mindenki képességei szerint köteles hozzájárulni a nagy közös kalap feltöltéséhez. Ez azonban csak elvekben hangzik jól, a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Az egyed úgy érzi, hogy az ő szerencsés képességeihez senkinek semmi köze. Ő egyszerűen csak tehetségesnek született, az ebből származó előnyök kizárólag öt illetik. Ha a hatalom ezen változtatni akar, akkor az érintett a tehetségét a sutba dobja. A tehetséget tehát meg kell fizetni.

Most már csak azt kell meghatározni, mi a tehetség. Alkotások esetében ez könnyű, de például egy vállalkozás vezetése esetében a tehetség már nem határozható meg ilyen könnyen. Ebből származnak az iszonyatos túlfizetések, amire elsősorban a bankszektorban kerül sor, de más vállalkozásoknál se ritka. Egy-egy olyan konszern, mint például a VW, csillagászati összegeket fizet vezetőinek. A mechanizmus ugyanaz, mint a parlamenti képviselők esetében. Megszavazzák önmaguknak az újabb és újabb fizetésemeléseket.

U.i. Nem volt szándékom egy mindent elrendező posztot írni, mert ez a téma annyira életbevágó, hogy mindenki kizárólag a saját oldaláról látja a dolgot.

_________________________________________________
_________________________________________________
______________________________